Farsang idején jutottunk hozzá a karneválok őshazájában tett kirándulásról szóló beszámolóhoz. Még úgy is teljesen friss, hogy az utazás kilenc évvel ezelőtt történt. Az írást néhány szép fotó illusztrálja
Isten hat nap alatt teremtette a világot és a hetediken csak Rioval foglalkozott – állítják a helyiek. Nem véletlen hát, hogy a világ legszebb fekvésű városának tartják Rio de Janeiro-t. S hogy erről megbizonyosodjunk, talpunkra útilaput kötöttünk, s élményeinket most elmesélem.
Tizennégy órát repültünk egyvégtében, hogy láthassuk Brazíliát, a “legek” országát. Hiszen ez a világ ötödik legnagyobb országa, ahol a világ leghosszabb folyója (Amazonas) található, a leghatalmasabb erdőséggel.
Ahogy a reptérről kiléptünk, fejbe csapott a fülledt, párás meleg, szinte alig kaptunk levegőt. Nem mondhatnám, hogy nehezen viseltük, főleg miután hírt kaptunk arról, hogy Magyarországon rekord mennyiségű hó esett reggelre. Miközben az otthoniakat sajnáltuk a kötelező hólapátolás miatt, addig folyamatosan szabadultunk meg ruházatunk felső rétegeitől. Mire elértünk az autóbuszig, hálát adtam a modern technika vívmányának, a légkondicionálónak.
Bár törődöttek voltunk, egy frissítő zuhany és irány a Copacabana. A látvány leírhatatlan! A sziklás hegycsúcsok és az óceán kékje csodálatos összhangban fonódik össze. A sétány feketén-fehéren hullámzik négy és fél kilométeren át, s mintegy száz méter széles homokos strand választja el a víztől. A partszakasz már napkeltekor benépesül kocogókkal, jógázókkal, majd a strandolásra vágyó turisták lepik el, hogy alkonyatkor átadják helyüket a futball kedvelőinek. Hihetetlenül sok ember rúgja a labdát, a pár éves fiútól a nyugdíjas bácsikáig. Nem egy világhírű focista itt kezdte pályafutását. Ahogy leszáll az alkony, a korzó árusok seregével népesedik be, s az éjszakai piacon minden megtalálható, a “festményektől” egészen a karneváli tollas ruháig.
Pár nap tengerparti henyélés után sikerült kipihenni az út fáradalmait és átvenni a cariocák (helyi lakosok) életritmusát. “Tudo bem!”- mondják minden helyzetben, s közben jobb kezük hüvelykujját felfelé tartják. Ez annyit tesz: Minden rendben, s közben megölelgetnek, kezet ráznak, hátba lapogatnak vadidegen embereket is. Ha elfáradnak, ledőlnek egy pálmafa alá, s jóízű alvással vészelik át a forró délutánt, az utca kellős közepén. Minek az a rohanás, nem igaz?
Mi azért a lustálkodáson kívül, pár élményt is szerettünk volna gyűjteni, hát rövidesen a Cukorsüveg-hegy lábánál találtuk magunkat. A város jelképe, tulajdonképpen egy 394 m magas gránittömb, ami a habok közül az ég felé tör. Innen drótkötélpályán közlekedő, hetvenöt férőhelyes üvegkabin vitt fel először az Urca-hegyre, majd a Cukorsüvegre.
Be kell vallanom, hogy az én síkabinokon edzett idegzetem is majdnem felmondta a szolgálatot, mikor a hirtelen fékezés miatt, két percig (legalább húsznak tűnt) himbálóztunk a szakadék felett. Ám a látvány mindenért kárpótolt. Madártávlatból láthattam Rio nevezetességeinek jelentős részét, a Copacabanát, a Maracana stadiont, a belvárost, a Corcovadót a Krisztus-szoborral és távolabb a várost övező hegyeket. Az Urca-ról helikopterrel szállhatnak fel a bátrabbak, hogy tegyenek egy kört Rio felett. Nem szabad kihagyni!
A Cukorsüveg hegy
Délután kisvonattal vágtunk neki a Tijuca esőerdőnek, s az út alatt kristálytiszta levegő és buja növényzet látványa kényeztetett. A trópusi esőerdőket régen “zöld pokolnak nevezték”, ma inkább a város tüdeje lett, és szükség is van tisztító “munkájára” a tízmilliós metropoliszban. Menet közben előkerültek potyautasaink is, akik rögtönzött hangversennyel szórakoztatták a nagyérdeműt, némi aprópénzért cserébe.
Húsz perc alatt értük el a Corcovado-hegy 700 m felett fekvő csúcsát és közvetlen közelről megpillantottuk a negyven méter magas, Megváltó Krisztus szobrát, amint karjait áldásra emeli. Ismét itt egy “leg”, hiszen ez a világ egyik legismertebb és leglátogatottabb emlékműve, Brazília jelképe. A végállomástól kétszázhúsz lépcső vezet fel a szobor lábához, de a kényelmeseknek elárulom, már mozgólépcsővel is fel lehet jutni. A kilátóteraszon turisták hemzsegnek, mindenki meg akarja örökíteni az elmondhatatlan élményt. Aki teheti, menjen fel késő délután és várja meg a naplementét, amint kigyúlnak a város fényei. Káprázatos.
Krisztus megáldja az utazókat
Ha már eljutottunk Rioba, nem szabad kihagyni Brazília büszkeségét, a Botanikus Kertet. Csatlakozom Einsteinhez, miszerint: “A Botanikus Kertben tett látogatásom életem legnagyobb élményei közé tartozik.” 52 hektáron, hétezer féle növény található, vízesésekkel, szökőkutakkal, tavakkal. Itt nő a brazilfa is, amiről az ország a nevét kapta.
Filmsztárnak érezheti magát az ember, amint a széles, szálegyenes pálmafákkal övezett sétányon végig megy, hiszen ez az út szappanoperák kedvelt színhelye.
Brazil szappanoperák színhelye
A sok látnivaló után ismét lazító nap következett. Kalandos hajótúrára indultunk, a Trópikus szigetek felé. Bár, megpillantván az összetákolt tutajt, lelki szemeim előtt önmagam óceánban hányódó teste lebegett, amint elfehéredő ujjakkal kapaszkodik egy fadarabban. Ezen görcs oldására jó szolgálatot tett a brazilok kedvenc koktélja a Caipirinha,(kajpirinnya), mely nemzeti italukból – cachaca(kásszásá)-készül. Egyébként segíti a nyelvtanulást is, mert öt után (állítólag) már japánul is tud az ember. A buján zöldellő szigeteken a fürdés élvezetes volt, az Óceán hatalmas hullámai, az öbölben csipkés, hófehér fodrokká szelídültek.
Ilyen pihentető nap után mi jöhet? Elsőként egy igazi brazil vacsora. Az étterem (Rodizió)pincérei sürögtek-forogtak, s hatalmas kardokra felnyársalva hordták körbe a húsokat. Nem vegetáriánusoknak való hely! Csirke, nyúl, bárány, sertés, marha, s mi szem-szájnak ingere. Kérésre szelték a tányérra a finom falatokat. Savanyúságként megkóstoltuk a palmito-t, ami ecetben érlelt pálmafa csúcs.
Mikor jól kibéleltük bendőnket, elindultunk az éjszakába. Mert, hogy is mehetnénk úgy haza, hogy nem látogatunk meg egy helyi mulatót? A lokál, jobb időket látott kultúrház hangulatát idézte, de a műsor fergeteges volt – szamba táncosok, capoeirás fiúk, vidám hangulat. Asztal alatt járt a lábunk, a zene vérpezsdítő ritmusára.
S persze van még valami, ami kihagyhatatlan. Ha Rió, akkor karnevál.
“A karnevál a régi rómaiaknál és a görögöknél is tavaszt köszöntő ünnep volt. A katolikus vallás szerint, amit a hittérítők itt is meghonosítottak, a carne vale, azaz “ég veled, hús” a húshagyókeddre, a negyvennapos húsvéti böjt kezdetére vonatkozik. De hogyan is lehetne másképp felkészülni a testi megpróbáltatásra, mint a hamvazószerdáig tartó, érzéki örömökben tobzódó karnevállal? Az első riói karnevált a feljegyzések szerint a portugál bevándorlók tartották 1723-ban.”
A híradásokból úgy képzeltem, a karnevál az utcán zajlik, nézők a járdán hömpölyögnek és táncolnak. Hát nem. Lázasan készülődtünk az estére, hisz a szamba iskolák felvonulását látni kell! Ezek csak nevükben iskolák, voltaképpen több ezer tagot számláló óriási klubok, amelyekben egész évben mást sem tesznek, mint a karneválra készülnek. Évente új témát választanak, általában a brazil történelemből, kultúrából, ennek jegyében találják ki a koreográfiát, írják a zenét, tervezik a kosztümöket, díszítik fel a kocsikat. A tét nem csak a dicsőség, hiszen a nyertes számára így térül meg a befektetett pénz.
Karneválra készülve
A nyitó napon a karnevál királya, Momo ünnepélyes ceremónia során átveszi a polgármestertől a város kulcsait. Ezen az estén zajlik a gyerek szambaiskola versenye. Az igazi parádé szombat-vasárnap este van, amikor az erre a célra épített, 1700 méter hosszú Sambodrome stadionban hatvanezer néző előtt vonulnak fel a szambaiskolák. .
A karneváli menet
Egész Rio szambázó, ünneplő várossá válik. Ezek részben spontán szerveződések, egy-egy környékről verbuválódnak, láthatjuk őket az utcán zenélni, szambázni, sőt be is csatlakoztunk hozzájuk a szállodánk előtt. Folyik az alkohol, műanyagpohárban a Caipirinha, csak legyen akaraterő megálljt parancsolni.
Elérkezett a búcsú napja, még egy séta erejéig meglátogatjuk az Ipanema-t, (a Copacabana módosabb testvérét), majd betérünk a Nossa Senhora da Candelária-ba, ami Rio második legnagyobb temploma. Olasz márványból készült hűvös falai között hálát adunk az Úrnak, hogy megismerhettük a Világnak ezt a gyönyörű szegletét, megtapasztalhattuk az emberek kedvességét. Hogy megérinthetett a varázsa a gondtalanságnak, hiszen itt a szegények között a legszegényebb sem felejtett el mosolyogni – a táncolásról nem is beszélve. “Ha Európa olyan, mint a múlt múzeuma, akkor Brazília az élet cirkusza.”
Aki nem hiszi, járjon utána!
Ráadásként a Caipirinha koktél receptje – az olvasást is hangulatosabbá lehet tenni vele. 🙂
Végy egy lime-ot, vágd el nyolc felé és tedd egy shaker-be.
Fogj egy fadarabot és nyomkodd ki alaposan a lime levét. Tégy bele 2-3 kanál nádcukrot, egy marék jégdarát és 5cl Cachaca-t (nádpálinka). Rázd jól össze és öntsd hosszú pohárba. Vodkával is finom.
Bedi Judit
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Brazíliáról >>
Bedi Judit írásai az Útikalauzban >>
|
A szerzőnek szerkeszto |
utikalauz.hu a címen küldheted el kérdéseidet