Fajszi Bence: Önállóan felfedezni Tunéziát – 2004

Fajszi Bence: Önállóan felfedezni Tunéziát – 2004. szeptember

Talán nem tévedek, ha az itt olvasható írásnak nagy sikert jósolok. Szerzőnk a tömegturizmussal sújtott Tunéziában olyan vidékeket járt be, amelyeken csak elvétve találkozott idegen utazókkal. S közben láthatta az ókor több rendkívüli építményét, ismerkedhetett a helyiek életével, szokásaival. Hogy megkönnyítsük a követők dolgát, a jó hangulatú beszámolót nyomtatható formában is feltettük – a szerkesztő.

Előszó

Marokkóban töltött 1 hetes nyaralásomkor, 2003-ban megfogadtam, hogy visszatérek az Afrikai földrészre, és mindenképpen szembenézek a sivataggal. (Marokkóban sajna erre nem volt lehetőségem). Így 2004 szeptemberében menyasszonyommal, valamint egyik barátommal és annak barátnőjével felkerekedünk tunéziai élménygyűjtő kéthetes túránkra.
Sousse városában szálltunk meg egy olcsó szállodában.( Sheherezade ***) Mivel kalandor lélek vagyok, nem szívlelhetem a turistagyárak személytelen profitorientált miliőjét, így számomra nem lényeg a luxus luxusa, azaz az 5 csillag!!!
A város tipikus arab település a maga félkész épületeivel, hatalmas forgatagával. Kellemesen el lehetett bóklászni benne, főleg azokon a részeken, amiket még nem fertőzött meg a turizmus teljesen. A szálloda jó volt, közvetlenül a tengerparton feküdt. Az épületet a tengertől pálmaerdő választotta el, ami a szükséges Afrika hangulatot megadta. Aki ebbe a hotelbe megy, azért vigyen magával egy flakon domesztoszt, mert a fürdőszoba takarítását jobb, ha nem hagyja a helyiekre!!!

Indulás előtt elterveztem, hogy miként járjuk be az egész országot. Az Interneten és útikönyvekben talált információk alapján meghatároztam azokat a helyeket, amik mindenképpen szerepelnek az útitervben. Így négy nagy túraútvonal készült. Igyekeztem az útvonalainkat úgy alakítani, hogy azok a turistagyárakat minél messzebb kerüljék el, és a helyiek életébe minél nagyobb szögben nyújtsanak betekintést. Ez az ország északi részének beutazásakor nem is jelentett problémát, viszont a déli sivatagi túra során rá kellett döbbenni, hogy tényleg többnyire csak azon az úton lehet haladni amin a turistabuszok. Mindez abból a prózai okból van, mivel nincs más út! Utazásainkhoz 15.000 forintért bérlehető Renault Thaliát használtunk, ami a tökéletesen bevált. Ha nagy terepjárót béreltünk volna, azzal sem jártunk volna jobban.

Az autóbérlésre csak tapasztalt vezető vállalkozzon, mivel az arab országokban a vezetési kultúra igencsak eltér az európaitól. A KRESZ szabályokat csak hébe-hóba tartják be, időnként egymásnak koccannak, viszont nagyon jó reflexekkel rendelkeznek. Ha valaki szeret vezetni, annak rettenetesen nagy élmény az ottani vezetés. A centizgetés, a gyengéden a másik kocsijának lökhárítóval történő nekimenés elfogadott, sőt kötelező!!! Három sávos úton 5 sorban álló autókonvoj sem ritkaság! Ha elég pofátlan, és tolakodó vagy, akkor van esélyed arra, hogy a többi vezető tiszteletben tartja a haladási útvonaladat.

A túrák közti szünetben a hófehér homokos tengerparton (szálloda előtti partszakasz) pihentük ki magunkat, és készültünk fel a következő túrára, valamint engedélyeztünk magunknak némi fogyasztói társadalomban preferált szórakozást. Ilyen volt a Port el Kantauiból kiindulva végrehajtott búvárkodás valamint mélytengeri halászat. Sajnos ezek is igencsak turista szagúak voltak, így a várt eufóriát nem sikerült elérnem.

Első túra: Tunisz

Első utunk Tuniszba vezetett. No nem a felkapott autópályán száguldottunk, hanem a tengerparttól eltávolodva, az Atlasz hegylánc legkeletibb lábának vonulataira felkapaszkodva “U” alakban közelítettük meg a Sousse-tól légvonalban 130 km-re lévő Tuniszt. A mi utunk kb. 500 km hosszúra sikeredett (Oda-vissza), de megérte. Sousse-t észak felé elhagyva a kétszer két sávos turistáknak épített autóút kis mellékúttá zsugorodva halad tovább a Hergla nevű kis tengerparti falu felé.

A faluban balra ívelő úton haladunk tovább. A tengertől távolodva alig 1 méter mély tó közepén kanyarog, onnan kiemelkedve az immáron egysávossá szűkülő utacska. A tóban pihenő, és “lebzselő” flamingók ezrei rózsaszínűvé festik a tájat Az autó közeledtére sem szállnak el, így viszonylag közelről meg lehet őket nézni. Pár kilométer után az autópálya fölötti kis hídon evickélünk át a tengerparti lapályt felváltó lankákra. Itt a Zaguan felé haladó utat választjuk. Átmegyünk Enfidaville falun. Zaguan előtt kb. 20 km-re balra egy kis hegy tetején műemlék (rom) falu áll. A település neve ha jól emlékszem Takrouna. A faluhoz málladozó betonút vezet felfelé 15 fokos emelkedőn. Domb tetején 10 épület áll, melyből négyben laknak. Turista egy sincs, mivel ez a hely kiesik a szervezett utak hatósugarából. Mikor megállunk az autóval, fogatlan helyi öregasszony közeledik felénk, akit 1 dinár fejében lefényképezhetünk. Igazi dísze lesz albumunknak ez a kép, mivel az idős asszony fénytelen szeméből és ráncaiból az afrikai népek szenvedései, és mai napig fennálló mérhetetlen nélkülözés olvasható ki.

Pár percen belül gyermekhad rohamoz meg minket. Már felkészültünk erre, így a nálunk lévő cukorkát osztogatjuk számolatlanul. Az idős néni is sorba áll, és mutatja, hogy ugyan nincs foga, de azért a cukrot el tudja szopogatni! Egy 20 év örüli helyi srác tört angolsággal elkezdi magyarázni a látványosságokat (old houses, nice streets), de leállítjuk, mondván nem kérünk idegenvezetést. Mosolyogva veszi tudomásul közlendőnket, és nem erőszakoskodik.

A falu 200 méter magas bazaltkúp tetejére épült, így az elhagyatott romos házak erkélyéről megkapó kilátás nyílik a falu alatt keleti irányban elterülő lankás részre, ahol olajfa ültevények sorakoznak. Nyugatra az atlasz hegység magasodik, amerre tovább visz az utunk. A falu még lakott házai fehérre festve, kék kupolákkal kapaszkodnak a dombtetőbe. Érdekes látvány a romos épületek közt a jó állapotúak látványa. Gondolatban a romokat is a lakott épületek tisztaságával felruházva egy paradicsomi falucska képe rajzolódik ki. A romok közt sétálva neszezésre figyelünk fel. Hatalmas teknős mászik ki az egyik árnyékos sarokból. Az egyik cukorkaleső kisgyerek tört angolsággal megnyugtat, hogy ne féljünk, a kígyók csak sötétedés után jönnek elő. ÁÁÁÁÁÁÁÁ, ugrunk vissza a kocsiba.

A faluból továbbindulva meredek hegyi utakon jutunk el Zaguan városába. Ebből a hegyi városkából indul a régi római aquadukt (vízvezeték, ami a föld felett több méter magasságban fut), aminek a forrását nem találtuk meg, holott valahol azt olvastam, hogy létezik, és akár turisták is megnézhetik. Zaguan belvárosa igazi arab érzést áraszt. A kis sikátorokban hömpölyög a tömeg, a házak földszintjén egymás hegyén-hátán boltocskák. Az autók nincsenek a sikátorokból kitiltva, így mi is bekeveredtünk oda a Thaliával. A helyi szokásokat felvéve hangos tülköléssel és motorbőgetéssel sikerült a tömeget rávenni, hogy lapuljon a falhoz, míg mi kievickélünk. A helyiek látták, hogy fehérek csinálják a fesztivált, de egy rossz szót sem szóltak. Én azért kissé megizzadtam. A többiek meg a művelet során hulla csendben, kerek szemmel koncentráltak.

Zaguan-ból az attól 60 km-re lévő Oudna felé vettük az irányt, ahol római kori ásatásokról adott hírt az egyik külföldi internetes oldal. Az út mentén egyik pillanatról a másikra hatalmas aquadukt tűnik fel. Ez több, kb. 20 méter magas boltív láncolata. A boltívek tetején majdnem vízszintesen kör alakú ereszcsatornához hasonlító kőből faragott cső fut. A lényeg az enyhe lejtés, mivel ez a több mint 60 km hosszú boltívláncolat egészen Tuniszig elnyúlik. A római korban ezen vezették a Zaguani forrástól a vizet a környékre egészen Tuniszig bezárólag. Megrendítő látvány, hogy kétezer év múltán is szinte sértetlenül állnak ezek az építmények. Közvetlenül az út mellett fut a boltívlánc, mely nincs elkerítve, sőt, még renoválási munkálatok sem látszanak rajta.

A kocsiból kiszállva megérintem a boltív köveit, melyeknek külső részét kikezdte már az idő vasfoga, de szerkezetileg még tökéletes. Teljesen átjár a múlt misztériuma, amit ez a csodás építmény áraszt. Még nekem Aquincum látogatónak is óriási ez az élmény, mert az Aquadukt fenséges megjelenése mellett a mi romvárosunk vidéki istállónak tűnik.

Az Aquadukttal párhuzamosan kb. 10 km teszünk meg keskeny kétsávosnak alig mondható “pesti” kátyúkkal tarkított úton, majd egy vasutat keresztezve földúton érkezünk el az Oudna falu melletti Margitsziget nagyságú területre. A földút mellett kis bódé áll, amiből jöttünkre egy szakadt ruhájú néger ugrik elő, és integet hosszú karjaival. Elmutogatja, hogy fejenként 1 dinár a belépő a romvárosba. Adunk neki 5 dinárt. Az 1 dinárt mindenképpen vissza akarja adni, de mi neki ajándékozzuk, mint borravalót. Óriási öröm sugárzik az arcán. Lám, 170 Ft milyen örömöt tud okozni. A romterület nem is annyira romterület. Egy csaknem teljesen éppen megmaradt római amfiteátrum és különféle paloták romjai láthatóak. Az egész romvárosban egyetlen turista sem volt. Az amfiteátrum fele akkora mint a római nagytestvére, és minden zuga bejárható. Kiálltam az aréna közepére, és tök egyedül üvöltöttem ” Üdvözölnek Cézár a halálba menők” Kísértetiesen visszhangzott az aréna. Óriási élmény volt. A rabszolgák cellái szinte érintetlenül megmaradtak. Az amfiteátrum küzdőterének szélein leszakadt kövek láthatóak, rajtuk megfakult festményekkel, melyeket 10 cm-nyi por takar. Úgy érzetem magam, mint egy régész, miközben láthatóvá tettem a festményeket és a római feliratokat.

Az amfiteátrumon kívül attól 300 méterre a kormányzó palotája maradt meg még szinte 100%-os állapotban. Hatalmas oszlopok, hihetetlen széles 40 lépcsőfokból álló lépcsősor vezet a palotához. Az épület teraszára lépve száradó ruhák látványa fogad. Az ókori ablakok előtt rongyfüggöny lóg. Piszkos kis arab lányka szalad ki, aki megkapja tőlünk cukorka adagját. Ebben a palotában egy helyi család lakik. A romterületet végigjárva felfedeztük, hogy a többi római kori épületben is helyiek laknak, így hasznosítva 2000 év után is renoválás nélkül fennmaradt épületeket. Köszönjük Cézár, köszönjük Gaius Marius és Lucius Cornelius Sulla!

Oudnából továbbindulva még egy barátságos mosolyt váltunk a kapuőr négerrel, majd folytatjuk utunkat Tunisz felé. Még annyit, hogy Oudnában kb. 3 órát töltöttünk, de ezalatt 1 turista sem jött.

Tuniszt északról közelítjük meg egy kis tévelygés után, mivel valahogy nem stimmelt a valóság és a térkép. Építik az utakat vadul, így valószínűleg a térképészet nem tudja követni a fejlődést elég pontosan. Több sávos bekötőutak, terelések, hatalmas dugó! Többször nekikoccanva autós társainknak, és egyfolytában centizgetve tartjuk az útirányt, és HALADUNK! A lényeg, hogy valahogy elérjünk a tengerpartra. A helyiek bár nem beszélnek mást, csak az arabot, készségesen eltáncolják, elmutogatják a helyes irányt. Van valami hasonlóság köztük és a magyarok közt. Ha nem érted mit hablatyol, egyre hangosabban üvölti el ugyanazt a szöveget lassabban és szótagolva. Végül is kilyukadtunk a tengerparton, így az ott lévő úton indultunk el Tunisz felé. Csodás homokos partok mellett haladtunk el, ahol nem nagyon láttunk fürdőzőket meg szállodákat. Jé, érintetlen partszakasz. Na jó, 20 km után beérkeztünk az első szállodasorra, de hát ez van.

Ha északról a tengerparti úton közelíted a várost, először Sidi Bou Saidba érkezel. Ez Tunézia Szentendréje, sok giccsel, kék kupolás házakkal, amit a tömegtől nem igen látsz. Rengeteg pénzköltési és shoppingolási lehetőség van csillagászati árakon. A kilátás a Tuniszi öbölre valóban príma. A sétálóutca végén a meredek hegyoldalba panorámakávézó kap helyet, ahonnan kávé mellől tényleg felejthetetlen kilátás nyílik az öbölre. Ide megéri beülni. Szóval Sidi bou Said kötelező turistaprogram, Akinek van hozzá gyomra, nézze meg. Egyszer túl lehet élni.

Sidi bou Saidból haladunk Tunis felé. Karthágó romjait nem úgy kell elképzelni, hogy egy ásatási terület aztán vége. Ez 8 ásatási terület, egy Csepel-sziget nagyságú elővárosban szétszórva, Úgyhogy a történelmi nevezetességek egymástól több kilométerre is lehetnek. Ha az egyikbe veszel jegyet, az a többi hét megnézésére is feljogosít. Ha az összes romot látni akarod, minimum egy napot szánj rá. Mi a thermákat és a római villákat néztük meg. Ezek egymástól kb. 200 méterre vannak, és alapterületükben és látványukban ezek érik meg szerintem a leginkább. A fenti két rom közel van az elnöki rezidenciához, ami nagy fehér kerítéssel van körbekerítve, és rengeteg rendőr meg katona vigyázza. Nem lehet eltéveszteni.

Miután egyénileg mentünk, és már jócskán délután volt, így a turistacsoportok elhúztak korábban. Nagy élmény volt a romterületen egyedül bóklászni, és beleképzelni magamat a föníciaiak életébe, kisebb időutazást tenni.

A romok után az elővárosokon keresztül elérkeztünk ahhoz a töltéshez, ami a Tuniszi öblöt kettévágja. A töltés tetején többsávos út vezet kb. 10 km hosszan, mígnem beérkezik a belvárosba. A Habib Burghiba sugárútba torkollik ez a többsávos aszfaltcsík, aminek a végén van a történelmi belváros a souk(piac). Mikorra odaértünk már minden zárva volt, (azt hiszem 6-ig van nyitva) és izgi volt a sötét sikátorokban sétálgatni. Nem vak ez a ló hanem bátor, mondta volna a cigány. Hát igen, azért örülök, hogy nem ért atrocitás, főleg úgy, hogy velünk volt a két lány is. Akkor nem éreztük annyira veszélyesnek, csak ha így utólag visszagondolok, nem hiszem, hogy megismételném. A souk egyébként szerintem minden arab városban ugyanolyan. Szűk sikátorok és rengeteg agresszív árus, akiken az első fél órában még lehet mulatni, de az idő múlásával egyenes arányban az emberben az idegi feszültség is növekszik. A végén már csak ránéztem a következő árusra, és az látta rajtam, hogy Allah nem arra teremtette, hogy nekem most valamit eladjon.

Miután este lévén eléggé megéheztünk, megpróbáltunk éttermet keríteni. Gyalog elindultunk a Habib Burghiba sugárúton (Mint nálunk az Andrássy), de csak nem találtunk éttermet. Akkor jutott eszembe, hogy valahol azt olvastam, Tuniszban külön városrészben vannak az éttermek egymás hegyén-hátán. Tháliába behuppanva a töltésen keresztül visszamentünk a legközelebb eső elővárosba La Guliettbe. Tényleg borzasztó sok étterem volt a tengerparton, és azzal párhuzamos utcákban. Luxus étterem, nagy terasz, rengeteg helyi, nincs turista. Egy hatalmas tengergyümölcsei pizza 11 dinár, 1 egzotikus ragadozóhal (500 gr.) 20 dinár. Utólag hozzáolvasva értettem meg. A tuniszi lakosság a hétvégi estéken kikocsikázik La Gulietbe, és ott költi el vacsoráját egy étteremben családi körben. Hát ezért voltak tele az éttermek helyiekkel. Kaja után immáron az autópályán haladva érkeztünk vissza Sousse-ban lévő szállásunkhoz. Az autópályán sötétedés után vigyázva kell haladni, mert a gyalogosok úgy mászkálnak át a kétszer három sávon, mintha járda lenne. A pásztorok meg ott hajtják át a kecskéiket. A helyi sofőrök pedig a korom sötétség előtt nem kapcsolják be a lámpájukat az Istennek sem. Ha te bekapcsolod, az össze s helyi villog, mint aki megbolondult. Sokan még az éjszaka közepén is lámpa nélkül mennek, ami az autópályán nagyon veszedelmes. Két hét alatt nem tudtam megérteni az okát. Szóval csak óvatosan. A túrát követő napokban a fehér homokos parton pihegtünk, ejtőernyőztünk, banánoztunk, fánkoztunk, pipával búvárkodtunk. (sok a part mentén a kis színes hal, főleg a tengeri fűvel borított helyeken, ami a parttól 20-30 távolságban már fellelhető)

Második túra: Tabarka

Következő túránk célállomása Tabarka, ami az északi tengerparton, közvetlenül az algériai határ mellett fekvő aprócska település. Teljesen kiesik a tömegturizmus hatósugarából. Valahol olvastam, hogy a parttól kb. 10 km távolságban egy kis sziget van, ahol a földközi tengerben egyedülálló módon fókakolónia él. Oda szerettünk volna kihajózni és búvárkodni egy kicsit.(Ott derült ki, hogy három héttel előre be kell jelentkezni, és időpontot kell egyeztetni, mert csak megfelelő létszám mellett indítanak hajót.) Mondjuk mi kifizettük volna a különbözetet, de a kapitány azt mondta, hogy 2 órán belül vihar lesz, ezért nem vállalja az utat. Ja!!! Derült ég, szélcsend, biztos csak kifogást keres, mert nem akar dolgozni! Durcásan otthagytuk! És láss csodát, tényleg jöttek a felhők és a szél 1 óra múltán.

Sousse-ból az autópályán indultunk el észak felé. Elhaladtunk Tunisz mellett, majd folytattuk az utunkat Bizerte irányába a pályán. Hirtelen ötlettől vezérelve Bizerte előtt Utique romvárosnál lekanyarodtam az útról, de a romterületet nem találtam meg. Na mindegy, továbbindultunk Menzel Burguiba falu irányába. Szinte földúton haladtunk nagy dombokon és mély völgyeken keresztül. Sajna az idő szorított, így már Bizertébe nem tudtunk bemenni, de állítólag nagyon szép kis tengerparti városka. Mateurnál érkeztünk rá a 7-es számú főútra, ami annyiban különbözött az eddigi úttól, hogy annak a betonozása folyamatban volt. Helyenként a földre le-le öntöttek betonkupacokat, de már elsimítani nem volt energiájuk. Ezen oknál fogva a Thalia futóműve többször majdnem kiszakadt, no meg egyszer majdnem az árokba kötöttünk ki, mert egy fél méter magas betonkupacot már nem mert a cimborám bevállalni (ekkor Ő is kipróbálta a vezetést), így ki kellett kerülni. Nefza után már egyre jobban kizöldült a környék, és kezdett hasonlítani a környezet észak-olasz növényvilágra. Csak annyi volt a különbség, hogy a föld sötétvörös volt. Jól mutatott a sötétzöld lombkorona és a vörös föld. Olyan érzésem volt, mint ha a vegetációval rendelkező Mars bolygón járnék.

Elérkeztünk Tabarkába, ahol sok kis halászházikó van, meg néhány külföldi tulajdonú luxusszálloda. Ezekbe a szállodákba azok a gazdag Francia és Angol nyugdíjas polgárok jönnek, akik ki akarnak szakadni a civilizációból, és nem akarnak a tömegturizmussal közösködni. A falu bájos, a főutca tele van kis bolttal, és valóban megnézik a fehér embert, főleg ha kocsival érkezik. Úgy vettem észre, hogy a szállodák vendégei akár több hónapot is tölthetnek itt, mert az éttermekben csak leültek, és már hozták is nekik az újságot és a kaját, valamint a pincérek ismerősként üdvözölték őket. A Tabarkai tengerpart főleg sziklás, de vannak homokos öblök is. A város fölé magasodó szirten középkori vár áll, ami kalózvezérek főhadiszállása volt a középkorban. Meg akartuk nézni, de kiderült, hogy a Tunéziai hadsereg egyik bázisa, szóval nem erőltettük a dolgot.
A tengerparton csodás kőképződmények vannak. Úgy néznek ki, mint a cseppkőbarlangban a hatalmas 20-30 méter magas álló cseppkövek. A sziklafal és a “cseppkövek közt vezet a tengerparti sétány, ami minőségét tekintve akár Monte Carlóban is lehetett volna. A “cseppkövek” lábát már a tenger hullámai csapkodják. Hatalmas érzés volt ott sétálni. A városból Annaba felé vezető úton lehet feljutni arra a dombra, ami mögött már az Algériai határ van. A dombra felmentünk, de nem kockáztattunk meg egy határsértést. A dombról csodás kilátás nyílik a városra, és a szemben lévő szirten magasodó középkori erődre. A városba visszatérve egy helyi tengerparti étterembe beültünk, és rettentő finom brik-et ettünk, fincsi halat, és nem fizettünk sokat. Hoztak nekünk élő langusztát, és mindenáron meg akarták nekünk főzni, de 15000 forintot nekem ez nem ért meg, így az állat túlélte a látogatásunkat. A tengerre a fent leírt kapitányi döntés miatt nem tudtunk kimenni, így visszafelé indultunk. A 7-es úton haladtunk egy ideig, majd Béja felé elkanyarodtunk. Béja semmitmondó kis település.

Onnan az 5-ös úton haladtunk, ami jobb állapotú mint a 7-es, épp ezért mindenki azt használja. A szamárkordék és a 40-50 éves kisteherautók miatt igencsak nehézkesen haladtunk. Az 5-ös főút dombos, egyre jobban kiégett vidéken vezet, ahol semmiféle látnivaló nincs. Visszafele karikára untuk magunkat. Kivéve azt a pillanatot, ahol végre meg tudtam engedni a kocsit úgy 140-ig, mikor is villant a traffipax, és állított is le a rendőr. Összeugrott a gyomrom! Erre az elmagyarázta, hogy itt csak 90-el lehet menni, és jó utat kívánt! Biztos ki van adva nekik, hogy a turistát ne bántsák, még ha megérdemli akkor sem! B. El. Amri után jobbra fordulva egysávos betoncsíkon jutottunk el Jebbel el Oust faluig. Itt már éjfél volt, és már igencsak be volt fáradva mindenki. Innen Zaguan felé már ismerős úton haladtunk, majd onnan Enfidabville-en át megérkeztünk Sousse-ba. Hajnali kettőkor konstatáltuk, hogy több mint 800 Km-t hajtottunk bele a Tháliába.

Ezután több napos pihenő következett a tengerparton, és a hotel kellemes medencéjében. A parton állandó jelleggel egy Rambó nevű fazon zaklatott minket, hogy mindenképpen kalózhajózzunk, tevegeljünk, stb. Nagy nehezen némi arab káromkodás elnyomását követően kopott csak le rólunk. A parton sokan árultak szőlőt, barackot, fügét. Bátran vásároltunk, majd a közös parti zuhanynál megmosva megettük. Senkinek semmi baja nem volt tőle. Bementünk a belvárosba, ahol a szombati heti piacot megnéztük. Ez a piac egy külvárosi részen van, Sousse turistaközpontjától a lehető legmesszebb. A piac olyan mint a hét tigris a fővárosban, csak nincsenek kínaiak. Helyettük a sivatagból feljött berberek hangosbeszélőbe üvöltözve kínálják portékájukat. Ezek közt a legmegdöbbentőbb a helyi turkik voltak, ahol rongyossá használt melltartók, zoknik, alsónadrágok, bugyik, és egyéb ruhaneműk cseréltek gazdát. Ja, és akkora tömeg volt, mint amit eddig letemben sehol nem tapasztaltam.

Harmadik túra: Dél

Miután kellőképpen kipihentük magunkat, felkészülünk a nagy déli túránk véghezvitelére. Két napra kibéreltük ugyanazt a Thaliát amivel korábban voltunk. Reggeli után 7 óra körül indultunk el délnek. Az alföldhöz hasonló egyhangú tájon haladtunk 100-120 km-t, mikor az úttól balra megpillantottuk az El Jem-ben lévő hatalmas amfiteátrum épületét, amely mint egy hatalmas korona uralta a sík tájat. A tipikus arab faluba beérkezve sugárút vezet az amfiteátrumig. Húúúú! Óriási látvány volt, ahogy a sugárúton közeledve az épület egyre nagyobbá vált.
Természetesen rengeteg turistabusz, fizetőparkoló, színes ruhákban fényképezős fehér emberek áradata. Mi egy kietlen mellékutcába állítottuk le a Thaliát, és gyalog közelítettük meg az amfiteátrumot. A belépő 5 dinár volt fejenként, majd teljesen birokba lehetett venni az épületet, amely megítélésem szerint akkora mint a római testvére. A rómaival ellentétben itt nincsenek korlátok, nincsenek őrök. Ahhoz nyúlsz hozzá, oda mászol le és fel ahova csak akarsz. A küzdőtér alatti rabszolgatartó kamrák és az azokat összekötő folyosók eredeti állapotukban megmaradtak, oda is le lehetett menni. A kör alakú lépcsőzetes nézőtér több szintből áll, amelynek legmagasabb pontja szerintem úgy 50 méter magas lehet. Oda felmászva belátható az egész “Sahel” vidék, illetve az egész falu. Érdekes látni, hogy az épület hiába több ezer éves, a csekély csapadékmennyiség miatt nagyobb renoválások nélkül is szinte eredeti pompájában fennmaradt.- Kihagyhatatlan látványosság. És ami a legjobb, a sok turista a hatalmas építményben annyira eloszlik, hogy elviselhető a jelenlétük. Nem zavarják egymást a múlt csodálatában való elmélyedésben.

Kigyönyörködve magunkat a római kori emlékben elindultunk Saffax felé délre. Saffax egy hatalmas kikötőváros, ahova a délutáni csúcsforgalomban érkeztünk. Több sávos körforgalmak, hatalmas dugó, több kocc, és centizés újra. Természetesen csak a lökhárítók érnek össze, így a fényezés soha nem sérült. Saffaxból továbbmenekültünk Gabes-be. Az már csendesebb tengerparti városka. A várost a szárazföld felől hatalmas pálmaerdő öleli körül. Éppen datolyát szüreteltek, amik fürtökben lógtak a pálmalevelek tövéből. Vásároltam magamnak rögtön egy zacskóval az út mellett. Az árus meg volt döbbenve, hogy csak fél kilót kértem. Mutatta, hogy vigyek egy fürtöt.(Kössz, kb. 10-15 k.) Miután ragaszkodtam a kevéske datolyához, legyintett, és odaadta egy kis zacskóban. Nem akart elfogadni pénzt, erre a mellette álló gyerekének adtam egy 1 dinárost. Lementünk a városka totálisan kihalt tengerpartjára, ahol dél-európai nagyvárosokat megszégyenítő kövezett sétány volt kiépítve. A sétány és a tenger közt 100 méter széles homokdűnés partszakasz helyezkedett el, ahol a homokot összefont nádfalakkal próbálták megfogni több kevesebb sikerrel. A sétány melletti kávézóban ittunk 4 kévét és 4 ásványvizet. Fizetünk érte vagy 300 Ft-nak megfelelő dinárt. Viszont a vécébe még mi fiúk sem mertünk pisilni, pedig nekünk nem is kellett volna fizikai kapcsolatba kerülni a csészével. Így maradt a homokos tengerpart, ahol szerencsére egy lélek sem volt. Viszont a hőmérséklet közelítette a 40 fokot.

Gabes-től és a tengertől távolodva kősivatagos dombokon futó kétsávos úton jutottunk Matmatába. Itt forgatta Georg Lucas a Csillagok háborúja filmnek a sivatagos jeleneteit. Az út mellett közvetlenül a homokkőből álló dombokba több barlanglakás van vájva.
Láttunk olyan barlanglakást, ami előtt a buszoknak külön parkoló volt kialakítva, és tele volt turistával az egész környék. Pár kilométert továbbhaladva már olyan barlangok következtek, amikben valóban családok éltek. Az útszélén megállva felszaladtam a 20 méter magas dombra, melynek közepén hatalmas kürtő volt, aminek az alján helyezkedett el a lakás központi udvara. Ott lekiabálva az egyik oldalsó szobából előjött egy nénike, és egy járaton keresztül kiment az úttest irányába. Az ott várakozó többieket beinvitálta, majd visszaszaladva én is csatlakoztam hozzájuk. Adtunk 5 dinárt, amiért végignézhettük a központi udvarból nyíló szobákat, konyhát, hálót, kamrát A helyiségek plafonján nonfiguratív ábrák voltak, a család nagyon kedves volt. Ja, és rettentően örültek neki, hogy valaki betévedt hozzájuk.

A barlang megtekintése után bementünk Matmata falu központjába, ahonnan nincs messze az a barlanglakás, ahol Luke Skywalker lakott. Most hotelként funkcionál, de a forgatáskor beépített díszletek érintetlenül megtalálhatóak. A gumiajtó, a csövek, és sci-fi berendezések. Hatalmas élmény egy csillagok háborúja rajongónak!!! Ja, és, belépni, fényképezni, ámuldozni ingyen lehet.

Matmatából jó út vezet Tatuinba illetve Douzba. Tatouin inkább kősivatagban, míg Douz homoksivatagban fekszik. Mi Douz felé indultunk. 50 km után a sziklás tájat homokdűnék váltják fel. 2 órás autóút után begördültünk Douz sivatagi oázisába. Benzinkút van!!! Végre!!! Már rettegtem, hogy a sivatag kellős közepén fogy ki a benzin! Nem elég, hogy szomjan halunk, még a kocsi légkondija is leáll, és akkor hamarabb sülünk pecsenyére, mint ahogy szomjan halunk.

A városkában egyetlen olyan hotel van, ahova különösebb ebolaveszély nélkül be lehet menni (Pedig elég egy igénytelen állat vagyok) Ez a hotel Tuareg, amiben a szervezett túrák csoportjai is megszállnak. Odamentünk, nem volt szobafoglalásunk, mégis kaptunk szobát pik-pak. Reggelivel és vacsival fejenként 35 dinár volt. A szoba jó, a szálló szuper, a medence és a kaja tűrhető. A szálló mögötti homokdűnénél tartott 1 órás tevegelés 10 dinár. Oda csak a cimbimék mentek, mivel nekem Marokkóban elegem lett a tevékből! Beöltöztették őket beduin ruhába, és irány a dűne. Nagy csoport turistával tevegeltek együtt! Állítólag felejthető.

A recepciós srácnak mondtuk, hogy szeretnénk bemenni a sivatagba úttalan utakon, de ez a Thaliával kivitelezhetetlen. A fiúcska telefonálgatott, majd közölte, hogy 100 dinárért tud szerválni egy 8 személyes Toyota Land Cruisert, de csak vezetővel együtt mehetünk, mert anélkül nem adják oda a kocsit. A vezető napidíja a 100 dinárban benne volt. Reggel hétkor indultunk a terepjáróval a mélysivatagba. Letérve a betonútól homokdűnéken és sík homoksivatagon keresztül eldugott oázisokba jutottunk, ahol az emberek még teljesen érintetlenek voltak a civilizáció káros hatásaitól. A közlekedési eszköz a szamárkordé meg a teve. Gépkocsi, motor sehol nem volt. Sem áram, sem tévé, sem légkondi, sem semmi! A sivatag csendje, az állatok homokban látszó nyomai feledhetetlenek, no meg a 60 fok. Az oázisokat elhagyva mégnagyobb dűnékhez értünk, amiken gyorsan száguldozva, hol majdnem felborultunk hol nagyokat ugrattunk. Meg-meg álltunk, ahol mondtuk a vezetőnek.

Mígnem egyszer két dűne között állítottuk meg emberünket. Egy kicsit felkaptatott a dűne oldalára, de megállás után a homokkal együtt visszacsúszott az autó. A dűnék lábánál süppedős porhomok van!!! Láttuk a vezető arcán a döbbenetet, mikor elkezdett csúszni a terepjáró, és a rémületet, mikor megállta dűne lábánál. Kiszállva elkezdte nézni a kerekeket, amik kissé be voltak süppedve a homokba. Mi ezzel mit sem törődve fényképezgettünk, és nagyon tetszett a kietlen sivatag, és a dűnék, mint megannyi hatalmas hullám fodrozódása egészen a horizontig. Akkor kezdtünk aggódni, mikor a négykerék meghajtású, hatalmas alvázmagassággal bíró Land Cruiser padlólemeze a homokot érintette, mivel teljesen belesüppedt abba. A motor bőgött, a kerekek szórták a homokot, de sajna se előre se hátra nem mozdult a jármű. Vezetőnk különféle célszerszámokat szedett ki a csomagtartóból, majd a mobilját babrálta idegesen. Mint mutogatta a porhomokon a szerszámok nem érnek semmit, a spec. kerékkiemelő is elsüpped stb. A mobiljáról jutott eszembe, hogy nézzük meg a sajátunkat, és hívjunk segítséget. NEM VOLT TÉRERŐ!!! ÁÁÁÁÁÁ

Izzadtunk mint a lovak, 60 fok, sehol egy árnyék. Vezetőnk levett a kocsiról egy flakon vizet, azt odaadta nekünk, majd ránk parancsolt, hogy ne hagyjuk el a kocsi környékét. Ő meg gyalog elindult a sivatagba. Perceken belül eltűnt egy homokdomb mögött, mi meg egyre gyorsabban szívtuk a cigijeinket, és egyfolytában szomjasak voltunk. Halálfélelem az megvolt. De a lányok nem sírtak. Így utólag jó izgi volt.
Kb. 1,5 óra múlva megláttuk vezetőnket 3 tevés emberrel jönni. Valahol összeakadt velük a dűnék közt. Mondtuk is egymás közt, hogy biztos meg volt szervezve a dolog, és most majd a segítségért úgy levesznek minket mint a kalapot.

A tevék a kocsiban lévő kötelekkel kihúzták a terepjárót a homokból. Majd miután újra menetkész volt a kocsi, eljött a fizetés ideje!!!! ÁÁÁÁÁ! Mi legalábbis erre számítottunk. Kérdeztük mennyi??? Ők meg kérdezték, hogy mi mennyi????? Hát a segítség!!!! Elcsodálkozott a vezetőnk és a tevések is csak ámuldoztak. Itt a sivatagban az a törvény, hogy ha valaki bajba kerül, azt feltétel nélkül ki kell segíteni! Ezt nem tudják??? Kérdezték. És nem voltak hajlandóak elfogadni semmit! Ez a sivatag törvénye, hajtogatták. Nekem meg könnybe lábadt a szemem. Rohadt kapitalizmus, de rég találkoztam igazi önzetlenséggel. Az egyik tevés srácnak az volt a kérése, hogy vigyük el egy általa megnevezett Oázisba, mert akkor jóval hamarabb odaér, mint a társai. Elvittük! A faluban aztán megrohamoztak a gyerekek, akiket elhalmoztunk aprópénzzel! Legalább így háláljuk meg a segítséget.

Délután értünk vissza a szállóhoz. Ott azonnal ki kellett pakolni a szobát!!! Mert ugye nem terveztük, hogy egész napossá válik a fél napos túra. Azonnal elhagytuk Douzt El faur irányába. El faur után a hatalmas sivatagban egy keskeny betonúton repesztettünk tháliánkal, mígnem egy tábla nélküli kereszteződéshez nem értünk.

Megálltunk, tanakodtunk. Egyszer csak megjelent egy tuareg, és beinvitált az egyik dűne mögött lévő sátrába, ami az Ő “kávézója”!!! Ittunk 4 kávét 1 dinárért, cserébe megmondta melyik út vezet Kebilibe. Szerintem Ő szerelte le az útjelzőtáblát!!! Jó kuncsaftszerző stratégia! Kebiliben vásároltunk pár bagetet! Hulla éhesen magában faltuk be. Olyan jól esett, mintha mennyei mannát csemegéznénk.

Kebilit elhagyva keresztülvágtunk a Chott El Jerid kiszáradt sóstón, ami sík sivatag, eltekintve az út mellett lévő sóhegyektől, amikből 5 kilós kikristályosodott rögöket lehet elhozni ingyen.(Csak ne szóljatok senkinek.) A kiszáradt sóstó, mint írtam, olyan mint a sivatag, de a 10-20 cm mély homok alatt agyagréteg van, így állhat meg itt egy kis eső után is elég sok víz. Ami azért elég gyorsan elpárologhat. A melegtől telítődve a napnyugtát itt néztük végig. Életveszélyes, 50 fok feletti meleg volt még akkor is.

A sóstó sivatagját elhagyva érkezünk Touzer Oázis csodás falucskájába. A főtéren lévő piacépület mögött lehet az óvárosba bemenni, mely a XIV. század óta változatlan. Jellegzetes építészete csodás, menjetek el nézzétek meg. Apró agyagtéglákból emelnek hatalmas épületeket. Mivel nincs eső, így a téglák évszázadokig eredeti formájukban maradnak meg, nem kell vakolat sem. A főtéren lévő kocsikon kívül az óvárosban más jármű nem található. Turista nem nagyon van estefelé, így visszamehettek az időbe vagy 500 évet. Óriási érzés. Szeptember közepén este kb. 50 fok volt, így vizet vigyetek. A pálmaerdőbe érdemes lovas fogattal bemenni, illetve a legmagasabb ponton álló kifaragott sziklákig kocsival felmenni. A homokkőszikla oldalába háromdimenziós emberi arcok vannak faragva (mint az USA elnökök). A szikla aljából tör elő az egész oázist tápláló forrás, mely kis patakként kanyarog keresztül a pálmaerdőn.

Touzertől kétsávos úton Gafsa-ig haladtunk, ahol városi buszként régi Ikaruszokat láttunk. A városban nem álltunk meg, mivel egy piszkos bányászváros (foszfát), meg már rettentően fáradtak voltunk. Gafsából Kairuanig mentünk, ahova az éjszaka közepén értünk, így elbuktuk az iszlám 3. Szent városának megtekintését. Már mindenki rettentő ingerült volt a sűrű naptól és a már-már hajnali időponttól. Kairuan után Sousse-ba érkezünk. Ekkor már szinte szelemként közlekedtünk a hajnali kihalt utcákon. Hazaérve tusolás, majd már jöttek is a kocsiért a bérbeadók, mivel reggel lett.

Ezek után 2 nap intenzív tengerparton fetrengés kifejezetten jót tett a lelkünknek. Esténként bementünk Port-El Kantaiu turistaparadicsomi városába, ami a sivatagi kaland után üdítőleg hatott, majd indultunk is haza.

Tartalmas, jó nyaralás volt, hatalmas élményekkel! Mindenkinek ajánlom, hogy ha kicsit is bevállalós, ne a konzerv csoportos túrákra fizessen be, hanem akár az én útleírásomat is figyelembe véve szervezze saját magának meg a nyaralását ebben a csodálatos, változatos, sok misztériumot és a sivatag csodáját tartogató országban.

Fajszi Bence

Az írás nyomtatható formában – word – ide kattintva tölthető le>>

A szerző írásai Az Útikalauzban

Fajszi Bence: Agadír, Essauira, Marakesh, Gulemin, Sidi Ifni – Marokkó – 2003

Fajszi Bence: Autóval a görög szárazföldön és a Peloponnézoszon – 2006

Fajszi Bence: Dubai és az Egyesült Arab Emírségek – Csodaország épülőfélben – 2007

Fajszi Bence: Önállóan felfedezni Tunéziát – 2004

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu