Vedres Ferenc: Néhány óra Albániában - 2003

Montenegróból mentünk át Albániába, egy szegedi utazási iroda fakultatív kirándulásaként. - Mint később kiderült, ez volt az első kirándulásuk Albániába - rajtunk próbálták ki.
Az út Ulcinj városán vezetett keresztül, ahol mikrobuszt és idegenvezetőt cseréltek. Átszálltunk egy meglehetősen kopott, ám annál feltűnőbb - sárga - Mercedes buszra. Az út Montenegró területén olyan Kiskunmajsa-Kiskunhalas szakasznak megfelelő volt, tehát elfogadható. Kis/túlélő/ csapatunk - hét turista, egy idegenvezetőnő és egy marcona sofőr - a hírhedt "Kalózvárosból" - idegen erők soha nem tudták bevenni - robogott a határ felé. Útközben balesetnél helyszíneltek, eltérítő út nem lévén, rövid várakozás után értünk a határra. Ott a szokásos ceremónia - kiléptetés, beléptetés - lezajlott bonyodalom nélkül. Színesítette az eseményt, hogy az albán határőrök útleveleinkből névsorolvasást tartottak, persze, saját kiejtésük szerint. Nemigen tudtuk, mikor, kit szólítanak.
Sima betonúton indultunk el Albánia felé, mely kb. 70méter után átalakult valami rettenetté. A római kori, de a középkori jelentősebb utak - márpedig ez is főútnak volt jelölve - ehhez képest sztrádák voltak. Kátyúk és lyukak, trágyadombok, melyek egyirányúvá szűkítették az utat, bukkanók és zökkenők, ugratók és nyelvharaptatók, döcögtetők és huppanók. A 30 km-es figyelmeztető tábla ott volt kitéve, ahol épeszű ember 10 kilométeres sebességgel sem hajt.
Skadar városa előtt egy fahídon kellett még átmennünk, mely ijesztő külseje ellenére strapabírónak bizonyult, hisz komoly teherautók is vállalták az átkelést.
A nagyváros útjai viszont jónak mondhatók. Itt viszont az amúgy is igénytelenül megépített lakótelepi házak, valamint a valaha gyönyörű óvárosi épületek lelakottsága, szemetes, piszkos környezete sokkolt bennünket. A szép, új színházépület előtt bokáig érő tócsák, műanyagpalackok és szemét. A Balkán egyik legnagyobb katedrálisa - mint Enver hodzsa idejében - kinek szemében minden egyházi épület szálka volt, tett is róla az eltüntetésükkel - teremfoci - pályaként használtak - előtt kicsivel kevesebb, de szemét. Ugyanakkor hatalmas stadiont építettek, az új minaret és dzsámi ezüstje szikrázik a napsütésben.
Az új házak, bár igényesen megépítettek, környezetük elhanyagolt. A parabola antenna az épülő házak tetejét már "díszíti", de itt-ott a kályhacsövet még az ablakon vezették ki.
A városban a forgalom közepesnek mondható. 10 autóból 7 Mercedes típusú, a többi Audi, VW vagy Ford, Ladát egyet sem láttam. Úgy látszik, itt is bevált a privatizáció.
Az itt élő hívő emberek 70%-a muzulmán, 20%-a ortodox és 10%-a római katolikus. Meglehetősen segítőkészek, udvariasak és vendégszeretők, csak hát. . . Kísérőink figyelmeztettek bennünket, hogy az értékeinkre vigyázzunk, nagyon figyeljünk oda mindenre. Így indultunk a piac felé. Oda is értünk rendben, ám rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt ott, hisz ez volt a szieszta ideje. Így tettünk egy sétát a különlegesen szép - de erősen restaurálásra szoruló - műemléknegyedben. Ez is kihalt volt, csak egy 16 év körüli fiú jött szembe nagy sebességgel egylovas kocsijával, paták zaja verte fel a csendet.
A séta után stramm minibuszunk halált megvető bátorsággal kaptatott fel a meredek úton Rozafat várához - szerencsére félúton kiszállhattunk. A vár fölötte jó állapotban maradt meg. Helybeli vezetőnk egy a Kőmíves Kelemenéhez hasonló történetet adott elő a vár építésének körülményeiről. Ide szegény Rozafat asszonyt építették be a monda szerint. Innen fentről a kilátás gyönyörű volt, a város sem látszott olyan nyomasztónak.
Visszafelé betértünk egy étterem kerthelyiségébe, ahol két útitársunk - az óvó szavak ellenére - bevágott egy-egy rostonsültet vegyes, sajtos körettel, s amellett, hogy ízlett nekik, semmi bajuk nem lett. (Legalábbis közvetlen utána.) A WC viszont nem a mi világunk szüleménye, szolgáltatását sajnos ki kellett hagynunk.
A visszaút ugyanolyan volt - számtalan bunker - Enver Hodzsa szám szerint 3250000 bunkert építetett - és az út mellett magukban mosolygó albán szamarak között - bár a sofőr, gondolom a két üveg sörtől vidámabban vezetett. A teknősbékák nyugodtan ballagtak át a nagy hegyek övezte úton, sokkal több sikerrel, mint sün barátaik, hisz kapkodónak nem mondható gyaloglási stílusuk az autóvezetők számára jobban kiszámíthatók. Ebben a koraesti órában a földeken még dolgozgatott néhány hagyományos fátylat viselő asszony-férfi egy sem. A szembe jövő egylovas kordékról vidám gyermekszemek nevettek felénk, bennük a kérdés csillogásával: Hol vagy Európa?
Vedres Ferenc