Benedek Petra-Lazin Erich: Új-Zéland – 2006-2007.
Nagyon jó hangulatú, információban gazdag beszámoló egy sokunknak teljesen ismeretlen világról – szép képekkel
Az északi sziget – 2006 december 29-2007 január 28.
Ausztráliai utazásunk után átmozdultunk kicsit keletebbre, nevezetesen Új-Zélandra, ahol a következő három hónapot terveztük eltölteni. Új-Zéland történelméről legyen elég annyi, hogy míg az aboriginalok hagyták (majdnem) kiírtani magukat, addig a maorik harcoltak rendesen. A föld a mai napig a szívük csücske, igazi érték. Eddig egyébkent csupa pozitív dolgot hallottunk Új-Zélandról és a kezdeti benyomások is kellemesek. A belépő-nyilatkozat kitöltése például amolyan nevelő célzatú. “Lehetsz hülye, de maradj őszinte”, hirdeti a felirat (szabadfordításban), még a bombavizsgálat is mosolygós csevely közepette történik.
Gondoltuk, leteszteljük a helyi stoppolós viszonyokat, de még csak sétáltunk a megfelelő helyre. amikor már fel is vett minket egy kisbusz, amivel egy félmaori mami éppen kiment a reptéren dolgozó kisfiáért.
Auckland első látásra egész jó helynek tűnt, lökött modern épületek sora, rengeteg park és zöldövezet. Semmi zsúfoltság, semmi kapkodás, és bármerre járunk szuper zene szól. Extraként legyen elég annyi, hogy egy sörért nem kell külön a bottleshop-ba menni, mint Ausztráliában.
Az egymással versengő buszos túrák ingyenes napi kirándulást szerveznek Auckland környékére, így adnak ízelítőt a Kiwi Experience-ből. Mi is beneveztünk egyre, ami az öböl északi részére vezetett. Egy jó beachen térdig megkóstoltuk a tengert, aztán felmásztunk egy kisebb kialudt vulkánra. Mivel ez korábban katonai megfigyelőpont volt (az oroszoktól tartottak?!) odatettek néhány ágyút. Ebédszünet Devonportban volt, amolyan Szentendre jellegű városrész, drága boltok és éttermek vannak a környéken.
Rangitoto: a vulkánszigetre már önállóan mentünk, de még így is vagy kétszáz turista és helyi vállalkozó kedvű bakancsos utassal együtt érkeztünk meg. A kompról lezúdulva majd mindenki nekiszaladt a csúcsnak, a 260 méter magasan lévő krátergyűrűnek. Mivel az út surrogását jobb hallgatni, mint a gyereknevelő beszédeket, így inkább nagy kerülővel egy öböl felé indultunk. Kicsivel később mi is körbejártuk a krátert, amit teljesen benőttek a növények. Lefelé benéztünk a Láva barlangokba, sajnos a fejlámpa nélkül nem jutottunk messzire. A tengerpartot a sziget másik oldalán értük el, ahonnan apálykor át lehet sétálni a szomszédos szigetre, ahol akár kempingezni is lehet, és a látottak alapján nem egy utolsó élmény. Visszafelé az eső és az utolsó kompjárat miatt nagyon jó tempót nyomtunk, egészen a madarakig. A sirályok egy benyúló részen költenek, és két kis sirály kitotyogott az utunkra. Ezt akkor vettük észre, amikor néhány szülő támadásba vett miket és megpróbáltak elüldözni. Felöltöztünk, fényképeztünk, és próbáltam megmutatni nekik, hogy én meg nagyobb sirály vagyok:) Végül a picik lemenekültek az útról, hát nem volt semmi az a hangzavar körülöttünk!
Az Aucklandben töltött egy hét alatt (ez bőven több mint elég) megcsináltuk a tengerparttól tengerpartig (coast to coast) tartó városi sétát, ami az útikönyv szerint jelzett 7 helyett 16 km, de megéri. Menet közben megmásztunk két vulkánt, és a 40 millió birkából találkoztunk néhánnyal. Az útikönyv elfelejtett figyelmeztetni, hogy annyira kertvárosokon keresztül megy az út, hogy sehol egy bolt. Voltak kemény pillanatok, mielőtt megtaláltuk volna az első gyorséttermet. Ha valaki nekivág, tervezzen úgy, hogy dagálykor érkezzen a tengerhez, a látvány úgy az igazi.
Mivel terveink között szerepelt a munka is (persze kizárólag a hobbi kedvéért) nekifutottunk a munkaengedély megszerzésének is, ami igazából nagyon egyszerű. Pár perc papírtöltögetés, rövid csevely az ügyintézővel, 120 NZD befizet és már meg is van. A magyarországi bankszámlakivonatot célszerű otthonról hozni, lehetőleg angolul – ez megkímél néhány infarktustól.
Rotoruában megint összefutottunk az ausztrál barátainkkal és a hétvége egy részét együtt töltöttük, beindult a közös főzés és a helyi borok kóstolása. Megismertük az első magyarokat is, akik történetesen a hostelünkben dolgoztak. Rotorua, avagy a bűzváros, egy szuper jól elhelyezett, gejzírek övezte termál-paradicsom. A városban mászkálva mindenhol gőzfelhőket lehet látni, ami néha elég kellemetlen kénes szaggal jár, és mindenfele (ilyen-olyan víz, iszap) fürdőzési lehetőség van. Mint általában, szinte mindenki sportol valamit. Van egy óriási tó a város szélén, közel a tenger, szuper kiránduló utak vannak és rengeteg mountain bike pálya (nemrég volt itt a vb). Ja, és láttunk hatalmas importált californiai fenyőket a Redwoods erdőben.
Napierben az első szállásunk eredetileg börtön volt, ma hostelként üzemel. Csak a feeling kedvéért próbáltuk ki egy éjszakára. Reggel igen vicces volt, hogy a hátizsákos turisták reggelizgetnek a börtönudvaron, a szállodás turisták, meg jönnek a jó drágán megvett börtönlátogató körútra 🙂
Hawkes Bay, vagyis az öböl, amiben Napier fekszik, a helyiek egyik kedvenc üdülőhelye, mivel ez NZ legmelegebb klímájú területe. A várost a 30-as évek elején teljesen hazavágta, egy 7.5 erősségű földrengés. Az újjáépítés a kor divatjának megfelelően tömény Art Deco. Érdemes a Lonely Planet részletes leírását elolvasni és a megadott térkép alapján végigsétálni. Az info központban megy egy film is, ingyen. Egyébként pedig a város hangulatát lehet fokozni a környék remek borászatainak látogatásával 🙂
A polinéz származású maori hajósok 1000 körül érkeztek az északi szigetre. A szigeteket 1642-ben fedezte fel a holland Abel Jansoon Tasman, a terület neve Nieuw Zeeland lett. A britek közül James Cook kapitány 1769-ben érkezett a keleti öblökbe. A szolgálója látta meg először a szárazföldet, elneveztek róla egy félszigetet (Cape Young Nick). Az 1780-as évektől viszonylag békés csencselés folyt. Például levelekből készült, nagyon erős kötelet kaptak a hajósok, cserébe megtanították a puskával bánni a primitív törzseket. A XIX. század elején a maori törzsek között háborúkra került sor, és először az északi Ngapuhi törzset lőtte szét a Ngati Whatua törzs. Azok a szerencsétlenek életükben először láttak tűzfegyvert. Viszont gyorsan bevásároltak néhányat, és kicsit visszavertek északra, majd jól elverték a déli szomszédaikat. És így tovább a következő húsz évben, kb. 20000 maori élete árán (20%) a déli sziget alsó csücskéig mindenki megismerte a villámló botot.
Egy másik nevezetes félsziget a Cape Kidnappers. A sziklaszirten, ahol anno a maorik el akarták rabolni Cook kapitány egyik tahiti származású szolgáját, ma madarak feszkelnek és költik kicsinyeiket. Tiszta spektrum, madárhegyek, rikácsolás. A hely viszonylag védett, csak apály idején lehet besétálni és idejében ki is kell jönni. Sétának nem gyenge, 10 km oda a part mentén + fel kell mászni a szirtre. A turistákat utánfutós traktor szállítja, így nekik csak a 20 perces kaptató gyönyöre marad és a “Tessék leszállni, itt lehet fotózni.” A helyiek quaddal járnak, pecázni. Gond nélkül lenyomtuk a távot, az egyetlen idegesítő dolog, a köcsög traktor hang, ami totál hazavágja ennek az elszigetelt helynek a varázsát.
A Tongariro nemzeti parkban tett rövid kirándulásunk az alsó Tama-tó fele vezetett. Ha valakinek nem ismerős, akkor elmondjuk, itt volt Mordor a Gyűrűk urában. Miközben mediterrán növényzeten gázoltunk át (hihetetlen, de az egyenlítőtől való távolság itt annyi, mint Spanyolországban!), a távolban Mt Ruapehu (2800m) havas csúcsa látszott. Visszafele útbaejtettük a 
Taranaki vízesést, és be is másztunk mögé 🙂 A városok, híres helyek elnevezése sokszor nagyon egyszerű. A nyertes, az abszolút fantaziátlan National Park nevű város (egy keresztutca és egy benzinkút), itt aludtunk. Hajnalban a hostel vendégeinek fele nekivágott a híres Tongariro Crossingnak, ami állítólag a legszebb egynapos túra Új-Zélandon. Reggeli közben elterveztük, hogy a visszaúton a Rotopounamu tavat (5km seta) járjuk körbe. Taupoban megnéztük a Huka vizesést, aminek hihetetlenül tiszta, világosék vize van.
Következő célpontunk Wellington volt, ahova péntek délután futottunk be. Fölmentünk a Mt. Victoria kilátóba, ami kocsival igencsak kényelmesre sikeredett. Wellington elsőre jóval élhetőbb hely, mint Auckland. Csak 400.000 ember, azok is nagy területen, a partmenti hegyeken, völgyekben, öblökben. A helyi művészetek gyűjtópontja, ahol az élet nyugisan pezseg – vagy csak hétvége van : Láttunk pár érdekes szobrot az utcákon. A két legfontosabb nevezetességet (parlament és Te Papa múzeum) egy délután megnéztük. Szerencsére még elkaptuk a nyári zenei fesztivál zárónapját, ahol a végzős jazz szakosok játszottak a botanikus kertben.
A déli sziget – 2007. január 28 – március 20.
Az egyenlítőtől való távolság tekintetében Új-Zéland a mediterrán országoknak felel meg. Az éghajlatot nagyban befolyásolják a tenger áramlatai, nagyrészt hideg jön az Antarktisz felől.Éppen ezért a fókák és a pingvinek vadon mászkálnak a tengerparton, például Kaikoura félszigetén.
Fókalesre indultunk és több tucatot láttunk, egészen közelről, köztük kölyköket is 🙂 Egyet sikerült megijesztenem, mire úgy odamordult, hogy több méterrel odébb ugrottam. A városba érve kiderült, hogy a kiwik is emberek. És tévednek. Mármint csak 6 órát, mert 6-kor nem az apály volt, hanem a dagály. Ezért a tervezett tengerparti útvonalat csak részben tudtuk bejárni, de az is nagyon szép volt.
Következő kirándulásunk helye a Marlborough Sounds, ami egy dombos hosszú öböl, ide fut be az északi szigetről érkező komp is. Az autóút inkább másfél sávos, kanyargós, egyszóval igazi ralliterep. A teljes Queen Charlotte tracket 4-5 naposnak írják. Mi ebből egy 70 perces szakaszt vállaltunk be, de végül 30 perc volt a kilátóig, ahonnan gyakorlatilag a teljes öböl belátható. Aztán irány a part, a vízivilág felfedezése, leginkább a partról, mert Erich majd belefagyott a vízbe.
A Lonely Planet útikönyvünk nem említi, de a helyi cseh kirándulómániások meséltek a Nelson Lakes nemzeti parkról. Az utolsó jégkorszak utáni olvadáskor alakult ki a két tó: Rotoiti és Rotoroa. Lehet túrázni, vitorlázni, horgászni, a tavakat körülölelő hegyekre felmászni, jó kis kalandos hétvégét csapni. A Rotoroa tónál találkoztunk az utálatos kis homoki legyekkel. Ezek a nagyon apró legyek kegyetlenül csípnek, pár pillanat alatt ezer szállt ránk. Így talán öt percig sem maradtunk és még negyed óráig csapkodtuk őket a kocsiban.
A nyugati part egyik látványossága a Pancake Rocks, Punakaikiban. A kiírások szerint nem tudni pontosan, hogyan keletkeztek ezek a csíkos, réteges sziklák. Dagály idején vagy erős hullámzáskor a víz olyan erővel nyomja a sziklákat, hogy a belső járatokon felfelé tör és több méteres magasságban, mint egy gejzír felcsap a kövek közül. Amekkora szerencsénk van, mindezt nem láttuk, mert a nyugati tengerpart szép volt ugyan, de hulla nyugodt.
Innen irány a Déli Alpok. Az egyik gleccsert egy osztrák (Julian Haast) “fedezte fel”, el is nevezte gyorsan a főnökről (Franz Joseph glacier). Útközben benéztünk Hokitikába: Jáde Múzeum & sült hal, aztán nyomás tovább egészen Pukekura világvárosig. Kemény két lakosa van a helynek, az opusszum húsos pitéjük pedig világhírű. Egy ausztrál importálta az első oposszumot, aztán elszaporodtak, elszabadultak és mára a legnagyobb kártevői az erdőknek. A fák tetejét csontra lezabálják, úgy néz ki, mintha megégett volna. Volt a kávézónál egy szelíd szarvas, megsimogattuk, és boldogan megette a borzalmas lime fagyit is. Ezután egészen az Ianthen tóig jutottunk, megfürödtünk a lazacokkal teli tóban. Késő este vágtunk neki a spontán túrázásnak, hogy megnézzük a világító hernyókat Franz Joseph közelében. Fotó sajna nincs róluk – el kell jönni, meg kell nézni, mert elképesztő a millió kis világító pont a sötét erdőben.
A maori legenda szerint egy szeretőjét sirató lány könnyei fagytak össze, így született a gleccser. Kora reggel még tiszta idoben elindultunk a Franz Joseph gleccser alsó végéhez. A gleccser napi átlagos 1,5m sebességgel mozog lefelé. A fizetős túrák nagyon lehúzósak, meg már amúgy is jártunk gleccseren, szóval a helikopteres mókát kihagytuk, és csak követtünk egy csoportot. Az állítólag szuper veszélyes helyen csak sziklákon mászkáltunk és átkeltünk néhány patakon. A gleccser alsó része koszos szürkés volt, de még így is lenyűgöző.
Kicsit odébb, a Fox gleccsernél a felhők annyira összegyűltek, hogy semmit sem láttunk. Pont jó időben körbejártuk a Matheson tavat, de a híres képeslapfotó nem sikerült, mert nem látszottak a havas csúcsok. Szakadó esőben vágtunk neki a 300 km napi adagnak és imádkoztunk, hogy a kocsi, amelyik utálja a hegymenetet, kibírja a legmeredekebb új-zélandi utat (Haast szoros). Szerencsére csak egyszer forrt fel. Wanakában kb. egy óra alatt sikerült szállást találnunk, mert a sátoros turisták többsége bemenekült a helyi hostelekbe az óránként 25 mm-es eső elől.
Esős napra jó program volt a “Puzzling World”, amolyan csodák palotája, tele mindenféle vicces termekkel, hologramokkal és persze gyűrük ura szoba is volt. A lányok még eltöltöttek egy kis időt a labirintusban, de mindegyik megtalálta a kijáratot, végül 🙂
Queenstownban napsütés. Volt egy nagy bevásárlási projektünk, lévén a következő három napot a semmi közepén készülünk eltölteni – ott meg bármit veszel, lehúznak amennyire, csak lehet.
Minden szép minden jó, rengeteg kajánk van, és akkor este nyolckor Petra beletörte az egyetlen kocsikulcsot a zárba. Király! Álltunk a szupermarketnél és néztünk egymásra bután. Kulcs a kézben, két darabban (ami óriási szerencse). Semmi gond, azonnal megjavítják, kijön a mobil kulcsmásoló, 100 dolcsi és már mehetünk is. Helyette hívtunk segítséget, átpakoltuk az összes kaját Drew kocsijába, a miénk maradt a parkolóban. Reggel 8, irány a mezei kulcsmásoló, kemény 12 dolcsi és van két új kulcsunk. Nagy mázli.
Te Anau az utolsó kisváros Milford Sound előtt, ahol kedvesen felhívják a figyelmet arra, hogy itt tudjuk utoljára használni a mobilt, valamint tankolni és vásárolni kell, mert utána egy napig sehol nem lesz rá lehetőség. Még egy dolog miatt érdemes itt megállni, mert elhajókázhatunk a világító férgek barlangjáig. Féltem tőle, hogy túlmarketingelt dolog lesz, de kellemesen csalódtam. Fél óra hajókázás után megérkeztünk a barlang bejáratához, ahol egy kis rövid tájékoztató után elindultunk négykézlábra ereszedve. Pár méter mászás után egy kis gyalog túra koromsötétben, a barlangi patak mellett, síri csöndben. Majd egy kis hajóba szálltunk és hajókáztunk egy kicsit a barlangi tavon. Kis millió világító féreg csüngott le a barlang faláról és olyan volt, mintha a csillagos ég alatt csónakáznál.
Fjordland: egyike azon helyeknek, amiről mindenki ódákat zengett – nem véletlenül. Ha valaki szereti a tavakat, körös-körül magas, hósapkás hegyekkel, itt igazán otthon érezheti magát. Bármerre fordultunk, mindenhol hegyek, hósapkák (meg szél és hideg). Az éjszakát Manapouriban töltöttük egy bungalóban. Hangulatos volt ugyan, de az éjszakai hideg eredménye a kevés alvás és a korai ébredés. Nekivágtunk a Kepler Track (egyébként 3 napos túra) egy részének. Séta az erdőben, a lápon, a tónál (Shallow bay), aztán irány a tükör tavak, majd tovább Milford Sound irányába, egy szimpla kempingbe. A hely sajátossága hogy áram csak este 7 és 10 között van, aztán már csak világító hernyók.
Az ébredés elég sportosra sikeredett. Tizenpár fokkal hidegebb és koromsötét. Ennek eredménye, hogy kb. 20 perc múlva már a kocsiban ültünk, irány a Milford Sound és a hajótúra. Az odavezeto szerpentin, már önmagában is mély nyomot hagyott bennünk. Egyrészt, mivel a korábbi eső miatt minden sziklafalon vízesés csordogált. Másrészt egyszer csak jött egy jó hosszú alagút (amit egyébiránt kiástak, mert a dinamit túl drága volt), ami olyan szinten lejtett, hogy kétségessé tette a visszafelé vezeto utat. A kocsink annyira birja az emelkedoket, hogy se, márpedig itt akadt boven.
És akkor megérkeztünk Milfordba és eloszlott minden aggály. Táj>inger>szem>kép>szem agyonveri az agyat>marad a LÁTVÁNY, és a boldogság, hogy mindez itt van elottünk. Ha a kocsi nem bírja a hegyeket, ez akkor is megérte. Simán. És a hajóút még csak ezután következett. Fjord a javából. Tükörsima víz, hegyek körös-körül, itt-ott kimagasló szigetek, lustán úszó felhok. Az egyik legszebb dolog, amit valaha is láttunk. Rengeteg vízesés, fókák a sziklákon, delfinek az öböl bejáratánál.
Van itt egy úszó tengeri obszervatórium, így megnézhettük a víz alatti életet is. A speciális körülmények (évi 7 méter csapadék, sötét, csendes víz) miatt már nyolc méter mélyen mélytengeri élővilág található. Láttunk fekete korallt, ami egyébként fehér, piros korallt, ami rózsaszín, és egy-két búvárt, akik éppen takarították a víz alatti üvegeket.
A visszafelé út sima ügy volt, főleg mivel hárman átstoppoltuk a húzós részt.
Az Invercargill-be vezető út elég mávosra sikeredett, megálltunk fűnél, fánál, bokornál. Ilyen volt a The Chasm, ami egy aranyos kis vízesés, egy barlang, és néhány tengerparti rész, ahonnan még a Stuart szigetet is látni lehetett. A nap végére a memóriakártyánk is meghülyült és odalett több mint 100 kép.
Invercargill és Balclutcha között húzódik a Catlins, ez az igazi Új-Zéland: a birkák fehér pöttyöket festenek a zöld dombokra, gyönyörű kék ég, napsütés és a háttérben havas hegyek. Kisebb megállókat tartottunk: Waipapa pontnál oroszlánfókákat láttunk, aztán fosszília erdőt, limestone barlangot, két vizesést és egy nagyon csodálatos naplementet a Nugget Pointnal. Ja, és itt voltunk legmesszebb otthonról, térben 🙂
 |  |
Dunedinben van a Cadbury csokigyar, ahol volt egy film a gyár történetéről és a termékekről, de vasárnap lévén a működést nem lehetett látni. A csoki(víz)esés valakit eltalált, aztán nyalogatta a karjáról a csokit egy ideig. Csoki után másfél órás Speights sörgyár túra következett. Itt már többet megmutattak a valós folyamatokból, de a lényeg, hogy fél órás korlátlan kóstolással végződött a látogatás 🙂 Még ezután megpróbáltam felszaladni a világ legmeredekebb utcáján, úgy a feléig el is jutottam :
Az Otago félszigeten pingvineket akartunk látni és láttunk is egy sárga szemű pingvint, ami a világon a legritkább fajta. Ez a madár olyan félénk, hogy több tíz méterről egy les mögül néztünk le rá. Oamaru fő látványosságai szintén a pingvinek. Lehet túrára befizetni, de mi inkább a kalandos verziót választottuk. Vacsora után a fejlámpákkal felszerelkezve elmentünk a tengerpartra. Tálaltunk is egy kicsi pingvint, aki próbált átjutni a partmenti út túloldalára, ahol a bozótban aludtak a többiek. Egy kocsitól szegény úgy megijedt, hogy szó szerint átgázolt Erich lábán!
Röviden összefoglalva: ÚJ-ZÉLANDOT LÁTNI KELL!
Táj: van az északi sziget, ami jó, és van a déli sziget, ami meseszép
Emberek: ha Ausztrália volt a no worries, akkor Új-Zéland a no fuckin’ worries
Nyelv: Angol tanulásra alkalmas ugyan, de a kiwi akcentussal lehetnek gondjaink Londonban. Viszont annyi a német, hogy az már idegesítő – a hochdeutschunknak ellenben igen jót tett.
Kaja: olyan, mint lokál kaja van, de el van ásva a föld alá – egyrészt, mert a maorik ott készítik a hangit, másrészt, mert nehezen futunk bele (egy-két befizetős túrától eltekintve)
Ital: hát, inni azt tudnak rendesen. Olyan mennyiségű sört isznak meg rövid idő alatt, hogy hihetetlen. Valószínűleg generációs probléma, de régebben csak 6-ig voltak nyitva a kocsmák, így meg kellett tanulniuk 5 és 6 között részegre inni magukat. Sikerült. Kedvenc sör: Speights.
Kedvenc helyeink: Milford Sound és Nugget Point (Catlins), mindkettő délen.
Benedek Petra-Lazin Erich
Teljes útinapló: www.menjunkdelre.blogspot.com
Fényképek: http://new.photos.yahoo.com/erichlazin
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu