Vámosi Ildikó: Passau – Linz kerékpártúra – 2005

Vámosi Ildikó: Passau – Linz kerékpártúra a Duna mellett – 2005.

Egy 100 kilométeres családi biciklizés élményei, tanulságai

Mivel szívesen járunk kerékpározni – a nyáron még csak 8 és fél éves fiúnkkal és 10 és fél éves lányunkkal-, úgy gondoltuk a Fertő tavi, Velencei tó körüli és Budapest Duna parti kisebb bicajozások után kipróbáljuk magunkat egy kicsit hosszabb és nem csillagtúra típusú úton is. Sokat hallottunk arról, hogy milyen kellemes és szinte bármely korosztálynak megfelelő a Duna németországi és ausztriai szakaszán kerékpározni, ezért elkezdtünk ezen gondolkodni. A kivitelezést illetően több variáció merült fel: teljes önállóság, függetlenség, azaz csomaghordozás saját kerékpáron, a bárhol megállunk-kempingezünk lehetőségével. Ezt elvetettük, tekintettel gyerekeink életkorára és lustaságunkra, hogy tudniillik túl nagy súlyokat, sátrat, hálózsákot cipeljünk. Kerestünk utazási irodákat, akik ilyen túrákat szerveznek, és ezekhez igyekeztünk becsatlakozni. Teljes túrán, amelyik akár 8-9 napig tart, nem akartunk, és a kevés szabadság miatt nem is tudtunk volna részt venni.
Mivel elég sok rigolyánk van, pl. én nem tudok buszozni, nehezen alkalmazkodunk másokhoz (még néha magunkhoz is), minél lazább rendszerbe akartunk bekapcsolódni, hogy másoknak és magunknak se jelentsünk gondot. Saját autóval terveztük a kiutat Passauig, ottani parkolás, becsatlakozás, biciklizés, Linznél végzünk, vissza a kocsiért, hazaút.
Második nekifutásra sikerült az interneten találni egy olyan utazási irodát, amelyik megértette és tolerálta vágyainkat, és ehhez egy méltányos és reális árat adott meg. Sajnos ezt utólag nem tudjuk megmondani, hogy mennyi volt, de a 2006-os szezonra feltételezem amúgy is mások lesznek a díjtételek. Az biztos, hogy ez a pár napos túra nekünk, a magunk választotta variálásokkal, relatíve jóval drágább, mintha valaki a komplett, buszos kiutazós full service megoldást választja. (Az utazási iroda kerékpárt is biztosít)

Vasárnap ebédidőben indultunk, saját kerékpárok a kocsi tetején. Felkészítésként új, puha női nyergeket vettünk a női bicajokra, én megemeltettem a kormányomat, hogy ne kelljen nagyon görnyedni, (a görnyedés a Fertő-tó körüli túránál nagyon zavaró volt, de trekking kerékpárt nem tartottam azért szükségesnek, így a 12 éves váltós mountain bikenak csak az abroncsait cseréltettem keskenyebbre). Visszapillantó tükröt és csengőt is szereltünk a bicajra, ezeknek mind jó hasznát vettem. A gyerekeknek és a felnőtteknek is szereztünk bukósisakot, amit nagy melegben is hordtunk. Elég sok bicajos-bicajos ütközésről hallottunk, és ez kellő elővigyázatosságra késztetett bennünket. Kerékpárostáskákkal is felszerelkeztünk, ezekbe az útközben szükséges és szükségtelen holmikat pakoltuk. Megjegyzendő, hogy a kerékpárostáska, meg az egyéb kiegészítő túracuccok jóval olcsóbbak Ausztriában, ha valakinek van egy félnapnyi ideje a túra előtt, akkor inkább ott vásároljon: jobbat kap, és olcsóbban! Szerencsére semmilyen problémánk nem volt a túra közben kerékpárjainkkal.

Passauba az előzőleg lefoglalt panzióba érkeztünk, a túracsapat még jóval Passau előtt táborozott. Este várost néztünk és vacsoráztunk. Másnap délelőtt városnézés, majd délután elkezdtünk parkolóhelyet keresni a kocsinak. Ekkor szólított meg minket egy hölgy magyarul, és felajánlotta, hogy parkoljunk az ő utcájukban a házuk előtt, az egy békés zsákutca, jó környéken. El is vezetett oda és megbeszéltük, hogy másnaptól ott parkolunk a kocsival. Nagyon kedves, német-magyar fordítással foglalkozó, több éve Ausztriában élő hölgy volt. Azért Magyarországon nem biztos, hogy könnyű szívvel választanék egy ily módon szerzett, ingyenes parkolóhelyet. Ezután a túravezető útmutatása alapján megtaláltuk a kempinget, ahol sátrat vertünk. Ez nem volt túl kellemes, mert az időközben megeredt eső miatt teljesen felázott völgyben volt a kempingen belül a bicajosok helye, elég macerás is volt a többieknek lehurcolni a holmijaikat. A kempingben nagyüzem volt, ez jól meg is látszott pl. a mellékhelyiségek állapotán.

A túrázók között különböző kisebb csapatok szerveződtek, akik együtt bicajoztak. A túravezetők kocsival mentek egyik helyről a másikra, ezen a kocsin vitték az esti vacsorafőzésekhez szükséges ellátmányt és gyakorlatilag mindenki minden felszerelését. Mi igyekeztünk eleve minimálra venni a saját túraholminkat, de láttunk nagy bőröndöket is – a csúcs egy felfújva szállított tripla matrac volt, koloniál stílusú. Reggel a túravezető eligazította az embereket, hol lesz a következő táborhely és gyakorlatilag mindenki önállóan talált oda.

Nekünk még le kellett rendezni a kocsit, ezért férjem a gyerekekkel bebiciklizett Passauba, ahol találkozót beszéltünk meg a Römerplatzon a Luitpold-hídnál. A kocsi tetején a kerékpárral beautóztam a megadott címre, leparkoltam, majd térkép alapján tájékozódva az Inn folyó partján a találkozó helyéig tekertem. Meg kell jegyeznem, hogy még soha nem járt egyikünk sem itt, de gond nélkül összejött a találkozó, Donau-Radweg térkép segítségével. (Elég borsos ára van, 3.600,-Ft, német nyelvű, és nagyon jól használható, ha valaki időben elolvassa.) Ezután elindultunk végre az egyre hektikusabb és idegesítőbb nagyvárosi forgalomból a Dunán majd az Ilz folyón átívelő hidakon a túrára, a Duna bal partján. Úticél: Engelhartszell. (Vízállásjelentésekből ismerős: a Duna apad-árad)

A kerékpárút a Duna mellett halad gyönyörű kilátással. Emlékeim szerint, bár kerékpárúton mentünk, közvetlenül az autóút mellett, néha elég stresszesnek éreztem a bicajozást. A kerékpárút gyakorlatilag a járda volt, az autósok rendesen “nyomtak” mellettünk, mi meg féltettük gyerekeinket: hogy elbambulnak, valami szembejövő bicajos elől félrekapják a kormányt stb.- még az út elején voltunk. Gyerekeink fegyelmezettek, ezért végül nem is volt semmi gondunk velük.
Egyébként csak ezen a passaui kivezető és a linzi bevezető szakaszon volt ilyen a helyzet, különben gépkocsiktól különválasztott, békés körülmények között tekerhettünk.

Végül lenyugodott a forgalom és én is. Elértük Obernzell városkát, ahol meglátogattuk az Ingyenes Kerámiamúzeumot és gyönyörű napsütésben haladtunk tovább a jól karbantartott kerékpárúton.
Jochensteinnél nem az erőműnél mentünk át a jobb partra, hanem lejjebb, – már Ausztriában – az engelhartszelli komppal. A határt mindössze egy felirat jelezte.
Sátorhelyünk gyakorlatilag a kerékpárosút mellett volt, elég szűkösen, nem a kemping körülkerített területén belül, de annak mosdóhasználati lehetőségével. Néha az arra tekerő kerékpárosoknak rá kellett csengetniük az úton bóklászó gyerekekre, felnőttekre. A kilátás, a lábaink előtt elomló Dunával, a túlodali alkonyi napsütötte tájjal nagyon szép volt.
Étkezésünket úgy oldottuk meg, hogy részben még tartott az otthonról vitt hideg étel és útközben is tudtunk vásárolni, de ha reggel szóltunk, hogy este meleg vacsorát szeretnénk, díj ellenében a túravezetők minden nap főztek.(Ennek egyszer különösen nagyon örültünk.)

A második nap reggel már érezhetően melegebb volt az idő, mint előző nap, a gyerekek hosszan játszottak a Dunában lévő nagy köveken, alig tudtunk elindulni. Tulajdonképpen maradni lett volna jó és strandolni. Bementünk Engelhartszellbe, megnéztük a trappista kolostort, ettünk egy jó nagy pizzát és mindettől már megfáradva indultunk visszafele a jochensteini erőműhöz, ahol még egy zsilipelést is megnéztünk, majd rengeteg lépcsőn fel és lecipelve a bicajokat, átkeltünk a folyó balpartjára. Egyre melegebb lett, így fagyiznunk is kellett, közben a felettünk lebegő paplanernyősökben gyönyörködtünk. Az idő meg telt-múlt és egyszer csak rájöttünk, hogy szinte semmit nem haladtunk, csak az életet élveztük és a java még hátra van.
Rákapcsoltunk. Úticél: Aschach a folyó jobb partján. Au nevű településnél behajóztunk, egy kis lélekvesztőnek tűnő hajócskán csorogtunk Grafenauig, ami egyébként azért is szükséges volt, mert itt a bal parton nincs út. Ezen a részen a Duna hatalmasat kanyarog (Donauschlinge), összeszűkűl, dús erdők és hegyek veszik körül, csodálatos. Kicsit izgalmas, amikor egy nagy hajó megy el mellettünk, ilyenkor gyakorlott “kapitányunk” lelassított és keresztbeállt a hullámokon. Grafenautól elkezdtünk rendesen bicajozni, én különösen, valamilyen megérzés miatt, és mert kezdett erősen alkonyodni. Nem említettem, hogy ezen a napon nemcsak magunk voltunk, hanem még 3 gyerek és 3 felnőttel együtt tekertünk. Végig a Duna mellett, szinte karnyújtásra, remek úton, kevés forgalommal lehetett repeszteni. Jól előre is mentem, a többiek viking hajókat fényképeztek Untermühl előtt egy kikötőben.
Ám Untermühlnél véget ért az út, még a bicikliskönyv is írja (persze ezt pont nem olvastuk el előre), hogy itt 600 méteren veszélyes az út, gyakorlatilag nincs is, illetve a bátrak cipelve haladhatnak előre a sziklákon, ezért ajánlatos a túloldalra menni. Igen, de az utolsó komp 7 órakor ment el. (7.10 volt ekkor) Akárhova csöngettem, kopogtattam, nem jött elő senki, aki tanácsot adott volna, mit tegyünk. Túravezetőnk csak kocsival tudott volna értünk jönni, de már lepakolt, körülsátrazták stb. Az “idegösszeomlás” határán (ott álltunk egy szál pendelyben, enni-innivaló nélkül, 5 gyerekkel) berohantam egy étterembe, ahonnan végül is a tulajdonos saját ladikjával két menetben, feleáron,(5 Euroért összesen) átvitt minket a túloldalra. És akkor jött az igazi meglepetés! Ott volt a táborhely!
Aznap valahogy a közértet is elfelejtettük, még szerencse, hogy reggel kértünk 2 adag vacsorát, ami elég is volt négyünknek. A táborhely itt sem a kempingben volt, hanem a parton egy kis füves részen, szintén elég szűkösen, de mindenki elfért, csak a horkolások hallatszottak nagyon át…A mosdó sem az a nyugat-európai standard volt, de azért túléltük (zsetonos zuhany, kódos bemenet.)

Másnap kánikulára ébredtünk, közért sehol, kajánk 1 csomag ropi és tea, ezzel tekertünk Ascahachig, útközben ismét erőművet és zsilipelést néztünk. Aschachban, mint anno 20 éve bárhol Európában, közért, evés a padon, nagyon jól mutattunk. Igaz, cca. 11 óra volt már és nagyon éhesek voltunk. Úticél aznap: Linz
Aschachtól újra a balparton tekertünk, ehhez egy iszonyat hídon (magas járda, alacsony korlát) kellett átmenni a Dunán, majd kissé eltávolodva a Dunától nagyon szép, lankás mezőgazdasági területen haladtunk, később pedig visszatértünk a Duna töltésre. Tulajdonképpen nem tudom miért így jöttünk, azt hiszem a meleg miatt már eleve meg akartunk állni a töltéstől balkézre eső “szabadidő- eldorádóban”. (neve: Badeseen) Tavak, vízisí lehetőség, hatalmasat strandoltunk, napoztunk, majd 4 óra körül indultunk Linz felé. Még mindig pokoli meleg volt. A túra ezután következő része, főleg miután Ottensheimen átküzdöttük magunkat, olyan volt, mintha az M7 budapesti kivezető szakasza melletti (nem létező) kerékpárúton tekertünk volna: zaj, vágtázó autók, persze szembeforgalomként, és még a kerékpárút sem nyújtott biztonságérzetet. Mindez végtelen hosszan, mintha sosem akarnánk beérni Linzbe, én legalábbis így éltem meg.
Linzben szállás a vasúti híd közelében egy csónakház területén. Aznap este már csak én bicikliztem be Linzbe (este 10-kor), hogy megkeressem a pályaudvart, megnézzem a vonatindulásokat másnapra Passauba. Ez sikerült is, bár elég izgalmas volt az éjszakai Linzen áttekerni, főleg a Duna hídtól a csónakházig, vurstlival és kétes alakokkal ellátott úton. 11-re visszaértem. Másnap sikerült felderíteni a megfelelő villamosmegállót, ahonnan férjem elérte a pályaudvart, vonatot, Passaut, kocsit, és szerencsésen vissza is ért Linzbe. Közben iszonyatos kánikula volt, a gyerekekkel leginkább nyűglődtünk. Később bementünk Linzbe villamossal, végig a főtéren, csodálatos templomokkal teli főutcába, megnéztük a dómot, fagyiztunk.
Hajnali ébredés után szombaton indultunk haza.

Gyerekeink jól bírták az utat, mi is, igaz a távok nem voltak túl nagyok, összesen 100 km-t mentünk 3 nap alatt. (összehasonlításképpen: itthon a Velencei tavat, ami 31 km, 2 és negyed óra alatt tekertük körbe)
Amit macerásnak tartottam, az a mindennapi sátrazás, túl sok idő megy el vele. Volt olyan család velünk, akik panzióban foglaltak szállást, nem sokkal drágábban.

Jövőre is mennénk, hosszabb túrára, több idővel, felkészültebben. Célunk nem a minél nagyobb napi adag letekerése, hanem a kellemes, mozgással egybekötött élményszerzés, családi együttlét.

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu