Szabóné Antal Éva: Firenze csodái, ahogy én láttam – Olaszország – 2012
Lírai leírás egy egyéni programokkal bővített rövid buszos túráról, szép képekkel színesítve
Firenze Prato Vinci Pistoia
Utazni jó és felemelő érzés. Az előkészületeket legalább annyira szeretem, mint magát az utazást. A számtalan program közül mindig a számomra legkedvesebb helyet nézem ki utazásom céljául, és már hetekkel, hónapokkal előbb izgatottan készülök arra a néhány napra, amit majd a szeretett környezetben tölthetek el. Az utazási láz elkap már jóval az utazás előtt. Függetlenül az utam céljául választott helyszíntől, – akár belföldi, akár külföldi útról legyen szó – érdeklődéssel forgatom az úti könyveket, térképeket és a mai emberek számára már olyan kézenfekvőnek számító internetes oldalakat, ahol úti célom nevezetességeivel már virtuálisan is találkozhatom.
Pontosan így történt ez az idei utazásom előtt is. Miután újra és újra megállapítom magamban, hogy bár vágyom a világ sok más csodáját is megismerni, végül mindig, újra és újra Toszkána mellett döntök. Aki volt olyan szerencsés, hogy járhatott már a lankás dombokkal, szélfútta fenyőkkel, méltóságos ciprusokkal szegélyezett toszkán utakon, érezhette a balzsamos levegőjű, hegyes-völgyes táj varázslatos érintését, minden bizonnyal átérzi ennek a rendkívüli vonzódásnak a miértjét.
Mostani utam alkalmával szintén kedvenc utazási formámat választottam, az autóbuszos városnéző társas utat. Szeretek beülni még a kora hajnali sötétségben a kényelmes autóbusz ülésébe, és hátradőlve várni az indulás pillanatát. Ilyenkor még mindenki a korai kelés hangulatában, kellemes várakozással feltöltve bízza rá magát a buszvezetők gondjaira, és az indulás utáni csöndben figyeli a hajnal ébredését, a táj kibontakozó szépségét az autóbusz ablakaiból.
Ilyen bevezető után – úgy gondolom – már nem is csoda, hogy utam céljául ismét Toszkánát választottam. Az Utazási Iroda így hirdette meg az utat: “Firenze, a reneszánsz bölcsője”. Bár több alkalommal is jártam már olaszországi útjaim során ebben a csodálatos városban, még mindig úgy éreztem, és érzem a mai napig is, hogy Firenze megismerésére talán egy egész élet sem lenne elég. A társas utak alkalmával mindig felkerestük a legnevezetesebb látnivalókat. A programok úgy vannak összeállítva, hogy messzi földről is elindulnak a turisták, és elvisznek magukkal egy-egy szeletet abból a sok csodából, amit Itália nyújt önzetlenül a rá kíváncsi látogatók számára.
Most bátor elhatározással úgy döntöttem, ebben a két egész napban egy kicsit önállósítom magam Firenzében. Felkeresek néhány olyan látnivalót is a városban, melyek nem szerepelnek az utazási programokban, létezésükről csak az utóbbi időben szereztem tudomást, és amit feltétlenül meg kellene ismernem. Már hetekkel az utazás előtt megterveztem az útvonalat. A térképek, útikönyvek, internetes útvonaltervezők segítségével naprakészen összeállítottam a látnivalókat, és a felkeresésük sorrendjét. Nem volt könnyű az egyeztetés, mert nagyon sok mindent össze kellett hangolni az utazás során, ami fontos volt ahhoz, hogy elérjem célomat. Azt hiszem a legfontosabb tényezőről maga a természet gondoskodott, ami elengedhetetlen egy városlátogatáshoz. Az indulástól kezdve, egészen a hazaérkezés pillanatáig kellemes nyári melegben, nyári ruhában jártuk végig a látnivalókat, és élveztük a mediterrán éghajlat előnyeit, a napsütést, a napfényben fürdő táj szépséges látnivalóit.
Szállásunkra Montecatini Thermében a kora esti órákban érkeztünk, miután elhagyva a magyar határt, Szlovénián keresztül, Triesztet érintve utaztunk egy egész napon át. A Szlovén tájak szépsége vetekszik a korábbi útvonalak mentén látott osztrák tájak gyönyörű látványával. Bár nekem hiányzik az eddig megszokott csodálatos környezet, az új útvonalon is számos, szebbnél-szebb látnivaló kényezteti az utazókat. A szlovén hegyek között megbújó kicsi városka – Trojana – szerencsére oda-vissza az úton kötelező megállóhely a turistabuszok számára. Mert abban a fél órában, amit pihenőül kap az utazó, nem csupán a testet és a lelket pihentető szépséges táj látványát, de a gyomrot is kényeztető helyi specialitást is élvezheti az utazásban megfáradt turista. A városkát körülvevő gyönyörű panorámán kívül, a gyomor örömeire is gondoltak a helybéliek. Itt készítik azt a speciális fánkot, melynek a neve azonos a városkáéval, és amibe beleharapni maga a gasztronómiai csoda, egy-egy darabbal jól is lakhatunk szinte, olyan hatalmas. Ezt a tradíciót már 1913-ban – majd száz éve – is élvezhették az arra vetődő turisták, a helyi étterem jóvoltából.
Másnap reggel korai ébredés után bekapcsoltam a tv-t, miközben készültem a napi programokra. Szinte alig hittem el, hogy az egyik firenzei tv csatornán egy turisztikai összeállítást adnak a város nevezetességeiről, és én alig tudok elszakadni a tv képernyőjétől. Az összeállításban mutatnak olyan helyszíneket, amit a mai vagy a holnapi nap folyamán akár láthatok is, élőben. De egy jelenet megragad, nem tudom hová tenni a látottakat. A képen Michelangelo arcéle látszik egy falba vésve. Hol lehet ez a kis kép, hogyan tudnék rátalálni. Csak sejtem, hogy valahol a Signoria téren lehet, az Uffizi Képtár közelében. Látni lehet az úti filmben híres emberek fehér márvány szobrait, ott áll közöttük Michelangelo is. De mégsem egyértelmű a helyszín. Sebaj, majd megkérdezem ma a helyi idegenvezetőnktől, ő biztosan eligazít, hogy megtaláljam!
A megérkezésünk utáni első napon Pratot, a Firenzétől alig néhány kilométerre fekvő gyönyörű kis toszkán várost kerestük fel, még a kora reggeli órákban. Autóbuszunk Montecatini Therméből csak Pratoig vitt bennünket, onnan vonattal utaztunk tovább Firenzéig, ami csupán 23 percet vett igénybe. Ezáltal egy eddig ismeretlen módját tapasztalhattuk meg a városlátogatásokhoz szükséges közlekedési módoknak, és újabb élményekkel lettünk gazdagabbak. Az itáliai vonatok kétszintes vagonjai, tetszetős kivitelű, praktikus megoldása azt a célt szolgálja, hogy minél több utas kényelmesen elférjen, és utazhasson célja eléréséig.
Pratoban igen rövid időre volt szabva a látogatásunk, mivel a vonatjegyeket előre megváltottuk Firenzébe, és nem késhettük le a vonat indulását. Így a másfél óra alatt, ami a rendelkezésünkre állt, csak a gyönyörű St Stephan katedrálist tudtuk megnézni alaposabban, bár menet közben még számtalan csodálatos látnivalóban részesültünk.
Prato St. Stephan Dóm bejárata
A dóm különlegessége, hogy a szószék a falon kívül van elhelyezve, ami Donatello munkája. Ez a megoldás arra szolgált annak idején, hogy a téren nagyobb ünnepek alkalmával összegyűlt emberek jól hallhassák a miséző pap hangját. Pratot a Bisonzio-folyó szeli ketté, jobb és bal partján lévő parkjainak gyönyörű növényzete pihenésre csábítóan tárta elénk a város kora reggeli hangulatát.
Firenzébe érkezésünk után a Stazione Santa Maria Novella épületét elhagyva, a csoporttal együtt elsétáltam a Medici-kápolnához. Bár néhány évvel ezelőtt már láthattam Michelangelo gyönyörű alkotásait a kápolnában, most újra látni szerettem volna a Medici család alakjait szimbolizáló csodálatos márványszobrokat. A kápolna belső hangulata, a szobrok kifejező arcvonásai, az emberi test tökéletes ábrázolása a hideg márványon át is olyan lenyűgöző hatást kelt a látogatóban, hogy szinte alig akarja elhinni, mindez halandó emberi kéz alkotása.
Stazione Santa Maria Novella
A San Lorenzo templomot elhagyva a csoport az Akadémia felé vette útját, hogy a programban szereplő, soron következő helyszínt felkeresse. Velük együtt megyek én is az Akadémiáig, ahonnan már nincs messze az a tér, amit én felkeresni szándékoztam ezen a napon. Úgy döntöttem, inkább ez alatt az idő alatt ellátogatok a Santissima Annunziata térre. Tovább haladva, az első sarkon jobbra befordulva megpillantottam azt az épületet, amit már fényképekről, útikönyvek lapjairól és a virtuális idegenvezetés segítségével megismerhettem.
Chiesa Santissima Annunziata.
Chiesa Santissima Annunziata a távolban – utcakép
Ám a valóság mindig felülírja a képzeletet.
Szabályos téglalap alakú téren áll az a XIII. század közepén épült templom árkádos, boltíves homlokzatával, melyről a tér is kapta a nevét: Piazza Ss. Annunziata.
Ss. Annunziata templom és a Spedale Innocenti épülete
Szeretnék bemenni a templomba, hogy megnézzem az útikönyvekből más ismert gyönyörű kápolnákat, melyekben híres művészek alkotásai találhatóak. De éppen dél van, és a pap misézik a híveknek. (Többek közt a templomban található az a fehér márványból faragott Pieta, ami Baccio Bandinelli munkája – 1559). Csöndesen benyitok a templom ajtaján, az emberek figyelemmel hallgatják a számomra ismeretlen nyelvű szent beszédet. Leülök a hozzám legközelebb eső székre, és hallgatom a szép, dallamos hangzású szavakat, csöndesen szemlélem a falakat díszítő freskókat, templomi dísztárgyakat, művészi alkotásokat. Talán tíz percig ülök itt néma áhítatban, de még tovább kellene mennem, az idő rövid, és még annyi mindent kell megnéznem! Meggyújtok egy gyertyát a mellettem lévő állványon, lehajtott fejjel mondok el egy-egy imát, szeretteimért. A kijáratnál megvásárolok egy kis könyvet a templomról, melyben megtalálható az összes csodálatos műalkotás, melyeket egy következő alkalommal talán a valóságban is láthatok majd.
A templom mellett, a tér bal oldalán látható az Ospedale degli Innocenti épülete (1419-1427), mely az első árvaház volt Európában, és a mai napig is ezt a célt szolgálja. Az épületet Brunelleschi tervezte és a homlokzatot Luca della Robbia mázas kerámiái díszítik. Az épület szintén árkádos, boltíves homlokzatával illeszkedik bele a térbe. Néhány lépcsőfok megtétele után, a bal oldalon látható az a kicsi rácsos ablak, ahol – a középkori körülményeket ismerve, – névtelenül adhatta be az arra rászoruló szülő a gyermekét megőrzésre, az apácák lelkiismeretében, és a Jó Isten segítségében bízva.
Spedale Innocenti ablaka
Szemben az Ospendale épületével, a tér jobb oldalán található a National Archeological Museum (1620) szintén árkádos, boltíves homlokzatú épülete.
Musee Archeologico
Az összhatás csodálatos, milyen nagyszerű elgondolás volt anno a tér kialakítása, ahonnan a Santa Maria del Fiore épülete és Brunelleschi híres kupolája már nagyon közelinek tűnik.
utcakép a tér felől
Kicsit elidőzök még a téren. Sok turistához hasonlóan én is leülök a Museumhoz vezető lépcsőre, süttetem az arcomat a nappal, ami szokatlan már az otthoni őszi időjáráshoz képest. Miközben élvezem az időtlenség hangulatát a téren, egy csapat galamb hirtelen felszáll balra mellettem, és tesz egy félkört a téren, szinte az az érzésem, tisztelegnek az építők és a korabeli művészek nagysága előtt.
A téren áll I. Ferdinando de’Medici lovas szobra, Ghiambologna utolsó munkája. A szobrot tanítványa, Pietro Tracca fejezte be, az ő munkája a téren található két barokk bronz ivókút is. Felfrissülök a kút vizétől, és pihenten indulok tovább egy újabb nagyszerű cél felfedezésére, a Casa Bounarroti megtekintésére.
I. Ferdinando de ‘Medici lovasszobra
Bronz ivókút
A Dóm látványos épületét megkerülve, szinte egyenes az út végig az épületig. (Milyen közel van a Santa Croce tér!) A térkép segítségével tévedhetetlenül fordulok rá balra a Via Ghibellini-re, ahol Michelangelo háza vár rám, ki tudja, milyen régen….Útközben rátalálok a Thetro Verdi-re is, a híres színházra Firenzében. Most éppen felújítás alatt áll, beállványozva, csukott szemekkel várja a megújulást. Sok szép opera és zenemű vár még arra, hogy elbűvölje hallgatóit ebben a nagyszerű épületben.
Theatro Verdi
Via Ghibellini 70. Saroképület. Úgy érzem, csoda történik velem. Hányszor jártam már ebben a nagyszerű városban, milyen régóta, szinte egész fiatalságomban kimondhatatlanul nagy tisztelője voltam – és vagyok azóta is – Michelangelo művészetének. Csupán alig pár utcával arrébb már hányszor jártam a közelében, és soha nem jutott tudomásomra, hogy
Michelangelo Bounarrotinak itt található a háza. Nézem az épületet, alig hiszem el, hogy itt állok előtte. A felfedezés sikerének ízétől boldogan lépek be a boltíves üvegezett bejáraton, és kérek belépőjegyet a pénztárnál. A jó hangulatom átragad a jegypénztárosra is. Mosolygó szíves szóval igazít el az épületben, felmegyek az emeleti múzeumba, ahol csodálhatom Michelangelo munkásságának az utókorra maradt bizonyítékait. Mennyi nagyszerű alkotás, számtalan festmény, tanulmány, ismert és ismeretlen művek.
Via Ghibellini 70. Casa Bounarroti
A galériában nem nézhetünk körül alaposabban. Ide csak a kordon mögül szabad benézni. Ezeket a festményeket még soha nem láttam. Nem tudom, ki festette őket, de minden egyes képen ott van maga Bounarroti mester is, mint a képen megfestett történet egyik szereplője. Csupán később tudom meg, hogy ez egy magángyűjtemény, védve van. A festő neve Fabrizio Boschi, 1572-1642
Csodálatos élmények, amit a Bookshop-ban vásárolt művészeti kiadvány segítségével majd otthon számtalanszor újra és újra átélhetek.
Nehéz szívvel szakadok el a jelentől, a házból kilépve még téblábolok az utcán, lefotózom a bejáratot, az épületet innen is, onnan is, és a kicsi utcácskát balra befordulva, amit Michelangeloról nevezett el a város, halhatatlan művészük iránt érzett tiszteletből.
Bármennyire fáj is a távozás, mégis elindulok a saroknyira lévő Santa Croce tér felé. A Dóm oldallépcsőin turisták pihennek, én is közéjük vegyülök, és a lépcsőn ülve nézem a kis utca végén, éppen velem szemben álló épületet. Ciao, Michelangelo!
Még van egy kevés időm a találkozóig, amit a csoporttal megbeszéltünk a reggeli induláskor. Körbe sétálom a teret, messziről szemlélem a Santa Croce épületét, Dante szobrát, megörökítem a látnivalókat, bár már nem először teszem.
A téren lévő fagylaltárusnál vásárolok magamnak egy adag remek gelatot, és leülök a Dómmal szemközt egy kőpadra. Fiatal zenészek fokozzák a hangulatot szép muzsikájukkal, próbálom megragadni a pillanatot, hogy örökkévalónak tudjam ezt az érzést, ahogy a nagy történelmi pillanatokat őrzi magában az ember.
A Santa Croce templomban mindig elfog egy kimondhatatlan érzés, valami tisztelettel vegyes áhítat, amivel felnézek a halhatatlan művészeknek állított síremlékekre. Bár már többször is jártam ebben a gyönyörű épületben, mindig találok valami újat, amit még eddig nem láttam. Giotto Szent Ferenc életéből vett jelenetei a Bardi kápolnában láthatóak, melyet 1325-ben festett a Santa Croce templom falaira. Sajnos, a freskók az idő múlásával megrongálódtak, de a helyrehozatal folyamatos, talán egyszer sikerül eredeti szépségében visszaállítani hozzáértő kezeknek.
Bár kissé fáradtan, az egész napi látottakkal feltöltődve, még vállalkoztunk arra, hogy a Ponte Vecchion áthaladva átmenjünk a Pitti Palotába.
Ponte Vecchion
Helyi idegenvezetőnk kíséretében bejutottunk a Pitti-palota gyönyörű termeinek egy részébe, a műkincseket megnézni, és újabb élményekkel gazdagodni. A Galleria Palatinaban hihetetlenül szép gyűjtemény található, csodálatos berendezési tárgyak és híres festmények Raffaellótól egészen Tizianoig. A kiállítás anyaga vetekszik az Uffizi Képtár világhíres gyűjteményével.
Szinte az utolsó pillanatig kihasználtuk az időt újabb és újabb látnivalók megismerésére. A Pitti palotából egy olyan úton mentünk visszafelé a pályaudvarra, ahol még soha nem jártam. Átmentünk az Arno fölött Firenze egyik legszebb hídján, a Santa Trinitán. Most jobbra
tőlem volt látható a Ponte Vecchio, mely eddigi látogatásaim során mindig a bal oldali arcát mutatta felém.
Utazásunkat a harmadik napon Vinciben kezdtük, a művészetek polihisztorának szülővárosában. Egy korábbi utazás alkalmával már járhattam ebben a kedves kis városkában, melyben a középkori épületek bájos keretet adnak Leonardo múzeumának.
Leonardo Múzeum Vinciben
A múzeum gyűjteménye egyedülálló, betekintést nyerhetünk egy lángoló elme fantasztikus, korát megelőző találmányainak makettjeibe. A rövid idő ellenére, amit kaptunk az idegen vezetőtől a látnivalók megtekintésére, úgy érzem, a mostani látogatásom során sikerült ismét körüljárnom a már részben látott helyeket, és megörökíthettem a látottakat. Bemehettem a kis Szent Kereszt templomba is, ahol csodálatos, fából kifaragott szobrocska áll az oltár előtt, a Szent Családot ábrázolva.
Szent Kereszt templom homlokzataVinciben
A Szent Család
Vinciből autóbusszal mentünk át Empoliba, mert a hegyi városkának nincs vonatállomása. Empoliból szintén rövid idő alatt érhetünk Firenzébe, bár a vonat késése miatt egy kicsit izgultam, elég lesz e majd az idő arra, hogy elérjem mai célomat.
Ma a számtalan látnivaló közül elsősorban az Arno-folyó partján található Ognissanti templomot akartam felkeresni. Már az előző napi tájékozódásom során megtudtam, hogy a templom ma csak délelőtt 9:00 és 12:00 óra között tart nyitva. Így már a vonaton elköszöntem kedves utastársaimtól, és a pályaudvarról félmérföldes léptekkel indultam célom irányába. Nem tudom leírni, milyen nagyszerű érzés volt a térképekről már jól ismert utcákat megtalálni, a Santa Maria Novella tér érintésével rákanyarodni a Via Corsora, és néhány lépés után befordulni a szűk kis utcába, a Via Porzellanara. Közben állandóan az órámat néztem, mennyi időm maradt még, hogy nyitva találjam a templomot. Saját magamat is meglepve siettem a messziről látható Borgo Ogbissantin bekanyarodni, és amikor jobbra befordultam az utcába, elém tárult a gyönyörűséges Ognissanti tér, palotáival, szállodáival és a szerényen meghúzódó, házak közé beépült, több száz éve itt álló kicsi templommal, a Chiese Ognissantival. Nem tudom, el lehet-e képzelni nagyobb örömöt, mint amit én akkor éreztem. 11:50-kor boldogan léptem be a még nyitva lévő templom ajtaján, ahol szürke ruhába öltözött apácák kínálták kegytárgyaikat az arra elhaladó turistáknak.
Chiese Ognissanti a harangtoronnyal
Régóta csodálója és tisztelője vagyok a firenzei művészeknek, közöttük az egyik legkedvesebb művészem Alessandro Botticelli. (Mariani Filipepi 1545 – 1610) Nemrég olvastam Láng György: “Primavera” c. regényes életrajzát, melyben a festő élettörténetét írja le megható részletességgel. Botticelli alakja, élte és munkássága nagy hatással volt rám, a regény olvasása közben egy-egy festményének elkészültét olyan hozzáértéssel írta le a szerző, hogy szinte magam előtt láthattam a kép készülésének részleteit, pillanatait. Milyen szerencse, hogy az internet segítségével szinte minden egyes festményét aprólékosan tanulmányozhattam. Hihetetlen élményben és nagy kalandban lehet része annak, aki erre időt és energiát áldoz. De a személyes élménynél nincs varázslatosabb!
Sandro Botticelli múzsája egész életében Simonetta Vespucci volt, akit szenvedélyes és viszonzatlan szerelemmel szeretett. Szinte minden festményén (pl. “Primavera; “Vénusz születése”) az ő szép arcvonásait örökítette meg, és ezzel a világ számára olyan remek alkotásokat hozott létre, ami még több száz évvel a halála után is a legnagyobb művészek sorába emeli a festőt.
Simonetta Vespuccit, – aki már nagyon fiatalon elhunyt – az Ognissanti templomban temették el, a családi sírboltban. Botticelli számára Simonetta halála kimondhatatlan fájdalmat okozott, és úgy rendelkezett, hogy halála után őt is ebben a templomban helyezzék majd örök nyugalomra. A templom kereszthajójában, a kápolna padozatában van a sírját jelző kőr alakú plakett elhelyezve, az alábbi felirattal ellátva:
Mariani Filipepi & FILIORUM – 1510 – SEPULCRUM
Hosszan keresgéltem a templom falai között járkálva azokat a műalkotásokat, melyeket megnézni szándékoztam.
A Vespucci család védőszentje Csodatévő Mária. Domenico Ghirlandaio a templomban látható falfestményén, kitárt karokkal ábrázolja Máriát, amint köpenyét széttárva karjaival védi a család tagjait. A kép bal oldalán látható a gyermek Amerigo Vespucci, a későbbi nagy felfedező. Jobb oldalon, a szőke hajú, fedetlen fejű hölgy, Simonetta Vespucci portréja.
Tovább haladva a fal mentén ezen az oldalon található Botticelli híres falfestménye, a “St. Ágostino dolgozószobája”. Átellenben, a bal oldalon van Ghirlandaio remekműve, “San Girolamo dolgozószobája.”
Ridolfo del Ghirlandaio által készített falfestmény az a csodálatos oltárkép, melyen látható a “Szentháromság” és “Mária megkoronázása”.
Mennyi csodálatos remekmű, milyen gazdag választéka a reneszánsz művészetének. Nehezen tudtam rászánni magam arra, hogy elhagyjam azt a helyszínt, aminek felkeresésére már hosszú hetek óta készültem. De még így is nyertem fél órát az idő tengeréből. A templomot csak 12:30-kor zárták, és egy fiatal szerzetes határozott mozdulatai láttán a turistákkal együtt, bár fájó szívvel, én is kiléptem ismét a valóságba. Igaz, nem jutottam be a kápolnába, ahol látható D.Ghirlandaio nagyszerű falfestménye, az “Utolsó vacsora”. Leonardo da Vincit ez a festmény ihlette meg a milánói dómban található, azonos című festményének megalkotására. Ezt a kápolnát csak ritkán, és csak rövid időre nyitják meg a látogatók előtt.
Most már, dolgom végeztével ráérősen sétáltam visszafelé, az Arno partján. Még érintettem útközben a Goldoni teret, ahol gyönyörű fehér márványból kifaragva áll Itália híres írója, Goldoni, örökös huncut mosolyával a szája körül.
Goldoni tér
Időmilliomos lettem hirtelen. Az esti találkozó időpontja még messzinek tűnik, kihasználom a rendelkezésemre álló időt, és elindulok felfedezni a már korábban látott, de soha meg nem unható csodákat Firenzében.
Látni szeretném újra azokat a szépséges műalkotásokat, tereket, helyszíneket, ahol már jártam korábbi látogatásaim során. De előttem állt még egy nemes feladat! Meg akartam találni a kis falba vésett rajzot Michelangelóról, amire az olasz TV adásában figyeltem föl a minap. Átszeltem kicsi utcákat, jól ismert tereket és hirtelen elém tárult egy csodálatos, már korábbról is jól ismert fehér homlokzat, az Orsanmichele fenséges látványa.
Orsanmichele
Még soha nem volt alkalmam belülről megnézni, most a kapuja tárva-nyitva hívogatott, hogy betérjek néhány pillanatra. Ez a különleges épület, kívül és belül szebbnél-szebb szobrokat őriz, melyek látványa lenyűgözi az erre járó turistákat. Szt.Mátyás (L.Ghiberti 1423), Szt.Peter (Donatello 1413) és a többi szobor időtlenül tekint le az utcán sétáló turista tömegre, évszázadok napjait pörgetve ujjaik között.
Az Orsanmichelet elhagyva hamarosan kiértem a Signoria térre. Jól ismert, kedves kép fogadott, a tekintélyt parancsoló Palazzo Vecchio égbe nyúló tornyával, az épület bejáratánál álló Dávid és Herkules, I.Cosimo de ‘Medici lovas szobra, Mózes a szökőkúttal körülvéve, és a Loggia Lanzi, a számtalan szebbnél-szebb márványszoborral.
Loggia Lanzi
És itt kell lennie valahol a kis Michelangelo portrénak! Nem kellett sokáig keresgélnem. Az Uffizi Képtár felőli oldalon, az épület bejáratától jobbra, szinte Herkules háta mögött, a falban van a Michelangelo arcélét megörökítő élethű kis falikép. Szerencsésnek éreztem magam, hogy rátaláltam, és hálásan gondoltam arra, milyen furcsa a véletlen. Ha nem látom az olasz Tv adását előző nap reggel, én sem tudom meg, hogy milyen értéket rejt magában még az ismerteken kívül is a Palazzo Vecchio.
Michelangelo rajz a Palazzo Vecchio falában
Kellemes fáradtságot éreztem a sok szép élmény után, és úgy gondoltam, én is leülök egy rövid időre a Loggia lépcsőire, mint sok más turista körülöttem. Felmásztam a hatalmas lépcsőfokok tetejére, és önfeledten adtam át magam – a szinte nyári kánikulában kellemes hűst adó árnyékban – a világhírű Signoria tér látványának. A téren nyüzsgő turistákat figyeltem, és arra gondoltam, milyen szerencsés is az, aki láthatja élő valóságában ezeket a csodákat, több száz éve megalkotott remekműveket, melyek dacolnak történelemmel, az időjárás szeszélyeivel és az idő múlásával.
A rövid pihenés nagyon jót tett velem, a Mózes háta mögött található Signoria épületének falában lévő ivókútból feltöltöttem én is a kulcsomat jó hideg firenzei vízzel, és új erőre kapva mentem tovább zarándok utamon, hogy még megcsodálhassam újra és újra a Dómot, a keresztelő kápolna “paradicsom kapuját”, és a harangtornyot, a gyönyörű Campanilét.
Könnyűszerrel találtam rá a találkozó helyszínére, ahonnan a többi utastársammal együtt utaztunk tovább vonattal Pratoba. Itt várt ránk a buszunk, amire jókedvűen, bár kicsit fáradtan ültünk fel, hogy visszavigyen minket szállásunkra, Montecatini Thermébe.
Az utolsó nap reggelén, már útban hazafelé még felkerestük Pistoiát, a kedves kis középkori hangulatú toszkán gyöngyszemet. Miközben kerestük a dóm épületét, elhaladtunk a középkori városfalak előtt, melyek harmonikusan illeszkednek bele a tájba, a szép kis város középkort idéző hangulatába. Hamar megtaláltuk a városka főterét, amibe számtalan kis szűk utcácska torkollik. A dóm itt is sok csodát rejt, az altemplom különleges látnivalókat tartogat az oda látogató turistáknak. A bejárat fölötti köríves boltozatban Luca della Robbia mázas kerámiáját láthatjuk, ezeket a különleges technikával készült alkotásokat számtalan műemléken és épületben látni lehet Itália városaiban.
Visszafelé még belefért az időnkbe a közeli kis piac meglátogatása. Hihetetlenül gazdag választékát láttuk az olasz konyhákban készülő ételek alapanyagának. Minden áru frissen és csábítóan tálalva nézett velünk farkasszemet, a hentesüzlet gazdag áruválasztéka, a sajtok boltjának étvágygerjesztő látványa vendég marasztalóan tárult elénk, a látvány megörökítésére ösztönözve.
Sajnos, az utazásra szánt négy nap hamar véget ért. Számtalan szebbnél -szebb látnivalóban gyönyörködhettünk, de bármilyen sok volt is az élmény, még most is úgy érzem, csupán egy töredékét tudtam magammal vinni a látványnak és ismét arra vágyom, hogy újra és újra elmenjek erre a csodákkal teli helyre, hogy újabb élményekben legyen részem, és új kalandok részese lehessek..
A városnéző turistát én egy éhes emberhez hasonlítanám. Mert milyen is az éhező ember, ha meglát hirtelen maga előtt egy gazdagon megterített asztalt. Először azt gondolja magában, fel tudná falni egyszerre a sok finomságot, és csak apránként jön rá arra, hogy csupán egy kis mennyiséget képes elfogyasztani a számára oly tetszetős gasztronómiai fogásokból.
Így volt ez a mi esetünkben is, ahol a gazdagon terített asztal volt Firenze, és az éhes vándorok mi voltunk, hatalmas étvággyal. De az idő rövidsége miatt nem tudtunk mindent elvenni az “asztalról”, és meg kellett elégednünk annyival, amennyi ebbe a négy napba belefért. De szerencsére még ott van a lehetőség, hogy egy másik utazás során, egy újabb alkalommal ismét felkeressük ezt a “gyönyörűen, gazdagon megterített asztalt”, és módunkban lesz ismét válogatni a számtalan ínyenc falat között, amit eddig még nem kóstolhattunk meg. És milyen szerencse, Firenze asztaláról sohasem fog kifogyni a gazdag kínálat, ami nem a gyomor, hanem a lélek éhségét hivatott csillapítani.
Pistoiát elhagyva most már mindannyian igyekeztünk minél előbb elfoglalni helyeinket a kényelmes busz ülésein. A távolodó táj szépséges látványában gyönyörködve, kicsit fáradtan, de annál nagyobb lelkesedéssel gondoltam a hazatérésre. Bár már sötétben értük el a szlovén-magyar határt, azért mégis jó érzés volt arra gondolni, hogy rövidesen ismét hazai tájakon utazunk. Csupán négy nap volt, amíg távol voltunk, mégis milyen felemelő érzés Hazatérni. Azt hiszem, minden utazásnak ez adja meg a szépségét, utunk végeztével átadni magunkat újra a szeretteinkkel való találkozás örömének!
Budapest, 2012.11.05.
Szabóné Antal Éva
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Olaszországról >>
Szabóné Antal Éva írásai az Útikalauzban
|
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés