Bagdi István: Egy hónap Guadalajarától Holboxig – Mexikó – 2006. ősz
Nagyon élvezetes olvasmány sok információval és jó fotókkal az ország több érdekes helyéről
Négyszeri átszállás, összesen 18 órás röpködés után október 13-án éjfélkor érkeztünk Guadalajarába. A megérdemelt pihenés még 2 órát váratott magára, elveszett csomagunk utáni futkosás miatt. 3 napig nem is került elő, de hála feleségem általam addig sokszor vitatott gondos pakolásának, emiatt csak minimális veszteség ért minket.
Másnap kezdődött négy napos kötelező programunk, utazásunk apropója: amíg feleségem dolgozott, én egyedül fedeztem fel a 4 milliós várost és környékét. Bemelegítésképpen reggel gyalog vágtam neki a szállodától a városközpontig tartó 13 km-es útnak, ami az előző napok repülős unalma után igazán jólesett. A várost nem turistáknak találták ki: poros iparváros, központjában a látnivalók fél nap alatt bejárhatók. Hangulata azért van: szakadt buszok számunkra kiismerhetetlen menetrenddel, laza latin-indián életvitel, a nagyobb tereken szocreálra emlékeztető szobrok. Itt még az országra egyébként jellemző rámenős stílusú utcai portéka árusítás is lájtosabb formában van előadva.
A város környékén tett kirándulásom viszont maradandó emlékké nőtte ki magát: Tequila. Igen, a hasonló nevű ital előállításának fővárosa, ami egyébként inkább falu mint kisváros. Másfél órás buszozással (Tequila express) elérhető, szemet, lelket és orrot gyönyörködtető élmény. A levegő átitatva a tequila illatával. Nem csak alkoholistáknak ajánlom.
Spanyol stílusú főtere van, helyes haciendákkal körbeépítve, az iskolákból egyenszoknyás és nadrágos nebulók rajzanak ki, vadnyugati filmekből előlépett lasszós, kalapos cowboyok lovai koptatják a macskakövet – ők a környék agave ültetvényeit őrzik. A tér egyik sarkában amatőr mariachi zenészek hangolnak, a másikban pedig az illat forrása, a tequila gyár. Ez egy látvány-üzem, ami belépti díj fejében kísérettel végigjárható. Teljeskörű kiképzést kaptam arról a folyamatról, ami alatt a kék agave 30 kilós gumójából palackozott ital lesz, és mindez pince látogatással és kóstolóval nehezítve. Mostmár tequilából is válogatósabb vagyok. Kóstoló közben a helyi erők a vendégkönyvből kiderítették, hogy utoljára 3 éve és 4 hónapja járt magyar látogató a “művekben”, ezzel újabb kör itókát sikerült kieszközölnöm a társaságnak.
A négy nap leteltével véget ért az akklimatizálódás, és az előre lefoglalt szállodák korszaka, s kezdetét vette amit igazán szeretünk: oda megyünk, és addig maradunk ameddig akarunk. A látnivalók és az útvonal összeállításánál – amit persze már otthon, részben az utikalauz.hu segítségével megtettünk – hamar rájöttünk, hogy egy hónap nem is sok idő. Mexikó ugyanis egy olyan úticél, ahol nem az a kérdés hogy hova menjünk, hanem hogy mit hagyjunk ki.
Repülőn vissza Mexikóba, majd 14 órás buszozás után Chiapas állam következett, annak is egy San Cristóbal de las Casas nevű városába költöztünk. Útközben bepótoltuk amit itthon elblicceltünk: egy tüntetés közepébe kerültünk, ami négy órás késést eredményezett. Szerencsére az itthoni körítés elmaradt, így az ablakok épek maradtak, és a busz sem lett felgyújtva.
A város éles ellentéte Guadalajarának: látványos, hangulatos, élhető léptékű és gyönyörű. Hangulata az olasz turisták által nagy számban látogatott görög kisvárosokra emlékeztetett, ahol a kéken és fehéren kívül más színeket is bátran használnak. Chiapas állam az útikönyvek szerint a legjellemzőbb mexikói stílusjegyekkel rendelkezik, az indián életforma itt állt ellen a legjobban a spanyol hatásnak. A zapatista lázadás is innen indult, és most is forrongó tartomány hí
rében áll. Gyors szállás keresés, és indulás a város felfedezésére. Rögtön az elején túlestünk utazásunk első, és egyben utolsó megrázkódtatásán: önhibámból fakadóan elveszett a kameránk az összes addig rögzített felvétellel együtt. A felszerelést pótoltuk, így innen kezdve úti beszámolónkat a “képes” jelző is megilleti.
Beleszagolva a helyi közlekedési szokásokba, és az útviszonyokat is tanulmányozva, elment a kedvünk az autóbérléstől, különös tekintettel a nagyszámú és magasságú “pocakos” fekvő rendőrre. Kirándulásainkat az utazási irodák által szervezett kisbuszos, egynapos vezetett túrákra alapoztuk, és nem választottunk rosszul.
Sumidero Kanyon: Motorcsónakos túránk a Chiapa de Corzo nevű kisvárosból indult, a Grijalva folyó meredek, több száz méter magas mészkőfallal határolt 35 km-es szakaszán. 
Annyiban különbözik az általunk csak képeslapon látott Grand Kanyontól, hogy partját buja növényzet borítja. Kicsit rontja a képet, hogy vize duzzasztott, az út végén vízi erőmű van. Így viszont folyása mára megszelídült, és motorcsónakkal járható. Ezt mi is megtettük, és a látvány lenyűgöző. Egyedi és védett állatvilága van, és néhol vízesések szakadnak a folyóba. Vezetőnk elmondta, hogy az indiánok, a spanyol hódítók elleni küzdelmüket veszni látván, megadás helyett családostul a kanyonba vetették magukat. Manapság csak megszállott bázisugrók ugrálnak, és pár félresikerült, halálos kimenetelű balesetet is feljegyeztek. Azokon a kevés számú partszakaszokon, ahol a hegyek nem meredeken nőnek ki a folyóból, 1-2 méteres krokodilok napoznak és rémisztgetik a nagyérdeműt. A helyiek persze azt mondják, hogy nem esznek embert, de fürdőzőt nem láttunk, térdig vízben álló, ruhát mosó indiánt viszont igen.
Másnap a San Lorenzo Zinacantan és San Juan Chamula nevű indián faluk meglátogatása volt a cél. 
A 45 ezres Zinacantan nevű tartományt a Tzotzil indiánok lakják, bizonyos fokú autonómiával rendelkeznek, saját nyelvhasználattal, önálló rendfenntartással, egyedi ruházattal, valamint az indián hitvilág és a kereszténység turmixából álló egyedi vallással. Ehhez képest meglepően közel, tízegynéhány km-re vannak lakóvárosunktól. Először egy, a falu főterétől látótávolságra levő indián kunyhóba vittek el. Itt mindenki tette a dolgát: sütöttek, főztek, szőttek, fontak, faragtak, gyereket neveltek. Kóstolót kaptunk tacosból és kukorica pálinkából. A 10-12 fős, legalább 3 generációs családot csak a nők és gyerekek képviselték, a férfiaknak úgy látszik nincs dolguk otthon. A kunyhó és környékének padlója beton, ami csökkentette az eredetiség érzetét, a kinn-benn mászkáló háziállatok is furcsán mutattak rajta. A ház egyben a helyben készített színvonalas kézműves termékek bemutatóterme is. 
A fizetség azért, hogy az egymást váltogató turista csoportokat elviselik az, hogy a kereslet házhoz jön. A falu egyébként látványos, de nem volt benne a levegőben, hogy különleges, indiánok uralta területen járunk.
A másik falu fő attrakciója a piac és a templom, ahol non-stop hitélet folyik. A gyarmatosítás idején a már megtérített, de a spanyolok által “gyerekeknek” hívott elnyomott őslakók a templomokban csak a földre ülhettek. Ezt a szokást a helybeliek tüntetően megtartották: belül nincs szék, vagy pad, viszont a kőburkolat gazdagon fel van szórva hosszú fenyőlevéllel. Áldozati gyertyáikat a földön égetik, és körülötte akár napokon keresztül is imádkoznak, esznek-isznak, társalognak, a varázslók ráolvasással és kézrátétellel gyógyítanak. Sajátos keveréke ez a kétféle vallásnak. Bent sajnos nem lehet fényképezni, pedig lett volna mit. Az indiánok egyébként sem szeretik a kamerát, hitük szerint a fényképükkel együtt a lelkük is idegen kézbe kerül.
A következő napon San Cristóbaltól délnyugatra, a Guatemalai határig elterülő őserdős területen több természeti képződményt is felkerestünk. Először a Grutas de San Cristóbal nevű cseppkőbarlangot küzdöttük le, amely a mi Aggtelkünkkel mérhető össze. Alkalmi túravezetőnk egy 8 évesnél nem több indián kislány, aki egy nála alig kisebb elemlámpával világította meg a látnivalókat. Mi persze itt is nagyon sajnáltuk, hogy egy kukkot sem értünk spanyolul, mert a többiek nagyon élvezték a szövegét. Rendesen megdolgozott a kijáratnál kapott baksisért, de utána sem ült rá a babérjaira, mert két túravezetés között csatlakozott testvéreihez, akik a helyi eladásra szánt kosarakat fonták. Dolgos életvitelük ellenére vidámnak, kiegyensúlyozottnak látszottak.
Hosszas őserdei autózás után a Clifton vízesés következett. Látványossága és vadsága számunkra minden addig és azóta látott vízesést felülmúl, beleértve a Niagarát is. A környező természetvédelmi terület meglepően rendezett és szervezett, nem éreztük a hasonló helyeken fellelhető “túlcivilizáltságot”.
Továbbnyomulva délkelet felé, az 59 tengerszemből álló Montebello tavakhoz értünk, amelyeket a színek tavainak is hívnak. Nekünk ezekből ötöt mutattak meg. Mindegyiknek külön egyénisége van, színük a tó magassági fekvésétől, mélységétől, és a környező erdős hegyek magasságától függ. A legtávolabbi, a Laguna Tziscao vizében már a túloldali Guatemala hegyei tükröződtek.
Másnap is folytatódott a kemény kiképzés. Észak-kelet felé vettük az irányt, ahol az első látnivaló az Aqua Azul vízesés. 
Akiknek már megvolt a Horvátországi Plitvice, azok könnyebben el tudják képzelni, ha minden dimenzióját legalább 20-szal megszorozzák és trópusi környezetbe helyezik. Színe a kéknek egy teljesen egyedi árnyalata, olyan azul. Itt érzékeltük először a vezetett túrák árnyoldalát: szívesen maradtunk volna még pár órát lubickolni és kipihenni az előző napok fáradalmát, de a túra szigorú menetrend szerint zajlott.
Az út itt is mint eddig mindig, magashegyi szerpentin formájában kanyargott. Ezen a szakaszon az országúti mozgó árusítás egy eddig nem tapasztalt formájával találkoztunk: gyerekek egy keresztbe kifeszített, piros színű rongyokkal teleaggatott kötéllel állták útját a “pocakos” rendőrök által már amúgy is lelassított forgalomnak. Cimboráik ugrásra készen várták, hogy a megálló autó utasait portékáikkal kezelésbe vegyék. Sofőrünk rezzenéstelen arccal állta az idegek csatáját, és kerülte a fék használatát. A fejlemények őt igazolták, mert a madzagot az utolsó 
pillanatban leengedték. Utunk utolsó vízesése a Misol-Ha volt. Különlegessége, hogy a függőleges vízfalat egy, a víz által kivájt barlangszerű mélyedésben belülről is körbe lehet járni. Itt fehérnemű nem marad szárazon, de ki foglalkozik ezzel 30 fok fölött.
A délután amatőr történészkedés jegyében telt el Palenque romjainak területén. A várost a Mayák 2000 éve kezdték el építeni, és mire a spanyolok megjelentek már el is néptelenedett, elnyelte az őserdő. Ennek köszönheti, hogy köveiből nem lett barokk templom, hacienda, vagy erődítmény, ahogy az ország egyéb területein sajnos szokásos volt. “Csak” ki kellett ásni, és már jöhettek is a turisták. Nagy előnye a később meglátogatott romokkal szemben, hogy itt szabad a mozgás: minden piramis megmászható, és minden üregbe be lehet bújni. A szélső épületek falai mellett már az őserdő kezdődik, ahonnan az üvöltő majmok távoli hangja is hallható.
Még aznap este elhagytuk a hegyvidéket, távolsági buszra szálltunk, és irány Yucatán állam fővárosa, Mérida. 
Érkezésünk reggelén heves eső volt, az utcákon álló vízben komoly hullámzást keltettek az autók. Most már értettük, hogy Mexikóban miért fél méter magasak a járdaszegélyek. 1-2 órás tanácstalan toporgás után a helyiek példáját követve mi is térdig feltűrtük a nadrágunk szárát, és elindultunk szállodát keresni.
Mérida átlagos méretű, egyéniséggel bíró város, különösebb nevezetességek nélkül (San Cristóbalt már nehéz felülmúlni), de kirándulásaink bázisának nagyon alkalmas. Két egymást követő napon Uxmal és Chichén Itzá romjait néztük meg. Mindkettő a félsziget kötelező látnivalói közé tartozik. Az útikönyvek leírásaival ellentétben a piramisok lépcsőin nem lehet felmászni, és a Kukulcán piramis belső labirintusa is két éve zárva van. Kárpótlásképpen befizettünk egy éjszakai lájtsóra, ahol a mayák csillagászati tudományát bemutató fényjátékot is beígérték, helyette egy látványos megvilágítással felturbózott rádiójátékot kaptunk. Az utóbbi pár sor fanyalgása ellenére azért Mérida és környéke is a kellemes emlékeink közé tartozik.
Irány a tenger! Cancún, vagy Playa del Carmen – ez volt a kérdés. A szakirodalom tanulmányozása után Playa del Carmen mellett döntöttünk mivel ez a vidék még nem amerikanizálódott el teljesen. Bizony itt is kemény kilométereket kell gyalogolni az egyébként csodálatos tengerparton, mire az ember kiér a hatalmas szállodák árnyékából. Átnéztünk a szemközti Cozumel szigetre, amit a Karib tenger gyöngyszemeként tartanak számon, ott is felhőkarcolók sora borította a látóhatárt. Nem baj, akkor kirándulunk:
Tulum romjainak az eddig látott műemlékekhez képest semmi különlegességük sincs, de a partját mosó tenger nagyon feldobja, és itt fürödni is lehet. Itt már lazák voltunk és nem kértünk idegenvezetést. Ezt a szándékunkat a pénztáros némi gúnnyal és tört angolsággal így nyugtázta: “Mint a kínaiak”. Odabenn fel is fedeztünk egy kínainak látszó csoportot, akik feszesen ülve a frissen letördelt pálmaleveleik árnyékában, figyelmesen hallgatták vezetőjük anyanyelvi felolvasását. Azért kalóz hallgatóként mintát vettünk 1-2 csoport vezetőjének monológjából, de az előző romoknál felszedett tudományunkhoz már nem sokat tudtak hozzárakni. A Maya naptárat meg ahogy addig, azután sem tudtuk megérteni, de ehhez nem is a 35 fokos klíma a legalkalmasabb. Különben is várt minket a tenger, ami méltó befejezése volt a kulturprogramnak.
Másnap egy Xel-Ha nevű természeti jelenségnek rugaszkodtunk neki. Ez egy folyó hosszú és tagolt tölcsértorkolatára települt látvány- és szabadidőközpont. Vize a tengernél kevésbé sós, ennek megfelelően egyedi élővilága van. A borsos belépődíjért cserébe zavarbaejtően széleskörű és tartalmas lehetőségeit kínálják az idő aktív vagy passzív eltöltésének. Lehet delfinek hasát vakargatni, szikláról vízbe ugrani, kilométer hosszú zúgókon leereszkedni, barlangban úszni, botanikus kertben sétálni, papagájokkal beszélgetni, vagy egyszerűen csak a függőágyakon emészteni az éttermek kínálatát. Mi a víz alatt töltöttük a legtöbb időt, a ráják és egyéb színes halak itt nagyon mutatják magukat. Egy nap ebből számunkra szükséges és elégséges volt. Itt végleg megérleltük a gondolatot, hogy csendesebb vidéket keressünk.
A pár száz kilométerrel Északra fekvő Holbox szigetére költöztünk, ami helyi léptékkel mérve is isten háta mögöttinek számít. Útközben még messziről láttuk Cancún szálloda sorát, majd egy hétre eltűntünk a civilizációból. A sziget 25 km hosszú, és a legszélesebb szakaszán sincs 3 km. Összesen egy halászfalu van rajta, fő utcája keresztben köti össze a két partot. Az összes utca földút, az általunk szigeti csettegőre keresztelt terepjárók homokon, vagy összetört kagylókon, csigákon futnak. Hagyományos autó csak elenyésző számban van, mivel a teherszállító komp csak megrendelésre közlekedik. Azért vannak szállodák és éttermek, de környezetbarát stílusban. Itt békés egymásrautaltságban él a kevés számú helyi lakos és a még kevesebb turista. Nyáron azért többen jönnek, mert több az élmény is: delfineket, bálnákat, teknősöket és flamingókat lehet nézegetni. 
Az általunk megismert szigetlakók magyart még nem láttak előttünk. Szállásunk mint a mesében: tengerre néző szoba erkéllyel, függőággyal, naplementével, kontinentális áron. Míg az erkélyen reggelizünk, a halászok alattunk kötnek ki, és teljes körű bemutatót láthatunk a tengeri herkentyűkből.
Azért nem mindig ilyen békés itt a helyzet: ottjárttunkkor volt 1 éve, hogy a szigetet meglátogatta Vilma, a hurrikán, és nagyon megviselte szegényt. Azóta szinte az összes házat újjáépítették, csak két romos nyaraló és pár derékba tört pálma emlékeztetett rá. Ez a sziget nekünk nagyon bejött, és ajánljuk mindenkinek, aki szereti a félrevonulós romantikát.
A pihenésre szánt hét hamar eltelt, és 30 órás buszozás után már a fővárosban is termettünk.
Innen ellátogattunk Tascoba, az ezüstvárosba. Valaha ezüst bányászatból és feldolgozásból éltek itt az emberek. Az ezüstöt már máshonnan hozzák, így csak a feldolgozás meg a gazdagság maradt. A város hangulatos, megér egy napot rááldozni. Piaca egy domboldalra épített fedett labirintus, a másik maradandó emlék a város fölötti hegyre épült haciendák, ahonnan remek kilátás nyílik. Ide a sípályákról ismert “tojáshéj” felvonóval is fel lehet jutni, amit a tiszteletünkre indítottak el.
Az utolsó napra a Popocatépetl (Popo) vulkánt akartuk becserkészni. 5452 m magas füstölgő, hófödte csúcsát már a buszból is láttuk. El is jutottunk egy Amecameca nevű kisvárosig, ami mélyen a Popo által veszélyeztetett zónában van, az utcákon már a menekülési útvonalak is ki vannak táblázva. Innen már csak regisztráltan, saját felelősségre és taxival lehet továbbmenni, borsos tarifával, és csak spanyolul beszélő sofőrrel. Figyelembe véve az előző napi, chilivel gazdagon fűszerezett ebéd okozta gyomortáji panaszaimat is, itt feladtuk a küzdelmet.
Mexikóvárosban csak felszínes benyomásokra futotta az időnkből. A Guadalajarából már ismert életérzés kerített hatalmába, azzal a különbséggel, hogy itt már csatorna szag is van, ami az utcán sütött tacos illatával keveredve érdekes elegyet tud alkotni.
A fő téren még láthattuk a Mindenszentek Ünnepéről megmaradt hatalmas és bizarr műanyag csontvázakat. Ez az ünnep itt kétnapos, és indián gyökerei is vannak. Ezért aztán a kirakatokban, ablakokban ilyenkor hatalmas csontvázak lógnak. A gyerekek fekete, csontváz mintájú nyalókákat szopogatnak.
Hazafelé a repülőút már meg se kottyant az előző napok hosszas buszozásai után. A párizsi átszállásnál sajnos egy üveg tequilát fel kellett áldoznom a repülésbiztonság oltárán – ami az óceán fölött már sikeresen átrepült. Kőbánya-Kispestnél a pénztáros kisasszony értetlenül nézett rám, mikor megszokásból harsány Buenos Tardes-szel köszöntöttem, ezzel kezdetét vette a visszaszokás a hazai valóságba.
Természetesen mi is okosabbak vagyunk már mint indulásunk előtt. Amit másképpen csinálnánk:
– Legalább alapfokú spanyol nyelvismeretet szereznénk.
– Bővebben tájékozódnánk a helyi ételekről. Az életnek ezt az oldalát sajnos nem ismertük meg igazán, és állandóan féltünk a gyomorrontástól, ami az utolsó napokban be is következett. A leszűrt tapasztalat: mindent meg lehet enni amit a szemünk láttára jól átsütnek, és csínján bánjunk a fűszerekkel.
– Bármennyire is sok a látnivaló, hetente legalább egy napot töltsünk passzív pihenéssel: laza séta, napozás, vagy ha pénztárcánk engedi: koktél szopogatás egy all inclusive szálloda medencéjében.
Bagdi István
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu