Mayer István: Mi piace molto Sicilia!
Egyéni hangú vallomás a mai és az ókori Sziciliáról
Igen, nekem tényleg nagyon tetszik Szicília. Miért? Nem tudom, de megpróbálom összerakni kis mozaikokból.
Mindig érdekeltek az emberiség kultúrájának, történelmének gyökerei, hogy hogyan jutottunk el idáig, mik voltak az alapok. Most vén fejjel végre sikerült egy hetet összehozni ezen a csodálatos szigeten. Ha tejből lennék, már biztos vaj lennék, úgy összerázott a rengeteg buszozás, mert hát turista busszal utazni napi 5-600 kilométert nem nagy boldogság, de vannak dolgok, melyek megismeréséért érdemes áldozatokat hozni.
A közlekedésben rengeteg új dolgot tanultam. Eredetileg egy-két napra autót akartam bérelni, hogy azzal járjuk be a távolabbi érdekes helyeket, de erről már az első nap után lemondtam. Ahogy ezek közlekednek! Keskeny utcák, egyik oldalon parkolnak az autók, a maradék helyen kicentizve, éppen hogy elfér két gépkocsi. Úgy mentek el egymással szemben a járművek, hogy néha becsuktam a szemem, és vártam a koccanás hangját. Gyakran jöttek létre – különösen kanyarokban – különleges helyzetek, amikor is a szembe jövő buszok, gépkocsik úgy beszorultak, hogy se előre, se hátra nem lehetett megmozdulni. Kíváncsian vártam, hogyan oldódik meg a helyzet. Bizony meglepődtem. Senki nem dudált, senki nem hivatkozott elsőbbségi jogaira, nem szidták egymást. Érdekes módon az a sofőr, akinek hátra kellett kicsit tolatni a hirtelen támadt dugó megszüntetésére, mindig tudta a dolgát, és ebben a helyzetben mindenki azon volt, hogy a problémás szituáció minél gyorsabban megoldódjon. Egy perc alatt már mehettünk is tovább. Akaratlanul is az otthoni – nem csak közlekedési – konfliktus helyzetek jutottak eszembe. Vajha néha mi is így gondolkodnánk és cselekednénk?!
Ezért is tetszik nekem Szicília.
A turisztikai nevezetességeket, múzeumokat általában csak
belépőjeggyel lehetett látogatni. A jegyek ára néha bizony kicsit magas volt (4-10 euró), de ezen a téren is meglepetéssel fogadott minket Szicília. Minden bejáratnál jól látható helyen, nagybetűs tábla hívta fel a figyelmet arra, hogy az Európai Unió területén jár az utazó. Eszerint a teljes árat csak a 25-65 év közötti vendégeknek kell kifizetni. A 18 és 25 év közötti korosztály 50%-os kedvezményt kapott, míg (és ez volt számunkra az igazi meglepetés) a 18 év alatti és 65 év feletti korosztályok ingyen látogathatták a nevezetes helyeket. Mi is kaptunk belépőjegyet, de rá volt írva, hogy GRATUITO, vagyis, hogy ingyenjegy. És nálunk?
Ezért is tetszik nekem Szicília.
Na és az emberek. Eldugott kis falvakba nem jutottam el (vannak még ilyenek?), 
de a kisebb településeken volt alkalmam megfigyelni az egyszerű embereket, főleg idősebbeket. Nem bizalmatlanok egymással! Mindenhol, minden alkalmat megragadnak, hogy megálljanak – akár egy idegennel is – beszélgetni, de utcákon, tereken, mindenütt lehet látni beszélgető, kedélyesen vitázó, kártyázó embereket, ócska székeken üldögélő csoportokat, akik ugyan nem tartoznak a „jól szituált” kategóriába, de láthatóan jól érzik magukat egymás társaságában.
Azon a tengerparti településen, ahol egy kis szállodában laktunk, semmiféle vásárlási lehetőség nem volt, pedig nálunk hagyománya van annak, hogy külföldi utazásból mind a hat unokának kell valami ajándékot vinni. Ez lehet egy póló, egy bizsu, vagy bármi más, de ajándék nélkül nem mehetünk haza. Úgy gondoltuk, hogy a helyközi busszal bemegyünk a közeli Messinába (volt erre egy egész délutánunk) és ott elintézzük a vásárlást. Megkérdeztük a recepción a szálloda tulajdonos lányát, aki az egész környéken egyedül tudott valamennyire angolul, hogy Messinában hol tudunk vásárolni. Azt mondta, hogy erre a legjobb hely a Piazza Cairoli és környéke, ahol sétáló utcák is vannak és nagyon sok üzlet. Amolyan „shopping area”.
A buszon kell a jegyet a sofőrtől venni, aki a keskeny utcákon hajmeresztő ügyességgel vezeti a járművet miközben jegyet ad, visszaadja az aprót, néha váratlanul megállítja a buszt egy-két percre, hogy a szembejövő busz sofőrjével megvitassák a tegnapi meccset.
A szicíliaiak általában nem beszélnek idegen nyelvet, csak a saját nyelvjárásukat, így csak annyit kellett mondani, hogy Messina és már adta is 4,2 euróért a két jegyet. Nyugodtak voltunk, mert az eligazítás szerint a végállomásig kellett utaznunk.
Már jól benn jártunk a városban, amikor egyszer csak azt vettük észre, hogy szinte egyedül maradtunk. A sofőr hirtelen hátrafordult, és megkérdezte, hogy hol akarunk leszállni (legalább is azt hiszem, hogy ezt kérdezte). Mondtam, hogy Piazza Cairoli. Erre azonnal megállította a buszt és mutatta, hogy merre induljunk el. Buszmegálló persze nem volt a közelben, ami azért volt baj, mert a feleségem ilyen helyzetekben mindig felírja, hogy hova kell visszajönni, ugyanis egyikünk sem jeleskedik a tájékozódásban. De hát most hiába jöttünk volna vissza ugyanoda, buszmegálló nem volt sehol.
Elindultunk tehát és negyedóra múlva már a Piazza Cairoliból nyíló Viale San Martino széles sugárúton voltunk. Ilyenkor, szieszta idején persze zárva vannak az üzletek, de ezzel számoltunk, úgy gondoltuk, hogy a szieszta végéig, négy óráig a kirakatokból kiválasztjuk az ajándékokat. Nem így lett! Perceken belül kiderült, hogy ez a környék valóban egy shopping area, de itt voltak Szicília talán legdrágább üzletei és az árak köszönőviszonyban sem voltak a zsebünk tartalmával.
Egy utcai asztalnál kávézó fiatal pártól megtudtuk, hogy a mi helyünk a Centro Comerciale Tremestieri nevű bevásárlóközpontban van, ami a város túlsó végén van. Búsan visszaindultunk a Piazza Cairoli felé, ahol a forgalmas téren egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem kérdezni az embereket, hogy ki tud angolul. Senki. A következő ötlet az volt, hogy elkezdtem mondogatni: Centro Comerciale, Centro Comerciale. Ennek már volt hatása. Mindenki mondta, mutogatta, eljátszotta, hogyan kell oda menni. Persze egy szót sem értettünk belőle, amíg az egyik férfi a tettek mezejére nem lépett. Kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy vegyünk villamosjegyet, ami minden járműre jó három órán keresztül (biglietto ordinario, validita 180 minuti).
Vettünk az újságárus bódéban két jegyet, darabonként 90 centért. Ekkorra már a minket eligazító csoport rendesen megnőtt és a parancsnokságot egy igencsak termetes asszony vette át. „Centro Comerciale? Andiamo!” Megfogta a kezünket és felszállított minket egy villamosra. Velünk jött a villamosjegyes férfi is, segített lebélyegezni a jegyeket. Két, három megálló után már elég nagy hangzavar volt, az egész kocsi velünk foglalkozott, mármint azzal, hogy hogyan menjünk a Csentróba. De a kövér asszonyság nem adta ki kezéből a gyeplőt, hanem amikor eljött az ideje, leszállított minket és mutatta, hogy innen már busszal kell tovább menni. Egyszer csak jött egy busz, az asszonyság leintette, felszállt és megbeszélte a sofőrrel a feladatot: neki kell eljuttatni minket a Csentróba, majd elköszönt tőlünk. Ezzel a busszal is jó sokat utaztunk, már kezdtünk idegeskedni, amikor a sofőr megállította a buszt a Centro Comerciale épülete előtt. Mondanom sem kell, hogy buszmegálló itt sem volt. A vásárlás után ismét bajban voltunk. Hogyan találjuk meg a helyközi busz megállóját? Elgyalogoltunk egy benzinkútig. Beszél itt valaki angolul? – kérdeztem. Előkerítettek egy színes bőrű fiatalembert, aki megértette a kérdésünket, és mutatta az irányt: ten meters. Mivel nem láttunk semmit abban az irányban, a főnöke szólt neki, hogy kísérjen oda minket. Kiderült, hogy nem ismeri az angol számokat és száz helyett tíz métert mondott. Mindenki ráért, mindenki segített, ebben is összetartottak.
Hát ezért is tetszik nekem Szicília.
Amikor fiatal koromban Szentendrén nézegettem Barcsay Jenő, majd később Rácz András és mások mozaikjait, felötlött bennem, honnan tudták, hogy így kell csinálni? Mikor, hol és kik készítették az első mozaikokat? Sok ilyenfajta kérdés motoszkál az emberben, amire sejti, néha tudja is a választ, de valójában csak akkor kezdi megérteni a dolgokat, ha eljut a gyökerekhez. Ezt éreztem akkor is, amikor megláttam a sziget belsejében a Villa del Casale csodálatos padlómozaikjait. A 2000 évvel ezelőtti művészek nagyszerű szín-és arányérzékkel alkották meg ennek a római főúrnak (császárnak?) hatalmas villájában, annak termeiben, folyosóin a padlók művészi borítását, miközben csak úgy mellékesen a korabeli társadalmat, szokásokat, mesterségeket, táncosokat, vadászatot és még ki tudja mi mindent örökítettek meg az utókor számára. Ők honnan tudták a titkot?
Ott, a 2000 éves mozaikokat bámulva jöttem rá, hogy nem kellett semmit tudni, ez az, amit egyszerűen művészetnek nevezünk, mely kortalan, mindegy, hogy mikor készült egy mű, ha igazi művész készítette, nem számít, hogy a normann uralkodó udvarában, a római birodalomban, az arab uralom alatt, vagy a huszonegyedik században élt. 
És Szicíliában, ahol az európai történelem szinte minden vihara végigsöpört, sok meglepő, épségben fennmaradt emléke van (szerencsére) a korabeli művészek munkáinak. Mennyi államférfi, építész, festő, matematikus élt itt! Kicsit lúdbőrözött is a hátam, amikor Siracusában megláttam a téren a táblát: PIAZZA ARCHIMEDE, s a táblán a felirat: élt 287-től 212-ig (amikor is a katonák tévedésből meggyilkolták).
Kisiskolásként, amikor Archimédeszről tanultunk, eszembe sem jutott volna, hogy valaha milyen élmény lesz meglátni a teret, melyet róla nevezett el a hálás utókor. Furcsa érzés volt hallgatni az idegenvezető szavait, amikor arról beszélt, hogy Siracusa 2000 évvel ezelőtt milliós nagyváros volt (amikor őseink még valahol az Ural környékén lovagoltak az újhazát keresve).
A szicíliai idegenvezetők soha nem hivalkodtak múltjukkal, őseikkel, kultúrájukkal, sőt igyekeztek elkerülni azokat a témákat, melyek esetleg bántóak lehettek volna egyes külföldi országokból érkező vendégek számára. De azért érezni lehetett, hogy büszkék szülőföldjükre, Szicíliára, volt emberi tartásuk és szemük csillogásában benne volt a több ezer éves történelem és kultúra fénye, ami tiszteletet parancsolt és ehhez nem kellett sem másokat szidni, sem zászlókat lobogtatni.
Hát ezek miatt tetszik nekem Szicília.
Mayer István
A szerző írásai az Útikalauzban >>
Értesítem a kedves olvasót, hogy az idősebb generáció részére 2008. évben megjelent első könyvemnek már nyomdában van a frissített, átdolgozott második kiadása is. A cél változatlan: az idősek és az “igazi” kezdők ellenérzés nélkül merjenek belevágni a 21. században már szinte nélkülözhetetlen internetes világ és a számítógép megismerésébe. Bővebb információ a http://web.t-online.hu/istvanmayer/ weboldalon található.
|
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés