Bozóki Ágnes: Indiáról – kicsit más szemmel – 2004

Bozóki Ágnes: Indiáról – kicsit más szemmel – 2004. február 15 – március 9.

Hosszabb lélegzetű olvasmány egy háromhetes utazás élményeiről – sok információval, megszívlelendő tapasztalattal

1. nap.
Kényelmesen indultunk, délelőtt 11.30-kor szálltunk fel. Aeroflottal utaztunk, Budapest – Moszkva TU 154 gép. Már elfelejtettem, hogy milyen fapadosak is ezek a gépek. Egy csapat orosz sportoló utazott velünk, mindegyik srác akkora volt, mint egy kétajtós szekrény, egyszerűen nem fértek el. Valahogy ezt a 2 óra 20 percet is túléltük.
Moszkvában, miután átverekedtük magunkat az elképesztően szervezetlen útlevél és jegy ellenőrzésen, valamint egy repülőgépnyi vietnami férfi utason (mélységes döbbenetemre az ülések előre ki voltak osztva, nem lehetett választani, így egy helyet nem a folyosó mellé kaptunk), az várt, hogy a gép késik. Mivel ülőhely alig, feltornásztuk magunkat egy galériára, pont a számunkra kijelölt kapu mellett, és iszogattunk, borscsot és sajtos rudacskákat ettünk (kávéval sörrel együtt ez 50 dollárt kóstált!)
Jó háromnegyed órás késéssel szálltunk be a gépbe nagy tülekedés és lökdösődés közepette, itt már ízelítőt kaptunk Indiából, a nyakamban egy nagy pocakos, idős szikh bácsika nyomakodott, miközben a Delhi belly kérdését veséztem ki egy magyar lánnyal.
Az Aeroflot gép amúgy kényelmes volt, a kaja a szokásos szar, de inni adtak bőségesen. És nyomták a fekete-fehér 60-as évekbeli orosz filmeket a komszomoltag leányzóról, hogy micsoda aggodalmakat is állt ki Lenin születésnapi ünnepsége megszervezése közben, vagy valami hasonló. Mindezt persze zenébe öntve, merthogy zenés film volt.

Hajnali 3.30 helyett 4.45 körül landoltunk Delhiben, hulla fáradtan. A repülőteret éppen tatarozzák, ezért az érkezési oldalon nincs légkondi, iszonyú levegőtlen minden. Újból sorállás az immigration-nél, a szétvert környezetben kicsit furán mutattak a szép virágos tapétával borított pultok. Mire kiértünk, már jöttek is a csomagok, pénzt is gyorsan váltottunk, a legjobb árfolyam itt volt bent, később csak rosszabbul váltották a dollárt. A banknál sokan álltak sorba, mi a Thomas Cook-nál váltottunk, közvetlenül mellette, ugyanaz volt az árfolyam. Kicsit meglepődtem, amikor a több hatalmas köteg 100 rúpiást megkaptam, hirtelenjében csak begyömöszöltem a táskámba.
Mi sem természetesebb, mint hogy a guesthouse sofőre nem volt sehol, biztos nem kerültük el, mert belül kevesen álltak és egyenként elolvastam az utasokat váró táblákat. Szinte tudtam, hogy így lesz. Arról már lekéstünk, hogy bent vegyünk pre-paid taxit, így muszáj volt kimenni a kintihez.
Alig emlékszem valamire, annyira hirtelen történt minden, az ajtón kilépve mintha egy gyártelepre érkeztünk volna, kopottság, tömeg, olyan füst és pára a levegőben, hogy csak homályosan láttam. Sorbaálltam az ablaknál, megvettem a jegyet (kicsit átvertek, mert 500 rúpiát kértek, holott 400-nál nem lehetett volna több, de nem értettem, hogy mit mond a pasas, nem volt kisebb pénzem, mint ezres, mert a 100-as kötegek össze voltak tűzve és ott az utcán nem akartam ezzel kínlódni), egy pokrócba bugyolált alak már integetett is, hogy menjek vele, mert ő a taxis, az úttest közepén, a tülkölő autók és az elképesztő tömeg közepette rakodta be a csomagjainkat az Ambassadorba, csak arra figyeltem, nehogy eltűnjön valami is, közben többször majdnem elgázoltak, vagy legalábbis úgy éreztem, kicsit ijesztő volt a rengeteg duda (ezt később sem bírtam megszokni), végre beszálltunk és elindultunk. A taxis elvette a fénymásolt vouchert a szálloda címével, amit Shampa barátnőm küldött el, nem is adta többet vissza.
Jó sokat mentünk, meglepő volt, hogy mennyi ember járkált az utakon, a semmi közepén, mert messze voltunk a várostól. Majdnem reggel 7 volt, mire odaértünk a Jorbagh 27 guesthouse-hoz. Sötét volt még, a kapu zárva, csengő sehol, telefon sehol, nem volt jó érzés. A taxis állt és nem segített, járkáltunk a kapu előtt és kerítés mellett, aztán egyszer csak kicsámpázott egy pasas, szemmel láthatóan akkor ébredt, és beengedett. Gyorsan kipakoltunk a taxiból, a taxis kérte a papírt, amit a reptéri irodában kaptam, majd beült és elhúzott, de nagyon gyorsan – még szerencse, hogy meg kellett fordulnia a szűk utcában, így Attila még utolérte, amikor észrevette, hogy a fényképezőgép nincs nálunk. A taxis felrakta a fekete tokban lévő fényképezőt a kalaptartóra, és amikor benéztem az ülésre, hogy nem maradt-e bent valami, nem vettem észre. A huzat is fekete, kint is sötét volt, szóval megpróbálkozott, de nem jött össze. Ekkor kezdett hirtelen kicsit sok lenni a dolog.
Na, bezsúfolódtunk a falatnyi recepcióra, ahol még le voltak terítve a matracok. Kopott volt, koszos, levegőtlen. Nagyon más, mint ahogy az interneten kinézett. A keskeny kislépcsőn felcuccoltunk a szobákhoz, igen ám, de a szobának nem volt ablaka, illetve volt, de az egy belső zárt verandára nyílt. A szobában áporodott szag, nincs mese én itt nem bírom ki. Egy szobát tudtak adni egy emelettel feljebb, ahol volt ablak. Na, felmentünk oda, gyorsan ablakot nyitottunk és leültünk fújni egyet. A szoba szakadt volt és mocskos, a fürdőszobában nem volt törülköző, szappan, WC papír, semmi. Akkor még nem tudtuk, hogy mindezeket csak később hozzák és valószínűleg az utazás végén már nem találtuk volna annyira koszosnak a szobát sem. Én már a zuhany alatt álltam, amikor kopogtak, hogy az útlevéllel le kell menni és a bejelentkezőt ki kell tölteni. Szegény Attila ment le.
Aztán ágyba zuhantunk, és azzal a biztos tudattal aludtunk el, hogy Mahavir 10-re jön értünk és hogy átköltözünk másik szállodába. 3/4 9-kor persze csöngött a telefon, Attila vette fel, Shampa volt az. Félig kómásan odatámolyogtam és próbáltam felfogni a telefonból áradó pattogó szóözönt. Na, ez nem volt elég, kopogtak. Fülemen a telefonnal kinyitom az ajtót, hálóingben, Mahavir az. A megbeszélt 10 helyett 9-re jött. Attila még feküdt az ágyban, kisgatyában és próbálta követni az eseményeket. Miközben én telefonáltam, Mahavir leguggolt Attila mellé és tuszkolta neki oda a névjegyeit, ő meg teljesen lebénult, nem hibáztatom, semmi sem készíti fel a gyanútlan utazót arra, hogy 2 óra alvás után egy vadidegen pasi guggol az ágya mellett és próbál barátkozni és jó benyomást kelteni. Na, átadtam a kagylót Mahavirnak és leültem az ágy szélére. Újabb kopogás, az egyik szállodai pasas nyomult be anyósommal a nyomában. Többen nem is igen fértünk el a szobában.
Shampa és Mahavir legalább fél órát beszélt, illetve Mahavir időnként mondott egy ‘hadzsi-t’, a többi Shampa volt. A személyzet mindezt érdeklődéssel hallgatta. A helyzet olyan komikus volt, hogy addigra már rázkódtam a visszafojtott nevetéstől. Végül sikerült megbeszélni, hogy összeszedjük magunkat és egyenesen átköltözünk a Nirula’s-ba, és majd ott reggelizünk. Persze az elkövetkező fél órát nem úsztuk meg még egy Shampa telefon nélkül.
Egyébként reggel, a kevés pihenés után lezuhanyozva, tiszta ruhában, már nem is tűnt a guesthouse olyan szörnyűnek, de anyósom nagyon panaszkodott a szobájára. Ez végig probléma volt, hát 20-30 dollárért Indiában sem kap luxust az ember. Gyönyörű reggel volt, kicsit párás de az esti szmognak nyoma sem volt. Bepakoltunk a Tata Indica-ba és átmentünk a Connought Place-re, a Nirula’s hotelba. Na ott esett le az állunk igazán: a recepció itt is kicsi volt és kopott, a szobák hatalmas hodályok óriási fürdőszobával, de egy szemet se tisztább, mint a majdnem harmad annyiba kerülő Jorbagh-ban, az ablak belső udvarra nyílt, ahova a konyha is, úgyhogy folyamatosan égett olaj szag jött be. Mindezt 3750 rupiáért (kétágyas). Most már mindegy gondoltuk egy éjszakát kibírunk.
Az étterem viszont nagyon klassz, és nem is veszélyesen drága ahhoz képest, hogy Delhi egyik legkedveltebb helye. Reggelire masala dosa-t ettem sambarral (iszonyú erős curry) – 75 R, Attila sambar vada-t kért – 75R, anyósom 3 tojásból omlett+gomba és sajt – 135R, kávé 45R, tea 40 R. Nagyon, de nagyon finom volt minden. Természetesen nem tudtunk úgy reggelizni, hogy Shampa ne hívott volna, Mahavir mobilszámát tudta, azon tartottuk a kapcsolatot végig az utunk alatt.
Reggeli (vagy inkább ebéd hiszen volt vagy 1 óra) után elindultunk Delhi városnézésre, amiből végül is nem lett sok, hiszen este 6-ra jöttek a Shampáék, és addig még aludni is akartunk egyet. Mahavírra bíztuk magunkat, aki elsőnek a Birla templomhoz (Lakshmi Narayan Mandir) vitt el minket. Ez egy nagyon csicsás modern templom, barnás, fehéres kupolákkal, inkább érdekes, mint szép volt. A cipőnket egy külön kis helységben kellett hagyni. Kevesen voltak, jól esett a melegben mezítláb sétálni a hűvös köveken. A kocsihoz visszafelé megtámadtak persze a kígyóbűvölők, ajándékárusok, de nem volt vészes.
Mivel nagyon sokalltuk a hotel árát, és tudtuk, hogy 3 éjszakát az út végén Delhiben fogunk tölteni, megkérdeztük Mahavirt, hogy tud-e egy korrekt szállást ajánlani. Tudott (Hotel Singh Continental) és el is vitt megnézni a Karol Baghba. 1200R volt a kétágyas szoba egy éjszakára, tiszta volt és jól nézett ki, bár a környék nem volt túl szívderítő. Lefoglaltuk a szállást és a reptéri transzfert, majd folytattuk a városnézést. Végigmentünk a Rajpath-on, láttuk a Parlamentet, az Elnöki Palotát és az India Gate-t. Nagyon szép volt, kár, hogy nem tudtunk megállni (tilos autóval megállni), csak a kocsiból kattintgattunk. Innen Humayun sírjához mentünk, nem emlékszem mennyi volt a belépő, de azt hiszem 200 R körül + a video és fényképező jegy. Kívül, a szomszédos kertben színes száriban guggoló asszonyok kertészkedtek. A sírhoz vezető kert nagyon szépen karban van tartva, rengeteg a mókus és a madár, kutyák pihentek a fűben.
Először az oldalsó épületet, Isi Khan sírját néztük meg, a kék csempedíszítés már csak itt-ott van meg, de maga az épület és a környező nyugalom megkapó.
Aztán beléptünk a kapun és végigsétáltunk a Humayun sírjához vezető úton. Ez az épület a Taj Mahal elődje, az épület és a szökőkutakkal díszített park előtte szinte teljesen olyan, mint a Taj Mahal.

A városnézésnek ezzel vége volt, visszamentünk a szállodába, útközben vettünk vizet (10R egy üveg). A szállodában Attila megjavította a WC-t, hogy le lehessen húzni, aztán aludtunk egyet, elrendeztük a sok köteg rúpiát, amit kaptunk, nem volt egyszerű szétbontani a kárpitoskapoccsal összetűzött kötegeket.
Este 6-kor volt randink a hotel halljában Shampáékkal, ezt persze több telefon előzte meg, a szálloda teljes személyzete mozgósításra került, mert a 100 dolláros szobában a telefon persze nem működött. Küldöncök jöttek-mentek, hogy Shampa telefonált és azt üzente meg ezt üzente. Jót vigyorogtunk.

Vacsorázni a Nirula’s-ban vacsoráztunk, húsos vegyes tálat kaptunk, amin volt csirke, kecske és darált húsos golyók, saláta, naan, mártások. Finom volt. A kulturális sokk része volt az is, hogy Shampa és férje kézmosás nélkül, ahogy az utcáról jöttek, kézzel ettek.

2. nap
Reggel 1/2 9-re jött értünk Mahavir, de volt 9 óra mire sikerült elindulni, olyan lassan készült el a számla. Minek annyira sietni? Addigra már jó meleg volt megint.
Döbbenetes volt a por és a szmog a Delhiből kifelé vezető úton, órákon át tartott, az úton egy tűt nem lehetett volna elejteni, annyian voltak. A kocsik közötti réseket motorosok és biciklisek töltik meg, a buszok után gyalogosok hada tódul. Delhiben aznap nem láttam teheneket sem, olyan, mint egy óriási lepusztult ipartelep az egész, építkezések mindenhol, az út mellett felállított sátrak, már ha sátornak lehet nevezni a szedett-vedett nejlonokkal burkolt tákolmányokat, szállt a por, pöfögtek az autós riksák, lépésben haladtunk.

Az indiai közlekedés meglehetősen sajátságos. Vannak ugyan sávok kialakítva, de senki nem veszi őket figyelembe. Egy piros lámpánál az autósok az utat teljes szélességben elállják, a szemközti oldalon ugyanez történik és amikor zöldre vált a lámpa két falanx áll egymással szemben. Csoda, hogy dugó van?
Nagy nehezen átléptük Hariana állam határát, a kép megváltozott, zöld és sárga virágban pompázó mustármezők és iszonyú szegény falvak váltakoztak. Itt már sok volt a tehén, a kóbor kutya, a kecske, sőt birkát és tevét is láttunk. Az út nagyon rossz minőségű volt, de legalább nem zsúfolt. Számunkra furcsa volt, hogy minden az út mellett történik, az árusok az út mellett felállított kordékon vagy a földre terített rongyon, papíron kínálják az árujukat, a házak az útra nyílnak, az ajtó nyitva, az ágyakat az út mellett állítják fel és ott alszanak, heverésznek, a kutak és a kis medencék az út mellett vannak és az emberek ott mosakszanak.

Egy faluban megálltunk a piacon vásárolni, banánt, narancsot, szőlőt, papayát. Nemsokára megérkeztünk Mahavir falujába, ahol meghívott a házába. Nagy ház volt hatalmas antennával, látszott hogy a faluban ő gazdag ember. Az udvarban 2 vizibivaly volt láncon, de iszonyú rövid láncon. Az egyik, még gyerek, úgy nyújtogatta a fejét felénk, szerette volna ha megsimogatjuk. A klotyóban száradó férfi alsógatyák között pottyantós WC, papír persze nem volt, de víz sem, ahol kezet tudtunk volna mosni, maradt az üveges víz és a Dettol. Felmentünk a tetőteraszra, szuper kilátás nyílt a szomszédos házakra és a környező mezőkre, hegyekre. A tetőn volt két fonott szék, az a fajta nádfonat, amit mindenfelé láttunk, amerre jártunk, nem túl szépek, de meglepően kényelmesek, egy kopott asztalka és egy összecsukható fém szék. Leültünk az árnyékban, hűsöltünk. A szemközti tetőkön száradtak a tehénlepények, az udvarokon a kutyákon és kapirgáló tyúkokon kívül más nem nagyon mozdult. Csönd volt és béke, lentről hallottuk csak a Mahavir hangját. Nemsokára megjelent egy tálca masala teával, frissen fejt bivalytej járt hozzá. A felesége közben készítette a paneer pakorat, a saját termesztésű és saját őrlésű gram lisztben, saját termésű mustárból sajtolt olajban kirántott sajtot.
A masala tea nem lett volna veszélyes, de nagyon éhes voltam, a tömény fűszer pedig megfeküdte a gyomromat. A bivalytej meglepően iható volt, még számomra is, aki nem szeretem a tejet, még a szagától is rosszul vagyok. A bivalyok döbbenetesen rövid láncon tengetik az életüket, nem mozoghatnak, mert az a hiedelem tarja magát, hogy akkor kevesebb tejet adnak. A tetőterasz egy részére volt egy kis szoba építve, az ajtaja nyitva volt, bementünk. Először azt hittük, hogy lakatlan, mert nem volt benne csak 2 ágy, faváz és rajta gurtniszerű anyagból font háló. Ilyet is rengeteget láttunk később, az út mellett is ilyenen fekszenek a férfiak. Bútor más semmi, a fal úgy van megépítve, hogy eleve polcot is építenek bele. Aztán megláttunk néhány ruhadarabot és rájöttünk, hogy egy lakószobát láttunk. Papagájok röpködtek a fákon, a gram és tehénlepények száradtak a tetőn.
Fél 4 körül indultunk tovább, előtte kicsit sétáltunk az utcán, pillanatok alatt körülvett minket egy seregnyi gyerek, de nem voltak tolakodóak, nem kéregettek, sőt. Amikor keksszel megkínáltam őket, kaptunk cserébe gyümölcsöt tőlük. Aranyosak voltak.
Nemsokára megérkeztük Jhunjhunuba, a Jamuna Resortban (www.shivshekhawati.com/jamuna.html) szálltunk meg, az egyszemélyes szoba 1000, a kétszemélyes 1500 R). Nagyon kellemes hely és a szobák egyszerűen fantasztikusak. Már esteledett így rohanvást indultunk tovább a Rani Sati Mandir templomba. Az esti puja idejére értünk oda, itt vettünk részt életünk első puja-ján. A templom nagy kiterjedésű, természetesen csak mezítláb lehet bemenni. Mivel nem turista látványosság, nincsenek cipőőrök és senki nem akar levenni. A templomba bevezető út mellett nagy házat építettek, ahol a rengeteg kis szoba várja a zarándokokat, akiknek ingyen van a szállás. Az emberek kedvesek voltak, odajöttek megkérdezni, hogy honnan vagyunk, egy pap még tudta is, hogy Budapest Magyarország fővárosa. Mahavir vett apró virágalakú fehér cukrot, mindenkinek adott belőle, mi is megkóstoltuk.
Már sötét volt, amikor visszamentünk a szállodába vacsorázni, utána kiültünk a kertbe, papayát és szőlőt eszegettünk és jót szórakoztunk a szemközti bungalowban lakó házaspáron, akik igyekeztek a szobába beköltözött gyíkot kitessékelni. Miután Attila megszerelte a zuhanyt, hogy víz is jöjjön belőle, lefeküdtünk. Éjszaka furcsa hangokat hallgattunk, a szálloda eléggé kint van, körülötte már a dzsungel, mindenféle ismeretlen állat és madár hangja töltötték be az éjszakát.
Érdekes ez a dzsungel dolog: bennem mindig úgy élt, hogy a dzsungel buja, sűrű, áthatolhatatlan növényzet. Mint az esőerdő, amit láttunk Brazíliában. De nem, az indiai dzsungel inkább szavanna jellegű volt, száraz, a levelek porosak, kietlen. Persze mi a száraz időszak közepe felé jártunk arra, meg hát Rajahstan sivatagos terület.

3. nap
Reggel szokás szerint korán ébredtünk, összecsomagoltunk és hajnali 8 körül reggelizni szerettünk volna. Mint ez később többször előfordult, miattunk költötték föl a személyzetet, akik azonmód ruhástul aludtak a konyha kövén kiterített matracokon. Ehhez nem tudtam hozzászokni, egészen borzasztó érzés. A szakács felkelt, se mosakodás semmi – láttuk, mert nyitott épület volt a konyha – aztán már főzte is a teát, kávét.
Mint Indiában mindig minden, a reggelizés, fizetés, kicuccolás, lassan ment. Azért 9 körül elindultunk, a reggeli pujához a füstölő még égett a kocsiban.
Először Mandawában álltunk meg néhány havelit megnézni, de nem nagyon sikerült. Csendes és szegény kis falu ez a Mandawa, földutak, nyitott csatorna, omladozó házak. A festmények már alig láthatók. Valamikor gyönyörűek lehettek ezek a paloták, de mára a bennük élők tönkretették őket. Bemenni nem mentünk be egyikbe se, lakóházak, bár valószínűleg pénzért beengedtek volna, a festmények viszont túl rossz állapotban voltak ahhoz, hogy megérje. Természetesen ránk tapadt egy guide is, nem lehetett lerázni. Még tapasztalatlanok voltunk és szóba álltunk vele.
A következő megálló Fatehpur volt, na itt telibe kapott minket az indiai valóság. A város útjai nagyrészt le voltak zárva, mert a kanálisok eltömődtek, és a szennyvíz elöntötte az utcákat. A főtéren parkoltunk le, hömpölygött a tömeg, pillanatok alatt körülvették az autót az önjelölt idegenvezetők. Nem volt menekvés, addig ki se tudtunk szállni a kocsiból, amíg Mahavir az egyik srácot fel nem fogadta nekünk 20 rupiáért, de végül 30-at adtunk neki. Amikor a többiek látták, hogy már van idegenvezetőnk, békén hagytak minket, csak egy fiúcska caplatott végig a nyomunkban, és nyaggatott, hogy “one pen”. Őt egyszerűen nem tudtuk lerázni. (Megjegyzem, hogy direkt nem készültünk tollakkal, cukorral a gyerekek számára, ezeken az embereken nem a szánalom segít és nem is az, hogy hozzászokjanak a kéregetéshez. Sok indiai is felháborítónak találja ezt a gyakorlatot és dühösek, mert a turisták hozzászoktatják a gyerekeket a megalázó kéregetéshez.) Fatehpur – akkor úgy éreztük – olyan iszonyú mocskos volt, ami még Indiában is teljesítmény. Bokáig jártunk a dzsuvában, még csak félre se igen volt söpörve az utcáról a kidobott szemét. A havelik viszont gyönyörűek, már amelyik még egyáltalán megvan. Az útikönyvben a legszebb haveliként szereplő Goenka Haveli már nem látogatható, leomlott az egyik fala. Ennek előnye, hogy ingyen láthattuk a fantasztikus aranyfestéseket, mert a szoba egyik fala hiányzott, az utcáról meg tökéletes volt a rálátás. Az egyik havelibe be is mentünk, hatalmas elefántos freskók, a kék és a piros dominált. Az udvaron belül egy asszony ült a földön és krumplit pucolt, főzött. Látszott jól, hogy egy szoba – egy család. Indiai csendélet. Teával kínáltak minket, amit nem mertünk elfogadni, persze fizetni kellett azért, hogy bemehettünk a ház udvarára. Itt is megszabadítottak 10 rupiától.
Fatehpurban megnéztük még a víztározót, tanulságos látvány volt a poshadt, koszos víz.
Bikaner volt a következő megálló, a Hotel Sagarban (www.sagarhotelbikaner.com – a kétágyas szoba 1000 R ) szálltunk meg. Előző nap volt a tulaj húgának az esküvője, úgyhogy halomban állt a szennyes és a mosatlan edény mindenhol. Amíg a szobánkat megcsinálták beültünk az étterembe megebédelni, inkább olyan esetebéd volt ez. Palak peneert és aloo rajahstanit kértünk chapatival, valami isteni volt, főleg a spenótos sajt.
Kis pihenést követően elmentünk és megnéztük a Junagarh erődöt (belépő 50R, fényképező 30R). Itt sikerült 150 rupiáért felfogadnunk egy idegenvezetőt (teljesen feleslegesen, mert a belépő árában benne van az idegenvezetés, de még nagyon zöldek voltunk), aki ugyan sokat nem tudott az erődről, de lelkes volt. Például minden teremben odament és meggyújtotta a különböző maharadzsák képe feletti kis villanyt, hogy jól láthassuk a képen szereplő Bika Singhet. A fegyverteremben pedig ajkán sejtelmes mosollyal szótlanul mutatott rá egyik tőrre a másik után, mintegy mondván, hogy hát ez magáért beszél, szavaknak itt nincs helye. Pukkadoztunk a nevetéstől.
Az erőd egy labirintus, kapuját az elefántok ellen hatalmas szögekkel verték ki. Ma múzeum, nem laknak benne. Rengeteg szűk folyosó kapcsolja össze a különböző termeket, mindenhol félhomály és sötétség, ablakok alig – így védekeztek a forróság ellen – viszont folyamatosan érezni a levegő áramlását és egyes helyeken vízpermettel is hűtötték a levegőt. A szűk folyosók és lépcsők célja, hogy egy esetleges merénylő ne tudjon könnyen menekülni. Mindenhol tükrök, megint csak a merénylők ellen. A maharadzsa ágya alacsony és rövid, nagytudású idegenvezetőnk elmondása szerint azért, hogy a maharadzsa könnyen fel tudjon ugorni.
Innen a Bhandreswar jain templomba mentünk egy nagyon szimpi és igen koszos jain pap vezetett minket körbe és még szerencsehozó szantálfa pöttyöt is kaptunk. Persze nem ingyen, kötelező az adakozás, de itt jó szível tettük. Elmesélte, hogy a templom alapzatának építéséhez vajat használtak víz helyett, merthogy vaj volt bőven, víz meg nem annyira. Hogy ebből mi igaz és mi nem, azt nem tudom. Az ő családja gondozza a templomot már generációk óta. A templomból kijőve Mahavirt nem találtuk, küldetésen volt, anyósom füzetet akart venni magának és ez nem is volt olyan könnyű feladat. Sétálgattunk kicsit, néztük a tájat a városfalról, Attila rágyújtott. Nagyon durván ránk szóltak arra járó férfiak, hogy tilos a dohányzás, nem értettük miért, hiszen egy autóparkolóban álltunk éppen, aztán kiderült, hogy még a templom komplexumon belül voltunk.
Még mielőtt visszatértünk volna a szállodába, elmentünk kocsival megnézni a Lalgath Palace szállodát, hatalmas és fényűző palota.
A hotelbe visszaérve gyümölcsöt vacsoráztunk, szőlőt, narancsot, banánt, papayát.

4. nap
Hiába, túl korán kelők vagyunk az indiaikhoz képest. Hajnali fél 8-kor még teljesen álomba burkolódzott a szálloda, azért hamar megterítettek és érkeztek a finomságok. Furi, hogy a lekvárt és a vajat kis darabokra vágva tálalják fel, következésképpen a vaj mindenhol koszos, mert hát gondolom nem tiszta késel csinálják. A lekvár meg mirgács édes. Nem baj, én valami krumplisat ettem chapatival meg teát.
Iszonyú köd van, alig látni az orrunkig, amikor elindulunk Jaisalmer felé. Bikanerből kifelé menet elmegyünk a híres neves Camel Corps laktanyája mellett. Közel vagyunk a pakisztáni határhoz, itt is és Jaisalmerben is sok katonát, katonai repülőt látunk.
Az út nagyon jó, forgalom szinte semmi. Kietlen, félsivatagos vagy inkább sivatagos táj, néhol tevék meg kecskék legelnek, de leginkább életnek nyoma sincs. Alighogy elindulunk defektet kapunk. Gyors kerékcsere következik, Attila és Mahavir nagy érdeklődéssel tanulmányozzák a kereket, hogy mi is történt, majd Attila elhűlve magyaráz nekem valamit arról, hogy radiál gumi meg a belső és hogy nem is lenne szabad belsőnek lenni és, hogy ő még ilyet nem látott. Kerékcsere közben több sárga rendszámos (azaz taxi) megáll és kérdezik, kell-e segítség. Hamar megvagyunk, az izgalmat levezetendő Mahavir elmegy pisilni és akkor látjuk először a speciális guggolva pisilést, először nem igazán értettem, hogy mi a fenét csinál a sivatagban guggolva, de aztán megvilágosodtam.
Ez után a közjáték után továbbindulunk
Első megállónk Keechem, Phalodi mellett, ahol megkeressük a darvak etetőhelyét. Maga a helyszín kiábrándító, egy nagy udvar, kevéssé romantikus drótkerítéssel körülvéve, bemenni nem lehet. A kerítésen belül, az úttól távolabb eső részen van kiszórva az ennivaló a madaraknak. Fantasztikus látvány, több ezer kékesszürke, kecses madár eszeget, fülsiketítő a ricsaj, nagyon szépek.
Visszamegyünk Phalodiba és megállunk, hogy megnézzünk egy jain templomot. Egy makulátlan, hófehér ruhába öltözött fiatal férfi jön elénk az egyik boltból, ő a bolt tulajdonosa, egyben jain vallású, ő nyitja ki nekünk a templomot. A templom a bazárból nyílik, elég nagy a tömeg, a lépcsőkön hagyjuk a cipőnket. A templom csupa színes üvegmozaik, kicsit csiricsáré, de nagyon látványos és mutatós. Kísérőnk jól beszél angolul, elmagyarázza, hogy ilyen a világon máshol nincs, ez az egyetlen jain templom ilyen díszítéssel és eredeti brüsszeli üvegből készült lámpákkal (amikből aztán van dögivel bármerre járunk is később). Meg mutat egy csodát is, van az egyik falban egy kép, ami mögött nincs lámpa, ezt szentül higgyük el, rés sincs a falon, mégis, amint felkel a nap, a kép kivilágosodik (mintha lámpa lenne mögötte) és világos marad, amíg le nem megy a nap. Vigyorgunk rá, hogy fantasztikus. Meg hogy mik vannak. Belépődíj persze nincs, de a templom lépcsőjére odatelepedett öregasszonynak adhatunk egy kis adományt a templomra. Ő sem kért pénzt, amiért körbevezetett, csak azt kéri, hogy menjünk el a saját múzeumába, az édesapja ennek szentelte az életét, tárgyakat gyűjt a sivatagi törzsektől, meghív, hogy nézzük meg. Negyedik napunk Indiában, még mindig nagyon zöldfülűek vagyunk, elfogadjuk a meghívást, de végül nem bánjuk meg. Kacskaringós kis utcákon vezet el minket egy hatalmas házhoz, mutatja, hogy a szemben lévő, nagyon szép, jó karban lévő épületben lakik, ez a kicsit rozzantabb meg a múzeum. A testvére is előkerül, sőt a papa is kiül egy sámlira a ház elé. Mosolygunk, hajlongunk, Namaste.
Beinvitálnak a ‘múzeumba’, ahol valami iszonyatos mennyiségben áll egymás hegyén-hátán mindenféle poros cucc, sok szép is van közötte, hogy régiség lenne, hát ….. Hogy nem múzeum, az biztos, merthogy minden eladó. Végigvezetnek a kis szobákon, magas küszöb, alacsony ajtófélfa, tiszta labirintus a ház. Megérkezik a masala tea, iszogatunk, beszélgetünk, nézegetünk. Végül hosszas alkudozás után 1000 rúpiával könnyebben és néhány szép tárggyal gazdagabban távozunk, ópiumos dobozt, elefántos bronzmécsest, bronz make-up készletet vettünk. A dolog kölcsönös megelégedéssel zárul, egy dologban biztosak lehetünk: át vagyunk verve. Beinvitálnak a lakóházba, benézünk egy pillanatra, hatalmas nappali, TV, video és valami fantasztikusan gyönyörű faparketta vagy padló. De sietnünk kell, még hosszú út áll előttünk.
Ebédelni Pokaranban állunk meg, a nukleáris robbantásokról elhíresült városban. Vegetáriánus thalit rendelünk.
Késő délután érkezünk meg Jaisalmerba, az erőddel szemben van a szálásunk, a Hotel Sudarshanban, 800 R a kétágyas, fürdőszobás, légkondis szoba. Enyhén szólva koszos és sok a hangya. Mindegy, lepakolunk és indulás az óvárosba, megnézni a fantasztikus kőcsipkés haveliket. A legszebb a Patwon-ki haveli, a szemközti épületet Indira Gandhi lebontatta, hogy jobban rá lehessen látni a kőcsipkés erkélyekre, mert egyébként a szűk utcákon ez meglehetősen nehézkes. Ez itt valami elképesztően gyönyörű. Bemegyünk egy havelibe, amelyiknek az aljában persze bolt üzemel. A tulajdonos mutatja, hogy a közel fél méter vastag fa mennyezetet teljesen megette a szú. Az épület belül is gazdagon díszített. Felmászunk az emeltre, az ablakokból fényképezzük Jaisalmert, a haveliket, a kifeszített ágytakarókat, kelméket. Itt sem ússzuk meg vásárlás nélkül. Egy következő épületbe is bemegyünk, az emeltről fényképezünk itt is, a galéria olyan keskeny körben, hogy alig lehet elférni. A földszinten textília bolt van. Leültetnek a belső udvar fala mellett elhelyezett padra és miközben 3-4 pasas a különböző ágytakarókat teregeti ki az udvarra szopogatjuk a teánkat. Itt nagyon dívik a tükördarabokkal való kivarrás, állítólag rajahstani hagyomány. Nem tetszenek, túl tiritarkák, de anyósom lelkes. Végül vesz egy hatalmas ágytakarót 150 dollárért. Itthoni árakhoz képest nem drága.
Alkonyodik. Vacsorázni a The Golden Fort nevű étterembe megyünk, a fenti tetőteraszról figyeljük, ahogyan a nap eltűnik az erőd mögött, aranyfénybe vonva azt. Majd kigyúlnak a fények és a kivilágított erődre látunk rá. Mahavir ma velünk eszik, paradicsomlevest kérek és ker sangary nevű ételt fokhagymás naan-al. A ker sangary helyi jellegzetesség, Mahavir azt mondja, hogy a khejri fa leveléből és terméséből készítik. Elég furán néz ki de az íze mennyei. Fizetünk, mint a katonatiszt, 514 rupiára jön ki a vacsi 4 főre, de megérte. (1 kóla 25R, 3 fokhagymás naan 105 R, 2 ker sangary 140 R, 1 kecskehúsos étel 65 R, 2 ásványvíz 50R + 90 R 1 sör és ebből valahogy kikerekedik az 514. Mondjuk összeadásból megbuktatnám a pincért, de ízlett, úgyhogy nem foglalkozunk a kérdéssel.) Vacsora előtt elmegyek kezet mosni a konyha mellett van egy mosdó, bekukkantok a konyhába, nem kellett volna. A Köjál szívrohamot kapna az itteni állapotoktól. Pedig kevés is elég lenne, mondjuk időnként fehérre meszelni a falat. Az étteremből kifelé átgázolunk néhány alvó tehénen, kecskén, szarkupacon a kocsiig. A bűz nem kispályás.
A szállodában kísérletet teszünk zuhanyzásra, mosásra, melegvíz miért is lenne, elmegy az áram, ülünk a sötétben aztán lefekszünk aludni. De azt sem lehet, mert egy sokgyerekes indiai család kötözött be a szemközti szobákba és egész éjjel megy az ereszd el a hajam.

5. nap
Kialvatlanul, nyűgösen ébredünk. Sikerül egy fiúkát előkeríteni és kérünk reggelire egy kis teát meg piritóst, mert a vacsi nem kevéssé feküdte meg a gyomrunkat. Iszonyú olajos volt, csak hát olyan finom, hogy nem lehetett nem megenni. Reggelizni a szobában kellett, a szállodában nem volt étterem. Aztán a tálcát kitettük a folyósóra, még délután is ott volt, amikor visszaértünk.
9-kor elindulunk, a postán bedobjuk a megírt képeslapokat, aztán irány az erőd.
Az erőd jellegzetessége, hogy lakott és elég lerobbant állapotban van. Szemben a többi erőddel, amit meglátogattunk, amelyek műemlékek és ha az ember túljutott az kapu előtti árus/guide/koldús tömegen, akkor bent már nyugodtan tud nézelődni, itt végig zaklatásnak vagy kitéve. Az erőd kapujához felvezető út mellett árusok és zenészek, akik valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a ‘Sur le pont d’Avignon’ című francia népdalt nyekergetik, kissé idegtépő. Meleg van, baktatunk felfelé, 4 kapun kell átjutni, mire beléphetünk az erődbe, romos házak szegélyezik az utat, az egyiken Cyber Café felirat. Épphogy össze nem dől. Tehenek, kutyák, kócos kisgyerekek. Mahavir beterel minket egy jain templomkomplexumba. Cipőt le, mászunk felfelé a meredek lépcsőkön. Azon nyomban mellénk szegődik egy szimpatikus fiatalember, jain pap, persze ő se kér semmit, csak szeretne minket beavatni a jain vallás rejtelmeibe. Na jó, ha ehhez van neki kedve, miért ne. Még mindig palira tudnak venni. A templom fantasztikusan gyönyörű, hihetetlenek ezek a faragások. Körbejárjuk alul az oltárt, felmegyünk az emeleti részbe, itt ér utol minket egy szent ember, aki füstölőt árul, az ebből befolyó pénz a templomé lesz. Na üsse kavics, veszünk tőle egy dobozzal. Majdnem dobunk egy hátast, amikor 150 rupiát kér érte, feszülten figyelik a reakciónkat, végül nem szólunk egy szót sem, kifizetjük. A templomot átjáró köti össze egy másik jain templommal, átmegyünk oda is, ez kisebb de itt is tobzódnak a faragások, lefényképezünk egy ruhába öltöztetett istent. Vége a látogatásnak, indulunk kifelé. Kísérőnk megállít, hogy ha tetszett a vezetés, akkor ne fogjuk vissza magunkat, nem sértődik meg, ha adunk neki egy kis pénzt. Kedvesen mosolyogva közöljük vele, hogy ő pap és nem idegenvezető és ő ragaszkodott ahhoz, hogy vezessen minket, majd otthagyjuk. Az utolsó csepp a cipőőrző pasi, aki követeli a 10 rúpiáját, mert vigyázott a cipőnkre. Nem akarjuk érteni, hogy mit mond, de elkezdi Attilát a karjánál fogva rángatni és üvölt, hogy ide a zsozsót. Kisebb feltűnést keltünk, a hangulat nem barátságos. Fizetünk, de ettől kezdve vagy szatyorba tesszük a cipőnket és úgy megyünk be a templomokba, vagy felváltva és egyikünk a cipő mellett marad és nem engedi senkinek, hogy hozzányúljon. Ez a mi sekélyes kis bosszúnk.
Mindenesetre a jókedvünknek annyi. Sétálunk tovább a szűk, koszos, sok helyen feltúrt utcákon és megállapítjuk, hogy jó, hogy nem ragaszkodtunk az eredeti elképzeléshez, hogy a Fort-ban lakjunk. Fekvő bocikon evickélünk át, egy bika kölyök valamiért szimpatizál velem, hozzám dörgölődzik. Igyekszünk nem szarba lépni. Az utikönyvben szerepel a Little Tibet, mint, “scrupulously clean café”. Na lássuk, igyunk valamit. Nos, a Rough Guide írójának és nekem gyökereiben eltérő nézeteink vannak arról, hogy mi minősül “scrupulously clean”-nek. A Little Tibet ugyanolyan rozzant házikó, mint a környező többi. Előtte számos tehén kérődzik, légyfelhőn át lépünk be majd feltornázzuk magunkat a tetőteraszra, ahol néhány bádog asztal és valaha fehér műanyag székek árválkodnak. Sehol senki. Mahavir elindul, hogy keressen egy pincért. Kérünk kólát. A kóla meg is érkezik, az üveg olyan koszos, amint amit lehánytak és rászáradt. Mielőtt bármit tehetnék, pincérünk felbontja az üveget, majd koszos kezével beleteszi a már kissé viseltes szívószálakat. Kész, kóláról ennyit. Kicsit elücsörgünk, aztán folytatjuk a sétálást, megnézzük a maharadzsa palotáját, lassan a kocsi felé irányulunk. Veszünk gyümölcsöt, vizet.
A következő látnivaló a Folklore Museum. A belépő ha jól emlékszem 15 R. Maga a múzeum tulajdonosa-vezetője vezet minket körbe, egy idős tanárember, büszkén mutogatja, hogy miket gyűjtött össze a sivatagi falvakból. Nagyon szimpatikus bácsika, magyarázza nekünk a különböző hangszereket, a turbánokat. A Múzeummal szemben van a Gadi Sagar víztározóhoz vezető út, elsétálunk arra. A tavat nem tudtuk megnézni, egyetlen kis kapun lehetne lemenni a partjára, de azt a mindenre elszánt csónakosok hada állja el. Nem érzünk magunkban elég lelkierőt ahhoz, hogy megküzdjünk velük. Viszont őszinte megkönnyebbülésünkre teljesen zökkenőmentesen sikerül kekszet venni egy utcai árustól, nagyon ízlik ez a 6 rúpiás sima vajas keksz a fűszeres ételek után.
Ebédelni a Trio nevű étterembe megyünk, keskeny vaslépcső vezet fel a fedett de oldalt nyitott teraszra, kellemes, szellős hely. Tele van turistával. A Rough Guide javasolja a Safari levest, megkóstoljuk, Tényleg nagyon finom, paradicsomos leves hússal, rizzsel. Aztán husit eszünk, minden finom, 500 rupiát fizetünk.
Ebéd után visszamegyünk a szállodába pihenni egy kicsit.
A délutáni program a Bada Bagh síremlékcsoport, a belépő 20 R, fényképezőgép jegyet nem veszünk. A síremlékek romosak, dőlnek össze, kísérlet sincs a helyreállításukra. El nem tudom képzelni, miből fog az indiai turista ipar pénzt beszedni, ha már minden összedőlt. Mi amúgy is nagyon kevés turistával találkoztunk. A romok között kecskenyáj, egy kis gida eltévedt, lemaradt a többiektől. Előkerül a táskából a keksz, nagyon finom, a gidának is ízlik.
A sírokra csak mezítláb lehetne felmenni. Ettől eltekintünk most, merthogy a kecskékre a tilalom szemmel láthatóan nem vonatkozik és egyikünknek sincs kedve mezítláb tapicskolni a kecskebogyókon. Közeledik a naplemente, így visszamegyünk a kocsihoz és átmegyünk a Sunset Poinhoz. A belépő itt is 20 R.
Tulajdonképpen itt is romos síremlékek vannak, de fantasztikus kilátás nyílik Jaiselmer erődjére. A lenyugvó nagy fényei tényleg aranyos ragyogást kölcsönöznek a sárga homokkőből épült erődnek. Varázslatos.
Vacsizni visszamentünk a The Golden Fortba, de csak egy kis paradicsomlevest ettem (egyszerűen szenzációsan jól csinálják), Attila rendesen vacsorázott, sörözött, így 230 R-ából kijöttünk.

6. nap
Indulunk tovább, a mai uticél Jodhpur. Reggelivel meg sem próbálkozunk a szállodában, örülünk, hogy továbbállunk innen.
Útközben megállunk egy farmnál, chili termelők, ki van terítve a rengeteg chili száradni. Bemegyünk a kapun, hogy lefényképezzük. Egy kislány szalad elénk, cipője nincs, kis koszos. Aztán előbukkan egy asszony, adunk neki 20 rúpiát (mert 10-esünk nincsen), így megengedi, hogy fényképezzünk, sőt vehetünk a chiliből is. A kislányt megkínáljuk keksszel, kacag a boldogságtól.
Később egy állatvásár mellett megyünk el, hatalmas a tömeg, főleg tevéket árulnak, meg vannak mindenféle egyéb árusok is persze. Lassan lehet haladni, a kocsit körbekapják a kéregető gyerekek. Felhúzzuk az ablakot, elhessegetjük őket. Az egyik gyerek kinyitja az egyébként lassan guruló kocsi ajtaját, majdnem kiesik a fényképezőnk. Mahavir üvölt egy sort vele.
Hosszú, egyhangú út, sivatag, egy Manwar The Desert Camp nevű midway-nél állunk meg ebédelni. Luxus étterem, a tipikus Thar sivatagbeli kunyhókat mintázó kis nádfedeles, jórészt nyitott kunyhók vesznek körül egy nagy fás teret, ahol népviseletbe öltözött zenekar játszik és a kisgyerekek táncolnak. Iskolában lenne a helyük. A luxusnak megfelelően fizetünk is, az étel nagyon finom, bár nem bőséges. (1 ásványvíz 30R, 1 pepsi 40R, gyümölcslé 30R, Chicken Ginger 140, 1 zöldségleves 70, Mattar paneer 90, Chicken tikka 130, raita 40, chapati 150, kávé 30 + a mittomén mennyi felár és a borravaló meg a fehér bőr miatti felár után a végösszeg 755 R). Csak azért izgulok, hogy a nádfödeles tetőben bujkáló verebek ne pottyantsanak bele a kajába. Valahogy ezt is megúsztuk.
Ezek a midway-ek, azaz útközbeni pihenőhelyek mutatják, hogy Rajahstan túristasújtotta övezet és hogy sokan választják az autós körutazást. A városok kényelmes távolságra vannak egymástól, és pontosan úgy telepítették a pihenőhelyeket (általában egy útvonalon egy ilyen van, ami kifejezetten a külföldi turistákra specializálódott, itt van rendes WC, a vécés néni szerepét fiúkák töltik be (a nőiben is!!!!) és ők osztják a WC papírt, van persze souvenir bolt és van árus, akinél angol kekszet, csokit lehet kapni méregdrágán. Az étel pedig végül is jó, nem csípős, nem annyira fűszeres, azaz turistáknak való. Viszont nagyon drága.

Kora délután értünk Jodhpurba, fantasztikus látvány a távolból a hegy tetejére építetett Meherangarh erőd. A belépő 50R, külön kell fizetni a fényképezőgépre és a videora. A video egyébként mindenhol iszonyú drága, sokszor nem is veszünk jegyet, és titokban videózunk. Megvesszük a liftre is a jegyet, 10R. A lift felvisz az erőd legfelső szintjére. A liftesfiú nagyon kedves, olyannyira lenyűgözi Attila bajusza, hogy nem állja meg szó nélkül (You have a beautiful moustache!), jó, hogy meg nem tapogatja. Még órák, sőt napok múlva is fuldoklunk a nevetéstől.
Előttünk terül el Jodhpur, a kék város. Bár ezt a viskórengeteget nem feltétlenül nevezném városnak. Az erőd jóval egyszerűbb, kevesebb a faragvány és a díszítés, viszont erődebb jellege van, mint az eddig látottaknak. Fentről lefelé ereszkedve járjuk végig a különböző palotákat, múzeumot, iszunk egy hideg Fantát a büfében. Itt sincs sok turista. Megnézzük a bölcsőgyűjteményt. Látjuk a távolban a Jaswant Thanda, Jashwant Singh temetkezőhelyének, épületét.
A következő látnivaló a Mandore-i kert. A park bejárata előtt árusok kínálják a majomkaját. Veszünk mogyorót és bemegyük. A bejárat közelében nagy csapat lemur tanyázik, nagyok és nem túl barátságosak, a majmok között lépkedünk, de amikor észreveszik a kaját, agresszívvá válnak, ügyetlenek vagyunk, kikapják Attila kezéből a zacskót. Tovább már nem vagyunk érdekesek. Sokan vannak a parkban, sok család piknikezik a füvön. Padok nincsenek, ahol le lehetne ülni, viszont mindent szemét borít. Egy kisgyerek a fűre kakil. Úgy néz ki az egész, mint a Tabán majális után, papírszemét, zacskók, üres üdítős dobozok. Gyorsan kimegyünk.
Innen a szállásra megyünk, a Dhillon Guesthouse (dhillonhouse@yahoo.co.in). Az első szállás, amire rá lehetne fogni, hogy tiszta! Nagyon kellemes szobát kapunk, gyorsan lepakolunk aztán irány a Clock Tower Market. Valahogy beverekedjük magunkat a piacig kocsival. A piac az piac, fa standokra kirámolva az áru, keskeny folyosókon hömpölyögnek a vásárlók, nézelődök, a különbség csak az áruban van, fura zöldségek, milyen más a sötétpiros, szinte bordó sárgarépa, zöldborsó, paradicsomok, szőlő, narancs (de más az íze, mint itthon), nagy sárga tömbök, amik feketéllenek a legyektől (kiderül, hogy cukor), zsákokban a különféle lencsefélék, gabona, a zsákokban verebek, mindeközben pedig számos tehén békésen kéregetve fekszik vagy baktat. Állandóan a lábunk elé kell nézni, nehogy belelépjünk valami nemkívánatosba. Megtaláljuk a Rough Guideban is megemlített fűszerboltot, Mohanlal Verhomal boltját és tobzódunk. Végül is ez jó ajándék is meg otthonra is kell. Sötétedésig bóklászunk a piacon, aztán irány vissza a vendégházba vacsorázni.
Dhillon professzor és a család minden férfitagja a kert főzőalkalmatosság körül sürgölődik, a teraszról figyeljük az eseményeket, hogy mindenkinek van egy szava, még tesz bele egy kicsi ezt, egy kicsi azt, parázs viták folynak az ízesítés fölött és mindenki kavar rajta egyet. A végeredmény, vegetáriánus thali és chapati, valami szenzációs. Egyszerűen nem tudunk betelni vele. A professzor és a fia leültek mellénk és aggódva figyelték, hogy ízlik-e az étel. Csámcsogni ugyan nem csámcsogtunk (ezt nem sikerült megszokjam, Mahavir és Shampaék is lelkesen csámcsogva ettek), de azért nem hiszem, hogy kétséges lett volna, hogy ízlik, annyiszor repetáztunk.

7. nap
Az esti zabálásnak hála egy szemet nem aludtam, a gyomromba mintha téglákat raktak volna, pedig a szigetcsépi rettenetes utolsó csöppjeit is megittuk az este.
Cefetül érzem magam, reggelit persze nem kérek. A szokott időben, azaz 9 körül indulunk.
A mai célpont Ranakpur. Útközben megállunk Rohet Garban, megnézzük a palota kertjét, nagyon kellemes hely, de az odavezető – amúgy tipikus indiai utcát – nehezen viselem. Úgy érzem, hogy ha még egy a szemétben túrkáló, papírdobozon kérődző tehenet látok, akkor hányni fogok. Az utcák nagyon szűkek, kis seprűvel guggolva sepregetnek az asszonyok, muszáj becsukjam a szememet, mert tényleg rosszul vagyok.
Hála istennek a sűrűn lakott vidéket hamar a hátunk mögött hagyjuk és elkezdünk felfelé menni az Aravalli hegységben. A táj megváltozik, egyre zöldebb, gyönyörű. Minden talpalatnyi művelhető földdarab meg van dolgozva, nő a gabona, zöldségek. A levegő is üdítő, friss, bár ma sem fogunk fázni. Dél körül érünk fel a templomhoz, de előbb szállást keresünk. Végül a Ranakpur Hill Resortban (http://www.ranakpurhillresort.com/index.html) szálltunk meg, ez egy új étterem, ahol a csoportok megállnak ebédelni, de van a hátsó részen 4 nagyon szép hatalmas, kényelmes szoba is. 1500R volt a kétágyas szoba.
Attiláék elmentek ebédelni, büfé volt és nagyon bőséges és nagyon finom, én lefeküdtem, evésre gondolni se bírtam.
Délután elmentünk megnézni a jain templomokat, amiért idejöttünk.
Csodálatos látvány, egyszerűen minden falfelület faragva van. A templom belsejében van egy öreg fa, lecsüccsentünk az árnyékában és próbáltuk felfogni ezt a faragványözönt, ami a szemünk elé tárult. Több kisiskolás csoport is kirándult ide éppen, tanárokkal, vezetőkkel, a gyerekek egyenruhában, de mi nagyobb látványosság voltunk számukra, mint a templom. Sokáig kószáltunk bent.
Kijövetelkor a fegyveres őr utasított, hogy tessék a vendégkönyvbe beírni, nem volt apelláta, ott állt fölöttem, minden rubrikát ki kellett tölteni.
Mire végeztünk, én megint nagyon rosszul voltam, úgyhogy visszahúztunk a szállodába és az este hátralevő részét pihenéssel töltöttük, a medence partján a kertben ücsörögtünk és korán lefeküdtünk.

8. nap
Reggelire csak üres teát és piritóst mertem enni, de a nehezén túl voltam.
9 körül indultunk tovább Udaipurba. A táj gyönyörű volt, hatalmas sziklák tarkították a hegyoldalt és a sziklák közötti szigeteken zöldelltek a termények. Akkurátusan kiépített csatornarendszerből öntözik a földeket, láttunk egy kutat is, ahol bivaly hajtotta a kereket. Mintha az ősi időkbe csöppentünk volna. Ezek az emberek itt iszonyú keményen dolgoznak, hogy meglegyen a napi betevő falatjuk.
Sajnáltam, amikor kiértünk a hegyek közül, vissza a kopár poros, félsivatagos területre.
2 óra körül értünk be Udaipurba, a szállásunk a Rajputana Resorts-ban volt, a kétágyas szoba 2400 rúpiába került. (http://www.rajputanaresorts.com/index.htm) A szálloda nagyon szép volt és nagyon kényelmes, de kongott az ürességtől. Volt viszont 2 kutyájuk, bár elég vadak voltak.
A szobák előtti veranda szerű folyosóra hozattunk fel ennivalót és hideg üdítőt. Ebben a szállodában is jellemző volt, hogy a személyzetet csapatokban bóklászó fiúk alkotják. És itt jöttem rá, hogy mi a rettenetes kosz oka: lövésük sincs arról, hogyan kell takarítani. A megérkezésünk napján egész délután 2 fiúka mosta a kb. 30 méter hosszú folyosót egyetlen vödör vízzel és egy koszos ronggyal. Amikor dél körül megérkeztünk, már mosták és késő este, amikor kiültünk beszélgetni, hűsölni, akkor még mindig mosták. Másnap viszont a folyosót megvilágító lámpabúrákat vették sorra, levették a búrákat és egyenként elmosták, majd visszatették. Ennek következtében a búrákban felhalmozódott por és döglött bogarak mind az előző napi munkával felmosott kőre estek és kezdhették előröl az egészet – de ennek már nem voltunk tanúi. Nálunk este 10-kor jelentkeztek, hogy kitakarítsák-e a szobát.

Délután elmentünk Nagdába, a Mewar állam ősi fővárosába, amiből csak 2 gazdagon faragott templom maradt fent. Nagyon kellemes hely, egy pici, virágokkal zsúfolt park közepén állnak a templomok, csönd van és nyugalom.
Innen Eklingji-be mentünk a Síva templomot megnézni, de túl korán volt, a templom még zárva. Azért megálltunk és elsétáltunk a víztározóhoz. Az út nagyon keskeny, a sziklából vájták ki. Mellettünk iszonyatos robajjal dübörögtek el a teherautók, nyomták a dudát, amitől persze többször kis híján szívrohamot kaptunk. Elsétáltunk a víztározóig, amit egy fura vízinövény lepett be. A medence mellett kupacokban szárították a kihalászott hínárszerűséget. Az asszonyok ruhát mostak a vízben és a lépcsőre kiteregetve szárítgatták. Olyan volt, mintha visszamentünk volna pár száz évet az időben.
A kocsihoz visszafelé menet ismét halálfélelmünk volt, a dudálás szokatlan, és ezért veszélyes.

Nem volt kedvünk várni, amíg a Siva templomot jó 2 óra múlva kinyitják, így visszamentünk Udaipurba és még éppen elcsíptük az utolsó sétahajót a Pichola tavon. A jegy 75 R volt fényképező nélkül. A belépő a maharadzsa palotájába fejenként 25 R, de a hajóhoz csak úgy tud eljutni az ember, mivel a beszállóhely a palota területén van. Kellemes volt a csónakázás, a vízállás meglehetősen alacsony volt éppen. Az estét az Ambrai étteremben zártuk, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik a tóra és a palotára. Még egy-két mókuska is akadt, akit meg tudtam etetni chapatival. A csirkecsontot pedig elvittem a szállodai kutyáknak. Volt öröm!

9. nap
Első utunk a City Palace Museum volt, a belépő 50R. A palota gyönyörű, a Pávás udvar egyszerűen káprázatos. Ennek a palotának jellegzetessége a sok festmény, amik persze főleg Pratap herceget meg a lovát és a győzelmes csatákat ábrázolják. Órákig bolyongtunk a termek között, amiket szűk és igen meredek folyosók kötnek össze, a céljuk, hogy megnehezítsék egy esetleges bérgyilkosnak a szökést.
Hát, nem volt könnyű a maharadzsák élete…

A délelőtt további részében ellátogattunk a Fateh Sagar-tóhoz és megnéztük a Pratap Memorial Gardens-t, a belépő kocsival 65 R volt, nagyon szép kilátás nyílik a Fateh Sagar tóra és maga a kert is szép. Egy kis büfében leültünk és ittunk üdítőt, Attila megkóstolta a lassit és vettünk ánizscukrot meg ilyen aprófajta drazsé cukrokat.

Nagyon meleg volt, így visszamentünk a szállodába ebédelni és sziesztázni. Ebédre paradicsomleves (imádom, bár a jaisalmerit sehol nem tudják felülmúlni), vegetáriánus biryani és töltött krumpli.

Délután a márványfestő műhelyet-boltot néztük meg, volt kis bemutató, hogyan festik meg a márványtáblákat, aztán jócskán elidőztünk a boltban, aminek volt egy szövet részlege is, ott vettünk 2 kis díszpárnát.
A Sahelion-ki-Bari következett, a királyi hölgyek kertje, a belépő 5 R. Nagyon szép de elhanyagolt kert, a belső medencés rész különösen kopottas.
A kert előtt vettünk gyümölcsöt 100 rúpiáért, banánt, narancsot és egy fura valamit, amit Mahavir se ismert. Kicsit olyan, mint a cupuacu, kemény barna héj, belül barna szivacsos anyag – ehetetlen volt.

10. nap
A reggeli 273 rupiába került: 2 kancsó tea, egy kancsó kávé, csirkés toast, sajtos toast és pirítós lekvárral, vajjal.

Rendeztük a számlát és chittorgarhi kitérővel elindultunk Pushkar felé.
Az autópályán tevék, kocsik jöttek a mi sávunkban, nem törődve semmivel. Kamion alvázakkal száguldoznak, vélhetően egyik városban megépítik az alvázat, a másikban meg ráteszik a karosszériát. Elképesztő a káosz, ami az utakon van (:.
Chittorgarh volt az egyik legfantasztikusabb hely, nagyon megragadott. Egy kopár hegytető, aminek a tetejét beépítették. Érdekesek ezek a várak, egyszer csak van egy hegy, aminek, mintha levágták volna a tetejét és egy nagy síkság az egész, amit teljes egészében beépítenek. Autóval jártuk körbe, mert túl sokig tartott volna gyalog. Több templomot is megnéztünk, Padmini palotáját és persze a győzelem tornyát. Sok majom tanyázott a torony előtt levő árnyékos részen.

Az utunkat északnak folytattuk, Pushkarban terveztünk éjszakázni.
Az autópályán mindenhol útépítések folytak, kissé a személyi kultuszra jellemző feliratokkal, miszerint is Atal Bihari Vajpayee utat épít nektek, hehe. Ezen a szakaszon nem volt már a turistáknak kiépített szokásos kellemes autós pihenőhely, egy benzinkútnál álltunk meg, ahol Mahavir és Attiláék ettek, 20 rupiáért a legjobb thalit, amit valaha is, mondta Attila. Én nem mertem enni a hasmenés miatt, most már bánom. WC-re se tudtam elmenni, mert nem volt. Aztán eltévedtünk kicsit, amikor letértünk az autópályáról, vadregényes, tájakon jártunk, alig volt út, Mahavir is aggódott, hogy vajon merre járhatunk. Ráadásul esteledett már. Végre beértünk Pushkarba, a város kapujában megállítottak: fejenként 5 R a belépő. Mahavir mutatott egy gyönyörű szállodát, de drágálltuk, így már jócskán sötét este volt, mire találtunk egy elfogadható helyet: a Pushkar Villas Resort-ot. (Punch Kund Road, Pushker – 305022 T: 0091-145) 2772689) Egyszerű panzió, a szobák hatalmasak, TV is volt, sőt még fémből készült szúnyogháló is. Egy éjszaka kettőnknek 1320 R volt, nem olcsó. Lementünk vacsorázni. Az étterem úgy néz ki, mint egy úttörőtáborbeli menza a viaszos vászon terítővel, de a fiúk valami isteni vegetáriánus Chow Mein-t dobtak össze, ropogós paprika, gomba, azóta is próbálom megcsinálni, de nem sikerül.

11. nap
Korán keltünk, ahogy mindig. A panzió persze még teljesen kihalt volt. Ahogy beléptünk az étterem nevű hodályba, első pillanatban semmit se láttunk, mert sötét volt, aztán egyszerre kezdtek felugrálni a fiúkák, kapták össze a matracokat, még mindenki aludt.
Gyorsan csinálták a reggelit, ami vegetáriánus szendvics volt, azaz 2 szelet kenyér között nyers káposzta, hagyma, paradicsom, a kenyér kis ketchuppal megkenve. Érdemes kipróbálni, nagyon finom. 🙂
Ahogy kiléptünk a panzióból és elindultunk a kocsi felé, egy pasi azonnal letámadott és valami virágot adott mindegyikünknek. Nem értettük, hogy ez miért jó, de nagyon ragaszkodott hozzá és pénzt se akart érte.
Kocsival Mahavir elvitt minket a bazárhoz, onnan utunkra bocsátott. Kora reggel volt még, és üdítően kevés ember volt az utcán, a boltok akkor nyitottak. Ahogy sétáltunk, bal kéz felé kis utcák nyíltak, amiken le lehetett menni a szent tóhoz. Az egyik ilyen helyen megpróbáltunk lemenni a tóhoz. Nem is volt baj, amíg oda nem értünk a vízhez levezető fehér márvány lépcsőkhöz, a ghathoz. Elindultunk lefelé, de megállított egy pasas, elkérte a virágot és magyarázta, hogy menjünk le a vízhez és csináljunk puját. Bele is egyeztünk volna, ha nem kellett volna levenni a cipőnket. A lépcső olyan szinten volt mocskos, hogy nem vitt rá a lélek minket a cipőnk levételére, a templomok oké, ott azért felszedik a szemetet és a tehénszart és a rohadó zöldségeket, de itt sajnos mindez ott volt. Márpedig csak meztélláb lehet lemenni a vízhez. Na, akkor mondtuk, hogy most inkább skippelnénk ezt a puját, erre az emberünk – látván, hogy kicsúszik a markából a jó pár rúpia, amit a pujáért bezsebelhetett volna – kitépte a virágot a kezünkből és elkezdett üvöltözni velünk, hogy akkor “Go to Pakistan”. Akkora méltatlankodásba fogott, hogy jobbnak láttuk gyorsan eliszkolni, mielőtt még jól ellátják a bajunkat. (A Rough Guide is említést tesz ezekről a papokról és a kierőszakolt pujákról, amiért cserébe igyekeznek tisztességesen megvágni a bamba külföldit.)
Ez az élmény meghatározta a délelőttöt, akkor éppen nem rajongtunk túlzottan Indiáért. Végigsétáltunk a bazársoron a Vishnu templomig, kellemes idő volt, vásárolgattunk mindenféle apróságot ajándékokat. A templom előtt óriási volt a tömeg, nem volt kedvünk bemenni. Visszasétáltunk Mahavirhoz és beültünk a Pushkar Palace kertjébe egy kólára. Fotózni persze tilos volt. Gyönyörű a tó, amit teljesen körbevesznek az épületek, nyugalmas látvány. Bármilyen elegáns is a szálloda, a WC budiszintű itt is.
Dél körül indultunk tovább Jaipurba. Útközben megálltunk ebédelni egy szokásos turistás helyen, padlizsános kedvünk volt, így baigan bhartát rendeltünk rizzsel.
Késő délután értünk be Jaipurba, ahol ugyan volt szállásunk foglalva, de Mahavir hosszas sumákolás után kinyögte, hogy őt oda nem engedik be, és nincs sofőrszállás. Minthogy ez elfogadhatatlan számunkra, hogy ő ne jöhessen be egy szállodába, így lemondtunk róla, hogy ott szálljunk meg. Helyette a Sajjan Niwas Hotelben kaptunk szobát, 850 rúpiáért (http://sajjanniwas.com/). A szoba tágas volt, baldachinos ággyal, gyönyörű színes üveges teraszajtóval, nagyon mutatós volt, ámde valami irtózat mocskos. Egy zacskó domestos kendőt elhasználtunk, mire a teraszon a székeket és a benti foteleket, dohányzóasztalt hozzávetőleg tisztának lehetett nevezni. Gyümölcsöt vacsoráztunk.

12. nap
Küzdelmesen indult a napunk. Ugyanis nem volt olyan egyszerű reggelihez jutni. Kóvályogtunk az amúgy nem túl nagy szállodában, felküldtek minket a tetőteraszra, ahol díszes asztalok és székek álltak rengeteg cserepes növény között. Nagyon szép lett volna, ha nem lett volna reménytelenül mocskos minden. A környezet alapján pirítóst és főtt tojást kértem, de a főtt tojást szürkés foltok tarkították (gondolom ujjlenyomatok), úgyhogy maradt a száraz pirítós magában. Jól tettem, mert anyósom megette az övét, és az Amber Palaceben volt rohanás, amíg klotyóra nem találtunk.
A sovány reggeli után tehát az Amber Palotát látogattuk meg, impozáns látvány már messziről. A palota előkertjében a kóbor kutyák nagyon örültek a tojásnak, kicsit csodálkoztak, gondolom nem sokszor jutnak ilyesmihez. Aztán megcsodáltuk az elefántparkolót, és itt esett meg velem az is, hogy kiselefántos szobrokat (szerintem) nagyon lealkudva még mindig tízszeres áron vásároltam.
A belépő 110 R volt + a fényképezőre is jegyet kellett venni. Jó sokáig sétálgattunk, élveztük a pazar kilátást. Aztán kezdtek sokasodni a turistacsoportok, úgyhogy visszafelé vettük az irányt Jaipurba. Megkértük Mahavirt, hogy ebédre samosat meg ilyesmit szeretnénk enni és elvitt egy étterembe, aminek volt egy bolt része is mindenféle édességgel, nassolnivalóval, és itt lehetett kapni samosat, parathat és purit. Mindenfélét vettünk, de valami irgalmatlan erős volt, semmi ízét nem éreztük, mintha tömény fűszerkeveréket ettünk volna kisütve. Nem ettük meg mindet, mégis, innentől kezdődött az állandó hasmenésem. Vettünk itt még mindenféle rágcsálnivalót, nagyon jól néztek ki, az indiaiak nagyon szeretik, volt ami ízlett, volt ami nem, de mind nagyon olajos volt. Mindenféle magok, apróra reszelt és olajban kisütött krumpli chips meg tészta. Ebéd után megnéztük a City Palace-t, az obszervatóriumot és a Szelek Palotáját. Érdekes volt, de fényképről szebb a Hawa Mahal, mint élőben. A City Palaceben 180 R volt a belépő, maga a palota is érdekes, megnéztük bent a fegyvertárat, a szövet és ruhakiállítást is.

Vacsorázni egy fura helyre mentünk, a Surabhi nevű étterembe, ami egy nagyon elegáns és piszkosul drága hely. Lepukkant grund szerűségen parkoltunk le, mintha a 8. kerületben jártunk volna, omló vakolat, felállványozott terasz, csak az volt a fura, hogy egy nagybajúszú, díszes népviseletbe öltözött pasas kocogott elénk. Követtük őt az omladozó labirintusban, aztán egyszer csak egy nagy, jórészt fedett belső udvaron találtuk magunkat, aminek a fedett részét nyilvánvalóan étteremnek rendezték be. Az udvar egyik oldala a turbánmúzeum, na ez valóban érdekes volt és ráadásul ingyen megtekinthető. Vacsorára tandori csirkét ettünk, amit előttünk készítettek el a tandoorban, 1300 rupiáért. A csontot és a maradék naan-t persze elvittem, egy szegény kóbor kutyusnak aznap este fejedelmi lakoma jutott.

13. nap
A reggelit kihagytuk, kekszet és banánt ettünk, meg csináltunk nescafét.
Az első utunk Galtába vezetett, útközben vettünk papayát és gram-et. A parkolóban már rengeteg majom ücsörgött a betonkerítésen, amire megpróbáltuk a feldarabolt papayát kirakosgatni, de körbevettek és kapkodták ki a kezünkből. Nagyon agresszívek. A papaya szétosztása után elindultunk a vízmedencék felé, az ösvényen rengeteg majom volt és még tehénkék is. A gram-ből időnként szórtam ki neki, a tehénkék is jöttek rá. Ahogy sétáltunk, egyszer csak egy nagy majom elszaladt mellettem és kitépte a kezemből a grammel teli papírzacskót, de megdöbbentő erővel. Én egy pillanatra nem is értettem, hogy mi történt, a medencékhez igyekvő indiaiak meg jót derültek rajtunk.
Galta híres zarándokhely, a forrásoknak állítólag gyógyító erejük van. Háromszintes medencerendszert építettek itt, egy a nőké, egy a férfiaké és egy a szent majmoké. Fantasztikus látvány ez a komplexum, a kopár sziklák, dombok közé épített díszes, faragott templom. Felsétálunk a lépcsőkön az első medencéhez, a víz túlfolyik a medencén, csorog le a lépcsőkön. Mezítlábas indiai asszonyok készülődnek a szertartáshoz, a medence oldalsó falain majmok másznak. A felső medencéhez vezető lépcsősoron egy majom feküdt, haldokolva. Senki nem foglalkozott vele, nem tették arrébb, hogy ne a tűző napon feküdjön, nem takarták le, nem próbáltak segíteni neki. Nem avatkoznak be.
Galtából Bharatpurba vitt az utunk, a Keoladeo Nemzeti Parkot akartuk megnézni. Kora délután értünk oda, a Pratap Palace Hotelben szálltunk meg (http://hotelpratappalace.net/) Az egy kétágyas és az egy egyágyas légkondis szoba 1950 R volt. A szobák kellemesek, tiszták, a kerti étterem nagyon kellemes napközben – de estefelé olyan mennyiségű szúnyog van, hogy szinte ijesztő.
Lepakoltuk a csomagunkat és Mahavir elvitt minket a nemzeti park bejáratához. Ott nem kis küzdelem árán megvettük a belépőjegyet és – mivel más választásunk nem volt – fogadtunk vezetőt és riksásokat. Ez a riksa dolog – nagyon szar ügy. Kifejezetten rosszul éreztem magam tőle. De bármennyire nem akartuk, majdnem meglincseltek, hogy válasszunk. Nagy nehezen elindultunk, jó darabon kerekeztünk befelé a mocsárba, kiépített út volt. Aztán egy idő után le kellett szállni és onnan gyalog mentünk tovább. Szépen kiépített ösvény kanyarog a mocsárban, sokféle madarat láttunk illetve mutatta a vezető, de távcső csak nála volt, úgyhogy sokszor csak egy kis pöszmetet láttunk egy ág végén. Ettől függetlenül nagyon érdekes volt. Rettenetes volt hőség, a páratartalom óriási. A kísérőnk sokat mesélt, de sajnos esteledett, lassan elültek a madarak. Néhány legelésző antilopot láttunk messziről, papagájok röpködtek, lassan elindulrunk visszafelé. A riksás a panzióig vitt, kifizetjük, leülünk a kertben, jólesik egy hideg kóla de hamarosan bemenekülünk az étterem részbe a szúnyogok miatt. Gyors vacsi (maradok a vegetáriánus chow mein-nél, Attila valamilyen paneer-t eszik, anyósom sajtos piritóst meg veszünk hideg vizet éjszakára, összesen 309 R-t fizetünk).

14. nap
Reggeli után (ez alkalommal grillezett sajtos szendvicset kérünk) folytatjuk utunkat Fatekhpur Sikri majd Agra felé.
Bharatpurtól Fatekhpur Sikri tényleg nagyon közel van, furcsa egy hely, korán van még de máris rengeteg a turista. Persze azonnal letámadnak az árusok, bemenekülünk a palota/város falai közé. Néhány önjelölt guide-ot még lerázunk, és végre egyedül, nyugodtan bóklászhatunk. Megkerestük Akbar oszlopát, végigsétáltunk a szépen gondozott kerteken, udvarokon majd átmentünk a Nagy mecsetbe. Voltam már néhány mecsetben, eddig ez volt az egyetlen, ahol kosz volt és nem makulátlan tisztaság. Eldobált szemét a földön, madárszar, a kapuk fölött hatalmas darázsfészkek, bent is árusok. Bár az épület impozáns, csak rossz emlék marad bennünk.

Folytatjuk utunkat Agra felé. Az út mellett mindenhol medvetáncoltatók, szerencsétlen sovány kis medvék láncon, rettentő körülmények között és rettentő állapotban, végig az út mellett. Borzasztó látvány.

Beérkezünk Agrába, ahol a Mayur Hotelben szállunk meg (http://indoexpedition.com/mayur-hotel-agra.html), bungalók vesznek körül egy szép kertet, kellemes hely. Mindenhol a sarkantyúvirág illata, imádom. Letesszük a csomagokat, aztán gyors ebéd (chow mein), majd irány a Taj Mahal. A kocsival csak a kijelölt parkolóig lehet elmenni, ott Mahavir, még mielőtt kiszállunk, közli velünk, hogy ott az a busz, arra kell felszállni, az a külföldieket ingyen elviszi a Taj Mahalhoz. Ha kiszálltunk a kocsiból, le fognak támadni, de ne álljunk szóba senkivel.
Kicsit ijesztően hangzik, de ami most következik, az mindennek a teteje. Nem hagyják, hogy leparkoljon nyugodtan, körbekapják a kocsit és kénytelenek vagyunk kiszállni. Örjöngő guide-ok tömege vesz körül, alig tudunk együtt maradni, és lépésben jutunk el a buszig. Amikor látják, hogy eltántoríthatatlanul a buszhoz megyünk, akkor kicsit alábbhagy a lelkesedés. Felszállunk, majd jön egy pasas, hogy miért nem azzal a másik kocsival megyünk, a busz csak soká indul. Később kiderül, hogy ez volt maga a buszsofőr, aki igyekezett lebeszélni minket arról, hogy vele utazzunk – ingyen. Nem baj, kivárjuk. Igazság szerint le se nagyon mernénk szállni. Ücsörgünk a buszon, egyik ember a másik után száll fel, hogy ő milyen jó guide, fel nem foghatom, hogy a huszadik miért próbált szerencsét, miből gondolta, hogy na, majd őt felfogadjuk.
Nagy nehezen elindulunk és a busz elvisz a Taj kapujáig. Ott szépen megvesszük a jegyet, fényképezni nem lehet, anyósom videója miatt az őr kiutasít minket, be kell tenni a megőrzőbe.
Végre bejutunk, a sötét kapualjból kilépve elénk tárul a kert, a medence és a végében a Taj Mahal. Lélegzetelállító. Kisiskolás korom óta vágytam látni, amióta egyszer egy rajzórán a tanító néni fotót mutatott róla. Az ember csak áll és igyekszik felfogni ezt a gyönyörűséges harmóniát. Érdekes, külföldi alig van, viszont rengeteg az indiai turista. Lassan végigsétálunk a parkon, a Taj Mahal aljáig, ahol a cipőt le kell venni és sorban állni, hogy bejuthasson az ember, annyian vannak.
A vakító fényről belépünk a sötét épületbe, az indiaiak villogtatják a vakukat (amit nekünk tilos ugye). Belül egyébként semmi különös, az épület kívülről látványos. Bent is tömeg van persze, lökdösődnek, egy nyílásra fémlapot tettek, hogy ne lehessen lenézni. A legtöbb indiai persze azzal van elfoglalva, hogy felemelgetik a lapot, és bekukkantanak alá. Mint a rossz gyerekek.
Kint körbejárjuk az épületet, a hátsó teraszon sokan ücsörögnek, élvezik a folyó felől fújó szelet. Szinte el se tudom hinni, hogy itt vagyok, olyan meseszerű az egész, a párában a körvonalak kicsit elmosódnak, semmi sem egyértelmű, ez az az India megint, ahol bármi megtörténhet. Nem nagyon akaródzik elmenni innen, de még meg akarjuk nézni a Vörös Erődöt is. A visszaút a busszal már zökkenőmentes, újra Mahavir védőszárnyai alatt vagyunk, irány a Lal Quila. Az impozáns erőddel szemben van a parkoló, átvergődünk a forgalmas úton és megállunk egy utcai árusnál vizet venni. Sajnos csak 100 rupiásunk van. A nagy hangzavarban csak látom, de nem hallom, hogy az árus nem akar visszaadni. Annyira elegem volt mára a toutokból, hogy bepöccenek, odamegyek. Az árus hülyének néz, egy üveg vizet akar eladni nekünk 100 rúpiáért. Visszaadni semmiképpen nem akar. Egy üveg víz 10 R, ha 15 vagy 20 pénzt számol fel érte, hát jó, nem érdekel. Mondom neki, hogy jó, nem kell a víz, adja vissza pénzt. Na de itt pénzt visszavenni egyszerűen nem lehet. Változatlanul nem akar visszaadni. Elkezdek üvölteni vele, csődület támad, úgyhogy nagy nehezen elérem, hogy ad 2 liter vizet, 2 kisüveg kólát és visszaad 20 rúpiát. Még mindig irtózatosan át vagyunk verve, de a tömeg körülöttünk nem jó indulatú, így jobbnak látom, ha belenyugszom. Az előbbi jelenet persze nem tántorítja el az önjelölt guidekat, hogy a nyakunkra akaszkodjanak, nagy nehezen beérünk az erőd biztonságot adó kapuján: nincs több tout egy kis ideig. De a napunk tönkre van téve, s felmerül bennem, hogy bár csodaszép dolgokat látunk, mégis, annyi a negatív dolog, hogy a kettő nincs arányban egymással.
Az erőd a jelen lelkiállapotomban hidegen hagy, csak akkor enyhülök meg egy kicsit, amikor egy folyóparti ablakból meglátjuk a Taj Mahalt messziről, mesebeli szépségű a látvány.
Sétálgatunk a gondozott kertekben, egy padon ülve nézegetjük a Diwan-i-Am csarnokát, amikor néhány fiatal lány jár arra, szépek, színesek, mint a pillangók. Legnagyobb megdöbbenésünkre az egyik lány odaszalad és megkérdezi, hogy lefényképezkedhet-e velünk. Persze, miért is ne. Itt mi vagyunk az egzotikusak, az idegenek. Jót derülünk ezen az eseten.
A Lal Quila után még elmegyünk a piacra, mert egy finom édességet keresünk, amivel Mahavir kínált meg minket még az első napon, csak Agrában lehet kapni, de sajnos nem járunk szerencsével, most éppen minden üzletből kifogyott. Azért veszünk elektromos szunyogírtót, hihetetlenül olcsó és szükségünk is van rá, mert bár a bungalow egész elfogadható, rettentően áporodott a levegő, viszont a kert meg tele van szúnyoggal. Muszáj szellőztetni, így beözönlenek a szúnyogok.
Egyébként itt láttuk, az erőd előtt, a legborzalmasabban megcsonkított koldust is, akinek úgy törték el a csontjait, hogy csak négykézláb tud közlekedni. Sok a megcsonkított koldus Indiaszerte, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi visz rá egy szülőt arra, hogy a saját gyerekét megcsonkítsa, tudom, hogy szörnyű nyomorban él India lakosságának többsége, de ez nem magyarázat, ehhez valami olyan kegyetlenség és szívtelenség kell, amire talán csak a hinduizmus közönye adhat magyarázatot.
Vacsorázni a közeli Pizza Hut-ba megyünk, ki vagyunk éhezve már egy kis európai ételre. Indiai pizzát rendelünk, én vegetáriánusat, Attila húsosat, finom. A pizzamaradékot elteszem persze a kóbor kutyáknak, de nagyon félnek az embertől. Na igen, Agra egy utálatos hely.

Nagyon rosszul alszunk, egész éjjel dübörög valami zaj, levegő nincs, a pokróc szúr és irgalmatlan mennyiségű a szúnyog. Senkinek se tudnám jó szívvel ajánlani a Mayur Hotelt.

15. nap
A bungalow-nál reggelizünk, nem egyszerű találni valakit, de végül sikerül és ki is hozzák a reggelit. Aztán indulás tovább, a mai úti cél Orchha.
Az első megállónk Gwalior. Az erőd egy hegy tetején van, előtte még át kell menjünk Gwalior városán, koszlott porfészeknek néz ki pedig viszonylag nagy város. De minket nem a város érdekel, hanem az erőd. Kocsival megyünk fel az erődbe és kocsival megyünk rajta végig. Megnézzük az anyós és a meny templomokat és megcsodáljuk a Man Mandir, az erőd kék csempeberakásait – már ott, ahol megmaradtak. Az erődhöz az Urwahi völgyében megy fel az autóval is járható út, a hegy falába hatalmas jain szentek faragványai láthatók. Lefelé Mahavir előre megy, mi pedig gyalog sétálunk le, hogy meg tudjuk a faragásokat nézni. A mogulok sok faragvány arcát tönkretették, de még így is lenyűgöző a látvány.

Folytatjuk az utunkat Orchha felé. Furcsa vidék ez, olyan szakadozott, rengeteg kis domb, szakadék, Mahavir meséli, hogy sok rablóbanda garázdálkodik erre, el is hiszem. Több helyen sorompót állítottak, vámot kell fizetni a kocsinak, de ez nem törvényes, tulajdonképpen rablók állítják fel ezeket a kezdetleges sorompókat és 10-20 rúpiát szednek be. Mahavir jobbnak látja fizetni és csöndbe maradni.
Ebédelni Datiaban állunk meg, kellemes környék, elhagyatott vendéglő, nan ratan korma-t kérek, finom. A tálakban maradt érintetlen ételt folpackba csomagoljuk, a kutyáknak. Mahavir csak néz, még soha nem látott Folpackot.
Nemsokára megérkezünk Orchha-ba, bár az útviszonyok rettenetesek, a 120 km-nyi utat több óra alatt tesszük meg. Egyedül itt van problémánk abból, hogy nem foglaltunk szállást. Minden hotel dugig tele van. Végül a Ganpati Guest House-ban maradunk ( bár az egyik szoba balkán WC-s, és építkezés folyik) de nagyon nem vagyunk boldogok. A fürdőszobában igen speciális megoldással találkozunk, a mosdókagylóban a szokott pissoir fertőtlenítő tabletta, minek a szagától ki vagyok bukva, de nem ez a lényeg. A mosdókagylóból kivezető cső egyszer csak véget ér, és a mosdóból végül a padlóra folyik a víz, ahonnan a zuhanyozáskor keletkező vízzel együtt folyik le a fürdőszoba sarkában lévő lefolyóba. De tulajdonképpen nem rossz hely, 800 R a szoba.

A Ganpati vendégházban leültünk kicsit az udvarra beszélgetni a tulajjal, volt ott egy kanadai lány is, akinek magyar volt az apukája, de ő már kint született meg egy koreai pár, nagyon fiatalok voltak és nagyon kimerültek. A vendégházból a Jahangir Mahal-ra nyílt szuper kilátás. Szegény koreai srác, teljesen ki volt bukva, ő még annyira se bírta lekezelni az állandó zaklatást és a toutokat, mint mi. Nem volt cigije és ki kellett volna menni az utcára, hogy vehessen. Szabályosan rettegett ettől, Attila megszánta és megkínálta, de vagy egy órát hezitált, mire összeszedte magát és nekiindult. Jót mosolyogtunk rajta, de ugyanakkor nagyon is megértettük.

Vacsorázni felsétáltunk a Sheesh Mahal-ba. Az étel nem volt túl jó és sokba került, a kiszolgálás elképesztően lassú volt. Sötétben botorkáltunk vissza, le a lépcsőkön, a főutcán zajlott az élet és sajnáltuk, hogy nem ott ültünk le inkább vacsorázni. Az estét a guesthouse udvarán töltöttük, Mahavir és a tulajok voltak a vendégeink egy kis whiskyre. Ők csak vízzel higítva itták. Késő éjszakáig beszélgettünk.

16. nap
Reggel korán ébredtünk, kekszet és nescafét ettünk. Készülődés közben láttuk, ahogy a guesthouse tulajdonosa végigjárta a ház sarkait, és vízzel meglocsolta és füstölőt gyújtott. Mahavir is imádkozik minden reggel és füstölőt is gyújt a kocsiban, ami ott ég el és igen büdös.
Reggel egy kis városnézésre indultunk, de túl sok mindent nem láttunk, mert a paloták romosak, lakatlanok. Mahavir elment imádkozni és hozott nekünk valami szürkés színű tejes ragacsot újságpapírba csomagolva!!!!, amitől nagyon boldog volt és muszáj volt megkóstolni, nehogy megsértsük. Helyi specialitás. Brrrr… Indulás előtt még lementünk a Betwa-folyó partjára, teljesen egyedül voltunk csak néhány tehénke legelészett ott, mesebeli táj. Szemközt a fura paloták romjai, a folyó vize olyan tisztának látszik, a kékes víz megtörik a millió kövön, olyan, mint egy hegyi patak csak folyó méretű. Hihetetlen nyugalom és béke. De a tehénkék megették a kekszet, az idő pedig sürgetett, mert még aznap Khajuraho-ba kellett legyünk.
Visszadöcögtünk a borzalmas úton Jhansiba és onnan tovább Khajurahoba. Kora délután értünk oda, első utunk a reptérre vezetett, hogy konfirmáltassuk a Varanasi – Delhi repülőjegyünket. Hohó.. nem olyan egyszerű az. Vártam és vártam és vártam a Jet Airways ablakánál, hogy végre szóbaálljanak velem. Nagy nehezem a hölgyike hajlandó közölni, hogy a rendszer nem működik, majd telefonáljak délután. Jó.
Elmegyünk a panzióba (Suriya Hotel ), egész elfogadható a szoba, erkély is van, bár lepedőt kell kérjek, mert csak egy koszos és szúrós pokrócot kapunk takarónak. Viszont készségesen adnak. Egyébként mindenhol úgy érzem, hogy a lepedőket nem öblítik ki rendesen, mintha a mosószertől vagy szappantól tapadósak lennének, szóval fura érzés. Meg hát foltosak, beszürkültek, de látszik, hogy tettek kísérletet a kimosásukra és szépen vasalva is vannak.

Szóval lecuccolunk, megrendelünk egy masszázst délutánra anyósomnak (250 R hajvágással együtt), aztán irány a szemközti olasz éterem, a Mediterraneo. A délutánt pihenéssel töltjük, megpróbálom felhívni a Jet Airwayst megint, persze még mindig nem működik a rendszer, majd holnap. Haza is telefonálunk, közben a panzió teljes személyzete körbeül és áll és érdeklődéssel hallgatják, hogy beszélek az anyuval.
Vacsorázni a Zen Hotel éttermébe megyünk át, pizzázni. Hát nem sok vendég van, de a kert nagyon kellemes és rálátok az étteremre, ahogy 7-8 fiúka készíti a pizzánkat. Mellettük az ács meg ágyat készít. A konyha a sufniban van vagy a konyhában van a sufni – mindenki tetszése szerint kiválaszthatja. A tulaj, egy nagy szakállas pasas, aki több nyelven beszél, békésen üvöltözik velük és így ösztökéli őket. A pizza isteni, jól érezzük magunkat. De menni kell, mert Mahavir rábeszélt minket egy folklór show-ra.
A show 250 R / fő, egy nagyon szép turista központban tartják. Előtte persze meg kell nézni a boltot, fantasztikusan gyönyörű dolgok vannak rendesen csípős áron. Maga a színházterem légkondis, piros bársony fotelokkal, nagyon kellemes és a műsor is igazán érdekes és gazdag.
Este a szálloda kertjében ülünk le iszogatni kicsit és beszélgetni.

17. nap
Reggelizni a szemközti olaszba megyünk, spenótos omlett és croissant, isteni.
Aztán pedig elsétálunk a nyugati templomokhoz. Az utunk persze nem zökkenőmentes, alig pár száz métert kell menjünk a templomokig, de ez alatt rengeteg árus akaszkodik a nyakunkba, lerázhatatlanok.
Megrázó élményünk is van. Látunk egy nagyon fiatal borjút, a patája merő vér, a legyek belepik, alig áll a lábán, senkit nem érdekel ez és senki nem segít neki. Meg fog halni szegényke. Mahavírt kérdezgetem, de itt az a szokás, hogy ha egy állat halála közelegni látszik, akkor elengedik, hogy a szabadban, szabadon haljon meg. Persze ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy elzavarják, hogy ne kelljen többet törődni vele, etetni, itatni, orvost hívni. De lehet, hogy tévedek és valóban azért engedik el, hogy méltósággal távozhasson. Akkora itt a szegénység, hogy nem tudom beleélni magam, ez túl megy azon, amit állandó bőségben élve az ember el tud képzelni.

Nyitásra odaérünk a templomokhoz, igazi felüdülés belépni a gyönyörű, ápolt kertbe. Kicsit meg is vagyunk lepve, mert ezt a területet úgy karban tartják ahogy kell. A templomok is jó állapotban vannak és egy hatalmas, fákkal, virágokkal teli park veszi őket körül, ahol kis padokon megpihenhet az ember. Nagyon lassúra vesszük a tempót, bejárjuk a templomokat, ücsörgünk, nézgelődünk, egyszerűen próbáljuk magunkba szívni ezt a fenséges látványt.

Ebédelni a szemközti Raja Café-ba megyünk át, a Rough Guide is megemlíti, mint 2 svájci hölgy által üzemeltetett igen kiváló helyet. A tetőteraszon telepszünk le, ahonnan látni a templomokat és egész indiai utunk legpocsékabb ebédjét fogyasztjuk, illetve nem fogyasztjuk el. Anyósom magyar gulyást rendel!!!, merthogy az is van az étlapon, háááát nem sok köze van semmihez. Az én vegetáriánus thalim illetve Attila non-veg thalija nagyon szépen néz ki, de ízetlen. Ez kissé meglepő Indiában, ilyen problémánk eddig nem volt, inkább túl fűszeres volt minden, na fűszer ebben is van rendesen de valahogy kioltják egymást. Teljesen ehetetlen a számunkra.

Ebéd után visszasétálunk a szállodába de előbb egy ruhaüzletben veszünk kis ruhát Kornélnak és Dalmának, meg anyósom is csináltat két rucit magának, pontosabban 2 meglévő nadrág+tunika együttest rászabnak az ő méretére, estére készen is van, 7 körül lehet menni érte. A még hátralévő pár méteren megküzdünk a piaci légy jellegű árusokkal. A hotelba visszaérve a tulaj/recepciós segítségével végre sikerül konfirmáltatni a repülőjegyünket.

Némi pihenés után Mahavir elvisz minket a keleti és a déli templomokhoz, közben mutat egy éttermet amit egy hatalmas fa lombjai közé építettek, na étteremnek azért túlzás nevezni, létrán fel lehet mászni egy platóra, amin van asztal és szék.
A keleti templomokat éppen tatarozzák, éhező kóbor kutyák lézengtek benn kölykökkel. Sajnos most semmi se volt nálunk, de a hangulatomat megalapozta a szerencsétlen, beesett tomporú édes kicsi kölykök látványa.
A déli templomok alig 2 templomból áll, egy csapat gyerek tanyázik ott akik megpróbálnak idegenvezetni. De ezek a templomok a nyugati templomokhoz képest teljesen jelentéktelenek és nem is töltünk sok időt a megnézésükkel.

Visszamegyünk Khjaurahoba, felvesszük az elkészült rucikat aztán beülünk a Zen Hotel kertjébe, vacsizni. Pizza és palacsinta a menü, nagyon finom. Egyszerűen nem tudok betelni azzal, hogy amikor leadjuk a rendelést, a pincérfiú ezt a közelben tartózkodó 10 másik fiúval is közli, akik egyszerre kezdik el csinálni, így persze lényegesen később készül el, mintha egy ember csinálná, de valami irtózatos igyekezettel sürgölődnek. Szólunk az egyik fiúkának, hogy holnap tudunk-e itt reggelizni, de nagyon korán, 6.15-kor. Mondja, hogy persze, gyorsan elszalad, megbeszéli a többiekkel, majd az egész csoport körülül minket és megbeszéljük, hogy mit szeretnénk reggelire kapni. Kimondhatatlanul komikus.

Még ott beszélgetünk, amikor jön egy helyes srác, és ajándékba ad nekem és anyósomnak egy ki ezüst bokaláncot, majd megbeszéljük, hogy vacsora után átegyünk a boltjába. Tudjuk, hogy bepalizás forog fenn, de olyan talpraesetten és kedvesen csinálja, nem azzal a rámászós módszerrel, hanem valami kedves bájjal, hogy nem mondunk nemet. Úgyhogy vacsora után átkísér minket egy kis souvenir boltba, amit a testvére(?) vezet és elkezdődik a vásárlás, alkudozás hosszú procedúrája. Itt vesszük meg azt a hatalmas batikolt képet, amit itthon bekereteztettünk és a nappalink falát díszíti 1000 Rúpiáért és még néhány apróságot.

Az indiai településeken, városokban este felszáll a füst, ahogy mindenhol tüzet gyújtanak a főzéshez. Khajurahoban ez igazán kellemetlen volt, mert a levegő párás is volt, és semmi szellő nem mozdult. Bemenekültünk a szobába, és becsuktuk a teraszajtót, ablakot, de ezt én nagyon rosszul viselem. Ez az éjszakánk amúgy is rettenetes volt, mert aznap politikai gyűlést tartottak Khajurahoban, és monoton hangon egyik szónok váltotta a másikat, üvöltöttek a mikrofonba, és minden beszéd órákig tartott. A hangok alapján igen harcias volt a hangulat.

18. nap
Reggel a megbeszélt időpontban megyünk reggelizni, persze hogy sehol semmi, a fiúkák akkor ébrednek és kapják össze magukat.
Reggel 7-kor azért sikerül elindulni, alig mentünk azonban pár métert, Mahavír lefékezett, kiugrott a kocsiból és elővett egy kis reggeli maradékot, chapatit és odaadta egy kóbor kutyának. Azért fékezett le, mert meglátta a kutyát. Máig nem tudom, hogy az együtt töltött 18 nap volt rá ilyen hatással, vagy csak a kedvünkben akart járni.
Ez egy nagyon nehéz nap, 12 óra a kocsiban megállás nélkül.
Mahavir igyekezett tájékozódni az utak minőségéről és nem a megszokott úton indulunk el, hanem egy másikon. Útnak nem nevezném ugyan, de legalább nincs forgalom rajta, Allahabadig viszonylag zökkenőmentesen haladunk. Úgy tervezzük, hogy ott állunk meg ebédelni, pisilni, pihenni kicsit. De hát ember tervez, indiai forgalom végez.
Dél körül érünk be Allahabadba, találunk is egy szép éttermet, igen ám, de esküvőre készülnek, zárva vannak. Sebaj, keresünk tovább. Csak éppen belefutunk egy irtózatos dugóba útépítés miatt, a forgalmat elterelik és úgy eltévedünk, ahogy kell. Bolyongunk és Mahavir rengeteg embertől kérdezi az utat, de mindenki mást mond. Több óra tekergés után, amikor már azt hittük, hogy a poros és koszos allahabadi külvárosban keringve töltjük hátralévő életünket, sikerül ráevickélni a Varanasiba menő útra. De addigra annyi időt vesztünk, hogy úgy döntünk, nem kezdünk el éttermet keresgélni, megyünk tovább. A következő mintegy 140 km viszont egy merő nyomornegyed, az út mindkét oldalán egy sorban bódék, az emberek kint ülnek, mosakszanak, alszanak, élik az életüket a főút mellett. Esély nincs arra, hogy pisiljünk, mert nincs egy méternyi szabad szakasz, ahol el lehetne vonulni. Mahavir a guggolós indiai módszerrel megoldja, de sajnos nők számára marad a kiizzadás.

Az utat szélesítik, hogy rendesen 2-2 sávos legyen. Az út mellé épített házakat pedig lerombolják, amennyire kell. Úgyhogy tulajdonképpen ház keresztmetszetek között megyünk, van ahol a szoba félig megvan még, van ahol 2/3 rész van ahol kevésbé. De az útépítők nem bontják le őket teljesen, nem, csak annyira, amennyi hely az úthoz kell.

Sötétedik, mire megérkezünk Varanasiba, ahol egy mohamedán ünnep kellős közepébe csöppenünk, a dugó persze óriási, mert a hatalmas kardokkal felszerelt üvöltő tömeg elzárja az utcákat. Nem túl megnyugtató a látvány, de szerencsére csak a szájuk nagy. Teljesen kivagyunk, mire sikerül egy szállodát találni, az MM Continental, a szoba 1200 R, hatalmas hodály, TV nincs benne, de végre lehet zuhanyozni, enni.

19. nap
Reggel kelés 5-kor, 6.30-kor indulás a Gangeszhoz. A kocsit kicsit távolabb parkoljuk le, a folyóig sétálni kell. Mint egy álom, úgy él bennem a hajnali szürkület, a hömpölygő tömeg az árusok, az üvöltő csónakosok képe. Teljesen Mahavirra bízzuk magunkat. Megállapodik egy csónakossal, hogy hármunkat 400 rupiáért egy óra alatt körbevisz. Nem vitatkozunk, végül is annyira nem sok. Beszállunk a csónakba, majd jön egy virágárus, megvesszük tőle a kis virágcsokrokat 50 rúpiáért, később kiderül, hogy pont tizedannyi az ára. Aztán egyszer csak megjelenik egy pasa egy sámlival, fehér köntösben és beül a csónakunkba. Nézünk nagyokat, aztán amikor elkezd beszélni angolul, hogy ő a csónak tulajdonosa és majd ő mindent elmagyaráz, amit látunk, akkor gyanússá válik a dolog, és megkérdezem, hogy mennyibe kerül nekünk ez az idegenvezetés. Ó, semmibe, ingyen csinálja. De mégis, kötöm az ebet a karóhoz, mennyibe kerül, mert nem kértük és nem is akarunk fizetni érte. Nagy nehezen eltakarodik. Nekünk pedig megint tönkre van téve a napunk. Tudom, sokan élvezik ezt, de bennem megy fel a düh, gyűlölöm, hogy kétlábonjáró megpumpolandó pénzeszsáknak néznek. Csónakázunk, a víz koszos, a ghatok is, sokan ruhát mosnak, néhány hívő van csak a lépcsőkön, felpuffadt kutyatetem úszik a vízben, a halottégető ghátoknál száll a füst, lassan felkel a nap, fáradtak vagyunk és iszonyú éhesek, sokan azt írják erről a csónakázásról, hogy varázslatos, én ebből semmit nem érzek.
Letelik az időnk, kiszállunk, a csónakos borravalót kér, 50 rúpiát, nem akarunk adni, hiszen előre kifizettük a 400-at, de körbekapnak a csónakosok, nem barátságosak egyáltalán. Fizetünk.

Kicsit sétálunk a ghaton, de nem sok kedvünk van hozzá, igazándiból egész Indiából elegünk volt abban a pillanatban és kopogott a szemünk.

Elmentünk reggelizni a Surya Hotelba, nagyon kellemes volt és úgy döntöttünk, hogy átköltözünk. Ráadásul csak 450 R volt a szoba ára és egy napon nem lehet említeni a másik szállodával. Úgyhogy visszamentünk az MM Continentalba, összecsomagoltunk és kijelentkeztünk.
Átköltözés után elmentünk Sarnathba, ahol Buddha az első beszédét tartotta. Ez is kellemes, békés hely, jót sétáltunk, nézgelődtünk a sztupát körülvevő kertben. Kifelé jövet itt elkövettük azt a hibát, hogy adtunk pénzt egy koldusnak. Ugyanis alig lézengtek emberek és koldusok is alig voltak, de amint pénzt adtunk, mintha a föld alól teremtek volna elő, egyszerre csak körbekaptak és alig tudtunk bemenekülni az autóba.

Innen egy selyemműhelybe mentünk, mert anyósom vásárolni akart. Leültettek, kóla, bemutató, aztán kezdődött a vásárlási ceremónia, számomra irtóztató, ahogy kedvesen mosolyogva erőlködnek, közben meg tudod, hogy az egész egy álca és csak azon jár az esze, hogy verhetne át még jobban. Végül is több órás válogatás és alkudozás után megvettük, amit akartunk.

Már erősen készülődtek a Holira, mindenhol álltak a máglyák a városban.

Megvacsoráztunk a szálloda kertjében utána pedig a szobánk teraszán beszélgettünk, Mahavir hozott indiai sört, hideget, és a Jaipurban vásárolt rágcsálnivalókat eszegettük hozzá. A borravalót már korábban megkapta, nagyon boldog volt (150 dollárt adtunk neki) és mesélte, hogy vett a feleségének két szárit Varanasiban! És hogy ilyenre még soha nem futotta. Elbúcsúztunk, megkaptuk ajándékba a kazettát, amit annyit hallgattunk a kocsiban és ami nagyon tetszett.

20. nap
A délelőttöt a szállodában töltöttük, hosszú volt az elmúlt közel 3 hét, nagyon kifáradtunk. Délben megebédeltünk, méghozzá csirkét. A csontot, maradékot összegyűjtöttem, ahogy szoktam és kimentünk a szálloda elé sétálni egy kicsit és kutyát keresni. A szálloda előtt várakozó taxisok azonnal körülvettek. Amikor elővettem a papírzacskót, benne az ebédmaradékokkal, azzal, hogy kutyát keresünk, az egyik sofőr kikapta a kezemből, hogy majd ő megeszi. Csalódott képet vágott, hogy tényleg csak csont volt benne. Egy közeli kis utcában találtunk kutyát, de a szent városban annyira rettegtek a kutyák az emberektől, mint korábban még sehol. Végül letettük az ételt a földre és elmentünk, remélve, hogy ha nincs ott senki, majd közelebb merészkednek.

A Jet Airways járata 14.40-kor indult Delhibe, előtte a még tegnap leszervezett sofőrrel megyünk ki. Már nyilvánvaló mindenfelé, hogy jön a Holi, az élet kezd leállni, az emberek az ünnepre készülnek.
A repülőtéren, ami egy kis falatnyi hely, nagyon komoly ellenőrzés van, látszik, hogy iszonyúan odafigyelnek a biztonságra. A repülőút meglepően kényelmes. A gép tiszta, a snack, amit kapunk kimondottan finom.

Delhiben a reptéren vártak a szállodából, a megbeszéltek szerint. A Hotel Singh Continental-ban szálltunk meg a Karol Bagh-ban, a környék lepukkant és nem túl érdekes, de a szálloda makulátlanul tiszta, kellemes.
Amint elfoglaltuk a szobát felhívtam Shampát, este fél 7-re jöttek értünk. Új kocsijuk van, és az az érdekes, hogy nem vették le az ülésekről a nylon borítást. Sokig tartott az út, Delhi tényleg óriási. Útközben megálltunk húst és kólát venni. A furcsa az volt, hogy mi Shampával a kocsiban maradtunk, a fiúk mentek vásárolni. Igazi hentesnél voltak, az árus ül a kiskocsi tetején a húsok között, ott szolgálja ki a vevőket. Shampáék egy fallal körülvett, védett lakónegyedben laknak, egy csomó társasház van így. A kocsiknak a ház aljában fedett parkoló van és hátsó lépcsőn lehet a lakásokhoz feljutni. Az övéké amerikai stílusú, azaz azonnal a nappaliba lép az ember. A lakás kicsi de barátságos és jó kialakítású viszont mérhetetlen koszos. A falak a villanykapcsoló körül a koszos kezektől befeketedtek, a fürdőszoba tragédia viszont a tévén még rajta a nylon borítás. Úgy látszik ez szokás errefelé, hogy mindenen rajta hagyják a nylont, ameddig csak lehet. Tudni kell, hogy külön takarító, külön WC pucoló és külön szakács van náluk. Minden nap kell takarítani, mert a por ellen nincs más védekezés és állítólag a porszívó nem is hatásos, a párás melegben a por letapad és a porszívó nem szedi fel. Nagyon finom ételekkel kínálnak, van dhal, nagyon finom kis fasírtok, nyársra húzott fűszeres kecskehús, luchi és persze rizs. Meg a különböző édességek, amik nekem egyáltalán nem jönnek be, mondjuk én nem szeretem a tejes dolgokat alapból, még a Túri Rudit se, nemhogy a rashgullahot. Késő éjjel inkább hajnalban érünk vissza a szállodába, már Holi van és Shampáék azt tanácsolták, hogy ne menjünk ki aznap az utcára, mert a tömeg iszik és erőszakos és bajba kerülhetünk.

21. nap
HOLI – a színek, a tavasz ünnepe.
Reggel sokáig aludtunk volna, ha nem kezdődik el a durrogtatás, hangzavar, így az ablakból néztük a mindenféle színekben pompázó csoportokat, akik az utcán vonultak. Egész délelőtt nagy a mozgás, délután 4 felé már kezd csöndesedni a dolog. Az ablakunk alatt egy vasaló stand van, tegnap még a ruhát vasalták egész nap, ma a család – mindenki egyöntetűen lila a festékektől – kiül a padra és beszélgetnek. Mi közben tévét nézünk és eszegetünk, a kedvencem a vegetáriánus club szendvics, azóta is csinálom itthon is: fehér kenyérszeletet az ember megken ketchuppal, rászel friss uborkát, aztán megint egy szelet kenyér jön, erre friss paradicsom kerül pici újhagymával megszórva és végül egy újabb szelet kenyér. Egyszerűen isteni! Lehet bele sajtot is tenni.

22. nap
Az utolsó napunk Indiában.
A szállodában béreltünk autót és sofőrt mára. Egy Thalis az autónk ma, kisebbe nem férnénk el, hiszen 4-en leszünk, Shampa jön velünk, úgyhogy az első dolgunk, hogy elmenjünk érte.
Már a legelején visszasírjuk Mahavirt. Shampáék ugyanis egy olyan negyedben laknak, ahova csak úgy lehet eljutni, ha egy kis szakaszon kimegyünk Delhiből és a sofőrünk (egy ellenszenves kis ürge) nagyon ideges, hogy erre nincs jogosítványa. Nem igazán értem, hogy miért van ez, és hogy ha valaki taxizik Delhiben, akkor mért csak egyes kerületekre van jogosítványa, de mindegy.
Shampát felvesszük, ő jól leteremti a sofőrt, aztán már megyünk is a városnéző körutunkra. Elsőnek a Bahai templomot nézzük meg, illetve csak néznénk, mert hétfőn zárva van. Végül is a lényeg a templom lótusz virágot formázó alakja, ezt a kerítésen kívülről is látjuk. Aztán jön a Qutab Minar, a nem rozsdásodó vasoszlop és a romok, egyszerűen fantasztikus, persze kerül csontsovány, éhező kölyökkutya is, aki jóízűen eszi meg a reggeliről elhozott pirítós szeleteket. Jócskán elmegy az idő itt, megéhezünk, úgyhogy összekötjük a kellemeset a hasznossal és elmegyünk a Delhi Haat-ba, ami egy étel és népművészet bazár, a belépő fejenként 40 R. Nagyon szép, tágas udvar, amit két oldalon boltok illetve éttermek vesznek körül, mindenhol más terület konyháját lehet megkóstolni. Miután körbesétáltunk és megvettük, amiket akartunk, a bengáli éttermet választjuk, mert Shampa bengáli származású. Rendel nekünk valami tésztában sült fasírt szerűséget, ami nem rossz de olyan zsíros, hogy alig bírom megenni.
Gyümölcsöt és édességet szeretnénk még venni meg a kutyáknak ajándékot. Shampa elvisz minket egy zöldségeshez, veszünk piros színű sárgarépát, ami más ízű, mint az itthoni répa de mást nem találunk, sajnos ez az időszak ilyen szempontból rossz, mert nincs mangó, a papayának is vége és másféle különleges gyümölcs-zöldség sincsen.
Végül egy kutyás boltba megyünk el, a bolt akkora, hogy egy ember éppen hogy elfér benne, a tömeg óriási, kint várunk, amíg Shampa Sparkynak vásárol. Egy férfi áll ott egy fél éves körüli német juhász kölyökkel, akin se nyakörv, se póráz, nagyon helyes kutyi. Egy kóbor kutya a közelébe merészkedik, a gazda erre úgy oldalba rúgja, hogy a kutya vonyítva szalad el. Elborzadunk. Talán látszik rajtunk és azért, talán mert tényleg jóérzésű, egy férfi odaszól és a hangszínből következtetve szemére hányja, hogy ezt talán mégsem kellett volna.

Késő délutánra jár, amikor Shampát letesszük otthon és visszaindulunk a szállodába. A sofőr határozott utasításunk dacára sem egyenesen megy vissza, hanem megáll mindenféle boltok előtt, hogy menjünk tán be vásárolni. Látja, hogy nem mozdulunk, hogy eszünk ágában sincs vásárolni, mégis csak áll a kocsival és vár. Nagyon határozottan rászólok, hogy azonnal vigyen a szállodába.

Pihenünk, vacsorázunk és este 11-kor elindulunk a reptérre. A reptér a tömeg irtózatos, többszörös biztonsági ellenőrzés után végre bejutunk. A moszkvai gépre rengetegen várnak, persze főleg indiaiak, akkora kofferekkel, hogy egy elefánt is beférne. Kaotikus tolakodás van a check-in-nél, sorról szó sincs. Ezúttal jól jön, hogy anyósom kint élt Moszkvában, amikor már látjuk, hogy több kettőnél, akkor ő is előveszi a kint ellesett technikát – az indiaiak legnagyobb megdöbbenésére. Hideg gyűlölet vesz körül minket, az a nő, aki elénk tolakodott szidalmak áradatát zúdítja ránk, mert nem hagyjuk annyiban. A biztonsági emberek szólítják ki a tömegből az embereket, akik a check-inhez mehetnek, tetszésük szerint. Bár a sorban mi állunk legelöl, a hátunk mögül hívja előre az indiaiakat.
Nagy nehezen bejutunk, újabb sor az útlevél ellenőrzésnél, még jó, hogy a gép 4 órát késik, nem is lennénk kész időre.
Eseménytelen utazás után megérkezünk Moszkvába, ahol a sok késés miatt alig kell várnunk a csatlakozásra. Délelőtt 10.30-kor szálltunk le Ferihegyen.

Fantasztikus, élményekkel teli 21 nap volt, de úgy jöttünk haza, hogy soha többet. Azóta sok minden megszépült bennem de, hogy mikor tudom Attilát egy dél-indiai útra rábeszélni, azt nem tudom.

Bozóki Ágnes

A szerző írásai Az Útikalauzban

Bozóki Ágnes: Brazília – 2002

Bozóki Ágnes: Hollandia a tulipánvirágzás idején – 2006

Bozóki Ágnes: Indiáról – kicsit más szemmel – 2004

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu