Rövid, kedves beszámoló a “Fekete Paradicsomban” tett kiránduláson szerzett benyomásokról, néhány szép fotóval illusztrálva
Utazás előtt többször mantráztam gyerekkorunk mondókáját – „jamaikaajamaikaiaké”, aztán azon kaptam magam, hogy dúdolom a Jamaikai trombitást, de nagyjából ennyi jutott eszembe a szigetről. Meg persze, hogy ott télen is meleg van. Nos, ha te is így vagy ezzel, akkor utazz velem képzeletben, mert bizton állítom, megéri…
Először nem volt furcsa, hogy a reptéren csokoládébarna emberek mosolyognak felém – hiszen nyilvánvaló volt, hogy a lakosság nagy része fekete, na de nem számítottam rá, hogy itt a turisták zöme is néger. Soha, de soha nem éreztem még azt, hogy én, a fehér ember vagyok a kisebbség. Ijesztő is volt, amikor érkezésünk után- ami úgy alkonyattájt lehetett- elindultunk felderíteni Ocho Rios városát. A szálloda parkjából kilépve rögtön mellénk sündörgött egy rasztafrizurás pasas, először csak taxit és kíséretet, de egy perc múlva már hasist és marihuánát kínált.
Hát igen, mindenkinek meg kell élni valamiből, na de itt még nem ezt gondoltam, csak erősen szorítottam férjem kezét, mert fejemben hemzsegtek az előítéletek és már láttam magunkat kirabolt utazóként a helyi újság bűnügyi rovatában. Ám mindez a képzelgés szintjén maradt és a későbbiekben kiderült, mennyire vendégszeretőek, kedvesek – bár egy kicsit erőszakosak a helyi lakosok.
Reggelente futni jártunk – az utcákat nem erre találták ki – de mégis nagy élmény volt a poros, esős városban róni a kilométereket. Percenként kiabáltak rám: jó futást, gyorsabban, szép napunk van, csinos hölgy, vagy éppen csak integettek.
Első kirándulásunk Port Antonio-ba vezetett, ahol a piacon végigsétálva rengeteg érdekes növénnyel ismerkedtünk meg. Természetesen bevásároltunk a jerk fűszerkeverékből, ami elég csípős – a csirkét és a sülteket ízesítik vele. Építészeti remekekről nem számolhatok be, de a természet sokmindenért kárpótolta őket és bennünket is.
Port Antonio piaca
Ebédünket egy romantikus öbölben fogyasztottuk el – Frenchman’s Cove – ahol több filmet is forgattak, sőt híres színészeket-Tom Cruise, Cameron Diaz szállásoltak el itt. A tenger áttetsző kék, a homok, mint a púder, sziklák és buja növények mindenütt. És megismerkedtünk Jamaika nemzeti eledelével, az ackee-val. Először bizalmatlanul szemléltük, a pici sárgás dióbélre-vagy apró agyvelőre emlékeztető valamit, majd megkóstolva már mindegy volt, hogy mit eszünk, mert káprázatosan finom volt. Ez a növény a vadonban mindenütt megtalálható és igen ízletesen elkészíthető. Szegény-gazdag egyaránt hozzájut – sőt akár pénzkereseti forrást is jelenthet leszedőjének.
Az öbölben
Következő állomásunk a legendás „Kék lagúna”. Igen, az ahol a filmet forgatták. A hatvanöt méter mély víz alul jéghideg, felülete viszonylag meleg és a hegyi patakok folyamatosan táplálják. Csónakázásunk során túravezetőnk híres és gazdag amerikaiak nyaralóit mutogatja, dollármilliókkal dobálózik, miközben már tudjuk, hogy az átlagkereset nyolcvan dollár, sokan gyűjtögető életmódot és cserekereskedelmet folytatnak és bodegákban laknak.
Kék laguna
A Rio Grandén hosszú bambuszból készült tutajra szállunk, kezünkben jéghideg sör és egy helyes, versenyzői vénával megáldott fiú a kormányosunk, ugyanis addig nem nyugszik, míg mindenkit megelőzve az élre nem kerülünk. Igazi vadvízi raftingban van részünk, csodálatos kanyonokon, esőerdőkön keresztül vezet az utunk. Ami nekünk élvezet, az több ember kemény munkája nyomán jön létre, hiszen a tutajokat este 15-16 éves fiúk viszik vissza a folyón az áramlattal szemben, két dollárért.
Tutajozás a Rio Granden
Másnap a városban sétálgatva egy adventista misére érkezünk. Idős hölgyek élénk színű kiskosztümben kalapkölteményekben, kesztyűben, fiatal lányok koktél ruhában, fiatalemberek hófehér ingben, öltönyben… mintha egy másik korban járnánk. Szeretettel hívnának befelé, de bármennyire lazák vagyunk is, Levente rövidnadrágját nem tartjuk megfelelő viseletnek – ezért inkább kívül bámészkodunk.
A mise reggel kilenctől délután egyig tart és nyoma sincs a kötöttségnek és a szigorú rendtartásnak. Betipeg egy ifjú „pretty women”, az ajtóban felhívja mobilon a családját, akik ezután sűrű integetésekkel invitálják maguk mellé az elveszett bárányt. Aki megszomjazik, kiül piknikezni a templom kertbe, megy a kvaterka és a templomból árad kifelé a gospel kórus hallelujája. Szerettem volna végig részese lenni az egésznek, de alulöltözöttségünk valóban zavart – habár ezt senki egy percig sem éreztette velünk.
Hosszú útnak ígérkezett, de nem akartuk kihagyni a sziget túlsó felére vezető túrát. Kora reggel indultunk útnak, keskeny hegyi utakon keresztül. Végre-végre láttuk az igazi jamaicai tájat, az embereket, amint kilométereket gyalogolnak az út szélén, a színes bádog bódékat, ahol élnek, néhány ház előtt kecske legel, tyúk kapirgál, szél lengeti a kötélre terített ruhákat. Egész más ez a világ és az amit a turistáknak szánnak.
Hétköznapi élet
Jamaika a hegyek a vízesések a trópusi erdők a fehér homokos strandok és türkizkék tengeröblök szigete. Az YS Falls nemzeti park után megcsodáljuk a bamboo avenue-t ahol kötegekben nőnek a karcsú bambuszok, majd a Black River a következő megálló. Itt csónakba szállunk és hosszú túrára indulunk a krokodiloktól hemzsegő folyón. Na jó, nem bugyborékolt a víz miattuk, de tényleg láttunk jópárat sütkérezni a kidőlt, korhadt fatörzseken, a víz felszíne alatt elsuhanni, vagy volt, hogy túravezetőnk nyers hússal csalogatta közelebb őket. És azért ijesztő volt belegondolni, hogy hajótörés esetén – bár a folyó nem átúszhatatlanul széles – nem biztos, hogy mindenki partot érne…
YS Falls
Végigsiklunk a „Mangrove sugárúton”, gyönyörű madarak, hófehér gém félék pettyezik a zöldet és bár kapitányunk minden tudását szeretné átadni az élővilágról, sajnos töredékes angolom nem rejt ornitológiai kifejezéseket. Így hát nézelődünk, napozunk, élvezzük a táj leírhatatlan szépségét.
Bamboo avenue
Pihenő a korhadt farönkön
Szállodánk partján ejtőzve nap mint nap megbámulhattuk a hatalmas óceánjáró hajók kikötését, emberek ezrei özönlöttek a partra, hiszen a közelben található Jamaika legnagyobb látványossága Dunn’s River vízesés. Mi is leintettünk egy taxit, beszereztük a csúszás mentes vízi papucsokat és már másztunk is felfelé a vízesésen. Hosszú sorokban kígyóztunk felfelé a sodró árban, szemünk szánk tele volt vízzel és nevetéssel…ez a szabadság maga a boldogság.
Megmászni a vízesést
Bennünket is áthat a rasztafari életérzés a szeretet, egység, béke, egyenjogúság, és igazságosság… árad a reggae zene és Bob Marley dalai töltik meg a levegőt.
Ocho Rios határánál a főváros felé vezető út lélegzetelállítóan kanyarog keskeny szurdokon át a hegyekbe. Kétoldalt páfrányok nőnek – ez Fern Gully az utolsó esőerdő. Idegenvezetőnk fantasztikus, hihetetlen ismerettel rendelkezik, amit nem csak szóban próbál átadni… Hatalmas kosárban őshonos növényeket hoz, körbeadja, gospel zene és reggae szól és csak mesél és mesél…
Első állomásunk Spanish Town az ország régi fővárosa, aprócska jobb napokat látott házakkal, gyarmati épületekkel, rajtuk a jamaicai zászló. Színében a fekete az embereket, a sárga a napot, a zöld a természetet szimbolizálja.
Rövid idő alatt megérkezünk Kingstonba és megnézünk mindent, amit a hétszázezres fővárosban látni érdemes. Rövid pihenő a Függetlenség emlékművénél(by Edna Manley), majd séta a Hősök parkjában, marcona fegyveres őrök pillantásától kísérve. Ebédünket a 19.század végi Devon House kertjében fogyasztjuk el, ami az angol gyarmati építészet jellegzetes példája. Idegenvezetőnk agitálására megkóstoljuk a „világ legfinomabb fagylaltját”.
A világ legfinomabb fagyija
A gyönyörű üvegajtón belül a hűtővitrinekben egymásra halmozva színes műanyagvödrökben tárolt fagylalt kínálja magát. Nem afféle fagyis vödör, hanem az az igazi felmosó…de nem riadunk vissza és tényleg finom.
Bob Marley háza igazi élmény…A kerítésen az életéről festett képek, hatalmas bronz szobor róla és bent zenei relikviák, lemezek, cikkek, plakátok…
Vendégségben Bob Marley-nél
A szeretetről énekelt és szeretett is igazán, hiszen tizenhárom gyereke volt, három a feleségétől, kettő örökbefogadott és a többi nyolc különböző nőtől…De aki ennyire tehetséges és ennyi gyönyörű dalt hagyott ránk, annak mindent megbocsátunk.
Az út hazafelé ültetvények mellett vezet. Érdekes a fürtökben lógó banán és a kávécserjék látványa, de a legmegdöbbentőbb az ananász! Eddig a napig meg voltam győződve arról, hogy fán terem. Nos, tévedtem. Hosszú kard szerű levelek nőnek ki a földből és középen rövid száron csücsül az ananász. Semmiképp sem fa, de talán bokornak sem igen mondanám. Azért megnyugtató, hogy rajtam kívül még sokan éltek hasonló tévhitben.
Az itt töltött idő alatt, nem csak a bőröm színe miatt éreztem magam kisebbségben. Nem vagyok egy vékonyka alkat, inkább afféle homokóra típus, de az is a tömörített és nem a nyújtott változatban. Néha a plusz kilóimat próbálom bő ruhák mögé rejteni, de itt megfogadtam, soha-soha többé. Hiszen én itt sovány vagyok! Hihetetlen méretű nők parádéztak testre feszülő szűk ruháikban, kigyúrt testű adoniszok mellett. Rengtek a hasak és a mellek, méretes combok súrlódtak egymásnak és a popsik felső részére rá lehetett volna állítani a poharat. És büszkék voltak magukra! És igazuk van!
A szállodánk a növényeivel, a hosszan elnyúló tengerpartjával, a meseszép félszigettel maga a csoda.
Ha lehunyom a szemem, színek villannak elém: áttetsző kékek, haragos és bársonyzöldek, szikrázó hófehérek és napsárgák, poros barnák és homokszínek és a virágok tarka pompája… és igen, most itthon ülve is látok és átélek újra mindent.
Bedi Judit – 2014 január
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai a Karib-szigetek országairól >>
Bedi Judit írásai az Útikalauzban >>
|
A szerzőnek szerkeszto |
utikalauz.hu a címen küldheted el kérdéseidet