Szántó László: Egyiptom – Kairó, Karnak, Luxor, Vörös-tenger – 2004

Szántó László: Egyiptom – Kairó, Karnak, Luxor, Vörös-tenger – 2004. december

Motto: ” Egy utazás sosem hosszú, ha megtaláljuk azt amit keresünk. “

“A Nilus életadó forrás” – mondják a fáraók mai utódai. Nekem is régi álmom volt Egyiptom földjére lépni. Utazásaim során leginkább a mitoszok, rejtélyek iránti vágy hajtott, hát itt volt belőlük bőven. Bizony az út során gyakran összekeveredett a valóság a legendával.

Az első teát a szállóban kaptuk, amit még több tucat követett, ezzel is bizonyitván vendégszeretetüket.
A kairói Bazárban még viszonylag elviselhetőek a kofák eladási szokásai, nem úgy mint délebbre, ahol akár menetközben is üzletelnek a busz ablakain keresztül.
Kairóban is bebizonyosodott: Egyiptom egyenlő II. Ramszesszel. A 15 milliós város szinte minden pontján majd az ország belsejében is feltűnik valamilyen formában, mintha még mindig itt uralkodna felettünk.
Egy egyiptomi utazás fénypontja az esti hang és fényjáték a gizai piramisoknál illetve a karnaki templomnál. Miután angolul szól a kisérőszöveg, igy azt hihetnénk, hogy nem tudjuk majd kellő áhitattal élvezni az eseményeket, erről szó sincs. Felejthetetlen élmény, annyi bizonyos. Először igy szinesben pillantom meg a piramisokat, hisz egész nap “elrejtették”előlünk.
Karnakban először az óriás oszlopok, szobrok, obeliszkek közt sétálva kápráztat el a fény-zene együttes játéka, majd a Szent-tó partján leülve várjuk a fejleményeket. A távolból lódobogást, fegyvercsörrenést hallani, amely egyre közelit, egyre félelmetesebben. A csata immár a templom melletti téren folytatódik, mignem megérkezik az erősités a messzeségből. Előbukkannak, mintha eddig ködfátyol takarta volna el jöttüket. A romok között élet-halál harcot vivnak. Repkednek a nyilak, folyik a vér, szikráznak a pajzsok, test a testnek feszül. A sikolyok, a harci induló lágy muzsikává változik, az ellenség leteszi a fegyvert. Hatalmas üdvrivalgás közepette közeledik aranyozott, diszes lován a fővezér és kisérete ünnepelni a nagy diadalt. Egyiptom tovább virágzik.
Gizában közben szomorú moraj hallik. A fáraó uralmának vége. Aranyszarkofágban hozzák a temetési szertartáshoz. Minden kész, hogy átléphessen a túlvilágra.
Mindezt úgy játszák el nekünk, hogy egy lélek sincs a közönségen kivül, mégis mintha több ezren lennének, annyira élethűek a jelenetek.
Az ókor polgárai után elmondható, a maiak igen barátságosak, érdeklődőek, minél szegényebbek, annál inkább. A legtöbben beérik azzal, amijük van – bár nyújtják kezeiket baksisért(1-2font) – azt hiszem, ez az igazi gazdagság.
Szerény szállónkban próbáltak vacsorára európai módon készitett ételt kinálni, de a továbbiakban helyi specialitásokat kértünk, amit kitörő örömmel teljesitettek is.
Kairó az a város, ahol csodálatos ókori, középkori templomok, szobrok, romok, ugyanakkor nyüzsgő, már-már elviselhetetlen zaj, füst közepette léteznek az emberek. Kairó az a város, ahol a világ leglenyűgözőbb múzeumát láthatjuk. Kairó az a város is, ahol a luxus mellett a temetőben is élnek, nem is kevesen. Kairó az a város, ahol az ókori világ hét csodájának egyike (az egyetlen) ma is áll: a piramisok.
Tökéletes kombinációja az egyszerűségnek, harmóniának, hatalomnak.
A több száz, ma is látható épitmény közül, kétségkivül a gizaí a legrejtélyesebb. Az egész fennsikot szinte beboritja a titokzatosság légköre. Nem véletlen, hogy a világ számtalan pontján fellelhető hasonló gúla illetve különböző méretű, célú piramisokat épitenek ma is. Tucatnyi elmélet alakult ki körölöttük: temetkezési hely, vallási objektum, csillagászati terület, villamos erőmű, vizözön előtti létesitmény. Még földönkivüliekkel is kapcsolatban lehettek.
Nem éppen tudományos, de érdekességképp otthon készithetnek kis piramist kartonból, műanyagból, amiben alulról egyharmad részre egy kis faállványra tegyenek pl. egy rossz borotvapengét, állitólag pár hét múlva újra használhatóvá válik, ha a gúlát K-Ny felé, mig a pengét É-D felé tájolják. Az arányokra kell vigyázni az eredetihez képest: pl. az alap 15. 7cm a magasság 10cm.
Egy adalék az épitésével kapcsolatos rejtélyhez: felkérték az egyik legjobb épitőipari céget, nekik ma mennyi ideig tartana a Nagy Piramishoz szükséges anyagokat a lelőhelyükről a helyszinre szállitani, ami nagyrészt mész és homokkőből valamint gránitból állt. Nos, a végeredmény meglepő, de tény: a mai korszerű technikával is mintegy 80 évig szállitaná a köveket több száz ember. Az épitkezés csak ezután kezdődhetne!
Érdekes az is, hogyan juthatott eszébe embereknek -közel azonos időben- a gúla formáju épitkezés a világ több, egymástól igen távol eső pontjain mint Mexiko vagy Kina. Pedig a Cook-iroda akkor még álom sem volt.
“Az idő örök. . . dacolok az idők végtelenségével. ” – mondja a Szfinx, amelynek készitési évét, célját szintén rejtély övezi, bár magyarázat van bőven.
Országszerte készitenek papiruszt, szőnek szőnyeget és előszeretettel mutogatják a turistáknak eladás reményében.
Az eredeti papiruszsásból készül, azonban banánlevélből sokkal olcsóbb. Szőnyegszövő műhelyekben gyakran látni tizenéves lányokat, fiúkat dolgozni, nem úgy tűnnek mintha nem szivlelnék ezt.
Az un. kartust is úton-útfélen csinálják ezüstből, aranyból, amire nevűnket rávésve, magunknál hordva megvéd bennűnket a fáraók átkától és más balszerencsétől. Különféle jelek más-más betűt jelentenek: oroszlán L, szem R vagy a hullám N betű.
Asszuánig egy napos vonatozás közben láthattuk igazán a Nilust és környékét. A folyó mellett pár száz méter zöld művelt terület, tető nélküli kis házakkal majd a sínek, ami elválasztja ezt az idillt az örökké száraz, sárgásbarna, végeláthatatlan sivatagtól. Asszuánnál több szigetre is el lehet jutni felukkával – kis vitorlás – , amit helyi núbiai “kapitány” navigál elmaradhatatlan öltözékében a galabbiában, ami mindenkin olyan ütött-kopott, mintha sose mosnák ki. Próbáltunk neki magyar dalokat tanitani rész sikerekkel.
Az emlitett II. Ramszesznek Asszuántól 300 km-re van egy sziklatemploma, amelyet ezer darabra szétfűrészelve vittek az eredeti helyéről feljebb, a gát miatt létesült új tó elől. Az út Abu Szimbelig a sivatagon át vezet, szinte teljesen egyenesen. Kis buszunkkal ezalatt a három óra alatt összesen 3 autó jött szembe, visszafelé egy sem! Menetközben többször odanyomva arcom az üvegre, bámultam a sivatagi délibábot, mely egy távoli oázist idézett, mintha kinyújtanánk érte karunkat, de az mindig odébb áll. A hosszú úton a kilométer kövekről megtanultuk a számokat, melyek csak távolról hasonlitanak a mi arab számainkra.
Visszatérve Luxorba az ókori fővárosba, a hires templomnak külön érdekessége, a bejárat előtti két obeliszk illetve az egyiknek a hűlt helye. Aki járt Párizsban, láthatta a párját a Concorde téren, ugyanis ajándékul kapták a franciák. Mára Luxor és Karnak maradt meg a nagy Thébából a többit a feledés valamint a homok boritotta be.
Késő délután kiülni egy erkélyre és figyelni a környék mindennapi életét háttérben a Niluson horgonyzó hajókkal, a még romjaiban is fenséges templomokkal, pazar látnivaló.
Karnakba konflissal lehet átruccanni, miután percekig tartó alkudozással megállapodunk abban az árban, melyben már az elején biztos volt mindkét fél.
Az ókoriak a Nilus keleti partján éltek, a nyugatin haltak. A nekropolisz is a túloldalon van. Útközben majd minden rozzant kis házikóban alabástrom tárgyakat faragnak rendkivüli kézügyességgel.
A királyok és királynők völgyében a több ezer éves, egy kivételével teljesen kifosztott sirkamrákban a diszitések, hieroglifák olyan színekben pompáznak, mintha tegnap pingálták volna azokat. Helyi vezetőnknek ez oly természetes, mint a reggeli napfelkelte. Amennyiben lenne egy időgépem, amivel mindössze egy utat tehetnék a múltba, bizonyosan 1922-őt választanám, amikor H. Carterrel az élen kinyitották Tutanhamon sirját, mert láttam a kairói múzeumban az innen elszármazott kincseket.
Visszafelé, Memnon kolosszusai mellett az ember megtudja mit érezhet egy hangya az elefántcsordában. Szerencsére kőből vannak. Amikor egy régi földrengés megrongálta az egyik hatalmas szobrot, az napfelkeltekor “zenélni” kezdett, igy jött létre egy újabb legenda egészen a római korig, amikor is megnémult egy újabb földrengés következtében.
Az első napokban emlitette valahol egy idősebb arab vezető: “Tanuld meg tisztelni a régi kultúrát és Te is részévé válsz. “-mostanra megértettem.
Pár napot a Vörös-tengernél tölthettünk, ahol a korallszigeteknél közelről figyelhettük a szines, változatos – magyar embernek egyedülálló élményt adó – halakat, tengeri herkentyűket miközben a naptár januárt mutatott.
A fotozáshoz a feltételek – színek, fények, árnyékok játéka – mind adott volt. Itthon derült ki igazán.
Aki csak a hegyeket szereti az messze kerülje el ezt a tájékot, ha viszont elmegy oda, ne csak Kairóba és a tengerhez menjen, mert így “kipipálhatja” ugyan az országot, de a lényegről lemarad örökre.
Utolsó este a nílusi sétahajón egy hastáncosnő társaságában eszembe jutott a karnaki szent szkarabeuszbogár szobor, amelyet vagy tizszer kell körbejárni ahhoz, hogy csodás, hosszú életünk legyen, igy én is evvel búcsúzom:
A szkarabeusz legyen Önnel!

Szántó László Budapest; 2004. 12. 22.