Mayer István: Izlandi mozaikok – 2008

Mayer István: Izlandi mozaikok – 2008

A beszámoló a felkeresett látnivalók bemutatása mellett részletes hátteret rajzol az országról – jó fotókkal

Azért csak mozaikok, mert egy ötnapos társasutazás nem ad lehetőséget az ország mélyebb megismerésére. Persze azért sokat megtudtunk erről a gyönyörű szigetországról, egyrészt kitűnő idegenvezetőnk, Dávid révén, másrészt meglehetősen jól felkészültünk, így csak nyitott szemmel kellett nézelődni és befogadni a sok új információt.
Az utazásra persze jól rá kell készülni, hiszen a mienktől erősen eltérő klímájú országba megyünk, ahová több mint négy óra a repülőút és az időeltolódás is két óra. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy ebben az évszakban Izlandon a nap 24 órájából 19-20 órán keresztül nappali világosság van, amit néhány nap alatt nem lehet megszokni.

Izland elsősorban különleges természeti adottságai miatt került fel utazási programunkba. Már jártunk skandináv országokban, így volt némi fogalmunk a természet szeretetéről, megbecsüléséről és védelméről, ezért nem nagyon lepődtünk meg a nálunk még sajnos szokatlan tisztaságon és gondosságon, amivel az izlandiak őrzik és védik a természetet. Néhány évvel ezelőtt Finnország északi részén először azt hittük, hogy kényelmi okokból építettek deszkapallókból utat az őserdőben, végig a turista útvonalon, de később kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs, egyszerűen az erdőt védik a turistáktól, évszázadok óta nem taposott ember azon az érintetlen talajon.

Izland nagyjából akkora, mint Magyarország, de mindössze 300.000 lakosa van, amihez azért tudni kell, hogy az ország nagy része lakhatatlan. A lakosság többsége, mintegy 200.000 ember a fővárosban, Reykjavíkban él. A többiek néhány kisebb városban, illetve tanyákban, elszórtan, főleg a tengerhez közeli részeken élnek, halászatból, vagy mezőgazdaságból. Érdekes módon életmód és életszínvonal tekintetében nincs jelentős különbség a városi és vidéki lakosok között, ami az utóbbi évek jelentős gazdasági növekedésének és reformoknak köszönhető. Mondhatjuk, hogy az izlandiak általában jól élnek, olcsó a háztartásokban használt energia, minden tanyán ott van a villany, sok helyen saját energiaellátást biztosít a rendkívül könnyen hozzáférhető geotermikus energia. Busszal jártuk be az ország déli és délnyugati részét és nagyon sok helyen láttuk gőzölögni a hőforrásokat, illetve a hozzátartozó erőműveket. Az ez ezekre épülő uszodák, welness központok a legkisebb településen is megtalálhatók.

Ilyenkor május elején a nappali hőmérséklet néhány fokkal nulla fölött van, de ez az izlandiakat nem befolyásolja abban, hogy a szabadtéri medencékben lubickoljanak. Az időjárásról legfeljebb annyit lehet mondani, hogy szél, eső, vihar, tűző napsütés, havazás akár két órán belül is előfordulhat ugyanazon a helyen. Mi általában melegen öltöztünk, de láttuk, hogy az utcán a helyiek +4 fokban is rövid ujjú ingben, vagy pólóban sétálgattak, ez nekik már majdnem nyár.

Szóval jól élnek az izlandiak, amit az is mutat, hogy egy izlandi  lakos  átlagosan  évente  négy(!) alkalommal     utazik    külföldre    nyaralás,  szórakozás céljából, valamint, hogy a városlakók 70-80 százaléka rendszeresen jár éttermekbe ebédelni, vacsorázni. Az éttermi árakról csak annyit, hogy Vík településen (290 lakos), a városközpontot jelentő benzinkút-étterem-ajándékbolt létesítményben ebédeltünk a feleségemmel. Paradicsomlevest, hamburgert sült burgonyával, egy sört és egy fantát fogyasztottunk az önkiszolgáló étteremben, amiért közel 10.000 forintot fizettünk ki. Nem hiába mondják, hogy Izland a világ egyik legdrágább országa (legalábbis a turistáknak).

Itt mindenki autóval közlekedik, tömegközlekedés ugyan van a városban (busz), de kevesen használják. Nagy divat a terepjáró, abból is leginkább a luxus kivitelű, de ezek között is nagyon menő az olyan gépkocsi, amelynek különlegesen óriás kereke van. Mindenesetre luxus gépkocsikat illetően nem kifejezetten puritán az ízlésviláguk. Azért azt hozzá kell tenni, hogy ebben az országban, ahol a zord időjárás és a gyakori földrengések miatt soha nem lehet tudni, hogy melyik út lett  járhatatlan  egyik  napról   a   másikra,
nem feltétlenül luxus a megbízható terepjáró.

Izlandon a turistának fel se kell tenni a „Do you speak English?” kérdést, mivel az iskolában az angol és a dán nyelv kötelező tantárgy, így lényegében mindenki beszél angolul. Emellett tapasztaltuk, hogy az izlandiak kedvesek, segítőkészek, látszik, hogy a turizmus fontos ágazat és ezt mindenki komolyan is veszi.

Habár elsősorban a természet remekművei miatt jöttünk ide, néhány fontos reykjavíki látnivalót is megnéztünk. Szállásunk mellett ágaskodott a főváros egyik legmagasabb épülete, az 1945-től, 1986-ig épült Hallgrímskirkjka templom, melynek tornyából nagyszerű kilátás nyílik a városra. Szerencsénk volt, éppen Bach muzsikát játszottak a nagyszerű hangzású, több mint 5.000 sípos orgonán. Az izlandiak nem nagyon adnak a külsőségekre, ez nemcsak az öltözködésükre, hanem például az épületekre is vonatkozik. A templomok, múzeumok is ezt a puritán szemléletet tükrözik.

A templomba a belépőjegy kb. 1000 forintba kerül. A 74,5 m magas toronyba lifttel lehet felmenni, innen minden irányban nagyszerű kilátás nyílik a városra. Csak a harangjátékra kell ügyelni, amely minden negyedórában megszólal, és ott fenn, a harangok mellett ezt nem könnyű elviselni.

Reykjavíki panoráma a toronyból

Ezen a napon az időjárás kegyes volt hozzánk, városnéző sétánk ideje alatt csaknem végig sütött a nap. A következő látnivaló a főváros legöregebb temploma, a Dómkirkja volt, melynek szépségét kívül-belül tiszta vonalai és egyszerűsége határozták meg.

Orgonáján legnagyobb meglepetésünkre, nem sokkal belépésünk után a magyar himnusz szólalt meg. Később kiderült, hogy egyik csoporttársunk volt az előadó (alkalmi engedéllyel). A templommal szemben áll a 19. században faragott kőből épült, klasszikus épület, ahol máig is működik az izlandi parlament, melynek megalakulásáról és korai működéséről még szó lesz.
Az izlandiak szeretik a színes házakat, ami nem csak a falakat, hanem a háztetőket is jelenti. A panoráma képen ez nem látszik annyira, ezért egy kinagyított képen külön is bemutatom az összhatást.

Városnéző sétánk következő állomása a városháza volt, amely Reykjavík központjában a Tjörnin nevű kis tó partján épült. A modern vonalvezetésű városházát egy nemzetközi pályázat kiírása után 1987-ben építették. A tavon mindig láthatunk ott élő kacsákat, hattyúkat és más vízimadarakat. Telenként, amikor befagyna, a madarak miatt geotermális eredetű melegvizet eresztenek a tóba. A városháza előcsarnokában impozáns méretű dombortérképen tanulmányozhatjuk a szigetország léptékarányos geológiai felépítését.

