Komocsin Laura: Kuba – rum, szivar és a karibi életérzés – 2004

Komocsin Laura: Kuba – rum, szivar és a karibi életérzés – 2004

Kuba – Ez most az utazási irodák kínálatának nagy durranása. Én ugyan nem igazán értem miért repül valaki több mint 10.000 kilométert, hiszen sokkal közelebb is vannak gyönyörű tengerpartok, ha tényleg ki se akarja dugni az orrát a 4-5 csillagos all-inkluzívos szállodájából, de ez mostanság úgy látszik a divat. Persze ott is kipróbálható a címben szereplő 3 kubai produktum, de hát azért az mégsem az igazi. Ugyan nem ezek miatt lett Havanna óvárosa a világörökség része, de az arra látogatóknak szerintem sem szabad kihagyniuk legalább egy szivargyár, egy rum készítő üzem és egy klasszikus koktélbár mélyreható megtekintését.

Haladjunk tehát szépen sorban és kezdjük a szivarral, hiszen Kuba méltán híres szivarjairól, egyik legfontosabb terméke a dohány, amelyet 1492 óta termesztenek és fogyasztanak.

Szivart nem ajánlott az utcán vásárolni, még ha az utcai árus lényegesen alacsonyabb árat kér is egy dobozért. Ezek a termékek általában otthon készült utánzatok, amelyek élvezeti értéke és minosége messze elmarad az eredeti szivartól. A dohány helyett nem egyszer banánfa levelét sodorják, hiszen messziről jött turista ha már egyszer hazavitte a nagy dobozt, úgysem repül vissza reklamálni.

Javasolt tehát, hogy szivart a hivatalos HABANOS elárusítóhelyeken vásároljanak, és minden esetben kérjenek számlát, amellyel a kiutazáskor tudják bizonyítani szivarjuk eredetét, hiszen anélkül csak 23 szál szivart szabad kihozni, ami ha innen a távolból soknak is tűnik, még a nem dohányzók is többet hoznak haza, mert őket is elkapja a gépszíj…
Persze ha már homár legyen kövér, azaz legjobb ha rögtön a forráshoz térünk vissza és ott vesszük meg, ahol készül. Erre Havannában is megvan a lehetőség, a belvárosban levő Partagas dohánygyárban. Ennek nagy előnye, hogy egy nagyon tanulságos gyárlátogatáson is részt vehet az ember, mielőtt a kasszához érne. Így végignézheti a teljes munkafolyamatot. Itt készül a világhírű Cohiba, Monte Cristo és a Romeo&Juliet. Míg kis hazánkban a bélyeggyűjtemény, itt a szivar címke gyűjtemény megmutatása volt évtizedekkel ezelőtt a csábítási ürügy.
Nem csoda hát, hogy külön szakma a dohánylevél válogatás és szivarsodrás, 9 hónapig tanulják, mire egyedül engedik dolgozni. Magában a gyárban, ahol mint a gépsorok ülnek egymás mellett a munkások, nem engedik a fotózást, de hogy a turisták is megkaphassák, amit akarnak, a túra végén levő üzletben egy férfi ül modellt, hogy jobbról-balról kattoghassanak a vakuk, hogy megörökíthessük a dohánysodrást.
A monotonitást leszámítva egyébként ez egy remek munkahely Kubában. Egyik nagy előnye, hogy csak 1 műszakban kell dolgozni, napi 8 órát. A túlóra itt ismeretlen fogalom. A 2 óránkénti szünetekben annyit dohányozhatnak, amennyit akarnak, sőt a fizetésükön felül minden este hazavihetnek 2 szivart az általuk választott márkából. Az említett monotonitás ellen pedig délelőtt felolvassák az újságot, délután pedig szerelmes novellát, vagy regényeket hallgathatnak. (innen a legtöbb márka elnevezése is) Mindezek ellenére nehéz munkást találni, mert fizetésüket kubai pesoban adják, de ennek magyarázatát inkább nem itt fejtem ki…

És persze Kubában nem csak gyártják, de fogyasztják is a dohányt: fiatalok-öregek, férfiak-nők egyaránt.

Szerintük ugyanis a szivar sokkal kevésbé káros, mint a cigaretta, és bizonyítékként nem csak Churchillt hozták fel, de egy, a gyárban 70 éve szivartesztelő, mostmár 88 éves bácsikát, aki még mindig kettesével szedi a lépcsőt és a fiatal lányok fenekére csap…

A képen is látható Museo del Ron Havana, egy szintén kihagyhatatlan hely, ha csak pár napot is töltünk a fővárosban, hiszen itt végignézhettük maketteken a híres Havana Club rum készítési folyamatát és persze a kimerítő okosodást követően végigkóstolhatják a rum barátok a gyár termékeit a különböző évjáratokból.
Havannában egymást érik a bárok. De kettő van, ami kihagyhatatlan: az El Floridita és a La Bodeguita. Mindkét bár benne van a világ 10 legjobbjában. Így nem volt meglepő, hogy egész európaiak voltak az áraik is. Legnagyobb meglepetésemre viszont a legtöbb bárban a Cuba Libre koktél Coca Cola árban van, annyira olcsó a rum.
Az El Floridita Ernst Hemingway törzshelye volt, a Mojito koktélt pedig először a La Bodeguitában keverték., lehet, hogy talán a képen látható öreg mixer nagyapja… Hemingway cukorbetegsége ellenére sem tudta megállni, hogy meg ne kóstolja a kubaiak nemzeti italát, ezért készíttetett magának egy cukormentes változatot, amely Maraschino (kubai cseresznyelikőr) és grapefruit héjának hozzáadásával készült, és amelyet azóta is Ernest Hemingway Special néven kérhetünk a bármixerektől
Constante Ribailagua, a La Floridita legendás ex-mixere 1912 és 1952 között több mint 10 millió Daiquirit készített, aminek amilyen bonyolult a leírása, olyan egyszerű az elkészítése, hiszen nem másról van szó, mint rum, jégkása, cukor, lime összekeverése valamilyen további ízesítővel, amitől függ, hogy éppen melyik típus.

Így, hogy minden “hozzávaló” megtalálható Kubában a jó hangulathoz, nem is csoda, hogy a nap 24 órájában mindenhol szól a zene…

 

Kuba 2 – Nosztalgia…

Igen, már az odafelé úton tudtuk, hogy ez egy más világ lesz. Azaz tulajdonképpen, mint egy időutazás. Időutazás a szó szoros értelmében is, hiszen visszafelé Mexikóba a repülőút 55 perc volt, de mivel más időzónában van a két ország, ezért nyertünk 1 órát, azaz nettó 5 percet fiatalodtunk. J
Amikor beértünk Havanna belvárosába éppen akkor csöngettek ki az iskolákban, így folytatódott a deja vu érzésem, ahogy megláttam a kék és piros nyakkendős gyerkőcöket.
Mi is ugyanilyen huncutok voltunk és ugyanilyenek a gyerekek mindenhol a világon akár cserkész nyakkendőben vannak, akár semmi nincs a nyakukban…

A Forradalmi múzeumban folytathattuk a szocializmus előnyeinek felelevenítését. Itt ugyanis ezen témának külön tablókat szenteltek és az amerikai turisták majdnem elgondolkoztak az áttelepülésen, amikor olvastak az ingyenes közoktatásról, ingyenes közegészségügyről, ingyenes bölcsődékről, óvodákról, vagy hogy minden idős ember kap nyugdíjat. Természetesen árnyoldalakat bemutató tablót nem találtunk, de felesleges is lett volna, hiszen már a csak pár napot ott töltő turista is észreveszi a helyi (nem dollár-) boltok üres polcait, a kígyózó sorokat, a benzin vásárlási korlátokat, hogy a többit ne is említsük.

A múzeum szabadtéri részében pedig olyan földi/vízi és légi katonai járművek kerültek kiállításra, melyeket még maga Fidel Castro is használt, esetleg maga vezetett azon nemes cél érdekben, hogy a gonosz kapitalistáktól megvédje kicsiny hazáját.

Az erő demonstrálása mindenhol ott volt a levegőben. Legyen szó katonákról, rendőrökről, önkéntesekről, vagy akár csak hadi eszközökről.

Sötétedés után például az egyik nagy turista attrakció a minden este megrendezésre kerülő ünnepélyes ágyú elsütés.

A média is eléggé szűrt, hiszen csak 2 kubai TV csatorna fogható a helyieknél (persze a külföldiek az ötcsillagos szállodában tudják fogni a BBCtől a CNNen át az MTVig mindet), illetve mint a könyvárusnál is jól látható, Lenin, Che és Fidel Castroról szóló könyvek tucatját találtuk.

De az igazi gyöngyszemet mégiscsak a helyben vásárolt Kuba útikönyvünk 26. oldalán olvastam, miszerint: “A Nemzeti Capitolium nem másolata a Washingtonban található Capitoliumnak, még ha sokan úgy is gondolják.” Azt hiszem erre szokták azt mondani: No comment.

A következő fotón kuncsaftra váró WCs néniket láthatunk. Nálunk az ilyet rejtett munkanélküliségnek nevezték, de ez itt egyáltalán nem volt nevezhető rejtettnek. Számos olyan munkakört ellátó kubaival találkoztunk, ami rögtön szembetűnő volt, hogy semmi szükség a tevékenységére.
Havanna a világ egyik legszmogosabb városa, ami egyrészt a hihetetlen mennyiségű füstöt okádó közlekedési eszközeinek köszönhető. Az autók harmada a forradalom előtti (azaz több, mint 50 éves) óriási fogyasztású amerikai cirkáló, másik harmada a szintén nem kevésbé környezetkímélő 25-30 éves szocialista szériából származó Lada, Skoda, Wartburg, Trabant, míg a maradék az elmúlt pár liberálisabb évben behozott, a többi fejlett országban már kiszuperált “nyugati” autó.
Egyesek által marha-vagonnak, általam halál-busznak aposztrofált igazi “tömeg” közlekedési eszköz teherautó első résszel és eltolt, lépcsős utazó tér kialakítással. Este nincs belső világítása, azaz bármi megtörténhet, ezért az ártatlan babarózsaszín festése elég döbbenetes volt.

Lelkesítő feliratok, nagy kubai hősök képei, Fidel Castro idézetek mindenhol megtalálhatók voltak a város utcáin, terein.

Beszédbe elegyedtem egy járókelővel és szó-szót követett, megkérdeztem van-e útlevele. Minek az, hiszen nem akarok én innen elmenni. Még szétnézni sem? – kérdeztem. Felesleges, itt minden van: hegyek, tenger, múzeumok… azaz nincs miért utazni. Kis hazánkra is elmondható a tenger kivételével mindez, mi mégiscsak annyira kíváncsiak voltunk, hogy több ezer kilométert repültünk, hogy megnézzünk egy országot, aminek sok jellemvonása emlékeztetett régi lánykoromra…

Fotó és szöveg: Komócsin Laura

A szerző írásai Az Útikalauzban

Komócsin Laura: 6×6 hasznos tanács Mexikóba utazóknak – 2004

Komócsin Laura: A giccsesen romantikus Xochimilco – Mexikó – 2004

Komocsin Laura: A Szikla – The Rock – Gibraltár – 2004

Komocsin Laura: Kuba – rum, szivar és a karibi életérzés – 2004

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu