Frohmann Péter: Golden West körút - Élményeim az Amerikai Egyesült Államok nyugati felének Nemzeti Parkjaiban - 2004. augusztus

Több estére szóló kellemes olvasmány sok kitérővel, melyből az utazási élmények mellett kicsit az amerikaiakat is megismerhetjük egy magyar utazó szemével - szép képekkel

Csak elkezdeni nehéz – mondogatom magamnak és semmi sem jut eszembe. Érzem a tarkómon a nap égető forróságát a Mojave sivatagban, a parányi ponttá zsugorító érzést az El Kapitano sziklakolosszusa alatt, még látom lelki szemeimmel az Las Vegas-i Plaza „mennyezetén” megjelenő vadászgépeket, hallom dübörgésüket. Érzem a bőrömön a Lake Tahoe friss, tiszta levegőjét és ha lehunyom a szemem, látom a Green River völgyének lenyűgöző panorámáját. Elragad a kaszinók emberáradata, hallom az aprópénz hosszas csörgését a szerencsés nyertes játékautomatája felől, de a lélegzetem is eláll, mikor a fa-óriások méltóságos ligete jut eszembe. Émelyedik a gyomrom, ahogy dobálja a rázós légiút a gépet visszafelé Budapestre és mondhatatlan csodálat tölt el a lábaim előtt elterülő Bryce kanyon gazdagsága láttán. Mindez bennem él és aligha fogom valaha is elfelejteni. De hogy lehet ezt leírni?!
________

Cseng a telefon! Ki a fene lehet az épp vacsoraidőben? Lenyelem a falatot, veszem a kagylót: Szicsu, 56 óta Kanadában élő nővérkém az. Mondja megállás nélkül, hogy buszos körút, hogy az Egyesült Államok nyugati partja, hogy második hely, hogy így olcsóbb, hogy mindent ő fizet. Na, mit szólok és nevet.
Nézem a naptárat, még nincs április elseje, ugratásnak egyébként is durva dolog lenne. Pislogok, nyelek, hiszem is meg nem is. Hallja a semmit az én oldalamról, elmondja mégegyszer. Neeem, ez nem lehet igaz, ilyen nincs. Voltam már életemben sok helyen, láttam gyönyörű dolgokat, és mindig is hajtott a szüleinktől örökölt kirándulós természet. De ne, ezzel ne tessék kérem játszani, mert ha felébred bennem az alvó turista, nem lehet bírni velem. Mindenkinek van gyengéje, miért ne lehetne nekem is: az új, az ismeretlen tájak vonzása, az idegen vidékekre rácsodálkozás gyönyörűsége, az erdők, sziklák csodavilága, a szép kilátások vonzalma. De ezzel ne tessék játszani, nem szép dolog az ilyesmi, főleg egy testvértől…
Mintha egy másik személy mondaná, hallom a hangom: Aludjunk rá egyet, Szicsu! Leteszem a kagylót. Szicsu biztosan jobban lesz, holnapra elfelejti ezt az egészet, végülis mindenkivel elfordulhat ilyesmi, hogy pár órára megzavarodik és nem ura az eszének. De a hangya már elindul az agyamban: mi van ha mégis igaz ez az egész?!
Marcsi, a nejem látja rajtam, hogy meg vagyok billenve, kérdezi, mi van? Felmondom a szöveget, meg a sejtésemet a múló elmezavarról és kényszeredetten nevetek. Bolond lennél, ha nem mennél el! – teszi le a lebegő témát a realitás talajára életem párja. Megszédülök, szólni sem tudok és… hogy tudjon erre aludni az ember? Én alig tudtam.
Másnap ugrottam a telefon csöngésére, és halkan fohászkodtam, hogy mégiscsak igaz legyen mindez és ne álom. Most már elhittem, most már a felhők között éreztem magam, most már hálát adtam az Istennek, hogy ilyen jó emberekkel vett körül a jó szerencsém.

És most engedjetek meg egy kis kitérőt. Valahogy mindig mesterkéltnek, megjátszottnak éreztem az Oscar díj átadásakor a díjazott hosszas lajstromát, hogy „..és nagyon köszönöm anyámnak és apámnak, hogy akkor nem moziba mentek, a  produceremnek, a segédrendezőnek, a fő- és mellékvilágosítónak, hogy ez a film létrejöhetett, és a portás bácsinak, hogy beeresztett a stúdióba, és…”. Nyilván nem ért még életemben akkora öröm, amit ne tudtam volna szűk családi körben embernyi méretű adagokra elosztani. Pedig igazán nem esik messze a lelkemtől a hála, és ahogy kollégáimon tapasztalom, nekem gyakrabban jut eszembe az átlagnál a „köszönöm”, amit ki is mondok. Most, hogy ekkora öröm ért, értettem meg mégis igazán, hogy vannak körülmények, melyek - ha rövid időre is – de megváltoztatják az embert. A hallgatag beszédes lesz, a nagy dumás torkán nem jön ki egy szó sem, a komoly megpróbálja a szemébe szökő könnyeket valami gyenge viccel palástolni, a poéngyáros patetikus szónoklatot tart. Hadd használjam hát ki és kiabáljam világgá mindenkinek, hogy KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM!!! Szicsunak, hogy rám gondolt utitársként, és nem sajnált időt, pénzt és fáradságot, Pistának, Szicsu férjének és Brisonak, szintén kanadai bátyámnak, hogy hathatósan támogatták az utazást, Marcsinak, Áginak, hogy jó szívvel, önzetlenül (bár nyilván némi csalódottsággal) kívántak nekem jó utat és tartották helyettem is az itthoni frontot. Őszinte szívvel mondom, nemcsak az út, de a hozzám közeliek általa megnyilvánuló szeretete is életem meghatározó élménye lett.

___________

Szicsu elküldi a „Golden West Parks” fantázianevű út menetrendjét, programját. Az utat a Kaliforniában bejegyzett Your Man Tours utazási iroda szervezi és bonyolítja. Találkozó augusztus 1-én Salt Lake City repterén, Torontóból az odautat is magábanfoglalja a résztvételi díj. Az utazás napja és még egy nap Salt Lake Cityben, utána nekiindulunk és sorra vesszük a nemzeti parkokat, eközben egy óriási hurkot leírva augusztus 14-én érünk vissza Salt Lake Citybe, másnap pedig repülővel Torontóba. Nekem természetesen egy Budapest – Toronto oda-visszával még bővül mindez.
Máris időzavarban vagyunk, mert május 1-ig be kellene fizetni a teljes résztvételi díjat, a vízumok nélkül pedig több mint hazardírozás előre leperkálni az egészet. A kanadai és az USA vízum megszerzése pedig – amely a terrorizmus miatt jelentősen meghosszabodott – csak némi ügyeskedéssel jöhet össze addigra.
Rögtön eszembe jutnak kínjaink a gyerekek tavalyelőtti utjával kapcsolatban, amikor hónapok levelezgetése, telefonálgatása után Gábor személyes közbenjárására sikerült csak a kanadai vízumokat időben megszerezni. Mi lesz  velem, ha kifutunk az időből és emiatt lemaradok?! Az eshetőség megsokszorozza az erőmet, lázasan bújom az internetet, szerencsére mindkét nagykövetségnek van honlapja és kellő részletességgel le van írva, mi mindent kell csatolni a kérelemhez.
Elképedek, mennyi igazán személyesnek mondható adatot kell hivatalosan prezentálni a kérelemhez. Ki hívott meg, hol lakik, hogy van anyagilag eleresztve, nyilatkozik-e, hogy vendégül lát, van-e erre pénze. Voltam-e már kinn, kinél, mikor miért, voltam-e fertőző beteg, viszek-e magammal zsebkést, vállról indítható Stringer rakétát vagy Colt-ot. Vettem-e részt háborúban, zavargásokban, ültem-e börtönben, utasítottak-e ki valamely országból és miért, vagyok-e tagja az Al-Khaida szervezetnek, körül vagyok-e metélve, és ha igen, miért nem
Főleg az USA látszik gyanakvónak, le is írják ennyi bizalmatlan kérdés után, hogy a vízumkérelem elbírálásakor az én dolgom bizalmat ébreszteni a kérelmet elbíráló hivatalnokban, és elhitetni vele, hogy nem akarom mégegyszer nekivezetni a World Trade Center épületének a repülőgépet. Összeugrik a gyomrom: hogy fogom mindezt az adattömeget összekaparni, de legfőképp a nagykövetségi bürokráciát tempósabb ügyintézésre késztetni?! És persze mindennek a tetejébe a két kérelem nem futhat párhuzamosan, mert mindkettőhöz csatolni kell az útlevelemet. Aztán egyenként végigfutom, mindegyik teljesíthetőnek látszik, és ahogy gyűlnek a papírok, lassan megnyugszom. Az USA vízumhoz fénykép is kell, és a konzlátus igen szigorú: a szabványostól eltérő 5x5 cm-es fényképen hajtól állig ill. fültől-fülig min 2.5, max 3.5 cm kell legyen a fejem. Szerencsére a fülemet nem kellett levágni és már a hajam sem foglal el sok helyet... 
Kiderül, milyen nagy áldás az Internet, mert akár naponta tudjuk Szicsuval egymást informálni a fejleményekről. A szerencse is mellém áll: a kanadai vízumhoz már minden papír együtt áll és már épp fel akarom adni a vízumkérelmet, mikor megakad a szemem a helyi újság apróhirdetésén, hogy a kanadai és az USA nagykövetség Veszprémben kihelyezett közös fogadónapot tart. Ez olyan lehetőség, amit az égiek eresztettek le épp nekem aranyszálon.
Bár fél órával a kiírt kezdés előtt ott vagyok, már hosszú a sor mindkét oldalon. Kb. egy óra mulva kerülök sorra, van időm bámészkodni. Van itt clevelandi magyar, aki vissza akar települni, nagymama, aki kimegy Bostonba unokázni, egyetemi diák, aki ösztöndíjat kapott és operatőr, aki forgatni fog valahol Amerikában.
Sorra kerülök a kanadai oldalon, a hölgy kedves, segítőkész, de az útlevelemre szükségük van a kérelem elbírálásáig. Átvillan az agyamon a poén, azt kellene mondanom, hogy semmi gond, majd az egyik útlevelemet hozzájuk, a másikat az USA-hoz adom be, de azonnal le is beszélem a humorizálásról magamat, még elértenék a tréfát. Megígéri, hogy a helyzetemre tekinetettel egy hét alatt visszaküldik az útlevelem a vízummal.
Az USA-nál hosszabb a sor, de ott is sorra kerülök. Az úr angolosan tört magyarsággal kínál hellyel, láthatóan megkönnyebbül, hogy angolra fordítom a szót. Náluk az a rend, hogy időpontot kell kérni egy elbeszélgetésre. Az időpontot 2 – 3 hétre adják, de az elbeszélgetés napján megkapom a vízumot (már t.i. ha egyáltalán megadják). Nosza, hamar, hívnám a megadott telefonszámot, de minthogy emelt díjas (500 Ft/perc!), a mobilomról egyáltalán nem hívható, és a vezetékesről is csak akkor, ha írásban kérvényezem. Morgok egy sort, miféle hülyeség ez, hogy még én írjak kérvényt a telefonosoknak, hogy  szeretném intenzívebben gyarapítani a nyereségüket, de aztán eszembe jut, hogy a szex-telefonok szoktak még ilyen emelt díjasok lenni és igazat adok nekik. Ezzel is elmegy egy hét, mire időpontot tudok kérni. Majd elájulok: a hölgy fahangon június elejei dátumot ad meg elsőre, de aztán szót tudok érteni vele.
Időközben megjön az útlevelem a kanadai vízummal, hurrá, haladunk! Az interjúra (bocsánat az interview-ra) persze szabadságot kellett kivennem. Fél tízre várnak, de hogy el ne késsek, már 8 körül Pesten vagyok. Hirtelen elhatározással leszállok a buszról a Műegyetemnél és szép kényelmesen végigsétálok a régi helyeken és szinte áhitattal szívom be az Alma Mater levegőjét. Elvegyülök a hallgatók közt, mintha én is épp előadásra vagy gyakorlatra sietnék, és pár pillanatra engem is elragad a régi érzés: el ne késsek az előadásról, mert hátha megint az elején tart katalógust a prof, és akkor úszott a félévem… De hiába, nincs kéznél tankörtárs, akivel mindezt megbeszélhetném. Hiába köszönnek vissza a jólismert előadók, az alagsori folyosó a csövekkel, kábelekkel a mennyezeten, a fordulóban ugyanaz a kőlap van meglazulva és a maiak is előszeretettel „ékelik” ki csikkel, rágógumival hogy ne billegjen. Mégis csak idegen vagyok itt már, ahogy Apu kedvenc dala mondja:

„Állj félre, állj félre, öreg huszár
mert elmúlt, már elmúlt a nyár…”

Nézem az órát: félre elérzékenyüléssel, nosztalgiával, ki kell lépni, még a végén elkések az interjúról! Sietek, oda is érek – a sor végére.
Már a sorbanállás is furcsa, igaz, nem jártam erre évek óta. Régen az amerikai nagykövetség Szabadság téri épületét küllemre csak a bejárat melletti fabódé előtt posztoló egyszem egyenruhás és az épület tetején a csillagos-sávos lobogó különböztette meg a többi belvárosi épülettől.  Ma ugyanezt az épületet 6-8 fegyveres és kettős kordon védi. A külső a komolyabbik: combvastagságú, derékmagas oszlopok sűrű sora kerít vagy 15 méterre egy járdán – úton – ágyáson végighúzódó ívet. A belső afféle rendfenntartó huncutság: a világ nagy tüntetéseiről szóló riportokból jólismert lábakon álló, embermagas rácselemek itt folyamatos és fixen telepített védvonalat képeznek, de tapasztaltabbak már első ránézésre megmondják, hogy ezen akár egy vacak T 54-es tank is játszva áthatolna. Az egyetlen autós bejáratnál fegyveres őr posztol, bajtársa távírányítással süllyesztheti az úttest szintjére az amúgy felvonóhídként megemelt vastag acél-lapot, hogy áthidalja az alatta tátongó árkot. A gyalogosok két kapun át juthatnak az épületig, mindkettőnél ellenőrzik, mikorra kaptál időpontot, az útleveled meg akár el se tedd. Az épületben a repülőtérihez hasonló fémdetektor, zsebkipakolás után állhatsz be végre az ügyintézőhöz váró sorba, de ne bízd el magad: ez még nem az interjú! Ha az ügyintéző kiérdezett tőről-hegyre és mindent ráírt a kérelmedre, akkor foglalhatsz helyet a váróteremben, majd szólítanak.
Áldom az eszem, hogy a sűrűn ööö-zősre apadt angolságomat az ügyintézőnek nem tagadtam le, mert így nem a hosszabb, tolmácsos sorok egyikét, hanem a konzulhoz váró rövidebb sort kellett csak kivárjam. Ez is volt egy órányi, mire nyelvvizsgás méretű szorongással a színe elé léphettem. Kezében a négyoldalas kérelmemmel – amelyből akár azt is kiolvashatta, hogy a forradalom – ellenforradalom /nemkívánt törlendő/ alatt mi voltam (elvtárs, bajtárs vagy polgártárs) – elkezdett keresztkérdéseket feltenni. Hol lakik a nővérem, mióta, hogy’ került oda, miért csak engem hívott meg, hová megyünk, én mit dolgozom idehaza, továbbtanul-e a lányom. Válaszoltam serényen és néha nyelvtanilag hibásan, de a drukk dacára is egyre erősödött bennem az érzés, hogy ez igen hasonlít ahoz a procedúrához, amit az ötvenes-hatvanas években csináltak a nyugatra utazni szándékozóval. Akkor azt kellett elhitetned a kommunistákkal, hogy nem akarsz kintmaradni, azaz családod maradéka, vagyonod eléggé idekötnek ahoz, hogy visszatérj. Most ugyanazt kell elhitetned a kapitalistával. Neki csak akkor vagy elfogadható jövevény, ha pénzt nem keresni akarsz náluk, csak költeni. Akkor jöhetsz, akkor welcome. Hiába, nincs a civilizált világnak féltettebb kincse, mint a jólét és fokmérője, a pénz. Ha te is részt kérnél a koncból, húzz el a francba. Igaz, hogy ha már bejutottál, egyenlő jogaid vannak (akár arra is, hogy pénzt keress), de Uncle Sam nem engedi, hogy jogtalanság történjen: be sem ereszt.
Hogy a konzul végül megnyugodott-e, vagy csak elege lett az én tört angolságomból, nem tudom, de bólintott kegyesen és nagy megnyugvás töltött el: MEGVAN A VÍZUM!!! Délután hamar megkaptam az útlevelem a beragasztott vízum-címkével, és legszívesebben énekeltem volna ez esőben, ahogy Gene Kelly. Se hangom, se eső, hát csak hazajöttem és alig fért belém a jókedv.
Így utólag azért részben igazat adok a jenkiknek minden fingatás dacára: ha ez az ára, hogy a reptér kifutópályáján, ne a hatvannegyedik emeleten landoljon a gépem, nem bánom, kérdezzenek. Aki sokallja a biztonsági ellenőrzéseket, menjen Afganisztánba, ott nincs ilyen hajcihő. Gondolom ott a repülőgépek műszaki ellenőrzésével se vacakolnak annyit: abban a légtérben elenyésző arányban esnek le gépek a saját hibájukból (hacsak azt hibának nem rójuk fel nekik, hogy olyan cél-szerűen mozognak a levegőben…)

Aztán valahogy visszazökkentem a hétköznapi kerékvágásba és az ÚT előkészületei tartották csak bennem a lángot. Lassan azért összeírtam a check-listát: mi mindent kell vennem, kipróbálnom, elintéznem az indulásig, mi kerüljön a poggyászba. Lemértem a legnagyobb sporttáskám, hogy nem lépi-e túl valamelyik mérete a YMT belső szabványa szerintit, de „öcsis”-nek bizonyult. (Így utólag utitársaink keréken vonszolható bőröndjeire gondolva az én táskám – ami ráadásul csak a  végére lett tele Szicsu ajándékba szánt könyveivel - biztos elszégyellte magát a degeszre tömött gurulós bőröndök és mobil garderobok társaságban.) Az utolsó karácsonyra kapott három borotvapamacsomból kiválasztottam a legkönnyebbet. Büszkeségemet, az Olimpiai Ötpróbán kiérdemelt polár felsőt  - mint túl meleget – nehéz szívvel kihúztam a listáról. Vettem még két akkumulátort a biztonság okáért a digitális fénykpezőgépemhez, bár gőzöm nem volt még akkor, hogy mivel fogom az amerikai 110 V-ról feltölteni. Megkérdeztem, át tudom-e otthon váltani a vinni szánt pénzemet Travelers Check-re, kimértem, mekkora adag tusfürdőt használok el naponta, és próbáltam megtudni, hogy mennyibe kerülnek odaát a kenyér, a hagyma, a zsír és a sör (mint az élelmezés alappillérei).
A rossz érzés azonban – hogy t.i. valami fontos mégis kimarad – megmaradt, és még az sem tudta elnyomni, hogy a végén már semmi új nem jutott eszembe. Meg is fogadtam, hogy ha végre komplett lesz, a listát elteszem más utazásokhoz is, legfeljebb a sivatagba való parafakalap helyett majd jégcsákányt vagy búvárszemüveget kapok elő az uticéltól függően. És akkor jött a nadselű segítség, a YMT checklistája! Ők, mint profi utazásszervezők, sok-sok út tapasztalatát osztották meg leendő partnereikkel e komoly gondjuk feloldásában. Sok más fontos teendő mellett óva intettek pl. attól, hogy házi úszómedencém fűtését és vízforgató berendezését bekapcsolva hagyjam. Én buta, hogy is felejthettem el! Emiatt éreztem hetek óta hiányosnak a saját listámat!
A check-listájuk mellett megkaptam a végső útvonaltervet, jótanácsokat, mit hozzak és mit ne hozzak, valamint egy sajátos megjegyzést, ami elgondolkotatott. A megjegyzés szerint a sofőrünk, egyúttal idegenvezetőnk minimális bért kap azért, hogy vezessen, kommentálja a túra kiemelkedő látnivalóit és szolgálja az utasok kényelmét. Felvetődik tehát a kérdés: Mekkora legyen a borravaló? Ebben a nehéz kérdésben sem hagyja magára a YMT a tanácstalan utazót: minimum 2 – 4 USD naponta és személyenként az utazási iparban szokásos baksis. Hogy is van ez? Ez valami olyasmi, mintha az építési vállalkozó - miután a házad teljes felépítésére felvette tőled a zsozsót – szelíden beavatna, hogy az ács egy érzékeny lélek és csak akkor nem dől majd a nyakadba a tetőszerkezet, ha te kiegészíted a pénzét, mert a vállalkozó nem nagyon adott neki. Most nyilván azt gondoljátok fejcsóválva: „Ez a Péter csak nem változik, skót, mint mindig” pedig csak pofátlanságnak tartom, hogy az utazási iroda tőled, tőlem akarja kicsikarni, amit ő maga - a nagyobb nyereségre kacsintva – a már befizetett részvételi díjból nem ad át a sofőrnek. Mindegy, ez sem vág a földhöz és Kohn bácsi, az öreg zsidó elismerőleg bólogatna: „Ügyes, ügyes!”

Az utolsó hétvégén Ági lányommal becsomagoltuk a kintieknek szánt ajándékokat. A legnívósabb feladat az Őrségben vendéglátó háziasszonyunktól, Nusi nénitől vásárolt horgolt angyalka becsomagolása volt. A parányi csoda gyűszűnyi, harangalakú szoknyácskáját, pelerinszerű felsőjét és cseresznyemagnyi, szintén horgolt fejét keményítővel formázta teremtője csinosra, de egy ilyen utat talán csak akkor élt volna túl épen, ha a nyakamba kötöm. Ehelyett a cégtől hazamentett írásvetítő fóliából vágtunk ki és hajtogattunk, ragasztottunk pofás kis dobozt. (Utoljára technikumban, ábrázoló geomatriára kellett keménypapírból halenyvvel ilyesmit alkotni. Ki gondolta volna, hogy az efféle jártasság valaha  még hasznos lesz?)
Benn a cégnél az utolsó hét aztán igazán pörgősre sikerült: mindkét diszponens kollégám szabadságon volt, és én csináltam hármónk munkáját. Bizony rá kellett bőven húzni a napi 8 órára, és hazaérve nem a lista jutott már eszembe, csak az ágy. Olyan szívesen fürödtem volna pedig a kollégák irígységben, hogy tényleg, meg hogy mennyi időre és hogy még Las Vegasba is – de dolgozni kellett.
Megintcsak igazolva láttam az einstein-i relativitás elmélet tőlem származó posztulátumát: mindenkinek másképp nehéz az élete. Kinek a délutáni két randevú időbeni összehangolása okoz gondot, kinek az, hogy a három gyerekéért munka után milyen sorrendben menjen el. Az egyik nem tudja, hogy hova fektesse be a millióit, a másiknak, hogy hogyan él meg fizetésig. Kinek nehezebb a helyzete: a kolléganőmnek, aki csak nyuszifüles gyerekcipőt kap a 35-ös lábára (azt is csak miután az eladók jól kikuncogták magukat), vagy nekem, mert nem tudom, mit vegyek fel majd a Las Vegas-i kaszinókba? Istenem, Istenem, milyen nehéz is az életem! Mindegy, hogy Briso idegenajkú évfolyamtársa örökbecsű szavait a helyzetre igazítva idézzem: „Megyem Kalifornia, szarom egészre!”. (Az évfolyamtárs egy bukott félév végén jelentette ki rezignáltan: Megyem haza, szarom egészre!)
A szabadságom igencsak ki volt mérve, a repülés előtti napon még bementem és a műszakosokkal lehúztam a nyolc órát, hogy már kettőkor szabadulhassak. Bár mindegyik területet elláttam elegendő munkával, távozóban mégis némi cinizmussal kívántam a kisfőnöknek sok sikert a hét maradék két napjára, ugyanis ő tartotta ezidő alatt mindhármunk frontját. (tudni kell a dologhoz, hogy valaha ő is ezt a szakmát űzte, de aztán hogy feljebb sodorta  jósorsa, már régóta nem gyakorolta a diszpozíciót, és érzésünk szerint ma már egy napot sem volna képes egyedül egyikőnk területén végigcsinálni.)

Istenem, már a cégtől a hazafelé kerékpározás is csodálatos érzés volt: ÉN vagyok az, aki holnap repül Amerikába és akire csodálatos élmények várnak! Mindehez képest még butaságom se tudott igazán bosszantani: végigjártam a pénzváltó helyeket és nagy tudományosan kiválasztottam azt – ahol a  legtöbbet kellett fizetni egy dollárért. Vesztettem az ügyön vagy 50 Ft-ot és megfogadtam, hogy rajtatok kívül soha senkinek nem mondom el és eddig ezt be is tudtam tartani. (A matematikai zsenialitás köréből zárójelben azért elmondanék tanult jogász barátom gyűjtéséből egy másik esetet, amely a seregben történt meg. A politikai tiszt épp a „cocialista” világrend nagyszerűségéről és világméretű térhódításáról tartott foglalkozást. Érdekfeszítőnek épp nem mondható előadását egy jövőbe tekintő látnoki képpel próbálta a végén feldobni: „A szocialista rendszer ma a világ népességének egyharmadában uralkodik, de eljön majd az idő, amikor az egyötödében, sőt az egytizedében lesz hatalmon!”. Az előadásnak ezen a ponton óriási lett a sikere, csak a pol.tiszt nem értetette, hogy miért… )

Otthon aztán a chechklista alapján ment minden, mint a karikacsapás. Aludni persze alig tudtam, folyton azon járt az eszem, hogy a kihegyezett menetrendembe nehogy hiba csússzon, mert a járat Salt Lake Citybe alig 8 órával később indul, mint ahogy terv szerint megérkezem Torontóba, és ez tartaléknak nem valami sok. Kis családom jó utat és jó szórakozást kívánt, én meg útnak eredtem. Ment minden olajozottan, ahogy az egy magamforma tapasztalt utazótól elvárható.
Háromra már Ferihegy II.-n voltam és a jegyem átvétele után bámészkodtam a teraszról, hogy’ száll föl meg le a sokféle gép. Teljesen formális vám- és útlevélvizsgálat, nagy poggyász le, én  a hátizsákkal be, jár a motor, telik az idő. Negyedóra, húsz perc, semmi mozgás. Hála a TV-ben látott légikatasztrófa filmeknek, az ember agya megindul, és szinte hallja a narrátor baljósan szenvtelen hangját: „2004. július 30-án a MALÉV 302-es torontói járatának indulásánál még minden úgy látszott, hogy rendben van.” Végre a kapitány közölte, hogy az európai légtér zsúfoltsága miatt, előreláthatólag egy órával később tudunk csak felszállni, de a kedvező meteorológiai helyzetnek köszönhetően részben be tudjuk hozni a lemaradást. (Ma már jobban megértem ennek a bejelentésnek a tartalmát, technikai mögöttesét. A TV-ben láttam egy filmet a légiirányításról, annak korlátairól. A polgári közlekedés számára fenntartott légifolyosókat szektorokra bontják, és egy-egy szektor forgalmát, azaz a szektorba be- és onnan kilépést, a szektoron belüli gépek magasságát, mozgásának irányát, de legfőképpen a szektoron belüli gépek egymástól való biztonságos távolságát a földi irányítás részéről egy-egy személy figyeli, irányítja. Egy szektorban átlagosan 15-20 gép mozog egyszerre, de ez csúcsidőben 25-re is felmehet, és akkor már 2-5 percenként jut csak az irányító személynek figyelme egy-egy gépre. Ha ezalatt a pilóta hibát vét, eltér az iránytól, magasságtól, kritikusan közel kerülhet egy másik géphez, akkor már nagy a légi baleset valószínűsége.)

Tetszett nagyon, hogy a 9 órás út unalmát úgy is igyekszenek csökkenteni, hogy a kivetítőn a pillanatnyi helyzetünket egy térképen, a gép sebességét, magasságát, a már megtett és még hátralévő utat és időt felváltva mutatták, már ha nem valami szórakoztatóbb ment a vásznon. Őszintén megvallva, az előző torontói út zsibbasztó tapasztalatai miatt tartottam a sok helybenüléstől, de most nem voltak efféle gondjaim. Talán a magammal hozott olvasnivaló tette, talán Madame Orangutan.
Hogy ki ő? Már a beszállításra várva kiszúrtam magamnak, mint olyasvalakit, akivel még egy gépre se szerettem volna szállni. Alacsony termete, donga lábai, dülöngélő járása még nem is tűnt volna fel, de az arca karakteresen majomszerű volt. Szemei közel ültek egymáshoz, orra kacsacsőr szerűen lapos nyergű, íves és előreálló volt, de még így sem tudott túlnyúlni vastag, mozgékony és izgatóan csücsöri száján, amit egy pár szál szőrzet övezett. Nem mondhatnám se bajusznak, se szakállnak ezt a körítést, inkább afféle általános szőrzet benyomását keltette az emberben. Az egészet egy vöröses-narancs színű, ritkás hajkorona tetőzte be. És mit tesz Isten, mellettem ült. Tett néhány kísérletet, hogy szóba elegyedjen velem, de valahogy semmi ingerem nem volt hozzá, és el is tökéltem magam a kukaságra. A szerencse is kezemre játszott, mert Mme Orangutan az angolnak egy számomra ismeretlen tájszólását beszélte, ha ugyan angolul beszélt. (Szegény Kossuth Lajos jut eszembe, aki az 1848-as szabadságharc eleste után végigkilincselte egész Nyugat-Európát, hogy fegyverekre és az újrakezdéshez pénzt kérjen, persze sikertelenül. Ekkor ült hajóra és az Újvilág fővárosába, New Yorkba is elment. Gyújtó hangú beszédét angolul mondta el, sajnos itt sem több sikerrel, mint Európában. A hallgatóságból egy úr odament hozzá és kifejtette, hogy habár egy kukkot sem értett az egészből, gratulált neki a beszéd lendületéhez, Kossuth szép hangjához, és nagyon érdekesnek találta, hogy a magyar ennyire hasonlít az angolhoz.)
Játszottam hát a Néma Levente magamvállalta szerepét és szépen haladtam a nemrég állami támogatással vásárolt digitális fényképezőgépem könyvnyi használati utasításának megértésében, miközben Mme Orangutan a személyzettel kommunkiált hosszasan, de ők sem érthették. Azt azért már akkor, ott tudtam, hogy jó lenne lekapni őt, mert utólag már talán magam sem fogom elhinni, hogy valaki ennyire hasonlítson őseinkre. Sajnos, semmi ügyes trükk, jó duma nem jutott eszembe.

Néha etenek minket, két filmet is végigvetítenek, a nap meg csak nem akart lemenni. Elértük nyufiföldet, mire besötétedett és Torontóban már sötétben szállunk le, alig 20 perc késéssel (a pilóta talán tudott egy rövidebb utat a légvonalnál). A csomagom nehezen akart kipottyanni a végtelenített futószalagra, gondolom most bosszulhatta meg magát, hogy az elsők közt adtam le. Pista várt a csarnokban és hazafuvarozott, és végre megölelhetem az én világjáró nővéremet. Jó, jó, nem mondom el megint, milyen hálás vagyok nekik mindenért.
Pista remek vacsorát főzött, eszünk, iszunk, aztán hamar ágyba bújunk, mert reggel korán kell kelnünk. Reggel Szicsu órájának a szomszéd szobából átszűrődő hangjára ébredek, és rögtön kimegy az álom a szememből: ma kerülünk igazán akcióközelbe! Már indulnék fogat mosni és borotválkozni, de a szemem félálomban is megakad a poszteren a Yosemite Nemzeti Park legszebb vízesésének korabeli fotójával attól a fickótól, akinek a park a közismertségét mindmáig köszönheti. Hát ahogy közeledem a képhez, mint vakegér azonmód mezítláb, hogy néhány vonzó részletet jobban szemügyre vehessek, hát valami sárba léptem. Ez már a folyópart? Vagy még álmodom? Sem, sem: a pipitike (Szicsu rajongva pátyolgatott töröttszárnyú galambja, ilyen kellemetlen esetekben az a rohadt dög) homokos tálja és az azt övező bio-aknamező került elém-alám. A talpamat egyenletesen bevonta a „lábápoló” és ha nem akartam guánó-nyomot hagyni az első törlőkendőig, szigorúan a sarkamon kellett szambázzak a fürdőszobáig. Na ettől teljesen felébredtem, és aztán már úgy voltam, mint Pavlov kutyája az étel képével és a nyálelválasztással: még akkor is önkéntelelnül a lábam alá néztem a posztert megpillantva, mikor a buszos körútról visszatértünk. (Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy egy ilyen szabadszájú fércmunkában miért is kerüli a szerző az eset leírásában az exkluzive autentikus galambszar kifejezést. Talán kollégám családi poéngyűjteményének egyik ékköve adhat a hasonlóság okán némi magyarázatot.
Karcsi édesapja állatorvos volt, körzetében szerették, becsülték. Egy nap épp ebédelt a teljes család, mikor csengetnek.
-   Jöjjön be, Mari néni. Mi baj?
-   Jaj, főorvos úr, a malackámnak valami elcsapta a gyomrát!
-   És?
-   És olyan ….olyan… na, hát híg az emésztete.
-   Szóval fosik. Miért nem ezt mondja?
-   Hát … szóval nem akartam, merthogy ebédelnek!)

Megtisztulva hát testben és egy kicsit lélekben is, megyek reggelizni majd indulunk a Pista-taxival a reptérre. Hosszú-hosszú sor végére állhatunk, markunkba nyomták az űrlapot, amire nagyjából azt kellett ráírni, amit annak idején a vízumkérelemre is: hova – mettől – meddig – kihez – állja-e – voltam-e - tudomásulveszemhogynemvállalokmunkát. Nekem már zsigerből mennek a válaszok, de a sor félpercenként araszol egy jókorát előre és mi – minthogy Pista már csak integetni tud – ütemesen kapjuk fel a csomagjainkat, rukkolunk előre, pár rubrikát kitöltünk, megint pár lépés előre, megint pár rubrika előre – szóval megkóstoljuk az amerikai szabadverseny reptéri változatát.
Életem első USA-belépése gondmentesen lezajlik, bár kicsit bánt, hogy nem észak-amerikai lévén az alaposabban megvizsgálandók sorába állítanak. Miután zsebeimet kiforgatták, kézipoggyászomat az átvilágítós futószalagon áteresztették, minden porcikámat végigradarozzák a fémkeresővel. Egy ilyen alapos vizsgálaton még a népmesék hősei, a rézfarkú bagoly vagy a vasorrú bába is elhasaltak volna, Grimm féllábú ólomkatonájának meg még a hal gyomrában sem lett volna fikarcnyi esélye arra, hogy átcsússzon a biztonsági őrök vonalán. Így aztán meg is nyugszom, hogy az esetleges rossz szándékú személy kénytelen lesz műanyag papírvágó késsel vagy vizipisztollyal kényszeríteni a pilótát, de hát komoly terrorista ilyet nem tesz.
Kicsit elkalandoztam, hol is tartottunk? Ja, a beszállítás. Gépünk a torontói reptér útvesztőjében vagy negyedórai kacsázás után megtalálja a kifutópályát és felrepül. A keresés közben többször is az volt az érzésem, hogy a gép a nagy sebességgel vett éles földi kanyarokban a szárnyára fog billenni, de persze nem történt semmi ilyesmi. Itt nyüzsögnek a gépek, alig tartanak követési távolságot, és megy minden ripsz-ropsz: nyoma sincs a Ferihegyen tapasztalt keleti ráérősségnek, lassúságnak.

Felszállás előtt az utasok túlnyomó többségének arcán, viselkedésén nem látszik semmi a repülés ősi izgalmából: kb. ilyen unott, alvó, újságot olvasó, beszélgető arcokat lehet látni Pesten a 7-es buszon a reggeli csúcsban. És mindez nem egészen három évvel a World Trade Center katasztrófája után! Milyen óriási a különbség a Malév járatához képest: ott a torontói sikeres landolást egy feszültséget oldó tapssal honorálták az utasok a személyzetnek. Itt ezt olyan vidékinek nézték volna. De hát gondoljatok bele: kinek is jutna eszébe Pesten a buszsofőrt a végállomáson megtapsolni?!

A United Airlines gépe Chicago-ig visz, onnan már egy másik Salt Lake City-ig. Utóbbi út volt a jóval hosszabb (mintegy 4 órányi) és látnivalókban sem bővelkedett. A nagy tavak sűrűn lakott területét elhagyva a repülés legalább feléig utakkal sakktábla szerűen pár hektárnyi területekre szabdalt, mezőgazdaságilag művelt területek fölött szállt gépünk.  A kultúrnövények haragos zöldjét, a tarlók fonnyadt sárgáját aztán egyre inkább a homokos talaj drappja váltotta fel, és a tökéletesen kopár táj plasztikusan mutatta árnyalataival, árnyékaival az egyre magasodó dombok, majd hegyek domborzati képét. A hegyek később már néhol havasak is voltak és végül egy óriási medencében leltük meg a Nagy Sós Tó partján Utah állam fővárosát. Salt Lake City felülnézete pont olyan izgalmas, mint egy kockás papír, az utcák szabályos térközökben párhuzamosan és merőlegesen következnek egymásra. A repteret a tó felől közelítette meg a gép, és mi tisztán láttuk, hogy szinte nincs állatvilága. A már alacsonyan szálló repülőgép közeledtére alig mozdult pár madár, pedig egy ilyen sivatagos környezetben a víz az életet jelentené. Persze csak akkor, ha nem lenne olyan keservesen sós: a tó vizének sótartalma nyolcszorosa a tengervízének és a palesztinai Holt tengert is veri ezen a téren. Aki megmártózik benne, egy élménnyel lesz gazdagabb: a magas sótartalom miatt nem kell küzdenie a felszínen maradásért. Ha él is benne sózott hering, nem kell félnie a vízimadaraktól: azok nem tudnak lebukni értük a víz alá… A part vonalát nádasok zöldje és a kiszáradt laposokon vakító fehéren kirakódott só rajzolja ki. A tó a könyvem szerint sekély, de 130 km hosszú és átlagosan 45 km széles, a korábban létezett, jóval mélyebb és nagyobb, szintén sósvizű Lake Bonneville maradványa. A klímaváltozás hatására kirakódott sót csak össze kell gyűjteni és ipari célokra máris alkalmas.

A tóba beömlő folyócska partján vetették meg lábukat a városalapítók, akik a történelmi mormon vallás hívei voltak. E vallás hívei ma is túlnyomórészt Utah államban élnek, miután a sokat üldözött szekta tagjai Brigham Young vezetésével a keleti partról szekerekkel kegyetlen nélkülözések közepette értek el erre az Isten háta mögötti vidékre és telepedtek le itt 1847-ben. A mormonok sajátos vallásfelfogásába belefér a meggazdagodás, sőt erénynek tekintik. Minthogy a szekta tagjai jövedelmük 10 %-át ma is önkéntesen az egyháznak adják, a dolog erényes megítélése az egyház részéről nem lehet kétséges. A többnejűség valószínűleg a férfiakat megtizedelő kemény, harcos idők szükségszerű velejárója volt, és csak 1896-ban mondtak le róla, mert az államközösség (gondolom irígységi alapon) ezt szabta felvételi feltételül. A mormon egyház, vagy más néven a Latter Day Saints (heveny fordításban a Mai Szentek Egyháza) mindig is híres volt tagjainak - mondjuk finoman – térítési buzgalmáról. Emellett tilos volt és ma is az a mormon egyház tagjainak dohányozni, szeszes italt inni, sőt a kávé és a tea élvezete is tiltott. A mai mormon vallás ebben az államban igazi vezető erő: a mormonok teszik ki Utah lakosságának 2/3-át, és az egyház támogatása nélkül itt nemigen lehet karrierre számítani.
Kicsit elé vágva a történéseknek, az utolsó napi vezetett városnézés végén többek közt feltettük a kérdést a hithű mormon idegenvezetőnknek: létezik-e egyáltalán az államban a válás intézménye. Van igen, tavaly pl. 5 azaz öt párt választottak el. Egy kétszázezres városban ez elég szilárd házastársi hűséget takarhatna, bár véleményem szerint ezt úgy kell érteni, hogy az ennél jóval számosabb válás érintettjei – tudván, hogy nekik a válás után ebben a bigottan vallásos államban annyi – még a válás bejelentése előtt elhúznak egy másik államba. Hogy is szokták mondani az ellenzéki politikusok: a legnagyobbat csalni statisztikával lehet. És mikor kormányra kerülnek, így is tesznek…

Na, de szálljunk le az anyaföldre, még ha sós is egy kicsit. A találka az út szervezőivel a reptér csomagkiadójánál volt megbeszélve. Az előre szétküldött „Repülj magad” egységcsomagban volt egy YMT emblémás kitűző egy zöld pöttyel, ezt kellett viselni a könnyebb felismerhetőség végett érkezéskor és a buszos körút folyamán végig.
Nekem világéletemben volt egy határozott ellenérzésem az egyenholmik iránt. Kezdődött az egész Miskolcon a Villamosipari Technikumban, ahol a diáksereg mindenféle egyensapkát kellett viseljen. A villamosok Lenin-sapkáján piros-kék, a gépészekén fekete-piros, a Földes gimisekén – ha jól emlékszem - kék-sárga szalag futott körbe, és a gyárilag fényes-fekete, klasszikus ívű sildjét csak kemény ütlegek, pokróc alatt vasalások árán lehetett a középvonalban úgy betörni, hogy aztán a táskában is elférjen. A sapka élete t.i. túlnyomórészt rejtett zugokban telt (kabát belső zsebe, táska alja, tornazsák) és reggel csak a suli előtti sarkon került fel a fejünkre, hogy aztán a bejáratnál posztoló ügyeletes tanár látóköréből kilépve ismét visszakerüljön a rejtekhelyére. Ma már nem igazán értem ezt a kollektív ellenérzést, hiszen a sulinkra amúgy nagyon büszkék voltunk.
A sapkával és egyáltalán az egyenviselettel szembeni averziómmal azonban korántsem voltam egyedül: azt hiszem a magyar ember zsigerből rühelli az ilyesmit. (Később a sereg ezt az érzést csak megerősítette) A YMT jelvénnyel sem tudtam megbarátkozni: hordtam, ha hasznát láttam, de nem értettem, miért hordja a csoport többi tagja még akkor is, mikor esténként ki-ki szétszéledt vacsorázni. A találka előtt persze rajtam volt, a csomagjainkra rágumizott YMT bőröndcímke szintén elegendően virított: hamar ránkakadt az a két diáklány, akik a YMT megbízásából aztán összeterelték az utazó csapatot.
Voltunk vagy százan, két busznyi nép, túlnyomórészt nyugdíjasok. Ahogy azt később Szicsuval meg is beszéltük, a túra programja és ára pontosan ezt az anyagilag szerényebben eleresztett nyugdíjas réteget célozta meg (és találta telibe). Akinek ennél több pénze van, maga indul útnak a saját lakókocsijával, és nem kell függjön egy közös programtól: ahol akar, tovább marad, ahol nem, ott meg sem áll. Akinek ennél kevesebb pénze van, az meg marad a sejhaján otthon. Az egységes életkor mégis meglepett: mintha a nyugdíjasklub tartana alakuló ülést.
Hamar előkerült a buszunk, de a rövid várakozás is ráébresztett: ez a meleg itt belemar az emberbe, megszédíti, kiszívja az erejét, leveszi a lábáról és így érthető, hogy errefelé az emberi tartózkodásra szánt terek kivétel nélkül klimatizáltak. Az ánglius hagyománytisztelet okán itt még kizárólag a Farenheit skála uralkodik, ezért főleg az elején gőzöm nem volt arról, milyen meleg is van. A 110o F fölötti meleget azonban már a helyiek is kellő tisztelettel említették, ez magyarul 43,3o C és nem fehér embernek való.
A buszon kellemes hűvös feledtette a kinti poklot, és bemutatkozott sofőrünk és egyetlen információforrásunk: Bob. Fekete bőréhez szépen illő fehér porcelán nadrágot és kifogástalanul vasalt, vakítóan fehér inget viselt, vállapján valamiféle csíkok rendfokozatot sejttettek, bár buszsofőrként semmilyen rangot nem jelentettek. Az egész megjelenése a repülőtisztekére emlékeztetett, és mint később kiderült, nem alap nélkül: hányattatott élete során Bob szolgált a légierőnél és polgári biztonsági őrként, volt japán önvédelmi küzdősport bajnoka, később oktatója, és iskolában is tanított. Néhány hasznos alapinformáció mellett elmondta, hogy gyönyörű két hét elé nézünk és kért, hogy a találkozási, gyülekezési időpontokat pontosan tartsuk be, egymást ezzel is megtisztelve. Egyúttal határozottan lebeszélt minket az aznap délutáni opcionális programról, a helyi Memorial Park látogatásáról, melyet a YMT utólag ajánlott 50 USD-ért. Ebből is látszik, Bob nem a YMT alkalmazottja: a YMT a buszt sofőröstől egy buszvállalattól bérli.
Minthogy a szállásunkat még nem foglalhattuk el, Bob körbevitt minket egy óra alatt a városon, és ezalatt alkalmi idegenvezetőnk kedvet csinált a látnivalókhoz. Sikerült a dolog, mert miután a város szélén lévő Holiday Inn-ben a szállásunkat elfoglaltuk, és bekaptunk valamit, Szicsuval beültünk egy taxiba és visszahajtattunk a városba. A taxis közvetlen típus volt, és menet közben magyarázgatta, mi hol van, mi miről híres. Szicsu alkalmas médium volt minderre, sőt Zsuzsi (Szicsu nagylánya) hajdani tanulmányai is szóba kerültek, így Utah Állami Egyeteméhez is kimentünk a város túlsó végébe (Zsuzsi itt is tanult), útközben az Olimpiai Stadiont is érintve. A végén a városközpontban álltunk meg, a taxaméter meg csaknem a 30$-on, jó fuvar volt (mármint a taxisnak). Arra is jó volt a vezetett városnézés, hogy már tudtuk, mi szép és mit merre találunk.
A város alaprajza – ahogy az már a levegőből is látszott – sakktáblaszerű, az utak elképesztően szélesek. Mindezt még a városalapító Brigham Young tervei szerint tűzték ki így. Az utak szélességét úgy határozták meg, hogy a korabeli lovasszekerek kényelmesen meg tudjanak fordulni. Ma ez 2x3 sávos utakra elegendő, a „főutca” még ennél is szélesebb. Az épületek a központ néhány 15-20 emeletes épületétől eltekintve 3-4 emeletesek, a legszéle meg kertes, földszintes. 
Sietve fotózunk, minthogy már alkonyodik. A Nap utolsó sugarainál még pár felvételt csinálunk a városközpontról, ahol csupa egyházi célú építmény áll a csodaszépen parkosított környezetben. Némi szerencsével még a Szent Tabernákulum épületébe is bejutunk, ahol a heti rendes nyilvános koncert orgonistája próbál épp. A terem pazar akusztikája révén az embert körülöleli a zene, és ha a szemed lehunyod, akár a mennyei koncertteremben is képzelheted magad. Sajnos a világhírű mormon kórust most nem hallhatjuk, de később szinte minden boltban találkozunk a CD-jükkel.
A parkban több helyütt is állnak noviciák, hogy segítsék a turisták tájékozódását, de félek, hogy megerőszakolnak térítésileg, így én lendületből felrohanok a szomszédos Konferencia Központ épületének beparkosított tetejére. Nem csalódok: szép a nappal búcsúzó kilátás, nemcsak a várost, de a tavat és a távoli hegyeket is vörösre festi az alkonyat. Persze csettegek buzgóan, mintha másnap már nem jönne fel a nap. Szicsu leáll a mormonicákkal beszélgetni, de megmaradt hitetlennek.  Még keresünk valami szép könyvet a városról, de a valamirevaló boltok már mind bezártak. A Z.C.M.I. bevásárló központban már csak valami innivalót szeretnénk vételezni, de csak a takarítást végző férfit találjuk és a bezárt boltokat. A férfi szintén beszédes természetű, lett vagy 10 óra, mire visszataxizunk a hotelbe. Szerencsére a Denny’s a közelben éjjel-nappal nyitva tart, beülünk és nagy dínom-dánomot csapunk, meleg szendvics, meleg pincér meg minden. A végén amúgy édesszájú szenvedélybeteg módra elcsábulunk, és egy- egy adag pencake-et is „lenyomatunk”. (A pencake egy palacsintaszerű tészta, de annál vastagabbra sütik és Aunt Jemima féle eredeti juharsziruppal öntik nyakon. Ha ez még túl könnyűnek tűnne, egy kanál habosra kevert vaj is jár rá.)
A számla elintézése elég furcsán megy itt: hozzák a cetlit, te mész a kasszához, fizetsz, fillérre pontosan visszaadnak, a borravalót meg az asztalon hagyod. Hazatérőben a zöldre várva (ami itt kék és visszaszámol, hogy mennyi időd van még átkelni) egy óriási lakókocsit látunk. Nem a vontatott fajtából, ezek már önjáróak, voltaképp egy mobil otthonnak berendezett busz. Hátsó lökhárítója fölött kerékpárok, tetején felfújt gumicsónak, mögé kötve a terepjáró: nyaralni mennek. A másik sávban egy igen reprezentatív Buick, orrán futófény, dísztárcsái még szabadonfutósan forognak pár másodpercig, ahogy megáll.
A szobában már szinte hideg van a kinti ájult meleg után, a klíma fújja erősen a hideget és itt nem is lehet szabályozni a hőmérsékletet. Gyors fürdés és már alszom is, Szicsu még a bőröndjének napi rendes átpakolását végzi. Mindenkinek másképp nehéz az élete. Kellett nekem sietni az elalvással: az éjszaka közepén horkolásra ébredek. Nem az enyémre. Tényleg, mindenkinek másképp nehéz az élete.

Hatkor ébredek, mint otthon is: a munkábajárós készenléti állapotot nem lehet csak úgy kikapcsolni. Lábujjhegyen körüljárom a szobánkat: két különálló, dupla ágy, szokatlanul magas ágybetéttel, ébresztőre is állítható rádió, TV, egy pici asztal két székkel, egy több rekeszes szekrény, nyitott gardrobe fogasokkal, vasalóállvány, vasaló alkotta a berendezést. A szoba rövidebbik falán végigfutó tükör, alatta mosdópult, hajszárító, 2 személyes kávéfőző filteres munícióval, pici samponos flakonok és szappanok (ez utóbbiakat naponta pótolják). A zuhanyzó tálcáját sekély kádként is használhatod (néha de jól esett!)
Lassan Szicsu is felébred és kezdetét veszi a reggeli szertartás: egy kb. negyedórányi fogmosás (ha jól emlékszem váltott kefékkel), bedörzsölés krémekkel, hova milyen jár, (arcra-karra pl. 30-as fényvédő faktorral) és jöhet a holmik reggeli átpakolása. Hogy ilyenkor az esti átpakolás feledésbe merült rendjét vételezi-e fel, vagy egy megálmodott új rend szerint rakja újra, sosem jöttem rá. Az biztos, hogy ezzel vajmi ritkán sikerül véghajrá nélkül végeznie.
Utunk folyamán általában 7-re kellett a nagy motyót kitenni az ajtónk elé, amit Bob reggeli torna gyanánt a busz gyomrába gyűjtött, a kézi poggyász ráért. Az én Szicsum mindent precizen kikészített, amit fel fog venni vagy kézben magával visz és elmerült a reggeli toalette részleteiben, miközben a bőröndje félkészen várta a zárást.
Utunk elején a késés előérzete még okozott valami halvány drukkot bennem, de később, ha időre kellett kipakoljunk, hangosan visszaszámoltam „Még X perc indulásig!”, mint ahogy az az igazán nagyszabású projekteknél is szokás. Talán ez segített, talán aggódó lelkem lett kérgesebb, de a reggeli kicuccolásból sosem lett gond, legfeljebb én is reggeli tornáztam egyet a saját motyónkkal a buszig. Jókedvünket, amivel ezen és minden más buktatón összenevettünk, sosem vesztettük el és ez volt a lényeg. 

A második napon Salt Lake City környékével ismerkedünk. Délelőtt a Kennecott cég rézérc bányáját látogatjuk meg. A bányát a sózott tavat övező hegylánc egy szakaszában mélyítették, méretei igazán grandiózusak, állítólag az űrből is látni lehet. A tölcsér alakú külszíni fejtés átmérője közel 4 km, mélysége 1200 m, naponta 450 000 tonna kőzetet mozgatnak meg, ennek 0,6%-a tiszta réz, ami évente 320 000 tonnát tesz ki. A finomítás során komoly mennyiségű aranyat, ezüstöt és molibdént is le tudnak választani. A bányagödör méreteit a peremén állva az extra méretű, de bolhányinak látszó szállító, rakodó gépek mutatják igazán. A Visitor Center-ben vetített filmen a bánya történetét és a kitermelt meddőből épített hegyek növénytakarójának újraélesztését is láthatjuk. Nem felejtettek el informálni minket arról, hogy a városnak milyen nagy támogatója a cég. Ebben megnyugodva átpendlizünk a városon és a téli olimpia egyik fő helyszíne, Park City felé vesszük az útirányt.
Egy szűk völgy alján-oldalán tekereg az út, és vagy félóra kapaszkodás után érünk fel a hágóra, ahonnan már látni lehet a még jóval magasabban lévő gerincről lefutó sípályákat és a városkát. Igazából nehéz lenne a városka határát bárhol is meghúzni, a környező oldalakra, alacsonyabb csúcsokra is olyan sok épület került. Némelyikük az útról nézve olyan meredek tetején épült, hogy inkább lehetne zergeképző központ. Az illő távolságra épített nyaraló-csodák, csupa fa sorházak övezetén át beérünk a sűrűbben beépített városmagba, melynek fő attrakciója a stílusában a vadnyugati filmekre hasonlító főutca. Egymást éri itt a Saloon és a Hardware, Bank és Casino, bár az útfélen álló, méregdrága terepjárók és Harley-Davidson motorok nem illenek a korhű összképbe. Az utcán nyüzsög a nép: részben hozzánk hasonló, szájtáti turisták, részben unatkozó, tehetős helybéliek. Az épületek belseje persze korszerűen felújított, bár stílusában illik a külsejéhez. Többségük vendéglő, de van kiállító terem, régiségbolt és ásványtár.

Felmegyünk busszal a főutca felső végéig és Bob két óra múlva vár az alvégen. Kiszállva hamar konstatáltuk, hogy k…. meleg van. Vagy a kocsmák voltak túl sűrűen, vagy a  hőség túl tikkasztó, mégis mindketten ugyanarra gondolunk. Nagy önuralommal nem az első kocsmába megyünk be, a másodiknak sem a neve kap meg (t.i. az ivászati műintézet cégtábláján a „No Name Saloon & Grill” volt olvasható), inkább az első kocsma előtti asztaloknál ülők söre vált ki belőlünk pavlovi reflexeket.
Nem bánjuk meg, a kocsma belseje ugyanis egy valóságos kiállítás. A pult mögötti falon rengeteg üveges italféle sorakozik: sörök, tömény italok mindenféle márkája. A kocsma mennyezetét igen magasra építették, és ezt az óriási teret, mindenféle régiséggel népesítették be. Van ott eredeti Telemark kötéses (tehát kb. hetven éves!) gőzben ívesre hajlított síléc nád hótányéros bottal (szakasztott olyan, mint amilyet Apuka őrizgetett sokáig a padláson), sínkerékpár (vagy inkább lábhajtású sínautó, hiszen négy kereke van), matuzsálemi korú varrógép, melltartók minden korból és minden méretben, szánkók, hótaposók. Az italokkal szembeni falról jobb sorsra érdemes jávorszarvas és bölény fejek nézik üveges szemekkel, hogy vedelni igazán csak az emberek tudnak. A mennyezetről lelógó ventillátorok (volt vagy 6) lapátjai, formájuk, felerősítésük ahány annnyiféle, csak egy bennük a közös: valamennyiüket egy ósdi villanymotortól kiinduló laposszíj transzmiszió forgatja. Az embernek kedve lenne hanyatt vágni magát a földön, hogy nyugodtan és nyaktekerés nélkül kiélvezkedje magát a kocsma „égboltján”, de úgy meg olyan nehézkes inni, hát csak maradunk a széken. A csúcs azért mégis az a mechanikus (értsd: tekerős) pénztárgép, aminek a vevő felé néző hátára miheztartás végett a tulaj kereskedői ars poetica-ja van felírva: „In God we trust, all others pay cash.”, ami kb. annyit tesz, hogy „Istenben bízunk (azaz neki van hitele), mindenki más készpénnzel fizet”.
A sör finom és hüvös, és minthogy tudunk készpénzzel fizetni, a tulaj engedi, hogy kaját is, meg még egy kör sört rendeljünk. Rendes tőle, nem? A szomszéd asztalnál szelíd motorosok ücsörögnek babos kendővel a fejükön, szegecselt fekete bőr motoros gúnyában, és nagyokat röhögnek. Már megint nem vagyok elég merész, le kellene fényképezzem őket, de túl marconák egy esetleges paparazzis indíttatású cívódás esetére. A motorjaikat azért lekapom, csupa Harley-Davidson-nal szenvednek, a fene a jódolgukat.
Az utcán aztán ismét megcsap a Dél szele és egyből kiver a víz, mivel 2000 méter magasan is 38 oC van. Most értem meg, miért törölköznek gyakran a régi amerikai filmekben a férfiak a zsebkendőjükkel: nekem most egy törölgetőruha is kevés lenne, olyan hamar kiüt rajtam az a drága jó sör.
Végignézzük a főutcát, egy régiségboltot, egy fényképkiállítást, és egy kirakatban egy baglyot, ami igen élethűen kitömöttnek látszik. Mutatom Szicsunak, hát az a süket bagoly meg pislant egyet! Na, képzelhetitek, Szicsunak se kell több: egy perc múlva már fényképezkedik, kezén egy vastag bőrkesztyűvel, azon meg az uhuval. Ahogy a madár kisujjamnyi karmait, erős csőrét elnézem, a kesztyű puszta formaság lehet, de Szicsut a hatalmas, borostyánsárga szemei és nyugodt viselkedése teljesen transzba hozza: még puszit is ad neki (élve a gyanúperrel, nem a csőrére).
A jószág gazdája elmeséli, hogy a madár (művészneve Killer) volt a Harry Potter film szárnyas főszereplője, és naponta fényképeszkedéssel keresi meg a napi egérrevalóját. Hamar leérünk az alvégre, megtaláljuk a két rénszarvast is, amit már a buszablakból kiszúrtam (Szerintem rénszarvasnak kicsit nagyok, ha a fotón látható személy nem Liliputból érkezett. Én inkább jávroszarvasnak nézem őket - a szerk). Ugyanúgy állnak egy üres házhelyen, mint két órája, és most már pontosan ki lehet venni a színüket, mintázatukat. A zöld-sárgapöttyöst napszemüveg és baseball sapka védi a káros sugaraktól, mindnégy lábán strandpapucs, a másiknak csak nadrágja van festve, talán mert a fehér-rózsaszín kockás festék időnek előtte elfogyott. Utóbbi szarvára akasztva egy petróleum lámpa és néhány karácsonyfadísz emlékeztenek az eljövendő hosszú téli estékre. Most persze azt hiszitek, hogy hülyéskedek, de nem: a lapátosok testét ráadásul a fantáziadús vendégek afféle szabad hirdetési felületnek értelmezték és telerakták öntapadós címkékre írt üzenetekkel, amitől ezek a szerencsétlenek úgy néznek ki, mintha a vedlés közepén lennének. Eszmei mondanivalójukon még ma is el-elgondolkozom, de egy biztos: nem lehetett csak úgy közömbösen elmenni mellettük.
Szicsu lepihen és elmerül a látottak megbeszélésébe a többiekkel, én – lévén még egy negyedóra indulásig – végigrohanom a főutcával párhuzamos utcát. Itt már határozott jelei látszanak a tartós jólétnek: némelyik épület alól már csak a kacsaláb hiányzik, a terepjárók, kocsik friss évjárata is ezt mutatja. Pedig gondolom ezek még nem is az igazán vagyonos réteghez tartozhatnak: azok a hegytetőre építettek kastélynyi rezidenciát, a hozzávaló nyaktörő úttal.
A buszon aztán kéjesen ernyedünk el a csodás hűvösben, de a városban igazi hőguta vár. Bemenekülünk a szobáinkba és egy jó zuhany után Szicsu inkább a maradást választja én meg kicsit körülnézem a szállodánkat. A kétszintes szobasor egy fél focipályányi területet ölel körül, amin gondozott park és egy sekély medence vidítja a szemet. Én ennyivel nem érem be, be is csobbanok és nagyon átérzem a vizilovak örömét, ahogy az afrikai hőségben naphosszat csak a szemük meg a fülük van kinn a vízből (jó, jó, a krokodilnak még jobb, mert annak meg csak a szeme).
Nekem azonban terveim vannak a nap hátralévő részével és a tegnapi, sötétedés miatt félbeszakított fényképezést gondolom folytatni a belvárosban (alias downtown, de ez itt marhaság, mert az van a feljebb). Időm van rendesen és elegem is a nézegetős slattyogásból, hát gyalog jól kilépek és alig egy óra alatt beérek. Első utam persze a Temple Square-re vezet, hiszen tegnap az maradt el napsütés híján. Hát képzeljétek, alig ismerek rá, mert az ágyásokat az éjszaka leple alatt teljesen átültették: most más színű, frissebb növények díszlenek ugyanott! A „csodá”-ra utolsó nap kaptunk magyarázatot: a város négy nagy kertészete egymással versengve öltözteti mindig új és szép virágköntösbe az egyházi „negyedet”- nyilván egy jó zsíros város megbízás reményében.
A finomszálú, kefére nyírt, harsogó zöld gyepen át egy helyen épp árkot ás vagy tíz munkás (kb. 20 méteres szakaszon), mikor két óra múlva arra megyek, már a helyükre lapogatott fűkockákat locsolják. Mindezt abban a kegyetlen hőségben így fenntartani komoly feladat lehet. Újra lefotózom a mormonok főtemplomát, amelyet a városalapító Brigham Young tervei alapján építettek gránitból, el is tartott az építkezés vagy 50 évig. A templom belsejébe csak hívők és csak fontos alkalmakkor (keresztelő, esküvő, temetés, egyházi gyűlés) léphetnek be. A templom belseje a könyveim szerint inkább egy elegáns szalonra hasonlít, oltár nincs benne, van viszont egy keresztelő medence, amit 12 ökör tart. Kell is ennyi ökör, mert a medence jókora, minthogy a mormonok felnőtt korban is teljes vízbemerítéssel keresztelkednek.
A park másik oldalán egy modern toronyépület ad helyet a híres mormon levéltárnak, ahol állítólag a valaha élt összes mormon hívő családfája mikrofilmen van archiválva, sőt még egy biztonsági másolatról is sutyorognak valahol egy hegy atombiztos gyomrában. Engem aztán ne kataszterezzenek, otthagyom a Temple Square-t és felmászok a Capitoliumhoz. Ez Utah állam országháza, igen hasonlít a washingtoni Capitolra. Kupolája most be van nejlonba csomagolva, mivel földrengésbiztosra építik át a város többi fontos középületével egyetemben. Ezt a projektet a képviselők négy év alatt gondolják megvalósítani, ami pestiesen szólva nem semmi. A Capitolium környékén a városalapítók házai és első templomuk a XVIII. szd. angol építészetét idézik. Körülbóklászom a környéket és találok egy másik templomot, amit egy középkori skót eredeti alapján építettek. A város a látottak alapján hallatlanul tiszta, gondozott; rendszerető és kedves lakóival igazán vonzó.
Visszafelé már nekem se esik jól a kutyagolás a szállodáig, erősen gondolok az otthoni biciklimre, hogy ott teremne hirtelen, de az a dög rám se hederít. Szicsu már alszik, és én arra gondolok, hogy most revansot vehetek horkolásilag aztán beájulok.

Másnap hosszú út vár ránk: el kell jutnunk a nevadai Winnemucca-ba. Az út első néhány kilométerét a Nagy Sóstó partján tesszük meg, látszik az Antelope-sziget, amely arról híres, hogy a rajta élő bölény kolónia mentette meg a kihalástól a fajt: néhány lelkes természetvédő ebből az állományból kezdte el szaporítani őket az évszázadokon át tartó irtást követően. A tavat elhagyva is uralkodik a só: gyakran látni kisebb-nagyobb fehér területeket, amelyeket a ritka csapadék ugyan időszakosan megtölt, de ismét kiszáradnak. A Nagy Sós síkság is tómeder volt, a valaha volt tenger maradéka hullámzott itt. Egy részét jól ismerhetjük a TV-ből: a száz méter vastagon sóval borított tökéletesen sík területen szokták az autós sebességi világcsúcsokat döntögetni. Az út aztán azon a magaslati síkságon vezet, aminek az egyhangúságát nagyritkán töri csak meg egy-egy hegyvonulat. Az út tehát egyenes, a barnás talajon egyedül a sivatagban is honos sedge brush nevű bokor él meg, de az se nagyon. A dombok, hegyek is ilyen sötét homokszínűek, sima hátuk teljesen kopár. Ezen a tájon utazva az emberen óhatatlanul erőt vesz a lehangoltság, megcsapja a pusztulás szele. A pioneer-ok helyzete ezen a környéken igen nehéz lehetett: nem volt víz, hogy igyanak, nem volt fa, hogy árnyékra leljenek vagy hogy tüzet rakjanak, nem volt növény, állat, hogy egyenek. Volt viszont nappal perzselő hőség, szikkasztó szél, éjszaka borzongató hideg. Csodálom őket, e kietlen táj fehér felfedezőit kitartásukért, elszántságukért, hitükért.

Napi utunk felénél megállunk Wells-ban kicsit mozogni, enni-inni, miegyéb. A pár vendéglátó- és szálláshelyből, egy óriási parkolóból és a Nevadában elmaradhatatlan Casino-ból álló településnek aligha lehet pár száz főnél több lakosa, őket is inkább alkalmazottaknak mondanám, akik az utazás közben pihenőre, éjszakai nyugalomra megállóknak adott szolgáltatásból élnek meg.
A Rainbow Casino persze ennél lényegesen többet nyújt: a pénzed kultúrált elverésben segít. Nevada az az egyetlen állama az USA-nak, ahol a szerencsejáték engedélyezett. Itt viszont jól kialakult kultúrája van: minden valamirevaló szálloda földszintje kaszinó. Játszhat ott a vendég kártyán, ruletten, játékautomaták változatos garmadáján és a keno sem ismeretlen. A kaszinókon keresztül érheted el a szálloda recepcióját, a vendéglőt, a WC-t, de ez korántsem egyszerű: a kaszinóba belépve  kizárólag a játék színterei látszanak, sehol egy egyenes főútvonal vagy iránymutató tábla, ami segítene pl. a WC-t megtalálni. Végig kell botorkálj a játékok útvesztőjében és gondoskodnak róla, hogy ezerszer kisértésbe ess, mielőtt bepisilnél. Ez nyilván a kaszinók belső terének bevált szerkesztési elve, mint az is, hogy órát, szabadra nyíló ablakot nem találsz még elvétve sem: semmi se emlékeztesse a játékost arra, hogy az idő (és a becsület) múlékony. Itt egyetlen „óramutató” létezik: a játékra szánt pénzed fogyása. A belső berendezés itt Wells-ben szinte fényűző a később látott többihez képest. A falakon és a változatos kiképzésű mennyezeten villogó, futófényt alkotó színes lámpák, sötét bársonyos tapintású szőnyeg, egyenruhás személyzet hordja körül az italokat, hogy a vendég a pénzköltésre tudjon koncentrálni.
Fényképezni sajnos nem szabad, Szicsu viszont dörzsölt fotósként odavillantott a látványra, a nyakkendős smasszer persze azonnal ott terem és tájékoztat minket, hogy ezt itt nem szabad, de a szovjet módszert nem alkalmazzák. (A mi kis kommunista átkosunkban t.i. ha katonai objektum közelében fotóztál, ott a helyszínen kivették a filmedet a gépből és a kazettájából is kihúzva „megnézték”, hogy jól sikerült-e. Gondolom, sok gyanútlan fotóst kergettek ezzel az őrületbe, hiszen pótolhatatlan képek is mentek így veszendőbe, viszont az érintett megtanulta, hogy ha „Fényképezni tilos” táblát lát, ott még a térképen sem szereplő katonai objektum lappang.) Volt aztán később olyan hely is, ahol a felügyeleti személy megsúgta, hogy itt fotózni ugyan nem szabad, de ő most elfordul és nem is fordul vissza egy percig, ha ez nekünk megfelel.

Ennek a településnek nincs sok lakosa, érdekes múltja vagy bíztató jövője, egyszerűen egy állomáshely. Itt áll meg a truck sofőrje egyet nyújtóztatni elgémberedett tagjain, a szentfazék Utah felől érkezők itt hódolhatnak először játékszenvedélyüknek. Mi meg mindezen kívül olyasvalamit láttunk, amit ebben a félsivatagban kevesen: esőt! Mit láttuk: ronggyá (t.i.mosogatóronggyá) áztunk két perc alatt, de hát jól esett, a busznál meg nem volt ott Bob, hogy beeresszen. A könyvem szerint errefelé az eső eseményszámba megy: vannak évek, mikor egy csepp sem esik, nekem meg sikerült a buszból lekapni.

Gurulunk hát tovább és további négy óra buszozás után elérjük a paiute indiámok földjét és az egykori törzsfőnökükről elnevezett Winnemucca-t. Ez a település Salt Lake City és a legközelebbi város, Reno között félúton jellegében már kicsit más, mint Wells: ez nem csak egy óriási parkolóból és bővítményeiből áll. A hellyel itt sem kellett szűkölködni, rendesen szétterült a település, de nem hiszem hogy 2-3000 főnél több állandó lakosa lenne. A miniszállónak aligha lehet sokkal több szobája, mint a két busznyi útitárs, de mégis van mini medencéje egy kis hűsölésre. A reklámtábla lehet hogy nagyobb, amin hirdetik: fűtött medence! (Gondolom a fűtést a sivatagi szél jelenti.)
Piszokul elegem van az ülésből, hamar ledobom a kultúr-külsőmet és elmegyek futni. A főutca túloldalán egy temető kínálja magát arra, hogy körülfussam. Az átkelés igen nehéz lehetne, ha itt magyar sofőrök vezetnének: a 3 – 3 sávos úton sehol egy zebra, itt az átlagamerikai hosszában megy és kocsival, és ha mégse, bizonyára a túloldalra is inkább kocsival hajt át. Már az út szélén való toporgásomra is megállnak és szinte zavarbaejtő udvariassággal engednek át, talán egy itt kiveszőfélben lévő emberfajt látnak bennem, amelyik két lábon jár.
A temető lehet vagy 1 km körben, így a forróságra tekintettel 3 kört irányzok elő magamnak. Bár kerítése még jelzésszerű sincs, és így volna mód rövidítve átvágni rajta, böcsülettel körülfutom, bár a végére a szám, tüdőm teljesen kiszárad, sőt alig izzadok meg: a forró szél még a verejtéket is folyamatosan leszárítja.
A végére egész helyrezökkenek, most esik igazán jól egy fürdő és egy kis heverészés a klimatizált szobában. Vacsorahelyet se igazán keresünk, a szállónak van étterme, ott kajálunk valami könnyű salátát, amit csirkehússal tettek még könnyebbé. Persze csúszik rá a kóla, de az itteni módit sehogy se merem megkockáztatni: a kóla csapolását Amerikában egységesen a darabos jég adagolásával kezdik, és mikor harmadáig megtelt a pohár, akkor jöhet az amúgy is jéghideg kóla.
Vacsora közben van időm észrevenni, hogy a szálló földszintjének elrendezése meglehetősen amatőr: se a recepció, se az étterem nincs a kaszinó utolsó zugába eldugva, sőt: elsőre rá lehet találni bármelyikre. Ezek itt nem tudják a korszerű szerkesztési elveket? A szobánk ablakából még látjuk a naplementét és a horizont közelében vörösesbarnába hajló árnyalatok jól mutatják, hogy a sivatagi szél bőven hord magával a homok finomabbjából. Lehet, hogy itt még kocogni sem egészséges? Marad az ivás…
A következő nap sem ígérkezik valami eseménydúsnak. Megállunk Lovelock-ban, itt a helyi bíróság köralakú tárgyalóterme az attrakció, meg hogy végre ismét ehetünk, ihatunk.
A táj csak lassan változik: már dombosabb, hegyesebb a felszín, még magasabbra emelkedünk, a szárazságtűrő sedge brush uralkodik változatlanul. Néhol ritkásan fák is vannak, de rém furcsák: ágaik nem a törzs egy magasságától felfelé ágaznak el, hanem tőből. A furcsaság oka nyilván a növényevő állatok hiánya: ha lennének, a fák ágait már hajtás korában lelegelték volna fejmagasságig. Helyenként a talajt vörös és fekete színezi, vulkanikusnak látszó formák tarkítják.

Aztán elkezdünk ereszkedni és egy hegy mögül elénk tárul Reno. Ez már komoly város, teljesen kitölti a Truckee-folyó 4-5 km-esre kiszélesedő medencéjét, belvárosát az elmaradhatatlan kaszinókkal egybeépült néhány 5-10 emeletes szálloda jelzi.
Korán érkezünk ahhoz, hogy a szobáinkat elfoglalhassuk, Bob kiszór minket a buszból: lehet kaszinózni! A messziről nagynak tűnő belváros 2x5 háztömbnyire zsugorodik, és ha a kaszinókat leszámítom, elég unalmas. Mi persze találunk magunknak örömet: egy bolt bejáratánál egy kézileg tekerős masina fél dollárért egy ötcentes érmére a városka címerét préseli. Jót somolygunk az utcai transzparensen: „Reno a világ legnagyobb kisvárosa”. Itt semmit nem ér az a település, amelyik nem mondhat magáénak valami leg-et, de ez a legnagyobb kisváros elég gyenge poén, már az oroszok is túltettek rajta (Tudjátok milyen az orosz törpe? Hát az valami óriási!)
Az okos könyvemből tudom, hogy a városka története a kaliforniai aranyláz korával kezdődött: a keleti partról érkező kalandvágyók tömege itt kelt át a folyón, itt szállt meg és vásárolt be enni-innivalót, szerszámot, egyebet. Az arany után aztán az ezüst is elfogyott a hegyekben, a korábban pezsgő életű városka visszasüppedt a vidéki unalomba, még a járási székhely is a közeli Carson City lett. Az ötvenes években elérték a „Válás városa” kétes értékű címet, amit ha összevetünk a Las Vegas-i szabadelvű összeesketési nagyüzemmel, egy tömegigény zárt technológiájú kiszolgálása körvonalazódik az államon belül.
Semmi ingerem kaszinózni, de azért be-benézünk az utca felé nyitott játéktermekbe. Van, ahol kabala-állat, van ahol libériás inas (bocs, reklámember) hívogat befelé, de a legmeggyőzőbb érv a légfüggöny belső oldalán tartott hűvös. Hamar a végére érünk a vigalmi negyednek, jobb híján bevesszük magunkat egy régiségbolt kellemes hűvösébe és böngészünk. Hogy is mondja a régi bölcseség: egy embert legjobban a fiókja és a szemeteskosara jellemzik, azaz hogy mit tart és mit nem tart megőrzésre érdemesnek. Hát ennél a boltnál talán semmi sem jellemezhetné jobban az amerikaiakat, mint hogy az ócska kacatok közül miért nem adnak pár buznyákot. Van itt baba tömérdek, patinás könyvek, plakátok, ujságok, lemezek Elvis fénykorából, semmire sem jó használati tárgyak fémből, üvegből és műanyagból, a családi béke pici házioltára két szét- ill. egymás felé fordítható galamb-figurával, ódivatú szobrocskák, mütyürök, emlékek: egy alapvetően szentimentális nép lelkének apró tükrei. Egy órácska evvel is elment. Csellengésünk közben átsuhan a színen egy extra hosszú hófehér u.n. „stretch limo” sötét ablakokkal, afféle mozgó eskető kápolna: beszálltok menyasszony – vőlegény gyanánt és két kör után már mint házaspár landoltok! Ha a mobil papot sikerül időben kilökni, még néhány kör és a nászéjszakát is ki lehet pipálni. (Feslett erkölcsű kollégáim szerint kár az egyházfit kilökni, az úgy feldobja az eseményt…) Itt – ott oldtimer automobilokat is látunk, Bob szerint a másnapi Car-show-ra melegítenek a csillogóra glancolt jószágok.
Szicsu hívja fel a figyelmemet egy fonnyadt bőrű, legalább hetvenes nénire az utcán, akin olyan dekoratív ékszer van, ami még jobban kiemeli hervadt dekoltázsát. Somolygunk egyet és mindketten ugyanarra gondolunk: az időt pénzzel nem lehet megfordítani. De a jelenség korántsem egyedi. Később az egyik bárban egy élete delén  jócskán túl lévő hölgy (e skála szerint lehetett a hölgy vagy este fél hat) fején olyan szőke hajkorona díszlett, amely tekintélyt parancsolt, de mosolyt keltett: mintha ő is megboldogult lánykorát igyekezett volna visszavarázsolni - legalább a feje tetején. És hasonlóan az utitársaink között is van néhány, aki korára, testsúlyára ügyet sem vetve vesz fel ruhadarabokat. Egy hölgy az utitársaink közül hatvanon és a mázsán túl rendszeresen hordott vadító színű forró nadrágokat, bár összeköszörülő combjai inkább takarást igényeltek volna (nem fényvédő faktorilag). A legdisszonánsabb mégis Brenda volt a szememben. A nagyszájú, harsány hangú nő mindig a társaság központja szeretett lenni, és öltözködése sem nélkülözte az exhibicionizmust. Rendre shortot és rövidujjú pólót viselt sportcipővel, ami teljesen meg is felelt volna a túra jellegének, de lábának elefántosan karcsú vonalát rendre arany bokalánccal igyekezett kihangsúlyozni. Pólóján úgy fityegtek a stílusban a randevús szivecskétől a komoly brillekig terjedő kösöntyűk, mint az Istenben megboldogolt Leonyid Brezsnyev, az SzKP főtitkára mellén a kitüntetések a november 7-i díszszemlén (azaz mindkét oldalt három-három sorban).
Tudjátok, nem gondolom magamat prűdnek: ma már mosoly nélkül tudom elfogadni az európai szemnek első benyomásra idegen kortalan öltözködést, a fiatalos ruhák, színek viseletét, de az előnytelent kihangsúlyozó, az egyéniség és az öltözködés harmóniáját felrúgó stílust nem állhatom. Alig látszik a dolog érettebbnek, mint Ági generációjának polgárpukkasztó túlkapásai, de annak legalább van valami érthető célja. Ági a múltnap például egy rózsaszín selyemből  készült magaszárú, végigfűzős cipőköltemény boldog tulajdonosa lett, és korábbról tudom, hogy ehez a birkózócipőhöz igazán egy bermudás hosszúságú kerékpáros nadrág és egy tüllszoknyácska kombinációja illik. Meg is mondtam neki, hogy ha így felöltözik, kénytelen leszek tartani a három lépés távolságot (legalábbis az utcán). Szicsu azt mondja erre, hordjon mindenki, amit akar, csak érezze jól magát benne. Ezzel egyet is értek, én sem a honi mamák talpától a feje búbjáig fekete viseletének híve vagyok, de ez itt a viszolygást keltő másik véglet.
Na, most már Versace meg Pierre Cardin elmehet kapálni a divatfilozófiájával, a divat területén is megmondtam a frankót.
Visszatérve Reno utcáira, az igazi meglepetés még hátra van: a legnagyobb szálloda és kaszinó, amely csak nevében hasonlított a Las Vegas-i Circus Circus-re. A cirkuszsátrat formázó kupolás játékterem első emeletéről nyeregvasút hozza-viszi a játékra vágyókat az utca túloldalán álló emeletes garázsba. Arra az önkéntelenül felvetődő kérdésre, hogy erre mi szükség lehet, ma sem tudok más választ, mint az amerikai átlagember átlagon felüli kényelemszeretetét: a kaszinó tulajdonosa nyilván megtérülni látja a nyeregvasútra költött pénzét, ha a szomszéd parkolóházból a manyusok és családjuk véletlenül sem tévednek át a szomszéd kaszinók valamelyikébe.
Itt harapunk valamit, a ferdeszemű felszolgáló lány sűrű hajlongások és jókívánságok közepette felveszi a rendelést, csak ott akad el, mikor mondom, hogy a kólát „without ice” hozza. Nem érti, Szicsu a végsőkig leegyszerűsíti a szöveget: „No ice”, mire visszatér a mosoly a nagylány arcára és kisvártatva hozza a kólámat – jéggel. Erős arccsontjából, bőre kávé színéből, kékesfekete hajából ítélve mexikói lehet a szentem, valószínűleg még csak a hatodik angol leckénél tart.
Végre mehetünk elfoglalni a szállásunkat. A szállodánk pár sarokra van csak a „downtown”-tól, de a környék máris külvárosi: rendes porták, lerobbant, beszögelt ablakú házak, gaztól felvert telkek váltakoznak, de az egész eléggé szegényes. A szálloda ennek ellenére tiszta, rendes és a közelében lévő éjjel-nappali közértben lehet kapni szereket kiszáradás ellen (félreértés ne essék, nem hidratáló krémre gondolok). Valahogy nincs kedvünk éttermet keresni, mert egy valamirevalót inkább csak a belvárosban találnánk, így előkerül a hazai: Pista atyai gondoskodással pakolt nekünk csabait meg sajtot rendes mennyiségben. Míg Szicsu lefürdik, elugrom a közértbe és beszerzek két Miller Lite fedőnevű derekas méretű sört (mondhatnám King Size) aztán adunk a fogyásnak. Azzal a karácsonyihoz fogható izgatott várakozással fekszünk le, hogy holnap kezdődnek az igazi gyönyörűségek tájilag.
És csakugyan: reggel vakító kék az ég, friss a levegő, a szálloda büféjében jól elbeszélgetünk egy párral, akik – ha jól emlékszem – a nagylányukat jöttek meglátogatni és közben benéznek a Yosemite NP-ba. Hamar megváltjuk a világ nyugati felét és már ülünk is a buszra.

A Truckee folyásán felfelé megyünk a Sierra Nevada hegyvonulattal párhuzamosan, megcsodáljuk a buszablakból Carson City-t, különösen a közigazgatási negyed pompásan zöldellő parkja, hatalmas tölgyfái ragadják meg a satnya, félig kiszáradt sedge brush-hoz szokott szemünket. Az út aztán szembefordul a hegység lejtőjével és feltekereg a nyeregbe. A növényzet egy ponton túl szinte egycsapásra megváltozik: innen már az Európában megszokott, és itt annyira hiányolt magashegyi fenyők borítják ritkásan a hegyoldalakat, s ettől rögtön otthon érzem magam.
Egy kisebb tengerszem után kicsit lejjebb ereszkedve látjuk meg a Lake Tahoe egy öblét, majd lassan elénk tárul már a buszablakból az egész tó. A hatalmas tintakék vízfelület, a körülötte álló, helyenként havas sapkájú csúcsok, a meredek oldalak fenyveseiből itt-ott kiemelkedő fehéresszürke gránitsziklák teszik a képet megragadóan széppé. Az út úgy 50-100 méter magasan vezet a víz fölött, a látvány minden kanyar után másképp szép.
Megállunk az első kilátó pontnál egy félórára és én - mint a sokáig koplaló gyerek a cukrászdában – futkosok egyik kilátóhelytől a másikig és habzsolom a pazar látványt. A partvonal a kanadai nagy tavakhoz hasonlóan hatalmas, simára csiszolódott „kavicsokkal” van teleszórva, a kristálytiszta víz alatt is jól látszanak a néha háznagyságú kőtömbök. Nem bírok magammal, otthagyom a társaságot, és nekivágok a meredeknek egy mini-túrára. Nem jutok sokáig: a meredek oldal vagy görgeteges, vagy gyalogfenyővel kefesűrűen benőtt, ösvény meg nincs. Jól összevérzem a csupasz lábom szárát és a kilátás nem szebb: visszakullogok a „hivatalos” kilátóhoz és csinálok pár nem szokványos felvételt többek között arról a vízparti sziklatoronyról, amin át alagutat robbantottak a South Lake Tahoe felé vezető országútnak. Itt nem lehet rossz fényképet csinálni: minden olyan tökéletes.
Egy ilyen nagy víz kibír néhány száraz adatot az okos könyvemből: a tó akkora, mint a fél Balaton, de kb. 2000 méter magasan és átlagos mélysége 300 méter(!). Vizét nemcsak a belefolyó patakok, de a medrében fakadó bővizű források is táplálják. Nevada és California osztoznak rajta, csakúgy, mint a parti települések legnagyobbikán, South Lake Tahoe-n. Nyáron az élénk vizi- és turista-élet, télen a sízők teszik az egész körzetet igazi hegyi pihenő övezetté.

Pár kilométernyi buszozás után a parti meredek ellaposodik, egyre sűrűsödnek az épületek majd egy álomszép golfpálya után beérünk a városkába. A nevadai félen pár kaszinós szálloda áll kihívóan, jelezve, hogy a californiai oldalon élő hívek hiába könyörögtek: „… és ne vígy minket a kísértésbe, …”. Szemmel láthatóan minden a látogatók kedvére van elrendezve: egymást érik a vendéglők, büfék, ajándékboltok; van yacht-kikötő, kabinos felvonó visz fel a tó fölé 6-800 méternyire magasodó gerincre és még ingyenes busz-körjárat is szolgálja a nagyérdemű kényelmét.
Extra hosszú kimenőt kapunk – mert ugye már 3 órája nem evett a jónép – és bennem azonnal körvonalazódik a nadselű terv: megmászom a tó fölötti meredeket. Szicsu beül valamit harapni, feljön a kabinossal és fenn találkozunk.
Beugrom hamar egy boltba valami innivalóért és már indulok is: nem kell ide logisztika, serpák hada, alaptábor, csak két jó láb. Kérdezgetem, hol indul felfelé turista-ösvény, de egy sem tudja. Elunom, nekiindulok a felvonó alatt toronyiránt. Az alsó régió izgi egy kicsit, kerülgettem a kerítéseket, a magánterületeket, de aztán rálelek a kötélvasút szerviz-útjára és azon haladok szépen. Végre az igazi meredek aljában elérek egy szintesen keresztező ösvényt, találomra elindulok rajta jobbra, de nem emelkedik, balra sem jobb a helyzet, ezzel is elmegy egy negyedóra. Nincs mit tennem, nekivágok a zergék után szabadon, de a feladvány erősen labirintus jellegű, azaz ahol nincs kefesűrű gyalogfenyő, ott görgeteges: kettőt mászol, egyet visszacsúszol. Mégis haladok szépen, a fenséges kilátás elvonja a figyelmemet a véresre karistolt lábamról, törmelékkel teli cipőmről - és az óráról is: te jó ég, egy félórám van arra, hogy felérjek! Túl messze nem látok, de addig is ugyanolyan meredek és nyoma sincs a tető közelségének. Ha tovább megyek, nemcsak a randevút késhetem le Szicsuval de még a busz indulását is, hát csinálok pár felvételt (talán ezeket tartom az út folyamán készített majd 600 közül a legszebbeknek) és visszafordulok abban a hitben, hogy Szicsu sem vár engem fenn időn túl. Most lepődöm csak meg, milyen magasan voltam, nem akar végetérni a nadrágféken – talpon ereszkedés. Lehet, hogy már alig volt vissza a gerincig?!
Mire a városba visszaérek, egy félórám marad tervem másik felére, hogy a tóparton kiöntsem a cipőmből a zúzalékot és legalább térdig belegázoljak a vízbe. Ez a nap nem az én napom: a parton a sok magántulajdontól nem látni a vizet, az egyszem lehetőség a közstrand, de ott meg kemény pénzért mérik a belépést.
Lábat mosok egy közcsapnál és úgy érzem mégis: élmény volt ez a három óra! Sietek vissza a buszhoz, Szicsu sehol! Elönt a bűntudat, biztos még mindig fenn vár rám ez a szegény nő! Szólok Bobnak, hogy keresésére indulok és futok a lanovka alsó végállomása felé. Félúton találkozunk: keze tele nekem vett kajával, a tó poszter méretű térképével, szája sírásra görbül. Rögeszmét cserélünk és sűrűn kérek bocsánatot, bár nagyfiú vagyok, egyedül járok pisilni, miattam nem kellene izgulnia.
Elmondja, hogy a felső végállomáson már a hegyimentőket is beriasztotta, miután azok túl veszélyesnek ítélték az én  hegymászó magánakciómat. Építettek volna inkább egy valamirevaló ösvényt a hegyre – morgok magamnak – de aztán kiderül, hogy itt erre finoman szólva nincs tömegigény, hiszen ott a lanovka! Azzal traktálják, hogy utoljára két éve(!) egy diák próbálta meg a gyalogos feljutást és annak is harmadfél órába telt. Hiába mondom, hogy ez az oldal nem hosszabb és nem meredekebb, mint mondjuk a Bükkben a Sebes-víz és hogy egy ilyen üdülővárosból mondjuk Ausztriában minimum három út vezet fel a hegyre: egy szerpentines a kulturistáknak, egy zergésebb a fajturistáknak és egy a sziklamászóknak. Nem kérem: ez itt Amerika, a kényelem földje!

Kicsit megkönnyebbülve irányba vesszük buszilag Virginia City-t, ami egy igazi vadnyugati kuriózum. Az úton döbben rá Szicsu, hogy méregdrága gépének objektívjét a szervizben felejtette, ahol a felakadt zárszerkezetét próbálták megjavítani. Közben ismét felkanyargunk az égbe, de itt már megint a jólismert, ám megszokhatatlan kopár oldalak miatt jól látni a szerpentin alatti mélységet. Mindig azt hisszük, itt már nincs tovább, de van: végül a sárgásbarna, tök sima hegyoldalak katlanában bukkan elénk a városka.
Története egyidős és szorosan összekapcsolódik a környék nemesfém bányászatával: az aranyláz idejében itt volt a megyei (járási?) központ, aztán a filmesek fedezték fel, és sok-sok vadnyugati film díszleteként is láthattuk a vásznon. A korhűen renovált épületek sora, a magasság dacára tikkasztó meleg, a kietlen környék mind segítenek beleélni magad a másfélszáz évvel ezelőtti aranyláz idejébe. A városka néhány lakója – mint egy skanzenben – korhű ruhában (vagy inkább jelmezben) fokozzák ezt a hangulatot. Az utcán farmerben, övében Colt-tal, széles karimájú kalapban sétál pár férfi. Egyiküket ilyen szerelésben épp a szeméttel küldhette le az asszony, dugja is a nejlonzsáknyi szégyent a háta mögé. Itt sem fenékig tejfel szegény cowboy élete…
A főutca hegy felőli oldalán épült bárok egyikéből egy bányászati múzeum nyílik, igazi vágattal. Az embernek az a kajla ötlete támad, hogy az aranybányász  - ha már nem volt pénze még egy whiskyre – nem a ruhatárba ment, hogy a brifkójából pénzt vegyen elő, hanem a vágatba és hamar kitermelt még egy aranyrögöt. A bemutató tárna bejáratánál egy rezgő szakállú öreg bányász bőr kobakban, kötényben, fején gázlámpával vigyázza, nehogy hobby-bányászok spontán pillér-kamrafejtéssel és állólábas-íves acéltám biztosítással kárt tegyenek a muzeális tárna omladozó falaiban. Sűrű dolga mellett az öreg egy-egy baksisért időt szakított arra is, hogy a relikviákra éhes turisták ruhájára holmi csoportkép ürügyén némi kőport maszatoljon. Na ez az igazi aranybánya!
A másik ivóban a „Suicide table” a fő attrakció: az egykori tulajdonos anyagi gondjain kártyanyereménnyel gondolt enyhíteni, de befuccsolt és még utoljára megnézte, milyen a saját pisztolyának golyója, ahogy közeledik. Nincs pisztolyunk, hát a szomszéd asztalnál megiszunk egy kólát, megnézzük a bányászati múzeumban a korabeli bányászat sok technikai ötletét, aztán már kell is indulni. Már a buszablakból pillantjuk meg az igazi meglepetést: egy mellékutcában a kopott épület homlokzatán díszes tábla hirdeti, hogy itt állt az operaház. Akkor Szicsuval jót derültünk rajta: méghogy itt a vadnyugaton operaház? Talán bordély vagy bár, ahol a lányok alsószoknyájának látványától felhevült bányászok tízszer tapsolják vissza petróleumlámpákkal megvilágított színpadra a kánkánt. Utólag utánaolvasva kell a műintézetet rehabilitáljam: történelmi tény, hogy Virginia City fényét az aranyláz korában a Piper’s Opera House is emelte.

Van már vagy 6 óra, mire Renoba vissztérünk. Csak a kíváncsiságom hajt: bemegyek a belvárosba, hogy hátha sikerül pár jó fotót csinálnom a korzózó oldtimerekről. Mire lemosakszom, átöltözök, már alig van fény és azt a pár csinos jószágot, ami még látható az úton csak pillanatfelvétellel lehetne megörökíteni, az én digitális gépem meg a gomb megnyomása után még gondolkozik vagy 1,5 másodpercet, mielőtt tényleg exponálna. Nincs mit tenni, visszavonulok, jól fog esni lefeküdni.
Ha a tegnapi napra azt írtam: mint a karácsonyestét, úgy várom, a maira ugyanezt mondhatom, ha ráadásul megkapnám a hőn áhított villanyvasutat. A Yosemite National Park az Amerikai Egyesült Államok elsőként megalapított és azóta is leglátogatottabb Nemzeti Parkja és méltán: aligha van még hely a világon, ahol a völgyek idilli békéje és a négyezret ostromló csúcsok rémisztő sziklafalai ilyen harmóniába olvadnának. A táj arcát az utolsó jégkorszak szabdalta ilyen változatossá: a Merced River völgyén visszavonuló jégár a sziklafalakat csaknem pontosan függőlegesre és simára marta.

Ahogy egy előrelátó turista a hosszú, fárasztó túranapot megalapozza, reggelinél én is duplán veszek mindenből, ráborítok három lötyikávét (ez a hosszú lére főzött feketekávét jelöli saját szakzsargonomban) majdnem keserűen (7 cukorral) és abból a fini almássütiből is kettőt.
Miután így szinte mozgásképtelenre ettem magamat, ideje hogy tapasztalati úton is mondjak pár elitélő szót korunk világjelenségéről, az elhízásról és a vele járó fizikai és szellemi tespedtségről. Utitársaink kb. fele érintett az ügyben, és akkor még nem beszéltem azokról, akik már jó úton vannak egy kóros mértékű testsúly összeszedésében. A dolog valószínűleg már gyermekkorban kezdődik a TV ill. számítógép előtt üléssel és a velejáró nassolással, ami aztán lassan de biztosan a függőségig vezet. A fogyasztói társadalom jólnevelt (de mondhatnám úgy is: kellően manipulált) tagjánál a rágcsálási kényszert már egy hirdetés, egy filmrészlet vagy akár a chips hersegése a fogak között is kiválthatja és az eredmény grandiózus: rengő pocakok, mázsás valagak, zongoralábak és a helybenállástól is sípoló lélegzet. Mindenesetre némelyik nő segge igazolja a fény Einstein által felfedezett anyag-természetét: tömegénél fogva odavonzza az ember pillantását. De ami még ennél is kétségbeejtőbb: az akarat elsatnyulása, a manipulálhatóság, az éhség tűrésének elemi hiánya. És a másik oldalról ott a folytonos késztetés: nem volt utunknak olyan két órája, ami alatt ne lett volna egy megállás, természetesen olyan helyen, ahol a töltés és ürítés egyaránt lehetséges. És az alanyok igazodnak rendesen: pippentenek, kakkantanak, esznek, isznak, sőt még magukkal is hoznak a buszba valami rágcsálni- és szürcsölnivalót, hogy kibírják a következő etetésig. Még ezt az extra méretű „bevételi” oldalt is lehetne ellensúlyozni egy hasonló mértékű mozgékonysággal, de azt nem reklámozzák, nincs jó íze, nem herseg, ergo nem divat.
A minap épp a témáról látott riportműsorban megszólalók elmondták, hogy milyen gyomorszűkítő műtétekkel, fogyókúrákkal, zsírleszívó eljárásokkal, plasztikai sebészi beavatkozásokkal lehet ismét az áhított versenysúly közelébe jutni. Mindezért persze vagyonokat fizetnek (sőt fizettetnek az egészségbiztosítókkal), mégis – és ez volt számomra a legmegdöbbentőbb – ezeket a műtéteket inkább tartják megvalósíthatónak és az egészségre veszélytelennek, mint a rendszeres testmozgást és a normális mértékű evést! A végén egy orvosszakértő még rátett egy lapáttal: véleménye szerint a mai felnőttek lesznek az első generáció, akik túl fogják élni az elhájasodás miatt korán haló gyermekeiket. Így lesz a sokat sanyargott emberiség egyik szép álmából, az általános jólétből az emberiség végzetszerűen közeledő gyilkosa.
Eh, miket beszélek, hisz a nyolcvan kilómmal nincs súlya a szavaimnak se: erdőben mászkáló, lábát felvérző, nyüzge európai ne rondítson bele Amerika álmába! Titkon azért minden percben hálát adok drága szüleinknek, hogy egy egészséges, a mozgás örömét kínáló élet mintáját égették belénk ill. a jósorsomnak, hogy gyerekkoromban nem tett ki olyan kísértéseknek, amelyeknek - valószínűleg - én sem tudtam volna tartósan ellenállni, hiszen én is csak emberből vagyok.

Na, de félre az oktalan filozofálgatással: még lekésem életem karácsonyi villanyvonatját. Nekivágunk az útnak, amely a kontinens Csendes-óceáni partjával párhuzamosan húzódó óriási hegylánc, a Sierra Nevada keleti lábánál vezet dél felé. A tájat alig díszítik erdők, település is nagy ritkán kerül utunkba. Egy parkolóban állunk meg először kizsibbasztani, ahonnan szép rálátás nyílik a Mono Lake kopár környékére, az unalmasan egyenes highway szalagpárjára és némi havat is látunk még fentebb. Leereszkedünk a tó mellé egy etetőhelyre, ki-ki csapol és tankol, mert ez az utolsó megállónk a Yosemite Nemzeti Park központjáig, ami ide vagy 100 km-nyi út tele szerpentinekkel, emelkedőkkel. Vagy egy félórányi lépésben kapaszkodás után a másik busz megadja magát, megállunk. Itt már sziklás, szakadékos a kiszélesedő völgy, van mit bámulnunk, amíg a két sofőr javítani próbál, majd segítséget hív. A mi buszunk visszaviszi a pórul járt másik utasait az utolsó megállónkhoz, mi meg várjuk, mint a messiást, de nem jön. Két hosszú óra telik el, a többiek egykedvűen beszélgetnek, és én egyre buzgóbban fohászkodom az én Istenemhez, hogy ne vegye el tőlem életem útjának legszebb szakaszát. Magyarországon ennyi idő alatt a fiúk jobbra, lányok balra módszerrel már rég indulásra kész lett volna a csapat ezen a fedezéket bőven nyújtó terepen, a „szabadság népe” ennél kultúráltabb, szorítják erősen, nehogy elcseppenjen.
Végre jön a buszunk – és ahelyett, hogy indulnánk a Nemzeti Park kapuja felé, visszagurulunk mi is az „alaptáborba”, végrehajtunk csoportosan egy újabb pippent-kakkant-eszik-iszik manővert. Az agyvérzés kerülget, már délután három óra van és hegyek között hamar sötétedik: lehet, hogy holdfényben látom majd a Half Dome-ot?! Elátkozom a YMT-t, a busztársaságot, az egész társaságot egyenként és együtt. Csak akkor nyugszom meg, mikor végre 3031 m magasan elérjük a Tioga-hágónál a Park bejáratát. Innen egyszerűen elvarázsol a táj gyönyörűsége. A sűrű fenyvesek közt kisebb-nagyobb rétek virulnak és itt-ott a fű smaragdjából kiáll egy bálnahátú halványszürke gránit tömb. Máshol a rét uralkodik és pár falatnyi fenyőcsoport tarkítja. Az egész nagyon hasonlít a Bükk-fennsíkon a Nagymezőre és környékére, persze magashegyi környezetben. Odébb a sűrű fenyvesből lefordított csésze alakú dombnyi-hegynyi, hibátlanul sima gránitszikla áll ki, alig tud rajta egy-egy fenyő megkapaszkodni. Néhol a gránit sziklák egész bizarr alakúak, van cápafog küllemű, szabályos kúpot formázó, lustán emelkedő, de szabályos félgömb alakú, a peremén függőlegesen emelkedő, de lapos tetejű is. Mindegyikre jellemző azonban, hogy alakjától függetlenül hagymahéj-szerűen rétegzett és az alsóbb rétegek is követik a hegyhát formáját. Amelyik sziklát az erózió ki tudta kezdeni, olyan mintha a hegy vastagon hámlana. Ezeknek az óriási kő-képződmények, ú.n. batolitok keletkezését a NP ismertető füzete úgy magyarázza, hogy a felszín felé utat nem találó folyékony magma a hegy gyomrát kitöltve hűlt le, majd az ezt követő jégkorszakok legyalulták felőle – mellőle az üledékes fedőkőzetet.

Próbálunk Szicsuval a buszablakból fotózni, de a mindkettőnk gépe jelentős késleltetéssel exponál, így az útmenti fák elfutó foghíjai közt fel-felbukkanó, kattintásra ingerlő részletekre csak úgy találomra „lövöldözünk”, a busz mozgását és a foghíj távolságát bekalkulálva megpróbáljuk időben a „lyuk” előtt a gombot megnyomni. Kedves utitársaink indíttatva érzik magukat, hogy az „ötből egy majdcsak jó lesz” össztüzünkből humort csiholjanak: Szicsut kórusban nevetve bíztatják: „Marija! Ott is egy kő! Itt is! Marija, most ezen az oldalon! Most meg a másikon! Kapd le ezt is! Marija, ki ne hagyj egyet is!” Égett az arcom és még most is bánom, hogy az amerikai nyelv trágárabb fekvéseiben nem vagyok jártas, olyan szívesen elküldtem volna a heccelődőket a jó édes anyukájukba. Talán mégis jobb, hogy ez elmaradt.
Egyébiránt akkor sem értettem, azóta sem, mi munkál ilyenkor az átlagamerikai agyában, de hogy nevetéssel veszik a levegőt és így fújják ki, az biztos. Elmesélik, hogy pocsékul aludtak az éjjel, mert megint telezabálták magukat: nevetés. Összetörte a kocsiját a gyereke és két hétig gyalog kell járjon WC-re: nevetés.
Mondok egy konkrét példát. Mikor Szicsu néhány hölgy utitársának elmesélte, hogy a méregdrága objektívje elveszett és ezzel valószínűleg a jobb minőségű képek készítésének lehetőségétől is elesett az út további részén, a szokásos visító nevetés volt a hallgatóság reakciója. Vagy más. Utunk elején néhányan megtudták, hogy Magyarországról jöttem, és valamelyikük eleresztette a hazánk angol nevére utaló szóviccet: „And are you really hungry?”. Maga a humor a 6-fokozatú Richter skálán a nullát se érné el, a szóviccnek mégis frenetikus sikere volt. Különösen a mögöttünk ülő idős hölgy jár ebben elöl, nincs szöveg, amin ő ne tudna percekig nevetni. És pechünkre hogyan! Nem a levegőt szaggatottan véve nevet, mint egy amatőr, hanem mint a fejlettebb játékbabák hasába ültetett nevetőgép egy varjúba oltva, szép egyenletesen, hosszan recegtetve, mint a varjúkárogás. Más már régen abbahagyta, ő - bár egyre lassulva - még mindig mosolyog hangosan egy tartóselem szívósságával, és az ember érezheti mögötte, hogy még jelentős tartalékai vannak és nem lesz vége egyhamar. A sokszor megcsodált kádenciát végül egy sóhajtásszerű „Oh, my dear!”-rel zárja, de azonnal kész egy újabb futamra. Egyszer egy ilyen „előadás” közben nem bírtam tovább és egész a végéig „segítettem” neki, de túl jól sikerült utánoznom és akkor volt egy kis neheztelő csend, ám hamar újrakezdte. Mégis, sokszor gondoltam, hogy Mrs Crow tartós mosolyát fel kellene venni magnóra, és később lejátszani (és ha jól akarom érezni magam, akkor kikapcsolni…) Az volt a határozott érzésem, hogy nem érti a humort, de rettenetesen bántaná, ha a közröhejből épp ő maradna ki. Engem rémesen zavart Mrs. Crow részben az akusztikus közelség miatt, részben, mert nem sokra tartom azokat az embereket, akik ok nélkül nevetnek. Ismerhettek, nem vagyok egy Savanyú Vendel, de a nevetés Isten ajándéka; a humor a meglepetés, a váratlan jutalma, azt tingli-tangli dolgokra tékozolni szellemi igénytelenség.

Jó, jó, ha ennyit dumálok, leteszitek és elmentek aludni és sose jutunk a végére: de hát ez is az élményeim egyike, ha nem is pozitív. Robogjunk hát tovább álmaim Nemzeti Parkjában. Hogy jobb felvételeket tudjak csinálni, beültem a Bob melletti ülésbe, de sok haszna nem lett, mert többségében nappal szemben mentünk és csak az izzadtság folyt, a fényképezés nem. Vagy másfélórányi tekergés után aztán az addigi, többségében erdős, közepesen hegyes táj hirtelen sziklásra váltott és befordultunk a Merced folyó szurdokába. A folyócska két éktelen magas sziklafal közé szorítva, háznyi kőtömbök között folydogált valahol lent, de a simára csiszolt kemény gránit árulkodott, hogy van itt méterekkel magasabb víz is és akkor ez maga lehet a pokol. Az út szakadék felőli szélén egy ~30 cm „magas” kősor miatt nem lehetne simán a szakadékba hajtani, amúgy nem hiszem, hogy valamit is megfogna egy esetleges balesetnél. Fölöttünk egyre magasodó sziklafalak, mi a robbantott párkányon – alagúton kanyargunk a folyócska fölött, míg aztán a völgy kiszélesedik, és az alján Bob már hármasba is tud kapcsolni. Néha a fák közül ki-kivillannak a sziklafalak és egy kanyar után megpillantjuk az El Kapitano-t és megállunk a parkolóban. Az El Kapitano-t nem merem sziklának vagy szirtnek nevezni, egy ilyen kolosszus ennél sokkal többet érdemel. Állok a völgy csaknem sík alján és előttem ez a grandiózus kőtömb a maga 1100 méteres, hibátlanul sima, függőleges falaival és csaknem vízszintes tetjével és még itt lenn is szédülök. Többször leizzadok már a gondolattól is, mi lenne, ha valami habókos hegyimanó hirtelen a sziklaoszlop tetejére, peremére pöttyentene. A sziklamászók viszont Mekkaként tisztelik, a fene a gusztusukat, némelyik perverz olyan útvonalat is kitalált, amin 3-5 napig tart, míg a tetejére jutnak. Odébb a Bridalveil Fall vízesés egy a sziklafal tetjétől az aljáig érő menyasszonyi fátyolként lengedezik, ahogy a szél permetté porlasztja a vizét. Már megyünk is tovább a Yosemite völgyön, nyakunkon az alkonyat. A Visitor Center parkolójában állunk meg, másfél óra az élet. Én rohanok megnézni a kettős vízesést, Szicsu inkább megfontoltan halad. Messzebb még nap süti a képen már sokszor megcsodált Half Dome-ot, de a völgy már árnyékban van. Görgetegen mászva, köveken lépdelve 20 perc alatt felszuszogok az alsó vízesés talpáig, de a fantáziámra kell hagyatkozzak: a könyvem szerint kilométerekre hallatszó dübörgés helyett szerény pisilés fogad: itt is augusztus van.

Bánatomban lefényképezem az útbaigazító táblán a tavasszal, bő víznél készült fotót. Túrára, bóklászásra nincs idő és igazán most sajnálom csak a másik busz lerobbanásakor elfecsérelt órákat. Egyáltalán: úgy érzem magam, mint a kisgyerek a cukrászdában, akinek csak annyi jut, hogy a tortaszeletek szekrénykéjének üvegjét megnyalja. Egy biztos: ezt a megyényi gyönyörűséget évekig tudnám felfedezni és sose telnék be vele. Nem túlzok, ettől a kevéstől is megrészegedve dőlök hátra a busz ülésén: amilyen rosszul indult, egész szép lett ez a nap. Már csak percek vannak indulásig, mikor eszünkbe jut Szicsuval, hogy egy árva képet, könyvet, képes füzetet se vettünk, hát rohanás a boltba, hamar összekapkodunk párat és alig késünk.
Egy másik úton indulunk tovább, de az erdőben már csaknem teljes a sötétség. A busz lassan kapaszkodik felfelé, és mielőtt bebújnánk egy alagútba, egy pillantásra megállunk a Tunnel View-nál, hogy megcsodáljuk a lenyugvó nap fényétől vöröses sziklákat, a völgyből felkúszó sötétséget. Szerelmem, szépséges Yosemite, Isten veled, aligha látjuk többet egymást.

Kanyargunk vagy egy órát Fresno városa, következő szálláshelyünk felé, mikor a mi buszunk is lerobban. Éjjel negyed háromra érünk a szállodánkba, most aztán horkolhat Szicsu, ahogy akar. Bob irgalmas, a másnapi indulást 10 órára tűzi ki.
Fresnoban is gyönyörű kék az ég, felhő sehol, szinte hihetetlen szerencsénk van az idővel. Pakolunk, megyünk, mai uticélunk a Seqouia Nemzeti Park. Utunk egy darabig a parttal párhuzamos autópályán vezet, majd letérünk és megközelítjük a Sierra Nevada lábát. Az út mellett narancs, barack, szőlő és több ismeretelen déligyümölcs táblái sorakoznak, nem véletlenül hívják Kaliforniát az USA gyümölcsös kosarának. A hőség iszonyú, augusztus van, az ültetvények mégis haragos zöldek, tikkadtságnak, fonnyadtságnak nyoma sincs: minden parcellát intenzíven öntöznek. Vizet majd 200-300 m mély kutakból nyerik, a vizet szélkerékkel vagy villannyal hajtott szivattyúkkal nyomják szét a csőhálózatba. A gyümölcsöket ízlelve talán túlságosan is locsolnak: lédúsak, de nem túl ízletesek, ráadásul kegyetlenül drágák: 2,25 $ egy font (azaz egy fél kilónyi) kajszibarack! Ahogy emelkedünk, elfogynak a gyümölcsösök és az oldalak ritkás fái közét az aranysárga bölényfű borítja. Ez a növény állítólag már akkor is ilyen színű, mikor kibújik a földből és rendkívül tápláló. Kapaszkodunk felfelé, sűrűsödnek az alacsony fákból álló ritkás ligetek és mire felérünk 2000 méter környékére, már fenyőkkel elegyes lombos erdő borít mindent. Az ágakról lógó, fagyöngy szerű élősdi növény lepi a fákat, kérdezi is az egyik hölgy Bobtól: mik lógnak ott a fákról? Talán levelek – felel Bob vezetés közben angyali türelemmel és kirobban a röhögés.

A Csendes óceán felől érkező nedves légtömegek ebbe a magasságba emelkedve leadják páratartalmukat, itt sok az eső, hajnalonként sűrű a harmat. Meg is látszik a növényeken: élénk zöldek, erős növésűek. Nyilván a nemzeti park névadója, a kaliforniai óriásfenyő is ezért szeret itt élni. Két válfaját ismerik: a kaliforniai óriásfenyőt és a parti vörösfenyőt. Méreteik hasonlóak, az eltérés csupán annyi, hogy a parti vörösfenyő karcsúbb és magasabb, mégis az óriásfenyő tömege a legnagyobb: egy 2500-3000 éves korára felnőtt példány 1350 tonna. Ehhez a törzse 13 méter átmérőjűre nő meg, ágai akár 2,5 méter átmérőjűek is lehetnek, magassága 100 méter. Kérge puha, szálas, helyenként a 75 cm-es vastagságot is eléri, fája vörös, szívós, nagyon jó építőanyag. Vesztét is csaknem ennek köszönhette: tömegesen vágták ki az óriásokat, mígnem 1890-ben a Nemzeti Parkká nyilvánítással védelmet kaptak. A NP területén több, ligetszerűen laza csoportjuk él más fenyvekkel keveredve, mi a Giant Grove-ot (az Óriások Ligetét) látogatjuk meg.

Rögtön a parkoló körül áll néhány Seqouia, és az ámulat belédfojtja a szót: méltóságuk, oszlopos csendjük, koruk tekintélyt parancsol. Itt mindenki halkabban beszél, ahogy az óriásoknál vendégségben illik.
Végigfényképezzük a híres fák között vezető ösvényt, de attól tartok, hogy méreteiket a fénykép nemigen adja vissza hűen. A földön hevernek strucctojásnyi tobozok, de ezeket érdekesmód egy normális méretű fenyőfajta potyogatta el, a Seqouia toboza alig tyúktojásnyi! Élmény volt látni az egyik kidőlt óriást, átmérője így sokkal lenyűgözőbb. A másik attrakció az óriások vezére, Grant tábornok: mintha az eget tartaná, maga a megtestesült erő és nyugalom.
Szicsun megint kiújúl a közlékenységgel elegyes fotománia: „Van még egy percünk az indulásig, én még ezt a fát innen is lekapom… would you like to take a picture with my brother, he came from Hungary… Péter, látod ott azt a kjúti őzikét? Mindjárt megyek, csak még innen is csinálok róla egy képet …nézd, ott meg egy aranyos pipitike, ilyet láttam Seattle-ben, nem, Vancouver-ben, mikor ott tanult Zsuzsi …” Már előre ég a pofám, meg is kapjuk a buszon a késésért kijáró gúnyosan lassú tapsot. Szicsu határozottan élvezi a „közönségsikert”, én nem annyira…
Leginkább azonban a Visitor Center tárolójában látható fa keresztmetszete kapott meg: a tömérdek évgyűrűhöz gondos kezek kis zászlócskákat tűztek: ekkor született Krisztus, ekkor fedezték fel Amerikát, ebben az évben látott napvilágot a Függetlenségi Nyilatkozat. Veszek egy levelezőlapot, amin egy óriás egészben látható, de feladni nemigen lehetne, mert kilógna a postaládából, majd kétszer olyan hosszú, mint a szabványos méret.

Elhagyva a Nemzeti Parkot lekanyargunk a Sierra Nevada lejtőin és viszonylag korán érkezünk Bakersfield-be. Szállodánk kívülről is igen dekoratív, belül pedig az óriási előtér felér a 6. emeleti tetőig, függőfolyosóiról egzotikus növények lógnak be a légtérbe, lenn szökőkút andalítja a látogatót. Az utca képe is egészen más, mint az eddig látottak: a kétszer 3 sáv közötti zöld felező területen pálmák és más egzotikus fák adják meg az utca déli jellegét. Hamar lecuccolunk és elmegyünk vacsorázni. A sors útjai kifürkészhetetlenek: itt világosodik meg az elmém, hogy a zebra előtt gyakorta látott tábla (XING PED) nem kínaiaknak szól, hanem keresztező gyalogosforgalmra utal. A vendéglőben plakátok hirdetik, hogy minden este zene szól, sőt karaoke is szórakoztatja a betérőt (ez a gépzenére éneklő önjelölt fellépők fedőneve). Most csaknem üres a placc, a fiatal pincérlány azonnal jön, Szicsu hamar megosztja vele Zsuzsi életének vendéglátóipari vonatkozású részleteit. A saláta finom, a levest nem ismerik (általában egy „konyhafőnök levese” szerepel csak az étlapon), és nem kapni Southern Comfort-ot (Szicsu kedvenc koktélja). Ennek ellenére Zsuzsi pincérmúltjára tekintettel Szicsu extra borravalót ad a meglepett nagylánynak, aki biztosan jó szívvel fog emlékezni a kanadai-magyar lady-re. Tekintettel az extra rövid előző éjszakára hamar bedőlünk vízszintesbe.

Na, milyen idő van reggel? Már megint süt hétágra az a rohadt nap, nem is tudom, hogy lehet kibírni ezt az állandó jóidőt. Itt ráadásul még hatásos is a napsütés, reggel kilenckor gyülekezve már bújunk a busz árnyékába, méginkább a klimatizált belsejébe. Ma itthagyjuk a Sierra Nevadát és kelet felé fordulunk, átvágunk a Mojave sivatagon, cél Las Vegas. Bob sorolja az útvonal állomásait, egy hölgy – hangjában némi ijedtséggel – kérdezi: és hogy fogunk odatalálni? Bob csak néz értetlenül, aztán mosolyra húzódik szája sarka, ahogy visszakérdez: „Have you ever heard a map?” (Hallott már téképről?). Azt hiszem, most értem, min nevetnek.
Kiérünk a városból, szelíd, a bölényfűtől aranysárga dombok, ritkásan álló, haragoszöld lombú, termetes fák közt kanyargunk lassan felfelé a Sierra Nevada hegylánc déli nyúlványain. A művelt területek hamar elfogynak, egyre kietlenebb a táj és mielőtt elérnénk a gerincet, szélkerekek erdeje fogad. Nem túlzok az erdővel, amilyen sűrűn elférnek és ameddig a szem ellát, beborítják a meredek területet. A helyválasztás ideális: az uralkodó Ny-K-i uralkodó széljárás útját egyedül itt nem állják 2-3000 méter körüli hegyek.
Nem tudom megállni, hogy ne jusson eszembe a hazai eset. Egy Nyugat-európai cég kért és kapott ingyen lehetőséget, hogy Magyarországon, Inota térségében a szeles tési dombon egy hasonló szélkereket állítson egyelőre széljárási adatok gyűjtése céljából, de egy kölcsönösen jó üzlet reményében. A mérések hamar bebizonyították, hogy komoly haszonnal üzemelhetne és a környéket is elláthatná tiszta energiával egy szélkerék csoport. Mit gondoltok, milyen volt a fogadtatása? A környékbeli falvak üdvözölték a lehetőséget, a zöldek azonban nehézményezték, hogy a szélkerék működése közben olyan infrahangot bocsát ki, ami zavarná a környék élővilágát és elutasították a lehetőséget! Egy füstölgő, kéndioxidot, szénmonoxidot és más gyilkos gázt levegőbe eregető hőerőmű vagy a nukleáris katasztrófa rémével meghülyített honpolgár réme, az atomerőmű bizonyára jobb megoldás lenne – szerintük. A csúcs azonban mégis Székesfehérvár néhány bölcs politikusának megnyilvánulása volt: ők a kb. 20 km-re fekvő városuk átszellőzését féltették a nagyobb számú szélturbinától. Hogy embernek ennyi esze hogy tud lenni, fel nem foghatom. A szélkerék ma is ott áll egyesegyedül, a magyar elme és összefogás mementójaként.

A hágón túl már igazi sivatagos kép fogad, ide már nem jut az óceáni párákból, itt végtelenül száraz és tiszta a levegő: ez már a Mojave-sivatag. Az elmaradhatatlan sedge brush mellett a nagyritkán látható Joshua tree az egyetlen növény, ami kibírja ezt a szélsőségesen száraz klímát. Nevét alakjáról kapta: a yucca-félék rendjébe tartozó kifejlett növény egy a karját az ég felé emelő emberalakra hasonlít, a vallásos pioneerok Józsuát látták benne. Elhúzunk a hazai vizeken is ismert nevű Edwards Air Force Base mellett, úgy tudjuk, hogy az új harcigép típusok tesztelése, berepülése itt történik. Bob szerint – és véleménye hajdani katonai repülős múltja miatt mérvadó – ide hozzák az egyelőre szünetelő kísérletek technikai eszközeit is, mert ezen a tájon nem kell a rozsdásodástól tartani. A buszablakból is érzékelhető a táj kihaltsága, emberi tartózkodásra alkalmatlan volta, de hamarosan saját bőrünkön is tapasztaljuk. A soron következő, ebéd előtti etetésre Mojave városkában állunk meg. Az indulásig adott fél óra alatt körüljárok egy néhány háztömbnyi területet. A házak kivétel nélkül földszintesek, falatnyi, szépen gondozott kerttel. Nem lehet magas a vízdíj, a fű zöld, a virágok élénkek. Az utcán is, a kertekben is egy-egy vallási idézet böhöm betűkkel hirdeti: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” vagy „Valamennyien Isten kezében vagyunk” és effélék. Itt sem lakhatnak sovány népek: vasárnap lévén szállingóznak az emberek a szintén földszintes, kívülről nagyobb családi házhoz hasonlító templomuk felé, a nők kezében finom falatokkal megrakott tálca. Vagy szentelni viszik, vagy – és ezt tartom valószínűbbnek – az istentisztelet alatti önmegtartóztatás után ilymódon jutnak a lelki után testi (hogy azt ne mondjam, hasi) üdvökhöz.
A városka szélső házaitól már látni az elfekvőt: a kiszuperált polgári repülőgépek itt teszik meg utolsó métereiket a levegőben. Mondanám: rozsdatemető, de ahoz sem elég a nedvesség. A városka környékén több helyen az út menti homokba szúrt tábla hirdeti „Sivatag eladó”. Igazán kíváncsi lennék a környék ingatlanforgalmára, nem lehet valami nagy. Talán ha olaj törne fel, vagy méginkább víz…Van viszont más kincs: a borax. Ezt az anyagot, a bór egy vegyületét itt, Boron városka mellett bányásszák nagy tömegben. A külszini fejtés vakító, sárgásfehér színe és a 43 oC körüli vibráló hőség leginkább egy izzó kemencét juttat eszembe. A Visitor Center-ben aztán láthatjuk a víztisztán áttetsző, selymes fényű, szálasan hasadó ásványt, amely modern világunkban nagy karriert fut be: használják szépítő szerek, gyógyszerek, mosószerek hatásfokozó adalékanyagaként, a Columbia űrrepülőgép hővédő pajzsának gyártásánál, üvegholmik készítésénél is nélkülözhetetlen, van, ahol talajavításra is alkalmas. Az elmaradhatatlan vetítés felvillantja a hőskort, amikor öszvérek vontatta szekérvonatok szállították a csendes-óceáni kikötőkig az értékes alapanyagot. Kinn, a Visitor Center előtti területen öt perc alatt, egy helyben állva meggyőződhetünk arról, hogy ezt a halálos nappali forróságot ember, állat aligha bírhatja sokáig.
Menekülünk a busz klimatizált hűvösébe. Eszembe jut egy vízió: mi lenne velünk, elpuhult, kényelmes emberekkel, ha útközben a busz klímája mondaná fel a szolgálatot? Ha kinn 43 oC van, benn az utastérben hamarosan lenne 70-80 oC is! Tovább, marad az egyhangú táj, az ember az időérzékét is elveszti, már az is eseményszámba megy, hogy elkezdünk komolyan ereszkedni. A mélyponton döbben rá az ember, hogy a Mojave sivatag bizony elég magasan van, itt lenn viszont – ha lehet – még embertelenebb a hőség. Innen északra terül el a híres Death Valley. Van képzelőerőnk, nem kell odamenni, hogy megtudjuk, milyen lehet. Ismét kapaszkodás felfelé és a hatalmas hegycsoportok közötti magas-síkságon már Las Vegas, a szerencsejáték városa felé közelítünk. Az úttal párhuzamosan húzódik a kontinenst átszelő vasút, épp egy irgalmatlanul hosszú, csaknem 100 tehervagonból álló szerelvényt húz-von 4 mozdony. Elérünk egy kisebb kaszinó-várost, Primm-et: itt lesz szállásunk a következő két éjszaka. Már messziről látszik a szállodánk 15 emeletes épülete, amelynek kontúrja a klasszikus nyeregtetős házak oromzatát formázza és a vele egybeépült, de még magasabb hullámvasút sárgára mázolt pályája. Közelebb érve kiderül, ez a legnagyobb épülete, de van pár nem sokkal kisebb is, de azokat emez takarta. A parkoló ehhez képest irdatlan méretű, elkelne egy jármű, ha a bejárattól távol sikerült csak parkolni. A buszok helyzete persze előnyös, azok a bejárat közvetlen közelében parkolhatnak.
Megkapjuk a szobakulcsainkat, de kiszállás előtt Bob figyelmeztet: mint minden mást, a recepciót és a mellettük lévő lifteket is csak a kaszinón átkelve tudjuk elérni és ha nem akarunk eltévedni, legyünk nagyon észnél: kövessük mindig a futószőnyeget, akárhogy is kanyarog, az elágazásoknál meg balra tarts a szabály. A buszon mosolygunk a bajszunk alatt, de a kaszinó beláthatatlanul nagy és tényleg jó szolgálatot tesz az itiner. Szobánk ablaka pechünkre a hullámvasút pályájára néz épp ott, ahol a Nagy Halál (egy a 15. emeletnél magasabbról induló és még a föld alá is besüllyeszetett végű, hihetetlenül meredek lejtő) sikításra ingerli az elszánt hullámvasutazókat. Érkezik az első szerelvény: éktelen visongás, csattogva lezúdul a három kocsi, aztán csend öt percig és már jön is a következő adrenalinfüggő társaság.
Szicsu beül valahová vacsorázni, én ezután a tikkasztó nap után tejre vágyom, sok-sok hűvös tejre, még meleg sóskiflikkel. Nekiindulok hát Primm-et e tekintetben feltérképezni. Hát kaszinót, plázát, de még benzinkutat is többet láttam, mint élelmiszerüzeletet. Ha Las Vegas a kaszinók városa, Primm az elővárosa: itt sincs szálloda, áruház, étterem szerencsejáték nélkül. Az egykarú rablók már kimentek a divatból (tudjátok, ezek azok a karos működtetésű gépek, amik pörgetés után a három egymás melletti keréken beálló citromok, szilvák, harangok bizonyos hármasai után fizetnek), vannak viszont elektronikus csodák ezerféle játékkal, nem feledve persze a klasszikus Black Jack-et, pókert és rulettet sem. Az utcán ismét rá kell jöjjek, hogy itt a közlekedés kizárólagos módja a vezetés: nincs járda a gyalogosnak, nincs zebra, a villanyrendőr is csak a keresztező autósforgalom időleges feltartására szolgál. Kacsázok a kocsik között, néznek rám, mint aki a Marsról jött: honnan szalajtották ezt az ürgét kocsi nélkül?! Végül be kell érjem egy pohár kólával, a szendvics felhozatalból meg nincs gusztusomra egyik sem.

Bob, mielőtt elindulnánk, kéri a döntésünket: ha el szeretnénk menni a Hoover Dam-hez, tíz dollárokat kell szednie a többetköltségekre, mert ez nem része a programunknak. Persze mindenki adakozik, de rövid fejszámolás után rájövök, ez aligha a 100 km-nyi kitérő többletfogyasztására kell. Mint később kiderült, Bob így tett szert némi alaptőkére, amivel az út végén a segítségére lévőket és a kilométer-totót díjazta. Majd órányi buszozás után érünk be Las Vegas-ba. Bob a híres-neves főutca, a Strip újabban épült végéhez közel rak le. Az én vidéki szememnek ez is maga a valóra vált mesevilág: akármerre nézel, csillogó reklámfények, toronyszállodák, fényűzően berendezett kaszinók, csodás kocsik. Minthogy se kedvem, se pénzem játszani, csak végigvonulunk az egyik szálloda kristálycsillárokkal megvilágított előterén, nyüzsgő kaszinóján.
A közönség korántsem frakkban vagy nagyestélyiben hajszolja a szerencséjét, a többségen a lökött meleghez igazodóan short és póló. Van ebben látszatra valami demokratikus: a milliárdos és az utolsó centjeit kockára tévő csóró, a játékszenvedély betege és a heccből egy körre asztalhoz ülő turista egyforma. Halk zsivaj tölti be az egész kaszinót, a világítás is diszkréten visszafogott. A külvilágból semmi sem szűrődik be: nem látod, nappal van-e vagy éjszaka, esik-e vagy süt: az építők mindent annak rendeltek alá, hogy figyelmedet teljesen a játéknak szentelhesd. Teszik is rengetegen és nem eredménytelenül: néha a játékgép hosszú másodpercekig önti jó csörgősen az alátett fémtepsibe a nyeremény aprópénzt, de kihallani az irígy és csodálkozó „óóh!”-kat is egy nagyobb nyeremény láttán a zöld posztóval borított kártyaasztalnál.
Hamar az utcán kötünk ki, ez már a Strip! Kétszer három sávban araszolnak előre a kocsik a majd 5 kilométernyire lévő downtown felé és onnan. Minden valamirevaló kaszinó a Strip-ra nyílik, ez az előkelőség mércéje. Ezen az olcsóbbik végén találni pl. a 4 Queens, a Binion’s Horseshoe, a Fremont és a Golden Nugget műintézeteket, melyek talán csak nem annyira patinásak, mint amazok az alvégen. Az alvégiek „patinája” is friss: az irodalom szerint Las Vegas és a szerencsejáték csak a II. világháborút megelőző aranykorszakban kapcsolódott össze. Aki Európában akkoriban lett vagyonos, még javában újgazdagnak tartják, de hát minden relatív: Amerika történelmében 50 év már korszakot jelöl. Ment az üzlet fényesen, jött a befektetnivaló pénz rendesen és ebben döntő része volt az alvilágnak: Las Vegas afféle pénzmosoda volt, ahol a vérrel-mocsokkal szerzett vagyonokat tisztára lehetett mosni. A hivatalos álláspont szerint ugyan azóta sikerült a keresztapák pénzét ebből az üzletágból kiszorítani, de ebben mások egyáltalán nem biztosak.
A tisztán szerencsejátékra alapuló üzlet aztán kezdett hanyatlani és más vonzerőket is be kellett dobni: a 80-as évek vége óta a szórakoztatóipar nagyjai adják itt a legjobb műsorokat. Ma Las Vegas-ban a beérkezettség jele egy show-ban fellépni. Mi pl. a párizsi Folie Berger őszi vendégjátékát láttuk mindenütt hirdetni, de a Ceasar’s Palace nagytermében szokták a hivatásos ökölvívás nehézsúlyú világbajnoki mérkőzését megrendezni és a cirkuszvilágnak is Las Vegas a központja. A show business ismét fellendítette az „ipart”, fut a szekér rendesen, játszanak az emberek, tülekednek a befektetők, bár a telkek árát ma már millió $-ban mérik. Nem volt nálam a csekkfüzetem, így nem vettem telket.

Vettem viszont egy liter tejet, de a Sors a sóskiflit már megtagadta tőlem. Ezért nem neheztelek az amcsikra: a sóskifli a nemzeti örökségünk része, igazi hungarikum. Így félig kielégülve kétszer végig grasszáljuk a fedett, kb kilométernyi hosszú Casino Center Boulevard-t. A fedett utca két kiöblösödésében együttesek zenélnek éktelen hangosan, a kaszinók hangreklámjai teszik a lármát teljessé. A fényreklámok viszont fantasztikusak: a 4 Queens-nél pl. millió sziporkázó lámpa rajzolja ki a klasszikus alakú előtető vonalait a kaszinó főbejárata felett, a fényvonalak közeit vízként tölti fel a többi fénypont. Minden villog, mozog, színt vált, te meg állsz megilletődve, mint a tanyasi lány a diszkóban. A tető nem igazán eső ellen véd, (itt a napsütéses napok száma évente 320!), inkább a nap ellen, de az sem valami hatásos: este 9-kor 36 oC-t mutat az óriási hőmérő. A félköríves profilú tetőt – mint később kiderül – apró kijelző lapocskák alkotják, összehangolt vezérlésükkel a mennyezet egy óriási képernyőként működik. Az esti show ezen a kilométernyi hosszú és kb. 30 méter széles grandiózus kijelzőn fut: hol megosztva, hosszában többször is megjelenik ugyanaz a kép, de a „film” alatt egy irdatlanul hosszú osztatlan felületet is alkotott. A nagyon hazafias töltésű filmen a földönkívüli betolakodók visszaverését követhetjük nyomon. Valóban lenyűgöző a teljes képernyőn folyó légicsata a „jó” és „rossz” erők vadászgépei között. Az amerikai vezérgép aztán az utolsó betolakodó levadászása után diadalittasan végigdübörög az utca teljes hosszán, az Elnök (Jézusom, most majdnem kis e-vel írtam!) pedig rádión üdvözli a hős harcosokat. Csillagos-sávos lobogók és tüzijáték képe zárja ezt a mini Csillagok háborúját a közönség szűnni nem akaró ovációja közepette. A film művészi értékéről inkább nem nyilatkoznék, de a tető szerintem azért íves, mert így a filmből a szirup nem csöpög a nézőkre, hanem az épületek falára folyik le. A közönség egyébként nyakmeresztve bámulta végig az ötperces előadást, a praktikusabbja viszont egyszerűen hanyattfeküdt a tükrösre csiszolt műmárvány járdán, mert felfázástól igazán nem kellett tartania.

Mennünk kell, Bob már indulna a busszal. Végighajtunk a Strip-on és csak most esik le igazán az állunk: a downtown fényorgiája leírhatatlan. Valamennyi valamirevaló épületen találni valami sajátos, mással össze nem keverhető jegyet: némelyik hasonlít egy klasszikus másikra, mások extra látványosságot nyújtanak vagy más módon egyéniek. Bob rutinosan lassít, sőt meg is áll akár percekre a látványosságot ígérő épületek előtt, a mögöttes forgalom dudálás és indulatok nélkül elfolyik mellettünk a maradék három sávon. A Bellagio előtt pl. az alulról megvilágított szökőkút egy szép szimmetrikus elrendezésben köpi a vizet a medencébe. Bob megáll, mi nézzük, nézzük az átlagosnál nem dekoratívabb díszletet: egyszercsak a vízsugarak mozdulnak szép szinkronban, az addig vonalas vízsugár spirált, kígyóvonalat és egyebeket rajzol vagy függőlegesen fellő egy adagot, majd mikor az esik vissza, beledurrant egy másik adagot: az eredmény egy palacsinta vízből, ami egy pillanatra remegő, fodrozódó hártyát alkot, majd cseppekre szakadva visszahull a medencébe. A The Mirage előtt épített mesterséges tóba egy vízesés zuhog több lépcsőben, körülötte mindent beborítanak az egzotikus növények. Egyszercsak a háttérben a minihegy kitör mint vulkán, a vízesésből tűzesés válik, csupa sziporka minden. Álmélkodik bennem a gyerekszem, de a felnőtt észreveszi a rejtett csöveket, fúvókákat: az ügyesen felépített pirotechnikai rendszer csak indításra vár és mindez újra és újra lejátszódik az új meg új közönségnek. Odébb a Luxor füstüveggel borított piramisa az attrakció, csúcsából az égre irányított fénysugár állítólag még az űrből is látható. Láthatod itt a Szabadság szobrot, a velencei Doge palota tornyának, a moszkvai Blazsennij székesegyháznak, egy tudjisten hova valósi operaház kicsinyített mását, van szfinksz, mesebeli vár, fekvő óriás, ülő oroszlán és álló forgalom. Felbukkan a MGM sejtelmes zöld színben foszforeszkáló óriás szállodája a maga 4000 szobájával, a játékország tornyaival, tetőivel díszített Excalibur, a Venetian, a Ceasar’s Palace a klasszikus oszlopok és szobrok másolataival, a Treasure Island  a tengeröböl szerű medencéjével és a kalózhajóval, a Paris az Eiffel torony 140 méteres másával és a leghíresebb, az igazi CircusCircus, aztán egy pillanat alatt vége szakad a varázslatnak: egy kanyarral ráfordulunk az autópályára és hamarosan már csak egy vibráló, színes folt emlékeztet, hogy pár órára vendégei voltunk ennek a pazar kirakatvárosnak.

Primm-be éjfél körül érünk, a szállodánk kaszinójában már zárnak a vendéglők, csak a játékosokat kiszolgáló gyorsbüfé üzemel non-stop, de arra nincs gusztusunk. Végül mégis sikerül az egyik helyen valamit ennünk és lefekszünk. A hosszú nap megteszi a magáét: a hullámvasút zaja dacára azonnal elalszunk.

Van a sivatagi napfelkeltékben, naplementékben valami varázslatos: a talajmenti gyenge pára (vagy inkább poros levegő) sejtelmesen engedi látni a terepet, ugyanakkor a távoli messzeségből átsejlő hegyeket hihetetlenül élesen mutatja. Mindezt szürkére, majd vörösre, végül aranysárgára festik a kelő nap sugarai, mögötte az ég a kék ezer tónusával. Bámulom a tizedikről ezt a mindennapos csodát, sajnos fényképezni nincs értelme: a hullámvasút szerkezete ott van az ablakunk előtt.
Ma délelőtt elruccanunk a Hoover Dam-hez, a Colorado-folyó völgyzáró gátjához. A folyónak ez a szakasza, illetve a duzzasztás révén keletkezett Lake Mead Nevada és a nem kevésbé sivatagos Arizona állam határa.
Magáról a gátról korábban látott film keserves körülmények között végzett hősies munkáról számol be. A folyó itt a vörös és fekete számtalan árnyalatát mutató, nyaktörően szabdalt Black Canyon szurdokvölgyében folyt. A kiszemelt helyszínen előbb meg kellett faragni a sziklákat, hogy a 240 méter magas duzzasztó gát stabil kőzetre támaszkodjon. A szikla faragása 96 emberi áldozatot követelt, a gáttest vasalása, zsaluzása és a megállás nélküli betonöntés az extrém méretek és az extrém időjárási viszonyok miatt egy erre a célra kifejlesztett, de épp ezért még kipróbálatlan technológiával történt, aminek szintén megvoltak a maga mártírjai.
A mesterséges tó a maga kék vizével úgy hat ebben az élettelen, vad környezetben, mintha egy őrült ékszerész egy türkizkék ékkövet kohósalak foglalatba illesztett volna. A tájat a maga bizarr formáival a „csodállak, ámde nem szeretlek” kategóriába sorolnám, és a Lake Mead partja is engem igazol: az életet adó víz sem tud életet lehelni ebbe a holdbéli környékbe, a majd hetven éve létező mesterséges tó partján nyoma sincs fűnek, fának. Igaz persze, hogy a partvonal korántsem állandó, a tó vízszintjét a tavaszi áradás emeli, a csúcsidőszakok energiaigénye süllyeszti és az ingadozás lehet vagy 10-15 méter!
Oda is, vissza is átmegyünk Boulder City-n, a kisváros lankásabb környéken épült és épül. Érdekes megfigyelni a már Kanadában is észlelt sajátosságot: az épületek váza csaknem teljesen fa, téglát, betont csak az alépítménynél használnak. Valószínűleg itt Észak-Amerikában az épületfa ára alacsonyabb, mint az Európában falazásra használt tégláé, cementé, mészé. Ahogy Briso elmesélte, más előnyökkel is jár a faszerkezet: a készen kapható, könnyen illeszthető és összeállítható elemekkel egy hét alatt állhat egy ház szerkezete.
Beérünk Las Vegasba, most programunk szerint az Ethel csokoládégyárának és a nagy karriert befutó zongorista és életművész Liberace emlékmúzeumának megtekintése következik. Hogy ez a két látogatás miként kerülhetett be a Nemzeti parkokat bemutató programba, fogalmam sincs (a Grand Canyon pl. itt van két órányi buszozásra, de az nem része a programnak), talán az utazást szervező YMT lehet elkötelezettje ezeknek, de lehet hogy egy rejtett kamerás shownak veszik fel a fintorainkat. A csokigyár még csak elmegy, annál is inkább, mert mellette egy szabadtéri kaktuszparkot is lehet választani nézelődésre. Dél van, ájult meleg, a kaktuszok a cserépbevaló apróktól a 8-10 m-esre is megnövő saguaro kaktuszokig igazán otthon érezhetik magukat. A növények bizonyára az évente előforduló pár esős nap után kivirágozva lehetnek gyönyörűek. Az utitársak zöme persze a gyomor élvezetét részesíti előnyben, benn a gyár klimatizát Visitor Center-ében potya kóstolás édesíti szegény utazók életét.
Most pár sarokkal odébb Liberace múzeumát kell megnéznünk. Kell, mondom, mert nincs más választásunk: Bob bezárja a buszt, az utcán tombol a déli hőség, egyedül a múzeum légkondicionált termei nyújtanak enyhülést. A társaság sincs oda ettől a kegyeleti látogatástól, rá van írva az arcukra. Liberace pályáját fiatal korától a tehetség, a siker és a feltűnési viszketegség jellemzték. Sikerei Hollywoodhoz és Las Vegashoz kötik, bár turnéin végigjárja az államokat a keleti parttól a nyugatiig. Koncertkörútjai sikerét az extravagáns külsővel is fokozza: a múzeum ezeknek a relikviáknak a gyűjteménye. Fényképezni nem szabad, a múzeumot ismertető fényképes füzet meg túl borsos ahhoz, hogy megvegyem, így kénytelenek vagytok az én szememmel látni a gyűjteményt.
Fellépésein rendre állógalléros, földigérő palástban jött be a színpadra (olyasfélében, mint a gonosz királynőnek lehetett a Hófehérke és a hét törpe meséjében), köpenyei és az alatta lévő öltözetek drágakövekkel, arany sujtással és minden csillogóval díszített ruhaköltemények, inkább viselhette volna őket egy király. Van koromfekete, alján ezüstös sávval, lobogó lángokkal díszített, a kék és az arany árnyalataiban pompázó, levelekkel, virágokkal kivarott zöld és még ki tudja hány. Az ujjain diónyi kövekkel díszített gyűrűk, és persze karperecek, fülbevalók, nyakláncok, kitűzők: egy dúsgazdag piperkőc kellékei. Az ember nem is érti, hogyan volt képes ennyi vacakkal a kezén zongorázni. Ezt rajongói is megkérdezték, ő meg szerényen csak annyit válaszolt: „Kitűnően!” A múzeum további részében használati tárgyait állították ki végakarata szerint. Arany mosdókagyló, baldachinos ágy, kocsik rózsaszín flitteres vagy aranysárga plüss külsővel, az amerikai zászló mintájával, tükör mozaikkal, gyémántokkal borítva, ez utóbbinál még a szerszámos láda is gyémánt berakásos, gondolom a csavarkulcsok nyelei is. A tükörmozaikos kocsit nemigen használhatták esti forgalomban: a szembejövőt a saját reflektorának visszatükröződő fénye vakította volna el. A fényképekről egy hamisítatlan bájgúnár néz rád önelégült mosollyal az arcán, az életét összefoglaló film ugyanakkor egy kétségtelenül muzikális zongorista és énekes nekrológja. Anyját istenként tiszteli, rövid házasságából nem születik gyermek, 1967-ben AIDS-ben hal meg. Vagyonából fiatal művészeket támogató alapítványt hoz létre, ill. a múzeum létrehozására fordították.

A nap hátralévő része Las Vegas-i szabad program. Megtelt a fényképezőgépem memóriája, kénytelen vagyok valahol lemezre menteni az eddigi képeket, hogy újakat csinálhassak. Szicsu aranyos, segít keresni foto boltot. Nem könnyű feladat, a szállodák recepciósai, az utca embere, de még a szintén digitális géppel rendelkező turisták se tudnak segíteni. A hőség elviselhetetlen, nemcsak a nap, de a falak, a járda is sugározzák a forróságot. Csodálom Szicsut, arcán már vörös foltok jelzik, hogy rosszul van. Meg is szédül, mégis segít keresni: végre találunk egyet, és semmi pillanat alatt letöltik a tartalmat: a lemezre írásra viszont egy negyedórát kell várni, addig beülünk valahová és a hüvösben jól esik inni a jeges kólát.
A buszhoz visszafelé már úgy haladunk, hogy úgy ötpercenként bemegyünk egy klimatizált helyre és hüvösről hüvösre nyomulunk előre. A hőség érdektelenné tesz, a városra csak néha vetünk pillantást: így sem csúnya, de éjszakai csillogásában szebb volt. Egy élelmes vállakozó aprópénzért némi hűsítést kínál: egy fóliafalú fülkében pár másodpercig vizet porlaszt rád, aztán mehetsz ismét a kemencébe sülni. Mi már ropogósra sültünk, mehetünk haza: vár Primm-ben a hideg szobánk!
Beletelik egy idő, míg a busz hüvösében eszünkhöz térünk, mint később a TV-ből megtudjuk, ez volt a nyár legmelegebb napja: 115 o F (46 oC)-ot mértek! Áldjuk a zuhany feltalálóját, meg a friss ruháét és megintcsak eszembe jutnak a pioneer-ok: ilyen hőségben, bizonytalan vízvételi lehetőségek közepette, elemi higiénia nélkül előrenyomulni az ismeretlen sivatagban emberfeletti lelki és fizikai erőre vall. Kipróbálom a szálloda mini-medencéjét, de csalódás: vize zavaros, agyonklórozott. Beülünk vacsorázni és leesszük magunkat a sárga földig, álmodok is mindeféle marhaságot.

Reggel megyünk tovább, elhagyjuk a bűnös Nevadát és visszatérünk a szentfazék Utah területére, mai uticélunk St. George. Az út átvezet egy vízválasztón, ha ugyan van értelme ezen a kiszáradt, esőtlen vidéken vízválasztóról beszélni. Valamikor mégis lehetett itt vízfolyás, a hegységbe mélyen bevágódó völgy erről árulkodik.
St. George egy viszonylag sík területen épült, környéke azonban hegyes. A sötétvörös errefelé a sziklák és a málladék uralkodó színe, ami csak fokozza a hőség érzetét. Néhány bátor tulajdonos az omladékos oldalú domb sziklás platójának szélére építette házát. Bizonyára tudnak valamit, amit én nem: vagy a geológiát, vagy Isten akaratát, hogy az omlás csak száz év múlva esedékes.
Beülünk egy gyorsétterembe ebédelni, Szicsuval ketten rendelünk egy „grand” pizzát. Mikor kihozzák, elámulunk, mert valóban óriási, ennek ellenére bedörgöljük a háromnegyedét és ezzel még ebben a falánk társaságban is tenkitélyre teszünk szert. Bár a városban lesz a szállásunk, elhagyjuk a várost, irány a Zion Nemzeti Park. Alig 20 km ide a Park bejárata, a környék azonban fokozatosan hozzászoktat a jellegéhez. Egyre magasabbak a sötétvörös és a homoksárga árnyalataiban pompázó sziklafalak és a zöld színű, néhol szelíden kanyargó, másutt szikláról sziklára bukdácsoló Virgin River völgyében nyomulunk előre. Az elmaradhatatlan Visitor Centerben megnézünk egy filmet a környék felfedezéséről.
Rögtön hozzá kell tegyem, hogy ez a felfedezés afféle fehéremberes nagyképűség, a hegységben talált barlangrajzok szerint ősidőktől lakják ezt a tájat a paiute indiánok. A spanyol hódítók valahonnan megneszelték, hogy az indiánok a hegyekben aranyat találtak, de a konkvisztádorok érdekesmód nem csákánnyal láttak aranyszerzéshez, hanem karddal. A környéket aztán évszázadokig indiánok sem lakták, mígnem néhány mormon újra felfedezte a felhőkkel kacérkodó sziklák, nap nem látta kanyonok világát. Az elnevezések is erősen sugallják a felfedezők vallásos beállítottságát: találsz itt Angyalok leszállóhelyét, Katedrálist, Keleti templomot, és a Nemzeti Park névadója, Zion maga is bibliai személy volt. Ma rengeteg látogatót fogad és rémisztően magas és sima falaival, növényektől zöld völgyeivel egy üde oázis a sivatagos környéken.

Bob két és fél óra kimenőt ad, csodálkozom is rajta és csak véletlennek tartom, hogy egy órával későbbi pontos időt mutat a buszban az óra. Az idő épp elégnek tűnik egy szép ösvény végigjárására, ami a folyóvölgyből a sziklafal alá visz fel és egy pár km után máshol ér vissza a völgybe. Élvezem nagyon a kapaszkodást a sziklákon, a hüvöst, a folyó völgyére nyíló egyre szélesebb kilátást. Már az égigérő sziklafal aljánál vezet az ösvény, az az ostoba kényszerképzetem támad, hogy akár egy diónyi darab is megoldaná minden gondomat ebben a rövidreszabott földi életben (nem aranyrögre gondolok, bár az se jönne rosszul, hanem a szikla tetejéről lepergő kavicsra). Nézek fel, de úgy meg el lehet szédülni, van vagy 5-600 méter a fölém magasodó sziklafal. Egy mókus bukkan fel a bokrok közül és rám ügyet sem vetve a falhoz szökdécsel: a sziklahasadékból cseppenként szivárgó vizet nyalogatja. A völgybe aztán oldalvölgy torkollik be, utunk merőlegesen befordul és itt már nyomasztóan hatnak az oldalvölgyet keretező meredek sziklafalak. Az oldalvölgy felső végéig rövid kapaszkodó visz, szikláról sziklára lépdelve érünk fel egy kis természetes medencéhez.

A máskor nyilván zuhogó víz most csak csepeg a rémisztően magas sziklafal tetejéről, a szikla maga is helyenként mohás, ahol a víz végigcsorog rajta. Itt is, máshol is jól kivehető, hogy a hegységet alkotó homokkő hajlamos a „kiboltosodásra”, azaz sziklaívek képződésére. Ilyen jellegű képződmények sokaságát találjuk majd az Arches National Park-ban, mégis a leghatalmasabb ív ebben a hegységben a Kolob Arch, amely 94 métert (!) hidal át alátámasztás nélkül. Bár ezt a fantasztikus méretű képződményt nem volt szerencsék látni, az ember mégis el kell gondolkozzon rajta, hogy a nem túl masszívnak gondolt homokkő hogyan képes ilyen monumentális és ilyen stabil alakzatokat formálni. Az ösvény az oldalvölgy másik oldalán ér vissza a Virgin River völgyébe és lassan ereszkedik le a folyóhoz.
Még vagy 2 km-es kutyagolás a folyóparton és már látom a parkolót. Már messziről integetnek: talán mégis nyertem Las Vegas-ban a Kenó-n? Ahogy odaérek, rosszalló pillantások, fejcsóválások kísérnek, és a buszon majd elsüllyedek, mikor Bob megkérdezi, miért késtem egy félórát? Mutatom az órám, azon még egy fél óra lenne indulásig, de kiderül, hogy az államhatáron előre állították az órákat, csak én épp nem figyelhettem, Szicsu meg nem szólt, mert azt hitte, hogy megtettem. Na, szépen vagyunk, megkapom a szokásos vontatott tapsot, égek, mint a Reichstag, de túlélem. Még sokáig bosszant a dolog, végül akkor lelem meg a békémet, mikor elgondolom, hogy mit is kezdett volna a társaság azzal a félórával: hát evett meg ivott volna, úgyhogy csak köszönjék meg szépen, hogy voltam olyan kedves az utitársaimat a zabálási kényszerből egy félórára kizökkenteni.
St.George-ban lecihelődönk, és bár 7 óra van, nincsenek elvonási tüneteink, mivel délben alaposan bekajáltunk. Csak harapunk a hazaiból (Pista „bácsi”, Isten éltesse az előrelátó gondoskodásodat) és elmegyünk Szicsuval egy kicsit sétálni.
Óh, otthoni csendes nyári alkonyatok, fák közül, bokrok alól lopva szétáradó hűvös borzongás, Balatonon, Dunán reszkető ezüsthíd, forró nap utáni enyhülés, hol vagytok?! Itt a lenyugvó nap még vörösebbre festi az amúgy is sötétvörös dombokat, minden okádja a forróságot, talán ha reggelre lehűl 25 oC alá, most biztosan több van, mint 35 oC. Fuldoklunk és hamar visszamenekülünk a szobánkba, ahol belépve a klimatizált 20-22 oC szinte hidegnek érzik. Végiggondolom, hogy ilyenkor az USA majd minden lakásában megy a klímaberendezés, és minimum 1 kW teljesítménnyel, az több lehet, mint télen a fűtés, azaz nyáron lehet az igazi csúcsidőszak. Ilyenkor egy kimaradás az energiaszolgáltatásban talán több ember életét veszélyeztetné, mint télen, hiszen a meleg ellen alig lehet védekezni.

Reggel feldobódva indulunk útnak mai célunk, a világszép Bryce Canyon felé. Ez a tájegység amerikai léptékkel a szomszédban van, de a folyással szemben végig kell hajtsunk a Virgin River völgyén és a tegnapi megállóhelyünktől beérünk a Zion NP vadabbik részébe. Ezen a 25 km-es szakaszon a folyócska – ki tudja miért – csak egy folyómedernyi széles, meredekfalú kanyont tudott vágni évmilliók alatt. Az út ezt a szakaszt egy szerpentinnel és egy hosszú alagúttal kerüli meg, de szerveznek meder-túrákat, amelyek a közepes hosszuk ellenére minimum egy teljes nap alatt járhatók be. Istenem, ha Las Vegasban a csokoládégyár látogatásának és a homokos Liberace emlékének szentelt napomat egy ilyen túrával tölthettem volna… Jó, tudom, a „ha”-val kezdődő mondatoknak nincs értelme. De a túraszervezőknek se!
Nyögve kanyarog fel a szerpentinen a busz, mi görcsösen kapaszkodunk bármi elérhetőbe, a busz orra-fara néha a szakadék fölé lóg a kanyarban. Jaj, mamám, oltalmazz! Ezerszer inkább bíznék a lábamban, mint Bob kezében, szemmértékében egy ilyen túlméretes konzervdobozba zárva. Kitárul a völgynek ez a szurdok alatti része a szemünk előtt és rádöbbenünk: amit a folyó mellől a sziklafal tetejének hittünk, az folytatódik még feljebb is. A sziklafalak fölötti legfelső réteg fehéres, vélhetően sokkal mállékonyabb a falakat képző vörösnél, mert nem túl meredek kúpos alakzatokat formáz. Mielőtt alaposan végigmustrálnánk a csodaszép kilátást, bebújunk az alagútba és egy – két villanásnyi kikukkantástól eltekintve a legszebb, kanyonos részből semmit sem látunk. Ahogy kiérünk, már szinte a folyó partján vezet tovább az út, a fehéres hegyek régiójáig kapaszkodtunk fel, ez már a folyó felső szakasza. Itt van pár egészen bizzar hegyoldal: a csaknem tökéletes csonkakúpok palástja olyan szabályosan dombormintás, mint a kötözött sonka, rajta semmi élet, csúcsán pár fenyő, mint egy óriási fez (török fejfedő) tetején a bojt. Jóval odébb megállunk egy parkolóban, kétoldalt dombok és oldalukban mintha óriás sakkfigurák állnának: gyűrűsen elvékonyodó – megvastagodó vörös homokkő oszlopok strázsálnak az út két oldalán. Aztán ezek is elmaradnak és egy fennsíkra érünk, amin mondhatatlanul kellemes meglepetés füves réteket és fenyveseket látni a sok kő és terméketlen omladék után.
A Visitor Center-ben hamar harapunk valamit a szerpentin izgalmára. Én már be vagyok sózva, de a többi még kérődzik. Egy reklámanyagos rekeszben egy a természetközeli nap programja akad kezembe: „Bryce Canyon Rim Run” lesz két hét múlva. A teljesítendő táv 5 mile, nevezés előre (17$) vagy a rendezvény előtt a helyszínen (20$), a 16 évestől 5 évenként emelkedő korcsoportokat külön értékelik és díjazzák, de jutalmakat is sorsolnak ki; rajt d.e. 9:00-kor. Minden a távot teljesítő kap egy emblémázott pólót és belépőt a délutáni rodeóra, amihez persze RodeoLunch is jár. Istenem, de résztvennék rajta, de tudnám élvezni azt a napot (is)! Itt nincs az a rekkenő hőség, magaslati a levegő és biztosan szép társaság is összegyűlne. Őszintén kíváncsi lennék rá, hogy a hazai mezőnyben az első harmadhoz jó edzettségem itt mire lenne elég, talán még egy korosztályos helyezést is el tudnék csípni?!
Eljátszok ezzel a gondolattal, míg a derékhad abrakol és rögtön otthon érzem magam. Mielőtt továbbindulnánk, én is ürítek és a WC-ben meglepetés vár: zene szól, szerencsére nem valami hazafias dallam, amihez feszes vigyázz-állás dukálna, inkább afféle aláfestő zene. Ami engem illet, ha már szól, inkább örülnék Händel Vizizenéjének vagy egy ingerkeltő vízcsobogásnak: társaságban valahogy mindig nehezemre esik az első pár csepp. Ez még alighanem onnan datálódik, mikor pár éves koromban Anyu rendszeresen felébresztett pisilni és a biztos célzás végett feloltott villany mellett bíztatott, hogy „Nye, pisi!”. Jelentem, a pisi nem nyert derbit, nekem meg azóta sem megy társaságban folyékonyan a dolog, ebben valahogy magányra vágyom.

Eh, félre a profán részletekkel, már csak pár mile és meglátjuk a Bryce Canyon mesevilágát! Amíg odaérünk, figyeljetek rám, elmondom a történetét. A fehérek közül egy Ebenezer Bryce nevű ír pillantotta meg a területet elbitangolt marhái után kutatva. A környék anyaga valaha tengerfenék volt, a puhább és keményebb üledékes rétegek a vörös, a sárga és a fehér színhármas minden árnyalatát bejárják a narancstól az eperig, a kénsárgától a téglavörösig. A fennsík átlag 8000 lábnyira (~ 2400 méterre) emelkedik a tengerszint fölé, ennek peremén képződtek ezek a fantasztikus alakú tornyok, alakok. Amikor először letekintesz a fennsík öbölszerűen íves letöréséről a lábad alatt elterülő alakzatok tengerére, az az érzésed, hogy a Kínában megtalált agyagkatona-sereg óriás-vázlatát látod. A figurák persze arc és végtagok nélküliek, de hol fej- ill. törzs szerűen megvastagodó, hol nyak szerűen elvékonyodó formájuk alapvetően emberi hasonlatosságot mutat. Szinte kivétel nélkül egy kemény lap van legfelül, amely sapkaként védi meg az alatta lévő, mállékonyabb tornyot a csapadék nagyjától. A lefelé sorjázó rétegek közül aztán a puhábbak, omlásra hajlamosabbak leperegnek és ezért nyak-szerűen elvékonyodnak, a keményebbek, állékonyabbak jobban megtartják a sapka-kő alakját, így alakul ki a sokemeletes sakkfigura. Van, ahol ez az elvékonyodás már annyira előrehaladt, hogy a sapka-követ úgy tartja a korábban vastagabb, ma már nevetségesen elvékonyodott oszlopa, mint a gomba szára a kalapját. Egy kiadósabb eső valószínűleg egy-egy végletekig elvékonyodott oszlopot végleg leomlaszt, de másokat meg tovább farag. Ugyanezt teszi persze a nap, a szél, a hó és a fagyok, csak más-más formájú vésőt adott kezükbe az anyatermészet.
Az úton elkerülünk egy furcsa járgányt: a tartálykocsira szerelt permetező cső hosszan kinyúlik oldalra, így az úton haladva a padkára tudja porlasztani tartalmát, egy zöld, habos löttyöt. Bob szerint a lötty megköti a port és segít a növényeknek belepni az út mentét. Nem hülye ötlet, most a járművek csapta szél felkavarja a finom homokot. A zöldre festésről jut eszembe a seregben közszájon forgó történet, hogy egy laktanya parancsnoka az előljáróság látogatására készülve elégtelennek tartotta a gyep sűrűségét és színét, és ezért elrendelte, hogy fessék le olajfestékkel zöldre. Arról már nem szól a fáma, hogy az előljáró  mit szólt a tartós fűhöz, de akkoriban az előljáróság szintjén is voltak egyedek annyi IQ-val, hogy ezt talpraesett megoldásnak tartották.
Na, látjátok, már ide is értünk, gyertek, fussunk fel az Invention-point-hoz! A rövid, pár perces kapaszkodás után a peremen vezető ösvény bármely pontjáról óriási területet lehet belátni, de most a messzeség helyett a közelebbi látvány vonzza magához a pillantást: 10-60 méter magas tornyok szabályos erdeje terül el a lábad előtt. Van, ahol még függőlegesen hullámosra formázott fal tekint le az alatta felgyülemlett, keverékszínű omladékra, van ahol a fal „hullámai” már szétváltak és önálló oszlopokat képeztek, de van olyan is, ahol az oszlopok szétválásának előhírnökeként a hullámos fal már helyenként át van lyukadva. A falak néha csak pár méter vastagok és egymással párhuzamosan húzódnak. Mindezt az ember az ösvényen mozogva plasztikusan látja: jé, ott egy lyukon át a mögötte lévő következő fal alját lehet látni, egy fényképen azonban alig tűnnek fel ezek a szép számban létező lyukak a színek hasonlósága miatt. Van aztán akkora átlyukadás, ami már derekas várkapu is lehetne, mert magassága több mint 40 méter! A színek leírhatatlanok, nincs az az olasz fagylatos, aki annyiféle színű gombócot tudna egymásra rakni egy tölcsérre, mint ezek az u.n. „hoodoo”-k.
Fényképezek megrészegülten, most áldás a digitális fényképezőgép a maga utólagos szelektálási lehetőségével: a felhők mozgó árnyéka miatt a sok hasonló részlet jobban kivehető, ha fény és árnyék segíti a térlátást. Az alakzatokat nézve sokszor veszel óvatosan levegőt, mert félőnek érzed, hogy egy tüsszentéstől némelyik „hoodoo” leomlik. Fényképezek és bámulok, bámulok és fényképezek. Persze itt sem bírok a vágyaimmal: milyen fantasztikus fotókat lehetne csinálni egyenként a tornyokról, ha a lábuknál futó ösvényekről a valószinűtlenül kék ég hátterével kaphatnám le őket. Ha a Yosemite NP-nál elmondtam, itt is igaz: el tudnék itt tölteni néhány hetet ebben a színpompás csodavilágban.

Még két kilátóhely, a Sunset Point és a Sunrise Point közelében parkolunk le, és bosszant, hogy Bob nem mondja meg előre. Ha tudtam volna, az ösvényen gyalog lazán odaértem volna az utolsóig, mire a társaság kényelmes része kétszer szétszéled és összegyűlik a busszal. Szinte fizikailag fáj, hogy itt kell hagyni ezt a mesés látványt. Visszafelé ismét végigtekergünk a Zion NP-on, de hű maradok a Bryce-hoz, már nem fényképezek.

St.George-ban eszünk, iszunk, alszunk aztán gyű: hosszú út vár ránk, el kell érjünk a Colorado menti Moab-ba. Az út a szokásos kétszer két sávos, a táj se igen változik: alacsony, girbe-gurba fák, bokrok vagy a már jól ismert sedge brush uralják a terepet, amúgy homok és kő minden színben. Megállunk egy hegyek övezte síkon, ami semmiben sem különbözik az eddigiektől: a derék mormonok itt hoztak létre 1867-ben egy vendégfogadót, ami az akkori közbiztonságra tekintettel inkább erődítmény lett. A négyszögletes alaprajzú rönkvár lakói gazdálkodtak a környéken, szőttek-fontak, tanították a gyerekeiket, tették, amit kell és persze minden nélkülözés dacára hittek a boldogulásukban. A múzeumként berendezett szobákban korabeli berendezés, ruhák, eszközök ejtenek ámulatba.
Változik a táj képe: a sziklás, omladékos tájon uralkodik a többszáz méteres  vastagságú lépcsőkben megmaradt vöröses-sárgás üledékes kőzet, végül majd egyórányi ereszkedés végén leérünk a Green River völgyébe, de most meg újabb kaptatók következnek és én – akinek korábban megdobbant a szíve, ha egy sziklás tájat látott – most unottan ásítok és bóbiskolok, kicsit csömöröm lett ebből az egész kietlen környékből. Bob azt mondja vezetés közben, hogy a túra során meglátogatott Nemzeti Parkok közül a holnap következő Arches NP az ő kedvence, de nem fűz hozzá kommentárt, miért.
Végre beérünk Moab-ba. Ez egy szezonális kisváros a Colorado folyó partján, szinte teljes egészében a turizmus tartja el: indulnak innen csoportok vadvizi túrákra a Colorado-n, busszal, gyalog és öszvérháton a számos környező Nemzeti Park valamelyikébe. Szállodánk szinte az első épület a városkában, de Bob bevisz minket a „belváros”-ba, hogy haraphassunk valamit.
Mi Szicsuval egy tájjellegűt nézünk ki: mexikóinak hirdeti magát, de gyanúsan kevés a vendég. Kérünk valamit az érthetetlen nevű műalkotások közül. Közben kupálódunk is valamit: a losz mekszikánosz elmagyarázza, hogy tortillának azokat az ételeket hívják, amelyekben a lepény fehér (azaz búzalisztből készült), a kukoricalisztből készült sárga tésztájúak neve esquetilla, más meg nincs és kész. Hát mi választottunk valami vegyes tálat, és minthogy az egész napi buszonülésben egyikünk sem éhezett meg, csak afféle minit. Jön ám a sombrerós manyus nagy vigyorogva két akkora tállal, hogy lelógott az asztalról, mellé a két mexikói sör. Piszok szomjasak vagyunk, hát nem is figyeltük olyan nagyon a körülményeket, amik voltak, csak belehörpölünk, de hamar jön a kiábrándulás.
Talán nem voltak megelégedve a komló ízével vagy szerettek volna emlékeztetni a baráti mexikói nép keserű sorsára vagy maradt még glauber (keserű)só készleten, egy biztos, ilyen förtelmesen keserű sört még életemben nem ittam. A poharat viszont szájánál megnedvesítve és sóban megmártva, peremén lime karikával próbálják nagyvilági külsőjűre varázsolni, vagy talán a sör keserű mivoltáról a figyelmet ízileg elvonni. Ez a meglepetésük se sikerült, a két sörhöz nem illő íz harmonikusan egészíti ki egymást és a hányingerig fokozza a hatást. Szicsu mohóságában gyorsabb volt és előbb ivott bele, nekem volt időm az arcára nézve hamar reagálni és a sót kitörölgetni a pohár belsejéből. A kaja aztán feledtette a sört, mert ízletes és kellemesen csípős volt, talán csak a fejtett babbal spórolhattak volna egy kicsit.
A szállodában lenyomatom a sör ízét némi kólával és minden helyrezökken. Itt is kipróbálom a szálloda medencéjét, de a mexikói étel nem nagyon akar úszni, hát csak pislogok ki a vízből, mint egy túlsúlyos krokodil. Ma sem kell altatót bevennem, a franc se tudja, mitől álmosodik úgy el az ember, mikor mit se tett egész nap.

Reggel korán indulunk, mert a két hátralévő Nemzeti Parkra egy nap maradt. Mindkét Nemzeti parkra jellemző, hogy óriási a területe, ezért az egyes nevezetességeket csak busszal lehet körbejárni, tehát sok rövid megállóra lehet számítani. Délelőtt a Canyonlands NP a célunk. Ezt a Nemzeti Parkot a Colorado és legnagyobb oldalfolyója, a Green River öleli körül. A környék geológiájának megértéséhez talán annyit illik tudni, hogy a tengeri üledék szerkezete itt sajátos módon ismétlődik: egy 10-20 méter vastag kemény kőzet alatt egy többszáz méteres laza réteg következik, majd ismét egy vékony, szilárd réteg, majd újra egy vastag, omladékos és így tovább. A legfelső kemény réteg alkotja a Nagy Platót, amely tökéletesen sík. Ha egy ilyen szerkezetű talajban egy folyónak sikerül egy ponton megbontania a kemény réteget, már könnyen elhordja alóla a laza réteget és előbb-utóbb leér a folyómeder a következő kemény rétegig. Egyre szélesíti a medrét, alámossa a felső kemény réteg peremét és így alakulnak ki azok a semmibe nyúló sziklapárkányok, amelyekre olyan nyugodtan megy ki az ember, mert nem látja, mennyire nincsenek alátámasztva és amelyekről letekintve olyan nagyszerű kilátás nyílik. A folyó munkája persze ezzel nem ér véget, a következő kemény réteget is megbontja és újabb nagy lépcsőt alakít ki. Mindez nyilván évmilliók alatt zaljik le: a Grand Canyonban 4-5 lépcső képződött ily módon és a folyó több mint 1 km-nyire vágta be magát a plató szintjéhez képes.
A Canyonlands NP területén a Colorado és a Green River völgyei „csak” két lépcsősek, mélységük a platóhoz képest kb. 500 méter. Mi délelőtt a plató egy szigetszerűen álló jókora darabjára buszozunk fel, melynek neve találóan Island in the Sky (Égi sziget). Több helyen is megállunk, a kilátás mindenhol lenyűgöző. A szikla alatt az omladék meredeksége szerint megmászhatónak tűnik, de nincs rajta semmi stabil a rápottyant szikladaraboktól eltekintve. Ez a lejtő az eggyel mélyebben fekvő platóig ereszkedik, az ismét lapos, mint a tenyerem és ebbe vág bele a Green River (a Colorado völgye ránk merőlegesen érkezik, abba nem lehet belelátni). Most az alján ott kanyarog szelíden a folyó és nehéz elképzelni, milyen amikor nem tölt, de hordja a medrét. A völgy a plató szintjén van vagy 10 km széles, a második plató szintjén már talán csak 1 km-es. Ez a lépcsősen V-alakú forma követi aztán a folyó medrét és oldalvölgyek is szabdalják. Az igazi csemege a peremen álló sziklák alakja, bizonytalan helyzete. Többjüket csak a Szentlélek tartja, az alámosott sziklapárkányok helyenként úgy állnak a levegőben, hogy az ember arra sem fogadna: holnapig nem omlanak le. A színek itt is leírhatatlanul sokfélék: a vörös és a sárga mellett ezen a környéken a fekete is beszáll, mint alapszín. A sötét sziklák dacára nem érzünk hőséget, talán mert a plató 1800 méter magasan fekszik, de az is lehet hogy már hozzászoktunk.

Visszaereszkedünk a városkába, a Colorado hídján most már tisztelettel nézünk le a hordaléktól barnás-vöröses vízre: nem semmi, amit a környék átalakításában végzett.
Harapunk valamit és hajrá: már indulunk is visszafelé ugyanazon az úton. Most jobbra térünk le (miket beszélek, fel) az Arches NP felé. A platónak ez a része csakugyan annyira egyedi, hogy a kontinensen nincs hozzá fogható: csaknem ezer(!) természetes kőkapu (vagy inkább híd) alakult ki az erre hajlamos vörös homokkő sziklákból. A Nemzeti Park ismertetője részletesen leírja ezeknek az íveknek a keletkezési okát. Az üledékes fedőkőzeten eszerint ott keletkeznek ívek, ahol az alatta majd kilométernyi vastagon felhalmozódott sós iszapmaradvány megmozdul (megcsúszik, elfolyósodik, átrendeződik) és alátámasztás nélkül hagyja a homokkő réteget. Jócskán felkapaszkodunk a város fölötti sziklás hegyoldalba és máris látvány van: mintha egy óriás gyurmázott volna, elnagyolt gólemek kertjébe tévedünk. A vörös kő-képződmények alakja, gömbölyded, lekerekített formája rendre azt sugallja, mintha puha agyagból formázta volna őket valaki.
Hamarosan megállunk, Bob melegen ajánlja a sziklák közötti gyalogtúrát, de óva int, hogy tartalék víz és fejfedő nélkül induljunk útnak. A vállalkozóbbja nekivág a Park Avenue-nak, a többi busszal megy a túra végállomásáig. A 80-100 m magas sziklák egy időszakos vízfolyás két oldalán állnak, és az alakjuk csakugyan elragadja az ember fantáziáját. Itt egy grandiózus alsó fogsor vesztette el a felső felét, amott egy Amerikában egyértelmű, nem túl pozitív jelentésű kézjelzés virít vörösben, fenn a gerincen egy egyiptomi fejfedős arc néz a végtelenbe, messze elől mintha emeletes házak sora állna, ez a Courthouse Tower. Még távolabb a Bábel tornya vonzza a pillantásokat, balra a Sheep rock (bárány szikla) és a Three Gossips (a három pletykás) a nevezetesség.

A vízmosás alja is érdekes: a pár milliméter vastag homokkő rétegek sűrű szintvonalas térképként rajzolják ki a meder domborulatait. Az ember észre sem veszi a kegyetlen hőséget, a levegő megáll a sziklák között és a falak is sugározzák a forróságot, lehet vagy 45 oC.
Hamarabb érek ki az útra, a túrázók egy vezetett csoporthoz csapódtak és velük együtt érkeznek, de a dagi házaspárunk valahol lemaradt. (ők azok, akik a buszon nem tudnak egymás mellett ülni, mert nem férnek el egy üléspár két szélső karfája között). Bob ijedten kérdezgeti a túrázókat, hol látták őket utoljára, és kezében egy palack hűtött szódavízzel elindul visszafelé. Besűrűsödik a buszon a várakozó csend, mindenki a párra gondol. Végre vagy tíz perc feszült várakozás után megjelennek, a férfi arca vörös, bizonytalanul lép. Felszállnak, a busz hűvöse meg a hideg beöntés majd lassan rendbehozza. Bob később elmondja, hogy a pár lemaradt a csoporttól, mert a férfi leült az árnyékban, de nem lett jobban, sőt rosszabbul. Sapkát persze nem vett, így aztán nem csoda ha hirtelen hőgutát kapott.
Berregünk tovább, az ablakból csak egy pillanatra látjuk a Fekvő óriást, amint fejét karjára hajtva alszik és megállunk a Park egyik fő látványosságánál az Ingó kőnél. Hát ez egy valóságos csoda: egy természetes, gúla szerűen hegyes szikla-talapzaton egyensúlyoz egy óriási krumpli. A talapzat is, a krumpli is lehet vagy tízméteres, és az ovális „krumpli” úgy áll ott, hogy még egy sík lapon is el kellene dőlnie, nemhogy azon a szikla-hegyen, ráadásul asszimmetrikusan alátámasztva. Ez csakis a kapitalisták ördögi ármánykodása lehet, hogy a dolgozó nép egyszerű gyermekeinek gondolkodását megzavarja.
Lefényképezem, mielőtt ledőlne, aztán megyünk tovább egy lesőhely felé. Itt meg lehet lesni, ahogy a Delicate Arch épp mozdulatlanul áll már vagy másfél millió éve. Nekem persze semmi sem elég, nem elégszem meg a parkolótól ötven méternyire kialakított táv-lesőhellyel: nekiindulok a hegyoldalnak, ahonnan az útbaigazító tábla szerint félórai kapaszkodás után közelebbről lehet látni a sziklakaput. Kepesztek felfelé, izzadok mint ló, de megéri: bár van még vagy egy km-nyi szakadékos árok köztem és a látványosság között, de már kivehetők a pont-szerű emberkék a hatalmas ív körül. Sikerül jó képeket csinálnom és még lazán le is értem a félórás eltáv végére.
Néznek rám értetlenül, mikor elmesélem, hogy fenn voltam. Nem hallottak Háry Jánosról, de mégis úgy sejtik, hogy rokonlelkek lehetünk ő meg én. Utolsóként a Windows Section-t cserkésszük be busszal, ahogy szoktuk, közben távolról látjuk a Fiery Furnace (Tüzes kemence) sziklacsoportját. A Windows Section vagy hat kőkapu, amelyek közel esnek egymáshoz.

Mindegyikük óriási, az emberek hangyaként mászkálnak alattuk, belmagasságuk kb. 15-20 méter lehet. Itt a kuriózum a Double Arch (kettős ív), melynek két íve azonos sziklára támaszkodik, de irányuk csaknem derékszöget zár be egymással. Érdekes a North Window és a South Window páros is nem messze egymástól: ugyanazon a sziklán néz egy irányba a két hatalmas sziklahíd, amelyek messziről azt a látszatot keltik, mintha egy földbeásott óriás szemei lennének. Mellesleg gyönyörű kilátás nyílik innen a távoli La Sal hegységre is. Bár lenne még idő és néznivaló is bőven (pl. a híres Devil’s Garden vagy a hihetetlenül karcsú Landscape Arch), kell menni etetni, az nem várhat.

Eszünk, iszunk, alszunk, és másnap megyünk vissza Salt Lake City-be. Már fásult a nép, magam is unottan nézem az elsuhanó tájat, ami mitagadás nem különbözik a két hét alatt oly sokszor látott félsivatagos környezettől. Egy nevesincs városkában megállunk, bevásárlok pár souvenir-t, egy üveg tequila-t, némi cukorka-félét a munkatársaknak a helyettesítés fejében, Szicsu azonban igazi gyöngyszemre akad: a fekete pólón négy indián támaszkodik a puskájára, alattuk a felirat: „Fighting against terrorism since 1492”. (~1492 óta harcolunk a terrorizmus ellen).
Ugyanitt Bob eredményt hirdet: a kilométer-totót és vele az üveg konyakot Brenda nyerte, t.i. csaknem pontosan 5000 km-t (!) tettünk meg indulásunk óta. Ezen kívül a szobakulcsok alkalmankénti kiosztásában segédkezve kiérdemelte az élenjáró asszisztens megtisztelő címet és még egy üveg konyakot. Bokalánca most alig éri át „karcsú” bokáját, akkorát hízik a halmazati jutalomtól.

Ezúttal teljes hosszában végigrobogunk a Wasatch Moutains nyugati lejtőjén már szinte össszeérő városokon. Bob teker rendesen, mert délben randink van egy idegenvezetővel, aki körülmutogatja a várost és ellátogatunk a Várostörténeti Emlékpark-ba is. Itt megint előkerül a csaknem szentként tisztelt városalapító, Brigham Young neve és a mormon vallás is, Utah állam szellemi életének kovásza. A Visitor Center tele van kereszttel, szentképpel és bibliával, valahogy nem vagyok rájuk fogékony.
A városban – bár nem kicsi – már nem tudnak újat mutatni az első napi kiadós felfedezőutam óta, az idegenvezető magyarázatait meg már belefűztem a várost ismertető részbe az elején. Szóval vége az út érdemi részének. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, még tartogat meglepetéseket. Bob kétszer is elmondja a holnap repülőre szálló töredék csapatnak, hogy ötkor kéri a csomagokat az ajtók elé és hatkor indulnunk kell a reptérre, Szicsu valahogy elnézi a vekker beállítását és hétre húzza fel.
Éjszaka nyugtalanul alszom és hajnalban a sok ostoba gondolat között eszembe jut, hogy ez így nemigen lesz jó. Ugrok ki az ágyból, már fél öt! Nagy sunyin felhúzom a vekkerét öt perccel későbbre, nehogy már rám haragudjon a kézi riasztás miatt. Szicsu fogmosási és bőrápolási szertartásának fuccs, csak beszórjuk a maradék motyónkat a poggyászba és iszkiri: egy gyors reggeli után mi vagyunk az elsők(!) a buszon (még mondja valaki, hogy a magyar nem egy alkalmazkodóképes nemzet!). Kiérünk a reptérre, Bob azonnal kiszáll, hogy a csomagok után nézzen, és mi húszegynehányan ott maradunk ülve. Az utazás minden megállójánál begyakorlott rend volt, hogy Bob a kiszállás rendjét bemondta pl. így „Driver side from front” és akkor a mögötte ülő párossal kezdve állt fel és indult kifelé a csapat. Most nem szólt senki és ezzel homok került a gépezetbe: csak ülnek ezek a jóemberek, az idő meg múlik és nem mondja meg senki, hogy ki induljon el. Nem, ezúttal tévedtek: NEM én álltam fel, szándékkal vártam, mert kíváncsi voltam rá, mi történik. Hát ha egy lengyel származású férfi fel nem áll a szokást megtörve valahol középen, talán még most is ott ülnek a buszon a szervezés és az aktív hozzáállás bajnokai.
A reptéren nagy búcsúzkodás, címcsere, fogadalmak, hogy írunk egymásnak – aztán majdnem az egész társaság ugyanarra a gépre száll fel. Én persze megint előadom magam: a reggeli kapkodásban teljesen kiment a fejemből, hogy a kedvenc svájci bicskám a kézipoggyászomban maradt, a nagy sporttáskát meg már elvitte a szállítószalag. Mondom a külföldieket tüzetesebben motozó csapat vezetőjének, hogy mi a helyzet, OK!, mondja és alaposan végigvizsgál, csak úgy ereszt – vissza: próbáljam meg a „Check in” pultnál előrimánkodni a nagy táskámat és abba berakni, vagy elveszik. Akkor gondolatban elbúcsúztam a késemtől, és már azon gondolkoztam, kit lepjek meg ajándékként vele, de a hölgy a csomagfelvételnél aranyosan segítőkész, és kéri a csomagok feladásakor kapott azonosító címkéket majd eltűnik. Öt perc múlva visszajön és kéri, írjam le a csomagom küllemét, majd újabb öt perc múlva mosolyogva jön: OK, betette a csomagba! Azóta is nagyon hálás vagyok neki, ha jártok arra, adjatok neki egy puszit! Az úton az ablak mellett ülök, mint utólag kiderül ez is Szicsunak, a drágának az előrelátása: valamennyi gépre külön kérte és nekem átengedte a kilátás lehetőségét!
Chicago-ban ismét búcsú a megmaradt túratársaktól és szép időben landolunk Torontóban. Pista, Briso vár, végre „otthon”. Otthon, mert itt is szeretteink várnak, otthon, mert itt már sokminden ismerős, otthon, mert magyaros kaja vár az asztalon. A kanadai testvéreim már kinn született gyermekei, Monica és Drew, később Gyuri is emeli a családi összejövetel fényét. Sokáig fennmaradunk, Szicsuval egymás szavát megtoldva mesélünk, mi volt, hogy’ volt és jókat nevetünk azon, milyen furcsa a világ – a mi szemszögünkből. Gyuri elviszi a fényképezőgépemet, a saját számítógépén lemezre menti a Las Vegas óta készült képeimet.

Másnap Gyurival elugrunk egy kicsit vásárolni, aztán Szicsut ráveszem, hogy menjünk be a belvárosba kicsit nosztalgiázni. Most, Salt Lake City friss emlékével összehasonlítva bizony kicsit szemetes és gondozatlan Toronto korábban megcsodált belvárosa. Kimegyünk a tópartra is, élvezem a kihalt Sós Tóhoz képest nyüzsgő madárvilágot. Hazametrózunk, a nagy útra tekintettel megint jól teleeszem magam (ez azért egy magyar ősvonás lehet, hogy minden lelki megpróbáltatás előtt, után és néha helyett is eszünk, iszunk nagyokat) és bűntudattal gondolok arra, hogy már nincs messze az igazság pillanata, amikor a fürdőszobai mérlegünkre ráállok.
Összepakolok, kimegyünk a reptérre, 23:30-kor indul a gépem. Kár volt elsietni, két óra késést írnak ki eleve, mert még Pestről nem érkezett meg a járat, és az a gép megy vissza. Nézzük kicsit az olimpiai közvetítést, de nem sokat tudunk meg a magyarokról: Amerika-centrikus a beszámoló, csakúgy mint az Államokban, a magyarokról egy kukk se.
Fél egykor újra kicsűrünk a reptérre, Szicsuéktól elbúcsúzom, és várakozó üléspontra helyezkedek. Fél kettőig semmi mozgás, végre előpenderedik egy légikisasszony a kérdéssel, hogy kb. fél három körül tudnánk beszállni. Nyelek egyet, igen hosszú lesz ez a nap. Végre beterelnek, felszállunk, és az Atlanti óceán fölé érve elkezdődik a tánc: a gép szinte állandóan rázkódik, bukdácsol, alvásról szó sem lehet. Eszünk, mert kínálnak, iszunk, hogy elzsibbasszon, de nem segít. Saját magammal összehasonlítva már egészen sokat repültem, de ilyen utat még nem pipáltam, és ennyire landolást még nem vártam.
Pillanatok alatt kint vagyok a buszpályaudvaron, alig kell várni a buszra, és már robogunk is – egész Érdig, ahol lerobban az a dög. Fél órát krampácsolja a sofőr, közben drukkolok, hogy a koncertet a kedvenc harmonikásommal el tudom-e érni. Háromnegyed nyolc, végre otthon, régóta várt, szótlan ölelések, gyors zuhany és már száguldok is kerékpárral a Várba. A Püspöki Palota udvarában már megy a koncert, a jegyszedőnő neheztelve tépi el a jegyemet:

- Hát jöhetett volna kicsit korábban is!
- Csókolom, tíz órával korábban még Torontóban voltam.
- ?

Látszik az arcán, a rendezvény színvonalához méltatlannak tartja, hogy ilyen ócska hazugsággal próbálom kimenteni magam. Ahogy a kapualjon át közeledek a hangulatosan megvilágított, nézőkkel teli udvarhoz, már hallom a jólismert dallamot:

„Oh, Champs-Elysées…”

Tényleg, Párizsban voltatok már?

Frohmann Péter

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk)
E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2007.