Részletes beszámoló az ország szinte egészét érintő utazásról, sok háttérinformációval és szép képekkel – Auckland, White Island, Tauranga, Rotorua, Napier, Te Mata-csúcs, Wellington, Picton, Blenheim, Lyttelton, Christchurch, Port Chalmers, Dunedin, Portobello, Otakou, Fjords Nemzeti Park, Milford Sound
Új-Zéland egyike földünk legelszigeteltebb országainak, még Ausztráliától is kereken 1.600 kilométer messze van. Észak-Amerika nyugati partjáról San Francisco-ból kereken 14 órás folytonos repülés az ország északi részén fekvő Aucklandig, de Európából 24 óra repülőút. Erdélytől a legtávolabb eső ország.
A Csendes-óceán délnyugati részén foglal helyet, nyugaton a Tasmán-tenger, keleten pedig a Csendes-óceán határolja. Legközelebbi szomszédai Ausztrália után, északon Új-Kaledónia és Fiji, délen pedig az Antarktisz. Két nagy (északi és déli) és számos apró szigetből áll, a hivatalos nyelv az angol, de a maori nyelv is használatos. Az államforma alkotmányos monarchia; Új-Zéland a Brit Nemzetközösség tagja.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy eljusson ide, én is már legalább 10 éve tervezem az utat, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy 2010 októberének második felében eljutottam erre a csodálatos helyre.
Auckland, ahova érkeztünk, az Északi-sziget északi harmadában foglal helyet. Keleten a Hauraki-öböl, északon a Waitemata kikötő, nyugaton pedig a Manukau-öböl, illetve a Tasman határolja egy közelítőleg 10 km-es földsávon. Új-Zéland legnagyobb városa, az ország lakosságának mintegy negyede, valamint a legnagyobb polinéziai közösség lakik itt.
Partvonala szaggatott, beugrók, öblök után valószínűtlen formájú félszigetek jelennek meg, és sziget is akad bőven a közelben. Rangitoto, Tiritiri Matangi, Motuihe, Waiheke, Ponui, hogy csak egy párat említsek. Valóban a víz-kedvelők paradicsoma. Nem hiába hívják vitorlázó városnak, kikötői tele vannak különböző vizi-járgányokkal és nem kicsikkel. Állítólag itt van a legtöbb személyre eső vitorlázó a világon.
A sziget őslakói, a maorik mintegy 800-1000 éve érkeztek a szigetre valahonnan Polinéziából. Kitűnő hajósok lehettek, hogy ezt a 3000 km utat sikeresen tették meg kenuikban.
Új-Zélandot először Abel Tasman pillantotta meg 1642-ben, de elsőként Cook kapitány szállt partra 1769-ben. Gondolom mondanom sem kell, hogy Cook kapitány első dolga volt partra szállása után, hogy az angol birodalomhoz csatolja.
Az angolokkal 1840-ben megkötött waitangi béke biztosítja a maorik jogát a földhöz, a brit gyarmaton. A békét úgy angol, mint maori nyelven írták, de mint később kiderült, a kettő szövege eléggé különböző, és gondolom mondanom sem kell, nem a maorik javára.
Rövid két hetes látogatásunk alatt meggyőződtünk arról, hogy Új-Zéland természeti szépségeivel nehéz versenyre kelni, tisztaságban párját ritkítja, talán a legtisztább ország ahol jártunk.
Auckland és környéke
Hát ez az éjjel bizony egy kissé hosszúra sikerült. Este (szombaton) 9 órakor indultunk a san francisco-i röptérről, és hétfő reggel 6-óra felé érkeztünk meg Aucklandba. Persze ehhez tudni kell, hogy vagy 20 óra eltolódás van a két hely között, és mikor szombaton este elindultunk San Francisco-ból, Aucklandban már vasárnap délután 5 óra volt.
A beutazási formaságok nagyon simán és gyorsan mentek, 7:30 felé már a szállodánk előtt állt meg a taxink. Mint várható volt, lévén a hivatalos bejelentkezés csak 3-kor van, a szobánk még nem állt rendelkezésünkre, azt mondták lehet, hogy 1 órára meglesz. Nem volt mit tenni, indultunk városnézésre.
Auckland mintegy 1.2 millió lakósával Új-Zéland legnagyobb városa. Tiszta, rendezett, szép helyen fekszik, de azért valami miatt nem ragadott meg. A vitorlázás városának is hívják, de nyugodtan lehetne a szelek városa is.
Sok az orientális, az autók többsége japán, egy-egy német, elvétve pedig nagyritkán egy amerikai autó.
Szállodánk, a Chiefley Suites, Auckland központjában, az Albert street-en van és napi 86 NZD-ért jó üzlet. Ezért a pénzért jár egy konyha felszereléssel, nappali, fürdő és hálószoba. (1 új-zélandi dollár, az NZD akkor kb. 160 forintot ért – a szerk.)
Egy ideig csak nézelődünk, utána eszembe jutott, hogy létezik egy ingyenes városnéző buszjárat. Az egyik megállója a Britomart központnál, a város közlekedési központjánál van. Tájékoztatnak, hogy csak nézzük a piros buszt, és arra szálljunk fel, az az ingyenes városnéző busz. Elmegy vagy 3-4 kék, semmi piros, mikor megelégeltem a dolgokat, és megkérdeztem az egyik kék busz vezetőjét mikor jön a piros. A válasz az volt, hogy ez a piros busz. Először kételkedtem, de aztán felültünk, s legalább megtanultam, hogy Aucklandban a piros az kék. A buszon pedig csak mi voltunk turisták, lévén a szezon még csak most kezdődött. Az egyetemistáknak meg helybelieknek azonban jól fogott az ingyenes szállítás.
Mint később kiderült, a város kis részét mutatta be, mintegy 30 perc alatt. Még szerencse, mert már kezdtünk jó fáradtak lenni a hosszú utazástól. Városnézés után irány a szálloda, és mondanom sem kell, hogy hamar elaludtunk.
Igen, elméletileg tudom, fáradtan, nyűgösen nem szabad véleményt mondani/alkotni valamiről. A gond csak akkor kezdődik, mikor ezt alkalmazni kell. Tegnap azt mondtam, Auckland nem ragadott meg különösebben. Ma azonban meg kell változtatnom a véleményem, és gondolom egy kissé több adat állt rendelkezésemre. A lényeg azonban az, hogy az éjjel jól aludtam, ma frissen ébredtem és egy kissé másképp látom a dolgokat.
Reggel városnéző túrára indultunk az egyik legjobbnak ígérkező vállalattal (Auckland Explorer Bus). Egy megadott útvonalon, napi 35 NZD-ért lehet nézelődni és 14 helyen le, illetve visszaszállni a következő buszra. Az útszakasz egy részén 30 percenként, a másik részén pedig óránként jöttek a buszok. Lévén Auckland minden nevezetesebb látnivalója közelébe elmegy
, feliratkoztunk és nem bántuk meg. Egy nap alatt magunktól ennyit nem tudtunk volna megnézni.
Az első járat reggel 8:30-kor indult, előtte még volt idő bőven meginni egy kávét. Lévén a közelben láttunk egy Starbucks kávézót, melyik az Egyesült Államokban a kedvencünk, betértünk. Be kell azonban vallanom, eléggé kiábrándultunk, mert minőségben messze alulmaradt a helyi kávénak. Hát így tanul a gyermek, minden relatív. Mint később is bebizonyosodott Új-Zélandon a (helyi) rövid dupla minősége kitűnő, már nem is emlékszem hol ittam ilyen jó feketét.
Az első busz időben megérkezett és mint később kiderült, a járatok feltétlenül betartották a menetrendet, főleg mikor egyszer 1 percet késtünk és az orrunk előtt ment el.
Lévén szállodánk mintegy 5 perc gyaloglásra volt a “Sky City”-től városnéző túránk itt kezdtük. Itt van a sokat reklámozott 328 m magas Sky Tower – jobbról -, van itt kaszinó, forgó vendéglő és a 192 m magasan levő korlát nélküli üvegaljú teraszról 360 fokos kilátás nyílik a környékre. Vagy ha a merészebbek éppen úgy kívánják mintegy 200 NZD-ért kiugrálhatnak (bunji jumping). Persze itt nem volt hosszú sor, de azért láttunk egy-két bátrabbat, aki kisétált. Én azonban jobban szeretem ha egy kicsit szilárdabb talajon járok.
Első megállónk a Viadukt Harbour, egykori kereskedelmi kikötő. Magánhajók egymás mellett, és nem kicsik, a parton pedig drága lakások, vendéglők sora. A part egyik részén a National Maritime Muzeum, mintegy jó 10 perc járásra pedig a halpiac a Fish Market. Ez azonban nem érte meg a gyaloglást, semmi mozgás, éppen 1-2 üzlet nyitva friss hallal, de talán ez volt a legjelentéktelenebb halpiac melyet láttam. Még elsétálunk a Ferry Buildingig, innen indulnak a hajók, illetve komp járatok Davenportba, illetve a közeli szigetekre.
Nézelődünk, a kilátás szép, s miután beteltünk a látnivalókkal, felültünk a városnéző túra következő buszára, irány a Bastion Point. A Tamaki Drive-on haladunk az-öböl partján, a kilátás mesés. Mindkét oldalon az új-zélandi “karácsonyfa” a pohutukawa (Metrosideros excelsa) fa. A mirtuszok családjába tartozik, és karácsony előtt gyönyörű piros virágokkal telik meg. Szép, érdekes, de én már megszoktam a szép illatos fenyőt karácsonyra. A Bastion Pointtól gyönyörű kilátás a város központjára, ellenkező oldalon pedig gyalog ösvény vezet a Mission Bay-ig. Időnk azonban véges, úgy határozunk oda máskor megyünk ha még marad időnk.
Auckland, Kilátás a Bastion Point-tól
Visszafelé ismét a Tamaki Drive-on vezet utunk, később azonban letérünk a Parnell Rose Gardens felé. Csalogat az ötlet, hogy leszálljunk, hiszen több mint 200 fajta rózsa otthona ez, de még túl kora tavasz, még nem nyíltak ki.
Kilátás a Tamaki Drive-ról Auckland
Az Auckland Múzeumnál azonban megállunk. Nagy, semmit mondóan kinéző épület. A maori vonatkozású dolgokat megnéztük, de egy óra alatt nem sokat lehet. Közben megszomjaztunk s kiderült 0.5 l víz 4 NZD. Inkább egy sört vettem volna, az 6 NZD kár, hogy azt a múzeumban nem árulnak. A múzeum egy hatalmas park, az Auckland Domain területén van. Hatalmas fák, gondozott gyep, a filagóriában pedig ingyenes hétvégi koncertek.
Auckland, Muzeum
A múzeumnál egy másik járatra ülünk, irány Mt. Eden, Auckland legmagasabb pontja 196 m magas. Valamikor működő vulkán volt, reméljük nem gondolja meg magát, míg itt vagyunk. Kitűnő 360 fokos kilátás a Manukau-kikötőtől a Hauraki-öbölig. Nézelődünk, kék ég, egy-egy felhő, kívánni sem lehet jobb időt, szebb kilátást.
Auckland, Mt. Eden
Az idő gyorsan telik, indulunk is tovább az állatkert felé. Idegenvezetőnk egy pár káposztafára (Cabbage tree – Cordyline australis) hívja fel figyelmünket. Eddig még nem hallottam káposztafáról, lehet, hogy nem is ez a helyes neve, jobb híján csak szabadon fordítottam. Jellemző Új-Zéland északi szigetére, valószínűleg a maorik hozták be. Termése az Új-Zélandi galamb kedvenc étele, rostjából pedig kötelet készítettek a maorik. Első látásra inkább pálmafának, vagy esetleg egy dracena féleségnek nézném, semmi esetre sem juttatja eszembe a káposztát.
Következő megállónk az Auckland Zoo, szép helyen van ez is rendezett mint az egész város. Főleg az Új-Zélandra vonatkozó részét néztük meg, már amennyit egy óra alatt lehetett. Állítólag egy kiwi is volt egy sötét szobában, ahol azonban olyan sötét volt, hogy még a kezem sem láttam. Nemhogy a kiwit. Egy pár nap múlva a Rotorua-ban több szerencsénk volt. Érdekes, Új-Zélandon három féle kiwi ismert; a madár, a gyümölcs és a helybeli lakosok is kiwinek nevezik maguk.
Visszafelé a Parnell Village-en, megyünk át; üzletek, vendéglők, kávézók sorakoznak egymás mellett. Állítólag Bill Clinton egyik kedvenc bevásárló helye, de úgy néz ki, ízlésünk (ebben sem) egyezik. No meg a vásárlás sem erős oldalam. Hát ez a nap is jó hamar eltelt, sokat láttunk, megérte a 35 NZD.
Auckland, Turista csalogató busz
Úgy határoztunk ma meglátogatjuk Davenport negyedet, mely a város központjával átellenben, egy félszigeten van a kikötő túlsó oldalán. Reggel, mikor elindulunk szemerkél az eső, de mire visszatérek az esernyővel megáll.
Auckland, Davenport felé
Térti út a komppal Davenportba 10.50 NZD, a komp félóránként közlekedik. Hamar ott vagyunk 10-12 perc az út egy irányba, miközben kitűnően lehet látni a város központját. Davenport egy kedves negyed, állítólag úgy az aucklandiak, mint a látogatók egyik kedvenc helye. Az idő szép, de Davenport talán még szelesebb mint Auckland. Érdekes hely, valószínűleg a turizmus elég sokat hoz a konyhára. Régi angol típusú városrész, sok műemlékjellegű házzal. Kávézók, üzletek sora de úgy néz ki a turista szezon még várat magára. Kevés a látogató. A kávé itt is kitűnő.
Utána irány a Victoria-csúcsra, közel van a kikötőhöz, mintegy 20 perc séta, az út azonban becsületesen emelkedik. A panoráma kilátás csodás, jól látszik Auckland központja is. Az öböl vize kissé zöldes, jól ellensúlyozza a kék eget. És mint várható, a ház árak jó magasak. Hatalmas fák, ismeretlen virágok, minden kezd élénken virulni, virágozni, itt a tavasz.
Auckland, Kilátás Davenportból
Kora délután. ismét szemerkélni kezd az eső, szerencsére én láttam, amit szerettem volna, indulhatunk tovább. A környéken van még egy vulkán, no meg egy régi erődítmény a félsziget végén, de ne vigyük túlzásba a dolgokat. esőben úgysem lehet sokat látni.
A szálloda felé benézünk egy élelmiszer üzletbe, de eléggé kiábrándulunk, minden sokkal drágább mint otthon. Van azonban magyar szalámi és valahol a városban egy magyar hentes is. Persze veszünk belőle, és, hogy lemossuk, egy üveg sört. Bizony nem olcsó 6 NZD, de jól csúszik a szalámi után.
Auckland, Utcarészlet
Délután egy séta a közeli Albert parkban
– jobb oldali kép. Kellemes, tiszta hely, sok nagy fa, virág, és sok fiatal jár-kel, látszik, közel van az egyetemhez. A park egyik bejáratánál egy 1899-es Victoria királyné szobor; a következő napokban megszokjuk, hogy ez már szinte követelmény.
Ma úgy határoztunk meglátogatjuk a Mission Bay-t, melyet az első nap kihagytunk. Ez alkalommal azonban a Britonmartól indulunk busszal. Az állomás meglepően rendezett, tiszta, semmi szemét, s a kiszolgáló személyzet rendkívülien udvarias. Egy jegy 3.40 NZD, nem éppen olcsó. Mission Bay 10 perc buszjárat a csodás Tamaki Drive-on. Ismét megcsodáljuk az út mindkét oldalán a pohutukawa fákat, melyek állítólag éppen karácsonyra piros virágba borulnak.
A kilátás csodás, a távolban bal felé Davenport, kicsit keletebbre Rangitoto szigete, jobb oldalon a Hobson-öböl, távolabb pedig az Eden csúcs.
Mission Bay tulajdonképpen egy főutca az öböl partján, zöld övezet, sok fa és legalább annyi üzlet vendéglő. Most még elég kihalt, kényelmesen meg tudunk inni egy dupla feketét. Persze a tulaj hamar észreveszi, hogy turisták vagyunk és kellemesen elbeszélgetünk.
Még járunk egyet, nézelődünk és indulunk vissza.
Vacsora egy szálloda melletti vendéglőben a Calcutta Vala-ban. A vendéglő indiai ételeket szolgált, a fiatal pincérleány nepáli volt, s a rendelt bárány finom. És ha utána gondolok, hogy két személyre a vacsora egy-egy sörrel 40 NZD, akkor azt mondom, hogy jó üzlet volt.
Indulunk dél felé
Gyönyörű idő, igaz csak 18 Celsius-fok, de sokkal többnek tűnik, főleg a délutáni napon. Sokan napozunk a fedélzeten, hajónk a Holland Amerika Line 1440 személyes Volendam nevű hajója pedig nesztelenül siklik dél felé. Közben az ebédnél megtudtuk, még van legalább egy magyar család a hajón, ők Chicagóban laknak. A következő napokban kiderült, hogy a hajó vonósnégyese is magyar, és még legalább négy magyar család utazik velünk. Kicsi a világ.
Reggel egy csatorna-félén hajókázunk, mindkét oldalon apró sziget. A tájat Whole in the Wall átjárónak nevezik, lévén az egyik sziklában egy jó nagy rés van. A táj szép.
Délutánra a White Island sziget mellé érkezünk és első pillanatban nem tudom miért nevezték el fehér szigetnek, hiszen minden fekete rajta. Egy-egy kráter melyből fehér gőzök szállnak az ég felé. Kénes gőzök.
White Island
Megkerültük a szigetet, a másik oldala sokkal világosabb, zöld foltokkal és egy madár-teleppel. Nagyon lakatlannak néz ki, de állítólag szerveznek kirándulást turisták részére, a látogatáshoz azonban gázmaszk is szükséges.
Tauranga – Rotorua
Hajónk ma korán reggel kikötött a Bőség-öböl (Bay of Plenty) nyugati részén fekvő Tauranga város kikötőjében. A helyet még Cook kapitány nevezte el, miután a maorik bőségesen megvendégelték. Ellentétben a Szegénység-öböllel (Powerty Bay) ahol nem kapott semmit.
A kikötő egy védett-öbölben van; az öböl egyik oldalán egy keskeny földsáv választ el a Csendes-óceántól, melynek az egyik végén a Mt. Maunganui, a maorik egyik szent helye; mintegy 230 m magas. A keskeny földsávon pálmafák, drága házak sokasága, minden gyönyörű és tiszta. Tauranga városa kedvelt kiránduló- illetve lakóhely, kellemes éghajlata és természeti adottsága miatt.
Tauranga, kikötő
Tauranga, – Mt. Manganui
Mi innen indulunk végcélunk, Rotorua felé, mely mintegy 80 km-re van délre. A táj végig dimbes-dombos, a föl megművelt, zöld és tiszta. A környék a kiwi termesztés hazája, Te Puke város ennek is a központja. Állítólag ide hozta 1918-ban egy tanító Kínából az első kiwi ültetvényt, és itt nemesítették a mai változatára, a zöld és az édesebb sárgás fajokra. Messziről a kiwi ültetvények hasonlítanak a szőlőhöz, lévén indán és nem fán terem a gyümölcs. Nem szereti a szelet, és az ültetvények magas, 8-10 m-es élő sövénnyel vannak körülvéve. Ezek nagy részét helyi, gyorsan növő fenyő (Pinus radiata) alkotja. A környéken avokádót is termesztenek.
Itt nő a manuka (Leptospermum scoparium)bokor is, melynek virágából vészül a manuka méz, állítólag gyógyító hatása kihangsúlyozottabb mint a többi mézféleségé. Sok a páfrány féleség is, itt nő az ezüst páfrány, mely egyedül csak Új-Zélandon él. Nevét levelei hátsó feléről kapta mely ezüst-szürke és állítólag a sötétben is látni lehet. Útikalauzunk szerint a maorik éjjeli útjelzőnek is használták.
Rotorua az északi sziget egyik leglátogatottabb kiránduló helye, az ugyanolyan nevű tó partján fekszik. Geotermális források, gyógyító hatású fürdök sokasága és ugyanakkor a maori kultúra legismertebb központja.
Elsőnek a Pokol Kapuja (Hells Gate) vulkanikus parkot látogatjuk meg. Fortyogó iszap, feltörő kigőzölgések áradata, különböző színű lerakodások mindenütt. Maori neve Tikitere, a Pokol Kapuja elnevezés pedig állítólag Bernard Shaw-tól származik, ki látogatása alkalmából azt mondta, ilyennek képzeli a pokol kapuját. Én nem lennék ilyen optimista, de idővel (lehet, hogy) kiderül. A maorik főzésre és melegítésre használták, gyógyító hatását is ismerték.
Hells Gate
Egy kicsit hasonlít a Yellowstone parkhoz, persze kicsiben. A természeti csodák mellett megtaláljuk a maori jelenlét nyomait is. Egy madárfogóra hívja fel figyelmünk a kísérőnk, lévén a fehér ember bejövetele előtt Új-Zélandon semmiféle emlős nem létezett, a madárfogás volt egyike a kevés protein szerzésnek. Persze a halászat is ismeretes volt. Ma persze más a helyzet, és mint ez általában történni szokott, mikor beavatkozunk a természet egyensúlyába, a behozott emlősök nem egy esetben több kárt okoztak mint hasznot.
 |
 |
| Rotorua, Maori disz | Rotorua, Óriás páfrány |
Elhaladunk a Kakahi-vízesés mellett is, mely első látásra nem mond semmi különösebbet, nem valami nagy. Mikor azonban megtudjuk, hogy vize jó meleg és egyike a kevés meleg vízesésnek, akkor megváltozik a helyzet.
Az idő ismét kedvező, érdekes a séta a holdbeli tájon. Az ösvények jól ki vannak építve, a fortyogók pedig elkerítve nehogy valaki belelépjen a forró iszapba.
Rotorua, Hells Gate
Következő állomásunk a Tamaki Maori Falu (Tamaki Maori Village). Megérkezésünkkor fogadás ceremónia maori szokás szerint. Mivel a maori törzsfőnök nem beszél rangján aluli képviselővel, csoportunkból is választani kell egy törzsfőnököt. Könnyű feladat, akad önkéntes. A maorik meggyőződnek, hogy jó szándékkal jövünk, befogadnak.
Következik egy előadás, harci táncok “eredeti” öltözetben, éneklés, dobolás, stb. Nyelvük persze érhetetlen számunkra de dallamos. Arcukon különböző mintájú tetoválás, s mint elmagyarázzák ezek geometriája, formája elmondja viselője rangját, származását, fontosabb tetteit.
Rotorua, Jönnek a maorik
Rotorua, Maori tánc
Közben készül a tradicionális maori ebéd, egy gödörben, forró köveken sül az édes krumpli, rizs, bárány, illetve csirke. Az ebéd finom és kiadós, de nem mindenkiben tudatosodik a tény, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan hagyományos ebéd, hiszen a maori időkben sem bárány sem csirke nem létezett a környéken.
Utolsó megállónk az 1972-ben alapított úgynevezett Agrodom, mely betekintést ad a helyi farmerek mindennapjába. Érdekessége a juhnyíró bemutatás, illetve juhászkutyák nyájterelése. Egy-két bárányt megnyírni nem néz ki nehéz munkának, de mikor megmondják, hogy “darabjáért” 1.20 NZD jár, akkor utánaszámolva a dolgoknak, bizony nem könnyű kenyérkeresés. A juhászkutyák értelmessége, munkaképessége szintén említésre méltó. Nyírás után bemutatják az Új-Zélandon tenyésztett 19 fajta bárányt. Mindig is szerettem a bárányhúst, de azt már nem tudtam, hogy legalább 19 fajta bárány létezik.
Az egész környék csodás, megérdemli a Bay of Plenty nevet. Most tavasszal mintha még szebb lenne mint általában, minden virágzik. Cseresznye, pálmafák, rhododendron, azalea, érett narancs és még ki tudja hány ismeretlen fajta fa. Most is csodásan néz ki pedig állítólag csak egy hónap múlva lesz a virágzás csúcspontja.
Régi fürdőtelep
Napier
Ma a Hawke’s-öbölben fekvő Napier-ben kötöttünk ki. Mint a többi hely is amerre eddig jártunk, ez is szép. A Hawke’s-öböl mezőgazdaságáról, állattenyésztéséről ismert. Az utóbbi időben a bortermelés is kezd jelentős lenni.
Az idő ma is kedvez, türkizkék-öböl, sárga virágok, muskátli, virágzó cseresznye a pálmafa mellett.
Napier városa az-öböl partján fekszik, az 1931-es földrengés a város nagy részét romba döntötte. Ugyanakkor a földrengés után egy jelentős földsáv emelkedett ki a vízből, melyet a város bővítésére használtak. A várost az akkor divatos Art Deco stílusban építették újra, s mint ilyen egyike a kevés helynek, ahol ez ilyen stílusú épület bőven található.
A városban nem időzünk sokat, délre indulunk a Heretaunga-sík felé, mely a gyümölcstermesztés egyik központja. Hastings város felé útba ejtjük a 399 méteres Te Mata csúcsot, ahonnan panoráma kilátás nyílik az egész tartományra. A 399 m. kezdetben nem tűnik magasnak, de lévén egy síkságról emelkedik, bizony a buszunk jól szuszog míg feljutunk. Az út meredek, a kanyarok élesek én pedig azon töprengek, vajon mennyi tapasztalata van sofőrünknek, milyen mély a szakadék, ha netalán véletlenül túl éles a kanyar. Szerencsére nem volt okom az aggodalomra.
Napier, Te Mata csúcs
Innen a Pernel Orchard felé kanyarodunk, mely egy aránylag kicsi (100 ha) családi gyümölcsös. Fő terméke az alma meg körte, de azért cseresznyét is termesztenek. Körbetraktorozzuk a birtokot, minden rendezett, gyomtalan és a kis háztáji udvaron szépen megvan egymás mellet a szamár, juh, disznó, csirke, kacsa.
A traktorozás végén, a gyümölcsöshöz tartozó üzletben megkóstoljuk a termékeket, bizony finomak.
Az idő gyorsan telik, indulunk is tovább utolsó állomásunk, a Silky Oak csokoládégyár felé. Persze egy kicsit nagyképűség gyárnak nevezni, hiszen egy elég szerény cukrászda, ahol csokoládét is készítenek. Ingyenes mintát adnak, bemutatják a csokoládékészítés fázisait, de fényképezni nem szabad. Nem értek a csokoládé gyártáshoz, de első látásra nem látok semmit ami gyártási titok lenne. A csoki finom, főleg míg kiderül az ára. A bemutató terem mögött egy múzeum a csoki történetéről. Szerintük a kakaó az aztékoktól ered, onnan indult világhódító útjára.
Wellington
Wellington, Új-Zéland fővárosa az Északi Sziget délnyugati oldalán fekszik, s nagyon kevés helyhez volt ilyen bőkezű a természet. Szépségben párját ritkítja. A Lambton Harbour-t félkörben egy hegylánc veszi körül, mely bizony sok helyen nagyon meredek. A Lambton kikötőn kívül számtalan-öböl létezik (Evans, Mahanga, Scorching, Karaka, Worser, stb.) melyek szépsége vetekszik az eddig látottakkal. A házak pedig sokszor olyan meredek oldalon állnak, hogy azon csodálkozom, hogy nem csúsznak le. A tervezők azonban értik dolgukat.
Wellington, a kikötő tele farönkökkel, Kína, Japán és Korea az útirány. Főleg építkezéshez.
Wellington
Úgy látszik nem viseltük jól magunk, mert a csodás időnek vége
. Wellington ködben van és 12 Celsius-fok a hőmérséklet. A tegnapi 21 Celsius-fok után bizony nem sok, és reméljük legalább a köd felemelkedik.
Első utunk az Old St. Paul fatemplomhoz vezet, mely jellemző az új-zélandi gótikus stílusra, 1866-ban építették. A templom már nem működik, műemléknek nyilvánították, de ki lehet bérelni. Esküvőre, temetésre, összekötve a kellemeset a hasznossal. (Wellington, Old St. Paul – jobbról)
A templomtól nem messze a “méhkaptár” (Beehive) a Wellingtoni Parlament épülete. Egyéni, méhkaptárra emlékeztető formájáról könnyű megismerni, azt azonban nehéz kitalálni, hogy fából épült nem pedig köböl.
Innen az Oriental Bay mellett a Victoria-csúcsra vezet utunk. A kilátás gyönyörű s az idő is meggondolta magát, kiderült. Minden gondozott, rendezett; egy beteg fa kivágásához engedély kell és 6 héten belül újra kell ültetni. Az eredmény meg is látszik, mindenhol fa mely az erózió csökkentéséhez is járul, az oldalak nagyon meredekek és nem egy ház félig kilóg a szakadékra. Sok házhoz villamos felvonó vezet, a domboldal nagyon meredek. Az évi hőmérséklet ingadozás 4-28 Celsius-fok között van, igaz jó szeles hely, állítólag 160 km/h széllökést is mérnek.
Útközben egy rózsakertben is megállunk, vezetőnk se tudja miért, a rózsák még nincsenek kinyílva, de mint kiderült megérte. Csodás idő, szép kilátás, nyugodt, rendes emberek sütkéreznek a napon, a stressznek semmi nyoma. Hát igen, így is lehet(ne) élni.
Wellington, Parlament
Wellington, Rózsakert
A Victoria kilátóról panoráma kilátás, egy ócska ágyú tanúskodik a régmúlt dicsőségről, mikor minden délben elsütötték. Ahány ház annyi a szokás. Valamikor otthon, Temesváron délben a harangokat húzták meg, de hát itt nem kell a törökök legyőzésének emléket állítani.
Wellington, Victoria csúcs
A központból drótkötélvonat vezet a botanikus kertbe, nem turista hívogató, hanem egyszerű közlekedési mód. A tetőről gyönyörű a kilátás. Még időznénk, de időnk lassan lejár, indulni kell vissza a hajóra.
Wellington, Kilátás Botanikus kertből
Hát ez a nap is gyorsan elszaladt, Wellingtonból csak a felszínt láttuk, de két hét alatt nehéz bejárni egy ország minden zugát. Ismét egy csodás napunk volt.
Picton
Mint várható volt, gyönyörű idő fogadott Pictonban, állítólag Új-Zélandban itt van a legtöbb napsütés. Ismét egy-öbölben vagyunk, és ez is legalább annyira csipkézett, mint a többi part ahol már jártunk. Picton a Déli Sziget északkeleti pontján fekszik, átellenben a Cook-szoros túlsó felén fekvő Wellingtonnal, ahonnan napi több hajójárat indul.
Marlborough megyében vagyunk, Koromiko és Wairau termékeny völgyei jól mutatnak a háttéri hegyek előtt. Minden rendezett, tiszta, gazt keresve sem találtam. Blenheimben, a megyeközpontban megállunk egyet nyújtózkodni és megcsodálni a Pollard park virágait. Virágzik a cseresznyefa, tulipán, visztéria, pipacs és még sok más virág. Lehet látni akik itt laknak kedvelik a természetet és ápolják is.
Indulunk az Okarimo-völgyén át egy apró település, Havelock érintésével a Pelorus Sound partján. A kilátás a Momorangi-öbölre festői. Itt szállunk hajónkra, hogy a Queen Charlotte soundon hajózunk tovább.
Picton, Momorangi-öböl
Beugrók, öblök, félszigetek, szigetek útvesztője. A part dombos-hegyes és bizony eléggé meredek, de nam magas. A víz türkizkék, egy-egy felhő, tökéletes fotó-kondíció (csak a nap van éppen szemben).
Miután hajóra szállunk, hogy közelebbről megtekintsük a környéket, egy idő után vagy 6-8 delfin is csatlakozik hozzánk és követ jó ideig. Türkizkék víz, változó partvonal, egy-egy vitorlás a közelben, mint egy filmen. A parton nagyritkán egy-egy ház, melyeket csak hajóval vagy helikopterrel lehet megközelíteni. Állítólag egy-egy nyugdíjas lakik a környéken, mely amilyen gyönyörű, olyan elszigetelt. A posta is csak hetente egyszer jár.
Picton, Hajóra szállás
Picton, Delfinek
Picton
Lyttelton – Christchurch
Christchurch, a Déli-sziget közepén levő Canterbury tartomány fővárosa és egyben a Déli sziget legnagyobb városa. Új-Zélandi mércével az ország egyik legszárazabb városa, évi 750 mm csapadékkal, ellentétben a nyugati parton a Tasmán tenger melletti 5.000 miliméterrel. A Déli-Alpok hegyvonulata elzárja a Tasmán tenger nedvességét, ezért kevés a csapadék
Kikötője, Lyttleton egy védett-öbölben, a Banks-félsziget északi részén található. A kikötővel szembeni dombon a “Timeball Station” látható, 1934-ig minden délután 1 órakor engedték le a gömböt a toronyból, hogy a hajósok ez után állítsák be az órájukat. Manapság rádió jelezi a pontos időt, de a tradicionális gömböt is leeresztik.
Lyttleton, Timebell
A kikötőt két főútvonal köti össze Christchurch városával, az egyik a dombra kapaszkodik, a másiknak pedig alagutat fúrtak. Mint gondolható, az utóbbi rövidebb, de a másik szebb. Az oldal sárga, mint ősszel otthon, de nem a sárguló fáktól, hanem egy bokortól, melyet élő-kerítésnek hoztak be. A kerítés feladat nem tetszett a bokornak, azt nem akarta, de úgy elterjedt, hogy nem lehet kiirtani. Nem hasznos, ellenben szép.
Christchurch, vagy “Kertváros” ahogy még nevezni szokták, az ország leg “angolosabb” városa, a gyarmat-időkben az angol felső-osztály egyik kedvenc városa. Ennek nyomai ma is megtalálhatók, sok park, rendezett utcák. Egyesek Oxfordhoz hasonlítják.
Christchurch, Mona Vale, Rhodonendron
A város központjának (Cathedral Square) egyik központi része az
1864-ben épített anglikán katedrális, tornyából jó a kilátás a környékre. A közelben a Victoria tér, az (elmaradhatatlan) Victoria szoborral, egy szép virág-óra, a városháza no meg James Cook szobra, kinek annyit köszönhetett az egykori angol birodalom. ( Christchurch, katedrális – jobbról)
Nyugat felé térünk a Worcester utcán és baloldalon hamarosan feltűnik Robert Falcon Scott, az ismert Antarktisz felfedező szobra, ki életét vesztette, mikor elsőként el akart jutni a déli sarokra.
Tovább haladva átkelünk az Avon-folyón, mindkét partján hatalmas fák s az árnyékos pázsiton sokan ülnek, olvasnak vagy éppen esznek, a vízben pedig kacsák úsznak. Mint egy idillikus Gainsborough festményen. Előttünk a Botanikus kert, s a kertben a Christ College illetve Canterbury Museum. A Christ College ma is a helyi felső osztály utódainak fehér-fekete egyenruhás tanulóhelye.
A Canterbury Museum érdekessége az antarktiszi kiállítás sok eredeti, tárggyal. Ezek mellett a maori kultúra képviselői is helyet kapnak.
A város túlsó részén a főutca egy szakasza nagy részben megrongálódott a 2010 szeptember 3-i földrengés alkalmából, több mint 200 házat le kell bontani s a látvány eléggé lehangoló.
Az egészet összevetve Christchurch érdekes város, valóban sok a zöld övezet, kert, gyarmati idők öröksége, de ugyanakkor elég sok, enyhén szólva kissé elhanyagolt részt is láttunk. Mikor egy pár éve Enikő leányom nem volt különösebben elragadtatva Christchurch városától, nem értettem meg miért. Most már értem.
Christchurch, Christ College
Christchurch, Canterbury Múzeum
Port Chalmers – Dunedin
Ma reggel valóban egy kicsit hűvös van, a hőmérő 9 fokot mutat. Úgy határoztunk nem megyünk be Dunedinbe, hanem csak a helybeli kikötőben, Port Chalmers, sétálunk. A kilátó dombra igyekszünk, s mire felérünk már nincs hideg. Csendes, kikötő, illetve halászváros, itt is a fa a fő export, tele van a kikötő és állandóan hozzák az utánpótlást.
Port Chalmers, Szálloda
Port Chalmers, kilátás
Port Chalmers, központ
Időnk még van, csak 1-kor indul a pingvinnéző járatunk, valami ajándék után nézünk. Találtunk is valami apróságot Péter unokánknak, de mielőtt a pénztár elé érünk, jobban megnézzük. Még szerencse, mert azt írják, hogy “Made in China”. Ezért kár ide jönni, ezt meg lehet vásárolni máshol is.
Hajónkról lehet látni a domboldalt az-öböl túlsó oldalán, ahol a pingvin-telep van, de mint kiderül, legalább 70 kilométert kell kocsikázni az Otago-öböl szélén, hogy oda érjünk. Szerencsére az egykori maori rabok jó munkát végeztek. Az út, igaz, hogy keskeny, de jó minőségű. A tájról pedig csak felsőfokon lehet beszélni. Érintjük Dunedin városát, valamikor a skótok alapították, állomás épülete ma is látványosság. Eredeti neve New Edinburg, de hamarosan átkeresztelték a szeretett skót város kelta nevére, Dunedinre.
A közelben létesült Új-Zéland első egyeteme; Dunedin mintegy 120.000 lakósával a Déli-sziget második legnagyobb városa. Területre azonban valószínűleg sokkal előkelőbb helyet foglal. És, hogy senki se kételkedjen, hogy a város skót múltra tekint vissza, itt van Új-Zéland egyedüli whisky gyártója.
Lévén természetszeretők vagyunk, úgy határoztunk, inkább elmegyünk a közeli sárga-szemű pingvin telepre, minthogy a várost nézegessük. Elhagyjuk a Macandrew illetve Broad-öblöt, s a következő városka, Portobello megérdemli nevét, valóban gyönyörű kikötő.
A pingvin-telep előtti utolsó település, Otakou már maori területen van, itt a régi maori törvények érvényesek. Ezek szerint a föld az istenek tulajdona, mi földiek nem vehetjük meg, nem birtokolhatjuk a földet. A földet lehet bérelni, építhetünk rajta, használhatjuk, de senki sem örökölheti. Miután meghalt, aki bérelte a földet, az visszaszáll az istenek (maori) birtokába.
A sárga-szemű pingvinek tulajdonképpen egy magánterületen, egy juhtenyészet közepén vannak. Mikor Howard McGrouther felfedezte, hogy juhfarmja egy pingvin-telep körül van, az egész farmot Penguin Place-nek nevezte el.
Otago félsziget
A sárga-szemű pingvinek éjjeli lények, nappal visszavonulnak, elég nehéz megtalálni őket. No meg elég kicsik is. Szerencsére a telepen kis házikókat készítettek a pingvineknek, így hát könnyebb megtalálni őket.
Szerencsénk van, egy pár éppen költ, igaz elég messze vannak a kijelölt útvonaltól, de így is lehet látni egye-egyet. Valószínűleg már közhelynek tűnik, ez a hely is gyönyörű. Zöld domboldal, kék ég, egy-egy felhő és kissé távolabb az öböl.
Pingvin telep
Fjords Nemzeti Park
Lassan közeledünk Új-Zélandi kirándulásunk végéhez, ma az utolsó napunk. Új-Zéland délnyugati oldalán hajózunk a Dusky Sound, Doubtful Sound, illetve a Milford Soundon. Dunedin-től délnyugatra indulunk, átkelünk a Foveaux-szoroson, utána pedig északra fordulunk Új-Zéland déli szigetének nyugati oldalán. Először a Dusky Sound-ot csodáljuk meg, utána pedig a Doubtful Sound felé hajózunk, mely a névét onnan kapta, hogy a gyakori köd miatt kétséges, hogy be lehet-e hajózni. Nekünk azonban szerencsénk volt.
A Milford Sound valószínűleg a legismertebb, de rövidebb mint a másik kettő. Igaz szárazföldről is meg lehet közelíteni, ellentétben a Dusky, illetve Doubtful Sound-al. Igaz a szárazföldi út jó meredek, 10 km-en mintegy 690 métert ereszkedik a tengerszintig. A legismertebb Mitre csúcs 1.692 m magas.
Milford Sound
Ha hasonlítani kell valamihez, akkor a Norvég fjordokhoz hasonlítanám őket, habár a hegyek lehet, hogy nem olyan magasak.
Az idő ismét szép, kapkodjuk a fejünk merre is nézzünk, hogy egy megfelelő helyet találjunk a hajón, nehogy valamit elmulasszunk. Kattognak a fényképezőgépek, meredek sziklák, egy-egy hófedte csúcs, gyakori vízesések és tiszta víz minden felé.
Milford Sound
Ez a két hét jó hamar eltelt, szerencsések voltunk, mert szép időnk is volt és sokat is láttunk. Igaz két hét alatt nem lehet egy országot teljesen megismerni de sokat láttunk. Igaz, lehet, hogy csak felszínesen. Új-Zéland egyike a legszebb helyeknek ahol jártam; gyönyörű tájak, természeti adottságok, szorgalmas de ugyanakkor szerénynek tűnő emberek kik sokat adnak a környezetvédelemre. Ha valaki szereti a természetet és alkalma adódik, feltétlenül meg kell látogatnia.
Fodor Lajos