Bokor Gitta: Peloponnészoszi körút és néhány nap Velence környékén – Görögország, Olaszország – 2007

Bokor Gitta: Peloponnészoszi körút és néhány nap Velence környékén – Görögország, Olaszország – 2007

Egy hosszabb kirándulás kellemes élményekkel, kisebb-nagyobb bosszússágokkal és nagyon sok továbbadott tapasztalattal – néhány szép fotóval

Az Üzenőfalon 2007. májusában  felfigyeltem néhány sorra, melyben B. Magdi említette, hogy kétszer is áthajózott Velencéből Patrasba, majd C. Judit másnap hozzátette, hogy öt évvel ezelôtt neki is nagyon tetszett ez az út. Megtetszett az ötlet, elhatároztuk, hogy mi is áthajózunk és megnézzük alaposabban a Peloponészosz-i félszigetet.

A neten találtunk egy akciós hajóutat, de nem foglaltuk le előre, gondoltuk, nagy a hajó, van rajta elég hely, mi úgyis a fedélzeten szeretnénk utazni, kabin nem kell, mert végig a tiszta tengeri levegőt akarjuk szívni. Hát nem jött be, délután már nem kaptunk jegyet, csak másnapra. Az akció akkorra már csak a visszaútra vonatkozott, így a tervezett 290 euro helyett 375 eurot fizettünk összesen az oda-vissza útra, két személyre kabin nélkül és az autóért.
Velence, július közepe. Délután két óra és iszonyú hőség. Nem vágytunk másra a hosszú út után, mint a hüsítő tengervízre. Elhatároztuk, keresünk a közelben egy kempinget, ahol a másnapi indulásig elleszünk. Ám Velence környékén csak olyan kempingek vannak, amelyeknek nincs közvetlen tengerpartja, a legközelebbi számunkra megfelelőt Jesolo környékén találtuk. Itt aztán rengeteg a kemping, az árak 35-40 euro között mozognak ebben az időszakban – két személy és autó – csillagoktól függően. Végül rábukkantunk az egycsillagos camping San Marco-ra, mely minden tekintetben megfelelt, s az ára is 26,80 – két személy+autó.
Egy árnyékos helyen kipakoltunk asztallal székekkel, megittunk egy hideg sört, és máris rohantunk be a vízbe, mert úgy éreztük, ezt a kánikullát másként nem lehet elviselni. Sötétedésig ki se jöttünk. A part itt homokos, tehát nem olyan szép a víz színe a felkavarodott homok miatt, egyébként nagyon kellemes hely. Látni lehetett a Velencébe tartó sétahajókat, és érdekes módon hattyúk úszkáltak a vízen. Tengeren eddig még nem láttam hattyút.

Az éjszaka fülledt meleg volt némi kevésbé harcias szúnyoggal, csak a hajnal hozott valami kis enyhülést, de reggelre már akkora volt a páratartalom, hogy a ködtől nem lehetett messzire látni. Elhatároztuk, ha már itt vagyunk, a hajó indulásáig sétálgatunk Velencében. A kikötőben parkoltunk, mivel érvényes hajójegyünk volt, ámbár a kutya se kérte. Besétáltunk a vizibusz /vaporetto/ megállóig, ahol iszonyatos tömeg várakozott. A vaporetton is szinte egymás ölében ültünk, vagy egymás lábán álltunk, jó, hogy az ócska rozsdás tragacsok el nem süllyedtek.
A Szent Márk téren  ha lehet, ennél még többen voltunk, már a galambok se fértek el. Az utcákat kitöltötték a bóvli árusok, évekkel ezelőtt szerintem nem voltak, vagy nem ennyire zavaróan sokan, hogy nem látni tőlük Velencét. Megpróbáltunk sétálni, elöször amerre vitt a tömeg, aztán valahogy eloszlott s a keskeny utcácskákban nézelődtünk. Többször jártunk már ebben a szép városban, de most újra megcsodáltuk. Valahol ettünk egy jó pizzát, ittuk rá a sok vizet, szerencsére több helyen folyik.
Délután három órára visszamentünk a kikötőbe, hogy a klimatizált váróban múlassuk az időt az indulásig. Az autóval beálltunk a sorba, ámbár nem volt semmi kijelölve, csak ahogy gondoltuk. A hajó este hétkor indult, ötig kellett beszállni. Meglepetésünkre háromkor már kiabált egy egyenruhás nő, hogy Patra. Mivel ő csak görögül beszélt, nemigen értettük mit akar, gyorsan becsekkoltunk s máris mehettünk fel a hajóra. A sofőrön kívül más nem tartózkodhatott az autóban, férjemnél hagytam a jegyeket, én meg csak egy kézitáskával felballagtam a hatalmas hajóra, sehol senki nem irányított. Az emeleten aztán rendezetten ment minden. A hajós tisztek mindenkit eligazítottak, miután megnézték a jegyeket. Az Anek Lines társaság Lefka Ori nevű hajója görög, de csodálkoztam, hogy nemigen igyekeznek más nyelven beszélni, csak görögül s ha muszáj, akkor angolul. Olaszul már nem.

Mivel az elsők között szálltunk fel, kiválaszthattuk magunknak a fedélzeten azt a helyet, ahol mindig árnyékban lehetünk. Hosszú fehérre festett padok vannak négyesével egymásnak szembe fordítva, középen egy asztal. Általában mindenki egy-egy padot választott magának, amelyen aztán aludni is lehet. Utitársunk egy korunkbeli egyedülálló német nő, aki Berlinből jött motorral, s egy hónap alatt körbemotorozza a félszigetet. Ő már utazott így máskor is, tudta, jobb, ha a cuccait hozza magával a fedélzetre. Indulás után ugyan óránként le lehet menni a hajó gyomrába az autókhoz, de jobb azt elkerülni. Olyan szorosan vannak ugyanis beparkolva, hogy alig férni el köztük, s a kamionoktól az ember koszos lesz. Megtalálni sem egyszerű az autót, lent félhomály van, zaj és iszonyú meleg, s a parkoló hatalmas, hiszen 1100 jármű fér el benne. Kicsit körülményesen ugyan, de azért megoldódott a mi problémánk is, éjfélre felkerült minden szükséges holmi.
Az indulásig azonban volt még bőven időnk, amikor szlovén fiatalok csoportja lepte el a hajó fedélzetét. Talán három busszal lehettek. Rögtön láttuk, hogy mozgalmas út áll előttünk. Először vidám nevetgéléssel elfoglaltak minden üresen maradt helyet, majd rövidesen csoportokban kiültek a tűző napra, árnyékban 35 fok volt, s üvegből kezdték vedelni a pálinkát, majd a bort, sört, aztán már teljesen mindegy volt mit. 15-20 év körüli lányok és fiúk voltak, a vezetőjük is egy fiatal fiú valamilyen utazási irodától. Gondoltuk indulásra teljesen készek lesznek, ám kellett hogy legyen bennük még valami élénkítő, mert nem dőltek ki, hanem állat módjára kezdtek viselkedni az elfogyasztott alkoholmennyiség növelésével arányosan. Üvöltöztek, sípoltak, rohangáltak, s mindent szana-széjjel dobáltak.

Nem figyelve rájuk, igyekeztünk élvezni az indulást, mely gyönyörű volt. Szép lassan úszott ki a hajó a nyílt tengerre, láttuk az egész várost, az utcákat,  majd Velencét elhagyva azokat a helyeket, amerre eddig még nem jártunk. Kis szigeteket, szép parkot, hajókat. Talán egy órán át tartott, amíg kiértünk a nyilt tengerre .    A partok egyre távolodtak, de a fényeket még sokáig láttuk. Csodaszép volt, de ez a banda itt a hajón szörnyű.  A legénység folyamatosan takarított utánuk, de egy idő után már nem győzték. Székeket, poharakat törtek, cigarettacsikk  és kidőlt italok borították a talajt. Éjjel tizenegykor az egyik lány összeesett, azonnal ott termettek az egészségügyisek, de hogy miért nem hamarabb, azt nem tudom. Lányt lefektették, hányatták, nejlon zacskó ki a tengerbe, betakarták. Következett egy fiú, őt is lerendezték ugyanígy, majd még néhányat. A „magja“ azonban bírta egészen reggel nyolcig. A szomorú az volt, hogy az egész hajón nem akadt senki, aki rendet teremtett volna köztük.

Megpróbáltuk elfogadni a helyzetet, körbesétáltuk a hajót, vacsoráztunk valami görög töltött tésztafélét az étteremben. Hatalmas hajó ez, majdnem 200 méter hosszú, 1600 személyes. A tágas klimatizált étteremben ebédelni, vacsorázni lehet, van választék, főleg salátákból, viszont az áraik magasabbak, mint tavaly tapasztaltuk az olasz hajón, mellyel Szardínia szigetére utaztunk. Találtunk több kávézót, internetes kávézót, boltot, van bank, telefon. A fedélzeten pedig reggeltől éjfélig sütik a gyrost és árulják a hűtött italokat. A mosdókat álladóan takarítják, noha nem volt teljesen kifogástalan, azért egész jól megoldottuk a zuhanyozást is.
Az utasok /a normálisak/ kerestek maguknak egy-egy zugot, ahol matracokon aludtak, volt aki sátrat állított fel, mások pedig a klimatizált folyosókon a szőnyegen aludtak. Mi a szabad levegőt választottuk, de az ordítozó bandától alig egy-két órát hunytunk. A legfelső emeleten ugyan csend volt, de ott erős szél fújt és minden csupa víz lett az éjjeli sós párától. Reggel nyolc után aztán boldogan felsóhajtottunk, mert a szlovének eltűntek. Ledőltek a hűvös folyosókon aludni. Itt viszont azokat érte a meglepetés, akik a kabinjukból szerettek volna kijutni, mert ezek eltorlaszolták az utat. Délutánig kultúrált környezetben utaztunk, a legénység kora reggel szépen kitakarított, a bazénból kiszedtek néhány zsáknyi szemetet, törött poharat, majd teleengedték vízzel a gyerekek nagy örömére. Utazott a hajón egy görög kisiskolás csoport is a tanító nénivel, akik birtokukba vették a bazént. Estefelé előtámolyogtak másnapos utitársaink, most már menekülve a nap elől szemtelenül rátelepedtek a cuccainkra, ráléptek a matracainkra, táskáinkra. Először finoman kértük meg őket, végül sokadszorra keményen elzavartuk mindegyiket a fenébe.
A hajó először este hétkor, 24 órás út után kötött ki Igumenitsában, majd éjfélkor Korfun. S itt leszálltak a vademberek! Micsoda megkönnyebülés! Német utitársunkkal ennek örömére bontottunk  egy üveg bort és beszélgettünk a csendben. Alig néhányan maradtunk a hajó fedélzetén. Egy-két órát aludtunk, de kora reggel, ahogy közeledett Patras, már néztük a hegyek mögül felkelő napot. Hideg szél fújt és csodálatosan szép látvány fogadott! Megittunk még egy forró kávét, elbúcsúztunk utitársunktól s kikötöttünk Görögország negyedik legnagyobb városában, a Peloponészoszi félsziget észak-nyugati részén fekvő Patrasban.

Reggel hét óra, forgalom nincs. Az idő kellemes, dél felé kezdett kellemetlenné válni a hőség, de ezt az autóban nem éreztük. Klimatizáció ugyan nincs, mert a levegőt jobban szeretjük a lehúzott ablakon át érezni. Megyünk csak úgy dél felé a nyugati parton, hogy majd lesz valami. Szinte semmi sem változott 17 év alatt, akkor jártunk Athénban utoljára. Eléggé rendezetlen minden, ami nem zavar, de a szemét feltűnően sok. Mindenütt ellepi az út szélét. Az autószerelőműhely előtt csurog a földön az olaj. A parti úton az útjelzőtáblákat szokni kell, mert csak görögül írják ki. Később rátérünk a nemzetközi útra, itt már kétnyelvűek, a forgalom erősödik, de nem veszélyes, viszont ezt is szokni kell. Sajátos törvényeik vannak. A szabályokat teljesen másképpen értelmezik, mint általában másutt Európában.
Látunk kis kempingeket, Pyrgos előtt közelebbről is megnézzük. A tenger átlátszóan tiszta, egy helyen strand néhány ernyővel, a parton mindössze két ember.   Csend és nyugalom, vonzó, de nekünk most kéne egy egészen kis nyüzsgés is talán. Tovább megyünk Kiparissi felé. Itt vadkempingezőkkel találkozunk. Szépséges nyugodt hely. Ivóvíz, zuhany, vécé van, más nem is kell, mégsem maradunk. Itt megemlítem, hogy ivóvíz mindenütt van és nagyon finom, bátran ihatjuk, a palackozott is ugyanilyen ízű, teljesen fölösleges vásárolni.
Dél felé jár az idő, amikor kicsit eltávolodunk a tengertől Olympia felé, s amikor megállunk a városban, szinte fejbevág a meleg. A város kellemes, zöld, rengeteg  autóbusz parkol. A múzeumba a belépő 5 eur/fő s innen talán öt kilométert kell gyalogolni az ókori Olympia színhelyére. Úgy gondoljuk, most kihagyjuk, először szállás után nézünk, s aztán egy napon visszajövünk majd. Krestena és Kiparissia felé megyünk tovább, majd egy kisvárosban Zaharoban megállunk szétnézni. Helyes városka, minden egy helyen, a poros főtér körül van, mint egy régi filmben. Halpiacot keresünk, jó lenne vacsorára valami hal. Nem találunk, van viszont egy hentes, megcsodáljuk. A melegben az ajtó nyitva, s a tőkén éppen egy negyed marhát trancsíroz. Semmi más árut nem látni. De nincs klimatizáció és hűtőpult sem. Húsz éve még nálunk sem volt, de már elfelejtettük. Egy boltban veszünk egy üveg olivaolajat az esti salátához a hal mellé, majdcsak ráakadunk valahol a halpiacra. A pici városközpontban sok a kávézó és mind tele van, főleg férfiakkal.
Kalo Nerot megnézzük, majd Kalamata felé vesszük az irányt. Kalamata a félszigeten nagyvárosnak számít. Húsz évvel ezelőtt hatalmas földrengés rázta meg, épületeinek 70 százaléka tönkrement. Ahogy lassan áthaladunk a városon,  hirtelen megpillantottam a halárust! Olyan volt ez is, mint 17 évvel ezelőtt. Egy kapualjban egy asztal, az asztalon jég, rajta négy fajta hal. Vettünk makrélát és heringet,  kaptunk mellé jeget is.
Aeropol felé vettük az irányt, utunk a szépséges tengerparton vezetett – a parton sehol sincs szemét, sem a hegyekben. Kalamata után a Taygetosz hegyes vidékére érkeztünk és ettől kezdve szinte mindig hegyek közt utaztunk. Az utak keskenyek és kanyargósak,  ám elég  jók és szinte senki se jár arrafelé. Ezért lassan bámészkodva mentünk s meg-megálltunk rácsodálkozni egy-egy szép helyre, bámulni magasból a tengert.    Az utak mentén sok helyen miniatűr templomocskák, bennük általában gyertya ég. Ez valami olyasmi, mint nálunk az útmenti keresztek. A hegyoldalakban szépséges kőházak épülnek. Itt-ott kisebb falukon át visz utunk, ezekben a faluhoz képest hatalmas, újnak látszó kőtemplomok vannak, de belülről nem tudtuk megnézni, mind zárva volt.  Az egyik hegyoldalon több helyen is tüzet láttunk. Rajtunk kívül úgy látszik ez mást nem érdekel. Ahogy kanyarog egyre feljebb az utunk, egész közelről látjuk, s az út szélén tűzoltók ebédelnek nyugodtan. Ez minket is megnyugtatott, ők tudják miért nem kell vagy nem lehet oltani. A többi hegyoldalon is régi tüzek nyomai látszanak.

Githion az első látásra megtetszett. Bájos kisváros.    Kemping van több is, általában egy nagy olajfakertben a fák alatt állitanak sátrakat. A recepción kedves hölgy, olaszul beszélünk, kiderül hogy ő olasz. Jó helyet találunk füge- és olajfák árnyékában. A tenger talán ötven méterre van, a kemping tiszta, sokan vagyunk, mégsem zsúfolt, csend van és nyugalom. A zuhanyzók rendezettek, vécébe itt sem szabad a papírt bedobni, mint ahogy az egész országban így van ez. Sok-sok virág, pálma szegélyezi az utakat, ezeket állandóan öntözik, s így frissítik a levegőt. Este pedig szépen megvilágítják a bejárat előtti dús növényzetet.  A tengerparti zuhany körbeültetve banánfákkal, rajtuk érett termés. A hűtőbe és a fagyasztóba mindenki beteheti a lehűtenivalót, persze mindig csak annyit, amennyi egyszerre kell. Ilyennel eddig még nem találkoztunk, de nagyszerű dolognak tartottuk. A kemping Gythion bay ára 14,30 eur/2fo + autó/nap. Van itt egy kis bolt és egy étterem, ahol nincs nagy választék, de nagyszerű a konyhája, ezen kívül egy kerti söröző.
A tengerpart aprókavicsos, a víz tiszta. Egy nagy öbölben vagyunk, körben hegyek. A part mentén olajfák, kaktuszok, narancsfák. A strandon nincs sok ember. Nagyszerű pihenés ígérkezett. Az első este megsütöttük a kalamatai halakat, de ezután inkább étterembe mentünk, egyrészt mert a melegben nem akarózott főzőcskézni, másrészt mert nem drága. A hőség leginkább a víznél elviselhető. Már reggel húsz fok van, délben a napon 45, de árnyékban is csak tízzel kevesebb. Ezért leginkább a vízben tartózkodunk, vagy a parton ernyő alatt olvasgatunk és figyeljuk a két repülőt, amint megállás nélkül oltja a Taygetoszon meggyulladt növényzetet, amit előző nap közelről láttunk.  A déli melegben pedig a fák alatt elkortyolunk egy jeges pohárba csapolt sört.
Este megvacsorázunk a kemping éttermében. A pincér jól beszél németül, évekig Németországban dolgozott. Ahogy leülünk, kérés nélkül máris hozza a hideg vizet s a végén látjuk, hogy nem is számolják fel. Polipsalátát, görögsalátát és sült halakat fogyasztottunk, majd kiültünk a vízpartra, hallgattuk, ahogy a tenger mossa az apró köveket és elkortyoltunk egy-két pohár bort.

Vasárnap reggel bementünk a városba, talán két kilométerre lehet a kempingtől. A templomból jövő emberek megtöltik a kávéházakat, mi is leülünk egy jeges kávéra, itt is kérés nélkül s ingyen hozzák a jeges vizet, nagyon jól esik ez a figyelmesség a hőségben. Másutt ilyennel nem találkoztunk. Sétálgattunk a városban, sok látnivaló nincs ugyan, de szép. A boltok általában zárva tartanak néhány cukrászda kivételével, ahol érdekes és szép süteményekben gazdag a választék. Helyes kis dobozba becsomagolnak két darabot, hazavisszük délutánra, de még édesszájú férjemnek is túl édesnek bizonyulnak a mézes- mandulás csodák.
Valahol megkóstolunk egy ouzot, az ánizsos pálinkát, amely jéggel összekeverve fehérré válik, adnak mellé apró falatkákat. Az ouzoval megalapoztunk az ebédhez s a tengerparti tavernák valamelyikében megebédelünk. Nagyon hangulatos hely, több helyen polipok száradnak a forró szélben.      A fehér abrosszal terített asztaloknál ülve látjuk az alattunk karnyújtásnyira levő tengervízben a milliónyi halat. Amíg a rendelésre várunk, morzsával etetjük őket és jönnek, csak jönnek egyre többen. Amíg a tavenák a vízparton vannak, addig a hozzátartozó konyha az út túloldalán. A pincérek az autók között cikázva,  fejük felett tartott tálcával közlekednek.
Fajszi Bence kitűnő írását magunkkal vittük nyomtatásban,  s az ő ajánlására megkóstoltuk a shrimps saganakit, valóban ízletes volt. Ez egy előétel, paradicsomos zaftban főtt rákok, saganaki nevű birkasajttal  besűrítve. Ezután egy kétszemélyes haltálat kértünk, grillezett zöldségeket és többfajta sült halat tartalmazott. Nagy adag ez és mindössze nyolc euro. Talán a nagy meleg miatt, nem tudom, de a sok tavernában alig volt vendég. Mi is igyekeztünk vissza a vízhez, mert csak ernyő alatt ülve, lábunkat a vízbe lógatva s a tenger felől fújdogáló szelet érezve lehetett elviselni a hőséget. Utolsó este még megvacsorázunk a kemping éttermében, aznap sült birkát kínáltak, hát nem hagyhattuk ki. 

Másnap útra keltünk, hogy a Peloponészosz-i félsziget más tájait is felfedezhessük. Sabatiki felé a hegyeken át vezető úton gyönyörködtünk a tájban. Kisebb-nagyobb szerpentinek, kanyargós hegyi utak, a jelzőtáblák sziklaomlásra figyelmeztetnek, látni is a sok legurult szikladarabot, de sehol sincs hálóval biztosítva. Ha ránk esik, hát ők figyelmeztettek, hogy vigyázzunk! Egy-egy kis faluba érve az utak úgy elkeskenyednek, hogy csak egy autó fér el.    Alig találkozunk autóval, de megesik, hogy három francia kocsi jőn szembe, behajtjuk a visszapillantó tükröket és a sofőrök becentizik. Más alkalommal visszatolatunk, de nem mindig van hova, mert az út mellett közvetlenül mélyen le az udvarba lépcsők vezetnek.Kanas városka főterén egyszerűen elveszett az út. A kisvároska nagy új temploma mellett beértünk a főtérre, ahol a hatalmas fák alatt hűsölt a falu népe. Egy macskaköves téren találtuk magunkat, s nem látjuk merre tovább. Az emberek integetnek, hogy csak menjünk bátran, s valóban egy igen keskeny kanyarban folytatódik az itteni egyetlen út Athén felé.
Valahol a hegyekben találunk egy boltot, hűtött gyümölccsel oltjuk szomjunkat. Itt látunk először szódát, azt is csak három decis dobozban. Egyébként csak sima tiszta vizet palackoznak meg édes italokat. Errefelé egyre több narancsoskertet látni, tele illatos érett gyümölccsel. Vennénk, de sehol sem árulnak, hát leveszünk a fáról három darabot. Az íze teljesen más, mint ami itthon kapható a boltokban, zamatos, édes.
Napfílioba értünk, az útleírások kedvezően említik, de nekünk rögtön nem tetszett, mert a víz nem tűnt tisztának. Valamiféle csöveket láttunk a parton, amelyek a vízbe vezetnek, és volt egy rossz érzésünk, hogy mit vezethetnek be! Talán tévedtünk, nem tudom, de akkor úgy gondoltuk, hogy tovább megyünk. Egyébként is a város számunkra túl forgalmasnak, zsúfoltnak tűnt, nem időztünk itt sokáig. Gondoltuk talán majd az ide pár kilométerre levő Toloban találunk jó helyet és esetleg egy este visszajöhetnénk sétálgatni Napfílioba, ám megváltozott ez a tervünk is. Tolo egy nagyon szép turistakozpont, szép strandokkal. A kemping is tetszett, de csak az amúgy is zsúfolt utcákban tudtak volna helyet szorítani nekünk ahova még a levegő se jut be.
Az Argoliszi hegyekben Epidaurosz felé haladtunk tovább, hasonlóan keskeny utakon, mint azt az előbb említettem. Csodálnivaló, hogy ha az út és a ház fala közt akad egy fél méternyi hely, akkor oda már kiülnek az emberek teljes nyugalommal. Amikor az utunk kettévált, az egyik Ó-Epidauroszba, a másik Új-Epidauroszba vezetett, egy hirtelen ötlettel „leszerpentineztünk“ az utóbbiba azzal a gondolattal, hogy erre a napra elég volt az utazásból és nézelődésből, itt keresünk egy helyet. Mint később kiderült, nagyon jól tettük. Azon nyomban volt időnk menet közben alaposan szemügyre venni a várost, mivel előttünk egy olyan trötyögő járművel ment egy ember az út közepén, hátra nem látott, mivel tükör nincs rajta, tehát szép lassan döcögtünk utána, amíg egyszercsak valahova le nem tért. Sok ilyen különös járművet láttunk arrafelé, rajtuk semilyen irányjelző sincs. Feltűnt az is, hogy nagyon sok régi ócska Lada jár az utakon, olyan, amit nálunk esetleg már kiselejteztek.
Találtunk egy szép kempinget a városban. Narancs és citromfák árnyékában rendezkedtünk be néhány napra egy francia család mellett. Érdekes, hogy a gyümölcsfákat  valamilyen számunkra ismeretlen nagyobb fák alá ültették, talán így védve azokat az erős napsugártól. Ezáltal igazán jó hűs, szinte teljesen sötét lett a fák alatt, viszont a levegő se mozgott. Egy család igazgatta a kempinget, pici boltot üzemeltetnek, saját füvesített strand tartozik ide, árnyékot itt is a narancsfák adják, a sétány pedig magas banánfákkal szegélyezett.   Használhattuk a közös fagyasztót és hűtőt  itt is, és nagyszerű megoldásnak találtuk, hogy az ivásra szánt folyó vizet is hűtik.
A tenger csak néhány lépésnyire volt tőlünk, az egész itt is egy öböl. Vize nagyon kellemes,  nem tudom, lehetséges-e az, hogy itt magasabb lenne a sótartalom, de úgy tűnt, hogy nehezebb elmerülni. Hosszú órákat képesek voltunk a vizben  eltölteni. A part mentén úszkálva láttuk, hogyan élnek erre az emberek, mert a házuk mögötti kertek idáig érnek. Esténként, ha befejezték a kerti munkát, kiülhettek a tengerparti padra.
Este a kivilágított sétányon átballagtunk az étterembe vacsorázni. A teraszt, ahol helyet foglaltunk, egészen a víz közelébe építették. Megtelik emberekkel, két pincérfiú téblábol, de a megrendelést senki se tudja felvenni, mert nem értik a nyelvet. Semilyet. Várnak valakire. Egyszercsak jön egy lány, leül a két fiú mellé, rágyújtanak, elszívják, beszélgetnek. Már mindenki türelmetlenül nézeget feléjük. A lány végül felköti a csipkés kötényt és sorban az asztalokhoz járul felvenni a megrendelést. Halat rendelünk az étlap szerint, de egyik fajta sincs. Kiderült, egyáltalán semilyen hal nincs, mert ma éppen nem jött el a halász. Talán nem volt kedve halászni, nem tudjuk. Látjuk, a többi vendég is csalódott. Görög salátát kérünk és nyárson sült zöldséges húst. Úgy látszik nincs nagy választék, szinte mindenkinek ugyanezt hozza. Ráadásul borzasztó sokára. Láttuk ugyan, hogy bent a konyhán a fények néha kigyúlnak, máskor elsötétedik, akkor még azt gondoltuk, tán valami hangulatvilágítás akar ez lenni. Másnap a boltban tapasztaltuk, hogy gyakran kiesik az áram, leállnak a fagyasztók, a hűtők. Éhségünket ugyan csillapítva, de gasztronomiai élvezetek híján maradva kiültünk a vízpartra egy pohár borral a kezünkben s élveztük a tenger illatát.
Nem tudni, hogy a sűrű falombok miatt-e, de itt szinte elviselhetetlen hőség volt. Aludni se tudtunk még hajnalban sem. Kora reggeli fürdés nyújtott csak enyhülést.   Az egyik délelőtt megnéztük a várost, itt sincs sok látnivaló, percek alatt bejárható az egész. Inkább csak úgy sétálgattunk, halakat vettünk. Érdekesek a halboltok, mindegyik egyforma. Egy jéggel borított asztalon négy fajta halat árulnak, s nagy zárt fagyasztókban lehet ugyan mindenfélét kapni, de friss halakból nagyon gyér a választék. Kagylót, rákot csak fagyasztva láttunk. Friss halak is mindig ugyanazok a fajták, leginkább apróhal. Hamar ráuntunk ezekre s legközelebb inkább a saganaki nevű sajtot sütöttük meg.

A kempinghez közel van egy kis ókori színház maradvány, de ez nem azonos az Epidaurosz-i színházzal, amely innen 15 km-re van. Ez utóbbit a görög régészek az ezernyolcszázas évek vége felé tárták fel, természetesen mindent elolvastunk róla, de nem tartottuk fontosnak a hőségben csak azért megnézni a helyet, mert turistailag illik és muszáj. Mi megelégedtünk az előzőleg említett feltárással is, amely a kemping és a város közt félúton található. Poros út vezet oda s nem éppen szép környezetben találtuk meg. Némileg feltárták, egy kissé felújították, bekerítették, de körülötte mindent szanaszét dobáltak s a rozsdás drót  és a deszkadarabok nem nyújtottak semmiféle különös élményt. Igaz, belépődíj sincs. A poros úton ballagtunk tovább, azt gondoltuk, hogy kicsit rövidítünk, tájékozódásunk szerint ha a hegyen átjutunk, a városba érünk. E helyett egy narancsoskertbe jutottunk. Egyre beljebb és beljebb merészkedtünk s azon kaptuk magunkat, hogy úgy bekeveredtünk a fák közé, hogy nem tudni merre van az út, vagy van-e egyáltalán. Ettünk egyet az édes gyümölcsből, és elhatároztuk, hogy visszafordulunk.   A színház mellett egy parkon át végül eljutottunk a kikötőig. A parkban felfigyeltünk az érdekes utcai megvilágításra. A vezetékek a földön csak úgy letéve, ha a kecske elrágja, akkor mi van, nem tudom?! Egy-egy faoszlopra felvezetik és szigetelőszalaggal betekerik. A villanyvezeték mellett a földön vízvezeték is van. 
A városközpont kicsi, de tele van éttermekkel.    A dombtetőn ehhez képest nagyon nagy templomot látunk. Szeretnénk megnézni, körbesétáljuk az udvart, de sehol se lehet bejutni. Válogatunk a tavernák közt, itt sincs sehol sok vendég. A pincérek sorban invitálnak, mi válogatunk az étlapok közt. Halat keresünk itt is, de nem találjuk meg azt, ami után vágyunk. Végül az egyik kedves pincér szives invitálására leülünk a szépen terített asztalhoz, s érdekes, ahogy leültünk, már nem kedves, sőt, nem is érdekeljük őt túlságosan. Eztán már ránk se néz. Polipot kérünk és jobb híján görög salátát, de már könyökünkön jön ki. A polip se jó, íztelen. Vizet egyáltalán nem kapunk s Githionhoz képest az árak jóval magasabbak. Egy ideig sétálunk még a városban,  aztán hazaballagunk a kis utcákon át. Rengeteg errefelé a kiadó apartman, taverna, s vendég a szezonban sehol, s nem értjük az okát.
Az egyik reggelen innen is tovább állunk, ez volt a camping Nicola és az ára 20,50eur/nap/2fő+autó számla nélkül.

A Korintoszi-csatornához utazunk, amely lenyűgöz. Átmegyünk a hídon az „országba“, kerülünk egyet, mindenütt katonai központokat látunk. Alig visszatérünk a félszigetre, máris eresztik le a hidat, mert hajók jönnek. A nagyobbakat vontatják, elidőzünk itt kissé, majd bemegyünk a városba. Modern város, különlegesebb látnivalók nélkül. A múlt század eleji földrengés után újjáépítették. Körbeautózzuk azért, ha már itt vagyunk, aztán eszünkbe jut, valami ajándék után kéne nézni az otthoniak számára. Egy alkalmas helyen megejtjük a vásárlást és elhagyjuk a várost. Nemsokára feltűnik az Ó-Korinthoszt  jelző tábla és hamarosan odaérünk. Ez egy nagymúltú kisváros, ahol görög és római vonatkozású feltárásokat láthatunk, a belépő 6 euro. A városka fölött az Akro- Korinthosz várhegy emelkedik, az utikalauz szerint fel lehet menni, de valahogy nem kívánkozom olyan borzasztó magasra autózni, gyalog meg főleg nem.

A korinthoszi-öböl mentén a sztrádán autózunk tovább Patras felé. Az útdíj egységesen 2,5 euro és elég rossz minoségű. Ebédelnénk egy autogrillben, de nem találunk kedvünkre valót. Az is lehet, hogy a hőség miatt, itt már árnyékban is 44 fok van. Egy autóbusznyi idős ember üldögél kint a teraszon félárnyékban, talán temetésről jönnek, mert mindenki fekete ruhában van, az asszonyok fején fekete kendő. Nem látszik, hogy melegük lenne, talán megszokták? Tovább megyünk, baloldalt a hegyekből egész sötét füst száll fölénk, beborítja az eget, félelmetes. Nagyon sok tüzet láttunk már az utunk során, legutóbb Epidauroszban, amit egy délután eloltottak a repülők, de ilyen nagyot mint ez, még nem.
Patrashoz közeledve letértünk a sztrádáról s Eigeát elhagyva találtunk egy megfelelő kempinget napi 15 euróért. Olajfák árnyékában, melyekre feszítettek ki zöld árnyékoló hálót is, virágok között nagyszerű helyet találtunk magunknak. Az egyik felől egy olasz házaspár a szomszédunk, másik oldalt egy nagy görög család. Az utóbbiak hosszú ideje lehetnek itt, az egész család téli ruhatárát itt mossák ki, Görögné állandóan porszívóz, takarít a lakókocsiban,  Görög úr pedig készíti a vacsorát.  Oda-odaszólunk vagy köszönünk egymásnak, összemosolygunk, ami a görögöknél ritkaság, ők itt talán kivételek.
A tengerhez közvetlen alattunk néhány lépcső vezet. Itt köves a víz, ennélfogva nagyon tiszta és hidegebb mint eddig bárhol, de nagyon kellemes. Mivel a kemping a parttal párhuzamosan hosszan elnyúlik, így a strand is, és sehol sincs egyszerre sok ember. Találtunk tengeri sünöket, kell a cipő. Óvatosságból inkább mindig felhúzzuk, mert Epidauroszban ugyan nem láttunk a vízben sünöket, mégis az egyik hajókötélnél lehetett egypár, mert a férjem belelépett, de szerencsére azonnal kijött, s be sem gyulladt a lába.
Itt is látjuk, amint a repülők egész nap oltják a tüzet, nehéz dolguk van, a szél erősen fúj. Este aztán az étteremben mindenki a tévét nézi, mindenütt tüzek, és egyre jobban terjednek. Hal itt sem volt.
Az utolsó napon már csak fürödtünk és olvasgattunk s délután elindultunk Patrasba.  Az irodában elintéztük a beszállási papírokat, s még maradt időnk nézelődni is. Nyolckor felszálltunk a hajóra s görög idô szerint éjjel tizenegykor indultunk el. Hajnalban már nézhettük a kikötést Korfun, majd később Igumenitsában, aztán az albán partokat, majd lassan azok is elmaradtak s csak a végtelen tenger maradt körülöttünk, a nyugalmat ezúttal semmi sem zavarta. Csupán egyszer a delfinek raja, sajnos nagyon rövid ideig láthattuk őket. Utirársaink és padszomszédaink mind kellemes emberek. Igy szép hajóutunk volt végig.
Szombati napon hajnali négykor már mindenki talpon volt, s noha csak hétkor kötöttünk ki, mindenki látni akarta a behajózást Velencébe. Csodaszép volt a felkelő nap fényében látni a hajnali várost, amikor még néptelenek az utcák. Hatalmas hajónkat vontatták s így nagyon lassan mentünk, sokáig csodálhattuk a várost és környékét.

Olaszországba érve úgy éreztük, egy-két napot még mindenképpen maradnunk kell. Egy capuccinoval kezdtük  a napot, amit 1,1 euróért kaptunk egy kávézó teraszán – a hajón 2,8 eur és nem az igazi. S ami még kellemesebb élmény, hogy a pincérnő nemcsak mosolyog, hanem beszél, kérdez mindenkit, s a vendégek a kávézóban mintha ismernék egymást, pedig talán csak most futottak össze. Minden olyan igazi, olyan olaszos, egész más, mint Görögország, barátságosabb.

Caorle-ról is itt az Utikalauzban olvastunk, gondoltuk megnézzük. Útközben betértünk egy boltba néhány dolgot venni, hát a kínálat messze túlszárnyalja a görög üzleteket. Amíg ott nem tudtuk megkívánni például a csirkét, amit a fagyasztókban csomagolatlanul tároltak, addig itt minden szép, ízléses, gusztusos volt. Halak hatalmas választékát találtuk frissen, fagyasztva, sülve, főzve, konzervben vagy ahogy akartuk. Friss halat sajnos nem vehettünk, az utolsó kempingben kipurcant a főzőpalackunk.
Caorle nagyon szép város, eléggé túlzsúfolt. Találunk kempinget, ott is sokan vannak, a kempinges fiú tippeket ad, próbáljuk meg Gradoban, ha már azt is meg akarjuk nézni. Grado hasonlít Velencéhez, egy hosszú nyelv nyúlik be a tengerbe s a végén találjuk a várost. Lagúnák szelik át keresztül-kasul. Kempinget hamar találunk, nagyszerű helyen, minden szépnek és jónak látszik addig, amíg ki nem megyünk a tengerhez. Ez itt egy hatalmas mocsaras rész, bokáig érő sárban az ember becaplat a vízig, a vízben még sokáig gyalogol, amíg legalább derékig nem ér, s végre elmerülhet benne, ami nem valami élmény, mert finoman szólva piszkosnak látszik. Rengeteg ember strandol itt, s azt gondoljuk, velünk van a baj, mert nekünk bizony ez itt nem tetszik. S amikor meguntuk a strandolást és sok gyaloglás után kiérünk a partra, akkor látjuk, hogy fekete iszap az egész testünk, s ezt valahogy le kéne mosni. A parton van egy hideg zuhany, de sokan szeretnének megszabadulni az iszaptól, tehát bemegyünk a kempingbe. A víz nem jön, hideg sem. Kiderül zseton kell. Fél eurós zsetonért aztán folyik a víz három percig. Reklamálunk, azt mondják spórolnak. Nem hatnak meg, hiszen az ára 30 euro/nap/2 személy + autó a Camping al Boscoban. Három nap maradtunk volna, de úgy döntünk másnap tovább megyünk, a kedves recepciós hölgy sajnálkozik, mi üdvözletünket küldjük a főnökének.
Este a part mentén besétáltunk a városba. Mindenütt strandolók, pedig a part egyformán végig mocsaras. Az út mentén fagyizók, sörözők váltják fel egymást, mindenhova jut ember. A városba érve már kezd sötétedni, sétálók lepik el a hangulatos utcákat. Egy jó pizzériát keresünk, ahol fatüzelésű kemencében készül a pizza. Találunk is jó néhányat, ám mindegyik tele van. Később már mindegy lenne hol ülünk le, éhesek vagyunk, de egyszerűen nincs hely, sok helyen sorban állnak és várakoznak. Akkor döbbenünk rá, hogy mi régi Olaszország-utazók elfelejtettük, hogy július utolsó hétvégéje van, s ez az összolasz szabadságolás kezdete.
A szép városközpontban különböző rendezvényeket látunk, mindenféle  zenekarok lépnek fel. Hosszú séta után végre akad egy hely, bár nem erre vágytunk, de azért jó volt. Vacsora után hazasétáltunk ugyanazon az úton, amerre jöttünk. Feltűnt, hogy sötét van, a sörözők mind bezárva és sehol egy lélek. Már egész közel jártunk a kempinghez, amikor egy magas zárt kapuba botlottunk. Kikerülni legfeljebb a mocsár felé lehetett, de ahhoz nem sok kedvünk volt, hisz a sötétben látni se lehetett. Semmiféle figyelmeztető táblát nem láttunk az út elején,  amikor visszamentünk, és egy másik párhuzamos úton kíséreltünk meg hazajutni. Egy jó fél óra múlva kiderült, ez is zsákutca, végén lagúna, híd nincs. Sehol egy taxit nem láttunk, mindenki a városban dorbézolt. Kiballagtunk hát a főútra, ahol egy jó kis kerülővel megleltük a helyes irányt és éjjel kettő felé a kempingbe értünk, nagy örömünkre nyitva volt a kiskapu.
Másnap autóval újra járjuk, kb. tizenöt kilométert gyalogoltunk.
Borongós idôre ébredünk, és nem jósolnak jobbat, ez dönti el, hogy hazamegyünk, előtte még körülnézünk a környéken. Aqvileia a Caorleval szomszédos város, ahol megnézhettünk egy csodálatos román-gótikus stílusban épült bazilikát /1019-1042 majd 1365-1381/,  melynek belsejében található a világ egyik legkülönlegesebb mozaikpadló együttese. Másik érdekessége a városnak, hogy Attila hunjai 452-ben felgyújtják, a IX., X. században pedig magyarok portyáznak errefelé. Megtekinthetők még itt különböző római kori feltárások és a Kr.e. IX.-VIII.századi preromán települések nyomai.
Aqvileiaban kitűnő útbaigazítást kaptunk, melynek alapján a S.Michele dombon megnézhettük a magyarok elsővilágháborús emlékművét   az út mellett eligazító magyar táblákat találtunk. Innen Doberdo felé indultunk, s jártunk az Isonzo völgyében is. Majd a nagy olasz világháborús emlékműnél álltunk meg, végül az út mellett rábukkantunk az osztrák-magyar katonai temetőre, ahol névtelen és névvel ellátott sírokban nyugszanak dédapáink. Kissé elidőztünk itt, olvasgattuk a neveket, és gondoltunk rájuk, akik fiatal korukban értelmetlenül vesztették életüket, és itt nyugszanak távol hazájuktól.
Szomorkás hangulatunkból az olasz Alpok csodálatos szépsége rázott fel. Időnként megálltunk gyönyörködni benne. A naplemente már Ausztriában ért, ahol egy szépséges szivárvány mint egy hatalmas híd kötötte össze a hegyeket, s ezzel a látvánnyal zárult kirándulásunk.
Bokor Gitta

A szerző írásai Az Útikalauzban

Bokor Gitta: Cannigione, Framariglio, Algherora, Olbia, Lucignano, Urbino, Pesaro, Fano – Szardínia és Olaszország 2006

Bokor Gitta: Halkúra a Grebaąčica-i öbölben – 2006

Bokor Gitta: Horvátország, Bosznia, Montenegro 2000-2005

Bokor Gitta: Peloponnészoszi körút és néhány nap Velence környékén – Görögország, Olaszország – 2007

Bokor Gitta: Székelyföldön pünkösdkor – a csíksomlyói búcsú – 2005

Bokor Gitta: Tizennégy olaszországi kirándulás- francia, spanyol, portugál kitérőkkel

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu