Bozóki Ágnes: Brazília – 2002

Bozóki Ágnes: Brazília – 2002. április

Április 12, péntek
Végre elérkezett ez a nap is. Annyi izgalom, készülődés után, persze az utolsó percben derült ki, hogy Curitibában nem lesz szállásunk, fantasztikusan jó dolog ez az Internet, így sikerült elfogadható szállodát találni és még le is tudtam levelezni. Persze Anni is az utolsó pillanatban írta meg, hogy mit is vegyünk még a Zsoltinak, elmenni már nem volt időm, úgyhogy csütörtökön délután futár hozta meg a szerdán(!) megrendelt könyveket és videó játékokat. A csomagunk felét az ajándékba és megrendelésre vitt cuccok töltik ki. Kicsit izgulok a 2 kg mák miatt, biztos amit biztos – ledaráltattam. A zöldséges meg is kérdezte: ‘Mit tetszik csinálni ennyi mákkal?’
Délelőtt 10.45-kor indult a gépünk Amszterdamba, nem a legolcsóbb jegy de nappal utazunk és ez fontos szempont volt. Hűvös az idő, szükség van a vastag dzsekire és pulcsira. A repülőn úgyis mindig fázom, ott meg késő este lesz, majd csak kibírjuk valahogy. Kényelmesen utazunk, hideg reggelit kapunk, sonkát, sajtot, majonézes salátát – a Malévnél mindig jó a kaja. 1 órakor szállunk le Amszterdamban, hatalmas és modern repülőtér, mozgójárda, na keressünk egy dohányzó sarkot. Ez nem bizonyul egyszerű feladatnak, de egy öreg bagós, mint Attila, nem adja fel könnyen. Épp csak elég időnk marad arra, hogy a gépet elérjük.
Nem szeretek repülni. Főleg a fel- és a leszállásnál van bennem egy olyan furcsa érzés, ahogy öregszem egyre rosszabb. 11 óra 10 perc a repülési idő, vannak szerencsések, akik tudnak aludni, Attila is végigbóbiskolja az egészet csak etetéskor ébred fel. Bámulom a videót, nem is rossz film ez az Ocean’s 11 és a Harry Potter-t is szívesen megnézem még egyszer. A gép félig van tele, kényelmes a helyünk, ketten ülünk egy középső négyes sorban, el tudunk terpeszkedni. Felszereltem magam az LP-vel és a régi jó Panoráma Brazília útikönyvvel, de nem tudok olvasni. Majszolom a sós mogyit és mire kiérünk az óceán fölé, elmúlik az idegességem is.
Most 5 óra az időeltolódás, mert ők átálltak a téli időszámításra, mi pedig a nyárira Húsvétkor.

Jó fél órával korábban érkezünk, mint amit az Anniéknak írtam, helyi idő szerint este 1/2 9-kor száll le a gép Sao Pauloban a Guarulhos repülőtéren. Kicsit mást vártam. Óriási, lepusztult repülőtér, légkondi sehol (eszembe jut az orlandói reptér a fákkal és virágokkal, ami sokkal inkább emlékeztetett egy luxus szálloda halljára, mint repülőtérre). Ahogy kiléptünk a gépből megütött minket a párás meleg, a párától kicsit ragacsos, koszlott linóleummal burkolt végeláthatatlan folyósokon mentünk és mentünk, dőlt rólunk a víz, izzadtunk, büdösek voltunk és fáradtak. Nagy sokára elértük a bevándorlási részt, kordon, egyenként araszolt a sor előre. Nem voltak sokan a gépen, viszonylag hamar sorra kerültünk. A tisztviselő nézte, nézte az útlevelünket, Ungria? kérdezi. Nézi a listát, megint az útleveleket, minket, szemmel láthatóan meg van lőve. Aztán csak lepecsételi és mehetünk.
A csomagunk nagyon sokára jött meg, szerencsére volt egy kis bankfiók ott és gyorsan átváltottam 1000 dollárt, kisebb fennakadást okozva ezzel. Nem volt ennyi reál a pénztárban. A fiatalember nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy akkor most bezár és hoz át pénzt a trezorból, 5 perc az egész. Megvárjuk-e? Mivel a csomagunk még sehol sem volt, mondtuk, hogy meg. Kérem szépen, még a pilótáknak se váltott, bezárta az orruk előtt az ablakot és elment pénzért. Tényleg meg volt 5 perc alatt. Kint ugyan jobban váltották volna, de mit tudom én, hogy mikor lesz lehetőségem pénzt váltani megint ha az Anniékkal leszünk. Izgulok is egy kicsit, hogy megismerjük-e egymást. Képet ugyan váltottunk de az mégiscsak más. Kár volt izgulni, ahogy kiléptünk, ott álltak, azonnal megismertük egymást. Jó érzés volt. Ennyit utaztunk és magyar szó várt minket, kicsit tört magyar ugyan, de magyar.
Anniék jó messze parkoltak, meleg volt, a 2 Attila ment elől, mi az Annival lemaradva egy kicsit, mintha mindig ismertük volna egymást. A kocsiba nem volt egyszerű bepakolni, tele volt dobozokkal, ráadásul 3 ajtós volt, nagy nehezen betuszakoltuk magunkat, a fülünkön is dobozok, szatyrok, miegymás lógtak. Meleg volt, rajtunk a vastag pulcsik, percről percre büdösebbek lettünk.
Kocsival tettünk egy kört Sao Pauloban – ‘szampaolo’ ahogy ők mondják – végigmentünk a belvároson, nem sok mindent láttunk, első benyomásként nagy és büdös. Eltartott egy darabig, mire rájöttünk, hogy maga a kocsi is büdös, olyan benzinszag volt benne, hogy el is hánytam volna magam, ha nincsen minden ablak lehúzva és nem árad befelé a valamivel kevésbé büdös levegő. Később rájöttünk, hogy minden autóban ilyen penetráns benzinszag van. Elmagyarázták, hogy a benzinbe alkoholt kevernek, hogy gyorsabban fogyjon, ettől persze az autók teljesítménye is romlik és a szag amiatt van, hogy az alkohol párolog. A motort ehhez igazítják, Brazíliának saját autóipara van, a Volkswagen, a Renault és (ha jól emlékszem) a Ford telepített ide autógyárakat, azt mondják, hogy azért nem is épült ki a vasúthálózat, mert ezek a cégek megakadályozták. Sao Pauloban annyi az autó és olyan nagy a légszennyezettség, végeláthatatlanok a dugók, hogy a város (kérdés persze, hogy hívható-e városnak egy 18 millió embernek otthont és munkát adó szörnyeteg) olyan rendelkezést hozott, miszerint is a hét egyes napjain bizonyos betűvel kezdődő rendszámú autók nem közlekedhetnek, Mondjuk hétfőn az A-B-C-vel kezdődők nem mehetnek ki a forgalomba. Így próbálták korlátozni a forgalmat. Hogyan reagáltak erre a paulisták? Vettek még egy autót.
Este 10 óra is elmúlt, mire Ildikóékhoz értünk. Ildikó az Attila testvére (az én férjem is és az Anni férje is az Attila névre hallgat, már ha hallgat), a férje japán és 2 elképesztően gyönyörű gyerekük van. Ildikóék egy előkelő negyedben élnek ahová sorompón át lehet bejutni, őrbódé, minden. Hatalmas tömeg fogad minket, Ildikó gyerekei, Tita és Ricardo és barátaik rendszerint náluk gyülekeznek az esti program előtt. Cindy, a családi spániel is elénk kocog, nyüszít a gyönyörűségtől, ha az ember a füle tövét vakarja. Idős már és borzasztó kövér, igazság szerint ennyire kövér kutyát még nem láttam, bár mondják, hogy az utóbbi időben sokat fogyott. Kínálnának vacsorával de mi csak egy zuhanyra és ágyra vágyunk, rövid beszélgetés után visszavonulunk. Nehezen megy az elalvás, a zsalukon alig jön valami levegő, meleg van, Ildikó és Anni pedig fennhangon olvassák az újságokat, amiket hoztunk. Gyakorolják a magyart. Beszélni jól tudnak, az olvasás és írás már nehezebb dió.

Április 13 – szombat
Reggel korán ébredtünk, rosszul aludtam, annyira levegőtlen volt a szoba. Furcsa, hogy ezen a klímán nem megszokott a légkondi a lakásokban. Talán nem is annyira a meleg, mint a páratartalom miatt kellene. Nappal kitárnak ajtót és ablakot, úgy próbálnak huzatot csinálni, de a levegő alig mozdult. A szobánk ablaka egy zárt belső udvarra nézett. Minden házhoz tartozik egy részben fedett, kövezett udvar, beépített grillezővel, szép faszekrénnyel a kellékek, tányérok, fűszerek számára, így szakadó esőben is tudnak husit sütögetni. A ház egyébként nagyon szép, minden szobához külön fürdőszoba tartozik, hatalmas ebédlő-nappali és belső udvar virágokkal. A homlokzat (elképesztő!) rózsaszín kristállyal van kirakva. Legnagyobb megdöbbenésünkre a kertkapu és a bejárati ajtó is tárva-nyitva, ‘itt nem veszélyes’ mondják. Hm. Mi úgy tudtuk, hogy a közbiztonság errefelé nem túl jó. A későbbiekben is az az érzésünk, hogy Budapest veszélyesebb hely, mint Sao Paulo, ki hagyna a kocsi hátsó ülésén dobozt, szatyrot, sporttáskát stb. Budapesten? Anniék ezt gond nélkül megtették.
8-kor már mindenki az asztalnál ült, reggeliztünk. A brazil reggeli egyszerűen mennyei. Norberto (Ildikó férje, egyébként ő volt az egyetlen, akivel nem tudtunk beszélni, mert nem beszél se magyarul se angolul, mi pedig nem tudunk portugálul) mindenféle gyümölcsöt bevásárolt nekünk és korán reggel friss péksüteményt is hozott. Ezek a kis bucik nagyon finomak, mindenhol ilyet ettünk, nem is emlékszem, hogy a kenyérnek más formáját láttam volna. De térjünk vissza a gyümölcsökhöz. Papayát kóstoltunk már, nem volt különösebben nagy kaland. Persze akkor még nem tudtuk, hogy van egy kisebb fajtája is, kb. akkora, mint egy jó nagy birsalma és mamao-nak hívják és egyszerűen isteni, lédús és édes és az ember csak enné és enné … Brazíliában a reggeli mindig gyümölccsel kezdődik, ananász, görögdinnye, papaya (szerencsés esetben mamao) szeletek és banán persze, a brazilok esküsznek a banana prata-ra ( az ezüst banánra), de nekünk a banana mesa (almabanán) ízlett a legjobban, kicsi, tömzsi és olyan illatos, mint a zöldalma. (A papaya egyébként nagyon jó hatással van az emésztésre, megkönnyíti a dolgot de nem okoz hasmenést. Márpedig az utazást a székrekedés éppúgy meg tudja nehezíteni, mint a hasmenés.) A gyümölcsöket követi a sonkás, sajtos szendvics, gyümölcslé és az elmaradhatatlan kávé. Nagyon finomak a krémsajtok, a repülőn kivetített térképen annyit néztem Pocos das Caldas nevét, most visszaköszönt a krémsajtos üvegről (érdekes módon nem műanyag dobozokba csomagolják a pástétomokat és krémsajtokat, hanem üvegbe, mint a régi sima mustáros pohár volt nálunk) és van egy isteni sonkakrémük is, különösen az olajbogyós változata ízlett.
Megreggeliztünk tehát, közben jót beszélgettünk, sokat nevettünk. Lehetett úgy 9 óra, amikor elindultunk a Butanta (Kígyó) Intézetbe. Szürke volt az ég, szemerkélt az eső és meleg volt. Sao Paulo kétségbeejtően és elképesztően nagy, olyan mint egy óriási útvesztő, csak tekereg és kanyarog az ember és a tősgyökeres paulisták sem ismerik ki magukat mindenhol. Tulajdonképpen kinőtte magát és emberi életre alkalmatlanná vált, ezért menekül mindenki onnan. Anni mesélte, hogy ők is azért költöztek el, mert volt, hogy egy egyébként 10 perces utat hazafelé az Attila 2 óra alatt tudott megtenni, olyan nagyok a közlekedési dugók. Már az is elképesztő, hogy a város közepén van a Congonhas repülőtér. Eredetileg ez volt a sao pauloi repülőtér, de a metropolisz túlnőtte és most elsősorban belföldi járatokat fogad. A fejünk fölött szálltak le a nagy gépek, nyomornegyedek váltakoztak iparnegyedekkel és rettenetes volt a szmog.

Az Istituto Butanta az egyetemi város szélén egy nagyon szép park közepén terül el. Nemcsak kígyók vannak itt, hanem lovak, majmok, libák és egyéb szárnyasok, akiket a kísérletekhez használnak fel. Megnézni se nagyon lehet őket, sűrű fonott kerítések mögött tengetik az életüket. Az Intézethez tartozik egy Biológiai Múzeum (még angol nyelvű prospektus is van – nagy dolog, mint később rájövünk, a brazilok nem tudnak angolul, sehol semmi sincs kiírva angolul és prospektusok, a szokásos turista kiadványok sincsenek angolul), itt kezdtük a látogatást. Hihetetlen, hogy hány különböző kígyó van, a szivárvány minden színében tündökölnek. Sötét van bent csak a terráriumokban elhelyezett lámpák világítanak. Kígyók, mérgező pókok és egyéb mérgező állatok vannak itt – nemcsak Brazíliából, hanem a világ más tájairól is. Néztük a korall kígyókat, jararacakat, pitonokat, kobrákat, bambuszkígyókat és a sok egzotikus nevű állatot és Molnár Gábor jut az eszembe meg a gyerekkorom, amikor faltam a zöld pokolról szóló könyveit és Brazília távoli meseországnak tűnt, ahová soha nem jutok el.
Kipróbáltuk az új fényképezőgépet, egészen jól sikerültek a felvételek, csak néhol tükröződik az üveg. A Múzeum után a parkban sétálgattunk, az eső elállt közben, kisütött a nap és a gőzölgő melegben csodáltuk, hogy milyen vörös a föld, milyen hatalmas hangyák szaladgálnak és milyen gyönyörűek a virágzó fák. Leültük, ittunk egy hideg kólát és élveztük a nyugalmat. Egyre több látogató érkezett, úgyhogy elindultunk megnézni a Serpentáriumot. A Serpentárium egy hatalmas nagy ovális alakú medence, teteje nincsen. Néhány csenevész bokor és fa, kövek és fűcsomók borítják, több helyen csordogál mesterséges patakocska. Magas plexi mellvéd veszi körül, ami befelé hajlik, hogy a kígyók ne tudjanak kijönni, még ha kirándulni is szottyan kedvük. Mérgező és nem mérgező brazil kígyók laknak itt, természetes környezetükben, mit mondjak, nem egyszerű őket észrevenni. Láttunk levetett kígyóbőrt is. A Serpentárium mellett vannak még kisebb akváriumok skorpiókkal, pókokkal, békákkal.
Lassan vissza kellett mennünk, Anniékkal a múzeum előtt volt a találkozó. Kicsit fáradtak voltunk és a meleg is nagyon ránktelepedett, meg már tömeg is volt. Egyik diákcsoport a másik után érkezett, a magasban madarak rikoltoztak, a fák szinte az égig értek. Nagyon élesek a fények, a fényképezésnél ez egy kis problémát is okozott az elején, szokni kellett hozzá.

Sietnünk kellett, visszamentünk Ildikóékhoz, ahol finom ebéd várt minket, grillezett húsok és kolbászok, majonézes krumpli, saláták és friss maracuja lé. A maracuja (passion fruit) a világ legfinomabb gyümölcse – legalábbis szerintem. Két féle maracuja van, az egyik ehető, az a maracuja doce, kiskanállal eszik ki a kocsonyás burokban lévő magokat. Ennél sokkal finomabb a másik fajta, amiből a gyümölcslét csinálják. A gyümölcs belsejét kikanalazzák, vizet és cukrot tesznek hozzá, összeturmixolják, leszűrik és már kész is a világ legfinomabb itala. Intenzív az íze és az illata és a színe is gyönyörű.
A brazilok elsősorban marhát és csirkét esznek, kevés a disznóhús. Másképpen bontják a marhát, mint mi, a hátszínen rajta hagynak egy ujjnyi vastag zsírréteget és ha jól értettük, nem veszik le a bélszínt a hátszínről, hanem együtt hagyják és ez a legdrágább húsfajta. Lassan összekészülődtünk, még aznap indultunk Curitibába (‘kuricsiba’-nak ejtik) és az kb. 6 órás autóút. De nem volt könnyű elszabadulni. Norberto súlyos cukorbeteg, szigorú diétán van, ő maga nem ehet, hát úgy vigasztalódik, hogy mindenki másba tömi az ételt. Már indulásra készen álltunk a kapuban, de még mindig érkezett a villa hegyén egy-egy éppen elkészült hússzelettel, csak még azt kapjuk be, mert ennek más a pácolása, hatalmas szatyorba csomagolta nekünk a banánt, a papayát, a kívül haragoszöld, belül édes narancsot.
Nem volt egyszerű, de végül sikerült elindulnunk.

A tengerpart, pontosabban Santos felé kerültünk. Szombat délután lévén a csúcsforgalom már lement. A legtöbb sampaolóinak van lakása, nyaralója a tengerparton, a család a forró hónapokban általában ott van és sokan ingáznak. Az út mellett árusok kínálják hűtőládából a hideg üdítőket, vizet, a tengerpart felé közeledve pedig rákot, kagylót lehet vásárolni. Kéregető koldussal egyébként nem találkoztunk, mindenki el akar adni valamit, a leglehetetlenebb dolgokat kínálják az utak mellett is. A legmeghökkentőbb az volt, amikor szépen bekeretezett festményeket (a művészi színvonal megfelel a nálunk a nagy bevásárló központokban megtalálható festményboltokénak) árultak két földút amúgy teljesen elhagyatott kereszteződésénél Salvador környékén.
Az út Santosnál éri el a tengerpartot, innen délnek fordultunk és egy kellemes tengerparti sétánynál megálltunk. A tengerpart homokos, a tenger türkiz és a hegyek felett esővel terhes sötét felhők. A tengerparti sétány fehér- fekete kövekből kirakva – ez a színkombináció több helyen visszaköszönt, Curitibában és Rióban a Copacabanán is – geometrikus minták díszítik és kétoldalt sudár pálmák szegélyezik. Egy pálmafaliget alatt kis büfé, többek között jégbehűtött kókuszdiót árulnak. Ezt meg kell kóstolni. A műanyag asztal és székek valamikor fehérek voltak, mára szürkésbarna koszréteg borítja őket, a büfé sem túl bizalomgerjesztő, fiatal kreol bőrű fiú hozza a maszatos étlapot és isteni áhítattal néz ránk, soha nem hallott, furcsa nyelvet beszélünk. Utunk során mindenhol ezzel találkozunk: kicsit koszos, kicsit lerobbant de az emberek elképesztően kedvesek, mindenki szolgálatkész és mosolygós.
Hozza a fiú a hatalmas kókuszokat, mindenkinek egyet, benne szívószál. Huncut mosoly az Anniék szemében, tesztelnek minket, nagyot nevetnek, amikor látják a fintort az arcunkon az első korty után. ‘Nagyon egészséges’, mondják. Nos, bennem tovább erősödött az a meggyőződés, hogy ami egészséges nem feltétlenül finom. Tény, bármerre jártunk is Brazíliában, a kókuszdió árusok ott voltak és a brazilok előszeretettel vették és itták. Még dobozos üdítőben is kapható, hoztunk is haza kóstolni. Olyan mint a birsalma, összehúzza az ember száját és szomjas lesz tőle. Ők váltig állítják, hogy a nagy melegben kiváló szomjoltó, amit el is hiszek, de nekem nem jött be.

A kókuszdiós kitérő után folytattuk utunkat Curitiba felé, azaz folytattuk volna, de elromlott a kocsi lámpája, úgyhogy kerestünk egy autóvillamossági szervizt – egy lerobbant sufni volt, amúgy rengeteg ilyen van az utak mellett – ahol naturálisan rákötötték a lámpákat az akkumulátorra, ami azt jelentette, hogy minden megálláskor és elinduláskor a motortetőt fel kellett nyitni és ott ki vagy bekapcsolni a lámpát. A Sao Paulo-ból Curitibába vezető autópálya a tengerparttal párhuzamosan húzódó meglehetősen magas, esőerdőkkel borított hegylánc, a Serra do Mar, oldalában fekszik. A tengerről felszálló meleg levegő lecsapódik a hegyek felett, sokszor sűrű ködöt okoz, pontosabban a magasabb szakaszokon szinte állandóan felhőben van az út. A ködös szakaszokat napos részek váltották és ahogy átléptük Parana állam határát, egyre sűrűbben láttunk banánültetvényeket. Ez itt a banán földje. Ameddig a szem ellát hatalmas banánültetvények. A banán csak egyszer terem utána ki kell vágni és újra ültetni – így mesélték. Mindent csinálnak errefelé banánból, banáncukrot, banánlekvárt, cukros-fahéjas és sós banánchipset, banánpálinkát csak, hogy a legismertebbeket mondjam és persze eszik sütve köretként és frissen is, reggelire. Egy pihenőhelyen vettünk banánchipset és hideg vizet. Korán esteledett, 6 órakor egyik pillanatról a másikra koromsötét lett. Az eső is egyre jobban esett és még több, mint 100 kilométerre voltunk Curitibától, amikor tönkrement az ablaktörlő. Addigra úgy esett, mintha dézsából öntenék, egyszerűen ablaktörlő nélkül nem lehetett látni semmit. Egy út menti banánárusnál megálltunk, ezek éjjel-nappal itt vannak, lámpát is szerelnek fel, szinte ott laknak. Egy ilyen lámpa fényénél néztük meg a motort, leégett az ablaktörlő motor. Araszolva jutottunk el a legközelebbi szervizig. Ez sem volt különb az előzőnél, olyan volt mint egy ütött-kopott gyártelep valamelyik épülete. Kijött egy pasas nézte a motort jobbról, nézte balról, tett egy bátortalan kísérletet arra, hogy kicsavarjon egy csavart, aztán feladta és eltünt az “üzletben”. Nem sok reménnyel kecsegtetett a dolog. Mi izgultunk, mert a Curitiba – Paranagua közötti kisvasút, a Litorina csak szombaton és vasárnap közlekedik ezekben a hónapokban, amikor nincs sok turista és ha most elszalasztjuk, akkor nem tudjuk megnézni. Éppen elég rossz hír volt, hogy Vila Velha be volt zárva. Szóval ültünk a kocsiban és vártuk, hogy mi történik, amikor is az előbbi pasas megjelent a kezében egy tál sült hallal és lelkesen eszegetett, szemmel láthatóan lemondott arról, hogy a kocsit megjavítsa. Minket is kedvesen kínált, mintha azt mondta volna, ha már megszerelni nem tudjuk, legalább együnk valamit. Ellenállhatatlanul komikus volt a helyzet, még napok múlva is hangosan felnevettünk, ha eszünkbe jutott. Szerencsére előkeveredett egy kevésbé balf*sz emberke, sőt kifejezetten ügyes volt, leszerelte a tönkrement motort és az ‘üzletben’ lévő óriási halom használt alkatrészből – írd és mond, ömlesztve voltak egy közel embermagasságú kupacban – előkeresett valami hasonlót, megreszelgette és már készen is volt. A nap további része eseménytelen volt, este 11-re érkeztünk meg a szállodába. Hatalmas hodály volt a szobánk, de volt benne hűtőszekrény és fürdőszoba. Beájultunk az ágyba és a Tiradentes térről beszűrődő éktelen ricsaj ellenére álomba zuhantunk.

Április 14 vasárnap
Korán ébredtünk, reggel 7-kor már reggeliztünk. A Hotel Golden reggelizője a szálloda 1. emeletén van és Curitiba főterére, a Praca Tiradentes-re néz, a fala gyakorlatilag tiszta üveg. A reggeli bőséges, mint mindig: ehhez a gyümölcskavalkádhoz nagyon hozzá tudnék szokni. Az ég kicsit borús, kellemes az idő.
8-ra jött értünk a busz és vitt ki a pályaudvarra, ahonnan a Litorina nevű kisvonat indul. A pályaudvaron kisebb kavarodás, végül előkerül egy hostess, matricát nyom a ruhánkra és beterel minket a VIP váróba. Nem ám semmi. A VIP váró az amúgy igen kis pályaudvartól (kb., mint a szolnoki) üvegfallal van elkerítve és van benne egy nagy üveg víz is műanyag poharakkal. Attól VIP, hogy ott van légkondi, nyomják, mint állat, sarkvidéki a levegő, nem lehet megmaradni, megpróbálok kisomfordálni és a kinti részen nézelődni, de nem hagyják, jön a kis hölgy és visszaterel. Illedelmesen üldögélünk a többi utassal együtt (alig néhányan vagyunk) aztán egyszer csak kiterelnek minket és egy pasas hangosbemondóval a kezében valami előadást rögtönöz, kicsit tudok ugyan portugálul, de hála a recsegő tölcsérnek, amibe beszél, egy szót sem tudok kivenni. Nagy lelkesedéssel üvöltözik és félreérthetetlen kézmozdulatokkal hozza a tudomásunkra, hogy itt az idő képeslapot, baseball sapkát, kulcstartót és hasonló hasznos souvenirokat vásárolni – ki mástól, mint tőle magától. Kiválasztunk néhány képeslapot és egy leporelló-szerűen összehajtogatható ismertetőt a Litorina útvonaláról. Mondjuk, neki, hogy inglisül kellene, no problem feleli és a kezünkbe nyom egy ilyen füzetkét (csak portugálul van) és hozzá egy papírlapon az angol fordítást. Jót mosolygunk magunkban, még nem tudjuk, hogy Brazíliában nincsenek angol nyelvű prospektusok, útmutatók, stb. Viszont kapunk ajándékot is, 3 darab kifakult, özönvíz előtti képeslapot.
9 órakor indul a kirándulás, felszállunk a Litorina-ra, ami egyetlen kocsiból áll, a mozdony az elejében, van rajta WC is. Az idegenvezető egy kedves mosolyú fiatalember, portugálul, olaszul és angolul adja elő a mondanivalóját, mivel útitársaink brazilok és olaszok. Mindenkihez egyenként odamegy, mi is váltunk pár szót vele. Még azt is tudja, hogy Budapest Európában van, ‘Far away’ mondja, mi lelkesen bólogatunk. Elindulunk. Ezt a sínpárt 1885-ben adták át, ez volt az egyetlen útvonal, ami Curitibát összekötötte a tengerrel, Paranagua városával. A vonat nyomvonala a régi indiánösvény mentén épült, ami csak gyalogosan – még öszvérrel is alig – volt járható. Építése nagy áldozatokat követelt, rengetegen meghaltak maláriában és különböző betegségekben. Curitiba magasan, 899 m magasan fekszik és a vonat 110 km távolságot tesz meg kb. 3 óra alatt. Előbb fölmászik 1.010 m magasságba (Roca Nova), onnan folyamatosan ereszkedik lefelé. Lassan döcögve magunk mögött hagyjuk Curitiba külvárosát, az idegenvezető folyamatosan beszél, mutogatja a bevásárlóközpontokat, a rendező pályaudvart, női börtön épületét, nagyon lelkes és jókat nevet a saját viccein. Mi is vihorászunk, mert portugálul beszél 5 percig, olaszul vagy 1 percig, angolul pedig kb. 1 mondatot mond minden látnivalóról, de valahogy mindig pont akkor dudál a masiniszta, úgyhogy azt az 1 beteg mondatot sem értjük. Aztán ahogy behatolunk a trópusi esőerdőbe, lassan elhal a nevetés, a látvány lélegzetelállító, pedig nincs szerencsénk nagyon ködös-felhős az idő. A erdő alját mint összefüggő virágszőnyeg borítja a pistike és más virágok, egyes helyeken hortenzia mezők, egészen mélykékek, kár, hogy éppen elnyíltak már de még látni milyen pompás lehetett. Viaduktokon, alagutakon, hidakon megyünk át, a fák közötti hasadékokon vízesésekre, szakadékokra nyílik kilátás. A Capella Nossa Senhora Do Cadeado-nál megállunk néhány percre, ez egy picike kápolna, amit a vasút 80. Évfordulójára emeltek. Vastag moha borítja a kövezetet, itt is virágok mindenhol a hatalmas nedvességtől csöpögő fák tövében – varázslatos. Amerre a szem ellát meredek hegyoldalak és a tömött, áthatolhatatlan erdő, madarak rikoltoznak. Visszaszállunk, tízórait szolgálnak fel, szendvics, banános-fahéjas süti, üdítő, az olaszokat innentől kezdve más nem érdekli, üvöltve tárgyalják, hogy ki hol mikor és mit evett. 11 után érkezünk Morretesbe, mi itt kiszállunk és átülünk egy kisbuszba, az idegenvezető is velünk tart és először elmegyünk Antonina-ba. Antonina egy csendes, régi városka, nagyon szép temploma van. Itt látunk először amúgy dél-amerikai módra felöltöztetett, parókás szenteket. Muris. Lesétálunk az óceánhoz, fantasztikus kilátás nyílik a Baia de Paranagua-ra. Mindenhol látszik, hogy valamikor jobb időket élt meg ez a városka. Innen visszamegyünk Morretes-be ahol megebédelünk. Morretes egy barokk kis város, nagyon szépen felújított hangulatos utcákkal, igazi gyarmati hangulattal. Az étteremben először valami banánpálinka és likőr keverékét kóstoljuk meg, hatalmas üvegben banán darabok úsznak alkoholban (mint, amit nálunk is csinálnak, hogy mindenféle gyümölcsöt beledobálnak az 5 literes üvegbe és rá megy a pálinka), finom. Ebédre a jellegzetes helyi étel, barreado (ejtsd: baheado) van. Ez tulajdonképpen nem más, mint egy sűrű szaftban főtt marhahús (kicsit olyan, mint egy ízetlen marhapörkölt), amit légmentesen lezárt fedeles cserépedényben főznek 24 órán át, légmentessé úgy teszik, hogy a cserépedény tetejét körbeveszik maniókalisztből készült tésztával. Hozták hozzá a maniókalisztet is külön tálba és mindenféle főtt zöldséget. Brazil asztaltársaink, látva, hogy szerencsétlenkedünk, mutatták, hogy előbb maniókalisztet tesz az ember a tányérba, aztán szed rá a perkeltből, annyit, amennyit gondol és alaposan összekeveri. Elképesztően laktató étel, igazi rabszolgakaja.
Ebéd után körbesétáltunk Morretesben, fél óra alatt bejárható, leültünk egy bárba meginni egy kávét és hallgattuk a térzenét.

Visszafelé az Estrada Da Graziosa-n mentünk, mint a neve is mutatja ez egy rendkívül szép útszakasz, vadregényes tájon vezet keresztül, az út egyik oldalán zúgókkal tűzdelt patakocska. A másikon virágszőnyeg. Ilyen lehet a paradicsom. Egy-két helyen megállunk fotózni, manióka chipset veszünk és banán pálinkát, útitársaink kukoricalevélbe csomagolt édes puliszkát esznek, kínálnak, mi itt legalább olyan egzotikusnak számítunk, mint ők nekünk. 4 óra körül értünk vissza a szállodába és ledőltünk egy kicsit.
Anniék este 8-ra jöttek értünk, végre átadhatjuk nekik a szajrét, amit Budapestről hoztunk. Szagolják a piros paprikát, csukott szemmel ízlelgetik az illatát, örülnek a máknak is, tavaly fogyott el az utolsó adag, de nem baj, most már biztos, hogy idén Karácsonykor is lesz beigli.
Körbevisznek minket az esti Curitibán, kivilágított parkok, vízesés, a Wire Opera House, egyáltalán jellemző Curitibára a fémszerkezet és üveg kombinációja. Mondják, hogy ez Brazília egyik leggazdagabb városa. A Santa Felicidade negyedbe (olasz negyed) megyünk vacsorázni egy pizzeriába. Igazi brazil pizzeria ez, az annyit eszel, amennyi beléd fér típusból. A brazilok szeretnek enni és nem is mondhatni, hogy túlságosan soványak lennének. Nem sok anorexiás típusú nőt látni errefelé. Pazarlóan bánnak az étellel. A pizzeriában egy fix összeg befizetése mellett leülsz, kapsz egy tányért és aztán jönnek a pincérek. Hatalmas, kb. 1/2 méter átmérőjű pizzákat hoznak, megmutatják, ha kérsz, vágnak egy szeletet, ha nem mennek tovább. Legalább 50-60 féle pizza van, nem klasszikus paradicsomszószos pizzák, hanem a pizza alapra rárámolnak, mindent, ami eszükbe jut és a feltét kb. ujjnyi vastagon van rajta. Az asztal közepén van egy szemetes tányér, ami nem ízlik, kidobhatod, a szélét is kidobják, ahová nem jutott feltét. Vegyesen jönnek a sós és édes pizzák, van itt csokis-kókuszos, banános pizza is. Maracuja lét rendelünk de itt tejjel csinálják, mint a turmixot.
Amikor már nem bírunk többet enni elindulunk capibarákat nézni. Curitibában nagyon sok park van, mindegyikben van tó is. Az egyik tó közepén nagy sziget, itt laknak a capibarák, Napközben nem lehet őket látni, visszavonulnak a szigetre, de éjjel kijönnek a partra. Szerencsénk volt, egy kisebb csorda legelészett a sétány mellett. Nem túl ijedősek, hagyták hogy kb. 4-5 méterre megközelítsük őket. Attila még közelebb ment, erre jól megröfögték. Dőltünk a nevetéstől. A képek is egész jól sikerültek.

Április 15, hétfő

Reggeli után összecsomagoltunk, Anni és Attila 9 körül jöttek értünk és elmentünk hozzájuk a bőröndöket lerakni. Nagyon zavarta őket, hogy szállodába kellett mennünk, de ők pont költözködtek, még nem is cuccoltak át teljesen, minden a feje tetején állt, nem akartunk még mi is a nyakukra menni. De Mirával mindenképpen találkozni akartunk, ő volt a legfőbb látványosság, amit meg akartunk nézni. Mira egy pireneusi hegyikutya kislány, az én Mafi kutyám féltestvére, ugyanabból a szolnoki kennelből származnak és Mira 3 hónaposan, teljesen egyedül röpült át a fél világon. Tulajdonképpen rokonlátogatóba jöttünk Brazíliába. Fényképet már sokat láttunk róla, de a valóság mégis más.
Anniéknak 6 kutyájuk van (most már 7, amióta augusztusban a Tamás kivitte a kis fehér pumit, Szaffi lett a neve), 4 kuvasz, 1 magyar vizsla, 1 pumi és Mira, az egyetlen törzskönyvezett, fajtatiszta pireneusi Brazíliában – legalábbis a brazil kutyaklub nyilvántartása szerint.
Természetesen a kutyáknak is vittünk ajándékot, Brazíliában nem nagyon lehet kapni finomságokat. Száraz tápból és konzervekből nagy a választék, de egyébként még csak Shmackos sincsen. Mi nem is tudtunk ajándékot hozni a kutyáknak és Pöcsikének (a cicánknak), pedig akárhol járunk, mindig hozunk valamit nekik is.
A délelőttöt kutyázással töltöttük.
Elmúlt dél, amikor elindultunk Ilha do Melre, de előtte megálltunk egy churrasceriában ebédelni. A churrasceriák olyan éttermek, ahol grillezett húsokat szolgálnak fel. Van egy hatalmas saláta és köret bár, ahol mindenféle saláta, öntet, mártás, sült krumpli, kenyér stb. van, ahonnan mindenki olyan köretet választ és annyiszor, ahányszor jólesik. (És van egy édességes rész is, szintén büfé jelleggel, ha még bírja valaki.) Aztán leülsz az asztalhoz és jönnek a húsok. A pincérek hatalmas nyársakra tűzött húsokkal járnak körbe, mindegyiknél más fajta hús van, csirke, fácán, sertés, bárány (Anniék szerint a brazilok alig esznek bárányt, nem ismerik és nem is tudják elkészíteni – ez igaz lehet, mert egyedül a bárány hús volt ehetetlenül rágós) és persze a marha legkülönbözőbb részei és van grillezett sajt is. A brazil marha más, mint ami nálunk vagy Európában vagy Észak-Amerikában van, a zebuval áll rokonságban és a nyakánál van egy nagy púp. Ez a legfinomabb ínyencfalat – cupim a neve. A már ismert módszerrel ott van a szemetes tányér az asztal közepén, ami nem ízlik, egyszerűen kidobod. Nekem ez nagyon furcsa, engem még úgy neveltek, hogy a száraz kenyérből zsemlemorzsát csinál az ember, semmit nem dobunk ki és Attila is úgy nőtt fel, hogy a nagymama fakanállal állt a feje fölött, hogy a mócsingot is le kell nyelni, az is étel.
Zsolti, Anniék 6 éves kisfia is velünk volt. Brazíliában nem láttunk rosszul viselkedő gyereket és hosszú évek óta a Zsolti volt az első kisgyerek a praxisunkban, aki ismerte a ‘nem’ szót és hallgatott is rá. Ha rászóltak, hogy nem szabad, nem hisztizett, nem verte magát a földhöz, szépen abbahagyta és nem volt sértődés. Az is igaz, hogy értelmetlenül nem macerálták. A brazilok nagyon gyerekcentrikusak, minden étterem mellett van például védett, elkerített játszótér, ahonnan a gyerekek nem tudnak a kocsik közé kiszaladni és ha már unják a felnőtteket, el tudnak menni játszani.

Ebéd után végre elindultunk Ilha do Melre, ismét végigmentünk az Estrada da Graziosán, most ragyogóan sütött a nap és dög meleg volt. Megálltunk egy kis pihenőhelynél, egy hatalmas virágzó bokornál rengeteg kolibrit láttunk és szembe találtuk magunkat egy óriási madárpókkal is, ‘kerti póknak’ hívják. Ha valaki új házba költözik, vagy hosszabb szabadság után megy haza, az első dolga az, hogy végigvizslat a lakáson, kerten mert ezek a pókok szeretnek beköltözni az emberek által lakott helyekre.
Délután 4 óra körül értünk a kikötőbe, a kocsit leparkoltuk – autók nem mehetnek a szigetre, csak gyalogos közlekedés van, természetvédelmi terület és a környezetvédelmi hatóságok úgy szeretnék megőrizni, amilyen. A szigeten van egy erőd, amelyet 1767-ben építettek. Fa bungalókban lehet megszállni, a víz és áram szolgáltatás korlátozott és mindenhol fantasztikus fehér homok. A hajón alig volt rajtunk kívül utas, bár inkább lélekvesztőnek hívnám, nem hajónak. A tulaj és segédje a megszokott gumi strandpapucsban – mindenkin ez a papucs van, amin a lábujjak között van egy pánt, nem tudom, hogy nem bántja a lábukat. Szokás kérdése.
Az út kb. 1 óra, a kikötő egy fából ácsolt móló és aztán homokos ösvények a papaya fák és a virágzó bokrok között. Kibéreltünk egy bungalót, letettük a cuccot és elindultunk sétálni. Alig értünk ki a partra, ránk esteledett, egyik pillanatról a másikra sötét lett és felragyogtak a csillagok. Rengeteg csillag volt, csodálkoztunk, hogy éppen hogy sötét lett és már több csillag van az égen, mint nálunk, de minél később lett, annál több csillag látszott, döbbenetesen gyönyörű látvány és aztán megtaláltuk a Dél Keresztjét az égen – soha nem fogom elfelejteni, életem egyik legnagyobb élménye.
A szigeten nincs közvilágítás, elemlámpával világítottuk magunk előtt az utat a vaksötétben a tengerparton. A lámpa fényében apró rákok szaladgáltak a fövenyen, menekültek a fény elől. Egy kutyus csatlakozott hozzánk, jó pár kutya volt a szigeten. Először azt hittük, hogy a társaságunkat kedveli és csak játékból szaladgál a kis rákok után. Annyira gyors volt, hogy alig vettük észre, hogy vadászik pontosabban rákászik. Bekapta a rákot, kettéroppantotta és villámgyorsan kiköpte, várt egy picit majd egyetlen mozdulattal kiharapta a húsát. Egyes helyeken, ahol nem látszott semmi, megállt, az orrát a homokba nyomta, majd elkezdett kaparni és kapart, amíg el nem érte a rákot. Rengeteg esze volt neki.
A szigetnek azon a részén, ahol voltunk egyetlen étterem üzemelt, a változatosság kedvéért pizzát ettünk és caipirinhat ittunk hozzá, hajnalig beszélgettünk, az óceán morajlott, langyos szellő fújdogált, egyszóval minden tökéletes volt.

Április 16, kedd

Reggeli az egyik faház teraszán volt, ütött kopott vityilló- rajta tábla: ‘Internet access’, mindenhol virágzó bokrok, bougenville és a jó ég tudja milyen, színpompásabbnál színpompásabb virágok. Rekkenő meleg, a parttól beljebb a fák között a levegő nem mozdul. Mézédes görögdinnye – az anyura gondolok, mennyire szereti.
Délelőtt sziget körüli csónaktúrára akartunk menni, Anniék megkérdeztek néhány halászt, mennyiért vinnének el, de drágállták az árát, így inkább sétáltunk egyet és aztán visszamentünk a szárazföldre, Curitibába. Ezúttal az autópályán mentünk és csak egy útmenti árusnál álltunk meg araucaria diót venni. Parana állam szimbóluma az araucaria, rengeteget látni belőlük és Curitiba neve tupi-guarani nyelven araucaria diót jelent. Olyan burokban, van mint a gesztenye, Anniék azt mondták, hogy sós vízben meg kell főzni kuktában és aztán felvágni és úgy megenni. (Kipróbáltuk, nekünk nem ízlett pontosabban semmi íze sincsen. Próbáltam valami receptet találni, hogy mit is lehetne csinálni belőle, de sehol se találtam.) Meg kellet vegyük a buszjegyet másnapra Foz do Iguacu-ba és a riói szállodának is át kellett utaljuk 1 éjszaka árát, mert a hitelkártyánk számát nem akartuk megadni – bár megtettük volna! És a Foz – Rió repülőjegyért is el kellett menni az utazási irodába. Délután 3 óra is elmúlt, mire mindent sikerült elintézni. A 70 méteres vízesésnél ebédeltünk (Tanguá Park), ahol a tóra építettek egy hatalmas fa stéget, amin van egy büfé, ott kaptunk be egy hamburgert és egy Guarana-t. A Guarana kicsit a gyömbérre emlékeztető szénsavas üdítőital, a gyümölcs Amazóniában terem.
Ebéd után megnéztük a Botanikus Kertet, próbáltunk quatikat fényképezni de sajnos nem jött össze. Nem voltak éhesek, úgyhogy nem bújtak elő a fák alól, látni egy-egy villanásra láttuk őket. Még szerencse, mert az Iguassu-nál, ahol állítólag hemzsegnek, eggyel se találkoztunk. Anniék bevittek minket a Praca Tiradentesre és feltettek a turista buszra, ami körbejárja Curitiba nevezetességeit, mindenhol le lehet szállni és valamelyik következő busszal tovább menni. Arra már nem jutott idő, hogy leszálljunk az egyes megállóknál csak egy-egy gyors fénykép erejéig állt meg a busz. Curitibában a bevándorolt nemzeteknek emlékművet állítottak, így van ukrán, német, arab, japán, olasz és lengyel emlékmű, talán az ukrán tetszett a legjobban. A buszút 2 1/2 órát tartott és a Tiradentes téren tett le minket. Volt egy fél óránk a találkozóig, sétáltunk egy kicsit a virágárusok között, aztán lecövekeltünk a katedrális előtt, egy amatőr énekegyüttes próbált valamit előadni, nem igazán akart összejönni nekik.
Hazafelé menet – Anniéknál aludtunk aznap éjjel – megálltunk egy nagy szupermarketnél, mert be kellett vásárolniuk. Érdekes volt szétnézni, hatalmas halmokban áll a sózott, szárított hal és hús, mint nálunk a száraz kolbász. Igen büdös. Elképesztő a választék gyümölcsből és zöldségből, rengeteg mindent hoznak az Amazonas vidékéről, ők sem tudják mindenről, hogy micsoda. Az árak kábé mint itthon de a gyümölcstől és zöldségtől eltekintve jóval kisebb a választék. Felvágottfélék, sajtok nagyon kevés fajta van. Ja, és a számítógép. Attila hüledezett, elképesztően magasak az árak, irreálisan sokba kerülnek és özönvíz előtti darabokat is látni még.
Vacsorára a változatosság kedvéért pizza volt, amíg zuhanyoztunk és átöltöztünk Anni és Attila elszaladtak és hoztak három malomkerék nagyságú pizzát, aminek jó része a kutyáké lett.
Teljességgel elképesztő, hogy Brazíliában nem ismerik a szúnyoghálót. Este ültünk a fülledt meleg szobában – mert légkondi az nincs – az ablakot meg nem lehetett kinyitni a szúnyogok és egyéb rovarok miatt. Ráadásul akkor már hónapok óta tombolt a dengue láz, eleve úgy indultunk, hogy vettünk egy csomó Off sprayt és jó két héttel az utazás előtt elkezdtük szedni a B vitamint és ott is lelkiismeretesen szedtük minden nap. Rióban volt a legsúlyosabb a helyzet, ezért is döntöttünk úgy, hogy riói tartózkodásunkat a lehető legrövidebbre vesszük.
Kutyáztunk, beszélgettünk, megint jóval elmúlt éjfél, mire ágyba kerültünk.

Április 17, szerda

Korán keltünk, 8-kor indult a buszunk. A bevásárolt banán pálinkát és néhány apróságot Anniéknál hagytuk, elbúcsúztunk a kutyáktól, velük többet már nem találkozunk. Hiányozni fognak.
A rodoviara-n (pályaudvar) vettünk vizet, szendvicset, a csomagot betettük a buszba és kaptunk róla jegyet, ennek fejében kapjuk majd az út végén őket.
Az út 10 óra hosszat tartott, este 6-ra értünk Foz do Iguassuba. Az utazás eseménytelen volt, két helyen álltunk meg hosszabb időre, hogy enni lehessen és az utasok elintézhessék ügyes-bajos dolgaikat. A mellékhelységek meglepően kulturáltak voltak.
Elméletileg a szállodából vártak minket a pályaudvaron, ám nem volt ott senki, úgyhogy taxiba vágtuk magunkat. Mint kiderült, Ricardo késett egy kicsit és elkerültük egymást. Lezuhanyoztunk és átmentünk a szemközti sörözőbe vacsorázni, már szerettünk volna valami mást is enni, mint pizzát. Én csirkét ettem magyar!!!! módra, így szerepelt az étlapon, sült csirke volt gyümölcsös mártással leöntve, kicsit olyan, mint a menzai főtt hús almaszósszal. De azért jól esett. A számla elég borsos volt, úgyhogy elhatároztuk, hogy másnap keresünk valami üzletet, ahol tudunk kaját venni. Mivel alig pár órát aludtunk éjjelente mióta pénteken eljöttünk otthonról és szédelegtünk a fáradtságtól, korán lefeküdtünk.

Április 18, csütörtök

Reggel az első dolgunk az volt, hogy elmentünk az Iguassu Nemzeti Parkba a vízeséseket megnézni. A parkba kocsival is be lehet menni, a gyalogos nézelődőknek pedig busz áll a rendelkezésükre mert elég nagyok a távolságok.
A park az Atlanti Esőerdő egyik utolsó megmaradt része, áthatolhatatlan dzsungel. Az út mellett felhőkben repkednek a sárga és fehér pillangók. Először a Macuco szafari bódéjánál álltunk meg és befizettünk egy Safarira. A program úgy kezdődik, hogy nyitott kocsikban vezetővel az őserdőben vágott keskeny ösvényen megteszünk néhány kilométert, időnként megáll a kocsi és a vezető a elmagyarázza, hogy milyen jellegzetes növényeket ás állatokat láthatunk itt. Hatalmas, több száz éves fák, broméliák, termések, elmondta, hogy az indiánok miből csináltak mérget és megmutatta az Oreja do negro elnevezésű termést, amelyiknek olyan az alakja, mint egy emberi fül. Aztán kiszálltunk a jeepből és gyalog sétáltunk kb. 600 métert, amikor is elértünk egy kis vízesést, a Salto do Macuco-t, amelyik 25 méter magasból zuhan alá. Innen tovább sétáltunk lefelé az Iguassu folyóhoz egy kis, viszonylag jól kiépített ösvényen. A folyón egy fából épült fedett stégen le kellett venni a cipőnket és a zokninkat (már akinek volt, az egyik japán srác eleve strandpapucsban jött – nem volt jó ötlet, a dzsungelben alig bírt menni), kaptunk nejlonzacskót a fényképezőgépnek és beültünk a csurom vizes csónakokba. Kicsit rafting jellegű volt a dolog, az Iguassu nem túl mély folyó, tele zúgókkal és örvényekkel. Elindultunk a vízesések felé, fantasztikus élmény volt, bár a legnagyobbhoz, az Ördögtorokhoz – Gargantua do Diablo, nem mentünk közel. Időnként megálltunk, akkor lehetett fényképezni. Egyik-másik vízesés alá bekormányozta az ember a csónakot, a kis japán pár, akik előttünk ültek, sikoltoztak, mint gyerekek a vidámparkba és kiabáltak: Once more, Once more. Csurom vizesek lettünk persze, de nem volt baj, sőt, délelőtt volt még csak de legalább 40 fok volt a napon. Kb. 1,5 – 2 óra hosszat tartott az egész, mindez akkor $30 volt /fő.
A Macuco Safari után az Iguassu folyó partján sétálva eljutottunk az Ördögtorokig. A brazil oldalon kb. 2 km hosszan kiépített, kilátókkal tűzdelt sétányon megy végig az ember, a látvány leírhatatlan, vízesés vízesés után, bár állítólag télen szebb, mert több a víz. A brazilok krónikus vízhiánnyal küszködnek már évek óta. Számunkra életre szóló élmény maradt. A sétány végén üvegfalu lifttel lehet felmenni az út és a park szintjére (1 reál /fő), a sétány a folyópart meredek falába épült. A levegő páratartalma szinte 100%-os, mindenről csöpög a víz. Éttermek, mindenféle árusok vannak itt. Sétálgattunk a parkban aztán visszamentünk a szállodába. A délutáni program nem volt ilyen izgalmas, mosás (már ránk fért nagyon), hajmosás. A szálloda melletti kis utcában felfedeztünk egy kis pékséget, ahol friss brióst, mindenféle sós és édes sütiket, tejterméket és üdítőket árultak. Itt bevásároltunk kaját, kb. 10-15 reálból megvolt a vacsora kettőnk számára.

Április 19, péntek

Reggel 8-kor indultunk Ricardo-val a szálloda tulajdonosának a fiával Argentínába a San Ignacio Mini jezsuita romokhoz. Az utazási irodák szoktak egy napos kirándulásokat szervezni ide, de ebben az időszakban pangott minden az ürességtől. Először úgy gondoltuk, hogy kocsit bérlünk, de vízumunk se volt és baromi sokat kértek a kocsiért, merthogy átvisszük másik országba. Végül Ricardo felajánlotta, hogy ő elvisz minket a hotel kocsijával. Mindenáron meg akartuk nézni, mert nem valószínű, hogy az Iguassu-hoz visszajövünk még. Argentína ugyan egy másik alkalommal tervbe van véve, de ide már nem valószínű. Hogy visszajönnénk.
Az út kb. 3,5 órát tartott oda és egy másik 3,5 órát vissza. A határon 3 hónapra szóló vízumot kaptunk, ezzel nem volt baj. Aztán nagyon örültünk, hogy nem egyedül mentünk. Váltakozva rendőrök és katonák állítottak meg minket, elvitték az útlevelünket, percekig álltunk, mire tovább engedtek. Ezt kb. 3-szor játszották el. A benzinkutaknál csak 10 pesoért lehetett tankolni és egy helyen rengeteg kamion állt az út mellett. Talán sztrájk volt valami ilyesmi.
A vörös föld, terra rossa. Fantasztikus látvány. Mindent megfest, vörös az aszfalt, vörösek a kövek, az útjelző táblák, a házak falai. Láttam már vörös földet Spanyolországban és Mallorcán, vöröses volt a föld Izrael egyes részein is, de nem ilyen, ez nem fogható semmihez. A növények zöldje pedig olyan harsány, erős, élettől kicsattanó zöld, élesek a fények, erőteljesek a színek.
Forgalom nem volt az úton, jól lehetett haladni és az út mellett táblák jelezték, hogy most éppen lejtőn felfelé vagy lefelé megy az ember. Gondolom a gyengébbek kedvéért.

San Ignacio Mini romjai egy álmos kis falu közepén vannak. A belépő 2,50 peso, angol nyelvű tájékoztató persze nincs, csak spanyol. Először egy fura múzeumon zavarják végi az embert ahol falra festett képek illusztrálják, hogy milyen lehetett az élet itt azokban az időkben. A kolostor makettjét is itt lehet megnézni, néhány régi használati tárgy valamint egy fél hajó van kiállítva, ez utóbbinak az okára nem sikerült rájönni. Aztán átmegy az ember az udvaron, egy őr elkéri a jegyeket, ő se látott még magyar embert, aztán meglátja az ember a romokat. Hatalmas nagy szépen rendben tartott, óriási fákkal szegélyezett füves tér, közepén a templom, már ami megmaradt belőle. Körben a jezsuiták cellái, a különböző gazdasági épületek romjai, néhány oszlop és kő az egész, az őserdő mindent magába olvaszt, mégis szinte látni a tonzúrás, csuhás barátokat és a félmeztelen vagy meztelen guaranikat. A templom elülső falain tipikus geometrikus indián díszítések. Sétálgatunk a rekkenő hőségben, csetlünk-botlunk a fűvel benőtt köveken. Még egy kis múzeum használati tárgyakkal, malomkő, stb. A múzeumon kívül fabódék és árusok, a szokásos bóvli. Nem veszünk semmit. A szemközti étteremben megebédelünk, igazi véres argentin marhasültet salátával. Olcsóbb, mint Brazília.
Aztán visszaindulunk Porto Iguassuba, ahol megállunk képeslapot venni és fel is adjuk. Matés büdlit is venni kell ajándékba is meg magunknak is.

Egyébként sok ilyen guarani-jezsuita misszió van, a legtöbb Argentínában, Misiones tartományban, de van belőlük Paraguayban és Brazíliában is. Paraguayba nem akartunk átmenni, Brazíliában meg annyira kieső részen vannak, minden egyéb látnivalótól távol. Ha több ideje van az embernek, érdemes lenne megnézni azokat is.

Április 20, szombat

Ezen a napon ütött be a ménkű. Autót akartunk bérelni egy napra, hogy bejárjuk a környéket. Reggel 8-ra rendeltük meg az autót. Le is mentünk időben a recepcióra és vártuk, hogy mikor hozzák a kocsit. Ricardo telefonált, majd szólt nekünk, hogy kérik a hitelkártyánkat. Persze nem fogadták el a Visa Electront, lehúzós kártyánk pedig nem volt. Ez eddig nem is jelentett problémát, ha nincs kocsi akkor busszal is be lehet járni néhány közelebbi látnivalót. A baj azzal volt, hogy Rióban akartunk kocsit bérelni és az utunkat kocsival folytatni tovább, minden le volt foglalva, az autó, a szállások Brasiliában, Ouro Pretoban, Anniékkal meg volt beszélve a program, hogy mikor hol leszünk és ha itt nem tudtunk autót bérelni, akkor Rióban sem fogunk tudni. Szóval borult az egész útiterv. Ettől egy kicsit idegesek lettünk. Felsétáltunk az Avenida Schimmelpfengen Foz do Iguassu főterére a gőzölgő melegben, leültünk egy padra és megpróbáltunk magunkhoz térni. Szar volt. Elhatároztuk, hogy keresünk egy utazási irodát, ahol megkérdezzük az árakat. Sikerült is találni utazási irodát, még egyszer rákérdeztünk az autóbérlésre, náluk is kellett a lehúzós kártya. Sok helyen béreltünk már autót, sehol se kérték a kártyát. Így a repülőjegyekre kérdeztünk rá, mert úgy gondoltuk, hogy legjobb lesz Salvadort megnézni. A repülőjegyek drágák voltak a költségvetésünkhöz képest, úgyhogy nem jutottunk előre. Végül úgy döntöttünk, hogy majd Rióban utánajárunk a dolognak és elslattyogtunk az állatkertbe. Az állatkert kicsi de jópofán van megcsinálva. Eleredt az eső, úgyhogy szakadó esőben sétáltunk egyik lombkorona alól a másik alá. Fantasztikus, hogy az esőerdő fái mennyire felfogják a csapadékot. Láttuk az onca-t (párduc) a brazilok nemzeti állatát. Egyébként a brazil papírpénzeken az őshonos állatok vannak rajta, jópofa. Mire körbejártunk már el is állt az eső.
A buszvégállomás az állatkert mellett van, itt megvártuk a buszt, ami elvitt a Parque des Aves-be, közben ettünk egy pirog jellegű töltött sült tésztát, coxinha a neve, kicsit zsíros de finom.
A Parque des Aves óriási élmény volt. A hatalmas kalitkaszerűen kialakított részekben a madarak szabadon röpködnek, esznek, isznak és a látogatók közöttük sétálnak. Hihetetlen élmény, tukánok karnyújtásnyira, papagájok és jó ég tudja hány szebbnél szebb madár. Van közöttük igazi bohócmester is, az egyik egy fapadon ücsörgött, Attila leült mellé és a jókora kakas nagyságú madár, aki egyáltalán nem félt, a kezében lévő ásványvizes üveg tetejét püfölte a csőrével. Kb. félúton elfogyott a filmünk, előresétáltunk a bolthoz venni, leültünk kicsit a bárban, gyönyörűen van kialakítva, mintha egy paradicsomi kert közepén lenne az ember, kis majmok és egy jó fej tukán volt a társaságunk. Azt hiszem nagyon jól tettük, hogy a fő turistaszezonon kívül jöttünk, így alig voltak látogatók, csend volt és béke, csak a madarak hangját lehetett hallani. Nagyon klassz ajándékbolt is van itt, minden fajta és áru csecsebecsét és emléktárgyat árulnak. Mivel gyűjtöm a faragott állatfigurákat jó sokáig elbóklásztunk, mire kiválasztottuk a papagájt és a tukánt, amit megvettünk. Aztán visszamentünk a parkba és megnéztük, amit még nem láttunk meg azokat a részeket is, amik a legjobban tetszettek. Nem is tudom hány órát töltöttünk el itt, csak úgy repült az idő.
A park előtt szép nagy parkoló van kialakítva a turistabuszok számára, itt és az úttest másik oldalán mindenféle kézi szőtteseket, törülközőket, függőágyakat és függőfoteleket árultak. Megálltunk nézelődni, persze azonnal lecsapott ránk az egyik árus. A függőfotel buli egy darab, jó lenne otthonra, de nem volt olyan színű, ami tetszett volna. Ilyen apróságon persze nem akadtak fent, mondta az ember, hogy várjunk 5 percet, kocsiba vágta magát és tényleg hamarosan jött vissza néhány másik színű változattal. Az egyik pontosan olyan volt, amire gondoltunk. Néhány percnyi alkudozás után gazdát is cserélt a fotel, büszkén mutogatta, hogy milyen jó minőségű kampót ad hozzá, amivel fel lehet a mennyezetbe fúrni. Kicsit ormótlan volt annak ellenére, hogy szépen becsomagolták egy műanyag tokba.
Megvártuk a buszt és visszamentünk a szállodába, rendbe szedtük magunkat és elvonultunk vacsorázni a közeli Pizza Hut-ba. Mivel tél fele jártunk már és csak 30 fok volt este 7-kor, nem működött a légkondi, a helyi fiatalok fázósan húzódtak össze. Aztán elkezdett szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Sokáig elücsörögtünk, néztük az utcán sétálókat és az autókat és vártuk, hogy elálljon az eső.

Április 21, vasárnap

A gépünk du. 1/2 4-kor indult Rioba, így szabad volt a délelőttünk és kényelmesre vettük a figurát. Elsétáltunk a fő térre aztán taxiba ültünk ( taxi drosztnál mindenhol van egy gondnok, vagy minek nevezzem, aki irányítja is a taxisokat és főzi nekik a matét. Mindenkinek ott a kis mates küblije és van egy szekrényféle, amibe vízforralót szereltek. A taxis lerakta a félig tele matés küblit a szekrénybe és már indultunk is a három határ találkozásához – ide nem visz busz. Brazília, Argentína és Paraguay találkozik itt, ahol a Rio Parana és a Rio Iguacu egymásba ömlik. A hármas határ tiszteletére mindegyik ország felállított egy obeliszket, amelyet a zászlója színeire festett, a brazilok kis parkot is kialakítottak itt, tele virágokkal, néhány kioszkkal persze. Az argentin oldal is gondozott, a paraguayi oldalon azonban nincs semmi. Innen nem messze van egy kör alakú fa építmény, az Espacio des Americas, ahonnan szép kilátás nyílik a folyókra. Amikor mi ott voltunk az épületbe nem lehetett bemenni mert éppen istentiszteletet tartottak benne.
Aztán visszamentünk a szállodához, még egyszer utoljára bevásároltunk a pékségben, becsomagoltunk és du. 2-kor vittek ki minket a reptérre.

A foz-i reptér volt a legszebb, amit Brazíliában láttunk. Kicsi, de európai színvonalú és itt találkoztunk az egyetlen(!) emberrel, aki korrektül tudott angolul. Beszédültünk egy indián boltba, vettünk némi guarani népzenét.
A repülőút eseménytelen volt, útközben megálltunk Sao Paulo-ban, itt gyakorlatilag kicserélődött az utazóközönség, alig páran maradtunk. Leszállni nem lehetett, így végignéztük a villámtakarítást.
Este 6-ra értünk Rioba, felvettük a csomagunkat, Brazíliában mindenhol az a szokás, mint kiderült, hogy a kijáratnál ellenőrök állnak, akik egyeztetik a csomagon lévő számot a csomagjegyeken lévővel, gondolom sok lehet a lopás.

A sofőr már várt minket. (Mint kiderült marhaság volt transzfert rendeli, alaposan megvágtak minket, de féltem Riotól, nagyon sok rosszat olvastam róla.) Szóval várt a sofőr névtáblával, legalább tudott valamennyire angolul. Lesétáltunk a parkolóba, nincs a kocsi sehol. Ember leizzadt, látszott rajta, hogy azt hiszi, ellopták a kocsit. Mi összenéztünk, na ez is jól kezdődik. Aztán kiderült, hogy rossz oldalra jöttünk, a másikon parkolt. Lelkes vigyorgás közben caplattunk át. A csomagok persze itt sem fértek el, mert a csomagtartó nagy részét a gázpalack foglalja el. Fel nem foghatom, hogyan lehet taxizni úgy, hogy 2 bőrönd ne férjen el a csomagtartóban, igazán nem szoktunk sok cuccal utazni. A nagyobbik bőrönd az anyósülésre került. A nemzetközi repülőtérre érkeztünk, az esti csúcsforgalomban jó 1,5 órát tartott mire elértünk a szállodába a Copacabana-ra. Már sötét volt, semmit se láttunk, kaotikusnak tűnt az egész. Az is volt.

Lepakoltunk és elindultunk felderíteni a környéket boltilag. Nem a Copacabana felé indultunk, hanem befelé, a hátsó utcákba. Hömpölygött a tömeg, a kávéházakban üvöltött a zene, az emberek kint ücsörögtek a tereken, beszélgettek, a gyerekek fociztak. Hamar találtunk egy nagy boltot, vettünk vizet és Guaranat és némi harapnivalót. Volt ugyan minibár a szobába de az árak bestiálisak. A hűtőszekrény viszont jól jött.

Április 22, hétfő

A szálloda étterme a 12. Emelten van, fantasztikus panoráma nyílik róla a Copacabana-ra és a Pao do Asucar-ra. Szépséghibája a dolognak, hogy minden oldala üveg és a légkondit nem működtetik, tűzi a nap, így már reggel 6-kor gatyarohasztó meleg van benne.
A reggeli pazar volt, a szokásos gyümölcs és sonka-sajt mellett rántotta, sült kolbász, virsli és mindenféle apró sütemény. Eszpresszó kávét persze itt sem lehetet kapni, szerencsére a hallban volt egy termosz kávéval és mini méretű műanyag poharakkal
Interneten keresztül egész napos városnézést foglaltunk erre a napra, hogy valami képet kapjunk Rio-ról. 8-ra jött a busz, ez persze még csak a gyűjtő busz volt, aztán átszálltunk egy nagyobb buszra és megkezdődött az egész napos városnézés, méghozzá, olyan, amilyet még nem pipáltunk.
Először elvittek minket a Flamingo Beach-re, ahol hajóra szálltunk. Ez a hajókirándulás volt hivatott helyettesíteni a Cukorsüveghegyet, ami akkor éppen 3 hónapig zárva volt tatarozás miatt. Ügyetlen meleg volt, de a hajón fújt a szél, így kellemes volt. Ülőhely persze nem volt rendes, úgyhogy a 2,5 órás kirándulás végére teljesen elültük a fenekünket. A hajó körbe vitt minket a Guanabara öbölben, nagyon szép volt, még a Niemeyer-féle múzeum épületét is le tudtuk fényképezni Niteroiban.
Friss ananászt és dinnyét hordtak körbe, jól nézett ki, de nem mertem enni belőle, mert a hajó, a kapitány és a legénységet képező fiatal kölyök tisztasága hagyott némi kívánnivalót maga után, az én gyomrom meg erre érzékeny és semmi kedvem sem volt egy néhány napos hasmenéshez, ami eddigi útjainkon mindig standard program volt. Caipirinhat is csináltak nagy show közepette, de azt már pénzért árulták. Persze egy orosz nőn kívül senkinek se kellett, ilyen melegben a tűző napon ücsörögve nem tanácsos alkoholt inni ha nincs az ember hozzászokva.
Kikötés után bevittek Rio belvárosába és megnéztük az új katedrálist. Érdekes, modern épület, de semmi különös.
Ezt az ebéd követte egy churrascheriaban, ahol az ebéd ugyan benne volt a program árában, de az italáért rendesen megvágtak minket. Hosszú várakozás és idegenvezető csere után ismét buszra szálltunk. Az idegenvezetés elméletileg 3 nyelven zajlott, portugálul, spanyolul és angolul. Az első kettővel nem volt gond, de angolul az első idegenvezető sem tudott nagyon, ez meg egyáltalán nem. Szóval elindultunk a Corcovado felé, az idegenvezető beszélt, beszélt, közben néha megjegyezte angolul, hogy “Ipanema on the left side, Leblon on the right side. Correct?” Ennyi volt, amit angolul el bírt mondani, na meg a legvégén a dolognak egy mondatot, hogy borravalót lehet adni. Még jó, hogy már előre elolvastunk mindent és elég sokat megértettem a spanyolból.
Útközben megálltunk a Maracana stadionnál, bemenni nem lehetett, de kiszálltunk előtte és megnéztük a Pelé mezeket áruló emberkéket.
Átmentünk a Santa Terezinha negyeden, nagyon szép része ez Rionak, bár itt is megvan az ami mindenhol: a putri mellett a gyönyörű villa. Majd a Tijuca parkon vezetett keresztül az út, egyre párásabb lett a levegő a végén felhőben mentünk. Egy ponton a nagy buszból át kellett szállni kisbuszba, az vitt fel a legfelső parkolóba ahonnan 250 lépcsőfok megmászásával lehet elérni a Krisztus szobrot. A parkolóban és aztán minden lépcsőfordulóban büfék és souvenir árusok. Pechünk volt, mert végig felhőben volt a Corcovado csúcsa – ez a normál állapota szemben Cukorsüveg heggyel, amelyik általában napos és nincs köd. Egyébként már építik a liftet, éppen ideje mert sokaknak komoly akadályt jelent a 250 lépcsőfok, a mi csoportunkban is több idős házaspár volt, akik alig bírtak fölmászni. Attila előre ment, nekem lassabban ment a mászás, amikor felértem benéztem a szobor talapzatában lévő kápolnába aztán körbesétáltam. Rioból szinte semmi se látszott, a szobor meg olyan nagy és a hely olyan kicsi, hogy az arcát csak bizonyos helyekről lehet látni. Fényképezgettünk aztán lesétáltunk a parkolóba és a bárban ücsörögve vártuk meg a többieket.

Április 23. Kedd
Reggel szokás szerint jókor korán megreggeliztünk, a reggeli pazar volt, a kilátás gyönyörű. Tulajdonképpen utunk során ez volt az egyik hely, ahol igazán finom sütiket ettünk, Brazília nem az édességek hazája. Úgy ettem volna egy nagy fagylalt kelyhet, olyat amiben mindenféle fagyi van és gyümölcs darabok meg dió és mindenféle földi jó, tulajdonképpen egy komplett kaja és ilyen melegben jól esett volna mondjuk a hamburger helyett ebédre. Anniékat később kérdeztem, de még nem is hallottak ilyenről!
Szóval reggel 8-kor elmentünk – utolsó próbálkozásként – az Unidas rent A Car irodájába és végleg bebizonyosodott, hogy mi itt autót nem fogunk bérelni. Taxiba szálltunk és elvitettük magunkat az Ipanema Travelhez, hogy most mit tegyünk, de kiderült, hogy valami rioi ünnep van (máshol Brazíliában nem volt ünnep) és minden zárva van. A kedvünk nem volt túl jó, eddig végig azt reméltük, hogy csak sikerül valahogy megoldani a dolgot. Fogtuk magunkat és kimentünk a rodoviarira. A buszpályaudvar hatalmas, lepusztult, nyüzsgő épület volt, azt se tudtuk, hogy mit akarunk pontosan. Ouro Pretoba egyetlen busz indul, este 11-kor. Ebből nem kértünk, úgyhogy lelombozva indultunk vissza a szállodába. Helyi buszra szálltunk ami jó sokáig tekergett velünk rettenetesen lepukkant részeken át, érdekes volt. Kicsit előbb szálltunk le, mint kellett volna a szállodához, elbámészkodtunk egy élelmiszer boltban, vettünk némi ebédre valót és Guarana-t (üdítőt) aztán visszaslattyogtunk a szállodába. A délután a hogyan tovább tervezésével telt. Eredetileg szerdán már tovább akartunk állni Rioból, így maradnunk kellett még egy napot. A dengue járvány miatt igyekeztünk rioi tartózkodásunkat a lehető legrövidebbre fogni, de őszintén megvallva nem is nagyon tetszett a város.
Estefelé felkerekedtünk, hogy egy közeli étteremben megkóstoljuk a feijoadat, a rioiak nemzeti eledelét. Már akkor kinéztem magamnak az éttermet, amikor délben visszafelé mentünk a szállodába.
Sétáltunk tehát a kivilágított Copacabanan, néztük az árusokat és az éttermeket vizslattuk, ahogy elmentünk mellettük, mind koszos és lerobbant volt, amikor gyönyörűen megbotlottam és pofára estem. A fényképezőgép a táskámban volt, nagy baja nem lett, de egy helyen a lencsét körülvevő műanyag perem letört.
Ez sem emelte a hangulatomat, fájó lábbal sántikáltam el az étteremig. Leültünk a kinti részre és megrendeltük a feijoadat. Persze ez is egy koszos kis étterem volt, árusok hada támadt meg minket a pincér pedig megjelent egy hatalmas tálca előétellel, csupa fantáziátlan dolog mint natúr reszelt sárgarépa, olajbogyó, ecetes fürj tojás amiért aztán borsos árat számolnak fel. Egyrészt végigkóstoltuk már ezeket Fozban, másrész igen rossz hangulatban voltam, úgyhogy a pincérnek szegeztem a kérdést, hogy ez vajon a feijoda részét képezi és az árban benne van? Kénytelen volt megmondani, hogy nem, ezt külön számolják fel. Szépen visszaküldtem vele az előételt, hogy mi azt nem kértük. Olyan dühös voltam, hogy majd szét robbantam. De ez még nem volt nekik elég, próbálkoztak egy adag caipirinhaval is, amit persze nem úgy hoztak ki, ahogyan kell, nem volt jégkocka se citrom szelet és a pohár se a tipikus caipirinhas pohár volt hanem egy snassz üveg pohár, mint amiben régen a presszókban adták a kávét nálunk. Azt már csak azért sem ittuk meg.
Na, jött a nap fénypontja a feijoada a kötelező farofa-val és tepertővel. A barna cserépedény csurig volt a sötétbarna színű babfőzelékkel, amiből egy malac füle állt ki. Azért megpróbálkoztunk vele de a hús büdös volt és az étel ehetetlen. Ettünk némi rizst és tepertőt, fizettünk – egy árva fillér borravalót se adtunk. Akkor és ott azt hiszem a lelkem odaadtam volna egy tál paprikás csirkéért nokedlivel és kovi ubival….
Megpróbálkoztunk a sétálással de olyan mennyiségű árus rohant le minket, hogy visszamenekültünk a szállodába. A Copacabana reggel teljesen normális hely de ahogy besötétedik a tengerparti sétányon millió árus jelenik meg, felállítják a kis standjaikat vagy csak leterítenek egy rongyot a földre és arra rakják ki az árut – lehet ott minden bóvlit kapni. Nagyon erőszakosak.
Beültünk a hotel bárjába, hallgattuk a jazzt, az ablak a Copacabanara nézett és szopogattuk a Caipirinhat, ami igazán kiváló ital.

Április 24 szerda
Terveink szerint az utolsó nap Rioban. Szokás szerint 6-kor megreggeliztünk, a brazilok korán kelnek és 6-kor már mindenhol lehetett reggelizni, talán a nagy meleg miatt van így és elindultunk a belvárosba, hogy repülőjegyet keressünk. Az útikönyvből kinéztem egy nagy utazási iroda címét és odavitettük magunkat taxival. Az iroda, amit kerestünk csődbement. Mit volt mit tenni, elindultunk az egyik fő utcán és bementünk az első travel agency-be, amit láttunk. Itt végre visszatért a szerencsénk pedig azt hittük, hogy örökre cserben hagyott minket és hihetetlenül olcsó áron kaptunk repülőjegyet a Rio – Salvador – Belo Horizonte – Sao Paolo útvonalra. Rio Salvador: 138 R, Salvador- Belo Horizonte: 133R és Belo Horizonte Sao Paulo: 107R. Szállást azonban nem tudtunk foglalni. Bementünk még néhány utazási irodába szállást keresni, de sehol sem tudtak segíteni, úgyhogy feladtuk.
Végigsétáltunk az Avenida Rio Brancon míg ki nem értünk az Avenida Presidente Vargasra. Meleg, őrjöngő forgalom, embertömeg, a légkondikról az ember nyakába csöpögő víz …
Az Avenida Presidente Vargas hatalmas, széles út, átmentünk az árnyas oldalra, nagyon magas épületek szegélyezik. Betértünk egy arab étterembe, ahol nagyon megörültek annak, hogy magyarok vagyunk, bár szerintem fogalmuk sem volt róla, hogy az mit jelent. Finom lepénykéket ettünk. Lesétáltunk a Nossa senhora de Candelaria templomig, bementünk, megpihentünk egy kicsit. A hátsó bejáraton mentünk be és elöl jöttünk ki a Praca Pio X-re. Csináltunk néhány fényképet bár a fény borzasztó éles volt és befordultunk a Rua 1 de Marco-ra. Ez egy keskeny és árnyas utca de a hömpölygő forgalomtól – főleg buszok – és amiatt, hogy a járda nagyon keskeny szinte semmit se lehet látni, pedig szép régi házak vannak itt. Rengeteg busz közlekedik Rioban, mennek mint az őrült, a piros lámpánál se állnak meg. Megnéztük az Igreja Nossa senhora do Monte do Carmo templomot, a régi katedrálist, majd a mellette lévő Ordem Terceira de Nossa Senhora do Carmo templomot. Európai szemmel furcsák ezek a templomok, minden fából van és kicsik, általában egy hajós templomok. Tomboló barokk, festett, aranyozott fafaragványok, szobrok mindenhol.
Átsétáltunk a Praca 115 de Novembron és messziről ugyan, de megnéztük az Arco do Teles-t.
Iszonyatos volt a zaj, a szmog és a tömeg.
Délután a Jardim Botanico-ba mentünk el. Sétálgattunk a kissé lepusztult parkban, szép volt a pálmasor, a kutak és a bambuszerdő. Messziről látszott a Corcovado. Most bezzeg nem volt felhőben. Több hófehér, gyönyörű menyasszonyi ruhába öltözött lányt is láttunk, a kiket fényképeztek. Talán modellek voltak.
Vacsorára betértünk a Bob’s-ba, a brazil McDonaldsba. Hot dogot ettünk, kicsi volt és unalmas.
Este Anni telefonált, az eredeti terv szerint már Ouro Pretoban kellett volna lennünk, ott kerestek minket de nem találtak és nem tudták mi történt. Gondolták megpróbálják, hátha még Rioban vagyunk.

Április 25, csütörtök
Jókor korán felkeltünk és 6-kor már az étterem előtt toporogtunk és vártuk, hogy kinyisson. A gép 8.30-kor indul Salvadorba. Rendeztük a számlát – persze itt is le akartak nyúlni egy kicsit, a portás elfelejtette a visszajárót visszaadni. Ez megint feldühített rendesen, úgyhogy elég morcos pofával hívtam fel a figyelmét arra a tényre, miszerint is elfelejtett visszaadni.
A riói repülőtér legnagyobb megdöbbenésünkre kihalt volt. Én azt vártam volna, hogy nyüzsgő élet fogad, de az amúgy elég nagy repülőtér kongott az ürességtől. Próbáltunk utazási irodát keresni, ahol foglalhatnánk szállást Salvadorba, de nem volt sehol. Végül letelt a várakozási idő és elindultunk. A gép leszállt Porto Seguroban így csak dél körül érkeztünk meg Salvadorba. A repülő téren kerestünk egy utazási irodát ahol persze nem tudtak angolul – miért is tudtak volna ugye Brazília egyik legtúristasújtottabb területén a repülőtéren lévő utazási irodában (3-an voltak ott, egy se bírt tudni angolul), azért megértettük egymást de igen hamar ki is fordultam onnan mert mindenáron tengerpartra akartak küldeni. Átmentünk a Bahiatoursa irodájába (az LP is ezt ajánlotta), itt tudtak angolul és azonnal sikerült szállást foglalni a Hotel Pelourinho-ban az óváros – s egyben a nyomornegyed – szívében. Ahogy kiléptünk az irodából, azonnal le is szólított egy taxis, úgyhogy rögtön meg volt a transzfer is. Nem kért sokat, igaz egy lerobbant kisbusszal volt légkondi nélkül.
A repülőtér messze van a várostól. A táj egész más itt, mint az esőerdős részeken, amelyeket eddig láttunk. Kicsit sivatagos, sokkal szárazabb. Más volt a hangulat is. Szinte egész Salvador szegény de a házak színesek és a domboldalon egymáshoz préselődő házak hangulatos látványt nyújtanak. Pelourinho, az óváros, meredek dombtetőre épült és a történelmi rész szépen fel van újítva. Nagyon hangulatos.
A szálloda portája mindkét oldalon nyitott árkád volt. Drágábban akarták adni a szobát, de mondtuk, hogy a Bahiatoursanal nem ennyit mondtak úgyhogy maradt minden a régiben azzal a felkiáltással, hogy ‘a reptéri utazási irodában még nem tudtak az áremelésről’. Na, nem is lett volna szabad többet fizetni. A szoba ugyan nagy volt és a fürdőszoba is, de nagyon lerobbant hatást keltett. Volt benne egy franciaágy, az úgy ahogy elment, takarót nem adtak csak egy lepedőt, végül is olyan meleg volt, hogy nem hiányzott nagyon, egy iszonyú ósdi ruhásszekrény, amiről az ember azt várta volna, hogy mikor dől össze, egy repedezett tükör, egy rossz szék és egy vadonatúj hűtőszekrény. Volt viszont légkondi az ablakra szerelve, amit nem lehetett kinyitni. Nagy nehezen feltoltuk, de nem akart megállni, úgyhogy a caipirinha készítő fa alkalmatossággal támasztottuk ki. A fürdőszobán nem volt ablak csak üreges téglák. Az is tágas volt, egyik sarkában zuhanyfülke és mellette a WC. Namármost valamilyen rejtélyes oknál fogva a WC kagylót a zuhanyfülke falára merőlegesen állították be, ha az ember ráült, akkor a zuhanyfülke falát nézte, azaz ráült volna és nézte volna, mert nem volt elég hely a lábaknak. Csak 90 fokkal kellet volna elforgatni és akkor minden jó lett volna. Így se volt nagy a baj, keresztben kellett ráülni. Mindezért kárpótolt, hogy Jorge Amado ebben a házban élt egy darabig, itt kezdet írni első művét.
Lecuccoltunk és kaja után néztünk. Kifelé menet megérdeklődtük a portán, hogy mikor lesz Candomblé, mondták, hogy aznap este. Foglaltunk rá jegyet és felsétáltunk a 2 percnyire lévő Terreiro de Jesus térre és beültünk egy nagyon kellemes, kerthelységes vendéglőbe. Nagy volt a meleg, de fújdogált a szél, a tér gyönyörű volt, piros virágpompában állt ott egy hatalmas fa, lélegzetelállítóan szép volt. Az étterem sarkában mini zenekar, kellemes jazz. Külön alkalmazottat tartottak arra, hogy elhessegesse az árusokat. Grill csirkét rendeltem, valamiféle panírban sült csirkedarabokat hoztak ki, jó volt. Ebéd után kicsit ücsörögtünk, hallgattuk a zenét és élveztük a szellőt aztán elindultunk, hogy sétáljunk egyet a téren. Pénzt is kellett váltani és filmet is kellett venni a géphez, no meg valami kaját is szerettünk volna vásárolni. Alig tettünk meg néhány lépést, máris megtámadtak a kéregetők. Pontosabban jött egy fantasztikus bahiai öltözetben lévő asszony, hogy ugyan menjünk be az ékszerboltba, ahol dolgozik. Hamarosan futva érkezett még 2 hasonló öltözetű nő, mondták, hogy fényképezzük le őket nyugodtan. 10 reálba került ez a szórakozás, de a képek szuperek lettek. Alighogy leráztuk őket, mellénk szegődött egy másik nő ezekkel a Bonfim da Bahia szalagokkal, mondta, hogy nem kerül semmibe, ő nem kér pénzt, egyszerűen nem bírtuk lerázni, ahogy mentünk, kötözte a kezemre a szalagot amit nem kértem, aztán pedig csak jött tovább mellettünk, hogy adjunk neki un real, un real un real …. A végén nem bírtuk tovább, adtunk neki egy reált. A pénzváltás se volt különb. Igazi rosszarcú pasas, koszos kis üzlet, különböző helyekről szedte össze a pénzt, számolta és megint számolta, kevert jobbra, kevert balra, de csak nem tudott átverni. Minden jó hangulatunk elszállt, vettünk gyorsan néhány tekercs filmet, boltot, ahol vizet vagy valami kaját lehetett volna vásárolni nem találtunk, úgyhogy visszamentünk a szállodába. Turista alig volt itt is (egész Brazília pangott az ürességtől) és úgy vetődtek rá az emberre.
Szóval visszamentünk a szállodába de előtte a házban lévő utazási irodában befizettünk másnapra egy egész napos városnézésre és a rákövetkező napra pedig egy egész napos kirándulásra a teknősökhöz.
A szobánk ablaka az alattunk lévő nyomornegyedre nézett, apró viskók, összetákolt kerítésszerűség, a villanyoszlopot megcsapolva életveszélyes módon bevezetett villany és ledöngölt vörös föld, amit rendszeresen sepregettek, nem volt eldobott szemét, a körülményekhez képest tisztaság és rend uralkodott.
Este 1/2 8-ra jöttek értünk, világos ruhákba öltöztünk, mert a Candomléra nem szabad sötét ruhában menni. Az utcán pezsgett a forgalom, hófehérbe öltözött bahiai asszonyok özönlötték el az utcát, fantasztikus látvány volt. A kisbusz jó sokára érkezett meg és még vagy egy óra azzal telt el, hogy szedtük fel a vendégeket a különböző szállodákból. Az egyik japán pasast még átöltözni is visszazavarták, mert sötét színű polo volt rajta. Nagy nehezen megérkeztünk a terreiro-hoz. Ez is a nyomornegyedben volt, szegényes házak között meredek lépcsőn kellett felkapaszkodni, a kis utcákban megrekedt a forróság. A terreiro (legalábbis amit láttunk belőle) egy nagy terem volt, a fal mellett székekkel, egyik oldalon a férfiak, másikon a nők (de nem jutott mindenkinek ülőhely), a falakon néhány színes, az isteneket ábrázoló festmény. A szertartás már elkezdődött, középen vagy 10-12 asszony fehér ruhában kört formált és körbe-körbe táncolt, közben énekeltek. Elméletileg transzba kellett volna esniük, ezt elősegítendő szivarra gyújtottak. Pokoli volt a hőség a zárt helységben, bár az ajtó nyitva volt a levegő nem mozgott. A füst, a meleg, az éles lámpavilágítás olyan valószerűtlenné tette az egészet. Egyik másik táncos elkezdett rángatózni, de elég egyértelmű volt, hogy műrángatózásról van szó, nem igazán értettük, hogy mi van. Majd egy pasas játszotta el a transzot, de hát az is röhejes volt vagy inkább szánalmas. Jó sokára szünetet tartottak (a a táncosok öltöztek át kicsit színesebb ruhába) és egy nagy tálból édeskés ízű kukoricalepényt kínáltak, nem volt rossz. Szünetben a parányi kertben megnéztük az oltárt, de sajnos nem értettünk az egészből semmit – volt ott néhány növény meg cserépedény. Még egy órahosszát ücsörögtünk és néztük a táncosokat, aztán nagy megkönnyebbülésünkre jelzett a programot szervező nő, hogy vége, indulunk vissza. Leballagtunk a lépcsőn, vissza a kisbuszhoz, a vityillókban mindenhol szólt a zene, táncoltak – buli volt. Még eltartott egy darabig, mire visszaértünk a szállóba, Pelurinho lámpafényben fürdött, az utcán még minding sokan voltak.

Április 26 péntek
Ez volt az egyetlen szálloda Brazíliában, ahol csak 7 órától lehetett reggelizni. A szobát a légkondi kellemesen lehűtötte, de a folyosón megrekedt a levegő, ablak se volt. Ahogy kiléptünk az ajtón ránk izzadt ing és gatya. A reggeli még nem votl kész persze, a tejes kancsóból alig folyt a tej és a vaj avas volt, a gyümölcsök sem voltak igazán finomak, a sonkát sajtot pedig jó sokára hozták ki. (Igaz ekkorra már baromira untuk a kötelező sajtot és sonkát, de itt nem volt más ehető.)
Úgy volt, hogy reggel 9-re jön az idegenvezető, mi le is mentünk időben de a portásnak fogalma sem volt róla, hogy mi kértünk idegenvezetőt, megbeszéltük, hogy akkor majd délután és elindultunk sétálni. Baromi meleg volt. Felmentünk a Terreiro Do Jesus térre, kicsit szétnéztünk, de már félve, hogy mikor támadnak a kéregetők. Megnéztük kívülről a Szent Ferenc templomot, fantasztikusan szép volt. Próbáltunk volna valami kajás boltot keresni, ahol vizet lehet venni, de sehol sem volt. Végül úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a szobába pihenni és erőinket gyűjtjük a legnagyobb melegben teendő városnézésre. Amikor visszaértünk, ott várt egy kis nő, Maria, az idegenvezető, aki elkeverte az időpontokat vagy valami ilyesmi és az is kiderült, hogy nem csoportos városnézés lesz, hanem csak az idegenvezető és mi ketten. Megbeszéltük és úgy döntöttünk, hogy akkor inkább most azonnal induljunk el, inkább, mint délután.
Először lesétáltunk a rabszolgák templomához, az Igreja NS do Rosario dos Pretos-t a Largo do Pelourinho-n. Azután felsétáltunk a Rua Alfredo do Brito-n, bekukkantottunk a tatarozás alatt álló orvosi egyetem épületébe, láttunk egy kakaócserjét, bementünk a Catedral Basilica-ba majd átsétáltunk az Igreja do Sao Francisco-ba, ebbe a fantasztikusan gazdag, arany templom néven is ismert barokk csodába, végül megnéztük az Igreja da Ordem Terceira de Sao Francisco templomot kívülről, mert itt a homlokzat az, ami gyönyörű. Közben persze bezavart minket csipke és festmény boltba, de hát nem akartunk vásárolni semmit, meg drága is volt. Mivel dolga volt az idegenvezetőnek, leültetett minket egy bárba, kértük, hogy hideg gyümölcslevet adjanak de jég nélkül, majd elment, hogy nemsokára jön. A gyümölcslé megérkezett de meleg volt és nagyon szar, otthagytuk a fenébe és átmentünk a szomszédos étterembe, ahol az előző napon ebédeltünk és ittunk egy hideg kólát. Most is kellemes élő zene szólt, fújt a szél és egyszerűen élveztük a salvadori hangulatot.
Egy kis idő múlva felbukkant Maria és folytattuk a városnézést. Elsétáltunk a Praca Tome de Souzara a Lacerda lifthez, ami a felső várost összeköti az alsó várossal. Éppen felújították, úgyhogy csak kívülről tudtuk megnézni és megnéztük a másik, üzemelő liftet, ami új ezért nem híres. Fentről megnéztük a Mercado Modelot, elvileg az is benne van a programban, de mi inkább azt kértük, hogy gyümölcs és zöldség piacra vigyen el minket. A városháza előtt nézegettük a panorámát, a panoráma gyönyörű volt, a városháza pedig egy szörnyű modern épület.
Megjött a kisbusz és elindultunk a városnézés második részére, az alsóvárosba. Lementünk a tengerpartra, hogy megnézzük a panorámát. Salvador de Bahia hatalmas város, több oldalról is megnéztük, elmentünk a Bonfin templomhoz is, de mivel zárva volt és árusok hada vette körül, inkább nem szálltunk ki, inkább egy partmenti erődnél álltunk meg sétálni.
Végül elmentünk a piacra. A táskánkat az autóban kellett hagyni a biztonság kedvéért, az idegenvezető nagyon ideges volt.
A piacon rettenetes zsúfoltság, kosz és káoszuralkodott. Csirkék ketrecekben, a gyümölcsök, zöldségek összeeszkábált állványokon voltak kiállítva, a jaca átható szaga érződött mindenhol. Ezt a gyümölcsöt nem kóstoltuk, de mindenhol láttuk itt északon, árulták az út mellett is. Vettünk egy görögdinnyét és egy kis fürt almabanánt. Ezzel vége is votl a napnak. A piacon szívesen nézgelődtem volna még, de Maria annyira ideges volt, hogy inkább mentünk. Fáradtak voltunk, mire visszaértünk a szállodába. Nem is ebédeltünk, csal ittuk a hideg vizet és lefeküdtünk aludni.
Estefelé taxival elmentünk abba az étterembe, amit a korút során néztünk ki magunknak a tóparton. Pizzát rendeltünk. A tóparton sokan voltak, szemmel láthatóan a salvadoriak oda járnak hűsölni, bár az étteremben szinte senki se volt rajtunk kívül.
A pizzát furcsán tálalták, adtak egy szeletet, majd amikor elfogyott, akkor jött a pincér és vágott még egy szeletet. Utcagyerekek jöttek pizzát kéregetni, de túl jól voltak öltözve ahhoz, hogy adjunk, nem igazán szegény gyerekek voltak, csak éppen kunyeráltak. Megpróbálkoztam az ananász desszerttel, persze, hogy konzerv ananász volt tejszínnel. Miért is gondoltam, hogy bár mázsaszámra árulják a friss ananászt mindenfelé, a reggelihez mindig adnak felszeletelt friss ananászt, legalább friss ananász salátát adnak vagy valami fantáziadúsabb édességet? Konzerv ananász szeletek voltak saját levükben.
Fújt a szél, kellemesen elücsörögtünk a nyitott teraszon. Taxival visszamentünk a szállodába. Kint buli volt, üvöltött a zene, az ablakból néztük, ahogy az alattunk lévő favelában szépítkeznek a lányok és zajlott az élet, de nem mentünk ki az utcára. Jobb a békesség.

Április 27. Szombat
Miután elfogyasztottuk a sajt, sonka és zsömle reggelit, összeszedtük magunkat és lementünk a portára, vártuk a buszt, ami időre meg is érkezett. A mai program a TAMAR (tartaruga marina) program volt és közben megálló Guarajuba-nál.
Először persze órák teltek el avval, hogy összeszedtük a többi résztvevőt, ezen közben azért északi irányban haladtunk a tengerparton, el a millió ‘praia’ mellett. Útközben megálltunk egy helyen pisilni, Lago do Abaté-nél, a hófehér, valóban fehér homok és a zöld növényzet érdekes kontrasztot alkotott. Dél körül értünk a stranddal kombinált teknős farmra, Praia do Forte-ra. A pálmafák közötti szűk kis sétányokon, amelyet mindenféle kis boltok szegélyeztek, fullasztó volt a hőség. A homokban gázolva jutottunk el a teknős farmra. Kicsi volt de nagyon érdekes. Igazi nagy teknőst csak egyet láttunk, a legnagyobb fajtából, ami ember nagyságú, pedig nem is volt. Kb. 1 óra hosszat nézelődtünk majd újra buszba szálltunk és elindultunk Salvador felé. Útközben megálltunk Guarajuba mellett ahol strandolni illetve ebédelni lehetett. Az étterem nagyon kellemes, árnyékos kerthelység volt, iszogattunk és hajtottuk el a Cocado-t kínáló gyerekeket. Megebédeltünk és nagyokat vigyorogtunk azon, hogy a köretet saláta bár szerűségből kellett venni és ott csak főtt rizs volt meg farofa és tepertő, saláta egy szál nem sok, annyi se. Édességnek nem volt nagy választék, guyava lekvárt kaptunk, hogy kóstoljuk meg, mert azt hoztak volna ki egy büdlivel édességnek. Ami azt illeti, nem voltunk elragadtatva. Kb. 3-4 órát ücsörögtünk itt, a nap tűzött, iszonyú volt a hőség és csak a strandra mehettünk volna, oda meg nem volt kedvünk.
A busszal sokáig tartott az út visszafele, mi voltunk az utolsók, akiket kietettek már jó koromsötét volt.
Az esti program: mosás.

Április 28, vasárnap

Délelőtt sokáig aludtunk, aztán csomagoltunk. Délben kellett a szobát elhagyni és délre jött a taxis, aki kivitt a reptérre. A taxi ugyanaz volt, mint akivel érkeztünk. Hamar kiértünk a repülőtérre, sikerült a függőszéket, amit Fozban vettünk és aminek ekkorra már rendesen megrongálódott a borítója, a repülőtéren becsomagoltatni. Kellett pénzt váltanunk, de úgy gondoltuk, hogy majd váltunk Belo Horizontéban, ettünk egy hamburgert és vettünk Cocadot ajándékba.
Estefelé érkeztünk Belo Horizontéba, a reptéren az utazási pultnál találtunk szállást, de amikor pénzt próbáltunk váltani, hát nem sikerült. Kártyával se sikerült kivenni az automatából, rendesen meg voltunk lőve. Nem volt arra se elég reálunk, hogy a taxit kifizessük a szállodáig. Nem volt más választásunk, beültünk egybe, majd amint megérkeztünk, beszaladtam a szállodába és a portán váltani akartam, de nem jött össze. Gyorsan rákiabáltam a portásra, hogy 7 reálra van szükségem, annyi kellett ahhoz, hogy a taxit ki tudjuk fizetni. Szegény ijedtében azonnal adott. Mikor ezt rendeztük, kiderült, hogy nem olyan egyszerű pénzt váltani. Már fent voltunk a szobánkban, amikor jött, hogy sikerült lerendeznie a dolgot, odaadtuk neki a dollárt és kb. fél óra múlva jött is a pénzzel. Mire mindezen túl voltunk, elegünk volta a mai napból. Annival beszéltünk telefonon és elmondtuk, hogy mikor érkezünk Sao Pauloba.

Április 29, hétfő
Reggel szokás szerint korán keltünk, megreggeliztünk és a portást megkérdeztük, hogy van-e kirándulás Ouru Preto-ba. Bemutatta nekünk azt a taxist, aki mindig ott volt a szállodában és megbeszéltük, hogy másnap vele megyünk el oda. Ma viszont Congonhas volt a program és még nem volt 1/8, amikor taxival kimentünk a buszpályaudvarra. Mint kiderült 8-kor indult a busz Congonhasba, megvettük a jegyet, egy üveg vizet és már indultunk is. A busz kicsit le volt robbanva és minden fánál megállt, emberek szálltak fel és le … Jó 2 órába telt, mire megérkeztünk Congonhasba. Minas Gerais is csupa hegy, a táj nagyon szép, bár más mint a mi szelíd lankáink. Vörös föld, meredek hegyek és meleg … Idegen, egzotikus, gyönyörű.
Itt kevesebb eső esik, mint a tengerparton, de a levegő nagyon párás.
Szóval megérkeztünk Congonhasba. A buszpályaudvar kulturált, vettünk vizet, meg akartuk venni a buszjegyet visszafelé is, de nem lehetett. Megvártuk a Basilica buszt, ami felvisz a Basilicához. A bust körbevitt a faluban, egyikre hegyre föl, a másikon le, csupa meredek domboldalra épült ez a település is. Szegénység, kosz. A bazilika háta mögött szálltunk le. A bazilika és az előtte lévő tér gyönyörűen rendben van tartva, lélegzetállító látvány. Egy életre beleszerettünk Alejadinhoba, nem hiába hívják a brazil Michelangelonak. A templomba nem lehetett bemenni, de a 12 apostol szobra kívül van, alaposan megnéztük őket. Páratlan látvány, az ember alig tud elszakadni. A faszobrokat sem láttuk, csak az utolsó vacsorát, mert ezek a téren elszórt kis házikókba vannak zárva. Az utolsó vacsorát is azért láttuk, mert ki volt törve az ablak. Fantasztikus élmény volt, ha becsukom a szemem most is látom magam előtt.
Beültünk a téren lévő étterembe és tutu a mineira-t ebédeltünk. Ez is fekete bab volt, rizs és zöldség, de legalább ehető volt. Utána visszasétáltunk a buszmegállóba és vártuk a buszt. 1 órakor indult egy busz vissza Belo Horizontéba, utána csak jóval később volt busz. Nagyon sokat vártunk. Amikor végre megjött és felszálltunk, idegesek voltunk, mert a kalauz végigkérdezett mindenkit, hogy hol akar kiszállni és a busz mindenfelé letért az útról. Végül mégis elértük a buszt és 1/23-ra visszaértünk Belo Horizontéba. Belo Horizonte nagyon csúnya város, alig van benne látnivaló. És itt láttuk a legrosszabb képű alakokat egész Brazíliában.
Kicsit pihentünk a szállodában, aztán elindultunk bankot keresni és pénzt váltani, meg venni valami ennivalót. A pénzváltás megint nem jött össze, a bankból is kizavartak, hogy ilyen későn már nem váltanak. Sétálgattunk, megnéztük a piacot és végül egy por chilo étteremben vettünk kaját, szendvicset és salátát – más már nem volt – visszamentünk a szállodába és ismét a portást kértük meg, hogy váltson pénzt.

Április 30, kedd
A mai program Ouro Preto volt. Szerencsés döntés volt, mert Ouro Preto meredekebb volt, mint eddig bármelyik brazil város, amit láttunk. Több, mint 1 óra volt kocsival, a már ismerős meredek hegyek között vitt az út. Alig volt forgalom. Megálltunk Ouro Preto fölött, egy templomnál, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra. Ez a templom se volt nyitva persze. Csodaszép város. Egy ékszer a hegyek között. Megnéztük a templomokat, a főteret és az Alejadinho múzeumot. Attila még Chico Rey aranybányájába is bement, egy magánház udvarán volt a bejárat, én nem mertem bemenni. Csupa sár volt, amikor kijött.
Ittunk egy kólát egy kedves kis kávézóban és elindultunk visszafelé. Belo Horizontéban még megnéztük a Pampulha negyedben a Niemayer féle Szt. Ferenc templomot, érdekes volt, bár a modern művészet tőlem kicsit távol áll.
A szálloda éttermében ettünk, Attila sajtos fettucinit és meg lasagnet. A pincér már második napja figyelgetett minket, nem sok külföldi fordulhat meg errefelé, végül megkérdezte, hogy amerikaiak vagyunk-e. Azzal nem tudott mit kezdeni, hogy magyarok vagyunk.

Május 1. szerda

Reggel a tegnapi taxisunkkal kivitettük magunkat a reptérre. A reptér iszonyú pici volt, de a TAM ingyen üdítőt és kekszet kínált. Dél körül értünk Sao Pauloba, ahol Anni és Attila már vártak a Congonhas repülőtéren.
Elvitte minket az állatkertbe, de mivel ünnepnap volt (május 1) valami iszonyú tömeg volt az állatkertnél. Bementünk ugyan, de 5 percen belül feladtuk, semmit nem lehetett látni, esélytelen volt, hogy akár egy állathoz is közel lehessen férni, hömpölygött a tömeg.
Végül felhívtuk az Anniékat, akik megbeszélték egy taxissal, hogy hova vigyen minket, ahová értünk jönnek. Jellemző Sao Paulo méreteire, hogy a taxis többször hívta őket, hogy merre is kell menni mert nem ismerte az utat.
Ildikóéknál ebédeltünk, túrós csuszát csinált a tiszteletünkre, nagyon finom volt. Attila közben keresett nekünk egy szállodát a közelben, ahová délután elmentünk, lepakoltunk. Nagyon szép szálloda volt, hatalmas szobával, gyönyörű fürdőszobával. Gyorsan lezuhanyoztunk azután elmentünk egy nagy plázába, Ildikó is csatlakozott hozzánk, nagyon szép volt, vízóra is volt benne és rengeteg virág. Itt láttunk végre igazi cukrászdákat, habos süti költeményeket, Ildikó szerint minden igazi cukrászda magyar kézben van. Megkóstoltuk a Pan do Minast, egy sajtos gombóc, nagyon finom, könnyű, omlós a tészta.

Május 2. csütörtök
Az utolsó napunk. Reggeli a szálloda éttermében, pazar volt a kínálat bár kicsit zavart a gyereksereg, valami iskolai csoport lakott a hotelban.
Reggeli után hazatelefonáltunk, akkor tudtuk meg, hogy a papa kedden meghalt.
Kicsit megdöbbentünk, de nem ért váratlanul minket.
Anniék jöttek értünk és elindultunk megnézni Sao Paulot. Reménytelen vállalkozás, órákig tart mire egyik helyről átér a másikra az ember. Én kinéztem néhány múzeumot, amit szerettem volna megnézni, el is mentünk, de már egyik se volt meg.
Azután Attila felvitt minket a Pico do Jarauga csúcsra, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt Sao Paulora. Rengeteget nevettünk útközben, mert Attila mindenképpen a majmokat akarta megmutatni, amik itt élnek, de nem láttunk egyet se. Azután elmentünk megvenni az ajándékokat, gyümölcsöket, kávét, amit az utolsó pillanatra hagytunk. Egy hatalmas bevásárlóközpontba mentünk, ahol van egy bolt, ahol Unikumot, magyar bort is lehetett kapni. Megnéztünk egy kutyaeledel boltot is, ami mostanában nyílt, szép nagy volt de a választék nem volt az igazi.
Egy nagyon szép churrascheriában ebédeltünk, jól elment az idő és későn értünk vissza a szállodába. Összecsomagoltunk és pihentünk egy kicsit, este 7-re jöttek értünk az Anniék és kivittek a reptérre. Hát a Guarulhos nem egy kellemes repülőtér.
Leültünk a bárba, a reálunkat nem tudtuk elkölteni, mert itt minden dollárért van. Este 11-kor indult a gép, szakadt az eső és hűvös volt – legalábbis a repülőtéren lévő tájékoztatás szerint. Megint jól ültünk, ketten egy négyüléses sorban.
Attila ekkor már nagyon rosszul volt, végigbóbiskolta az utat, én is aludtam egy kicsit, borzasztó volt, mint mindig. Amszterdamban nem kellett sokat várni a csatlakozásra, Attila pocsékul volt, még napokig lábadozott itthon.
Május 3-án este értünk haza

Bozóki Ági

A szerző írásai Az Útikalauzban

Bozóki Ágnes: Brazília – 2002

Bozóki Ágnes: Hollandia a tulipánvirágzás idején – 2006

Bozóki Ágnes: Indiáról – kicsit más szemmel – 2004

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu