Fodor Lajos: A kanadai Sziklás-hegység – Kanada – 2008
Újabb különleges tájat ismerhetünk meg Észak-Amerika sokszínű világából. Szerzőnk most is tömören, az utazásra, információkra, tapasztalatokra koncentrálva kalauzol bennünket a látványos képekkel illusztrált beszámolójával
A mintegy 4300 km hosszú Sziklás-hegység Észak-Amerika nyugati részen, a kanadai British Columbia tartomány és az amerikai New Mexiko állam között húzodik. Mint a Sziklás-hegység része, a kanadai Sziklás-hegység a Brit Columbia-i Liard folyótól Montana állam határáig terjed.
Hófedte csúcsok, gleccserek, jégmezök, rohanó kristálytiszta patakok, hihetetlen szinü tavak, vadállatok sokasága egyedi helyet biztosit a kanadai Sziklás-hegységnek. És ha ezekhez hozzátesszük az itt lakók vendégszeretetét, kedvességét, a kép közelebb kerül a valósághoz. Kevés hely tud természeti adottságokban, szépségben vetélkedni vele. Egyik kedvenc helyem, bármikor szivesen jövök ide. Persze a csodás helyeknek megvan a negativumuk is, sokan látogatják, föleg szezonban (június – szeptember). Kialakult egy turista ipar, minden megdrágult, s ha valaki a szüz természetben akar gyönyörködni, bizony sokat kell gyalogolnia.
A kanadai Sziklás-hegység keleti részeinek (Alberta tartományban) nemzeti parkjai, Jasper és Banff, talán a legismertebbek. A dél-keletre Montana állam határán fekvö Waterton Lakes Nemzeti Park sokkal kisebb az elözö kettönél és kevésbé ismert. Ez azonban nem azt jelenti hogy nem csodálatos. A kanadai Sziklás-hegység nyugati oldalán, a Brit Columbia tartományban helyezkedik el a Kootenay és Yoho nemzeti park. A több mint 2 millió hektáros parkhálozat Földünk harmadik legnagyobb kiterjedésü védett területe. Az öt nemzeti parkot nyolc tartományi park határolja. Ha csak felszinesen is akarjuk bejárni az öt nemzeti parkot és környékét, akkor is legalább egy hetet kell rászánni.
Lévén mi, temnesvári barátainkkal autóval jöttünk Colorado államból, a tartomány dél-nyugati részén a Montana állambeli Glacier nemzeti park felöl, a Chief Mountain országuton, s a Waterton Lakes Nemzeti Parkkal kezdjük a kirándulást. A határátkelés simán ment, szerencsére egy mellékúton vagyunk, még szezonban sem nagy a forgalom. Maga az út is festöi, bal oldalon a Chief hegyvonulat csúcsai láthatók a távolban, a közelben pedig legelök. Jó fél óra vezetés után feltünik a Maskinonge-tó és máris a Waterton-tavak nemzeti park bejáratánál vagyunk. Itt már sorba állunk egy keveset, jópár autó van elöttünk. Kifizetjük a belépti dijjat ($20), kezünkbe nyomnak egy térképet, és már bent is vagyunk. Elhagyjuk az alsó Waterton tavat, érintjük a középsö Waterton tavat és hamarosan a középsö Waterton tó melleti Waterton városkában találjuk magunk. Lévén késö délután van, és nem foglaltam szállást, az az elsö ami után nézünk. Az elsö utunkba esö szálloda, a Prince of Wales szálló, túl elegánsnak néz ki (nem is az lenne a baj hanem az ára) meg sem állunk.
A következö 5-6 szállóval nem sok sikerünk volt, mindegyik foglalt volt. Végülis, mikor már kezdtem egy kicsit aggódni, a Bear Mountain szállóban szerencsém volt, az utolsó szoba nekünk jutott. A szoba kicsi, de 2 ágy van benne, úgyhogy 4-en elférünk, a zuhanyozó olyan szűk, hogy alig tudok megfordulni benne, de minden tiszta. És négy személynek $98 szezonban, ennél jobb üzletet nehezen találhattunk volna.
Kicsomagolunk, és annak tiszteletére, hogy szerencsésen megérkeztünk és szállást is találtunk, megiszunk egy pohár whyskit a csomagból. Lévén még világos van, irány szétnézni. Waterton városka a középsö Waterton tó nyugati oldalán fekszik, festöi helyen. Egy kicsit nagyképüség városkának nevezni, hiszen alig van vagy 100 háza. Valószinüleg mivel a park nem egy föút mellett fekszik, sokkal kevesebb a látogatója mint mondjuk a Banff nemzeti parknak. Lehet hogy kevésbé is reklámozott hely, természeti szépségben azonban vetekszik bármelyik parkkal. Habár évi mintegy félmillió látogatója van a parknak, nekem úgy tünik mintha inkább megtartotta eredetiségét, közelebb van a természethez, mint a többi nemzeti park. 1932-töl a világ elsö békeparkja és 1995-töl a Világörökség tagja.
Könnyen kiigazodunk, hiszen az egész település alig pár utcából áll, s hamarosan kiérünk a középsö Waterton tóhoz, mely a település keleti részén van. Körülöttünk bármerre nézünk hegyek. Az idö szép, még kellemes meleg van, de éjjelre már lehülés várható. A bal oldali dombról a Prince of Wales szálloda tekint vissza, állitólag Kanada egyik legfényképezettebb pontja. Sétállunk egyet a tó partján, a hatalmas fák alatt, s egy – egy öz keresztezi utunk legelészés közben. A föútcán egy pár vendéglö, emlék-kacat üzlet, a település kicsi, de tiszta, rendezett. Szerencsére a szobánk elött van egy asztal, megvacsorázunk a tarisznyából, lemossuk egy kis borral és fekszünk is le, holnap is hosszú nap vár reánk.
Másnap, korai reggeli, utánna egy dupla fekete a városban, és indulunk is tovább, azonban megállunk a Prince of Wales szállodánál szétnézni. Érdemes volt a domb tetejére feljönni, elöttünk terül a középsö Waterton tó és a Waterton település, balra a felsö Waterton tó, s bármerre is nézünk mindenhol hegyek.
Még sok látnivaló volna a környéken, itt van nem messze a Red Rock kanyon, itt van az Akamina provinciális park, de úgy határozunk estére Radium Hot Springs-be kell érjünk a Kootenay Nemzeti Park délnyugati bejáratához. Tehát indulunk, északra a 6-os úton egészen Pincher-ig, onnan pedig nyugatra a 3-as úton a Crowsnest hágó irányában.
Az út továbbra is szép, a távolban nyugatra a Sziklás-hegység vonulata, az elötérben pedig farmok, legelök, egy-egy szélturbina. Minden zöld, látszik szorgos emberek laknak a környéken, minden rendezett. Pincher-nél, mielött nyugatra térünk, megállunk feltölteni a fogyóban levö élelem tartalékot, no meg az innivalót. Praktikusabb is meg sokkal olcsobb is mint vendéglöben enni.
Ahogy nyugatra térünk, az út lassan kezd emelkedni, és a völgy egy kicsit összeszükül a Crowsnest hágó fele. A hágó egyike a legalacsonyabbaknak a Sziklás-hegységben, mindössze 1358 m. magas. A táj azonban csodás, és a diszitö jelzöket csak felsö fokon lehet emlegetni a kanadai Sziklás-hegységben. Olyannyira hogy sokszor már közhelynek számit.
A környék szénben gazdag, ennek kitermelésére épült 1897-be a Canadian Pacific Railrod. Földcsuszamlás és bányabalesetek azonban hirhedtté tették a környéket, az 1914-es Hillcrest-i bányarobbanás a legtragikusabb Kanada történetében, 189 áldozata volt. Manapság a szénbányák nagy része bezárt, a felszini fejtés sokkal olcsobbnak és biztonságosabbnak bizonyult. Ahogy átjutunk a vizválasztó nyugati oldalára, és ugyanakkor átjöttünk Brit Columbia tartományba, megállunk gyönyörködni a tájban. Elöttünk a Crowsnest tó, utánna pedig az ugyanolyan nevü csúcs. Az idö is kedvez, kék ég és egy-egy bárányfelhö tarkitja az eget. Sétállunk egyet, utánna pedig indulunk a közeli Sparrwood felé.
Sparwood, egy aránylag kis település, mintegy 3600 lakossal, fontos szerepet tölt be a szénbányászatban. Egyik érdekessége a Terex Titan autó, mely 1998-ig a világ legnagyobb autója volt. 16 hengere 3300 LE-t fejtett ki is 235 t sulyával 320 t rakományt tudott egyszerre elszállitani. A kiállitott példány hatalmas, még a kereke feléig is alig érek fel. Nem szerettem volna egy ilyennel karambolozni. A Góliát kocsin kivül sok látnivaló nincs a városban, megiszunk egy feketét és indulunk is tovább. Utunk délre fordul, az Elk folyó mellett haladunk, s miután a Kootenay folyóval találkozunk északnyugatra fordulunk. Nemsokára elérjük a Columbia illetve Windermere tavat.
A táj csodás, a Columbia tónál megállunk nézelödni. Innen ered a Columbia folyó, mely mintegy 2000 kacskaringós kilométer után az Atlanti ócéanba ömlik Oregon és Washington államok határaként.
Lassan késö délutánra jár az idö, mikor megérkezünk Radium Hot Springs varosába. Elsö dolgunk szállás után nézni és megállunk az elsö útmenti szállodánál. Szerencsénk van, szép tiszta szoba, elfogadható áron. Mint késöbb kiderül, a tulajdonosa egy svajci család, s elbeszélgetünk, mennyire más Europa. Persze ez nem azt jelenti hogy jobb vagy roszabb lene, hanem csak más. Ök egy pár év mulva vissza szándékoznak költözni Európába, én nem. Még a computerét is kölcsön adja, hogy olvassam el az E-mailjeim.
Kipakolunk az autóból és máris indulunk a hires Radium Hot Springs meleg fürdöbe, mely a város keleti részén fekszik a Kootenay Nemzeti Parkban. A 93-as úton keletre térünk, s az út két oldalán szálloda szálloda mellett, mintha Svájcban vagy Bajorországban lennénk. Utunk a Sinclair canyon legszükebb részén vezet tovább, és pár kilometer után megérkezünk a Radium Hot Springs strandra. Csodás helyen van, hegyektöl körülvéve s az egyik lejtöröl egy szálloda épülete magaslik az ég fele. A medence vize meleg, hömérséklete 40oC körül mozog, és a bennszülött indiánok jóval a park létesitése elött ismerték.
Jól esik a semmittevés a meleg vizben, az idö is kellemesen meleg, a nap sugarai megvilágitják a medence szélén emelkedö tejfehér sziklafalat. Habár a fürdö neve Radium Hot Springs, a viz rádióaktivitása jelentéktelen. Lassan a nap elbujik az egyik hegy mögött, a hömérséklet észrevehetöen csökken, itt az idö a szálloda fele vonulni. Egy jól megérdemelt vacsora után eltesszük magunk holnapra.
A következö napra aránylag rövid utat terveztünk, mintegy 140 km, valahol Banff illetve a Lake Louise környékén szeretnénk aludni. Látnivaló azonban rengeteg, azért is terveztünk ilyen rövid utat.
A Sinclair patak mentén keletre indúlunk és miután elhagyjuk Radium Hot Sprigs medencét, az út egyre inkább emelkedik és kanyarog s hamarosan megérkezünk a Sinclair szorosba. Itt érdemes megállni, a völgy kitárul, elöttünk a Kootenay folyó völgye s a távolban a Mitchell hegyvonulat csúcsai sorakoznak. Késöbb északra térünk, egy ideig a Kootenay folyó völgyében haladunk. Radium Hot Springs-töl mintegy 63 km-re, Kootenay Crossing-nál elhagyjuk a Kootenay folyót, és hamarosana Vermillon folyó partján vagyunk. Bal oldalunkon megjelennek a sárga különbözö árnyalataiban játszó sziklák. Számos vas tartalmú forrás található a környéken és a benszülöttek állitólag innen szerezték be az okker sárga festéket kerámiájuk szinezésére.
Innen már csak egy pár km a Marble Canyon. Itt ismét megállunk megcsodálni a rohanó patakot, mely gleccser olvadékból ered, és mély utat vágott az utjában kerülö sziklákba. A kékeszöld zubogó viz csodállatos látványt nyujt. Egy kellemes órát töltünk a rohanó Tokumm patak partján, mely helyenként 37 m mély kanyont mosott a mészkö sziklába. A tájat csak a 2003-as erdötüz okozta elszenesedett fák csufitják el. Az erdötüzet állitólag két villám okozta és a park 12.6 százaléka égett le. Lehet azonban látni hogy 5 évvel az erdötüz után, az elszenesedett fák között már megujult a természet.
Indulunk is tovább s hamarosan a vizválasztónál, a Vermillon hágónál vagyunk. Itt elhagyjuk a Kootenay nemzeti parkot és belépünk a Banff nemzeti park területére. A 93-as út melyen jöttünk nemsokára talalkozik az 1-es (Trans-Canada) úttal. Úgy döntünk hogy délre, azaz Banff fele folytatjuk utunk. Szerencsére hamar észrevesszük hogy a Trans-Canada autóutat javitják, igyhát letérünk az 1A, azaz Bow Valley útra. Ez párhuzamosan húzodik az 1-es uttal, csak sokkal látványosabb, igaz keskenyebb is. Hamarosan megérkezünk a Johnston patak elágazáshoz és ismét megállunk. Vagy 10 éve már jártunk erre és akkor nagyon tetszett a Johnston kanyon. Ahogy haladunk a patak medre keskenyedik, és nem egyszer a sziklafalra épitett pallón kell menni. Szerencsére úgy néz ki jól megépitették, mert a patak nagyon mélyen van alattunk és valószinüleg nem is nagyon meleg. Annak ellenére hogy elég sokan vagyunk, gyakran találkozunk egy-egy csikos mókussal, kik már régen rájöttek hogy sokkal könyebb a kirándulók mogyoróin megélni mint azt a természetben keresni. Szelidek, kézböl esznek és még pózolnak is a fényképezö gépek elött. Bár valószinüleg ez nem tudatos.
Az alsó vizesét hamar elérjük, a felsö azonban mintegy órai járásra van, de megérte a fáradtságot. Végülis jó két órás kirándulás volt, és jól sikerült.
Innen Banff már közel van, igaz elég régen nem jártunk itt, de a város kicsi, így kiigazodunk, legalábbis a fötéren. Elsö dolgunk volt feltölteni az élelem tartalékot, ez azonban nehezebben megy, mint gondoltam. Legalább háromszor kérdezösködünk merre is van a legközelebbi élelmiszer üzlet, mindannyiszor el is magyarázták, hogy valahol itt van a közelben. Az eredmény azonban ugyanaz, sehol nem talaltuk.
Erröl jut eszembe mikor elöször jártunk Montrealban a botanikus kertben egy térkepet nézegettünk, de sehogy sem igazodtunk ki. Ekkor egy fiatal amerikai csoport állt meg melletünk, és miután ök is tanulmányozták a térképet, egyszerüen megjegyezték hogy ezek a kanadaiak nem tudnak térképet késziteni. Lehet hogy van benne valami. Végülis megtaláltuk az üzletet, de nem a magyarázatok alapján, hanem véletlenül. És ekkor jött a másik meglepetés; olyan kicsi volt a parkolóhely hogy várni kellett, mig valaki elment, hogy helyet találjunk.
Miután az élelem megoldódott, benzin után néztünk, de ez sem volt egyszerü dolog. Egy benzinkutat találtunk minden különösebb gond nélkül, de a benzin nem akart folyni semmi áron. Végülis egy helybeli megsajnált, és segitségemre sietett. Mint kiderült, a benzinkút csak kanadai hitelkártyát fogad el, igyhát be kellett mennem a kasszáshoz, hogy ellenörizze a hitelkártyám. A kasszás egy jó alapos hindu volt, legalább tiz percig tartott mig megegyeztünk, hogy vehetek benzint. Persze közben az én vérnyomásom már közel volt a rekord magashoz. De végülis az autó is tele lett benzinnel.
Banff város a Bow folyó völgyében terül el, csodálatos környezetben. A kényelmesebbek végigsétálhatnak a város föutcáján ahonnan kitünö kilátás nyilik a közeli hegyekre. A föutcán, mint várható, üzlet-üzlet mellett, emléktárgyak, melyeket úgy hirdetnek, hogy helyi eredetüek, de ha közelebbröl megfigyeljük öket, nagy részükön irják, hogy “Made in China”. Van itt cukrászada, vendéglö, s az utca rendezett, mindenütt virágok. Ha azonban valaki nem elégszik meg ennyivel, nem kell sokat járkálnia, hogy kikerüljök a tömegböl.
Ha madártávlatból szeretnénk megtekinteni a várost és környékét, ennek legkényelmesebb módja felülni a közeli gondolába, mely 700 m magasba a Sulphur Mountain csúcsára röpiti a látogatókat mintegy 8 perc alatt. Igaz nem olcsó mulatság, személyenként $23.50. Persze gyalog is meg lehet mászni a hegyet, mi ezt a módot választottuk. A tetöröl csodás a kilátás Banff városára, de lehet látni a Bow Valley nagy részét, a Cascade hegyvonulatot valamint a közeli Minnewanka tavat. Érdemes volt feljönni.
Ha van még idönk, érdemes meglátogatni a város deli részén fekvö Fairmont Banff Sprigs-et, melyet a világ egyik legelegánsabb fürdöhelyeként reklámoznak. A kastély formájú szálloda valóban elegáns, túl elegáns. Egy szoba ára $300+, kezdödik, semmi értelmét nem látom szórni a pénzt. De hát izlések és bankbetétek különböznek.
Lassan indulni kell tovább, úgy határozunk, az 1-es úton megyünk vissza Lake Louise felé. Ahogy elhagyjuk Banff városát, a baloldalunkon megjelenik a Vermillon tó és mögötte a Rundle hegy jellegzetes alakja.
Szerencsére az út nem nagyon forgalmas és hamarosan elérjük az útelágazást Lake Louise fele. Lévén már késö délutánra jár az idö, lassan szállás után is nézünk. Hamarosan találunk is egy szállodát, valahol a Moraine lake fele elágazó út közelében (Paradise Lodge) Szebb helyet képzelni sem lehet, körülöttünk hegycsúcsok, a szálloda rendezett, ápolt pázsittal és rengeteg virággal, megérdemli a nevét. Szerencsére van üresedés, de amikor az árat is megmondják, egy kicsit alábbhagy lelkesedésünk. Egy kétszobás lakrész ára $218, ami ha jól utánnagondolunk nem is olyan rossz ár, figyelembe véve, hogy szezon közepén vagyunk a Lake Louise és a Moraine Lake közelében. A nap hátralevö részét a szállodában töltjük, vacsorázunk, borozgatunk, megtárgyaljuk mit láttunk ma, merre megyünk holnap és megbeszéljük a világ dolgait.
Lévén a svéd asztalos reggeli benne van a szállás árában, másnap reggel igyekszünk kitenni magunkért, jól megreggelizünk. A választék böséges, a megszokott tea, kávé, rántotta és sok féle házi sütemény, úgyhogy meg sem tudtuk kóstolni az egészet.. A csomagok már a kocsiban vannak, tehát indulás Lake Louise fele, mely szerencsére a közelben van. Még jó hogy aránylag korán érkezünk a Lake Louise-hoz, igy is nehezen találunk parkoló helyet. Szezonban naponta átlag mintegy 10.000 turista látogat ide.
A tó ritkaszép, kékeszöld szinekben játszik és a szemben levö Victoria csúcs (3459 m) hófedte sipkája túkrözödik a tó vizében. A tavat körbe lehet járni, 2.5 km hosszú, legnagyobb mélysége pedig 90 m. Fürdésre nem alkalmas, jéghideg vize nyáron is csk 4 oC-ra melegszik fel. A tó partján pedig az impozáns Fairmont Chateau Lake Louise szálló, mely magában is turista atrakció. Egyet sétálunk a tó körül, aránylag sokan vagyunk s a tavon egy pár csónak bontja meg a tó kékeszöld szinét. A táj fennséges, nem hiába vagyunk ennyien. Utánna bemegyünk a Fairmont Chateau szállodába és hamarosan megtaláljuk a kávézót. A sor nem nagy s a kávé mellett európai kinézésü sütik, szendvicsek találhatók. Lévén a határnál nem váltottam pénzt, csak amerikai dollárom van, remélem elfogadják. És ekkor jön a nagy meglepetés, elfogadják, de szerintük a kanadai dollár erösebb mint az amerikai. Hát ide jutottunk. Utánna már a kávé sem esik jól.
Lassan indulunk is tovább, még sokat szeretnénk látni ma; következö megállónk a Moraine Lake, mely a közelben van, mintegy 20 km-re a Louise tótól. Az út festöi, a Valley of the Ten Peaks, azaz a tiz csúcs völgyében helyezkedik el. Ahogy a tóhoz közeledünk az út szélén már legalább egy km-re sorakoznak az autók, úgy látszik nincs parkolóhely. Proba szerencse jelszóval azonban úgy határozok elmegyünk ameddig csak lehet. És szerencsénk volt, egy kocsi éppen elöttünk távozott. Sétállunk egyet a tó szélén, a Morain tó szépségben vetekszik a Louise tóval. Gyönyörködünk a tájban, utánna pedig indulunk a mai uticélunk Golden fele.
Az út csodállatos. Golden, British Columbia nyugati részén, a Kicking Horse és Columbia folyók találkozásánál, a Yoho nemzeti park nyugati oldalán fekszik. A cree indiánok nyelvén a Yoho ámulatot, meglepetést jelent és nehezen lehetett volna megfelelöbb nevet találni a parknak. Miután átmagyünk a Kicking Horse hágón, utunk az ugyanolyan nevü folyó vögyében vezet. Jobb oldalon megjelenik a Yoho folyó, érdemes elkanyarodni, hiszen itt van 14 km-re a 254 m magas Takakkaw vizesés. Megérdemli a nevét, cree nyelven azt jelenti hogy csodállatos. Napokat lehetne a környéken tölteni annyi a látnivaló, nehéz rászánni magunk hogy induljunk tovább.
Golden város kicsi, kevesebb mint 500 lakósa van, és mint ilyen csak idegenforgalmi jelentöségü, hiszen öt nemzeti park közelében fekszik (Glacier, Mt. Ravelstoke, Kootenay, Yoho és Banff). A kilátás festöi, heteket lehetne itt tölteni hogy csak az ismertebb helyeket bejárjuk. Idönk azonban kevés, igyhát csak megállunk a városka elején az idegenforgalmi iroda parkolóján, hogy gyorsan bekapjunk egy pár falatot. Evés után indulunk is tovább Revelstoke irányába ahol aztán igyekszünk szállást találni. Elöre nem foglaltam szállást, mert az útiterv nem volt olyan alaposan kidolgozva hogy pontosan tudjuk meddig megyünk.
Utunk a Glacier (nem tévesztendö össze az amerikai Glacier nemzeti parkkal) illetve Revelstoke Nemzeti Parkon vezet át, s a hátralevö 150 kilométer hamar mögöttünk marad mig a tájban gyönyörködünk. Aztán lassan a nap a végéhez közeledik, a hegyekben hamarabb sötétedik, s mire megérkezünk Revelstoke-ba már sötét van. Szállodát találunk minden nagyobb megeröltetés nélkül, csak találomra elindultam az egyik hirdetés irányába és persze volt szabad szoba.
A szállodából, mely egy dombtetön van, a kilátás gyönyörü, egyik irányban a Columbia folyó völgye, ellentétes oldalon pedig a hegyoldal. Már sötét van, de azért járunk egyet hogy megmozgassuk elzsibadt tagjaink. Utánna pedig leülünk a szálloda kertjében egy-egy kanadai sört meginni. A helyi barna sör kitünö, (vagy talán csak mi szomjaztunk meg?) és lassan felelevenitjük, hogyan is voltak a dolgok 30 évvel ezelött mikor még otthon voltunk és fiatalok. Közel jár éjfélhez, mikor végülis szedelözködunk, mert holnap is hosszú út vár reánk.
Reggel úgy határoztunk, hogy még megyünk nyugatra Kamloops-ig, onnan pedig a Thomson folyó mentén északra Jasper irányába. Az út továbbra is szép, egy ideig az Adams tó partján vezet de Sorrento után magunk mögött hagyjuk a tavat. Innen Kamloops-ig kevesebb mint 100 km maradt. Kamloops aránylag nagy város, közel 80.000 lakossal, a Thomson folyó partján. Miután az aranyláz elmult az 1860-as években, Kamloops átállt fakitermelésre és feldolgozásra valamint juh és szarvasmarha tenyésztésre.
Megállunk a megszokott presszókávéra, és sétállunk egyet a város régi központjába, mely kellemes benyomást kelt rendezettségével, tisztaságával. Lassan indulunk is tovább északra a Thomson folyó mentén. Akaratlanul is teszünk egy vargabetüt a város újjabb részén az egyetem körül, ami végül is jól jött, mert a város e része is kellemes benyomást keltett.
Az út továbbra is szép hegyek között vezet, s az idöjárás végig kedvezett, sütött a nap. A vidék elég elhagyatott, lakott helyiséggel elég ritkán találkozunk. Végülis alkonyatkor megállunk egy Blue River nevü helyiségben, féluton Kamloops és Jasper között. Blue River egy kis falu, kevesebb mint 300 lakóval. Keleten a Monashee nyugaton pedig a Cariboo hegység határolja. Fekvésénél fogva páratlan lehetöséget nyujt betekinteni Brit Columbia egyedülálló természeti szépségeibe. A Monashee hegység mögül reggel felbukkanó nap felejthetetlen élmény nyujt.
Másnap reggel sétáltunk egyet a falu környékén és meglepödtünk, hogy ilyen kicsi település létére milyen rendezett. A helyi park kis tavával kellemes picknick lehetöséget nyújt. Az út további része Jasper fele, valósznüleg már közhelynek hangzik, de szép, a Mount Robson Parkon vezet keresztül. A Mount Robson a 3954 m magasságával egyike a kanadai Sziklás hegység legmagasabb csúcsainak.
Lassan aztán keletre térünk, átmegyünk a vizválasztón és közeledünk Jasper-hez. Végleg elhagyjuk Brit Columbia-t, ismét Alberta tartományban vagyunk. Jasper északon hasonló szerepet tölt be mint délen Banff, csak sokkal kevésbé reklámozzák, és ennélfogva kevésbé felkapott. A Jasper Nemzeti Park központjában talalható, az Athabasca és a Miette folyók talalkozásánál. Kisváros, kevesebb mint 6.000 lakossal, csak nemrégen léptették elö várossá. A természet bökezü volt hozzá, fekvése festöi és fontos idegenforgalmi központ, úgy nyáron mint télen.
Az Icefield autóút Jasperböl indúl dél-keletre, követi a Sziklás Hegység vonulatát Banffig. Mintegy 288 km hosszú, és egyike a legszebb utaknak. Jaspertöl az Athabasca folyó medrét követi, a hegycsúcsok és tavak egymást váltják, de gleccser is akad nem egy. A legismertebb talán az Athabasca gleccser, mely a Columbia jégmezöhöz tartozik. Egyike a kevés gleccsernek melyekre autóval fel lehet vezetni. A jégréteg vastagsága helyenként eléri a 300 métert, de mióta utoljára itt jártunk, szemmel láthatóan olvadt.
Összegezve, csodállatos szabadságunk volt, még az idö is velünk tartott végig.
Fodor Lajos
Fodor Lajos írásai az Útikalauzban >>
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés