Ligeti Zsuzsa: Durmitor, Neum, Jajce – Montenegro, Bosznia-Hercegovina – 2019

2006-ban már jártunk Montenegróban, és akkor röpke látogatást tettünk a Durmitor-hegységben. Szerettük volna megnézni a Tara szurdokát is, de a köd miatt nem volt szerencsénk. Amit viszont láttunk, az kedvet csinált ahhoz, hogy újra ellátogassunk a Durmitorba. Tizenhárom évet kellett várnunk, hogy ez legyen az úti célunk.

Fiamék nagy családját (öt gyermekük van) nyaranta igyekszünk közös nyaralással kényeztetni. Mivel fiam barlangász és hegymászó, nem érdekli a vízparti semmittevés. Ha választania kell, a hegyekre esik a javaslata. Voltunk így együtt az Alpokban, a Lengyel Tátrában, az Albán Alpokban. 2019-ben a montenegrói Durmitor-hegységbe szerveztük a közös nyaralást.

A Durmitor gleccserek formálta karsztos mészkőhegység kétezres csúcsokkal. Kis alapterületen fekszik, mély völgyeivel, meredek csúcsaival a Balkán talán legszebb hegysége. 1952-től Nemzeti Park, 1980-tól szerepel az Unesco Világörökség listáján. A képek és a hírek alapján úgy véltük, remek túrákat lehet majd tenni ott.
A gyerekek miatt persze egy kis tengerpartot is be kellett iktatni. Igaz, azt már nem Montenegróba terveztük, hanem Bosznia-Hercegovinába. Ott az árak jóval olcsóbbak. Ez lényeges szempont volt a tervezésnél, mert minden árat kilenccel kellett szorozni…

Két autóval indultunk útnak, reggel. Tíz órakor léptük át a határt. Belgrádig autópályán, tovább alacsonyabb rendű utakon haladtunk. Még a szerb oldalon, Uzsicében tankoltunk, ahol jóval olcsóbb volt az üzemanyag, mint Montenegróban. A városka közepén megálltunk néhány percre kávézni, sétálni, nézelődni. A városka fekvése gyönyörű, hegyekkel körülvéve. Várrom magasodik fölé. Kár, hogy a szép fekvést elcsúfítja a közepén épült beton-felhőkarcoló.

A hegyek közt vezető országút gyönyörűséges. Még itthon letöltöttük a legfrissebb GPS-t, ezért nem volt nehézség a kacskaringós utakon eljutni Žabljakba, ahol a szállásunk volt. A montenegrói határt negyed nyolckor órakor léptük át (A határ mindkét oldalán van határállomás). Forgalom alig, a határállomás szinte csak miattunk volt nyitva. Mi tudtuk, hogy keresztezni fogjuk a Tara szurdokát, vártuk, mikor érünk a híres hídhoz. Erősen kanyargott lefelé az út, majd hirtelen vízszintessé vált, étterem fényei jelezték, hogy a hídnál vagyunk. Bár már sötétedett, jól látható volt, milyen magasan állunk a víz fölött.
A Djurdjevica-híd 365 méter hosszú, 172 méter magasan ível át a Tara fölött. 1937-ben kezdték építeni. A második világháborúban felrobbantották a középső ívét, 1956-ban építették újjá.

A legmagasabban fekvő balkáni város, Žabljak 1400 méteren van. Igazi üdülőfalu. Mögötte ott magasodnak a Durmitor hegyei. Legtöbben télen látogatják, több sífelvonója van. Nyáron viszont a túrázók remek kiindulópontja. A tizenhárom évvel korábbi látogatásunk még élénken él emlékeimben. Azóta sok új szálloda, üzlet, turista iroda, étterem, felvonó létesült. Látni a régi szakszervezeti üdülőket üresen, elhagyatottan.
Szállásunkat hamar megtaláltuk, egy friss építésű emeletes házban volt. Lent kétszobás apartman, fent (külső lépcsővel) két kétágyas szoba, főzőhely és fürdőszoba. A háziak barátságosak voltak, amit kértünk, előteremtették. Mi ketten a férjemmel voltunk az egyik szobában lent, a fiam és felesége a másikban, a gyerekek az emeleten. Ez az elosztás jónak bizonyult. Öt éjszakát töltöttünk itt.
Tíz percnyire volt a központ, jó bolttal, több étteremmel. Remek péket találtunk, ahol a nap bármely szakában friss péksüteményt, kenyeret lehetett venni, és persze bureket, a balkáni specialitást. Egy pizzázót és egy hagyományos, helyi ételeket kínáló kolibát ki is próbáltunk. Megpróbáltunk térképet venni, végül a postán kaptunk. Ennek segítségével terveztük meg túráinkat.

Gyönyörű napra virradtunk másnap. Első utunk a Crno jezerohoz vezetett. Ez kb. két kilométernyi út, többnyire aszfalton. Autóval nem lehet behajtani, illetve csak engedéllyel. Az út előbb emelkedik, majd kissé lejt a tóhoz. A túrák nagy részében ezen az úton kellett oda-vissza menni, így több változatot találtunk ki, hogy ne kelljen az aszfalton gyalogolni. Kerestük a tó kifolyását, de csak egy mocsaras kifolyást „nyúlványt” találtunk. Pataknak nyoma sem volt.
Bármilyen utat választottunk, a Nemzeti Parkba belépőt kellett venni. Mi négynapos bérletet vettünk.

A tó Žabjakhoz közelebb eső partján étterem, kávézó, turista csalogató építmények voltak. Szerencsére ismertető táblákkal, térképekkel alaposan el volt látva a tópart, így hamarosan megfejtettem a tó titkát. A Crno jezero nem is egy tó, hanem kettő. Ezek függetlenek egymástól. Mindkettőnek a felszín alatti lefolyása van, melyek függetlenek egymástól. Az esőzéstől függ, egybefüggő tavat alkotnak, vagy egy keskeny szoros elválasztja őket. Mivel vizük más-más folyóba kerül (vízfestéssel kimutatták), szintjük is eltérő. Tavasszal a felső tónál időszakos forrás működik, akkor a felső tó vize magasabb, nyáron és ősszel az alsó tóé. Mindkét tó mély, az egyik 28, a másik 45 méter. A partján strand is működik – amikor mi voltunk ott, a víz már hűvös volt, de látszottak a bóják, a parton összeláncolva várakoztak elvitelre a napozó ágyak. A vízibicikliket is már partra vontatták. Hiába – utószezonban voltunk. A Žabljakhoz közeli parton sok ember nyüzsög, mert lehet kávézni, sört inni, de kissé távolabb már jóval kevesebb az ember.

Mi megkerültük a tavat, jól járható gyalogösvény vezet körbe. Valójában itt vettük észre, hogy a tó valójában kettő. A két tó közötti elválasztó keskeny földsávon a köveken lépegetve láttuk, hogy a felső tó szintje alacsonyabb, mint az alsó. Amit messziről szigetnek véltünk, az egy félsziget, Ennek sziklás oldalán bizony nagyon a lábunk alá kellett nézni. Egy susnyákkal teli öblön jól járható ösvény vitt keresztül. Kicsit sárosak lettünk ugyan, de sok utat spóroltunk meg.

Jelzett turistaút kevés van, viszont jó eligazító táblákat találtunk reális távolság- és időadatokkal. A jelzések is jól követhetők, még az erdőhatár felett is, ahol sziklákra festették a jelzést.
A túracipő elengedhetetlen. A sziklákon, karsztmezőkön csak így biztonságos a járás. A hátizsákból az esőköpeny sem hiányozhat. Bennünket többször is elkapott zápor, amikor jó hasznát vettük. Mivel túráink többnyire a tópartról indultak, Žabljakból a tóig vezető aszfalt utat próbáltuk más-más útvonalon elkerülni. Csodás kis ösvényeket találtunk rengeteg szép virággal. Ekkor fedeztük fel, hogy a tónak nincs is felszíni lefolyása. Viszont sok töbörrel, víznyelővel találkoztunk.

Mindnyájunk fantáziáját izgatta a leírásokban szereplő gleccsermaradvány, így első túránk célpontjának ezt tűztük ki. A tóparttól előbb meredeken emelkedtünk szép fenyőerdőben, majd elértük az erdőhatárt. Innen már törpefenyők közt vezetett az ösvény.

Jól követhető volt a turistajelzés: fatörzsekre, sziklákra festették. Turistával azonban alig találkoztunk, ha mégis, azok vagy németek, belgák, franciák voltak, montenegrói egy sem. A sziklás karrmezőn való bolyongás után végül elénk tárult jó messze a Boboti Kuk oldalában a gleccsermaradvány.

Tőlünk jobbra a Medved hatalmas tömbje magasodott. A gyerekektől itt elváltunk, mi visszafordultunk, ők pedig megmászták a Medvedet, azon keresztül tértek vissza a tóhoz. Mi még elértünk a tóhoz az eső előtt, és bemenekültünk egy kávézóba, de fiamék alaposan eláztak.
Másnap a Tara szurdokát derítettük fel. A térképünk alapján megtaláltuk az odavezető aszfaltozott utat, végén parkolóval (2. számú kilátóút). Magas platón vezet az út, többnyire erdőben. Itt a tájékoztatás nem a legjobb volt. A látvány viszont mindent megért. A Tara szurdoka állítólag 1300 méter mély. Amikor férjem Albániában dolgozott, és gyakran repült el Montenegró fölött, felfigyelt a hegyek közt egy éles bevágódásra. Ekkor kezdett kutakodni, mit is látott. Azóta szerettük volna felfedezni a Tara-szurdokot. 2006-ban bár megtaláltuk, de a köd keresztül húzta a számításunkat.

A Tarát a raftingolók ismerik igazán. Žabljakban mindenütt hirdetik a rafting túrákat. Általában 100 €-ért kínálnak egy túrát. Mi ezt kihagytuk ez alkalommal.

Az út a kanyon sziklaperemén halad, szédülősöknek nem ajánlott. Felülről nem is látni magát a folyót, a méretek lenyűgözőek. Itt is kevés emberrel találkoztunk. Néhol korlátot építettek a meredély szélére. Az ösvény felfelé tart, egészen a Červenac tetejéig. A túra nem több fél-háromnegyed óránál. Persze meg-megálltunk nézelődni. Egy másik ösvény visszavitt az autókhoz. Visszafelé autózva szép kilátás tárult elénk. A képen látható út vezet a legnagyobb síterephez, Sarin Kukhoz.

Autóval felderítettük, de csepegni kezdett az eső, így hazamentünk. Ebéd és pihenő után kisütött a nap, újra nekiindultunk. A Crno jezerot új útvonalon közelítettük meg. Először Razvršje faluig az erdőben mentünk, onnan piros jelzésen az előző napon megismert forrásig, onnan le a Crno jezerohoz. Körbe kerültük a tavat, megkeresve a következő napi túra kiinduló pontját. A Malom-völgybe terveztünk menni.
Éjjel esett, még reggel is csepergett, de nem látszott reménytelennek az idő. A Malom-völgyben a patak hol a felszínen folyt, hol a föld alatt. A leírások szerint kilenc malom is működött valaha a völgyben, de csak kettő maradványait találtuk meg. Kis kanalas malmok voltak – a függőleges tengely alján a patak forgatta a kanalas kereket. Erdélyben már láttunk hasonló malmokat – igaz ott működőképesek voltak.

Innen tovább meredeken felfelé vitt az út, amíg elértünk egy makadám útig. itt tábla jelezte az utat Zminje jezerohoz. Békés, nyugodt tavacska az erdő mélyén. Partja erősen benőtt növényzettel, felületén békalencse.
Körbe kerültük és ráakadtunk egy bájos forrásra. Vize nem a tóba folyt, hanem száz méter után a föld alá bújt. Lehet, hogy végül mégiscsak a tóban kötött ki a vize.

A fiamék a tovább mentek Poljanak felé, mert ott egy barlangot mutatott a térkép. Mi jelzés nélkül, a térkép jelezte ösvényen mentünk visszafelé. Töbör töbör után. Az egyikben cseppkővel teli üreget találtunk. Engem mindig elbűvölnek a karsztjelenségek. Ezt különösen kedveltem. Egyszer csak fekete kör jelzés bukkant fel, amit a térképünk nem mutatott. Viszont szépen elvezetett bennünket Ivan do felé.

Egyre több felhő tornyosult az égen, hamarosan dörgött villámlott, esni kezdett. Szerencsére volt nálunk esőköpeny. Az eső azonban nem tartott sokáig. Ivan do nem falu, hanem üdülőtelep. Itt találkoztunk a Nemzeti Park emberével, aki ellenőrizte, hogy van érvényes belépőnk. Továbbra is jelzetlen úton lementünk a tóhoz, majd az erdőn át haza. Közben újra és újra csepegni kezdett az eső. Fiamék alaposan átázva értek haza. A barlang nem érte meg a fáradságot.
Másnap ragyogó időre ébredtünk. Autóval indultunk a Durmitor déli oldalához. Sírfelvonók mellett haladt az út. Panoráma úton haladtunk Sedloig. Sedlo, mint a neve is mutatja egy nyereg, 2160 méter magas. A hegymászók innen közelítik meg a Bobotov Kuk csúcsát (2523 m). A nyeregben nincs semmi, kicsit lejjebb van egy étterem/kávézó. Viszont itt van a Nemzeti Park embere, aki ellenőrzi a belépőket.

A hegyek kopárok, jól látszanak a kőzetrétegek, a gyűrődések. Piros jelzés vezet a Bobotov Kuk felé. Mi nem akartuk megmászni, de kicsit közelebb akartunk menni hozzá. Az Uvita nyereg felé indultunk. Az út meredek volt, láncok segítettek a meredek szakaszon. Fent a nyeregben töbrök sorozatát találtuk. Az ösvény közöttük kanyargott.

Végül feltárult a Bobotok Kuk sziklarengetege. Egyaránt jól megfigyelhető volt az eljegesedés nyoma és a karszt különleges formakincse. Talán legérdekesebb az „Ablak”.

A jó idő nem tartott sokáig. Sűrű zápor jött, amit végül a nyereg alatti kávézóban vészeltünk át. Innen lehetett viszont legjobban látni és csodálni a kőzetrétegek meggyűrődését.

Az estét csomagolással töltöttük, mert másnap hajnalban indultunk a tengerhez. Első megállónk a Durmitor és a Vojnik-hegység találkozásánál, Savnik közelében a Nevideo-kanyon kijáratánál volt. Ennek a kanyonnak az érdekessége, hogy csak 1965-ben sikerült végig járni. Fölülről valóban láthatatlan. A bejárása nehézkes, annyira szűk, tele vízeséssel. Mi nem is terveztük megmászni, csak izgatott a látványa. Még térképpel is eléggé nehézkes volt megtalálni, mert a kanyon közelében útépítés folyt. A kitérő megérte a fáradságot: a sziklafalak szorításából kilépő vízfolyás kis tóvá duzzadt. A környezetét rendbe hozták nemrégiben: vadonatúj hidak, esővédők, padok, asztalok, tájékoztató táblák kerültek a rétre. Láttunk kanyon-túrára érkezőket, akik itt vették fel a neoprén ruhákat. Ők alulról felfelé tervezték a túrát. A kísérők autóval a felső kijáratnál várták őket. A szűk kanyon-bejárat fölött országút hídja vezetett át. Onnan nem is lehetett látni semmit az egészből.

Innen délnek vettük az irányt, Az út jó, bár nagyon kanyargós a sok hegy miatt. A következő megállónk Osztrog volt. Nagy mészkővonulat oldalában messziről fehérlett a kolostor. A főútról a letérést jól mutatják a táblák. 13 kilométeres, elképesztő szerpentin visz fel a kolostorig, illetve a parkolóig. Onnan bizony még további kapaszkodó, sok lépcső vitt fel. Rengeteg autó és ember. Fent a kolostorépületet frissen tatarozták, sőt mellé építettek újabbakat. A tömeg hatalmas volt, búcsújáró hellyé vált. Ugyanis itt a kolostorban van végső nyughelye Osztrogi Szent Vazul püspöknek. Ő alapította a kolostort is, itt is halt meg 1671-ben. Testét ma is a kolostorban őrzik, egy ereklyetartóban. Hosszú sor állt, hogy bejussanak a szenthez. A melegre való tekintettel kék ernyőkkel védték a tűző naptól a várakozókat.

A kolostor maga szorosan a sziklafalhoz simul, az épület keskeny. Annak idején láttuk, hogy a sziklafalban lévő hasadékban forrás vize zubog alá. Nyilván ezért építették ide a kolostort. Állítólag fentről, a sziklafal tetejéről kötélen engedték le az építőanyagot. A nagy tömegre való tekintettel lemondtunk arról, hogy belülről is lássuk a kolostort. Viszont mindenki kapott egy édes-sós süteményt, hogy kibírja Trebinjéig.

Búcsút mondtunk Montenegrónak és Klobuknál átléptünk Bosznia-Hercegovinába. 50 perc volt a ki- és belépés – két határállomás is van. Kopár hegyek közt autóztunk Trebinjéig. Délután 3-ra értünk oda. Ez egy aranyos kisváros a hegyek között, régi várral, városrésszel, török híddal. Azonnal helyi pénzt kellett váltanunk: Montenegróban euróval fizethettünk, Bosznia-Hercegovinában konvertibilis márkát használnak, röviden km – mi csak kilométernek becéztük.

Az óvárosban ebédeltünk, árnyas fák alatt. Kenyeret – pontosabban lepinyát – vettünk a péknél vacsorára. Sétáltunk a városban, megnéztük a török hidat, amelyen mai is gyalogos forgalom zajlik rajta

Délután háromkor indultunk tovább – addig szólt a parkolójegyünk. A gyors folyású Trebišnica mellett vitt az országút. A Trebišnica a Bilecko-jezeróból folyik ki. Jó néhány kanyar után egy másik tóba folyik bele, amelynek nincs lefolyása. Hja, a karsztvidéken semmi sem lehetetlen. Ezen a mellékúton csak egyszer találkoztunk autóval. Rovnónál felkanyarodtunk egy dombsorra, amely a Trebišnica völgyét elválasztja a tengertől. A domboldalt karsztbokorerdő takarta, mely két helyen is égett. Tűzoltók próbálták megfékezni a lángokat.

Fél nyolcra értünk le a tengerpartra, Neumba. Bosznia-Hercegovina kicsiny tengerpartjának egyik öblében bújik meg. Azok a turisták, akik az adriai tengerpart déli részére igyekeznek, bizony be kell lépniük Bosznia-Hercegovinába, és hét kilométer után ki. A nagy forgalmú országút a város felett halad el. A horvátok próbálkoznak mindenfélével, hogy megússzák ezeket a határátlépéseket, eddig eredménytelenül.
Szálláshelyünket hamar megtaláltuk. Meredek domboldalban volt a ház, zegzugos lépcsőkkel, hidakkal. Kész labirintus. Itt a tengerparton meleg volt, igazi nyár. Kint a teraszon vacsoráztunk, alattunk Neum fényei.

Reggel láttuk igazán, hol is vagyunk. Mélyen alattunk egy öböl, ahol már korán megjelentek a fekvőágyak és a strandolók. Két étterem, egy bolt, kávézó, fagyizó szolgálta a kényelmet. Elég nehéz volt felderíteni a lefelé vezető utat a lépcsők, átjárók rengetegében. Fárasztó volt felmászni újra a szállásunkhoz.

Mi nem itt, a nyüzsgő tömegben akartunk fürdeni, hanem nyugalmasabb helyen. A helyiek igazítottak el. Neum előtt egy kis félsziget húzódik. Annak a túloldalán létezik egy kis strand. Meg is találtuk. Az odavezető út kissé kalandos, a végén csak földút, de megérte. Egy épülő faház telep, kis étterem, ahol csak méregdrága hal volt kapható. Ráadásul csak eurót fogadtak el, helyi, bosnyák pénzt nem. Mi voltunk az egyetlen vendégek. Béreltünk egy napernyőt és a hozzá tartozó két napozó ágyat (5€). A fiam és a gyerekek azonnal beöltöztek békaembernek és nekiindultak egy közeli szigetecske felé. Mi inkább csak a közelben úszkáltunk, élveztük a tenger kékségét.

Velünk szemben egy másik félsziget zárta el a kilátást. Ez már Horvátországhoz tartozik. Állítólag a horvátok ezen keresztül próbálják elkerülni Bosznia-Hercegovinát egy híd építésével. A bosnyákok persze tiltakoznak, mert a híd elzárná a tengeri kijáratukat. Patthelyzet…
A „békék” jó két óra múlva kerültek elő, fáradtan és éhesen. A szigetke lakatlan volt, de zsákmányoltak egy gumimatracot, ami a visszafelé útnál a legfiatalabb békának jól jött.

Gyönyörű kagylókat, csigákat is találtak. de ezeket már nem tudták elhozni. Kora délután jöttünk el, útközben vettünk reggelire valót egy albán pékségben. Mirdita – köszöntünk a péknek, fitogtatva albán nyelvtudásunkat. Ő hallhatta, hogy egymás közt magyarul beszélünk, mert magyarul válaszolt. Évekig Újpesten volt péksége. A tengeri fürdőzés kivette mindnyájunk erejét, így csak pihengettünk, míg a meleg alább hagyott.
Az estét a lenti éttermek egyikében töltöttük. A gyerekek itt is pizzát kértek, a felnőttek halat, rákot, kagylót. Én nem, mert nem szeretem a tengeri herkentyűket. Igazi, finom razsnicsit kaptam.

Ahol ültünk, hatalmas estike (mirabilis japonica) bokrok választottak el a másik étteremtől. A virágok között szulák (más néven folyófű) szenderek röpködtek. Eddig csak a hernyójával találkoztam, a kifejlett lepkével nem. Mint a kolibri repked, hosszú szívókájával éri el a virágok nektárját. Ártalmatlan, de a gyerekek (a kisebbek) megijedtek tőlük. Nehéz volt lencsevégre kapni, annyira gyors mozgású.

Vacsora után a férjemmel még egyszer megmásztuk a lépcsőket, és az elhagyott öbölben úsztunk egyet. A szép estével el is búcsúztunk a tengertől.
A haza út egy menetben túl hosszú lett volna, de nem lehetetlen. Az előző évben Herceg Noviból egy nap alatt jöttünk fel, de csak éjfélre értünk haza. Ezt nem akartuk még egyszer, ráadásul most két kocsival voltunk nem egy mikrobusszal, mint tavaly. Ezért úgy döntöttünk, Jajcéban megalszunk. Onnan már elviselhető mennyiségű a távolság haza.
Majdnem végig Hercegovinában haladtunk, amely Bosznia és Hercegovina állam egyik megyéje. Neumban jó térképet, prospektust szereztünk róla.
Neumból nem is annyira egyszerű Jajcéba eljutni. Először végig autóztunk azon a szűk folyosón, amely Boszniát összeköti a tengerparttal. Valójában a parti hegységen, a Bobin Don kell átkelni. Itt már jártunk, két napja, amikor Neumba érkeztünk. Elhaladtunk a bozóttűz nyomai mellett – azóta eloltották. Lent a völgyben Hutovónál nyugatnak tértünk. Nagyon szép utakon értük el a Svitavsko tavat (ez is duzzasztott tó). A tó közelében sok üdülő, ennek megfelelően árusok. Kitűnő hercegovinai mézet vettünk az egyiknél. Az utunk egy ideig a Neretva mentén haladt, majd letértünk a Kravica-vízesés felé. Az út jól ki van táblázva.
Azt gondoltuk, a vízesés valahol a hegyek közt lesz, de lapos dombvidéken haladtunk. Hatalmas parkoló fogadott, illetve egy sor, a pénztár előtt. A belépő a négy felnőttnek 20 € volt, a gyerekek ingyen léphettek be. A parkolóból lefelé vezetett az út, rengeteg emberrel együtt mentünk. Lent aztán a tömegtől alig láttuk a tavat, szerencsére a vízesés magasan az emberek feje fölött látszott. A Trebizat folyó messziről jön, gyümölcsösök között kanyarog. Épp itt ütközik egy kemény mészkő akadályba. A lezúduló víz 120 méter széles mészkő medencét hozott létre. 30 méter magasból, több ágra szakadva zubog alá a víz, A tavak, vízerek között mindenütt éttermek, fagylaltozók, tömeg. A vízben is emberek., bár 14-16 fokos a legnagyobb nyárban is. Ezt leszámítva a vízesés remek, de tömeg nélkül sokkal szebb lenne.

Nem is maradtunk sokáig. Visszakanyarodtunk a Neretva felé, majd Mostartól kissé nyugatra fel Jajcénak. Igen hegyes vidéken kanyargott az út, hegynek fel, hegynek le, egyik völgyből a másikba. Két és fél óra múlva értünk a Janjske Otopehoz, a Lépcsős vízeséshez. Nehezen lehet megtalálni, kevés a tábla. Az országúttól földút vezet az erdőbe. Itt rohan lefelé a Janj patak több ágra szakadva. Az egyes ágak között pallókon lehet közlekedni. Mint egész Boszniában, itt is a karsztjelenség a ludas.
Itt-ott kiszélesedik a palló, asztal és pad várja a szomjas vándort. Lehet palacsintát enni, kávét, üdítőt, sört inni. Lényegesen kevesebb emberrel találkoztunk, mint a Kravica-vízesésnél. Roppantul élveztük az egészet: az erdőt, a friss levegőt, a csobogó patakot, a kristálytiszta vizet.

Innen már csak fél óra volt a két Pliva-tó. A Pliva folyócska beszorult a hegyek közé, és könnyű volt visszaduzzasztani. remek üdülőhely lett belőle. A két tó között mesterséges földgát van, rajta erdő. A fák között, több ágra szakadva folyik a Pliva. Ide telepítették a környékről összegyűjtött kanalas malmocskákat. Kettőnek még megvan a kanala, a többinek nem. Pallókon lehet bejárni a malmocskákat. Sajnos belülről egyiket sem lehet látni. Még jó, hogy Erdélyben, Resicabánya mellett láttunk tucatnyi működő kanalas malmot. Mostani Durmitor-túránkon is láttunk kettőt a Malom-völgyben (azok is zárva voltak). Tavaly az Albán Alpokban viszont működőképeset is láttunk a szállásunk közelében. A kanalas malom tengelye függőleges, alul egy kanalas kerék, amelyet a patak vize forgat. A tengelyre van fent erősítve a malomkő. Valaha búzát is őröltek vele, manapság már inkább csak kukoricát darálnak.
Nem könnyű megtalálni, az országútról nincs jól kitáblázva. Nagy étterem, szórakoztató-központnál kell lehajtani a parkolóba. Érdemes addig menni autóval, amíg lehet, onnan gyalogolni kell a tó partján. Egy kanyar után elénk tárulnak a malmok. Bár el lehet jönni idáig autóval (egyirányú út), de parkolási lehetőség kevés, és fizetni kell.

A malmocskáktól tíz perc Jajce. Ezért is jajcei vízimalmoknak hívja az idegenforgalmi irodalom. A városnak pompás fekvése van a Pliva és a Vrbas találkozásánál. Csupa hegy-völgy az egész. Uralja a vár.

A várat a XIV. században kezdték építeni. A mi Mátyás királyunk elfoglalta, mert Jajce védte Dalmáciát és Szerémséget a töröktől. Mohamed szultán ostromolta, majd Mátyás visszaszerezte, fontos végvár volt a déli védvonalban. 1528-ban került végül török kézre, több mint háromszáz évre. Ennek köszönhetően sok török kori emlék van Jajcéban.
A mi szállásunk a várral azonos magasságban, egy meredek utca végén állt. gyorsan lepakoltunk és gyalog indultunk a város és a vízesés felfedezésére. A vízesést megnéztük fentről, a parkolóból, és lentről is. Itt persze belépőt kell fizetni (2€). A Pliva vize 30 méter magasból zúdul a Vrbasba. Mivel a zuhatag a város közepén van, nem engedték szabadjára. A Pliva kőfalak közt, sok csendesítővel érkezik a sziklaperemhez. Az is ki van építve. Lent az utóbbi időben teraszokat építettek, ott alaposa eláztatja az embert a vízpermet. Az építők koncertre, színi előadásra gondoltak, de ez a dübörgés és a vízpermet lehetetlenné tette.

Látva lentről, oldalról, fentről a vízesést, el nem tudtuk képzelni, hol lehetett Csontváry Kosztka Tivadar festőállványa, amikor híres képét festette. Miután kellően kigyönyörködtük magunkat, sétáltunk a városban. A hajdani városfalon még megvannak a kapuk. Több mecset is megbúvik a kis utcákban. De áll még egy gyönyörű román templomtorony is.

Találtunk egy remek vendéglőt, ahol megvacsoráztunk, sokkal olcsóbban, mint Neumban. Vissza a szállásunkra bizony kemény emelkedő volt. Másnap elbúcsúztunk Jajcétól. Banja Luka felé vettük az utunkat. Hatvan kilométert tettünk meg a Vrbas szépséges völgyében.

Banja Lukától autópályán haladhattunk Gradiskáig. A horvát határ után Eszékig van autópálya, utána alsóbbrendű úton haladtunk hazafelé. Pélmonostorban még megálltunk kávézni, de onnan már nem álltunk meg. Udvarnál léptük át a határt. Délután 4-kor álltunk meg a házunk előtt. A kilométer számláló szerint a teljes út 1880 km volt.

Ligeti Zsuzsa

•

Ha érdekesnek találta, egy lájkkal vagy megosztással ajánlja másnak is!

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le semmiről! (Adatvédelmi szabályzatunkat itt olvashatja)

[ninja_form id=5]