A világ legnagyobb homokozója – Doha és egy kis Dubai – 2015 – Katar, Egyesült Arab Emírségek – Horváth András

Egy bő kéthetes kirándulás tömören megírt története sok információval, érdekes építészeti megállapításokkal és megdöbbentően látványos fotókkal.

 

Amióta István barátunk felcserélte Los Angeles-i egyetemi klinika vezetői állását egy Doha-i hasonlóra (lásd még Örkénynél a Joliot Curie téri lakáscsere ügyletet), érlelődött a gondolat, hogy egyszer meg kell látogatni őket. Pontosabban kell fogalmaznom: Susi már eldöntötte rég, mire én rászántam magamat, hogy foglakozzak a gondolatával. Azt éreztem, hogy ez egy kivételes lehetőség, de soha nem vágytam a világnak ezen tájára. Az utóbbi években egyre inkább úgy érzem, hogy az európai tájakon, a hozzám közelálló kultúrákban annyi számomra ismeretlen és rejtett kincs van még, hogy nem egzotikus utazásokra, divatos távol-keleti kalandokra, téli nyaralásra, turisztikai mega-produkciókra kell az időt és a muníciót pazarolni.

A meghívás kedvessége, kedvesem elszántsága azonban oly erős volt, hogy az ellenállás értelmetlen és nevetséges lett volna. Ezért stratégiát váltottam. Ha utazunk, akkor hozzuk ki belőle a lehető legtöbbet, lássuk, mit lehet megismerni ebben/abban a világban! Leírom ezért – életemben először – naplószerűen az út élményeit, csupán annyi személyes történést belekeverve, mely életszerűvé teszi a szöveget.

István olyan feladatot vállalt el Katar állam fővárosában, mely léptékében, összetettségében minden tiszteletet megérdemel, és nem kevés kalandvágy is kellett hozzá – tőle is, és feleségétől Dorkától is. Hála a katari állam és Őexcellenciája Sheikh Tamim bin Hamad bin Khalifa Al Thani az Emír, valamint bombázó felesége Sheikha Jawahir bint Hamad bin Suhaim Al Thani kultúra és tudomány iránti elkötelezettségének, ez a tisztelet méltó anyagi keretekben is kifejezésre kerül, melynek áldásait István és Dorka jóvoltából mi is élvezhettük.

Az előkészületek során aztán kiderült még, hogy Istvánnak egy Dubaiban tartott újszülött gyógyászati konferenciája és a mi fapados repülőjáratunk menetrendje szerencsésen egybeesik, így az út még három nappal gazdagodott az Emirátus legjobban fejlődő városállamában tett látogatással. Ez az út végül a kezdeti ódzkodásom ellenére a szerencsés döntések, véletlenek és körülmények együtteséből alakult egy egészen különleges, tartalmas, és nehezen megismételhetőnek tűnő utazássá.

 

 ♦ ♦ ♦

A szerdai érkezés Dubaiba tökéletes, szép, tiszta időben landolunk, és Dubai látványa a levegőből pazar. A város fényárban fürdik, és a különböző formájúra tervezett körzetek úgy mutatják magukat, mint önálló dekorációs elemek egy nagyszabású karácsonyi bemutatón. Ha jól megfigyeli az ember, akkor azt is láthatja, hogy az is ki van világítva, ami még nincs is megépítve, de az utcák már tökéletesen készen vannak.
Járatunk a Dubai Al Maktoum International Airport-on landol, mely kb. kétszer akkora mint Ferihegy, és ez a két reptér közül a kisebbik a városban – belépőnek ennyit a léptékekről. Laza 3/4 óra taxi út (folyamatos 130 km/h mellett, 120 dirham) a belvárosba, ahol a Starbucks Cafe-nál vár minket David Khor, akit az Airbnb szállásközvetítőn keresztül találtunk (ez egy olyan rendszer, ahol a szállásadó előzetes egyeztetés után “befogad a lakásába vendégnek). Ő egy maláj orvos, aki a Berkeley-n is tanult, és Murakamit, Orwellt és Kafkát olvas, és lakása a város talán legszebb Reehan nevű lakóparkjában van a Burj Kalifa lábánál. Vele aztán keveset találkozunk, mert dolgozik (illetve kihasználva egy szeles napot elmegy hegyet mászni), de amiben tud segít, jelenléte barátságos és tapintatos, a beszélgetések tartalmasak és őszinték. Letesszük a cuccunkat, aztán 11-kor találkozunk a fényfüzérekkel díszített Sheikh Mohammed bin Rashid sugárúton Istvánnékkal, és némi vízipipa mellett koktélozunk – szigorúan alkoholmentesen.

 

 ♦ ♦ ♦

Csütörtökön rövid délelőtti séta a környéken, aztán metróval (inkább magasvasút, fejenként erre a távolságra 8 dirham) kimegyünk a Marina City-be. Ez vagy 100 felhőkarcoló együttese egy mesterséges öböl körül, melynek fele része még üresen, és helyenként befejezetlenül áll. Bolyongunk egész nap, sóvárogva nézzük a strandolókat (mert nem vittünk fürdőcuccot), aztán egy kiváló libanoni étteremben elköltött bőséges vacsora után gyalogolunk a Sting koncertre a Media City Center-be. A távolság csak térképen kicsi, valóságban egy többszintes csomópontot kell kikerülni, míg aztán az áramló tömeg irányít minket. A kezdés 8-ra van hirdetve, kis Bacardi promóció és nézelődés után ücsörgünk a füvön, aztán ácsorgunk elég hosszan.
Az elő-produkciót követően (hegedűs- táncolós csaj, három szám után elég unalmas), végre 11-kor megjelenik Sting. A várakozás fáradtságát egy pillanat alatt elfelejtjük, egyénisége lenyűgöző (a Police lányos arcú szőke ifjonca vén tengeri medvének álcázza most magát), tökéletes koncertet ad, nem sajnálja a ráadást, és láthatóan ő is élvezi a zenélést. A szétáramló tömeget magunk mögött hagyva nagy sokára tudunk csak taxit fogni, aki ráadásul “maszekol”, de korrekt áron hazavisz minket.

 

 ♦ ♦ ♦

Pénteken ünnepnap van a muzulmánoknál. Érdekes, mert délelőtt minden csendes, dél körül aztán megszólalnak a müezzinek, mindenki eltűnik az utcákról, mint ha légiriadó lenne. Csak a hülye turisták kóvályognak, és csodáskodnak távolról a mecsetek tág környezetében, utcán, sikátorban, autó mellett leborulva imádkozó igazhitűeken.

 

A Dubai Creek déli partján fekvő Bastakiya negyedbe megyünk, ami a régi Dubai központja volt. Most Indiaiak lakják nagyrészt, piacok, bazárok sora van benne – egy pillanatra Bombay-ben érezhetjük magunkat.

 

 

Ez azért egy igazi életszagú hely, egy mai Bábel – bár az utolsó kikötői (rab)szolga is beszél néhány szót angolul. Vízitaxival átmegyünk a túlpartra is, aztán még egyet hajózunk a Dubai öblön. A taxi 1 dirham fejenként, a sétahajózás 120 páronként!

Délutánra visszajöttünk az új belvárosba (Downtown), és Petráék ajándékaként felmegyünk a Burj Kalifa-ba. Hát, ez tényleg egy 1. számú látványosság, ebben a műfajban talán a legszebb magasház a világon. Utána még elmegyünk az Aquarium-ba, ami egy Dubai Mall 2. emeletén (!) van, és különlegességét a 30 x 8 méteres osztás nélküli üvegfala adja, ami 70 cm falvastagsággal tarja meg a többezer tonna vizet (ha mögé akarsz menni, akkor az 80 AED fejenként). Fölötte egy emelettel még egy állatkert is van, krokodillal, baglyokkal és remek kisállat bemutatókkal. Kinn a téren szökőkút nézés, zenére komponált több ezer spriccnivel – ez is jó szórakozás. Egy fázós vacsorával zárunk, mert lehűl az este, aztán hullafáradtan beesünk az ágyba – David már jóízűen horkol a szobájában.

 

 ♦ ♦ ♦

Szombaton tervezzük David-del, hogy kimegyünk még egyszer az óvárosba, megnézni az erődben berendezett múzeumot. Végül bizonytalankodunk, a Starbucks teraszán elbúcsúzunk tőle, és magunk indulunk neki a városnak. Az Al Fahidi erőd egy helyes, átlátható méretű kis Nemzeti Múzeum, van benne idő olyan kis apróságokat megnézni, amikre máshol pillantást sem vetnénk. Van például egy beduin nyakék, amelyikről a Mária Terézia (Ausztria császára, Magyarország királya, etc.) ezüst tallérjai lógnak szép számban. Aranyos (ezüstös) gondolat, hogy mondjuk egy sejk negyedik feleségének a nyakát díszítette valamikor.

 

Elmegyünk még a történeti Dubai területén újjáépített helyi skanzenbe, amit Heritage Village-nek hívnak. Tulajdonképpen jó, hogy helyreállították, helyenként talán megőrizték ezeket az épületeket, mert különben nem éreznénk már ezeket a múltbeli léptékeket ebben az átalakult világban.

 

Taxival haza, miután tisztázzuk Istvánnal, hogy a gépünk egy órával később megy, mint ők azt tudták – Doha és Dubai között is van egy óra eltérés(!).
A taxizás már olyan természetes része ittlétünknek, hogy nem merül fel kérdésként. Azt hiszem, életemben nem ültem összesen ennyit taxiban, mint itt – és mi lesz még. A reptér irgalmatlan méretű, ami különleges benne, hogy ez már az arab világon belüli tér, és így az utasok között mi vagyunk a kisebbség. Mókás, hogy a terminál bejáratánál kibeszélünk egy tüdőbajos kinézetű burnuszos fiatalembert a két feleségével, majd várakozás, csekkolás után a gépen pont a mi helyünkre szeretne leülni, mert azt hiszi, hogy a három hely szabad. Sajnos nem tudom átadni nekik a remek ablak melletti helyet, ahonnan megint totálpanorámát kapunk az éppen esti fényárba öltöző városról.

Az Öböl felett repülve néhány fúrótorony monstrum érzékelhető csak, a leszállásnál mi távolról látjuk a várost, míg Dorkáék a másik oldalon kapják a fő látványt. Doha a levegőből kevésbé látványos, kevesebb a fény, de talán csak Dubai elvakított minket. A légitársaságok becsületére legyen mondva, mindig tesznek egy kis vargabetűt, hogy a kedves utas ki legyen elégítve.
Az első kellemes élmény a hivatalnok fiú az útlevél ellenőrzésnél. Kedves, intelligens, és barátságos. Érezhetően tudatában van, hogy fontos szerepe van az országa megítélésében. Meg is dicsérem, amit tisztelettel és őszinte mosollyal nyugtáz.
A bér-limuzinnal végighajtva a Corniche-on már sokkal ütősebbnek és izgalmasabbnak tűnik az élet. A Corniche nekem egyébként is valami békebeli eleganciát kölcsönöz helyből a városnak, mert felidézi Durrell Alexandriai négyesében mindig részletesen leírt hangulatokat (…a Grande Corniche elnyújtott kanyarulattal kígyózott a messze szemhatár felé…). Nekem azonnal van valami szimpatikus másság a városban (ami tudom, hogy most még csak nagyon felszínes ismeret alapján áll), kicsit kulturáltabbnak, helyesebben, inkább kultúra-központúnak tűnik Dubaihoz képest.

Megérkezünk a Kempinski Residences-be, ami a belváros északi oldalán, a West Bay-re nézően áll. A személyzet ugrik, István profin kezeli a helyzetet, én bénán nyúlkálok a koffer füle után, mert félek, hogy belehal a kis indiai, ha megemeli. Aztán hagyom, mert rájövök, hogy ő ezért kapott itt munkát, hogy ezt csinálja. Furcsa világ, nem mondom, hogy nem tetszik kipróbálni, de megszokni nem szeretném.
Este “végre” alkoholhoz jutunk, úgy teszünk, mint akik az utolsókat rúgják már. Ülünk az 52. emeleten az ötszobás luxus apartman hatalmas nappalijában, nézzük a várost a földig üveg ablakokon át, isszuk a mindenfélét (én életem legfinomabb Tequiláját, cukros-fahéjas citrommal – ezt az újításomat megjegyezni!), és Istvánnal könnyűzenei Ki-Mit-Tud-ot játszunk. Nem is tudom, talán azt képzeli, hogy nem ismerem Donovant, vagy a Dr Hook & the Medicine Show-t? Aztán megint eldőlünk, mint a lőtt medvék…

 

 ♦ ♦ ♦

Vasárnap itt munkanap. István is munkába megy, míg rövid hezitálás (és bőséges reggeli) után úgy döntünk, hogy befizetünk a városnéző Dohabus-ra (180 QAR fejenként, amiért egy pazar vacsorát is lehet már enni).

 

A belvárosból indulunk északnak, elmegyünk a Sheika és pereputtya tengerparti villái mellett, elhagyjuk a Katara-t (kulturális shopping center, egy komplett város – azt hisszük, hogy visszafelé is erre jövünk, de nem…), és eljutunk a Pearl-ig, ami a Palm itteni megfelelője. Nekivágunk a kör alaprajzú Porto Arabia első negyedének, aztán egyedül végiggaloppozom az ellenkező oldal negyedét (kikukkantok a külső peremre kreált velencei imitációhoz), és ezzel úgy érezzük, hogy ezt a programpontot teljesítettük – talán túl is. Akkora felületek, távolságok mindenhol, és olyan kevés használható tartalom, hogy élvezhetetlenné válik az egész. Talán 10 év múlva kicsit beérik, bekopik, lesznek tényleg lakói, és az üzleteknek vásárlói. Ha valaki majd erre jár, tudósítson róla.

 

Kihasználandó a buszba fektetett pénzecskénket, elmegyünk vele a déli végállomásig, ami a Sharq Village környékén van, sőt visszajövünk a belvárosba. Susinak fáj a torka, gondoljuk az eszetlen légkondicionálás a fő oka – és ez sajnos napokig nem javul, sőt romlik – míg majd egy kis maradék antibiotikum segít neki túljutni rajta.
Este USA-ban élő (korábban Belgium, Franciaország, Szaúdi Arábia) magyar orvos, Patay Zoltán, és fia Farkas jönnek vacsorára. Kellemes, beszélgetős este. Érdekes látni és hallgatni, ahogy a világjárásban szocializálódott, vezető állású értelmiségiek beszélgetnek a számunkra ismeretlen, vagy legalább is szokatlan szakmai és egzisztenciális lehetőségekről. Még érdekesebb a fiú, aki számára ez a lét csak a kezdete az ő pályaívének. Helyhez kötöttségről (kötődésről) itt nem érdemes említést tenni.

 ♦ ♦ ♦

Hétfőn kora délutánig még érvényes a busz bérletünk, így kimegyünk vele a Katara-ba. Ezt az egészet a Sheika (az emír felesége) találta ki, mondhatjuk, hogy az ő játékszere. Van benne amfiteátrum (kicsit görögösre sikerült római utánérzet, rengeteg kő, hatalmas terek, királyi kapuval), két mecset (ezek egészen szépek), állatkórház sólymoknak, mérnökegylet, filmintézet, fotószövetség kiállító teremmel, galériák. Nagyon jó kortárs kiállításokat találunk, például a QM Gallery-ben. Itt találkozunk először a kiváló Yusef Ahmad katari művész képeivel, papirusz tekercses alkotásaival.

 

Galambdúcok, és persze éttermek és mindenféle kávézók, no és remek toalettek gazdagítják a kínálatot. Helyenként egészen megnyerő, jó terek, érdekes árnyékolások, hagyományos és mai épített formák keveredése teszi kellemes sétahellyé az együttest.

 

Egy hatalmas park épül mellette, amire nagy szüksége van ennek a borzasztóan poros és zajos városnak. Műdombon tekeregnek a sétányok, a lejtőkön komoly alépítményből nőnek ki a remélhetően hőség-tűrő terülő növények. Érdekes, hogy nagyon kevés árnyékolót építenek, pl. a buszmegállók rendszeresen csak egy táblából állnak. Itt van egyébként a város talán egyedüli nyilvános strandja, a Katara Beach, ahová 100 QAR a beugró, ha van ildomos, mindent takaró fürdőruhád.
Hazaérve lemegyünk a ház uszodájába, sötétedésig olvasunk, meg szunyókálunk a nyugágyban. Bevásárlunk, Susi remek spagettis vacsorát készít, hármasban eszünk, mert Istvánnak hivatalos programja van.

 ♦ ♦ ♦

Kedden az uszodában kezdek, és mostantól minden reggel. Egyedül úszom a vízben, aztán egy kis idő a gőzben – ezt azért el lehet viselni. A magyar követségre megyünk, ahol jegyet kapunk a másnapi lovas programra. Kisebb vargabetűk után a belvárosban, a Central Post Office-nál (Ahmed El Kafrawi, 1988) szállunk ki a taxiból. A gúla formájú épület előregyártott elemekből épült és a galambdúcra emlékeztető kép a fő motívuma. Jó belső terei vannak, a csőszerű megnyitások hatékony árnyékolást biztosítanak. Nagyot sétálunk a Corniche-on, gyönyörű idő van.

A Msheireb Center (Architectes Allies & Morrison) előtt jetski világbajnokságra készülnek, míg benn az épületben remek kiállítás mutatja be a cég ingatlanfejlesztési projektjét. Nem kicsi ambícióval, és persze elképesztő pénzügyi háttérrel át/újjá építik Doha belvárosának hasonló nevű negyedét. 100 építészből választottak ki 5 irodát, akik profi munkát végeztek. Az alapelvek tiszták, élhető, fenntartható, hagyománytisztelő, de korszerű építészet. A konkrét megoldásoknál már érezhetőek az itt szinte elkerülhetetlen túlzások, a növekvő léptékek, az üzleti szemlélet, de ezzel együtt talán egy új gondolkozást honosítanak meg a közel-keleti településfejlesztésben.

Ránézünk a Sheraton Hotel piramis épületére (W.Pereira, 1982), ami még ma is megállja a helyét – igaz kapott egy jelentős ráncfelvarrást. Keresztülgyalogolunk a belvárosi felhőkarcoló rengetegen. A legjobb épület minden szempontból (nekem) a Nouvel által tervezett Burj Doha. Tiszta, értelmes, dekoratív és egyedi megfogalmazás. Zseniális a hálós (négyszer léptéket váltó elemekből szerkesztett) homlokzat, mert szemben a legtöbb épülettel, nem tűnik porosnak. Belső tere olyan átlátható és nemesen egyszerű, hogy zavarba ejtő ebben a márvánnyal, gránittal teletömött világban. Bejárati szintje egy növényzettel befuttatott gödörben, fémlamellás árnyékoló által rejtve – szinte provokatív a többi barokk felhajtós, tolakodó cour d’honneur-rel szemben.

Este Arata Isozaki Convention Center-ében hallgatunk koncertet. Olyan zenébe botlunk (Ed Sheeran, és előtte Ray Knee) akik nekünk nem ismerősek. Egy szál gitárral megőrjítik a tinilányokat, de többé-kevésbé minket is. Az épület frontját egyébként egy gigászi, organikusnak szánt ágasfa jellemzi, aminek azon kívül, hogy az épületet minden mástól megkülönbözteti, semmi gyakorlati haszna nincs. Nem tudom megszokni ezt a nagyotmondó építészetet, mert ami mögötte van, az nem több, mint egy gyárcsarnok.

 ♦ ♦ ♦

Szerda a lovassport napja. Az Al Shaqab Stud egy kb. 80 hektár területű ultramodern ménes telep, ahol a lovak egészségére laborok vigyáznak, a karámokban dizájn árnyékoló szerkezetek vannak, a lovászok S500 Mercedes-szel járnak, és van egy világelső lovarda: fedett bemelegítő csarnok, nyitott, de szerkezetileg integrált nyitott pálya, és egy kb. 3000 nézőt befogadó belső csarnok.

 

Bence Balázsnak szurkoltunk, aki lovas akrobatikában végül 13 közül a 11. lett. Fiatal, lesz még jobb is. Utána hosszú gyaloglással átmegyünk az Education City-be. Távolról látjuk az Iszlám fakultás (QFIS) épülőfélben levő, kétszarvú csodapalotáját (építész Mangera Yvars Architects), mellette a Nemzeti Könyvtár építkezését (építész Rem Koolhaas/OMA).

 

Bemegyünk a Carnegie Mellon University épületébe (építész Legorreta + Legorreta, jó ház, akkora, mint az ÁOK, 40 hallgató van benne állítólag), mellette a Texas A&M University viszont tipikusan az az épület, amikor a tervező (ez is L+L) túllő a célon. Hasonló a helyzet a “felvonulási tér” együttesénél (szintén L+L), ahol kb. 25 000 m2 burkolaton nem igazán történik semmi, illetve ha a Sheika vagy az Emír elfoglalja trónusát, akkor az alattvalók eléjük járulhatnak. Ragyogóan lehet fotózni, de zakkant építészeken kívül szerintem nem járja körbe senki.

 

Távolról jól néz ki a Qatar Foundation Headquarters finoman változó, raszteres homlokzatú épülete (építész OMA), és a Liberal Arts College doboza (építész Coelacanth K&H). Csak távolról látjuk a SIDRA épületegyüttesét, ami egy gigászi klinikai együttes (építész Cesar Pelli), ahol István fog dolgozni valahol a 3.-4. emeleten. Innen Krisztivel kimegyünk a Villaggio Shopping Center-be – no, ha van ízléstelenségben bajnokság, akkor ez bátran indulhat. Velencében majszoljuk a Carefour-ban vásárolt elemózsiánkat, Milánóban fagyunk kockára Versace, Bulgari, Chanel és társaik kirakatai előtt, míg végre kijutunk belőle. Átmegyünk a közelben levő Aspire Zone sport épületeihez. Az Academy (építész Roger Tallibert) impozáns kívülről, VB, vagy Olympia ambíciókat sejtet a társaival együtt (kb 10 műfüves pálya, egy 50 000 férőhelyes stadion, több kisebb csarnok, amúgy még 8 stadion van, vagy épül a városban). A Torch (Fáklya, építész Hadi Simaan) kissé rokon felfogású Nouvel házával, de belső terei már rakoncátlanabbak, és nem annyira következetes a szerkezet sem. Azért az oldalából kinyúló medence különlegessége lehengerlő, még, ha nem is sok haszna van. Hosszú hazaút egy “maszek” taxival, este pazar indiai vacsora a Marriott-ban. Itt nincs olyan, ami ne lenne elérhető – ha van rá fedezet.

 ♦ ♦ ♦

Csütörtököt a MIA – Iszlám Kultúra Múzeuma napja. Az ingyenes Downtown Bus-szal utazunk a Central Post Office-ig, aztán a Corniche-on sétálunk vagy 3-4 km-t az I. M. Pei által tervezett, félszigeten álló épületig. Szép, ahogy távolodunk a City-től, és folyamatosan változik a város és a tenger viszonya. A parkban melósok alszanak a fűben – ha sorsuk nem is rózsás, de legalább kiélvezik a rendezett környezet előnyeit.

A múzeum Pazar, lehet kritizálni néhány eltúlzott elemét (íves, páros lépcső, rácsostartós üveghíd, néhol historizáló elemek), de összességében méltó a vállalt feladathoz. Hatalmas auláját csegelyekre emlékeztető elemek aszimmetrikus rendje és egy fémlemezzel bélelt kupola zárja.

A lényeg azonban a kiállítás, melyhez hasonló professzionálisan tervezettet, egyúttal látványosat ritkán lehet látni (legutóbb Olmoucban az érseki palota múzeumában volt szerencsém). A technikailag tökéletes kiállítást ráadásul egy jól áttekinthető – részben hatalmi centrumok szerint időben (korai arab világ, Irán, Egyiptom, Syria, Törökország), részben tartalom szerint tematizált (figurális, kalligráfia, minták, tudomány) – rendben lehet bejárni. Nem is jutunk a végére, marad még bőven egy következő látogatásra. A múzeum egyébként ingyenes, de az öltözködési szabályokat itt szigorúan betartatják.

 

Taxival villámgyorsan hazaérünk, és István már hívja is a másik limuzint, hogy elmenjünk egy kollégája délutáni koktéljára. A belépéskor riasztó a sok óóóóh, meg aaaaah, de hamar túljutunk rajta, mert borzasztóan kedves mindenki. David és Eilene a házigazda (márciusban BP-i utat terveznek), de pillanatok alatt számos ismerősre teszünk szert. Deepak Kaura (orvos-India / Namíbia / Kanada / Katar) azonnal meghív minket a Burj Doha-ba épületlátogatásra. Nagyot beszélgetek Adam-mel, aki mérnök, és valami software multi elnökhelyettese volt, de van egy talán japán lány aki építészként az egyetemi negyed kiviteli tervein dolgozik. Sok az orvos, meg az orvos feleség, a csajok körben leülnek, megy a poénkodás, hogy nem is engedik a férfiakat maguk közé. Steff és párja is itt van, akikkel szombaton majd hajóra ülünk. Jó kedélyű este után Dorka finom főztje a vacsora, aztán kártyázunk egyet. István és Dorka megdicsérnek minket, hogy milyen jól helytálltunk a társaságban. Igen, azt hiszem jó partnerek voltunk, talán, mert nekünk nem volt tétje a bemutatkozásnak. Talán Susi hagyott némi nyomot a nőkben is, jópofa lenne néhány lakberendezési feladatot kapni innen.

 ♦ ♦ ♦

Péntek az ismétlés napja. Megígértem Istvánnak, hogy a MIA-ban vezetést tartok nekik. Megjegyzem, még nem volt benne, így még az épület tér-szimbolikájának elmagyarázása is új volt neki. Én is csak közben jövök rá, hogy az épület hossztengelye Mekka irányában áll, míg a rá merőleges tengely – mely a múzeum nagycsarnokának és a bejáratnak a tengelye – erre merőlegesen, a belváros, a modernitás felé. Vajon mi járhatott az öreg mester a fejében még, amit ilyen jól bevettek az arabok.
István az elmondottakat felmondja a később érkező Dorkának, így rá kell jönnöm, hogy vigyáznom kell, mit beszélek. A vezetés jól sikerül, mindent elmondok, amit tudok – jó, hogy nem kérdeznek vissza, mert kiderülne, hogy ott a vége. Amit nem tudunk kideríteni, Dorka egyből nézi az interneten (qibla – kába kulcsa, enamel – zománc, emeral – smaragd, asztrolábium, stb.). Susi közben kint a parkban ghánai fiatalokkal ismerkedik, míg végül visszajön az épületbe.
Megnézzük még az ideiglenes kiállítást az iszlám mesevilágáról (Firdausi: Shahname, Ezeregyéjszaka meséi, stb.), itt jó lett volna több idő, mert sok történetet meg lehetett volna hallgatni, érteni. A szeles időben bemegyünk a Souq-ba, előbb a mai kereskedőházakban járunk (közepesen elegáns boltok, elképesztő ruhaköltemények és anyagok, amiket otthon, vagy az abaja alatt viselnek az asszonyok). Az utca itt hamisítatlan közel-kelet, van kosz, nyüzsgés, tülekedés. Látjuk, az Al Fanar kulturális központot (modern, zikkurat formájú minarettel), és egy régi mecsetet, de mindenhol egyértelműen zárva vannak az imahelyek előttünk.
A régi Souq Waqif-ban egyből jól érezzük magunkat. Nem tolakodóak a kereskedők, látszik, hogy itt nem a turistákból élnek. Hihetetlen árubőség és választék, de alapvetően jó minőségű, helyi termékből. Szövet, textília a legtöbb, de ahol használati tárgyak vannak, az is valódi. Taqiyah-nak nevezett, kerek fejfedőt veszek, többet is, mert szépek, olcsók, és talán kedves ajándék is lehet belőle. Fel is teszem, ami többekből elismerő pillantást vált ki – vagy csak bolondnak néznek?

 

Közben az utcán beduin asszonyok és harcos férfiak csoportjai zenélnek és táncolnak, úgy tűnik a maguk örömére is teszik. Péntek van, ünnepnap, teli van az utca családokkal, kézenfogva sétáló fiatalemberekkel (!). Egy iraqi étteremben vacsorázunk, bőségtálak, kedves kiszolgálás, akrobatikus teás-ember, teljesen normális árak mellett (360 Riyal bőséges borravalóval négyünkre). Nagyon vidám este, és otthon még egy kártyacsata is hátra van.

 

 ♦ ♦ ♦

Szombatra motorcsónak túrát szerveztek Dorkáék Steff-fel és Lisa-val. Velünk tart még Kelly, aki este indul Steff-fel Etiópiába szemet operálni, illetve fényképezni.
Ilyen csak a filmekben van, hogy megérkezünk a Sheraton kikötőjébe, a személyzet kikapja a kezünkből a szatyrokat, a 11 személyes, 260 lóerős motorral szerelt csónak 40-50 km/h-val hasít, és percek alatt megnézzük a vízről azt, amit napok óta lábunkat elkoptatva bejártunk. Gyönyörű időben elszáguldunk a Pearl-ben levő Porto Arabia-ba – a vízről sem sokkal megnyerőbb – aztán megállunk a West Bay-ben fekvő Al Safliya szigetnél, tapasztaljuk, hogy az öböl nagy részén sekély a víz, emiatt eléggé csendes és nem túl hideg. A sziget kopár, de egy pár méter széles földnyelven Susi olyan messzire bír elmenni, hogy már látcsővel is csak találgatom, hogy ő lehet-e a pont a távolban. Sörözünk, borozunk, Rolling Stones-t hallgatunk, jól szórakozunk ezzel a fura kompániával, Visszafelé még elkerülünk a MIA felé (Dorka vezet), aztán kikötünk, mert indul az Addis Abeba-i járat. A víz, a nap és a szél kiszívott minket, így hazaérve “csendespihenő” következik, esti beszélgetés, kártyázás.

 ♦ ♦ ♦

Vasárnapra sem felejtette el Deepak Kaura a nekünk tett ígéretét, és dél előtt egy fél órával Max, a titkára vár minket a bejáratánál. Bonyolult és felesleges biztonsági hókusz-pókusz után felmegyünk a torony tetejébe egy külön erre a célra szolgáló lifttel.

 

Befejezetlen, hatalmas, többszintes tér a kupola alatt, érdekes látni a nyers szerkezetet. Belülről lehangolóak a koszos üvegek, de az emirátusok világában töltött napok után már képesek vagyunk elképzelni egy pálmafás, uszodás, koktélozós őrületet itt. Max egyébként német, így időnként – amikor éppen nem telefonál – nyelvet váltunk, ami jól passzol ehhez a bábeli világhoz. A telefon egyébként olyan kelléke ezeknek az embereknek, amibe kapaszkodnak, el nem engedik egy pillanatra sem, akkor sem amikor nem dolgoznak. A pakisztáni, meg filippínó melósok az ebédidőben a szegélykövön ülve beszélgetnek az otthoniakkal, vagy interneteznek, de kivétel nélkül mindegyiknek lóg a fülhallgató a fején.

 

Egy-két West Bay Shuttle kör után a City Centerben bevásárlunk, majd igyekszünk haza, mert indulunk sivatag nézőbe. “Maszek” alapon megyünk (fejenként 200 Riyal a 4 órás túra), sofőrünk, mint kiderül, palesztin származású jordán, aki Katarban született és katona – másod, vagy harmad állása az idegenvezetés, pontosabban az őrült vezetés. Élvezetesen szlalomozik a városi dugóban, száguld az országúton, de amit a dűnéken művel az minden elismerést megérdemel. Sikongatunk, frászolunk, félünk és örülünk egyszerre, amikor a dűne élén átbillenti az autót, és oldalazva, szlalomozva szánkázunk lefelé. Kicsit olyan élményem van, mint amikor a Universal Studios-ban a vissza a jövőbe produkcióban kilőttek az űrbe, és azt mondogattam, hogy “na neeee, azt már neeem!
Naplemente a belső tenger fölött egy magaslaton, gyorsan hűvösödő időben. Dorka rosszullétét ápoljuk, nem sok sikerrel. Abdullah elvonul imádkozni (azt hisszük először, hogy praktikusan térdelve vizel), aztán tovább telefonál. Amikor nem karattyol valakivel, nagyon közvetlen és kedves, de azért van benne valami a filmek sztereotip arab figuráiból. Nem csodálkoznék, ha alkalomadtán a foga közé kapná a jatagánját. Sötétben indulunk már haza, félelmetes a lámpafényben az út, de nagyon profi a sofőrünk. Egy veszélyes helyzet azért adódik, röhej, de egy szemben jövő autót itt a sivatagban alig tudunk kikerülni. Egyszer csak fényözön fogad minket kikanyarodva egy dűne mögül – ez a pumpáló állomás, ahol megint országúti nyomás kerül a gumikba. Kicsit hulla a társaság mire hazaérünk, csajok elvonulnak, Istvánnal megnézzük az “American sniper” című filmet – duplán nyomasztó, mert európaiként is háborog bennem a lélek, és most az arab világhoz is közelebb vagyok, mint valaha.

 

 ♦ ♦ ♦

Hétfőn reggel Dorka még rosszul érzi magát, így Susi velem tart az Imam Muhammad Ibn Abdul Wahhab mecsethez (ez az állami nagymecset, 10 ezer hívő fér el belül, de az udvarokkal együtt összesen 30 ezer hívőt tud fogadni). Az első udvarban a biztonsági őr hozzám lép, szimpatikusan bemutatkozik, és elmagyarázza, hogy én a főkapun, Susi a lady’s entarnce-on keresztül bejuthat a templomtérbe. Impozáns, kb. 5000 m2 terem, ahol az egyharmad terület felett van a női karzat. A fehér csíkos vörös szőnyeg olyan süppedős, hogy lágyabb a járás rajta, mint a sivatag homokjában. Felmegyek még egy emeleti könyvtárba, ahol szintén nagyon kedvesen fogadnak, és bár szól már a müezzin, és éppen kezdődik a déli ima, beinvitálnak.

 

Az odaúton és a visszaúton is több lakónegyeden megyünk keresztül, hol gazdagabb, hol közepesen gazdag épületek között. Összességében azért ez a környék jól kiépített, helyenként egészen vonzó. Ahol fasorokat telepítenek, ott az árnyék elviselhetővé teszi a most már növekvő meleget. A fasor és a gyep persze attól függ, hogy van-e telepített öntöző hálózat. A belvárosban aztán buszra szállunk, és hazaérve egy kicsit pihenünk. A délutánt a Souq Waqif-ban töltjük, legelőször megkeressük az előző nap kiszemelt ékszerészt, hogy a kiscsajoknak színes gyöngy nyakláncot vegyünk. Saad Ismail al Hassimról aztán kiderül, hogy body builder és fakír volt, aki még ma is szívesen mutogatja a tudományát. Susinál akkor szakad el a cérna, amikor előkapja a szöges deszkát a kassza mellől. A délután legjobb része aztán, amikor egy pados büfében sajtos lepényt és rendes helyi tea mellet (összesen 13 Riyal) nézegetjük az esti forgatagot. István és Dorka is megérkezik, és egy emeleti teraszon (építkezés zaja mellett) esszük a sokféle helyi ételt. Nekem és Susinak ízlik, Dorka még maródi, István talán jobbat kívánt volna. Taxi haza, kissé fáradt társaságunk hamar ágyba vonul.

 

 ♦ ♦ ♦

Kedden megint bizonytalankodással indul a reggel, Dorkának “jó oka” van, hogy nem tart velünk a MATHAF-ba (Arab Museum of Modern Art). A Kempinsky homlokzatát végre elkezdik takarítani, mire hazaérünk ki fogunk látni 52. emeleti sarokszobánk másik ablakán is.

 

Taxival megyünk az Education City mögött levő múzeumba (36 Riyal), nincs más közlekedési lehetőség. A sofőr is nehezen találja meg a főútról a bejáratot, mert mindenhol építkezés van. A múzeum dicséretes (ráadásul ingyenes) erőfeszítés az arab világ kortárs művészetének áttekintésére, inkább érdekes és tanulságos, mint művészileg felemelő. A kevés igazán érdekes művészeti próbálkozás között megint Yousef Ahmad képei tűnnek ki (akinek a Katara-ban már láttuk a kiállítását), aki úgy tudja a mai eszközöket használni, hogy közben érezhetően megtartja arab identitását. Sajnos a földszintet éppen új kiállításnak rendezik be, így gyorsan végzünk.

 

Nehéz és drága visszajutni a városba, de megint a Souq Waqif-ba tartunk. Dorka érkezik, és így a lányokat magukra hagyom, és nekivágok, hogy megnézem az Alriwaq Art Center-t a MIA mellett. Azonban ez is, a MIA park is, és az Al Fanar iszlám kulturális központ is zárva van.
Hosszú túrával elmegyek a Nemzeti Múzeum építkezéséig. Nouvel mester itt eléggé elengedte a fantáziáját, kusza, bonyolult, méregdrága építkezés képe bontakozik ki. Ha egyszer befejezik, akkor valószínűleg nagy vonzerőt jelent majd, de én felelőtlen túlzásnak tartom – különösen a MIA relatív józanabb együttese mellett. Általában is úgy érzem, hogy túlfejlesztik ezt a csöpp kis országot, és Doha egyszer csak kipukkan a katari mini-paradicsommal, és talán az egész Emírség hihetetlen, valószerűtlen mesevilágával együtt.
Visszafelé még bemegyek a “dszindzsásba”, a kevésbé fényes hátországba, ahol lepattant házak aljában folyik az egyszerű kereskedés. Souq-beli törzshelyemen teázom és lepény eszem, aztán a lányok is végeznek a textil piacon, így egy gyors taxizással már a City Centerben vagyunk, hogy vacsora alapanyagot vegyünk. Remek ételek készülnek, kolbászkák, hús-rudacskák, sült zöldségek. Jókedvű vacsora, italkészletek fogyatkozása, hangoskodástól sem mentes kártyacsata zárja ezt a napot. Utolsó éjszakánkhoz fekszünk ma le, talán most már nem is olyan nehéz szívvel gondolva az utunk végére.

 ♦ ♦ ♦

Szerda amolyan jutalomjátékként alakul – nekem. A csajok boltozni mennének, Susi henna írást akar készíttetni, így én szabad napot kapok. Igazából már mindenhol voltunk, de úgy gondoltam, hogy a MIA környéke még megér egy misét. Busszal a Főpostáig, onnan a már ismert hosszú gyaloglás a Corniche-on, de most egyből tovább is megyek a Alriwaq Art Center-ig.
A “Here There” kiállítás címe érdekes szójáték, mert az arab megfelelők is csak egy írásjelben térnek el: هنا هناك. És akkor gondoljunk csak az Itt és Ott szavainkra… Megint meglepetésként ér, hogy ebben az amúgy konzervatív államban olyan nyitottságot mutatnak a kortárs művészeti törekvések iránt, ami csak a legfejlettebb demokráciákban megszokott. A Brazilokkal állították párhuzamba a saját művészeti eredményeiket. A Brazilok kemény installációkat, provokatív, graffiti-szerű képeket, meg persze sok gondolkodni, emlékezni való opust hoztak. A helyiek gyakran ezekre a kívülről jövő ingerekre reflektálnak, próbálják a saját kulturális környezetükre értelmezni, ami néha suta, következetlen, de őszinte igény érződik mögötte a világgal való kommunikálásra. Mint a Mathaf-ban, itt is az az érzésem, hogy a saját út megtalálása (talán megtartása) lehet csak egyedül üdvözítő számukra. Ez a nyitottság alkalmas lehet arra, hogy saját kultúrájukat közvetítsék a világ felé, annak a rangját, értékeit kell elismertetniük, mert ez hiteles és ez gazdagítja legjobban az egyetemes kultúrát.
Nekivágok a MIA parknak, hatalmasat gyalogolok a kerek öböl partján, míg kiérek Richard Serra “7” című 26 méter magas acél kolosszusáig. Serra valamit megérinthetett a helyiek (vagy a Sheika) lelkében, minimalizmusa, nyersessége, az acél táblák ereje jó helyen van itt. Van neki egy sivatagi szobra Zekreet mellett, nyugat Katarban, ami négy egymástól nagy távolságra felállított 15-16 méter magas acél lapból áll. Sajnos ide nem jutottunk el, de fotón is érezhető az elképesztő ereje ennek a térnek.

 

Visszaérve a MIA-hoz még bemegyek egyet az időszakos kiállításra. Végigjárom még egyszer az iszlám művészetben ábrázolt, leírt csodálatos kreatúrákat bemutató kiállítás termeit, egy vetítőteremben hallgatom a Shahname, a Kalila wa Dimna, az Ezeregy éjszaka meséit. A fáradtságtól el is alszom kicsit. Hazaérve már a csomagoláson van a sor. Este István a St Regis hotel seefood éttermébe visz minket. Mindenkinek külön válogatják össze az alapanyagokat, külön átbeszélve az elkészítés módját. Gasztronómiailag hibátlan, még a személyesség is megvan, de mindig rájövök, hogy azért legjobban egy kiskocsmában tudom érezni magam. Gyönyörű a kilátás a West Bay-en keresztül a belvárosra. Érzelmes búcsúpillantások, szép záróakkord.

 

 ♦ ♦ ♦

Csütörtök hajnali négykor indul a gépünk. A megrendelt taxi késik, kezdünk pánikba esni, nincs-e valami félreértés. Lakásba visszamenni már nem tudunk, a telefont Istvánék lehalkították, idegesen ácsorgunk a szálloda felhajtóján. Mégis visszamegyek gyorsan, de mire Istvánt álmosan kiveri a csengö az ágyból már jelzést kap, hogy jön a taxi. Valóban, mire leérek az 52-röl, a kocsi már ott áll az épület előtt. Nem késtünk le semmit, de nem vagyunk álmosak. A nap végül úgy telik el, hogy a dohai búcsú után Isztambulban reggeliztünk, Budapesten Petra várt minket, megnéztük a kiscsajokat, aztán este Pécsett még koncertre megyünk. Több már nem fért bele!

 ♦ ♦ ♦

Most már hetek óta ülepednek az élmények, vizsgálom, hogy mi a tanulság. Az biztos, hogy a kapott élmény különleges és maradandó. Nem állítom, hogy több időt szeretnék ebben a világban eltölteni, nem marasztal sem a léptéktelen, tradícióiból kiesett városi környezet, sem a felfoghatatlan gazdagság. Építészként a szerzett tapasztalat nem igazán hasznosítható számomra, talán mert nem akarok, már nem is tudok részévé válni ennek az ingatlanfejlesztésben tobzódó világnak. Remélem, hogy a Msheireb kiállításon látott emberibb városfejlesztést vizionáló gondolatok előbb terjednek el, mint, hogy az emléke is elvész a hely hagyományainak, és az itteni kultúrát tükröző településszerkezetnek. Mindig is jó szívvel fogok azonban emlékezni a néhány személyes, emberekkel kapcsolatos élményre, melyek segítenek eloszlatni az iszlám világgal kapcsolatos hibás általánosításokat. Itt a konzervatív arab világ él együtt egy idegen bolygó megjelenésével, futurisztikus díszleteivel. Ha úgy nézem, hogy egy utazás alatt két bolygón is járhattam – hát nem is volt rossz vállalkozás.

 

Köszönjük Istvánnak és Dorkának a vendéglátást, a barátságot, köszönjük az égieknek a biztonságos utazást és a szerencsés hazatérést. Köszönöm a katariaknak, hogy az iszlám világ békés arcát megismerhettük. Köszönöm Susinak, hogy rábeszélt az útra, hogy velem volt.

Horváth András

 

 

Itt is feliratkozhat a hírlevelünkre

[ninja_form id=5]