Profi hajósoknak és érdekes utakra vágyó szárazföldi halandóknak egyaránt kiváló olvasmány lehet a kalandos kirándulást megörökítő hangulatos beszámoló.
Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hogy útitársaimmal 2006 decemberének első és 2007 januárjának második felében, összesen egy hónapot a Kis-Antillákon vitorlázhattam.
Decemberben Guadeloupe kiindulóponttal Iles des Saintes (Szentek-szigetei), a Dominikai Közösség és Antigua voltak útunk állomásai, januári csoportommal guadeloupe-i indulással Iles des Saintes, Dominika, Martinique, St. Lucia, St. Vincent és Marie Galante szigetekkel ismerkedtünk.
Talán nem túlzás azt állítanom, hogy egy kis neten való barangolással, angol nyelvismerettel, a hazai charter cégek ajánlatainak böngészésével, kedvezményes repülőjegyek beszerzésével nagyon sok vitorlázó álma megvalósulhat.
A felkészülés
Igyekeztem összegyűjteni a szigetekkel kapcsolatos írásos és filmanyagot: Világatlasz, élménybeszámolók a netről, Hajó Magazinból, útikönyvek, útifilmekből, pilot könyvek a Szélcsendes- és Szélfelőli-szigetekről, stb… Aztán szokásos leltárom alapján megkezdtem a bepakolást sporttáskáimba, majd közel felét kidobáltam. Az a 20+5 kg, amit a repülőn elvihetek, nem túl sok.
A szigetekre nem kell vízum. Mivel Gudeloupe és Martinique Franciaország tengerentúli megyéi, fizetőeszköz az euró. Dominikára, St. Luciára és St. Vincentre pedig célszerű dollárt váltani, amit a helyiek bankban vagy zsebből váltanak EC-re, kelet karib dollárra, ami most kb. 86 Ft. Vonakodva az eurót is elfogadják, de a fejszámolás nem az erősségük, pláne, ha nem figyelünk oda.
Ami viszont egy kicsit hosszabb felkészülést igényel: a hajót odaadják horvát tengeri vizsgára, de… A kinti charter cég nyomtatványon írásos válaszokat vár pl. az alábbi kérdésekre: van-e belvízi vizsgája, mióta? Van-e saját hajója, milyen típusú? Melyik tengeren, mely cégeknél bérelt már hajót, mekkorát? Mindkét alkalommal – más-más cégnél – ugyanilyen alapos volt a hajóátadás és – átvétel is. Egy átadás 3-4 óra is lehet. Jön a műszaki, akivel precízen leleltározunk mindent – késeket, villákat is db/árra -, majd a főnök személyesen, finoman kioktat a vitorlák kezeléséről és a különböző berendezések használatáról, egyéb fontos tudnivalókról, végül az oktatás tényét írásban is rögzíti. Utána készségesen válaszol minden kérdésre, jó tanácsokkal lát el: melyik szigeten kit keressek, ha probléma adódik, mennyire biztonságosak a horgonyzóhelyek, stb. Januárban az első hét után már hiányoztam a leltárból, de nem én tehettem róla, hogy 20-as telefonom a nem francia szigeteken nem működött.
A hajók
Decemberben egy féléves, kétkormányos Cyclades 43.4-est béreltünk. 
A hajó vitorlázó tulajdonságai kíválóak, a kezelőtérben és az oldalsó ládákban bőséges a hely, a négy kabinban jól elfértek a személyes dolgok. Kényelmi berendezései kifogástalanul működtek, műszerezettségére viszont nem szívesen használok jelzőket. Szélmérője nem volt, nem probléma, bár én vittem, de a passzátban nem csalódtunk. A motor csak a jobboldali kormánytól volt működtethető, az egyetlen mélységmérőt viszont a baloldalihoz szerelték. Tragikomikus. Zátonyos helyeken, vagy a horgonyzóhelyek megközelítésénél külön személy szavalta a mélységet. De külső chartplotter az volt. Így legalább a hosszabb szakaszokon a srácoknak volt mivel játszani. Szerintem a mélyvíz-sekélyvíz váltást nem tudta pszihésen feldolgozni, mert mindig akkor fagyott le, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rá. Az már csak ráadás, hogy rendszerbe volt kötve a többi műszerrel, így akkor azok is használhatatlanná váltak. Beépített térképével a Princ Roupert Bay-t, Dominika és a Kis-Antillák egyik legnagyobb öblét a szárazföldön át közelítettük meg… A jó öreg papírtérképek viszont tökéletesek voltak.
Januárban egy vadonatúj Harmony 42-essel hajóztunk. Néhány tervezési koncepcióra a mai napig nem jöttem rá. A génua sín csapnivaló elhelyezése, miért nyílik előre az alba alatti szellőző ablak (hogy letörje azt?!), miért gyenge a hátsó kilépő, miért olyan nagyok a WC-k a szalon rovására, miért nincsenek polcok a kabinokban, stb..? Ezek viszont zömmel “csak” kényelmi szempontok, engem nem is igazán zavartak.
A műszerezettség tökéletes volt. Kívül-belül bidata – kétféle jellemzőt is mutató – műszerek, a benti pontos chartplotter mellett még egy GPS mutatta a pillanatnyi pozíciót, a szélműszer már csak ráadás volt. És a hajó nagyon ment! Talán a kevés bútor miatt… 5-ös szélben egy sor reffel, félig betekert génuával kilenc csomóval repültünk Dominikáról Martinique-re!
Iles des Saintes
A Guadeloupe-hoz tartozó, bretonok lakta Szentek-szigetei mindössze 25 mérföldre vannak Pointe á Pitre-től, indulási kikötőnktől. A kisebb-nagyobb szigetek egy nagy öblöt zárnak körbe. Ha nem sötétben érkezünk, könnyen találhatunk megfelelő horgonyzóhelyet
Kicsit zavaró, hogy a víz Haut városka előtt gyorsan mélyül. Éjszakára biztonságos a NY-ra, mindössze egy kilométerre levő Tower-hegy alatti jelölt homokpad is 5-9 m-es mélységével. Rendkívül szép látvány a mellettünk magasodó, kupola alakú Bois Joli-fok oldalát háromnegyed részben redőző bazaltorgona.
Haut egy átlagos francia halászvároska hangulatát kelti. Mivel itt a domborzat miatt nem alakult ki cukornádtermesztés, az utcákon több a fehér bőrszínű helybéli, építészetét sem az összetákolt, hullámlemezekkel fedett lakóházak jellemzik. A kertekben, kis parkokban buja növényzet, trópusi virágok pompáznak. Egyetlen főutcáján korzóznak a helybeliek és a Guadeloupe-ról áthajózó turisták. Itt már kezdjük magunkat szoktatni a lassuló karib életritmushoz. Péntek délután, majd szombat délelőtt ott toporgok a bezárt kikötő kapitányság előtt, érdeklődésemre egy másik hajós csak legyint: áh, West Indies!
Ekkor dőlt el, hogy ki- és bejelentkezések nélkül fogjuk bejárni a délre eső szigetországocskákat. Ha várunk hétfőig, útitervünknek lőttek. Bár lopakodó technikánk egyre jobban csiszolódott, nem ajánlom senkinek. Minket a szükség vitt rá, de ez nem lett volna elfogadható érv egy hivatalos embernek. Hogy csináltuk? Ahogy szerintem hajóstársaim háromnegyede. Dominikát kivéve állandó mozgásban voltunk, egy kikötőben nem tartózkodtunk fél-, egy napnál többet, igaz, nem is terveztük. Felejtsétek el!
Dominika
Szentek-szigeteit elhagyva jó időben már láthatjuk az állandóan esőfelhőkkel koronázott szigetet. Célunk a Princ Roupert Bay mellett fekvő Portsmouth városka Dominika ÉNY-i felén. Az 1000-1200 m-es haragoszöld csúcsokat mély völgyek szabdalják, a meredek hegyoldalakra pálma-, feljebb sűrű esőerdők kúsznak fel. Lenyűgöző látvány, most érezzük először igazán, hogy a trópusokon vagyunk.
Nem tudunk észrevétlenül érkezni, a “benszülöttek” már várnak bennünket. A legbátrabbak nem a 2-3 km átmérőjű öbölben vadásznak a befutó hajókra, hanem 5-6 m-es fa csónakjaikkal kimerészkednek a nyílt vízre az akár méteres hullámokban, majd boatboy-nak ajánlkoznak.
Ha egy vitorlás vagy motoros feltűnik a bejáratban, az addig partról figyelő srácok beugrálnak színesre pingált gyors járműveikbe, s megkezdődik a hajsza a vendégért. Naponta sokszor élvezhettük az ingyenes versenyt. A győztes jogait tiszteletben tartják.
Ahogy lehorgonyzunk, szörfdeszkáikon megjelennek a gyümölcsárusok is. Lábuk közt banán, esetleg egy nagy papírzacskó, amiben kilónyi, számunkra “ismeretlen” fűféleség van. Ami nincs, azt meghozzák. Nő? Kösz, nem.
A csónakosokkal érdemes jóba lenni, mi korrekt srácokkal ismerkedtünk meg. A tervezett programokat akár itthonról interneten egyeztetni lehet velük. A főnök valószínű mindig fehér. Akár az Angliából itt ragadt Helen, aki a búvártúrákat szervezi, vagy a német Jan, akinek szintén nem volt kedve hazamenni, vízzel látja el a hajókat, de apróbb javításokat is lebonyolít, pénzt kölcsönöz a gyümölcsárusoknak, stb.
Hajóstársam, Attila tizennégy éve járt utoljára a Scoundrel-lel Dominikán. Könnyekig hatódott, mikor Albert üdvözölte és nevén szólította, pedig akkor még kisfiúként, nagybátyjával “üldözte” a hajókat. Ami kedvencünk azonban Eddison volt. Vitt bennünket a kapitányságra, pénzt váltott, felevezett velünk az Indián-folyón, idegenvezetett, megszervezte dominikai körutazásunkat, igazi kreol bulit rendezett a parton rumpunccsal, hallal, gyümölccsel, s mindezt elfogadható árakon.
Tudom, hogy decemberi és januári útitársaimban is ez a sziget hagyott kitörölhetetlen nyomot. A partra lépve megkezdődik az időutazás. Lehet, hogy csak ötven évet megyünk vissza az időben. Lehet, hogy a külsőségekben ez nem is látszik, hisz sok a jó állapotú használtautó, nem újdonság a mobiltelefon vagy az internet, szépek, jólöltözöttek a nők – s a hölgyek szerint a férfiak.
Üdítő látvány az iskolából hazafelé tartó sok-sok jólfésült gyerek a különböző egyenruhákban. Nem lökdösődnek, nem tépik egymás haját, csak jól érzik magukat. Mosolyogva ránk csodálkoznak, aztán mennek tovább. Be a düledező, földpadlós kalyibákba, lepusztult épületekbe, mégis tiszták, frissen vasaltak. Hihetetlen.
Portsmouth szinte egyetlen főutcáján végigsétálva végtelen kedvesség árad felénk a tolakodás legkisebb jele nélkül, pedig bőrünk színe alapján mi vagyunk itt a kisebbség. Ha kapcsolatba kerülünk velük boltban, kocsmában, bárhol, első kérdésük: hogy tetszik Dominika? Nem azért becsülik meg a turistát, mert az viszi a pénzt – ők ezt nem is érzékelik -, hanem mert ember. Ez Dominika.
Ha a GDP-jük fele a miénknek, de bolti áraik, benzinjük annyi mint nálunk, akkor tudjuk, hogy milyen szegények. Nem volt kedvünk még alkudozni sem. Minden eladó. A taxiállomás melletti büfében a sör mellé ajánlották mindjárt a pultosnőt és egy másik hölgyet is, aki épp ott múlatta az időt. Ez is Dominika.
Ez volt szinte az egyetlen ország – sziget -, ahol nem kellett állandóan résen lennünk, nem kellett a hajót őriznünk. Az óriási öbölben figyelőszolgálatot tartanak, néha körbejárnak éjjel is csónakkal, pláne, ha vendégeik kinn mulatnak a parton.
A lassan mélyülő öböl északi fele kíváló horgonyzóhely akár ötven hajó számára is. Déli oldalát inkább kisebb teher- és halászhajók használják, akik ismerik az elmúlt években, évtizedekben pusztító hurrikánok által elsüllyesztett hajóroncsok helyét. Jó néhányat látni kinn a homokon is rozsdásodni, amelyek eléggé rongálják az egyébként sem fényes városképet.
Portsmouth Roseau, a főváros után Dominika második legnagyobb települése, talán csak ezért nevezik városnak, szerintem legfeljebb ötezren lakhatják. Van két bankja, egy-két kisebb áruháza, nagy krikett pályája. A krikett itt is nemzeti sport, akár a többi volt angol gyarmaton. A postát is meg lehet találni, de nem könnyű. Mikor ott állunk előtte, akkor is érdeklődjünk, mert nincs kitáblázva. Minek, a helybeliek úgyis megtalálják.
A város déli végénél ömlik a tengerbe az Indian River, Dominika leghosszabb folyója. Alsó szakaszán 15-25 US dollárért – alku kérdése – eveznek fel egy-másfél kilométert a srácok a turistákkal, ahonnan a parton még folytathatjuk a sétát. A folyó környéke nemzeti park, érintetlen dzsungel egzotikus madarakkal, buja növényzettel. Az egyébként tehát csöndes Eddison végig mesélt a látnivalókról, de az országáról is. Kár lett volna kihagynunk.
Dominikai látogatásunk fénypontja az egésznapos mikrobuszos kirándulás volt. Választani lehet egy majdnem szigetkerülő és egy kétharmadnyi, kb. 60 km-es túra közt 40-50 US dollárért. A hosszabb útvonal az Asylum-völgyön át halad a sziget óceáni oldalára, közben szinte valamennyi trópusi gyümölcs termesztését megismertük. A magas hegyekben a meleg eső szinte szakadatlanul esett, de ez inkább csak a fényképezőgépeket és a kamerákat zavarta. A sofőrök folyamatosan kommentlják a látnivalókat, kérés nélkül megállnak a leglátványosabb helyeken. A nemzeti parkok – Indián falu, Smaragd-vízesés az esőerdőben, Trafalgár-vízesés, melegvizű fürdő- belépői ugyan nincsenek benn az árban, de ezek egyenként csak 3-5 EC-be kerülnek.
Az Antillákat a geológusok csak Karib Tűzgyűrűnek nevezik, mert a vulkáni tevékenység rendkívül élénk szinte valamennyi szigeten. A látványos, dupla Trafalgár-vízesés aljánál kb. 30 fokos vízbenfürödhetünk. A közelben van egy melegvízű fürdő, egyszerű kunyhói elbújnak a nádrengetegben. A pocsolyákba, még a kezünket sem tehetjük bele, annyira forró a vízük.
Amíg mi a szigetet jártuk, búvárainknak a portsmouth-i klub szervezett merüléseket az öböl és a Cabrits-fok környékén. Alku után 75 US dollár/főbe került a helyszínre szállítás, merülés vezetés, tele palackok szolgáltatása két alkalomra. Másnap mi is elmotoroztunk a dingivel ábécézni – uszony, pipa, szemüveg – egyik merülő helyükre, amelyet könnyen megtaláltunk, piros bóják jelölik az öböl szájánál. A hajóval való rákötést nem engedik, de a gumicsónakért nem háborgattak bennünket. A mindössze 5-6m mély vízre ráfeküdve lenyűgöző látvány fogadott bennünket: a televízióból mindenkinek ismerős színes élővilág halakkal, hajladozó korallokkal, hatalmas szivacsokkal. Az egyik kéményszivacsot 50 cm átmérőjűnek, 60 cm magasnak saccoltam.
A Karib-szigeteknek ezen a részén sok fokot, kisebb partközeli szigetet neveznek Cabrits-nak, kecskének. A helyi nemzeti park ismertetője szerint az Európából érkező hajók itt engedték szabadon a magukkal hozott kecskéket, hogy a hazaútra is legyen friss hús a legénységnek.
Guadeloupe, a Pillangó(alakú)-sziget
Decemberi kintlétünkkor a néhány napos dominikai tartózkodás után Iles des Saintes érintésével visszatértünk Guadeloupe-ra, a “hajósok” cseréltek a “szárazföldiekkel”, most ők foglalták el a deshaiesi (Dée) apartmanokat. A váltás szintén Point á Pitre, de inkább a vele egybeépült Gosier marinájában történt, amelynek másik medencéjében ott pihent a két hete véget ért Route du Rhum, A Rum Útja óceán átkelő verseny majd teljes mezőnye. A nagy kikötőben – igaz, több sorban -, de elfértek a hatalmas trimaránok is. Látni a Grupama-t, a Sodebo-t, a győztes Gitana-t vagy a Sill-t, akkor úgy éreztem, nekem “Gwada” többet nem is nyújthat.
Aztán érkeztek új útitársaink, akik csillogó szemmel meséltek füstölgő vulkánról, dzsungelről, arborétumról, a szigetek legmagasabb vízeséséről, a függőleges sziklafalak alkotta délkeleti félszigetről, különleges temetőről, homokos strandokról, ahol megállás nélkül szól az élőzene. De milyen zene?! Benszülött kongások a jelenlegi divatos zenei irányzatokat ötvözik saját dob és ének stílusukkal. Döbbenetes. Újra és újra áthallgatva, átnézve a felvételeket irigyeltem őket. Eddig csak a helyi mantambáról hallottam, amely a francia indulók és az afrikai zene keveréke, de az kulturált, szinte finomkodó. Mantamba, ugyan! Hol az a strand?
Társaink egy hétig csavarogtak közösen bérelt autókkal a szigeten, s nem győztek betelni az élményekkel.
Másnap reggel indultunk útunk következő állomása, az északra fekvő Antigua felé. Mivel a szigetet kettéosztó csatornát a helybeliek a sekély víz miatt egytestű hajóknak nem ajánlják, így csak Guadeloupe kerülésére egy napot kellett szánnunk, mivel PTP a déli oldalon, a pillangó “fenekénél” van. A csatorna egyébként nem folyó, hanem tengerszoros. A tektonikai mozgások következtében a lapos Grande Terre és a magas hegyek alkotta Basse Terre közel csúszott egymáshoz, az átívelő hidat a hajnali órákban megnyitják a hajóknak.
A lepke két szárnyvége közé behömpölygő hullámokat bizony szokni kellett az újaknak is. A kezdeti kellemetlenségek után Guadeloupe nyugati oldalán nyugodt vizekre értünk. A hegyek miatt változó erősségű és irányú szelekben vitorláztunk északnyugati sarkában megbúvó Dée felé, hogy védett öblében éjszakázzunk. Délután három körül értünk a Cousteau tengeri parkba, ahol két kis egymáshoz közeli sziget takarásában kötöttünk rá az egyik búvárok által lerakott bójára. Mire a tulajdonosok feleszméltek, mi már felderítettük a víz alatti csodavilágot. Mérgesen zavartak el foglalt helyükről, de arra a fenékre nem lett volna szívünk horgonyt dobni.
Vasárnap reggel Dée-ben ébredtünk, ketten már hajnalban kimentek a piacra és internetes kocsmára vadászni. Szokásos reggeli kávémat kortyolgatom a kelő napban, elült az éjszakai szél, a víz alig fodrozódik, a többi hajón még alszanak, egy hatvan centis teknőc pedig ott reggelizik néhány méterre a hajónktól. Nyugodtan tűri, hogy kamerámmal filmsztárt faragjak belőle.
Közben a parton is zajlott az élet. Öcsémék az étterem nyitására várva letelepedtek a templom lépcsőjére, ahol megkezdődött a vasárnap reggeli mise. A korai órák ellenére a templom megtelt a sötétbőrű hívekkel. Sándor elmondása szerint az egész szertartás egy örömzenére hasonlított. Azt eddig is láttuk, hogy bármelyik szigeten akár autóból, akár az épületekből szól a zene az utcán sétáló kreoloknak bemozdul a csípője, felemelkedik a keze. Mi lehet akkor ott, ahol tömeg gyűlik össze? Erről ugyan lemaradtam, de elhatároztam, hogy amint szerét ejthetem, elmegyek egy istentiszteletre.
Antigua, a vitorlázók Mekkája
Már a név is zene füleimnek! Ántígá, ahogy a helyi hölgyek mosolyogva, dallamosan kiejtik. Reggel kilenc órakor indultunk a vitorlázók Mekkájába. Nem tudom, hol hallottam ezt a kifejezést, lehet, hogy most találtam ki, de nekem mindenesetre az. A földnek az a kis pontja, ahol többszáz éve ápolják a vitorlázó hagyományokat, ahol Nelson flottája állomásozott, ahol állandóan süt a nap és megállás nélkül fúj a hajósok mennyei szele, a passzát, ahol a világ első számú versenyeit, az áprilisi regattákat tartják többezer hajó részvételével, ahol… Az már csak ráadás hogy zömmel homokos partjait 365 pálmafás stranddal reklámozzák, hogy épp beestünk a decemberi luxushajó kiállításra.
Az ötven mérföldes átkelés valószínű mindannyiunk legszebb vitorlás élménye volt. Tűző 
napsütés, 5-ös negyedszél, félszél, egyenletes óceáni hullámzás. 8-9 csomós átlaggal haladva az előttünk két órával induló Scoundrelt már 2/3-ad útnál megfogtuk. Közelükbe érve fotósainknak hálás téma volt, amint kétoldalra szivárványszínű habokat spriccelve esik-kel a hullámokon, vagy eltűnve a völgyekben épp csak a vitorlázata látszik, s ha felbukkant, patakokban folyt le oldalán a víz. Antigua előtt négy-öt mérfölddel az egyenletes szél ellenére a hullámok magasabbra nőttek, “mandinert kaptak” a közel kör alakú sziget keleti oldalán, s a víz is sekélyebb lett. Akkor ez már nem számított, hisz ott álltunk Falmouth Harbour és a vele szomszédos English Harbour előtt.
Látjuk az árbocerőket, melyekből messze kimagaslik a White Falcon, a világ legdrágább luxusvitorlásának három fémszínű, keresztrudas árboca. Attila a Scoundrellel a balra eső Falmouth Harbourt választotta. Hazaért. Ő tulajdonképpen itt lakik a hajóján, innen látogatja meg Brazíliában élő lányát, magyarországi rokonait vagy német barátait.
Antiguán nincsenek magas hegyek, amelyek megvezetik a szeleket vagy megfogják az esőfelhőket. Ezért egyedülálló a klímája, az eső alig esik, mégis zöld minden. A korallhomokos öblök pedig kíváló horgonyzóhelyek-már ahová be tudunk menni az atollok miatt.
Falmouth nagy, sekély öblében több útvonal is ki van bójázva. Sokan voltunk, de még akadt hely bőven. Helyválasztásunknak két szempontja volt: legyünk elég közel a gumimotorosok kikötőjéhez – mert itt az is van -, de elég távol a kikötőkapitányságtól, már említett okok miatt. Alkonyodott mire horgonyt dobtunk, majd dinginkkel kikötöttünk egy stílusos fa épületekkel és kikötőhidakkal határolt kis medencében.
A parti épületegyüttes vitorlásboltok, kávézók, szuvenír boltok egyvelege, útifilmekből nem ismeretlen számomra, a medence pedig az áprilisi regatta idején a vízespóló verseny és más vidám játékok helyszíne. Megérkeztünk. Azonnal fogtunk két mikrobuszt, s már indultunk is a kikötők fölé magasodó erődbe, a Shirley Heighs-ra. Udvarán minden csütörtök és vasárnap alkonyattól zenekarok lépnek fel igazi karneváli hangulatot teremtve. A mindössze 10 EC belépőben benne volt egy ital is – sör vagy rumpuncs – 4 EC értékben. Az udvar egyik fele a zenekaroké és a táncoló tömegé, másik részét lacikonyhák és asztalok foglalják el.
Az első fellépő egy 20-25 tagú steel band -hordózenekar- volt, amely háromnegyedórás műsort adott. A gázolajos hordóból készült hangszert a déli Trinidadban találták fel azt követően, hogy a brit gyarmatosítók mindenfajta zenélőeszköz használatát betiltották rabszolgáiknak. Az acéldobok hangszíne csak attól függ, hogy mennyit vágnak le a hordók hosszából, így különböző szekciók kialakításával nagyzenekari hangzást tudnak elérni.
Latin világslágerekkel kezdtek, de virtuozitásuk és előadásmódjuk annyira meglepte a nemzetközi közönséget, hogy a táncra senki nem gondolt. Számunkra a műsor felénél történt meg a csoda. A sok lendületes feldolgozás után elkezdtek csak maguknak és csak nekünk zenélni, bár ők erről mit sem tudtak. Öt-hat percig játszották Brahmstól a Magyar táncokat teljes precizitással és odaadással, anélkül, hogy “szétverték volna a nótát”, ahogy egy falujáró zenész mondaná. Nyolcezer kilométerre az otthonunktól azok a pillanatok csak a mieink voltak.
Másnap délelőtt a hajókiállítással folytattuk antiguai programunkat. Körös-körül méretes luxusjachtok, amelyek egy héten át várták új gazdájukat vagy bérlőjüket. Tulajdonosaik nem mindig öncélúan vásárolják ezeket az úszó palotákat, a sokmillió dolláros fenntartási költséget bérbeadással ellensúlyozzák. Nem ritka a napi 200-250 ezer dolláros bérleti díj, plusz 10% a személyzet borravalója. Egyszer láttam egy krőzus nyilatkozatát, aki Brad Pittet többé nem engedi fel a hajójára, mert részegen randalírozott a szalonban. Jó, hogy nekünk nincsenek ilyen gondjaink!
Bevallom, a motorosok nem kötöttek le, bármilyen fényűzőek is voltak. A vitorlásoknál három stílus képviseltette magát. A múlt század elejéről való Amerika Kupát is megjárt legenda, a Shamrock V.-öt még Sir Thomas Lipton építtette, hogy nyolcvan évesen részt vehessen vele az 1924-es versenyen, de neki sem sikerülhetett minden. Egy ötven lábas kevlár földkerülő versenyhajó, az Aphrodite is ki volt állítva, de az igazi luxust és lehet, hogy a legmodernebb technikát a minimum száz lábas White Falcon képviselte. A hagyományos formájú csillogó fekete színű hajótestre egy ultramodern felépítményt terveztek. Merev keresztrudakkal kombinált árbocai mintha egy anyagból lettek volna kiöntve. Sehol egy álló, rögzítő vagy mozgó kötélzet! A vitorlákat villanymotorok húzzák ki a forgózsámolyokon álló árbocok belsejéből, majd a haladási iránytól függően az egész rendszert a zsámolyok fordítják rá a szélre.
Falmouth-t mindössze egy keskeny földnyelv választja el English Harbourtól, amely a XVIII. században a britek legfontosabb támaszpontja volt. A hurrikánoktól is védett kikötő egyben az angol hajók egyetlen javítóbázisa volt a Karib-szigeteken, nem kellett a visszaút előtti nagyjavításra az amerikai földrészig vitorlázniuk. A dokkot, árboc és vitorlajavító műhelyeket az 1960-70-es években hozták helyre, Nelson Dockyard néven ma is működő sportkikötő, szabadtéri múzeum, sőt a legtöbb épületet rendeltetésszerűen használják.
Falmouth-ból gyalog tíz perc a bejárat, nem tudom mennyi a belépő, mert lazán besétáltunk, mintha mi is odatartoznánk. Az egész kikötő mintha egy kosztümös film díszlete lenne a Jolly Roger kalózhajóval, kis mozsárágyúkkal, nagy parti csörlőkkel, masszív, virágdíszes angol kőépületekkel. Kellemes nyári – bocs, decemberi – reggel, a műhelyekből elszórt kopácsolás hallatszik, páran szöszmötölnek a vitorlaszabó műhelyben, az árbocok felett lustán elrepül egy pelikán… A valamikori kormányzói épület födszinti kiállítótermének vitrinjeiben hajózási dokumentumok, makettek, kép Károly hercegről, aki szintén itt állomásozott még Antigua függetlenné válása előtt. Az emeleten a trafalgári csatával kapcsolatos képek, zászlók, majd Nelson admirális puritán egyszerűséggel berendezett szobája, abban a talán legnagyobb angol tengerész életnagyságú figurájával. Itt volt egy ideig kormányzó, majd innen indult Napóleon legyőzésére.
Az épület külső fala mellett félig-meddig letakarva egy narancsszínű, szponzorok matricáival borított egyszemélyes óceánátkelő evezős csónakot találtunk, nemrég kerülhetett oda.
Látványa, műszaki kialakítása már önmagában is érdekesség. Fotóztuk, filmeztük, de itthon lepődtem meg igazán a film visszanézésekor. Fiam rámutat a kis lélekvesztő baloldali peremére, ahova egyetlen név volt felírva: BEN NAGY. Odakinn nem láttam a kamerától a csónakot! Ezek szerint 2006-ban egy magyar, vagy magyar származású férfi egyedül átevezte az Atlanti-óceánt?!
A Nelson-dokk megtekintése után indultunk a 18 mérföldre levő Great Bird Island-ra, egy kis Antiguához tartozó korallszigetre. Az L-alakú sziget öblét a térkép szerint lehetetlen megközelíteni, chartplotterünk pedig egyébként is elégtelenre vizsgázott. Attilának ez nem jelentett gondot, az volt a kérése, hogy az utolsó ötszáz méteren öt(!) méteres követési távolságot tartsak. Mindkét hajó orrára figyelőket állítottunk, majd a Vízalatti zátonyokat kerülgetve, néha derékszögű fordulókkal jutottunk be a sekély öbölbe egy igazi, fehérhomokos korallparadicsomba. Az egzotikus környezet délutáni fényeivel, a kristálytiszta vízzel, a zátonyokon megtörő hullámokkal, vízből kiugró rájákkal, antiguai naplementével mindannyiunk örök élménye marad. Nekem is, de az éjszakát nem kívánom senkinek. A szél erősödött, viharossá fokozódott, az apró sziget nem takart bennünket. Mindkét horgonyunkat beástuk a homokos fenékbe, de egyáltalán nem voltam nyugodt. Attilám ekközben a másik hajón az igazak “rampancsos” álmát aludta egyetlen horgonyon. Még reggel sem akartam elhinni, hogy a hajó megúszta karcolás nélkül. A tőkesúly alatt mindössze 50 cm víz volt, szerencsére kicsi az árapály különbség. A nagy hullámok nem jöttek át a vízalatti zátonyokon, a két horgony pedig jól tartott. Bérhajóval soha többé Nagy madár-sziget!
Egy utolsó bukdácsolás a zátonyok közt, majd a nyílt vízen vitorlát bontottunk, s elindultunk Guadeloupe, Dée felé. Az egésznapos visszautat most is ideális vitorlázóidőben tettük meg. Lassan búcsúztunk a távolodó Antiguától és a távoli, ködbe vesző Montserrattól. Talán egyszer oda is eljutunk. /Decemberben!/
Győrffy Gyula – Infó: 20/9641-562
Győrffy Gyula további írásai az Útikalauzban
•
Ha érdekesnek találta, egy lájkkal vagy megosztással ajánlja másnak is!
Iratkozzon fel a Utikalauz.hu hírlevelére, hogy ne maradjon le semmiről! A feliratkozással hozzájárul adatainak a hírlevél küldéséhez szükséges kezeléséhez.(Adatvédelmi szabályzatunkat itt olvashatja)