Az indulás Mint minden évben, az idén is meglátogattuk Californiában élö leányaink, az idén azonban változott a helyzet, legalábbis ami az utazást illeti. Miután a mult évben Texas-ból Colorado-ba költöztünk, igy kissé közelebb vagyunk Californiához, és felvetödött az a lehetöség is, hogy esetleg nem repülünk, hanem inkább autóval megyünk. Lévén, hogy idönk is van böven, hiszen mindketten nyugdijasok vagyunk megbeszéltük Katival a két lehetöség elönyét és hátrányát. Ha már elvileg megegyeztünk, hogy autóval megyünk, most már csak a részleteket, mármint, hogy merre megyünk, kellett megtárgyalni. Sok térképnézegetés után úgy határoztunk, hogy ha már ilyen hosszú utat teszünk meg, akkor úgy menjünk, hogy minnél többet lássunk. Ezért döntöttünk úgy, hogy menet északon, jövet pedig délen utazzunk. Igaz, hogy október elején indulunk A Monarch hágótól a táj teljesen megváltozik, a dombok hegyek nagy része kopár, szürkés-barna szinü. Az út mellet kanyargó Tomichi patak mellet még egy-egy fa és zöld sáv, távolabb azonban minden szürkés-barna. Gunnison városkában megállunk a helyi parkban egy gyors ebédre a tarisznyából, és máris indulunk tovább. Gunnison egy k.b. 5500 lakósú kisváros, nincs sok néznivaló. Miután elhagytuk Gunnison városkát, hamarosan keresztezzük a Gunnison folyót mely kiszélesül és a 20 km Blue Mesa mesterséges tavat alkotja. Ez tulajdonképpen már a Curecanti Nemzeti Park területén foglal helyet. Sötétkék vize kiegésziti a körülötte lévö szürkés-barna dombok szinét. Kedvelt halászóhely, föleg pisztráng és lazac él benne. A viztároló északi oldalán érdemes megfigyelni a Dillon Pinnacle-nak nevezett vulkanikus eredetü geológiai formációt, mely különleges alakját az eróziónak köszönheti.
Mivel Grand Mesa erdöt is meg szerettük volna tekinteni, mi a Blue Mesa gáton észak-nyugatra fordultunk a 92-es úton. Az út meredeken kapaszkodik, az éles kanyarok egymást követik. Itt nem lehet és nem is érdemes gyorsan hajtani olyan szép a táj. Egy-egy kilátónál megállunk egy pár képet késziteni és indulunk is tovább Crawford, Hotchkiss irányában. Orchard City-nél északra fordulunk a 65-ös úton és Cedaredge település után már benn is vagyunk a Grand Mesa (Nagy Asztal - spanyol) erdöben. Mint a neve is utal rá, a Grand Mesa egy lapos tetejü hegy, azok között is a világon a legnagyobb Arches Nemzeti Park Az Arches N.P. Utah állam keleti részén, Moab várostól északra foglal helyet és 1971-ben nyilvánitották nemzeti parknak. Moab, délkelet Utah legnagyobb városa, egy kevesebb mint 5.000 lakóst számláló kis város, és nem nyilvánvaló mi köze a város nevének a bibliai Moabhoz. Egyes források szerint a név azonban nem bibliai eredetü, hanem a paiute indiánoktól ered. Moab messze van minden nagyvárostól és fontosabb útvonaltól. Denvertöl 569 km nyugatra, mig Salt Lake City-töl 374 km dél-keletre Colorado Springstöl pedig ahonnan mi indultunk 670 km A park bejárata után az út meredeken emelkedik és egy pár tükanyar után fenn vagyunk a tulajdonképpeni parkban. Az elsö látnivaló az u.n. Park Avenue, egy keskeny meredeken emelkedö szikla-formáció. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy nevét a New York-i Park Avenuehez való hasonloságától kapta. Persze, hogy ezt a hasonlóságot észrevegyük, egy kis fantázia is szükséges. Egy másik érdekes sziklaformáció a környéken a Three Gossips Ebéd után indulunk tovább a föuton, a következö megálló a Delicate Arch, a park egyik legismertebb boltive s ugyanakkor Utah állam szimboluma is. Elöször úgy gondoltuk felmegyünk a boltivig, utánnagondolva azonban a dolgoknak, úgy határoztunk, hogy csak egy kilátóig megyünk ahonnan lehet a boltivet látni. Sajnos az idö gyorsabban telik mint gondoltuk.
A turistakalauz szerint 2-3 óra alatt meg lehet nézni a parkot, mi legalább 8 órát töltöttünk benne és igy is csak a felszint láttuk. Ha valaki annyit utazott, hogy a parkba jusson, szerintem minimálisan egy napot kell itt tölteni, de ha valakinek nem sietös a dolga, egy hét alatt sem lehet megunni. 
A következö megállónk a Salt Valley (Só-völgy), utánna pedig a Fiery Furnace (Tüzes Kemence) kilátó. Ahogy a neve sugallja, a Tüzes Kemence név után valami nagyon meleg helyre gondolunk, ez azonban nem éppen igy van. A Fiery Furnace egy szikla útvesztö, keskeny folyósók a magas sziklafalak tövében. És mint ilyen, a huzat miatt nem olyan meleg mint elvárnánk a neve után. A Tüzes Kemence nevét tulajdonképpen nem a meleg miatt, hanem valószinüleg a reggeli illetve lenyugvó napfényben való kinézte után kapta.
Ez a nap sajnos gyorsan eltelt, sok új élménnyel gazdagodtunk, lassan azonban kezd sötétedni, itt az ideje indulni vissza a szállodába vacsorázni valamit. Moab-tól Salt Lake City-ig
Utunkban az elsö nagyobb helyiség, (persze minden relativ, lakossága kevesebb mint 1.000 fö), Green River az ugyanazon nevü folyó mellet épült.
Provo, Utah harmadik legnagyobb városa, festöi környezetben a Wasatch hegyvonulat nyugati oldalán a Utah tó partján fekszik, mintegy 55 km-re délre Salt Lake City-töl. Itt található a mormon egyháznak alárendelt Brigham Young egyetem mintegy 35.000 diákkal, mely Amerika "legjózanabb" egyetemeként van számottartva (a mormon vallás tiltja a szeszesitalok fogyasztását). Provo városában található a mormonok legnagyobb misszionárus kiképzö központja is, több mint 1.000 elöadóval kik 62 nyelven oktatják a jövendö misszionárusokat, többek között magyarul is. A város több mint 90% a mormon vallás követöje. Amennyit egy órás tartózkodás alatt meg lehet állapitani a város rendezett, tiszta egy hatalmas parkkal a Utah tó partján. Az idö már délutánra jár indulunk is tovább Salt Lake City-be. Szerencsénk volt, mert Provo városában találtunk egy szálláshirdetést Salt Lake Citybe nagyon elönyös áron. A Salt Lake Plaza szállodában, a Temple Square nyugati oldalán $80-ért. Le is foglaltuk gyorsan, úgy, hogy még idöt is nyertünk. És mint késöbb kiderült, valóban jó üzlet volt, tiszta, kényelmes szálloda a város központjában mindenhez közel. Valószinüleg találtunk volna olcsóbb szállót is valahol a város szélén, de mindent összevetve ennél jobb üzletet nehezen tudok elképzelni. Csak megnézzük a szobánk és máris indulunk várost nézni még világos van. Szerencsére a szállodával átellenben ott a Temple Square a város legismertebb része, a mormon vallás központja. Kezdetben idegenkedtem egy kicsit ettöl a látogatástól mert egy kicsit elfogult voltam e vallással miután egy pár misszionárus meglátogatott és meg akart gyözni, hogy térjek a mormon vallásra. E látogatás után kiderült, hogy elfogultságom alaptalan volt. Salt Lake City-töl Californiáig
A következö megállónk a Bonneville sómezö s az autó versenypálya. Ameddig a szem ellát fehér sikság, elsö pillanatra nyugodtan hómezönek is lehet nézni. Ahogy azonban kilépünk az autónkból és rálépünk a fehér talajra érezzük, hogy ez nem hó. Fura látvány és érzés, nem messze a pálya ahol annyi sebességrekordot állitottak fel. A jelenlegi autó sebességrekord 1.000 km/h felett van. Silicon Valley-töl Death Valley-ig Korán reggel indulunk, hiszen mai uticélunk a Death Valley több mint 700 km-re van, és ráadásúl nem egyenes uton hanem többnyire szerpentinen vezet. Búcsúzásképp gyorsan megiszunk két utolsó dupla feketét Orinda városában és máris uton vagyunk kelet fele Death Valley Ha már eddig értünk, úgy határoztunk tovább megyünk legalább a Stovepipe Wells (Kályhacsö Forrás) településig ami k.b. 45 km-re volt a bejárattól A Death Valley Nemzeti Park Kalifornia dél-nyugati részén fekszik közel a Nevada-i határhoz. Nyáron a hömérséklet felmegy 45-46oC-ra, és itt mérték a 57oC rekord hömérsékletet is 1913 júliusában. Az évi csapadék mennyiség 48 mm, mig az évi párolgás 3.800 mm, tehát minden csont száraz. A park felszine változatos, itt található észak Amerika legalacsonyabb pontja 86 m a tengarszintje alatt. A park legmagasabb pontja a 3368 m-es Telscop csúcs pedig mintegy 21 km-re a legalacsonyabb ponttól.
Korán reggel kelünk, hogy megnézzük a felkelö napot (7:05 AM), utánna egy gyors reggeli és indulunk is, hogy mig az idö nem melegszik fel nagyon tudjunk haladni. Elsö megállónk a Sand Dunes (Homok Dünék). Az elötérben egy pár jellegzetes sivatagi növény, az is kiszáradva, a háttérben pedig a homok dünék hullámzó vonulata. Megállunk egy fa árnyékában, hogy elfogyasszuk a magunkkal hozott uzsonát. Utánna bemegyünk a közeli üzletbe egy kávé reményében, de hiába. Egy adott pillanatban felfigyeltem, hogy az üzletben két idösebb hölgy magyarúl beszélget, és gondolom, mondanom sem kell, nagyon meg voltak lepödve, mikor magyarul szóltam hozzájuk. Csak látogatóba jöttek Magyarországról, és éppen valami emléktárgy után néztek. Még járunk egyet a pálmafák árnyékában, megtekintjük az Old Dinah gözgépet mely felváltotta a 20 öszvér fogatot, mely a boraxot szállitotta, és indulunk is tovább. Bal oldalon, mint egy karaván szerály feltünnek a Furnace Creek Inn körvonalai a pálmafák között. Azonban messze elkerüljük, mert ha egy egyszerü szobáért jóval $200 felett kérnek egy éjjelre, akkor nem érdemes meglátogatni még egy kávé reményében sem.
A következö uticélunk az Artists Drive azaz Müvészek útja nevü egyirányú mellékút. Kezdetben nem értem miért nem szabad az utánfutós kocsiknak bejönni, de hamarosan meggyözödöm, hogy ez igy helyes. Igaz, hogy az út ki van aszfaltozva, de hamar elkeskenyedik és a tükanyarok egymást követik, nem beszélve az emelkedökröl és hullámvölgyekröl. Kapaszkodunk az emelkedön, de mig a csúcsra nem érünk, nem tudjuk mi következik, olyan meredek az út A Death Valley-töl a Grand Canyon-ig Az úton Las Vegas-ig nincs sok emlitésre méltó, a táj elég hegyes-dombos de szikes. Las Vegas városán átmentünk amilyen gyorsan a forgalom engedte. Egy jó pár évvel ez elött itt háltunk három éjjel, de azokból is csak egy napot töltöttünk a városban, több értelmét láttuk körülnézni a vidéken, s elmentünk a Brice kanyonig. Las Vegas egy egyéni város, talán a szerencsejátékosok paradicsoma, játékkaszinók egymás mellett, napközben elég csendes de éjjel minden csillog villog, nehéz volna megállapitani hol több a neonfény itt vagy a Ginzán Tókió-ban. A tömeg özönlik a világ minden tájáról, hogy kipróbálja szerencséjét; egyik németországi ismerösünk ide jön szabadságra minden második évben. Persze ebben nincsen semmi rosz, mindenkinek más az elvárása, de nagyon úgy néz ki a régi rómaiaknak igazuk volt a "Kenyeret és cirkuszt" elvben. Grand Canyon Nemzeti Park A Grand Canyon név távolról sem tükrözi a valóságot, mert szerintem a kanyon nem nagy hanem hatalmas, egyedi jelenség. Egyik leirója szerint, aki nem látta, az úgysem hinné el a leirásokat, aki pedig látta az tudja, hogy ezt nem lehet leirni. Valóban, sem a leirások, sem a képek nem tudják visszaadni nagyságát, fennségét, egyéniségét s a tátongó, több mint 1000 m mélységet. Ezt látni kell. Tudom a számok csak száraz adatok, ebben az esetben azonban közlök egy párat. A kanyon hossza 443 km, ebböl mintegy 56 km autóval járható (a déli oldalon ahova mi is látogattunk). Szélessége 6 - 33 km között változik; az északi oldal legmagasabb pontja 1737 m magasan áll a völgyben folyó Colorado folyó felett. A deli oldalon az a távolság "csak" 1371 m.
Az európai felfedezök elöször 1540-ben emlitik a Grand Canyont, nemzeti parkká pedig 1919-ben avatták. Mi a déli oldalra érkeztünk, az északi oldal már zárva volt, lehet, hogy éppen az erdötüz miatt. Az idö szép napos, de az északi oldali erdötüz miatt a látási viszonyok nem voltak a legjobbak; mindenhol füst/köd terjengett. A déli oldal két részre oszlik, a keleti illetve nyugati útra (East/West Rim Drive). Lévén a nyugatira csak ingajárattal lehetett közlekedni, mi a keleti mellett döntöttünk, mely az útikalauz szerint is sokkal látványosabb.
Annak ellenére, hogy a föszezon régen lejárt, sok a látogató. Hallottam német, francia, japán, spanyol szót és volt még egy pár melyet nem tudtam megállapitani milyen. Igyekszünk kikerülni a szervezett turista csoportokat, de ez nem mindig megy könnyen. Föleg egy francia csoporttal vagyunk bajban, álladóan találkozunk velük, nagyszájuak, hangosak mintha az övék volna az egész világ. A keleti út, amerre járunk tulajdonképpen egy gyalogút a kanyon déli peremén, sokszor oly közel a peremhez, hogy nem merek lenézni a több mint 1000 m semmibe. Az országút is melletünk halad, egyszer-egyszer keresztezzük egymást, mi azonban inkább a kanyont nézzük. Sok a kilátó s az elénk táruló kép mindig más. A távolban, a kanyon másik oldalán hatalmas füstfelhö jelzi az erdötüzet. Valamivel közelebb a kanyon hemetit szinü északi fala, és ha szerencsénk van valahol a mélyben megcsillan a Colorado folyó ezüstös csikja. Nem vastagabb egy cérnaszálnál, nehéz elhinni, hogy egy folyó. Jó pár órát sétálunk, itt napokat lehetne tölteni, a szinek változnak a napfény függvényében, és ha a kanyont nézzük rájövünk, hogy milyen jelentéktelenül kicsik vagyunk. Monument Valley Már sötétetdni kezdett, mikor az Arizona-i Tuba városába értünk. Messziröl elég elhagyatottnak és rendezetlennek tünt és ahogy befordultunk a föútcán továbbra is gondolkoztunk, hogy itt keressünk-e szállást vagy máshol. Nagy választásunk azonban nem volt
Másnap reggel igyekszünk megtekinteni a helybeli navajo múzeumot, de nincs szerencsénk. A szállodában azt mondták reggel 8-kor nyit, mi jóval 8 után vagyunk ott de nincs nyitva és semmi órarend az ajtón. Pedig szerettünk volna megnézni a navajo kódbeszélöknek állitott emléket. Történetük egyedi, ök szolgáltak az amerikai tengerészgyalogságnál a II. Világháborúban a hadszintéri tikos üzenetek továbbitására. Még idözünk egy kicsit, talán kinyit a múzeum, elmegyünk egy presszóra. Itt is kellemes meglepetés ér, a kávézó kellemes, ragyog a tisztaságtól, helyi navajo diszek ékesitik, s a presszó kitünö. Ráadásul még komputerek is vannak, ha valaki az Interneten akarna szétnézni. Mint érdekesség, Arizona nem követi a nyári illetve téli idöszámitást, de a Navajo település igen, igy vigyázni kell az óra átállitásával, föleg ha valakivel találkánk van.
Közben szó jött a navajo kódbeszélökröl, és a 2002-ben róluk készült filmröl (Windtalkers) és megemlitette, hogy itt a környéken filmeztek egy pár jelenetet. Fodor Lajos További képek a szerző honlapján: picasaweb.google.com/rick.fodor
A
szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk) Tiéd az oldal, magadnak építed!
Ugrás
a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >> |
Az igaz, hogy repülni olcsobb és sokkal gyorsabb mint autókázni (Oda-vissza legalább 4.500 km). Repülövel azonban sokat nem lehet látni, és ugyanakkor Californiában teljesen a gyerekekre vagyunk utalva, mármint közlekedés szempontjábol, ha nem bérelünk kocsit. Ök pedig mindketten, úgy Enikö mint Imola egész nap dolgoznak és csak este fele érnek haza. Úgy határoztunk, hogy itt az ideje megismerni Amerika nyugati részét is, tehát kocsival megyünk. Én igy találtam jónak, és nem volt nehéz meggyözni Katit (Könnyü Katit táncba vinni), mert ö mindig kapható, ha bármiféle utazásról is van szó.
, de vissza fele azért október végén már soha nem lehet tudni milyen idö várható és mikor zárják le a hegyi utakat. Hiszen át kell menni a vizválasztón és ez út nem egy esetben 3.400 m felett kanyarog. Remélhetöleg a déli utat késöbb zárják le, mint az északit.
. Cedaredge után az út meredek és jópár tükanyar után több mint 1800 m magasan vagyunk a Mesa tetején. Ilyenkor összel a táj lenyügözö az örökzöld luc- és erdeifenyö zöldje keveredik a nyárfa, égerfa, füzfa és szömörcefa sárguló szineivel. A tisztásokon pedig a zsálya és termésbe borul nyúlcsalit csomókban ékesiti a tájat. A Mesa valamikor a ute (olv, jut) indiánok egyik kedvenc nyári vadászterülete volt, manapság kedvelt kirándulóhely és halászparadicsom hiszen több mint 300 tó talalható a területén. Helyenként megállunk, csodálljuk az öszi szineket meg egy-egy tó sötétkékjét. Késö délután kiérünk az I-70 útra és meg sem állunk Moab városáig ahova sötétedés után érkezünk. Igaz, hogy "csak' közel 700 km-t tettünk meg ma, de a sok szerpentin és megállás miatt lasabban haladtunk mint gondoltam. 
. A század elején a bányászat, uranium, vanadium, mangán, kálium, játszott szerepet a város gazdaságában. A század második felében csodálatos sziklaformációinak köszönhetöen a western filmek egyik kedvenc filmezö helye, s ennek következtében turizmusa is fellendült. Napjainkban fontos kiindulópont az Arches, Canyonlands, Dead Horse Nemzeti Parkokba. Tulajdonképpen egy kellemes kis város, látszik, hogy turistaforgalomra van beállva, egyéni helyzete és architekturája megérdemli, hogy egy pár órát itt töltsünk. Ha pedig a környéken levö nemzeti parkokat akatjuk meglátogatni, ez a legalkalmasabb hely szállásnak.
. Gondolom mondanom sem kell, hogy utikalauzoktól emléktárgyakig szinte minden megtalálható. Ha nincs is szándékunkba venni valamit, érdemes megtekinteni. 
, avagy Három Pletykázó (hölgy). Tovább haladva jobb oldalon feltünik a Bábel torony késöbb pedig a megkövesedett homok dünék a távolban pedig a La Salle hegyvonulat hófedte csúcsai. Távolabb, mintegy 15 km után feltünik a Balanced Rock (Egyensulyozott Szikla). A hatalmas szikladarab elég bizonytalan egyensulyban áll az alap tetején. Elsö nézésre úgy tünik, hogy oda van cementezve az aljához, hiszen a szikla és alapzat közötti rész szürkés nem pirosas mint a szikla. Jobban megfigyelve azonban lehet látni, hogy a világosabb homokkö-réteg tovább vonul a közeli sziklákon, tehát nem cement. 
Az I-70-es államközi út, Utah állam délkeleti részén vezet át; Green Rivertöl Salina-ig csodállatos tájegységek követik egymást. Itt van a Cisco illetve San Rafael sivatag, valamint a San Rafael szirt. 
Nincs miért megállni, megyünk is tovább. Innen kissé nyugatra a San Rafael szirtböl uranium ércet bányásztak, állitólag az innen nyert uraniumot használták az elsö atombomba gyártásához. A táj itt is holdbéli, mint gondolom Alamogordo környékén az elsö atombomba robbantása után.
Másnap reggel folytatjuk utunk az I-80 államközi úton nyugatra, California fele. Az elsö emlitésre méltó dolog, amivel találkoztunk az a Nagy Sós tó, a nyugati félteke legnagyobb sóstava. Területe változó, az elpárolgott illetve befolyó viz függvényében. És persze ennek függvényében változik a sótartalma is, mely 6-27% között mozog a mérés helye illetve a tó szintje függvényében. Megjegyzem, hogy a tengerviz sótartalma 3.5% körül van. Magam sem tudom mit vártam a tótól, de látása egy kicsit kiábránditott, lehet, hogy azért mert az autóút melleti része enyhén szólva egy kicsit el volt hanyagolva. 
Indulunk is tovább, lassan Nevada államban vagyunk. Innen az út elég unalmas, legalábbis számomra, a vidék dimbes-dombos de kopár, igyekszem is haladni mert még messze van California. Nevada utolsó, California elötti városáról, Renoról talán érdemes egy pár szót szólni. Magát a világ legnagyobb kisvárosának tituláló Reno száraz és napsütéses éghajlata úgy nyáron mint télen sok turistát vonz a környékre. Tulajdonképpen Las Vegast igyekszik utánozni a 24 órát nyitva tartó kaszinóival, fényreklámaival de messze elmarad töle. Szerencsére a hazárdjáték szenvedélyétöl teljesen mentes vagyok, legalábbis az utóbbi 40 évben, igy hát meg sem állunk. Pedig a kaszinókban jó vendéglök szoktak lenni általában potom áron, de most sietünk, hogy még ma érjünk utunk végcéljához. 
. Az út elsö része eseménytelenül telik, a forgalom elég nagy, az idö kissé ködös, sok látnivaló nincs, igyekszünk tehát haladni. Stokton elött letérünk a 120-as útra, mely átszeli a Yosemite Nemzeti Parkot, de az még messze van. A Don Pedro tónál megállunk egy pár percre kinyujtani elzsibbadt végtagjaink. A köd felszállt, innen már festöi a táj a tó szintje azonban jó alacsony, látszik, szárazság volt az utóbbi években. Az út kezdetben lassan emelkedik, egy idö után azonban gyorsan kell tekerni a kormányt a szerpentinek tükanyarjaiban mig felérünk a tetöre. Jobb oldalunkon meredek szakadék, de a kilátás festöi. Addig bámuljuk a csodállatos tájat, mig az egyik útelágazásnál nem figyelek és jobbra térek, de persze elöre kellett volna menni. Persze ez csak jóval késöbb derül ki, mikor elöttünk a távolban megjelenik az El Capitan ismert csúcsa. Kezdetben mind biztatom magam, hogy jó helyen vagyunk, de aztán gyöz a logika, megnézem a térképet és valóban az El Capitan rossz helyen van. Mit volt mit tenni meg kell fordulni. Persze ezt könyebb mondani mint megtenni, mert az út olyan keskeny, hogy két kocsi csak üggyel bajjal fér el egymás mellet a jobb oldalon pedig feneketlen szakadék. Végülis csak sikerül, de közel egy órát vesztettünk idöben. Láttunk azonban egy pár hatalmas sequoiát
. Allitólag több mint 3.000 évet is megérnek, olyan hatalmasok, hogy valójában törpéknek éreztük mellettük magunk. 
. Tulajdonképpen más választásunk nem volt, hacsak nem akartunk valahol a sivatagban az út szélén a kocsiban aludni. Végülis szerencsésen megérkeztünk, szállást is találtunk ($101) és az egyedüli vendéglöben a vacsora is elég izletes volt. Vacsora után még egyet sétálltunk a holdfényben varjú károgás kiséretében. A varjak száma szerint a hely neve nyugodtan lehetne Varjú Paradicsom. Igaz jó pár helyen ki van irva, hogy a varjak és más madarak etetése tilos, de nagyon úgy néz ki a varjak már régen nem szorulnak etetésre, hanem túljárnak a turisták eszén, és maguktól megtalálják a fogyasztható hulladékot. 
. Nehéz leirni az érzést, a talaj felszine mintha össze volna forrva egy kemény kéreggé, ha azonban jól ráereszkedünk egy kicsit besülyed alattunk, és olyan érzést kelt mintha kukoricán járkálnánk. 
. Pedig állitólag a patakben él egy egészen különleges halfajta - Cyprinodon diabolis - mely annak ellenére, hogy hidegvérü lény, kibirja a 44oC vizet. Ugyanakkor ez a halfajta megél a tengerviznél 3x magasabb sótartalmú vizben. Nekünk azonban nem volt szerencsénk egyet is látni.
Hamar megérkezünk a Devils Golf Course, azaz az ördög golf pályája nevezetü helyhez. Egy rövid köves út után ott vagyunk a különös táj közepén. Csonttá száradt só és iszap keverékböl alakult szabálytalan alakzatok amerre a szem ellát. Vigyázni kell, mert ha az útról letérünk, a kiszáradt só-föld elegy olyan éles, hogy nem ajánlatos megcsúszni vagy elesni. Elöször csak nézelödünk, az út menti parkoló helyen egy pár kocsi, s az egyik hátsó részén egy pár jóizüen falatozik. Csak odaszólok nekik angolul, hogy jó étvágyat, s válasz valami olyan, hogy végre jó egy amerikaival is talalkozni, ahol ennyi az idegen. Hát ez is ritkán fordúl elö, hogy kiejtésem után amarikainak tituláljanak. Ha angolul beszélek, gyakran megkérdezik, hogy "Where are you from?" azaz hova való vagy, mert a kiejtésemen megérzik, hogy nem itt születtem. Nem rossz akaratból, hanem kiváncsiságból kérdezik. És nagyon gyakran kellemes meglepetésben van részem, hogy milyen sokat tudnak rólunk. Persze ez a sok elég relativ, de már az is valami ha tudják, hogy fövárosunk Budapest, meg, hogy csirke paprikás, stb. 
Egy kis "séta" után a golfpályán indulunk Badwater (Rossz viz) fele. Bal oldalon hegyek, az Amargosa vonulat, jobb oldalon pedig ameddig a szem ellát szürkés fehér felület. Mintha délibáb lenne, bizonyos szögböl úgy néz ki mintha egy nagy tó közelében volnánk, de utánna, ha egy kicsit kanyarodik az út, mintha havas tájon járkálnánk. Ez a vidék a Észak Amerika legmélyebb pontja, 86 m a tengerszint alatt. Valahol az egyik hegy közepe táján egy fehér vonal jelzi a tenger szintjét. 
. Ahogy a sóréteg kiszáradt érdekes hatszögü tányér alakú képzödmények keletkeztek. Bemegyünk a sósivatagba legalább egy fél kilométert, furcsa érzést kelt a minden fehér, de mégsem havas táj, és mivel dél már jól elmult, a nap forrón süt, ideje árnyékot keresni. Persze ezt könnyü mondani, az egyedüli árnyék csak a kocsinkban van.
. És a csúcs után nem egyszer tükanyar következik. A két sziklaoldal sima, általában elég meredek és különbözö szinü az itt levö ásványok függvényében. A legtarkább pont - Artists Palette - a müvész palettája. Az út azonban hamar visszakanyarog a föútra és máris haladunk vissza fele Furnace Creek-i elágazóig. Itt kelet fele térünk hamar elérjük a Zabriskie kilátót, utolsó megállónk a parkban. A parkolóhelytöl csak egy rövid séta, igaz jól emelkedik az út és már fenn is vagyunk a domb tetején. A kilátás a tetöröl különlegesen szép. Az elötérben meredek gerincek váltakoznak mély medrekkel s az oldalak egy része a sárga s homok különbö árnyalatait tükrözi. 
, mert úgy terveztük, hogy holnap a Emlékmü Völgyet (Monument Valley) nézzük meg, és addig, a következö 80 - 100 km-en nem igérkezett semmi település ahol aludni lehetett volna. Szikes, ritkán lakott területen, az indián rezervátumban a navajo indiánok területén járunk. Ök azonban nem rezervátumnak, hanem Navajo Nation, azaz Navajo Országnak nevezik. A tájegység neve Painted Desert, azaz Festett Sivatag és mint ahogy a neve is mondja sivatag, az évi csapadék mennyiség minimális, kevesebb mint 150 mm. A város kb 8.000 lakosának nagy része navajo indián, de itt él egy kisebbségi hopi indián törzs is. Végül a föutca másik végében találtunk egy szállodát; tiszta jólfelszerelt, kedves kellemes személyzettel, egytöl-egyik helyi indián. Kipakolás után indulunk is a helyi és egyben egyedüli vendéglöbe valami vacsora után nézni, mert dél már régen volt. A vendéglö szerényen berendezett, de tiszta, itt is helyi indiánok szolgálnak ki. Gondoltam lemosom az út porát egy pohár sörrel, de mint kiderül, a vendéglöben nem szolgálnak szeszes italt. Mikor megkérdeztem, hol találhatok a környéken egy üzletet ahol vásárolhatnék egy üveg sört, a válasz az volt, hogy bizony elég sokat kell mennem, ugyanis az indián rezervátum területén nem árulnak semmi szeszes italt. Igy hát beértem hát egy pohár hideg vizzel.
Miután elhagyjuk az Agathlan csúcsot a távolban lassan megjelennek az Emlékmü Völgy western filmekböl ismert alakzatai. Letérünk jobbra, és egy pár kilométer után az Emlékmü Völgy Törzsi Park bejáratánál vagyunk. A kilátás festöi, a szinek gyakran változnak annak függvényében, honnan süt a nap, árnyék van-e, vagy napfény, a nap melyik órájában vagyunk. Elöször úgy döntünk, hogy a saját autónkkal megyünk szétnézni a parkban, de mintegy 5 perc vezetés után meggondoljuk a dolgot, akkora kátyúk vannak, hogy ezt nehezen vészelné át a kocsink. 
utikalauz.hu 