A  tó déli részéhez közel találhatjuk az Izlandi Nemzeti Múzeumot is, melyet egy költséges felújítás és korszerűsítés után nyitottak meg újra. Sajnos fotózni itt nem lehetett, de elmenni még annak is érdemes, aki általában nem szeret múzeumba járni. Lehet, hogy a felújítás drága volt, de megérte. A múzeumokban megszokott tárgyak, használati eszközök, fegyverek, ruhák, ékszerek természetesen ott vannak, de  az ismeretek, információk közlése, átadása interaktív módon történik. Egyéni érdeklődésnek megfelelő témák választhatók és a nagy bemutató paneleken fotók, írásos szövegek, hangos videofilmek segítségével tudományos igényeket is kielégítő, érdekes, színes információkat kaphatunk legalább hat nyelven. Meghallgattam, illetve megnéztem egy ilyen ismertetőt az izlandi lakosság genetikai kutatásáról, amiből meg lehetett tudni, hogy az izlandi emberek 62 százalékban a brit szigetekről (főleg Skóciából) érkező nőktől és 80 százalékban Norvégiából érkező férfiaktól származnak. A genetikai kutatások segítségével eljutottak 190 ősükhöz, akik feltehetően az első telepesek között voltak. Persze „könnyű” volt a vizsgálatokat elvégezni egy olyan országban, ahol évszázadokon keresztül alig volt be-vagy kivándorlás. Próbálnák ezt nálunk elvégezni!

Érdekes még a nyelvhasználattal kapcsolatos információ, mely szerint Izlandon az elmúlt ezer évben érdemi nyelvújítás nem volt. A mai izlandi ember minden komolyabb nehézség nélkül elolvas és megért középkori, vagy még régebbi irományokat (gondoljunk csak a mi „Halotti beszédünk”-re). Egészen a legutóbbi évekig törvény írta elő a névhasználat olyan módját, amely szerint, ha Izlandon egy gyereknek az apja pl. az Erik keresztnevet viselte, akkor a fiú vezetékneve Eriksson, a lánygyereké pedig Eriksdottír lett. Még a külföldről bevándorlóknak is kötelező volt ez a névszerkezet, csak néhány éve szűnt meg a korlátozás.

Reykjavíki sétáink közben szívesen nézegettünk egy-egy színes házat, utcát, érdekes épületet. Néhány fotót ezekről a sétákról is bemutatok.

Nagy izgalommal készültünk a délutáni hajókirándulásra, amelyen a program szerint szerencsés esetben bálnákat is láthat a turista („Whale watching”). A kikötőből 1 órakor indult a piros-fehér színekre mázolt hajó.
A gyerekeket kötelező volt azonnal rikító színű mentőmellénybe öltöztetni, de jócskán akadt a hajón felnőtteknek való mellény, viharkabát és vízhatlan hajós ruha is. Mivel délelőtt jó idő volt, és délutánra is napsütés volt várható, nem vettük magunkra az összes meleg holmit, egy kellemes hajókázásra készültünk. Nem egészen az lett belőle. Már az első percekben kiderült, hogy a nyitott fedélzeten olyan erős szél fúj a hajó sebessége miatt, amit sokáig a magunkfajta „hajós” nehezen visel el. Ezért behúzódtunk a fedett részbe, és ott vártuk a jó szerencsét.
Mintegy fél óra alatt elhagytuk a Reykjavíki öblöt és kifutottunk a nyílt tengerre, majd újabb egy óra elteltével megérkeztünk arra a területre, ahol bálnákat lehetne látni.
A hajó személyzetéből egy hölgy a parancsnoki hídról hangosbeszélőn folyamatosan tájékoztatott minket a bálnák szokásairól, hogy mennyit bírnak ki levegővétel nélkül, stb. Egyszer csak bejelentette, hogy 11 óra irányában látott egy bálnát (senki más nem látta) és készüljünk, mert azon a részen 20 percen belül újra meg fog jelenni. Mindenki kirohant a hajó bal oldalára, fényképezőgép, videokamera élesítve és a jeges széllel nem törődve, izgatottan lestük a vizet. A hajó motorját is leállították. Vártunk egy jó félórát, majd a kapitány úgy döntött, hogy kijjebb, a nyílt tengeren van ennél jobb bálnaleső hely is, és teljes gőzzel elindult a hajó. Majd egy órát száguldottunk kifelé a tengeren, ahol már 2-3 méteres hullámok is voltak és a szél is egyre vadabb lett. A hajó rendesen dülöngélt, többen rosszul lettek, de a bálnák ezen a napon bizonyára nem vettek levegőt, mert egyikük sem jött köszönni a magyar turistáknak. Így aztán a teljesen összefagyott utasokkal visszafordult a hajó, a három órásra tervezett útból 4 és fél órás lett, sőt felajánlották, hogy kárpótlásul teljesen ingyen részt vehetünk egy újabb bálnanéző hajóúton. No comment.

A vidéki buszos utazások nem voltak különösképpen fárasztóak, hiszen a legtávolabbi hely sem volt 200 km-nél távolabb. Az első kirándulási napon sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk. Miközben Dél-Izlandra utaztunk, a szürke égből vigasztalanul zuhogott az eső. Először a Kerid vulkán krátertavához mentünk, amely Reykjavíktól mintegy 50 km-re van délnyugati irányban. A mintegy 3000 éves, 55 m mély kráter mostanra megtelt vízzel és meredek hegyoldalak veszik körül, a tó vize 8-10 m. mélységű. Szép látvány. Körülötte mindenfelé vulkánikus dombok láthatók. Sajnos a fotókon látszik, ahogy a szél megszórta vízcseppekkel a fényképezőgépet.

Az egész sziget a vulkánikus tevékenység nyomait viseli, fekete lávakő, vagy lávahomok borít mindent. Itt, a Kerid vulkán környékén, érdekes módon a vörös dominál, a talaj, a kövek, minden vörös.

Miután visszamenekültünk az eső elől kényelmes buszunkba, elindultunk Skálholtba. A kis faluban csak néhány ház és egy viszonylag nagy templom található, mégis az ország történelmében nagy fontossággal bír. A középkortól egészen 1785-ig ez volt a székhelye a két izlandi püspökségi régió egyikének, mely kulturális és politikai központ is volt. Itt alapították az ország első iskoláját is. A 14. század végén kezdődő dán uralom egyik fő törekvése volt a katolikus helyett a protestáns vallás erőszakos elterjesztése. Ennek a folyamatnak mintegy befejezéseként, 1550-ben, hogy írmagja se maradjon a katolikusoknak, az utolsó katolikus püspököt itt végezték ki két fiával együtt. A brémai Adam fennmaradt feljegyzésében 1075 körül úgy jellemezte Skálholtot mint a „legnagyobb várost” Izlandon.
Az 1956 -1963-ig épült templom meglepően nagy méretű, hossza 30 m. A már megszokott puritán berendezésű templom is koncerttel várt minket: kis orgonája szólt és egy hölgy az Ave Maríát énekelte.

Nem javult az idő, sőt egyre jobban zuhogott az eső, hideg volt, erősen fújt a szél, amikor a Haukadalur völgybe értünk, ahol utunk egyik legérdekesebb látnivalója várt: elérkeztünk a gejzírek vidékére. A legrégebbi feljegyzések a Haukadalurnál lévő gejzírről 1294-ből valók. A gyakori földrengések jelentős változásokat és több új, forró vizű forrást hoznak létre ezen a vidéken. A Gejzír és a környező gejzírek aktivitása szorosan összefügg a földrengésekkel. A rekord számú gejzírt 1630-ben jegyezték fel, amikor a földrengés olyan erős volt, hogy az egész völgy rengett. A névadó Gejzír ma már nem is működik, bár azt mondják, hogy évente egyszer megmutatja, hogy ő a főnök, mert alkalmanként akár 60 méter magasra is fellövelli a forró vizet.
Azért nem maradtunk látvány nélkül, mert utódja, a Stokkur gejzír becsületesen dolgozik, a leírások szerint nagyjából 5 percenként tör ki de „mindössze” 20 méterre lövi fel a forró vizet és a gőzt. Ez a „nagyjából” most nagyon bejött. Ronda szélben, zuhogó esőben, fázva mentünk az úttól mintegy 150-200 méterre lévő Stokkur gejzírhez. Az egész terület tele van kis bugyogó, forrón gőzölgő forrásokkal. Azt mondják, hogy itt van a legközelebb az izzó magma a földkéreghez, ezért tör föl a repedéseken keresztül annyi helyen a forró víz és a vízgőz. Gyorsan felállítottam a fotó állványt, rászereltem a gépet és vártam a következő kitörést (amíg odaértünk, kettőt már láttunk). Tessék elképzelni a szituációt: ömlik az eső, a gondosan magunkkal hozott (városi) esőkabát ronggyá ázik az első 10 perc után, a fényképezőgép is ázik, de nem tudom védeni, mert bármelyik pillanatban jöhet a „löket”. De nem jön. Kimeredt szemekkel nézzük a kis, talán egy-két méter átmérőjű tavacskát, amiből jönni kellene a gejzírnek. Az opálosan kék víz szintje egyszer csak elkezd emelkedni, buggyan egyet, majd újra visszasüllyed. Ezt még néhányszor eljátssza, végre olyan 10 perc után jön egy kisebb fellövés, melyet szinte azonnal követ egy másik, magasabb, de erre nem számítottam, a fotografálás elmarad, utána újra semmi. Szóval, amíg ott voltunk, a gejzír kilövései olyan össze-vissza következtek, hogy rendre elhibáztam az exponálást. Közben szegény gépem csak ázott, majd délután, amikor kezdett jó idő lenni és kisütött a nap, sértődötten felmondta a szolgálatot, a kijelzőn megjelent a felirat: „Focus error”. Emiatt sajnos az utolsó két napon bánatomra nem tudtam fotózni, még szerencse, hogy nálam volt a még működő kis videokamerám.

Ezen a környéken állítólag még további 30 kisebb gejzír és ezernyi forró, bugyogó forrás található, de ebben a szörnyű időben (akkor még nem tudtuk, hogy lesz ennél rosszabb is!) nem volt kedvünk sétálgatni.

Dél-izlandi kirándulásunk következő állomása a nagyszerű élményt adó Gulfoss vízesés volt. A Gulfoss vízesés a Hvítá folyó kanyonjában található. Ez az ország legnépszerűbb turista látványossága.
A széles Hvítá folyó délfelé folyik és mintegy egy kilométerre a vízesés fölött hirtelen balra fordul és lezuhan egy széles kanyarú három lépcsős hasadékba, melyben először 11, majd 21 métert (összesen 32 métert) esik.

A hasadék mintegy 20 méter széles és 2.5 km hosszú. Több próbálkozás is volt a Gulfoss vízesés hasznosítására, de végül a hasznosítási tervek rendre meghiúsultak. Ma már az állam a terület tulajdonosa, és bár még mindig vannak elképzelések vízi erőmű létesítésére, az állam védett területté nyilvánította.

A legenda szerint a bátor izlandi lány, Sigrídur Tómasdóttir elhatározta, hogy megvédi a vízesést a hasznosítástól, és ha kell, ezért a vízesésbe veti magát. Széles körben elterjedt, hogy ez a népszerű történet mentette meg a vízesést, de azt is mondják, hogy valójában ez nem igaz. Mindenesetre Sigrídur Tómasdóttir domborműve ott van a vízesés alatt. Itt igazán nagy szerencsénk volt az időjárással, kisütött a nap és végre nyugodtan lehetett fotózni, csak arra kellett vigyázni, hogy a gépet állványostul nehogy elsodorja az erős szél.

A nap végén meglátogattuk a Pingvellír Nemzeti Parkot, amelynek egyik fő érdekessége, hogy az észak-amerikai  és az európai kontinensek törésvonalán fekszik. Egy dombon állt meg a busz és onnan lehetett besétálni a parkba. Nagyszerű kilátás fogadott. A környező dombokról leolvadó hó egy hatalmas tóvidéket alakított ki a törésvonal európai oldalán.

Az izlandi nemzeti parkok közül ez az egyetlen, ami a világörökség része. A nemzeti parknak helyet adó völgy egyike az izlandi történelem legfontosabb helyeinek. 930-ban itt létesült a világ legrégebbi parlamentje, az Alpingi. A parlament évente ülésezett. Mivel a törvényeket nem foglalták írásba, egy tisztségviselőnek, a törvényhirdetőnek egyedül az volt a dolga, hogy memorizálja a törvényeket. A parlament gyűlésén a Törvényhirdető felmondta a törvényt az egybegyűlteknek és vitáztak is. Ezeken a gyűléseken bűnösöket is megbüntettek, a látogatók meg is nézhetik a helyet, ahonnan a folyóba dobták a törvényszegő nőket. A törvényhirdető jelentette be 999-ben, hogy Izland hivatalos vallása a kereszténység lett.
Ezen a történelmi helyen kiáltották ki az Izlandi Köztársaság függetlenségét 1944 június 17-én és a Park ad otthont Izland miniszterelnöke nyári rezidenciájának is.

A nemzeti park területén nagyon látványos módon érzékelhető az a tektonikai jelenség, hogy az amerikai lemez távolodik az európaitól. Ez itt ugyanis a „senki földje”, hiszen a nyugati oldal már az amerikai lemezhez, míg a keleti az európaihoz tartozik.

Különleges érzés volt Európa és Amerika között sétálgatni a törésvonal sziklafalai között. Évente 20 mm-rel távolodik egymástól a két lemez, így egyre tágasabb lesz ez a sík vidék (így Izland területe is folyton növekszik). Sajnos mostantól ez a hely arról is nevezetes lesz, hogy itt romlott el a fényképezőgépem, az utolsó képet a törésvonal amerikai oldaláról készítettem. Az ezután készített képek már a videokamerával készültek, ennek megfelelően minőségük jóval gyengébb.

A következő napon még délebbre mentünk, egészen a tengerparti Vík településig. Változékony, de szerencsére főleg napos időnk volt. A dombos tájon nagyon messzire el lehetett látni, olykor 60-80 km távolságban emelkedő hegyek is látszanak, ami annak köszönhető, hogy Izlandon mindenütt nagyon tiszta a levegő. Itt jegyzem meg, hogy az ivóvíz is csodálatos, egyszerűen csak tiszta víz íze van (amitől már régen elszoktunk). A dombok tetején, még mindig ott van a hó, de már olvad, és a rengeteg csurgó, patak, folyó vize mind iható. Útközben sok helyen láttunk legelészni lovakat. A szabadon tartott, kistermetű izlandi lovak sokszínűek, hatalmas lobogó sörényt viselnek, nagyon szép látványt nyújtanak.
Két vízesésnél is megálltunk. A  Seljalandsfoss egyike Izland legismertebb vízeséseinek, már messziről látszott, amint a meredek, sziklás dombról, 60 méteres magasságból lezuhan a víz. A festői tájon több kisebb vízesést is láttunk.

A még délebbre található 25 m. széles és 60 m. esésű Skógafoss az ország egyik legnagyobb és legszebb vízesése, szintén a meredek sziklapartról zuhan alá. A sziklafal száz kilométereken át párhuzamos a tengerparttal és az izlandi Felföld és Alföld között természetes határvonalat képez. Mivel állandó pára és permet van a vízesés környékén, napos időben teljesen szokásos látvány a dupla szivárvány, amelyet mi is élvezhettünk, de a fotózás sajnos elmaradt.

Ebédidőre megérkeztünk a vidék regionális központjába, a környékbeli lakosok szolgáltató központjába, a 290 lakosú Vík faluba. A „városközpontot” a benzinkút és a hozzátartozó, tengerpartra néző önkiszolgáló étterem és ajándékbolt testesíti meg. Korábban már megtudtuk, hogy Izlandon hadsereg nincs és a rendőrség összesen 110 főből áll. Nos, ebből egy fő, a helyi rendőr kezelésében működik a szolgáltató kombinát. Itt megebédeltünk (erről már beszámoltam), és megkíséreltük a helyi látnivalókat is megnézni.
A tengerből kiemelkedő bazalt oszlopokkal, gyönyörű (fekete) tengerpart tárult a szemünk elé. A népi hiedelem szerint hajnalonként manók járnak errefelé. Ezeket nem láttuk, de a tengerpartot sem sokáig nézegettük, mert a tenger itt nagyon vad és viharos, ez a rész a legnedvesebb hely egész Izlandon, itt várható a legtöbb esős nap. Hát ez bejött. Levegőt alig kaptunk olyan erős szél volt, és csak úgy vágta az ember arcába a vizet. Akinek még működött a fényképezőgépe, az sem nagyon tudott művészi fotókat készíteni. Mindenesetre  aki itt járt, annak már van fogalma arról, hogy milyen egy igazi viharos tengerpart. A távolabbi bazalt oszlopok alig voltak kivehetők a hullámverésben, közelebb menni meg nem nagyon akarózott senkinek. Aki megpróbált közelebb menni, azzal később az étterem mosdójában találkoztunk, amint alsónadrágban szárította a kézmelegítőnél csuromvizes nadrágját.  Mindezzel együtt a tengerpart gyönyörű látvány, nagy élmény volt.

Izlandi utazásunk méltó befejezéseként, megszakítottuk a repülőtérre vezető utat és elmentünk a Kék Lagúna geotermikus fürdőhelyre. Az odavezető út fekete lávaföldek között elterülő, opálosan kék színű, természet által kialakított, gőzölgő termálvíz-tavacskák között vezet egészen a fürdő bejáratáig.

Az időjárás a szokásos volt, a fürdésre, pihenésre szánt 2-3 óra alatt volt napsütés, felhős idő meg persze szakadó eső és hideg szél. Azt mondani sem kell, hogy a fürdő berendezése és szolgáltatásai nagyon korszerűek, a szolgáltatások mintaszerűek. A higiéniára és a biztonságra szigorúan vigyáznak. Az öltözőkbe csak az után lehet belépni, hogy a folyosón elhelyezett közös cipőtárolóban elhelyeztük a cipőnket. Utcai cipőben sehol a fürdő területén nem szabad közlekedni. A vízbe csak zuhanyozás után mehetünk, a zuhanyoknál kétféle tusfürdő is ingyenesen használható. A természeti környezethez igazodó hatalmas szabadtéri medencében a víz 38-40 fokos, ami egyáltalán nem tűnik túl melegnek a hűvös időjárásban és az állandó szélben. Bizony a fürdőzők nagyon igyekeznek befelé a vízbe, meg kifelé is, mert olyankor azért senkinek sincs melege.
Benn a vízben aztán sokan bekenik arcukat, vállukat a medence szélén található különleges fehér iszappal, amitől legalább is fiatalodást remélnek. De vigyázni kell, mert ha valaki véletlenül az arcán felejti az iszapot, még az öltözőig sem engedik menni a szigorú felügyelők; azonnal beparancsolják a zuhanyozóba.

Rövid izlandi tartózkodásunk alatt nem sok lehetőségünk volt megismerkedni, beszélgetni izlandi emberekkel. Mindössze annyit lehetett látni, hogy az emberek jól érzik magukat a bőrükben, jól élnek és szeretnek ott élni, ahol élnek. Kicsit irigylem őket.

Budapest, 2008. május 11.

Mayer István

A szerző írásai az Útikalauzban >>

---

Értesítem a kedves olvasót, hogy az idősebb generáció részére 2008. évben megjelent első könyvemnek már nyomdában van a frissített, átdolgozott második kiadása is. A cél változatlan: az idősek és az “igazi” kezdők ellenérzés nélkül merjenek belevágni a 21. században már szinte nélkülözhetetlen internetes világ és a számítógép megismerésébe. Bővebb információ a http://web.t-online.hu/istvanmayer/ weboldalon található.

Ossza meg ismerőseivel is a Facebookon, Iwiwen, MySpacen, Twitteren vagy más oldalakon – tegye a kurzort a szövegre, majd kattintson a megfelelő ikonra!

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés