Bokor Gitta: Szardínia és Olaszország 2006. július 11- július 23.
Cannigione, Capo d Orso, Algheroba, Framariglio, Algherora, Olbia, Lucignano, Urbino, Pesaro, Fano
Egy élményekben gazdag kirándulás leírása sok információval. Vélhetően jelentősen megnöveli majd a Szardíniába induló magyarok számát. Ráadásként egy rövid látogatás a korábbi beszámolók helyszínén, Pesaroban
Vasárnapra terveztük az indulást, mert akkor nincs kamionforgalom, de elkapott valami vírus és két nappal későbbre tolódott. Július ll-én, kedden reggel negyed hatkor léptuk át Komáromnál a határt és éppen éjfél volt, mire Piombinóba a kikötőbe értünk.
Magyarországon a reggeli csúcs ellenére sem volt nagy forgalom, Csornán kávéztunk egyet, majd Szombathely után Bucsunál léptünk át osztrák földre. Innen autósztrádán – matrica 7,6 Eur – utaztunk. Hihetetlennek tűnt, hogy alig van forgalom. Gráz után nagyon szép az Alpok, a hegyoldalakon szétszórva tanyák, virágos házak, legelésző állatok. Klagenfurt előtt kicsit sűrűsödött a forgalom, de még itt sem nagy. Feltűnt, hogy rengeteg dán kocsival találkozunk. A Wörther-See partján egy panorámás pihenőben megálltunk néhány percre megcsodálni a tavat, majd nemsokára a Dreilenderecke nevű pihenőben újra, márcsak szokásból is, itt mindig megállunk. Megtankoltunk, mert a benzin Ausztriában olcsóbb, mint Olaszországban. Máskor itt zsúfolásig telt parkolóban keresgéltünk helyet, most azt tapasztaltuk, itt sincsenek sokan. 
Néhány perces pihenő után Olaszországba értünk, éppen dél volt és 466 km-t tettünk meg eddig. Ausztriában összesen húsz alagúton keltünk át (140-3345 méter hosszúságúak), a továbbiakban Velencéig újabb 17 alagúton. Utunk során mintegy 77 kilométert utaztunk alagúton át. Szokásainkkal ellentétben most autósztrádán folytattuk utunkat, úgy gondoltuk, így este kilenc körül már biztosan a kikötőbe érünk, és megvesszük másnapra a hajójegyeket. A neten ugyanis azt olvastuk, hogy egy nappal az utazás előtt be kell biztositani azokat, de a valóságban nem igy van, hiszen a hatalmas hajókon bőven van hely, s csak a beszállás miatt kell egy órával hamarabb a helyszinen lenni.
Velencéig ment is az út simán, bár itt már rengeteg kamion száguldott s várost kikerülő sztráda előtti fizetőkapuknál egyszercsak megtorpant a forgalom. Hatalmas dugó keletkezett, a kamionoktól nem lehetett látni azt sem, hogy hány sávban állunk, de minimum hatban. Mindkét oldalon kamionok, fújták a meleget az amúgy is harmincöt fokban, senki se látott semmmit, nem tudtuk miért állunk. Így tettünk meg kétszáz métert másfél óra alatt, a rendőrök hangosbemondón valami incidenst emlegettek. Végül kiderült, az úton dolgoznak. Megjegyzem, Velence körül szinte mindig van dugó a délutáni órákban. Még egy óra hosszat megtartott, mire rátértünk a Bolognai sztrádára. Itt már nagy volt a forgalom, hanem Bolognát elhagyva egyszerűen szörnyű. Hasonló szűk és kétsávos az út mint az M 0-ás budapesti körgyűrű, az egyik sávot teljesen lefoglalták a kamionok. Megálltunk egy pihenőben, ahol víz és vécé nincs, csak fák alatt padok, ez nagyon sok helyen van igy az országban. Később Firenzénél újabb dugóba kerültünk. A kamionoktól az útjelző táblákat sem lehetett rendesen látni, meg el is néztem a térképet, nem tértünk le, csak Arezzoban vettük észre, hogy nem Siennában vagyunk. A letérőnél több rendőr, valami razzia lehetett, Carabinierik. Tőlük kértünk tanácsot, merre lenne a legrövidebb út Sienna felé. Ketten is odajöttek hozzánk és nagyon barátságosan útba igazítottak.
Először mérgelődtünk a kerülő miatt, de a szépséges toscanai táj feledtette velünk ezt a kis bosszúságot, el is határoztuk, hogy hazafelé is erre jövünk.
A nagy forgalom, a dugók és a kerülő miatt csak éjfélre értünk a kikötőbe, ahol gyorsan találtunk is egy jó parkolót, s a sötétség leple alatt az otthoni vízből megzuhanyoztunk, egy hideg sör mellett nézegettük a tengerben visszatükröződő kikötő fényeit, s mély álomba zuhantunk.
Reggel hatkor keltünk, az iroda már nyitva volt. A Linea dei Golfi társaságnál vettük meg a hajójegyet. A neten már itthon ezt néztük ki kedvező árai miatt, de magunk is meglepődtünk, hogy az autóért csak egy eurót kell fizetni. Ez szezon előtti ár és kizárólag kedden, szerdán és csütörtökön van ez az akció. Tehát két személy és az autó 57 euróba került.
A hajónál jó időben beálltunk a sorba, mert nagyon jól elbámészkodhattunk a kikötői forgatagban. Reggel héttől pakolták be a kamionokat, a személyautók, lakókocsik kilenckor kerültek sorra. Tíz percenként négy kamionpótkocsit vittek be a speciális vontatók, mégis szinte üres volt a hatalmas hajó gyomra. 183 méter hosszú, nyolc emeletes hajón számításaink szerint 3-400 kamion is elfért, ezenkívül a sok személyautó és lakókocsi. Ez a hajó most félig sem volt megrakva. Autónkat az ötödik emeleten parkoltuk le, aztán a hetedik fedélzetén kényelmes nyugágyakban vártuk a tízórai indulást. A légkondicionált bárban ittunk egy finom capuccinot, a pincér vidáman, énekelve szolgált ki. A hajó ragyogóan tiszta, van itt több bár, étterem, de a kinti teraszon is lehetett üdítőt vásárolni, gyerekeknek játszószoba, tiszta mellékhelységek, zuhanyozó, lift.
Az idő nagyon kellemesnek ígérkezett, az ég eleinte felhős volt, később kisütött a nap, ekkor mindenki az árnyékba húzodott valamelyik emeleten. Nyugágyak mindenhol voltak. A kapitány köszöntött és felhívta a figyelmet Elba és Monte Christo szigetére, délben meg ebédre invitált. Az étteremben kellemes hűvös volt és pincérek egész sora szolgálta ki pillanatok alatt az utasokat. Az árak nem voltak magasabbak mint bárhol, inkább olcsóbbnak tűntek. Mi lasagnát fogyasztottunk öt euróért.
A kényelmes és csodálatos hajóút után fél ötkor kötöttünk ki Szardínia szigetén, még egy fél órát kellett várni mire sorra kerültünk a partraszállásnál. Minden nagyon rendezetten és gyorsan ment. A hatalmas kikötőben irányították a forgalmat s pillanatok alatt Olbiában találtuk magunkat. Innen a Costa Smeralda magyarul Smaragd-part felé vettük az irányt, ez a sziget legszebb, egyben legdrágább partja is. Kanyargós utakon haladunk, mellettünk a tenger tagolt öbleivel. Hasonló, mint Horvátországban. Motorcsónakok hasítanak fehér habokat a mélykék vízbe, mindenütt kis strandok. Az útmentén virág, leánderek. Pihenőkben meg-megállunk bámészkodni, helyi specialitásokat, sajtokat árulnak.
Porto Cervo csodálatos városka egyedi épületeivel. Magas házat, hotelt nem látni, rontaná is az összhangot. A földszintes házak téglaszínűek, köröttük mindenütt virág. A kis kikötőben pazar jachtok. Gránithegyek mellett folytatjuk utunkat, a sziklák érdekes alakzatokat formálnak. Meleg csak mint otthon, 35 fok, azzal a különbséggel, hogy itt nem érezni annyira. Kempinget keresünk, Cannigioneban hamarosan találunk is, a tengerparton levő drága és zsúfolt. 37 eurót kértek volna, inkább a víztől kicsit távolabbit választjuk egy éjszakára harmincért. Van itt bazén, étterem, bolt, s ami a fő, hogy nem zsúfolt és hűs helyen a fák alatt telepedhetünk le. Fürödni autóval kell menni, innen öt percre van a strand, sajnos semmiféle sétaút nem vezet oda.
Cannigione mesés hely, itt is a téglaszínű formás házak valami érdekes maszatolós módszerrel festve. A rengeteg virág csodálatossá varázsolja őket. Pálmákat, kaktuszokat, leándereket, hortenziákat, muskátlit és még százféle virágot látunk. Strandja homokos, a vízben algák és kövek vannak. A víz kellemesen meleg, a jó kis fürdés után felfrissülünk és sötétedik, mire visszaérünk a kempingbe. 
Megjöttek a szomszédaink is, ötven körüli bajor nő és huszonéves lánya. Üdvözöljük egymást, megtudjuk nekik ez az utolsó napjuk, három hete járják körbe a szigetet. Tippeket adnak mit érdemes megnézni, melyik kempingek a jók. Megkínáljuk őket hazai friss gyümölccsel, hoztunk sok ribizlit, egrest, meggyet, sárgabarackot.
Reggel elbúcsúzunk tőlük és a kedves kempinges hölgytől és tovább megyünk Arzachena majd Palau felé. A városok hasonlóak mint az előbbiek, csupán a házak sokszinűbbek. Nem győzzük csodálni a sok-sok virágot. Palau után a Capo d Orso – Medvesziklánál – megállunk. Megéri a fáradságot, hogy kb. tíz perc gyaloglással felmenjünk a sziklához, ahonnan csodálatos panoráma tárul elénk
. Itt már jó meleg van, de a sziklák árnyékában megpihenünk s a kellemes szél is enyhíti a meleget. A Medveszikla messziről úgy néz ki, mintha egy hatalmas medve vigyázná a magasból a tájat, másutt kutyafej és egyéb állatfigurákat vélünk látni.
Santa Terezában a kikötőből átnézünk az innen tizenegy kilométerre levő Korzika szigetére. A tenger felett párás a levegő, nem sokat látni. Az utikönyvekből megtudtam, szép idő esetén messze ellátni Korzika belsejébe. Dél körül jár az idő, a város elnéptelenedett, mindenki behúzódott a hűsre, forgalom sincs, így autóval bejárjuk a várost, a kis utcácskákat. Csodálatosan szép.
A tengerparti úton Castelsardo felé tartunk. Az út mentén tehenek legelésznek, a domboldalakon bozót és rengeteg kaktusz, gyümölcse még éretlen. Úgy néz ki a délutáni órákban ez a város is alszik. 
Nyitva találunk egy fagyizót, hát ott ül a sok fiatal a klimatizált helységben, besötétitve, halkan beszélgetnek és nézik a tévét. Másfél euróért hatalmas adag nagyon finom fagyit kapunk, egy fa árnyékában nyalogatjuk, miközben egy suhancot figyelünk, aki egy keréken gyakorol robogójával. A város hegyoldalba épült, legmagasabb pontján egy vár áll és egy majolikakupolás templom.
Alghero felé folytatjuk utunkat. Castelsardot elhagyva megszűnnek a hegyek. Jó strandokat látunk, homokos, dűnes helyeket, kempingeket is jelölnek, de távol mindentől. A strandok mindenütt ingyenesek. Az utak itt is és az egész szigeten nagyon jók. Forgalom csak alig van, kényelmesen nézelődhetünk. Nagyvárosoknál kicsit megerősödik ugyan, de nem veszélyes. Sassarit hamar elhagyjuk, Algheroba érünk. A városba vezető út szépséges pálmafákkal van szegélyezve, majd felváltják őket a píneafák. 
Két kempinget is találunk, a belvároshoz közelebbi olcsóbb ugyan, 23 euro, de nem igazán tetszik, a városszéli 25 euro és nagyon jó. Hatalmas kemping, magas fák alatt terül el. A fák levelei olyanok, mint az őszibarackfáké. Semennyire sem zsúfolt, pedig sokan vagyunk, de a nagy területen elosztódik a nép. A tengernek egy kis öble, először tónak véltük, bekanyarodik a kemping mögé, mi ennek a partján telepedtünk le. Itt nem fürödnek, nincs kiépítve a strandja, inkább madarak bújnak meg a vízparti növényzetben. Itt-ott egy halászcsónak siklik át. A vízparton rákok sütkéreznek és nagyon sok halat látunk. Nagyon jó kis hely ez, langyos szello fújdogál. Bőven van zuhanyozó, vécék, mosógép, bolt, étterem, szóval minden ami kell. A furcsaság csupán az, hogy az egyik zuhanyban csak meleg, inkább forró viz van, mig a másikban csak hideg. Az ajtókra ki van irva. A személyzet itt is és mindenütt nagyon kedves. Mosolygós hölgyek veszik fel az adatainkat, kedvesen elbeszélgetnek.
A kempingtől néhány méterre van a strand, épp csak az úton kell átmenni. Partja homokos, a vízben kövek vannak és sünöket látunk, vizicipő kell. A víz itt hideg talán valami áramlat miatt, ám nem annyira, hogy ne lenne kellemes a fürdés.
Vacsorára szokásunk ellenére levest főzünk, mert állandóan szomjazunk, sok vizet iszunk, a hűtőtáskában levő hideg víz folyamatosan hűti a szódát meg némi sört. Néhány lépésre a kempingtől egy bájos kis falucska van, Framariglio, egy a tengeren átívelő hídon ide sétálunk be este. Toronyiránt megyünk, már sötétedik, a nagy templom mégis nyitva áll. Főoltára és a mellékoltárok mozaikból vannak, nagyon szép. A templomtól a központba kerülünk, mi csak mászkálósutcáknak hívjuk az ilyen lezárt központokat. Pici,mint a falucska, mégis minden megtalálható, ami egy tengerparti városkában általában van, de itt minden kicsiben. 
Van bár, ahol a falusi férfiak ülnek, mi inkább kocsmának neveznénk, van pizzéria és fagyizó, van fiataloknak találkahelye egy lépcsősoron, és van egy tengerparti sétány, ahol az öregek üldögélnek a padokon. Van itt körhinta is, szól a zene, itt a sok kisgyerek vidámkodik. Éjfél előtt hazasétálunk, lefeküdnénk, de férjem egyik percről a másikra rosszul lett. Valószínűleg mostanra jőtt ki rajta az otthon tőlem elkapott vírus, mely magas lázzal párosult.
Szerencsére amilyen gyorsan jött, úgy át is ment. Egész nap aludt, borogattam, ha felébredt zuhanyozott, aztán megint aludt. Ezért egy nap kényszerpihenőt tartottunk, és egészséges életmódot folytattunk némi száraz kenyéren és vízen éltünk. Vigyáztam rá, közben olvasgattam, vagy a halakat figyeltem, ahogy föl-fölugrálnak és vidámkodnak a víz tetején. Estére elmúlt a láza, reggelre a gyöngeség is és útnak indulhattunk Capo Caccia felé.
Capo Caccia egy nyugati nyúlványa a szigetnek, az odavezető út leánderekkel és legyezőpálmákkal szegélyezve. A hegyről pompás kilátás nyílik Algherora és a tájra. 
Állítólag itt korallokat is lehet látni és búvárparadicsom. Miután kigyönyörködtük magunkat a látnivalókban, Algheroig meg sem álltunk. A tengerparton mindenütt ingyenes a parkolás, a városban is csak a központhoz nagyon közel kell fizetni, általában ott is csak reggel 9-13 ig, délután 17- 01 ig. Besétáltunk a városba, utcácskái elbűvölőek, keskenyek és mindenütt aprócska boltok. A legtöbb korallból készült ékszereket kínál, de van itt minden más is. Feltűnt, hogy az utcák kétnyelvűek, olasz és katalán, mivelhogy katalán telepesek vetették meg a város alapját valamikor hétszáz évvel ezelőtt. Megnéztük a Szent Ferenc templomot, mely a tizenötödik századból való, csodaszép az oltára és jóleső érzés volt megpihenni hűs falai közt. Aztán a kikötő mozgalmas életét csodáltuk az egyik kávézó teraszáról, finom capuccinot kortyolgatva. Előtte még ugyanitt megkóstoltuk a szárd töltött kenyeret. A szárd kenyér ellentétben az olasszal, nagyon finom. Alaposan kidolgozott, kidagasztott kenyér, hosszúkás alakú, de vannak mindenféle cipók is.
A hosszú, lapos kenyeret félbevágják és megtöltik, afféle szendvicset készítenek. A töltelék sajtokból vagy szárd sonkaféleségekből és zöldségből áll. Két euróért jókora adag kapható. Sétálás közben figyeltük merre lehet a halpiac, de csak egy halboltot találtunk a kikötőben, amely kicsi is volt, a választék is nagyon gyérnek tűnt, az árak pedig borsosnak.
A várost elhagyva Bosa irányában folytattuk utunkat a nyugati parton. Mesés hegyek, gyönyörű tiszta sziklás öblök jellemzik a partvonalat. A hegyeket az itteni bozót a macchia fedi. Ez a bozót jellemzi az egész szigetet is. Kiváló az út, pihenőhelyeken megállunk, eltelik öt-tíz perc is, mire jön egy-egy autó. Lakatlan, csodás vidék. Bosánál a sziget belsejébe, Macomer felé vesszük az irányt, kíváncsiak vagyunk, arrafelé mi van. Elmaradoznak a hegyek, nuraghe maradványokat látunk. A
nuraghe Kr.e. l800-as évekből való magas kőtorony, lakásul szolgált. Némelyek egész jó állapotban megmaradtak a szigeten szanaszét szórványosan, itt Macomer környékén inkább csak kőhalmokat látni s az ember azok nyomán egy települést vél felfedezni, köztük egy kimagasló rom lehetett a legmagasabb rangú ember lakása.
Macomer egy tizenegyezer lakosú kisváros, déltájban, amikor erre jártunk, kihalt mint a többi szardíniai vagy egyáltalán délolasz kisváros. Nem bírunk ráakadni a városból Oristano felé vezető útra. Szembejön két motoros rendőr. Férjem villog, leinti őket, segítséget kérünk. Erre ők azt mondják, menjünk csak utánuk, majd kivezetnek. Két-három kilométert így rendőri kísérettel tettünk meg, az útelágazásnál további jó utat és szép kirándulást kívántak. Ha jól számolom, ez a tizenötödik olaszországi utunk, számtalanszor kértük a rendőrök segítségét, mindannyiszor ugyanilyen készségesek és kedvesek voltak, mint ez alkalommal is.
Oristano felé szépséges paratölgyeket látni, mi is hoztunk haza egy kis darab parafát emlékbe. A nagyvárosok szélén itt is jelen vannak a hiper és szupermarketek, majdnem ugyanazok mint nálunk, s ellentétben az ottani boltokkal, ezek délben is nyitva tartanak. Itt megjegyzem, hogy déltől négyig és este hét után a benzinkutak a kevésbé forgalmas utak mentén zárva vannak, vagy csak kártyával lehet tankolni – mi ezt nem próbáltuk ki, így nem tudjuk milyen kártyára működnek. Valószínűleg nem akármilyen bankkártyára, mivel láttunk egy külföldi autót valamelyik kútnál, akinek annyira kiürült a tankja, hogy nem tudott tovább menni, ezért utasai kipakoltak és kényszerpikniket tartottak addig, míg valamikor meg nem érkezett a kutas.
Az egyik klimatizált bevásárlóközpontban vizet, bort, kenyeret, sajtot és gyümölcsöt vettünk. A hideg dinnyét aztán Santa Giustaban egy tenger melletti tó partján levő kellemes kis parkban el is fogyasztottunk s így felfrissülve folytattuk utunkat Guspini felé. A Campidano síkságon a levegő is más, párás, ködös, szeles. Az emberek a mezőgazdasággal foglalkoznak, úgy látszik víz van bőven, mindenütt öntöznek, még a legelőket is. Gyümölcsösöket látunk, de kaktusz is van nagyon sok, néhol határt képez két birtok közt, itt délen már érik a gyümölcse. El sem tudom képzelni, hogy szedik le a kétméter magas növényekről. A leánderek itt sem maradnak el, bár illatukat sok helyütt elnyomja a trágyaszag, ami az itt “nevelkedő” disznók és tehenek felől jön.
Guspini kisvároson áthaladva Villacidro felé kerüljük a hegyeket, az út itt is kiváló, majd Carboniát is elkerülve átkelünk a punok építette, rómaiak által megerősített kb. öt kilométeres hídon a Palmas-öböl nyugati részén levő San Antioco bájos kis szigetére. A városba érve először egy hatalmas hibiszkuszfa látványa nyűgöz le, telis-tele nyíló virággal, majd a lezárt sétáló zónához érünk. Visszafordulunk, mert a hídról lejövet láttunk kempingtáblát, maradunk egy ideig, ha lehet. Az egyik kemping Calasettában van, így átvágunk a sziget északi részén bájos utcákon, utakon.
Utunk során ez a kemping az egyetlen hely, ahol bunkóval találkoztunk. Egy férfi és egy nő, úgy néz ki nem is itteniek, nem óhajtották növelni a kemping forgalmát. Nem is erőltettük, rögtön a délnyugati parton levő Tonnara kempingbe mentünk, ahol kizárólag kedves emberekkel találkoztunk. Az odavezető út keskeny, dombos, az egyik dombról szépen látni a várost és a kikötőt. Elszórva lakóházakat látni, legelőket, macchiát. 
A várostól 12 km-re található, ez itt a csend és a béke szigete. Hatalmas kemping, minden egyes parcella zöld sövénnyel körbekerítve, felettünk árnyékoló zöld háló. A kemping feletti hegy tetején bungallók sora. Az utakat leánderek szegélyezik, van bolt, étterem, játszótér. A vizesblokk tiszta, kényelmes, vízcsap van az “utcácskákban” is. Néhány lépés a strand, köves. A vízben is kövek és kisebb sziklák vannak, papucs kell. A tenger átlátszóan tiszta, gyönyörű. Férjem búvárkodott, szerinte akváriumhoz hasonlít , rengeteg a sokszínű hal és a rákok , meg a víz alatti növényzet és nagyon mélyen látszik az alja. Egy öböl ez itt, körben sziklák, azokon is napoznak szerteszéjjel. Páratlan látvány, különösen a lemenő nap fényében. Mindenki fényképezi a vízben elmerülő napot, majd az esti szürkületben a távoli halászhajók sziluettjét. Késő estig a parton maradunk, majd egy könnyű vacsora után sétálunk a kemping utcácskáin. Éjjel hallani a csendet, folfoghatatlan, hogy egyáltalán semmilyen zaj nincs. Tárt ajtóknál és ablakoknál csodajót alszunk.
Vasárnap reggel bemegyünk a városba, a sziget és egész Szardínia védőszentjéről elnevezett templomban a Chiesa Sant Antioco-ban részt veszünk a vasárnapi szt. misén. Az írott szöveget mindenki megkapja, így olvasva és hallgatva egy kicsit többet megértünk. A templom a 12. század elején épült, nagyon egyszerű és csodálatos. Kriptáját is megtekinthettük a mise után, pun és római kori szobormaradványokat, a névadó szentnek a sírját a katakombákban pun korból való sírokat, csontvázakat és fresko maradványokat láthattunk egy kedves fiúcska idegenvezetésével, de a pap is a templomban maradt, beült az egyik padba, és mindenkivel szivélyesen elbeszélgetett.
Ezután sétálgattunk a városban, keskeny utcák, kitaposott kövek. Az asszonyok a ház előtt ülnek, köszönünk, mosolyogva viszonozzák. A Via Castellon felmegyünk az erődhöz, most zárva van, de a kilátás megérte. Belátunk az udvarokba, látjuk hogyan élnek itt az emberek, gondozzák apró kis kertjeiket, melyben narancsfa, fügefa és az olajfa biztosan megtalálható. A házak elott sok-sok cserepes virág.
Ebédelni szeretnénk, nagy nehezen találunk a kikötőben egy nyitva tartó éttermet. A kempingben már felfigyeltünk arra, hogy borzalmas drága a turistamenü, személyenként 28 eur. Ebben a helyes kis étteremben, amelyikre rábukkantunk, 19 eurért kínálták ugyanazt, legalábbis nagyon hasonlót, plusz a teríték azaz a coperto fejenként másfél euro. Általában kétfajta menü létezett, az egyik halas, a másik húsos. Mi a halasat választottuk. Az előétel feketekagyló szószban. Ízletes, finom l0-15 db kagyló fejenként. Ezt tésztaféleség követi, a mi esetünkben aprókagylós tarhonya, szintén finom, de mi jobban megfőznénk, egész kemény volt a tészta. Végül sült halak, kétfajta hal, tintahal és fejenként egy rák. Sikerült kifogniuk a legkisebb halakat, sehol ilyen kicsit még nem láttunk és kettőnknek három darabot tálaltak citrommal. Miután a bőrét lefejtettük, mivelhogy a pikkelyt nem szedték le, maradt is meg nem is valami. Ehhez hoztak még fél liter bort, egy liter jó hideg szódavizet, végül pedig kávé és likőr. A sziget nevezetessége a mirtuszlikőr, olyasmi mint az unicum csak jóval gyengébb, és a limoncino, ami citrusfélékből készült nagyon édes likőr. Később másutt is néztük az ételeket és az árakat, mindenütt hasonlóak. Mivel se nem ízlett olyan nagyon, meg az ára sem felelt meg, későbbiekben inkább a szupermarketekben vásároltunk s készítettük el magunknak az ételt. A sajtok nagyon finomak és kifejezetten olcsók s hatalmas a választék. A húsok minket nemigen érdekeltek, bár ajánlották, hogy kóstoljuk meg a félvadon nőtt disznókból készült ételeket, de nem tettük. Láttuk, hogy birkából és borjúból is nagy a választék. Igazi nagy halpiacot nem találtunk, igaz nem is nagyon kerestük. Sokféle a kenyerük, az egyik szárd specialitás a sült tészta, amit kenyér helyett is fogyasztanak. Gyerekkoromban anyu naponta gyúrt tésztát, kinyújtotta s borzasztó gyorsasággal metélte. A hugommal mindig figyeltük, közben nekünk is jutott egy darabka tészta, amit rádobtunk a forró tűzhelyre, pillanatok alatt felhólyagosodott, megfordítottuk, megsült a másik fele is, igazi csemege volt. Most ugyanezt árulják Szardínián jó borsos áron.
Két órakor értünk vissza a kempingbe, de csak gyalogosan mehettünk be. Tudni kell ugyanis, hogy Szardínia és Olaszország összes kempingje sziesztázik általában kettő és négy között, olyankor se ki, se be. Négykor felnyitják a sorompót és lehet közlekedni. Azt ugyan nem tudni, hogy a szieszta mire való, mert az olaszok épp úgy hangoskodnak ezalatt is, mint más időpontban, de ez a hagyomány és kész.
Órák hosszat lubickolunk a vízben, nem is akaródzik kijönni vacsoráig. Este készítettünk magunknak egy jó kis olaszos ételt, mozarella olivaolajjal meglocsolva, paradicsommal, bazsalikommal és friss kenyérrel no meg egy pohárka száraz vörösborral, aztán hallgattuk a csendet. Csehekkel találkoztunk itt, mosolyogtak, hogy Algheroban is ugyanott kempingeztek, ahol mi, csak nem vettük őket észre. Tapasztalatot cseréltünk, tippeket adtunk egymásnak. Magyarokkal egyáltalán nem találkoztunk az egész szigeten.
Másnap fájó szívvel búcsúztunk el ettől a szép helytől, a 30 eurós napidíjat le lehetett alkudni 25-re. A városban még megálltunk egy borüzemnél, ahol jó áron kaptunk nagyon finom száraz vörösbort /l,9/ és fehéret /l,25/. Vettünk útravaló kenyeret, gyümölcsöt és mortadellát is, melyből szintén nagy a választék.
Következő rövid megálló Cagliari. Nem szándékoztunk sok időt eltölteni itt, épp csak megnézük a kikötőt és a központot, majd észak- keletnek fordultunk. A fővárost körülvevő mocsarakban flamingókat láttunk.
S.Elenából a keleti parti Muravera felé kanyarodtunk, hegyes vidék, paratölgyeket látni. Kacskaringós, kiváló utak, vörös sziklák. A magasból lenézünk a folyómederre, melyben csak itt-ott látni vizet s ahogy a mélyben kanyarog a sziklák közt a folyó, úgy követi annak nyomvonalát leánderek hosszú sora. Lélegzetelállító látvány, amint kilométerek hosszú során pompáznak a virágokkal dúsan teli hatalmas bokrok. Forgalom itt sincs, többször megállunk nézelődni, jó hideg dinnyével csillapítjuk szomjunkat. Csend van és mintha a madár se járna erre.
Később eltűnnek a hegyek, narancsfaligeteket, gyümölcsösöket, szőlőskerteket látunk. Az út szélén egy egész jó állapotban levő nuraghet csodálunk meg, majd a kempinges bajor szomszédaink által ajánlott Santa Maria Navarese-ben megkeressük a Blu mare kempet. Először a városban bolyongunk, később vesszük észre a város előtti kempinget jelző táblát, ám azon is más név szerepel, de aztán rögtön rábukkanunk. Valóban igaza volt a hölgynek, nagyon jó hely, hatalmas fák alatt közvetlenül a parton van. A recepciós lányka itt is aranyos, kiválasztunk egy jó helyet és fürdünk. A Tyrrén- tenger haragoskék, és jókora hullámokat vet. Vize meleg, simogat és ringat. Jól elvagyunk késő estig itt. A lemenő nap fénye megvilágítja a hegyoldalban fekvő várost, lenyűgöző. A másik oldalon Arbataxot látjuk.
Nincs kedvünk főzőcskézni, egy pizzériába megyünk, rendelünk egy tengergyümülcseivel megszórt pizzát és egy sonkásat. A pizza hét euro körül van, terítékért itt 15%-ot számolnak fel. A nagy adag fagyi l eur. A kemping is lényegesen olcsóbb, két személy és az autó 15 euro.
Santa Maria Navarese bűbájos kisváros. Van egy kis kikötője és egy szép panorámás kilátója. A házak falán fut a jellegzetes mediterrán ciklámenszínű virág és virág van a kertekben, útszélén, mindenütt. Píneafák adnak árnyékot a strandolóknak. Félórai sétával bejárhatjuk a városközpontot.
Reggel hat után kel a nap, megcsodáltuk, ahogy jön ki a tengerből, páratlan élmény.
Délelőtt még fürödtünk, aztán elindultunk Olbia felé. Az út meseszép hegyeken át vezetett, ahonnan 
messze ellátni a völgykatlanokba. Leírni nem lehet azt a szépséget. Az út menti forrásvizeknél kecskék csillapítják szomjukat, a hegyoldalakon fák, bokrok, a katlanokban birkanyáj, lovak, tehenek, a dagonyákban fekete malacok. Az egyik pihenőnél két malacka hozzánk futott, megszagolták az autót, talán a gazdát várták a szemes takarmánnyal. Dorgali előtt fehérek a sziklák, szóhoz nem jutunk a szépséges látványtól. Szinte sajnáljuk, hogy kimegyünk a hegyekből, sivárnak tűnik ezután a táj. Orosei előtt hatalmas márványbányát látunk, itt már megint mezőgazdasági területre értünk, megjelennek az olajfák, szőlő. Siniscolanál rátérünk a gyorsforgalmi útra, fizetni nem kell.
Három órára Olbiában vagyunk, megvesszük a hajójegyet ugyanattól a társaságtól. Jobban járunk, ha kabint is kérünk, mert akkor megint egy euró az autó, így összesen 130 eurót fizettünk. Az indulásig még sok időnk van, vettünk némi ajándékot és vacsorára valót az egyik szupermarketban. Nézegettük a híres mirtuszlikőröket, tanácstalanok vagyunk, sokféle van. 
Észreveszi ezt az egyik elárusító lányka, nagyon ajánlani kezdi az egyiket. Férjem gyanakvóan megkérdezi, talán bizony a gyártó céget reklámozza? A lányka erre büszkén kihúzza magát, s mosolyogva így felel: nem reklámozok én senkit, tudom, hogy ez a legjobb mert én szárd vagyok! Természetesen azt vettük meg. Később a Smaragd-part egy gyönyörű strandján vártuk ki az estét. Fürödtünk a ragyogóan tiszta vízben, a part fehér volt, mintha púderral lett volna behintve. Ingyenes strand ez is, mint az összes többi a szigeten. Zuhany, vécé vagy büfék, napernyők, nyugágyak nincsenek, csupán egyszerű, igazi, természetes strandok. Pompás épületeket látunk a körülöttünk levő hegyoldalakon, minden tele virággal, gondozott gyep a ház előtt. Nem tudni lakóházak-e, vagy nyaralók, talán ez is, az is. A városból busszal jönnek ki a fürdőzők, sok buszt látunk, a tagolt öblökben mégsincs sehol tömeg, eloszlik a nép. Itt is csend van, nyugalom és a virágillat keveredik a tenger illatával. Estefelé még megnézzük a mesés kis utcákat, melyek a tengernél végződnek. Az út menti szegélyt kék futóvirág alkotja végig, utcahosszat.
Tízkor indul a hajónk, nyolckor már a kikötőben vagyunk, jólesik nézelődni. Nagyon jó a szervezés, több hatalmas hajó áll bent és senkinek nem kell keresgélni, útba igazítanak. Piombinoban a mi hajónk tűnt a legnagyobbnak, itt viszont eltörpült a Nápolyba tartó Moby mellett. Kilenckor már fent vagyunk, a recepción megkapjuk kabinunk kulcsát, melyben zuhany és vécé is van, tiszta, szép. Az étteremben megvacsorázunk, az indulást pedig már a hetedik emeletről nézzük. Eltűnnek a fények, kint vagyunk a tengeren, a szellő kicsit hűvösebb, de jól esik.
Aztán lefekszünk aludni, nekem kár volt, alig aludtam valamit, már sajnálom, hogy nem maradtam inkább kint a levegőn. Az ablaktalan kabinban furcsa bezártságot éreztem és hallottam a hajómotor monoton zúgását, no meg a vékony falak miatt szomszédunk kitartó horkolását. Fél ötkor rádión ébresztettek, mire összepakoltunk már ki is kötöttünk. Piombino hajóállomásán elfogyasztottunk egy jó capuccinót és egy frissen sült croasant, igen jól esett, annál is inkább, hogy a felszolgáló itt is dudorászva tette elénk annak ellenére, hogy korán volt, csak most világosodott. Az olaszok már csak ilyenek, mindig vidámak. 
A napkelte már a toscanai hegyek közt ért. Varázslatos táj, kanyargós utak, friss levegő. Hét óra felé kávét főzünk, hogy kicsit felébredjünk. Sienna mellett megyünk el, múltkor már láttuk, most Lucignanot nézzük meg inkább. Az idefelé vezető utunkon pillantottuk meg a hegytetőre épült várost és elbűvölt az első pillantásra. Ezek a városkák itt mind gyönyörűségesek és hangulatosak. Ódon házai közt sétálunk a szűk utcákon, kávézókban idős emberek múlatják az időt itt is, mint mindenütt az egész országban. Utcasarkokon és cukrászdákban, parkokban beszélgetnek politikáról, a jó időről és főleg arról, milyen tészta is legyen ebédre. Bemegyünk az ezerkétszázas évek elején épült Szent Ferenc templomba, csodáljuk a téglából épült régi-régi házakat, egy kilátóból rácsodálkozunk újból és újból az alattunk elterülő tájra.
A Grosetto – Fano útvonalon haladunk, kiváló út, helyenként két-kétsávos sztrádaszerűbe megy át, fizetni nem kell. Forgalom alig van. A 73 úton haladunk, Toscanaból Umbriába, átkelünk a Tiberis völgyén és a folyón. A Tiberis völgye mezőgazdasági terület, gondosan megművelt földeket látunk. Sansepolcroban megállunk, rövid pihenőt tartunk, majd megint hegyek, kanyargós, keskeny ám csodaszép út következik. Az utak mentén gyakran látni “egyenházakat”, Casa Cantoniera, némelyik egész jó állapotban. Egész Itáliában megtalálhatók ezek az épületek, talán valami állomáshelyek lehettek, vagy az útkarbantartók lakhattak itt, nem tudom. Szép lenne, ha felújítanák ezeket, és valami szálláslehetőséget alakítanának ki bennük.
Délfelé járt az idő, ebédelni kellene, mert kettő után már nem kapunk, ezért keresgélni kezdtünk. Valahol a hegyek közt rábukkantunk egy egyszerű étteremre, ahol turista nem jár, ez kellett nekünk. A földszinten bár, fent az étterem. Egy pincér szorgoskodott, bent a kissé besötétített hűvös helységben ült az egész falu. Itt voltak a nyugdíjasok, a postáskisasszony, az irodisták és a kétkezi munkások. Ráérősen ettek, beszélgettek, közben szólt a tévé, épp a déli híreket mondták, s ezt ott helyben meg is vitatták borozgatás közben, mivelhogy az ételhez mindenki előtt ott volt az üveg bor is. Akadt még egy szabad asztal számunkra is, a pincér megkérdezte mit hozhat, mi étlapot kértünk. Á itt ilyen nincs mondja ő, minek is lenne, hiszen mindenki tudja, hogy mit lehet kapni. Meg aztán úgysem értjük, minek az nekünk. Hiába mondtam, hogy olvasva könnyebben eligazodok, mintha hallom, étlap nincs és kész, feleli mosolyogva. Sorolja hát el, kértük, de lassan. Végül rendeltünk húsos tortellinit meg gombás szélesmetéltet, utána pedig marhasültet és salátát meg jó hideg vizet. Az ebéddel gyorsan megvoltunk, izletes, finom volt, kértük a számlát, de azt meg kell írni. Fél órát is megtartott, mire nagy nehezen megíródott és összeadta azt a néhány tételt, közben kétszer megállt beszélgetni. Talán nem értette hova sietünk, hisz mindenki elüldögél itt két óráig, aztán aki ráér, aludni megy, aki nem az dolgozni. Az ár az ottaniakhoz viszonyítva alacsony volt, épp a fele, mint egy városban fizettunk volna ugyanezért. 
Mielőtt elértük volna Urbinot (kb. 30 km-vel) Marche tartományba léptünk. A táj itt is dombos, majdnem olyan, mint Toscanaban.
Olasz ismerőseink gyakran emlegették, hogy Urbino szép város, de még nem volt alkalmunk látni, most pedig hogy utunk errefelé vezet, kihasználtuk a lehetőséget, amit igen jól tettünk. A város két magas dombon fekszik, minden irányba szép kilátás nyílik. Falak veszik körül, középkorban az Urbinói Hercegség fővárosa volt, 1506-tól egyetemi város. Nagyon sok diák tanul itt most is, a város tele van fiatalokkal. Lépcsőkön, parkokban művészpalánták festegetnek. Téglából épült hatalmas épületei varázslatosak és nagyon régiek, sok helyen táblákon olvashatjuk az évszámot. Az útburkolat is téglából van. Szebbnél szebb templomokat láthattunk itt, megkerestük Raffaello szülőházát a róla elnevezett utcában.
Az egyik háztetőn arborétum van, a szökőkútban halak. A keskeny, meredek utcákon vadul száguldozik néhány autós. A főutca széles, néptelen, épp a szieszta ideje tart. Az egyik bolt tulajdonosa kiteszi székét az ajtóba és újságot olvas. Öt óra felé, amikor újra arra járunk, már a pult mögött áll, vevője most sincs. Nem szeretem és ritkán fogyasztok édességet, de itt muszáj venni egy fagyit, férjemnek inkább kettőt, mert nagyon finom, és alig lehet választani a gazdag kínálatból. Bejárjuk az összes utcát, bemegyünk az összes templomba, megnézzük az egyetem épületeit, csodálatosan szépek.
Estefelé tovább indulunk, nemsokára elérjük régi kedves városunkat,
Pesarot. Hat éve jártunk itt utoljára, sokat változott azóta. A városszélén itt is multicégek építkeztek. Megváltozott a forgalmi rend is, bizonyos utcákba nem lehet behajtani. Kimegyünk a tengerpartra, Fano felé az út szélén végig autók parkolnak és rengeteg motorbicikli meg robogó. A város után valamikor ott volt olasz barátunk, Vittorio parkolója egy helyes kis bárféle étteremmel, melyben ő volt a mindenes, csak Vasco segített neki, aki magányos, hazatelepült Belgiumból és egy lakókocsiban itt lakott, ezáltal őrizte is a területet. Most sehol senki, szomorú látvány fogad, az étterem lebontva, még a szép csempeburkolat is felszedve. A rózsákból is csak két tő maradt meg, amit még mi ültettünk el a férjemmel valamikor tizennégy évvel ezelőtt. Szomorúan tovább mentünk, kemping után kellett nézni. Fanot elhagyva találtunk is egy megfelelőt. A pesaroi kempingek túlzsúfoltak voltak és kevés bennük az árnyék, ezzel szemben a kemping Madonna Ponte nyugodtabb, sövényekkel körülvett sátorhelyeken könnyen kialakíthattuk udvarunkat, ára 30 euro naponta.
A recepcion itt is kedves emberekkel találkoztunk, segítettek megfelelő helyet találni. A kemping pár lépésre van a tengertől, bekerítve, a kerítés mentén végig szemetgyönyörködtető muskátlik. Lakói leginkább olaszok, de találkoztunk itt svájciakkal, magyarokkal, belgákkal és dánokkal is. Az olasz családok egész nyárra kibérelnek lakókocsit vagy bungallot – szinte mindegyik kempingben van – itt van a nagymama meg a gyerekek, és a szülők pénteken munka után jönnek utánuk, s hétfőig itt maradnak. Nagyon sok az idős ember, a nyolcvanon túliak. Remekül elszórakoznak, beszélgetnek, kártyáznak, főznek s kóstolót visznek egymásnak. Talán évek óta idejárnak. Bennünket gyanúsan nézegettek, először a köszönésünket se nagyon fogadták el. Történt aztán, hogy az egyik nyolcvanas svájci bácsi megvette az ottani lakókocsit, és kisbuszával a kemping másik felére kellett volna átvinnie tolatva a keskeny utcácskán, de sehogy se ment neki. Férjem felajánlkozott, hogy segít. Kiderült, rá se tudja akasztani, s még sosem vontatott semmit, de gondolta sosem késő elkezdeni. Miután a férjem megoldotta a dolgot, a bácsi elmesélte ezt az ottani baráti körének – ő svájcban élő olasz – azután már befogadtak minket is és azontúl nemcsak köszöntünk egymásnak, hanem beszédbe is elegyedtünk.
Az Adria-tenger vize is kiváló. Itt a parton ugyan kövek vannak, de a víz homokos. Hullámtörők védik a partot, ha besétálunk a sziklákhoz és nem keverjük fel a vizet, rengeteg halat, rákot, feketekagylót, osztrigát láthatunk. Reggelente az emberek sétálnak a vízben és gyűjtögetik az ebédrevalót. Férjem inkább a sziklákon szedett kagylót, ott nem megy bele a homok. Kitűnő kagylós spagettit készítettünk belőle. Délelőtt és délután általában fürödtünk, napközt meg hol az egyik, hol a másik városban nézelődtünk. Reggelente harangszó ébresztett, néhányszáz méterre innen egy szépséges kis templom van, a Chiesa di Madonna Ponte.
Fano a Metauro folyó torkolatánál fekszik, etruszk alapításu város, de a római kori építményeit ma is megcsodálhatjuk. Kr. u. az első században emelték Augustus diadalívét, amely ma is kitunő állapotban van, mint ahogy a régi várost körülvevő római fal is. Mi elsősorban hatalmas halpiaca miatt jártunk ide, most is rögtön felkerestük, de legnagyobb csalódásunkra ide is eljutottak az uniós szigorított előírások. A régi árkádos épületben, ahol néhány éve még asztalokról árulták a jégre csodálatosan kirakott halakat, most kisebb halboltok müködnek, ahol ugyan minden van, de megszűnt a varázs. Azelőtt kiválasztottuk ami megtetszett, az árus kérésre megtisztította, s receptet is mondott hozzá. Mindegyik árusnál megálltunk, mindenkitől hallottunk valamit és akkor is elbeszélgettünk, ha esetleg semmit se vettünk tőle. A halpiac mellett akkor hatalmas zöldség és gyümölcspiac is volt, ma annak a szomorú kis töredéke. A kofákból eladók lettek, nem hallani azt a jellegzetes piaci “hangzavart”, nem adnak tanácsot a kiválasztott portéka mellé, egyszóval az egész nem nagyon különbözik bármelyik szupermarket kínálatától. Nem tetszik, nem mondhatjuk azt sem, hogy olcsó, de halat azért veszünk, csak nem olyan jó kedvvel, ahogy szoktuk. Itt is megtette a globalizáció hatását, no meg persze a felénk is jól ismert multik. Be is tértünk valamelyik útbaesőbe, itt se olcsóbb a hal, (dorada-9 Eur, makrella-6, rákok-12), megvettük a szokásosat, kenyér (3-4 Eur/kg,víz(0,15 Eur / 1,5l), vörösbor (1-1,7Eur / 0,75 l), majd visszatértünk a kempingbe. Minden adott volt egy finom ebéd elkészítéséhez, ezért ezt tettük, majd olaszosan mi is sziesztáztunk. Bevallom, valamit tudnak ezek mediterrán népek, amit mi is újra bevezethetnénk, (mert hogy nagyapáink is sunytak ebéd után), majd 4 óra után mi is kimentünk a partra, jobban mondva a vízbe, és folytattuk a semmittevést, ahogy le van írva a nagykönyvben.
Az egyik napon sikerült telefonon beszélni Vittorio nővérével, Mariaval, megtudtuk tőle, hogy márpedig Vittorio ott van a régi helyén, mert étterem ugyan nincs, de a parkoló működik. Nagy örömünkre ott találtuk őt, meglepődött, és nagyon megörült a talákozásnak. Egyszerre akart mindent elmesélni, ami az utóbbi időben vele történt. Sajnos kénytelen volt lebontani az éttermét, mert nem felelt meg az úniós előírásoknak, de ennek ellenére 71 évesen tele van életkedvvel és tervekkel, beszerzi a szükséges iratokat és újjáépíti azt. Neki ez a mindene, életének értelme. Vidám volt, mint mindig, nevetett és rohangált, megmutatott mindent fűszálat, bokrot. Végül megígérte, még ez év októberében eljön hozzánk.
Maria pedig meghívott magukhoz másnap ebédre. Örömmel mentünk, hisz olyan sokszor voltunk már ennél a kedves családnál. Sajnos most csak ketten voltak otthon idős férjével, a család dolgozott, csak telefonon beszélhettünk a fiukkal. Terített asztallal vártak és forrott már a víz is, csak a tésztát kellett belevetni. Maria mindent házilag készít, s nagyon büszkék arra, hogy pici kertecskéjükben megterem a konyháravaló zöldség és gyümölcs, karácsonyra a narancs is beérik, ök nem szeretik a bolti dolgokat. Van már minden a marketokban, de az mű, csak a házi a valami. Ö maga gyúrja a tésztát is, tagliatelle volt az előétel. Pietro kínálta hozzá a saját készítésű csípős olivaolaját, kenyeret szelt, mert az is a családfő dolga, majd poharakba öntötte a nagyon finom, száraz, könnyű vörösbort, mely náluk mindig kétliteres csattosüvegben van. A szőlő pedig a testvérbátyjuk kertjében terem a Pésaro mögötti dombokon. Az étkezésnél sosem isznak mást, mint bort és vizet. Maria mint mindig, most is nagy lakomát készített. Volt ott zöldbab paradicsomos mártásban, rakott padlizsán, olivaolajjal ízesített fejessaláta, főtt bab szószban, sült csirkefalatok, apró kolbászkák, marhaszelet hirtelen sütve, házi birkasajt, mert Pietro minden reggel vesz belőle egy darabot . Minden egyes ételnek külön örültek és elmesélték hogy is készült, hol is termett a hozzávaló. Végül hatalmas gyümölcstorta került az asztalra, aztán már csak meséltek, meséltek, minden örömüket és bánatukat elmesélték, ami az utóbbi években történt velük. Nagyon szeretnénk őket vendégül látni otthonunkban, de sajnos már nem vállalkoznak ilyen hosszú útra, igaz, nem is voltak még soha külföldön. Az ősszel Calábriába utaznak, meglátogatják az ott élő rokonokat, az is nagyon messze van. Szomorúan búcsúztunk el tőlük, ki tudja találkozunk-e még valamikor.
Ez már az utolsó előtti napunk volt, estélig fürödtünk, nézegettük a vízben a sok kagylót, figyeltük a sziklán napozó rákokat és a bennünket körülvevő halrajokat.
Kirándulásunk befejezéseként este elmentünk a közeli templomba, ahol a pap volt egyben a harangozó, ministráns és a sekrestyés is.
Pizzát vacsoráztunk a kemping éttermében, majd elköszöntünk szomszédainktól, korán szerettünk volna hazaindulni. Ebből nem lett semmi, mert a recepcios lányka egyszerűen nem jött be dolgozni, és nem volt kinél kifizetni a szállást. Végül kerítettek valakit, akinek fizethettünk, kártyával ugyan nem, mert nem tudott a bankkal kapcsolatot teremteni. Szerencsére volt elég készpénzünk, de igy is rettentő nehéz feladat volt számára kiállítani egy számlát. Nyolc óra is elmúlt, mire elindulhattunk. Megálltunk még Vittorionál elköszönni, boldog volt, mert vasárnap lévén tódultak a kliensek, azaz akik nála hagyták egész nap az autójukat néhány euróért. Nem mulasztotta el megkérdezni izlett-e a tagliatelle. Ő is szivesen részt vett volna a tegnapi ebéden, de hát hétvégén el nem hagyhatja a parkolóját, ilyenkor gyűlik a pénz az új éttermére.
Velencéig sűrű volt a forgalom, elég lassan haladtunk. Szerettünk volna még venni néhány apróságot, de Rimini környékén még a nagy Ipercoop is zárva volt. Északabbra aztán találtunk valami boltot, ami nyitva van vasárnap is. Egy ismerősünk Lignanoba készült nyaralni, kérte, ha arra járunk, nézzük már meg milyen hely az. Kis kitérővel megálltunk ott egy rövid időre, ez egy nagyon szépen kiépitett üdülőhely, olyan, mint Bibione, hisz a szomszédságában található. Aki szereti az ipari turizmust, annak tökéletesen megfelel. Minden van, gyönyörű sétányok, éttermek, fagyizók, kávézók, szórakozási lehetőség. A part meglehetősen zsúfolt, mást nem látni, csak szines napernyőket és végeláthatatlan emberáradatot.
Hirtelen ötlettel elhatároztuk, hogy Szlovénián át jövünk haza, kilométerben szinte mindegy, csupán a változatosság kedvéért, de nem volt jó választás. A vámon néhány román autó állt előttünk, akiket alaposan átvizsgáltak, fél órai várakozás után jutott végre valakinek eszébe, hogy új sort nyisson az úniósoknak, így aztán percek alatt átjutottunk.
Szlovénia gyönyörű ország, a táj lenyűgöző. Az autósztráda csak szakaszosan van megépítve, s ha végeszakad, mindig torlódás támad, nagy a forgalom. Emellett nem olcsó, a rövid szakaszokért összesen 8,7 eurot fizettünk. A kapuknál lehet euróval fizetni, a centet ugyan nem veszik át s vissza tolárban adnak, átszámolva mindig felfelé kerekitik. Celje környékén már teljesen ránk esteledett, egyre lassabban haladtunk. Murska Sobotától pedig kanyargósak s keskenyek az utak, s az út mellett rengeteg legelésző őzzel találkoztunk. Őriszentpéternél léptük át a magyar határt éjjel fél tizenegykor, innen aztán a szembejövő forgalom volt nagy. Az egész Csehország és a fél Szlovákia most indult útnak Horvátország felé, egyben megindult a kamionforgalom is. Fél kettőre hazaértünk, 3757 kilométert tettünk meg. Utunk során egyetlen kiskoccanásos balesetet láttunk csupán.
Bokor Gitta
A szerző írásai Az Útikalauzban
Bokor Gitta: Cannigione, Framariglio, Algherora, Olbia, Lucignano, Urbino, Pesaro, Fano – Szardínia és Olaszország 2006
Bokor Gitta: Halkúra a Grebaąčica-i öbölben – 2006
Bokor Gitta: Horvátország, Bosznia, Montenegro 2000-2005
Bokor Gitta: Peloponnészoszi körút és néhány nap Velence környékén – Görögország, Olaszország – 2007
Bokor Gitta: Székelyföldön pünkösdkor – a csíksomlyói búcsú – 2005
Bokor Gitta: Tizennégy olaszországi kirándulás- francia, spanyol, portugál kitérőkkel
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu