Gál Zoltán György: Az őszi Japán a hegyeket járva – 2017

Régi szerzőnk folytatja Japán bemutatását. A kitérőkkel együtt több mint 1500 kilométeres út során elsősorban az ország fővárostól délre eső részének hegyvidéki nevezetességei közül választották az úticélokat. A megszokott alapossággal fogalmazott szöveget csábító képekkel illusztrálta.

Az itt leírt utazás a korábbiak nyomán az őszi Japán legszebbnek tartott hegyvidékeiből szemezgetett, utazással együtt 19 napos időtartamban. Az őszi utazáshoz az időt ki kell fogni: jó eséllyel száraz, napos és enyhe a japán ősz, de ez alkalommal éppenséggel elég esős és a hegyekben már hűvös, helyenként némileg havas tájak vártak minket.

Írásomban – mint korábban is – a helyek nevét a szokásos úgynevezett „romaji” (rómadzsi), azaz a japánból angol kiejtés szerintire való átírással tüntetem fel (ezekkel találkozik az utazó útikönyvben és a helyszínen egyaránt), helyenként odaírva a helyes magyart is (amely Tókjó és Kjótó, nem pedig Tókió, Kiotó – ez a két eset jellemző arra, hogy ha a romaji-t rosszul írják át magyarra, mi lesz belőle). Ahol magyar kiejtési módot nem tüntetek fel, ott az eléggé adja magát (pl. a w az símán „vé”, stb.), az u-kat ü-nek ejtik, a ts-et meg c-nek, az sh-t meg s-nek (lásd: „Micubisi”). Japánban az a szokás, hogy a tulajdonnevek végén a közneveket is japánul közlik, majd megadják utóbbinak az angol fordítását, pl. Chuzen-ji tó, Momiji-take vízesés, Hozen-ji templom. Próbáltam e tekintetben következetes lenni a szövegezésben.

Október 19-20. Repülőutunk Qatar-on keresztül eseménytelen volt, és bár 15 óra hosszú idő, de nem tűnt annak. A Budapest-Qatar öt órányi időtartamához képest a járatra beállított keskenytörzsű Airbus A320-as elég szűken van beszékezve. A másik 10 óra meg pláne hamar elment: aludtunk sokat. Bár keresztezte a gép a Karakorum vonulatát Pakisztán északi határán, de semmit se láttam a nagy hegyekből – tán mert elég felhős volt. A kaja nem rossz, de nálam eddig a Turkish Airlines után csak a második, párban az Emirates-szel. Qatar Hamad reptere azért kisebb, mint Dubai International.

Átreppentünk egy “rövid nap”-ot (hiszen a föld forgásirányával szemben repültünk) és este már sötétben, negyed hét tájt szálltunk le Tokyo Naritá-n. A JR (Japán Vasút) itthon vásárolt kuponok bérletre átváltása már rutinosan ment, és a Narita Expressz nevű vonat 80 perc alatt beért Tokyo főpályaudvarra, ahonnan még négy megálló HÉV-vel (van a város alatt egy-egy HÉV- és metró-hálózat) és még két megálló metróval a szálloda. Figyelni kell. Minden csilingel, zenél: a mozgólépcső, a hangosbemondó. Esik, szerencsére pár lépést kell csak mennünk. Parányi két szoba a hotelban a miénk: olyan kicsik, hogy zavarjuk egymást a cókmókkal. Szerencsére a tizennegyediken forróvizes onsen (fürdőmedence), merülök hát egyet.

Október 21. Kis reggeli a közért (vagy 7/11, vagy Lawson’s névre hallgat, valamelyikből mindenütt van) péksütemény- és kávé-készletéből, majd irány Ueno vasútállomás (ez a másik nagy Tókióban a Tokyo Station mellett), onnan shinkansen-nel egy óra Koriyama; ott eszünk egy gyors soba- (hajdina-metélt) és udon-(vastagmetélt) levest az állomáson. További 50 perc a helyiérdekűvel Inawashiro. Itt van Japán harmadik legnagyobb tava (Inawashiro-tó) szép hegyek közt – közel Balatonnyinak nézem. De mi nem ide jöttünk, hanem innen még kb 10 kilométernyire északnak igyekszünk busszal, a Bandai-san (hegy) mögött fekvő tóvidékre.

Délután háromra be is jelentkezünk a hotelba (nagy konferencia- és esküvő-szálló, jó onsen-nel) és hamar kibérelünk bicikliket, majd teszünk egy 8-10 km-es kört pár szép kis tó mentén, aszfaltutakon kerekezve. A Bandai-san ködben van, de nem esik. A vulkán 1888-as kitörése elzárta a patakok útját és kialakult a 30-40 tóból álló táj. Horgász- és síterep mintegy 700 m magasan. Gyönyörű vöröslő őszi erdők, kevés ember, üdülőházak, pár bolt, egy benzinkút, dimb-domb.

Vasárnap a következő nap, esik. Délig alszunk, jól jön a pihenés. Bolti péksütemény, töltött rizs szendvics az ebéd, aztán egy kölcsön esernyővel felszerelkezve uzsgyi át az idegenforgalmi irodába! Nevemről az irodai munkatárs rögtön Kodályra asszociál és Bartókot említi – hihetetlen, milyen tájékozottak! Budapestről csak hallott, de áradozik róla az úriember.

Némi hezitálás után ketten nekivágunk a Goshi-ki-numa (“színes tavak”) – ösvénynek, már fejenként külön ernyővel. Csodaszép másfél óra: őszies idő, smaragdzöld tavak, sárguló és vöröslő japán juharok, nyírek. Közben be is esteledik, így hát busszal visszamegyünk a hotelhoz; kaja a közértből.

Sajnos a Bandai-san vulkán megmászása kimarad: a Lan tájfun éri el éppen Japánt a hírek szerint, még egy napig esni fog az előrejelzés szerint (nem tévedtek sajna).

Október 23. Sajnos már korán, a 8:55-ös busszal mennénk le a hegyről (nyomaszt az útiterv, utazunk tovább), de se ez, se az első vonat Inawashiro-ból Korijamá-ba sem közlekedik, úgy mondják: tájfun van, habár már valójában csak eseget és szélvihar van. Egy hongkongi párral megbeszélve és osztozva a költségeken – gyors döntést követően – taxival jutunk vissza (azaz le a hegyről) Koriyamá-ba. Onnan pedig már többféle vonattal, három átszállással Oyama-n, Takasaki-n át a Japán-Alpokba, kvázi Nagano “mögé”.

Busszal megyünk az út végén Kusatsu Onsen-be, 1200 méter magasra. Ez az útikönyvek szerint az egyik legklasszikusabb japán fürdőváros. Favázas házak a főtéren, közepén favályúkban csobog a kénes gőzölgő forrásvíz.

Koreai étkezdében faszénen magunknak sütjük a marhahúst, -májat vacsorára, sake-t iszunk. Még egy környi séta a kivilágított házak közt, aztán irány a fogadó: hideg van, kis olajradiátorokkal fűtünk, futon matracon meleg paplan alatt alszunk, rizspapír az ablak. Saját onsen-ünk is van a szálláson: meleg forrásvíz medencében, az alagsorban.

Október 24. Reggel a kisváros “lármafája” (kiépített hangszóró-rendszer) tűzriadó-próbával ébreszt: a Shirane vulkán (a felettünk lévő hegy) végül is pár éve ismét aktív volt (és azóta 2018-ban aztán megint ki is tört). Napok óta készültünk a mára ígért jó időre, úgyhogy 8 órai keléssel, 9 °C-os időben indulva hamar ki is értünk a buszhoz – mely (pechünkre?) mint kiderül, “ma nem jár fel a hegyre a hó miatt”. A helyzet az, hogy a teknőszerű völgyben fekvő város felett egy felföld terül el úgy 1700 méter magasban, mintegy 20×20 kilométeres területen, melyből vulkáni kúpok emelkednek ki (ezek egyike az öt éve már Yudanaka irányából, a hegység túlsó feléről általunk megmászott Shiga – Lásd bővebben: Japán körutazás 2012 című útleírásomat -, oda szerettünk volna feljutni, azaz a közeli síterep legfelső felvonója tetejétől félórányira lévő Shirane vulkán nevezetes türkizkék vizű Yugama krátertavához.
Aztán a délelőtti busz-felvonó üzemszünet után (amit a szerpentinen sétával töltöttünk el) gyorsan bekaptunk egy soba-tészta levest, és az azonnal induló síterepi ingyenes busszal felmentünk a kabinoshoz. Kicsit felhősödött, de szépen felértünk a lifttel tíz perc alatt 2000 méterre. Ott már egy kis kásás hó fogadott, +6 °C és a hágón a parkolóban a sok kocsi. Tovább már csak 15 perc és 160 méter szint gyalog, úgy 10 centis olvadó hóban (ingyenes síbotok kikészítve persze, meg egy esetleges kitörés esetére fedett beton-menedékek) és már fel is értünk a kilátópontra. Körben a Nagano-i Alpok hegyei: az Asama, az Azumaya és mások.

Úgy 500 méterre lehet csupán a savas tavat megközelíteni, mégiscsak egy működő vulkán krátere. Kitörése ugyan 1983 óta nem volt, akkor is csak hamu, de azért meghökkentő belegondolni. Hihetetlen a színe: türkizkék, állítólag 1.3-as a Ph-ja, úgyhogy körülötte kénes kiválások figyelhetők meg, élet, növény nem nagyon. Olyan 30 °C a víz hőmérséklete mostanság, de száz évvel ezelőtt még állítólag fortyogott.

Nem sok időnk volt, hogy a kabinost, buszt lefelé szépen elérjük, így viszont du. ötre már itthon is voltunk. Egy egyszerű kis japán vendéglőben a pultnál ettünk nyers vörös tonhalat nyers tojásba mártogatva, meg tempurá-zott (azaz tojásba forgatott, olajban kisütött) rákot és zöldséget, miso levessel, kis zöldségkörettel, rizzsel – volt angol menü is. Remek napot zártunk.

Október 25. Esik reggel, délelőtt – kiugrom csak a boltba, mikor csendesedik: egypár kész tésztás levest hozok, forró vízzel felöntve finom. Házigazdánk hoz pár péksüteményt, vizet, narancslevet. Délután fél ötkor tartják a főtéren álló fürdőházban a “vízkavarás bemutatót” – napi hatszor adják elő a helyi asszonyok a “hogyan hűtöttük régen a forrásvizet fa lapátokkal forgatva” zenés, énekes műsort. Érdemes az interneten rákeresni a hely nevére, vannak fenn videók. Jópofa volt.  (például itt egy: https://www.youtube.com/watch?v=UmE2qEgdFko – gyá)
Megnéztük a bemutatót. Utána az egyik nyilvános onsen-ben a főtéren jót láb-mártóztam. A melegebbik medence vize lehetett vagy 50 °C, abban a hozzám hasonló kezdő népek pár másodpercig bírják.

Még felsétáltunk az üdülőtelep felső részén a völgyben kialakított parkba – patak, japánkert, lábfürdő, rotemburo (ez olyasmi, mint az onsen, csak nagy szabadtéri medencéje van, ellentétben az onsen-nel, ami kis kör alakú medence rendszerint). Kár, hogy sötét lett már addigra.

26-án aztán átutaztunk Takasaki, Nagano, Matsumoto érintésével (utóbbi helyen található Japán általam eddig látott legcsodálatosabb várkastélya, érdemes rákeresni) a Japán-Alpok központi részébe, fel a Norikura-felföldre. Sütött a nap hét ágról. Házigazdánk segített és hogy ne kelljen a busszal hurcibálni a bőröndöket, Kusatsu-ból kocsival levitt az első vonatig, de így is elment az utazással a nap. Körbevonatoztuk a már behavazott Asama vulkánt. Gyorsan ettünk egy tésztát az egyik állomáson, meg vettünk magunkhoz vacsorára fel a hegyekbe félkész ételt.

Az út vége nagyon szép tájon vitt, sajnos már sötétben; a busz egy darabig a Matsumoto-ból Kamikochi-ba (erről írtam a 2014-es útleírásomban már) vezető utat követte, aztán nyugatnak kanyarodott; 1500 m-en szálltunk le. Sí-üdülőhely ez a Norikura Kogen Onsen (~ felföld(i) fürdő) pont úgy, mint Kusatsu, csak sokkal kisebb. A ház, ahol megszálltunk, olyan ryokan-féle (azaz fogadó-turistaszálló), főleg túrázók, síelők részére. 500 JPY-ért reggelizhetsz a hűtőből bármit: van főzőlap, serpenyő, tányér, pohár és az étkezéshez japán, illetve nyugati stílusú alapanyagok. Onsen van benti és szabadtéri, egyéni vagy páros használatra – előre foglalni kell a fél-egy órás időablakot, de ingyenes. Tágas szoba, tatami padló, a futon-ágyat magadnak készíted el. Villanyfűtés, sőt még karosszék is van (nem triviális egy hagyományos japán szobában).

Mivel remek idő volt 27-én, tervben volt a Norikura-dake vulkán megmászása, de sajna a korai hó miatt a busz itt sem járt (fel kellett volna mennünk vele a szerpentinen 2700 méterre a fesős parkolóba), anélkül meg 1500-ról a 3027 méteres hegy megmászása időben egy nap alatt esélytelen. Úgyhogy ehelyett egy egész napos körtúrát tettünk: felmentünk kis tavak, lápok érintésével 1900 méterre a Sambon-vízesésig, lefelé a Zengoro-vízesést érintve. Az erdőkben japán vörösfenyő hullatta a levelét, meg nyírfa, talán japán szilvafa és júdásfa. Sajnos ebben a magasságban a japán juhar vörös levelei már nagyrészt lehullottak, de így is pompázatos színű erdőket jártunk. Andezit hegyek, a domborzat akár a Börzsöny, vagy a Mátra, csak jó 6-800 méterrel magasabban. A lefutó sziklaormok, mint a Vadálló-kövek a Pilisben, pont olyanok. A síterepen át értünk vissza, egy helybeli fürdőház kis éttermében ettünk. Onsen-ezés elalvás előtt.

Október 28. Bár a jó idő kitart, feszes az útiterv: tovább utazunk Magomé-ba, a régi Nakasendo-postaút egyik szépen megőrzött kis falujába. Amikor a középkorban a dajmjó-kat (földesurakat), vagy pláne a shogun-t Edo-ba szólította a kötelesség, a Tokaido-postaúton (a tengerpart közelében) vagy ezen a hegyeken átvágó Nakasendo-postaúton utaztak. Magome is egy ilyen fogadó és lóváltó állomás volt régente, a házakat szépen megőrizték – mára már a gyalogosoké az utca. Szállásunk egy falusi házból kialakított fogadó volt, Magome Teaház (-Chaya) néven. Az odavezető út utolsó etapján a csatlakozó buszt a vonat lekéste (lám: van ilyen itt is! Minden más csak mendemonda), úgyhogy taxival tettük meg azt a pár kilométert. A taxik mind szögletes, régimódi Toyoták, gyakran horgolt fehér fejtámla terítővel, LPG-s motorral.

Lepakoltunk és (minő meglepetés!) esett, úgyhogy busszal mentünk át Tsumago-ba.

Ez a falu még autentikusabb talán, mint Magome. Kis üzletek, régi hatalmas útjelző kő, kis templom a dombon, egy költő szülőháza. Azuki-babbal töltött kis rizs-sütit, meg édes szójás szószba mártogatott pálcikára szúrt rizsgombócot kóstoltunk. Busszal mentünk visszafelé is Magomé-ba sötétedéskor, nem lett volna jó gyalog fel-le a dombon át a hét kilométer az esőben. Pedig itt ez a klasszikus kirándulás. Az utolsó busz öt előtt ment, ötkor sötét volt már. Este a chayá-ban sokat beszélgettünk egy nagyon értelmes 69 éves dán gépészmérnökkel (nyolcadszor járnak Japánban a feleségével), meg egy kevésbé érzelmes ausztrál asszonnyal.

Október 29. Reggel is esett. Legurítottuk a meredek főutcán a bőröndöket és busszal, vonattal Nagoyá-n és Okayamá-n át elutaztunk délebbre, Shikoku szigetére, Matsuyamá-ba. Közepes méretű város, úgy 300 ezresre becsülöm, jópofa öreg villamosa van, és HÉV jár az elővárosokba. Mivel szállodánk a fő bevásárló utca mellett feküdt, az utóbbin ettünk sashimi-t (nyers hal: lazac, vörös tonhal rizsen) egy kis családi kifőzdében.

30-át a városban töltöttük; megnéztük a Matsuyama-i várkastélyt a hegyen (libegő és kötélvasút is jár, igen magasan fekszik a vár a város felett) – nagyon szép, három nagy tornya van, az öregtorony háromemeletes. Fából építették újra a II. világháború után, ötven év alatt; az oszlopok és gerendák kámforfából vannak, merthogy azt nem rágja a szú. A felső várudvar tele van cseresznyefával, tavaszi virágzáskor csodaszép lehet. Az ősz színei is megkapóak. Ifjú párt fotózták éppen esküvői kimonóban. Jóval lejjebb, az alsóvár romjain egy narancsligetes kertet hozták létre. Mint sokfelé a városban, itt is roskadoztak a fák a narancsoktól.

Matsuyama régi kikötővárosa Mitsu névre hallgat (mára persze már összeépült Matsuyamá-val); kivonatoztunk oda délután. Sétáltunk egy kört, átkeltünk egy kis komppal a folyón, de minden zárva volt már, pláne a reggeli halpiac. A napot a neves Dogo Onsen-ben, Matsuyama szép favázas közfürdőjében zártuk, a villamos vitt ki oda.

Mindenütt Hong Kong-i, meg koreai turisták, de sok a japán is. Vacsorára kész tésztaétel mikrózva a boltból, ezt most éppen rémesnek találtam.

Október 31. Elvonatoztunk Saijo-ba, a városka gyorsvonattal (ennek neve itt tokkyú) egy órányira van kelet felé. Onnan indult a busz az Ichizuchi San vulkánra vezető túránk kezdőpontja felé. Ez az Isizuchi Nyugat-Japán legmagasabb hegye, 1986 méter magas és valamiféle összeállításban a nyolc szent hegy egyike, úgyhogy zarándokok járják. Nem helyben, a hegy alatt lakva leghamarabb déli 12-re érni fel a kötélpálya tetejére, 1300 méterre, és ötkor meg már indul le az utolsó kabin a felvonón, mivel fél hatra sötét van (Japánon belül most már nyugatabbra vagyunk, egy picit ezért később). Ebbe az öt órás időtartamba hát pont majdnem belefért a hegy megmászása, de csak majdnem. Sajnos 1800 méteren, az utolsó előtti pihenőháznál vissza kellett fordulnunk az idő szorítása miatt. Plusz egy-másfél óra kellett volna még, hogy a csúcsot megjárjuk. Gyönyörű idő, napsütés, de hideg volt: 1300 méteren 8 °C, de 1800-on már fagyott a vödörben a víz. Amíg másztunk viszont, alig tűnt fel a hőmérséklet csökkenése. A kilátás pazar, a hegy meredek, szinte végig falépcsők. Kolostorok, szerény zarándokszállások az út mentén. Az előre elolvasott beszámolók szerint felfelé 2:45 óra az út, a helyi kiírás szerint 3:30 – na, az utóbbi a reális. Mindezzel együtt gyönyörű napunk volt: fel-le 1400 méter szintet másztunk; este fél nyolcra már Matsuyamá-ban ettük a soba-levest, meg a sült angolnát (unagi) rizzsel. Pompás, kicsit édes a húsa.

November 1. Utazunk Nagasaki-ba. Ehhez egy nagy kört kell tenni Shikoku szigetéről. Kérdés az, hogy jobb-e gyorsvonattal vissza egészen Okayamá-ig és onnan le Kyushu szigetre – úgyis van ott majd még két órányi gyorsvonatozás a végén – vagy hajóval Matsuyama – Hiroshima rövidítés, és így nyerünk egy órát és vagy 300 kilométert. Utóbbi mellett döntöttünk. Bár a JR vonatbérlet nem jó a tengeri átkelésre, megérte az a plusz pénz, a katamarán 68 perc alatt sebesen átkelt a Seto-beltengeren és délelőtt fél 11-kor már Hiroshimá-ban villamosoztunk az állomás felé. A városról bővebben lásd 2012-en útleírásomban). A további vonatút viszont innen Nagasaki-ig érdektelen volt, délután háromra értünk oda. Házigazdánk kijött elénk kocsival (parányi dobozka volt az autó, de ezek jól elférnek a szűk utcákban), gyorsan letettük a motyót és elindultunk várost nézni.

Nagasaki egy keskeny völgy (azaz inkább három völgy) torkolatában fekszik, a tengeröböl (Kyushu szigete máskülönben csupa tengeröböl, meg félsziget – nagyon tagolt a partvonala) pedig mélyen benyúlik a hegyek közé. A völgyekben futó folyócskákat keskeny medrekbe szorították, ezeken hangulatos kőhidak vezetnek át. Itt is öreg villamosok szelik az utcákat (az egyik közülük pazarul, belül csupa cédrusfa burkolattal lett helyreállítva), és a házak (eltérően Japán túlnyomó részétől) pedig magasra felkapaszkodnak a hegyoldalra. Mindenfele kis szentélyek, templomok. A ház, amiben lakunk, maga is egy torii-kapuk szegélyezte meredek lépcsős utcán fekszik.

Megnéztük a két nyílású ún. “Szemüveg-hidat”, vetettünk egy pillantást Dejima (mára már csak fél-)szigetére, ahol a Japánból mintegy kétszáz évre kiutasított nyugati kereskedők, hajósok – itt úgy mondják: „a hollandusok” – egyfajta enklávéban éltek az 1800-as évek második feléig; körbejártuk a nagasaki belső kikötőt, meg bepillantottunk egy áruházba. Közben besötétedett. A villamostól fel a dombra 10 perc volt csak hazamenni, mediterrán az este, már ami a klímát illeti – sokkal enyhébb, mint a hegyekben volt.

November 2. A közeli Unzen-dake vulkán megnézését a jó idő miatt (15-20 °C van délután) előre hoztuk mára. Vonattal Isahaya 25 perc, onnan a Shimabara-félszigeten fekvő hegy 80 perc helyi járatú busszal, mely az út hosszának megfelelően méregdrága. Fent a hegyen 760 méteren fekszik Unsen Onsen fürdőhely, a helyi “pokol” (tisztára olyan, mint Nápoly mellett a Solfatara) egy parkos kert, melyben gőzölög, bugyborog a feltörő forró víz, fa dézsákban fő a tojás.

Viszont a hegyre vivő kötélpálya felé, a hágóra csak “irány-taxi” van – gyalog reménytelen a távolság – úgyhogy egye kutya: bejelentkeztünk a 14 órai indulásra. Ettünk egy tál tésztát hamar, és negyed háromkor már a kötélvasútnál voltunk fent 1000 méteren. A „ropuvéj” pedig felvitt a Myoken-dake csúcsra, 1342 méterre (Unzen-dake a hegycsoport neve, melynek több vulkánja van: Myoken, Fugen…).

A közeli Fugen-dakéra sajna csak átpillantottunk, hisz az idő elment, a kétórás, csúcsok közti fel-le túrára már nem maradt idő. Kár, mert a közeli Heian (vagy micsoda) nevű csúcs nagyon érdekes, csak 1995-ben “nőtt ki”, az akkor már négy éve tartó utolsó kitöréskor. Gyalog tértünk vissza Unzen Onsen-be; míg az Isahayá-ba tartó busz jött, merültem egyet a három helyi közfürdő 44 °C-os vizében. A többiek megnézték a naplementében a beton szállók szegélyezte kis helyi tengerszemet, igen szépnek találták.

November 3. Nagasaki városnézés. Vettünk napijegyet a villamosra, elballagtunk a mosodába, leadtuk a szennyest és végre egy kávézóban leülve reggeliztünk. Ezután elvillamosoztunk a belváros déli végére, ahol a domboldalon fekszik a “Hollandusok lejtője” (szépen helyreállított gyarmati stílusú faházak kockaköves utcában), meg a Glover-park nevű hasonló hely (egyfajta gyarmati ház-skanzen) és az Oura-katedrális. Nagasaki a leginkább keresztény város Japánban, két jelentősebb katolikus temploma is van, ez a kisebbik. Pár évvel azelőtt épült (tán 1862-ben), hogy a kereszténység elismert vallás lett. A templom előtt II. János Pál pápa szobra, 1981-ben járt itt a Szentatya. A Glover-park nagyon népszerű, sokan sétálgattak benne. Puccininek és egy, a Pillangókisasszonyt népszerűségre vivő japán operaénekesnőnek (Miura Tamaki) szép szobra is áll itt.

Egy sintóista szentélyt (Shuwa-shrine) is megnéztünk ezután, ahol épp egy esküvő előkészületeinek, a násznép bevonulásának, illetve gyermeküket a Sichi-go-san ünnepre templomba hozó családok érkezésének is szemtanúja lehettünk. A Sichi-go-san a három- és hétéves kislányok és az ötéves kisfiúk “gyermeknapja” – a gyerekeket díszes középkori ruhákba (a lányokat kis kimonóba, a fiúkat kis dajmjó-ruhába) öltöztetik és elviszik a szentélybe, minden bizonnyal hálaadásra és áldáskérésre. Büszkén fényképezkedtek a családok, és mutatták meg nekünk is a kis legényeket, ujjal mutatva, hogy “lám: öt éves a gyermek”. Az esküvőre bevonuló vőlegény viszont gyanakvó szemmel méregette a fotózó “gaijin”-t (fehár embert).

Nem messze esett a Shofokuji-templom, útba ejtettük a gyönyörű kerttel rendelkező, négy épületből plusz harangtoronyból álló épületegyüttest. A kertben kámforfák és a kiírás szerint cikádia-pálmák, igencsak úgy néztek ki, mint a mi saga-pálmáink otthon. Persze stimmel: Saga egy közeli város Kyushu-n, innen jöhet akkor a cikászpálma másik neve.

A nap délutáni óráit Urakami városrésznek szenteltük, itt volt az 1945. augusztus 9-i atombomba támadás hipocentruma. Eredetileg Kokura volt a bombázásra kiszemelt város, de az ottani felhős idő miatt Nagasaki-ra sújtott le a sors. A helyi keresztényekre igencsak rájárt a rúd: előbb a japánok főzték őket bugyborgó kénes vízben kétszáz évig, majd éppen elkészült székesegyházukat, az Urakami katedrálist rombolta porig a bomba. Hetvenötezer ember veszett oda, és másik hetvennégyezer sebesült meg. A múzeum megrendítő emléket állít nekik.
Pár száz méterre, a domboldali házak közt áll egy mintegy hat méter magas kőből épült torii-kapu, melynek csak egy lába van meg: a másikat a robbanás mintegy háromszáz kilométeres torló-nyomás szele egyszerűen elfújta. A faházakat, melyben az emberek éltek, dolgoztak, pedig több kilométeres sugarú körben kártyavárként döntötte romba. Iskolák betonfala, vasszerkezetek torzultak el, dőltek le. A hipocentrumban (a hely, mely felett a bomba robbant) egy fekete kő-obeliszk és a régi katedrális kőfalának megfeketedett darabja emlékeztet; a néhai Mitsubishi gépgyár helyén, a béke-parkban pedig az 1955-ben állított ismert ülőalakos szobor és egy, a sebesültek olthatatlan szomjúságára emlékeztető, engesztelő víz-áldozat szökőkút. Az új katedrális, a mai, mely vagy ezer embert tud befogadni és Kelet-Ázsia legnagyobb keresztény temploma, már 1959-ben kész volt, de csak 1981-ben szentelte fel Karol Vojtyla, azaz II. János Pál pápa.

Némileg megrendülten villamosoztunk vissza a belvárosba, és remek yakitori-tállal (hamuban pálcikára tűzött mindenféle sültek. halak, zöldségek…), szakéval zártuk a napot. Az egy szem szusizó (nem túl népszerű errefelé: lehet, hogy túl turistalátványosság-ízű dolog a helyiek szemében) zárva volt. Este otthon aztán rájöttünk, hogy a mosodából pár fontos ruhadarabot nem kaptunk vissza…. Sebaj, reggel majd, útban az állomásra a taxival megállunk, és megpróbáljuk visszaszerezni.

November 4. Nyolcra jött a taxi, kár lett volna a bőröndöket dombról le, kétszer is felüljárón át vonszolni (nincs ám mozgólépcső!), meg villamosozni: a taxi alig került többe, mint a villamosjegy. A mosodában már vártak az elmaradt nadrág, pólók, zokni, szépen becsomagolva és sűrű bocsánatkéréssel.

Hosszú vonatozás Nagasaki-ból Shin-Tosu-ig gyorssal (tokkyú), onnan shinkansen Tokyo-ba, egy gyors “lóváltással” Shin-Osaká-ban. Tokyo-ban háromnegyed ötkor sötétedik, háromnegyed órával korábban, mint Nagasaki-ban – ennyit jelent tíz fok hosszúsági környi távolság megtétele.

Tokyo állomásról még pár megállót kellett mennünk HÉV-vel (a JR, azaz a japán vasút kezelésében lévő, a metróval azonos funkciójú hálózaton) Nippori külvárosig, majd kutyagolni pár száz métert a szállásunkig. Yanaka egy viszonylag jómódú külváros, szép, jórészt egy-két emeletes házakkal. Minden második telek jóformán egy-egy buddhista templomkörzet. A főutcán (Yanaka Ginza a neve) hangulatos kis üzletek. A panzió recepciója egy trendi kávézó emeletén üzemel, a szállás maga pár házzal odébb egy fogadó, tatamis szobákkal. Nagyon dizájnos volt, és rém kedves a kiszolgálás: “welcome drink”-képpen csésze zöld tea, kis házi keksz. Ajánlották a környék közfürdőit (sento), ingyenes belépővel. Meg pár éttermet. Az egyik szusizóval próbálkoztunk, és bár tele volt, kerítettek nekünk egy asztalt az emeleten. Remek szusit és sashimit (ugyanaz, csak a halak, rákok egy mélytányér főtt rizsen vannak) ettünk, sörrel, szakéval öblítettük le. Utána elmentünk abba a fürdőbe, mely állítólag valódi forrásvízre települt – ami szent, hogy jó forrón jöhet ki a földből, mert a medencében, már szinte folyamatosan hideg vízzel keverve is volt vagy 48°C-os… ami nagyon meleg már. Remek volt, nem is fázik ez után az ember az utcán, még ha 5°C is van csak odakint.

November 5. Utolsó napunk. A kávézóban remek reggeli (japánt kértünk: miso leves, benne kis főtt csirke-bőr és disznóhús, tál rizs, kis párolt zöldség, rántotta-darabka – ez alkalommal nem édes, mint ahogy a szusin szokott lenni), vagdalthús-kenyér pirítva), majd a csomagokat itt hagyva nyakunkba vettük Tókiót.

Az Asakusa-negyedben a Senso-ji templom felé már a bazársoron is hihetetlen tömeg hömpölygött, sok nő gyönyörű kimonókba öltözve, gyönggyel oldalt feltűzött frizurát viselve. Férfi partnereik egyszerű szürke, barna yukata-szerű ruhában. Sokan fényképeztük ezeket a párokat, nőket. Mint ahogy a magukra a füstölőkből legyezgető embereket, vagy azokat, akik a templom lépcsőjén felmenve, sorukat kiváltva megkongatták a gongot és a persely-láda rácsába pénzt dobva, az égiek figyelmét hármat tapsolva fohászkodtak. A bazár a Kannon-kapuig (fedeles, két oldalt szörnyalakok őrködnek) a világi árusoké, azon belül a szerzeteseké – utóbbiak árusították a kegytárgyakat.

Elmetróztunk, HÉV-eztünk a főpályaudvarra, kedves japán ismerősünk Reiko épp Tókióban járt, vele ebédeltünk egy elegáns helyen, a Nihonbashi-negyedben. Mangós curry-t, meg avokádós-paradicsomos és gyümölcsös-tejszines szendvicset. Jópofa, és könnyű volt. Pezsgő dukált volna hozzá. A repülőtérre indulásig hátralévő időt egy sétával ütöttük el a Shinjuku városrészben: tömeg, zaj, de egy érdekes sintóista szentélynél ugyanazt lehetett látni, mint reggel a Senso-ji-nél. A környező utcákban teriyaki (nyárson sült) mindenfélét kínáltak: polipot, halakat, csirkét; vattacukrot és sört árultak, tiszta templombúcsú-hangulat volt.

Átmentünk még az Ochanomizu megállóhoz, megnézni a nevezetes hangszerboltokat. Klasszikus vonós hangszerekkel csak egy-kettő foglalkozott, a többi gitárral, meg fúvósokkal, de a hegedű-brácsa üzletben volt minden, mi szem-szájnak ingere: a román hangszertől a magyaron, olaszon át a kínaiig, a százötven évestől a vadonatújig minden; húrok, párna, gyanta, vonó. Utána mentünk vissza a holmiért a szállásra, majd be a főpályaudvarra, onnan megy a reptéri vonat. Este 8-ra kint Naritán, semmi sorban állás, gyorsan bélyegeket vettünk, és usgyi postára a képeslapokkal. Pár apróbb ajándék még, majd este fél tízkor beszállítás, irány Doha és onnan Budapest. Egy óra eltelik, és huss: máris Kanazawá-tól kissé délebbre, már Korea felé repültünk a Japán-tenger felett.

Klassz volt, Japán ismét ezernyi új arcát mutatta meg, mindnyájan szeretnénk még visszajönni.

Gál Zoltán György

•

Ha érdekesnek találta, egy lájkkal vagy megosztással ajánlja másnak is!

 

Iratkozzon fel a Utikalauz.hu hírlevelére, hogy ne maradjon le semmiről! A feliratkozással hozzájárul adatainak a hírlevél küldéséhez szükséges kezeléséhez.(Adatvédelmi szabályzatunkat itt olvashatja)