Gál Zoltán György: Oszakától Hokkaidóig – Japán – 2014

Egy háromhetes saját szervezésű utazás a Föld túlsó oldalára. A beszámoló alapján a kirándulás szinte olyan volt, mintha csak átugrottak volna itthon valamelyik szomszéd városba. Az érdekes látnivalók mellé sok információt is kapunk szép képekkel körítve.

Ezen az úton – a 2012-es utazásunkat kiegészítve – Japán északi és keleti részét jártuk be, több-kevesebb teljességgel; eljutva Osakától egészen Hokkaido sziget közepéig. Igyekeztünk olyan helyeket látni, melyeket korábban még nem. Vonattal utaztunk, meg autóbusszal és nagyon sokat gyalogoltunk. Sokat esett az eső, tájfun égszakadása is ért minket – szerencsére nem a közepe -, de földrengést most nem éreztünk. Minden programot magunk szerveztünk, szállást is, és minden remekül sikerült. Japán már másodjára bizonyította, hogy ez a módszer járható és igen gazdaságos. A szállás és a közlekedés igen drága, az étel olcsó és az emberek roppant kedvesek.

Közlekedés

Kocsival lenne jó Japánt járni, a tömegközlekedés minden jól szervezettsége ellenére, ugyanis az utóbbi helyenként bizony igen ritka – nyilván persze ott, ahol alig van rá igény. Magyarország nem része annak a (talán Genfi) egyezménynek, melynek keretében elfogadjuk egymás jogosítványait. Mondjuk Szlovákia például már kötött rá külön kormányközi egyezményt, szóval egyszer hátha…. Valahogy a nagykövetséggel kell hiteles fordítást készíttetni a magyar jogsiról az utazás előtt, máskülönben a kinti kötelező biztosítás nem ad fedezetet, még ha kocsit kapunk is valamelyik autókölcsönzőtől. Persze az üzemanyag elég drága és az úthasználati díjak is, meg lassú a közúti tempó.

Japánban a vonatközlekedés pompás. Nagysebességű vonattól a mezei metróig (mint nálunk a Piroska) minden van, pontos és hatékony. Mint oly sok helyen mára a világ vasútjain, sosincs mozdony a vonat elején, hiszen minden vonat motorvonat; a normál vonalakon 1 m-es nyomtáv, a shinkansen-en pedig normál vasúti (azaz 1435 mm). A hagyományos vonalak jelentős része egyvágányos, és nagyon jól szervezett a közlekedés – sok is az utas.

Ha vidéken elakad az ember, vagy földcsuszamlás miatt nem jár a vonat, lekéstük, a taxi (pláne ha más utassal osztozunk egy kocsin) rövidebb távra bizony reális alternatíva – pláne ha semmi más nincs. Az autóstop nem ismeretes.

Általában az utazásról

Az egész itt leírt utazás mintegy három hetet vett igénybe. Ennél rövidebb időre is jártam turistaként Japánban, de egy ilyen három hétnél, egy hónapnál rövidebb utazás sajnos csak a leg-leg-ekre elég, és nem fog tudni az emlék elmélyülni.

Legközelebb csak azt a 4 pólót hozom Kelet-Ázsiába, amit valójában hordok, váltva, mosva. A magunkkal hozott ruha nagy része a bőröndből ki se kerül. Hasznos még egy softshell dzseki, vagy egy polár pulcsi, nyárra más nem kell. És egy vékony hosszúnadrág a sortok mellé, a szentélyek miatt.

Van Japánban pár jellegzetes szokás, ezek egyike az ofuro-ba (közfürdő; meleg vizes úgynevezett onsen, sokszor többféle hőmérsékletű medencével) való járás. Mi több, a meleg vizes lábfürdő. Sokszor a szabadban. A dolog alapját a vulkánosság kapcsán, több helyen a földből feltörő meleg forrásvizek adják. Ezekre több helyen teszek utalást.

Írásomban a helyek nevét a szokásos úgynevezett „romaji” (rómadzsi) – azaz a japánból angol kiejtés szerintire való – átírással tüntetem fel (ezekkel találkozik az utazó útikönyvben és a helyszínen is), helyenként odaírva a helyes magyart is (amely Tókjó és Kjótó, nem pedig Tókió, Kiotó – ez a két eset jellemző arra, hogy ha a romaji-t rosszul írják át magyarra, mi lesz belőle). Ahol magyar kiejtési módot nem tüntetek fel, ott az eléggé adja magát (pl. a w az símán „vé”, stb.), az u-kat ü-nek ejtik, a ts-et meg c-nek, az sh-t meg s-nek (lásd: „Micubisi”).

Japánban az a szokás, hogy a tulajdonnevek végén a közneveket is japánul közlik, majd megadják utóbbinak az angol fordítását, pl. Chuzen-ji tó, Momiji-take vízesés, Hozen-ji templom. Próbáltam e tekintetben következetes lenni a szövegezésben.

Egy júliusi hétköznap este indultunk Budapestről a Turkish Airlines-szal. Remek választásnak bizonyult: ilyen fedélzeti ellátást a ’90-es évek óta nem láttam; pompás ételek, fém evőeszközök, tágas üléssorok a turistaosztályon és pontosság. A légi utaskísérők besötétíttettek minden ablakot és így remekül lehetett órás etapokat aludni a gépen.

Helyi idő szerint délután ötkor szálltuk le az Osaka Kansai reptéren, háromnegyed hétkor indult a közvetlen Japan Railways (röviden JR) vonat Kyoto-ba (helyes kiejtése: Kjótó), amit el is értünk. Másfél óra út után már csak 15 perc séta várt ránk a szállodáig. Kimentünk még egy kicsit az utcára – szemben van egy Lawson (helyi szupermarketecske); ott vettünk inni, meg enni egy-egy hideg spagettit húslével, algával, wasabi-val (vizitorma), póréhagymával – remek volt.

Reggelente 9-kor útra keltünk, ugyanis ez az ország délután 5-kor bezár, legalábbis minden nézni- és látnivaló. A közlekedéshez kiváltottuk az otthon vett kuponokkal a JR vasúti bérletünket (Japánban magyar jogsival nem szabad vezetni, ezért a vonatozás – lásd fent.).

Kyoto (Kjótó)

Ebben a városban korábban már eltöltöttünk pár napot, akkor jártuk végig a legismertebb nevezetességeket. Aranypavilon, Ezüstpavilon, Pontocho-negyed… Lásd bővebben: Japán 2012 c. útleírásomat. Most a kevésbé ismert, vagy előre foglaláshoz kötött helyeket szerettük volna sorra venni.

Délelőtt 10-kor már a nem messze fekvő Kyoto-i Higashi Hongan-ji (Higasi Hongandzsi) buddhista templomnál voltunk. Ez a két éve már látott Nishi (nyugati) Hongan-ji párja, a Shónen-in szekta temploma. Nagyjából XVI. századi, persze vagy kétszer leégett, újjáépült. Az Alapító Csarnoka volt nyitva – klasszikus, hatalmas aranyozott cédrusfa épület, tatamis padlóval.

Metróval mentünk tovább hat megállót, a város északnyugati részén fekvő Daitoku-ji (Dajtokudzsi) templom-negyedig még egy 20 perc gyaloglás is kellett a melegben. Cédrusok közt, parkban hat-nyolc buddhista kolostor, templomocska – az egyik nevezetes nyitva volt, szép sziklakerttel – ahol kavics a folyó és sziklakő a hegy. Ittunk egy-egy zöldteát, kis szertartással készítették el nekünk a földön ülve.

Eléggé rohanni kellett utána a Császári Palotához, ahol két hónappal ezelőtt lefoglalt helyünk volt a du. 14 órai vezetett csoportban – másképp lehetetlenség ugyanis bejutni. A vezetés egy órát tartott, mindent kívülről körbesétáltunk a 36 C fokban, benézve a tróncsarnokba, meg a lakosztály épületek elhúzott rizspapír ajtaján. Ezen kívül a tájkertek – itt folyóvízzel, patakkal – voltak látványosak.
Katsura Rikyu (Kacüra Ríkjú) császári nyaraló – császári hivatali engedély kell és az internetes előfoglalási processzus úgy látszik, nem jól működött. Helyette megvolt a Sanjusangen-do (Szandzsuszangen-dó) templom (a neve „a 33 oszlopköz templomá”-t jelenti, hosszú cédrusfa csarnok, melynek tornácán nyíllövő versenyeket tartottak régente, a csarnokban százával állnak az „ezer karú” Amida Buddha – majd 900 éves – faszobrok), meg a Tofoku-ji templom – utóbbinak a sziklakertje érdekelt mindet igazán, úgyhogy azt néztük meg. Cipő le, körbe egy faépület tornácán, kilátás a száraz (patak-mentes) sziklakertre, fejenként 3-400 JPY a belépőért – de gyönyörű.

Elmentünk az állomástól délkeletre pár saroknyira fekvő Toji-(Tódzsi) templomhoz. Ez Japán legnagyobb, 53 méter magas megfeketedett fa pagodája, plusz egy Hondo és egy Tanítás Csarnoka (ezek leírását lásd lejjebb, Horyuji-nél). Hasonlóan egymáshoz, még sincs két egyforma.

Mindenütt egy-egy nyugati, meg jó pár belföldi turista, családok gyerekkel, fiatal párok. Isszuk bőven a vizet, üdítőt az automatákból, muszáj. A szállodában van egy (azaz két, mert nemenként elkülönített) meleg vizes, ún. onsen-fürdő, ez is remek mindenfelé Japánban, már ismerjük.

Hogy mit ettünk?  Például jeges ramen-t (lapos metélt hallevesben, főtt disznóhússal, póréhagymával, beleütött tojással), vagy főtt rizst hagymás disznóhússal, szójaszósszal, rizs-szendvicset (ónigira neve: kis háromszög alakú rizs-táskák olykor algalapban, vagy natúr, cellofánba csomagolva – van tonhalas, majonézes, szójaszószos, wasabi-s…. mindig meglepetés, mi van benne, mert egy betű latin írás nincs rajta). Minden kis ABC-ben van meleg étel: rablóhús, hússal töltött gőzgombóc, ilyesmik.

Ise-félsziget

Bár nem esik közel Kyoto-hoz, de egynapos kirándulás keretében elvonatoztunk ide, pontosabban elsőre Tobá-ba, a Mikimoto Gyöngyszigethez. Jó 3-3 óra volt oda és vissza Kyoto-ból, egy Nagoya-i átszállással.

Mikimoto volt az az ember, aki 1893-ban (talán) a világon először és itt tudott mesterségesen gyöngyöt tenyészteni. Maga Toba egy kis üdülőhely az Ise-félszigeten, innen egy kis híd vezet át a szigetre, ami a családi vállalkozás múzeuma, gyöngyüzlete és kiállítása. Gyöngyhalász nők (“amá”-k) szabad merülés – bemutatót tartanak a tengerben, óránként, a látogatóknak. Csak mintegy 20 mp-et töltöttek lent a víz alatt, tüdővel, egy menetben, de az is elég.

Visszajöttünk két állomásnyit a vonattal (20 p alatt) és leszálltunk Isé-ben. Itt található a sintó hit bölcsője: az Ise-szentély. Itt őrzik a császári jelvények legfőbbikét: a Szent Tükröt – a japán császár a Napisten leszármazottja, a tükör ennek a jelképe. A szentélykerület voltaképpen kettő és ezek úgy 3-4 kilométernyire esnek egymástól; a messzebb lévő az úgynevezett “belső”. Busszal kellett menni, sok volt a japán látogató. Egy-két fehér ember (párok, főleg az ötvenes korosztályból) is előfordul persze.

A szentély minden épületét 20 évente új helyen, új épületfából újjáépítik (itt nem a régi az értékes), 2013-ban (az utazásunkat megelőző évben) pedig, legutóbb magát a Főcsarnokot is. Oda halandó nem is mehet be, csak papok, szerzetesek. De a domboldalon, évszázados cédrusfák alatt a parkban van sok kisebb csarnok, azokat legalább kívülről megtekinthettük. Majd gyalog vissza a buszhoz: az Isuzu-gawán (- gawa a folyó japánul) szép, íves, festetlen cédrusfa híd vezet át, elején-végén szintúgy festetlen torii (jelentése: kakas-ülő) kapuval. Szemben a buddhista épületekkel a sintó legfeljebb a piros és arany színt kedveli, vagy a festetlen fafelületeket.

Uji (Udzsi)

Félnapos út volt – kivonatoztunk Kyoto-tól déli irányban negyedórányira, ahol a Byodo-in templomot, azaz annak Főnix-csarnokát láttuk, további húsz percnyi gyaloglásra az állomástól. Egy parkban, tó partján áll, szépsége az kiotói Aranypavilonéval vetekszik. Engem nagyon emlékeztetett a Nara-i nagy Buddha csarnokára.

A parkba a belépő 400 JPY, a csarnok (mondjuk inkább: kastély) még 300 JPY plusz, vezetéssel – nem olcsó, de bementünk. Van benne egy lapis lazuli kőből kialakított “tavon” úszó, aranyozott fa lótuszvirágban ülő nagy Buddha szobor. Meg a falakon repkedő, muzsikáló kis Buddhák, fából, ezek is az úgynevezett Kamakura-Heian korból valók, tehát 8-900 évesek. A múzeum bemutatta, milyenek lehettek a faalkotmány, a falak, a szobrok eredeti színei, színes festése. Nagyon látványos volt.

A parkban egy fán egy nagy szürke gém üldögélt. Másutt a vizek mellett kis kócsagok békásztak mindenfelé, a parkokban meg barázdabillegetőket látni. És persze varjak kárognak itt is, mint Kyoto-ban és ezernyi a kabóca, hangjuk a forró, párás reggeleken mondhatni mellbevágó.

Ki kell hagyni ezt-azt az útiterv programjaiból, mert pár dolog nagyon nehezen megközelíthető így vonattal csillagtúrázva. Ilyen lett végül a Hikone-i várkastély a Biwa-tó partján (apropó: biwa a japán lant neve is) és a Koya-kolostorhegy a Watanabe-félszigeten (3-4 átszállás és 4-5 óra út vonattal, drótkötélvasúttal, meg busszal – csak egy irányba, plusz vissza – nem nagyon fér bele egy napba).

Horyu-ji (Hórjudzsi) templomkerület

Nará-n túl délnyugatra még 10 perc vonattal, Kyoto-tól déli irányban fekszik ez a hely is. Sajna esett az eső, de nem nagyon, úgyhogy vettünk ernyőket (olcsók voltak: három üdítő ára egy; nem pont ez okból, de egyet nemsokára letettünk és el is vesztettünk) és gyalogoltunk a városkában. Nem túl nagy területen szétszórva, elég koncentráltan terül el a nyugati (a nagyobb) és a keleti (kisebb) templomkerület. A világ legrégibb faépülete, egy mintegy 1400(!) éves buddhista templom, a nyugati templomkerület Hondo-ja (főcsarnoka) is itt látható. Ezek errefelé mindig dupla, sarkán felfelé ívelő (kínai) tetős téglalap alaprajzú csarnokok, bennük rendszerint buddhista Háromság szobrokkal (akiak (ahogy értem) egy – már a Nirvánába (vagy azon át?) – jutott, tehát Amida(bha) Buddha, két kísérővel, ők másik két Buddha-, vagy Bodhiszatva-alak).

A Hondo mellett volt egy ötemeletes pagoda – az is ugyanilyen régi – meg még egy csarnok (a Tanulmányok Csarnoka), abban is Buddhák. Kámforfából, lótuszon ülve. A három épületet körbefutó árkádos folyosó övezi, meg egy harangtornyocska. Errefelé a harangnak nincs nyelve, hanem egy farúddal megütve kongatják. Nagyon harmonikus a három ős-öreg épület együtt.

A keleti templomkerület érdekessége egy nyolcszögletű fa csarnok, meg egy “szoknyás” harangtorony.

Amano-hashidate (-hasidate)

A Japán-tenger partján, Kyoto-tól északnyugatra – ide látogattunk el egy napon. A vonat Kyoto-t elhagyva egy folyó szurdokát keresztezi többször (úgy emlékszem: Hizo a neve), ami ismert kirándulóhelynek tűnik: sziklás mederben szalad a víz, rajta kis hajók, tutajok kirándulókkal, mint a Dunajecen Lengyelországban.

Amano-hashidate arról híres, hogy egy szép öbölben a tenger épített egy 3.5 km-es turzást, amit benőttek az erdei (vagy tán fekete-) fenyők. A mögötte húzódó, olyan 3-4 km hosszú lagúnán végig lehet menni motoros hajóval, majd a végén egy szentély mögött libegővel, vagy siklóval (tetszés szerint) felkapaszkodni a hegyre. Onnan igen szép a kilátás a turzásra, öblökre, a környező szigetekre.  Elvileg a látnivalóknak háttal kell fordulni, és fejjel lefelé a lábad közt kinézni: akkor látod Amano-hashidaté-t (mint a neve is mondja) „az Eget a Földdel összekötő híd”-ként lebegni. Egy sört is megérdemelt a dolog, utána, nem előtte….

Lelibegtünk a hegyről libegőn, majd meg is fürödtünk a tengerben a fenyőfák alatt – kellemes 23-24 fokos lehetett, és elég sós a Japán-tenger vize (végül is egy Oroszország szibériai vidékei és Japán közti beltengerről van szó) de nem sokan fürödtek. Közben leányunk szóba elegyedett egy bácsival, aki elmondta, hogy Kobe mellett laknak, nyugdíjas, de heti három napot dolgozik. Meg hogy 15 éve járnak ide nyaralni a feleségével. A maga erejéből tanulgat, de még sose beszélt angolul nyugati emberrel, és most nagyon örvend (úgy mondta: “delighted”) ennek. Utazna, érdekli Európa, de a felesége nem akarja. És hogy szerinte Japán nem olyan jó, amilyennek mi látjuk: rossz irányba változnak a dolgok…

Végigbaktattunk a turzáson, ahol bizarr módon találtunk egy (az olaszországi) Pozzuoli-ból való hajóágyút kiállítva – a miértről kérdeztük a turista információnál a csajokat, akik azt mondták: 1922-ben a japán haditengerészet ajándékozta a településnek, a harci szellem növelése érdekében.

Két órát tartott a visszaút is, egyszer át kellett szállni Fukuchiyamá-ban. Vasárnap van, a nyári iskolaszünet első napjai, nő a tömeg a vasutakon. Nagymamák utaznak az unokákért mindenfelé, magukhoz vinni őket a szünidőre. A vonatok tele vannak, jól jön a JR vonatbérlet (pass) mellé ingyen kiváltható helyjegy – ha időben mégy a pénztárhoz, jut még belőle elővételben.

Kanazawa

A Biwa-tó nyugati partján megyünk északnak. Két óra az út Kyoto-ból Japán teaházakkal, gésa-negyeddel rendelkező második leghíresebb városába. Ennek is a nagy része persze modern, a pályaudvart szegélyező blokkokkal, hotelekkel, áruházakkal, a Japánra oly jellemző városkép-tervezetlenséggel. A Dormy Inn (koreai) hotel-láncot csak ajánlani tudjuk, remek onsen-jük van a legfelső emeleten, nyitott terasszal és hideg sörrel.

Vettünk egy városnéző buszra való jegyet (fel-le ugróst). Jó ötlet volt, ezzel jártuk be a várost (persze du. ötig, akkor nagyjából minden leáll, ami az idegenforgalmat szolgálja). Az építészeti összkép a japán városokban elég sajátos: nem nagyon van városépítészet a mi európai fogalmaink szerint.

Először futólag megnéztük a helyi aranyfüst(-lemez) gyártó üzem múzeumát. Ezred milliméter vékonyságúra kalapálják az ötforintosnyi darabka aranyat, kozmetikumokba, még teába is teszik (egészségesnek hitték hosszú időn át) amellett, hogy edényeket, szobrokat díszítenek vele persze.

A következő látnivaló a két(-három) Kanazawa-i teaház-(avagy gésa-) negyed közül az egyik: a Higashi (nyugati) Chaya (-teaház) körzet volt.

Érdekes, hogy a tea a japánban is „csája”, mint a türk nyelvekben. Bementünk a leghíresebbikbe (Shima volt a neve) és ittunk is egy-egy (porított teából készült) italt – nagyon szép szertartásosan, helyi készítésű, rusztikus – korongozás nélkül, kézzel formált módon készített – kerámia csészékben szolgálták fel. Maga a teaház is nagyon szép – persze nem is tea, hanem szaké ivásával, meg lányok táncában, samiszen(-gitár) játékában, énekében gyönyörködve múlatták itt az időt a gazdag kereskedők 150-200 éve.

Elmentünk egy buddhista templomot (Myoryuji (Mjórjudzsi) Temple, vagy Ninja-dera (Nindzsadéra) Temple) megnézni, amelyben nem a templom volt a lényeg, hanem hogy az épület a harcos földesurak (a dajmjó-k, akik zsoldos katonákat – szamurájok – tartottak és örökösen háborúztak egymással) rejtekhelyekkel, csapóajtókkal, titkos lépcsőkkel teli háza, kis kastélya volt, ahonnan ráadásul fényjelekkel tudtak a titkos őrtoronyból a városi nagykastély lakóival értekezni. Csak vezetett csoporttal lehetett bemenni, a kaputelefonon fél négykor kellett a 4 órás csoportba jelentkezni, nagyon szertartásos módon, ahogy Japánban általában működnek a dolgok. Tíz perc múlva jöttek, jegyvásárlás, majd aláírással átvetették velünk a vezetett túra végén majdan visszaadandó angol nyelvű brosúrát. Komplikált egy ország, az már szent igaz!

Itt Kanazawá-ban van Japán egyik híresen szép tájkertje: a Kenroku-en (a valaha volt, de már lerombolt kastély hajdani parkja helyén). Még erre is jutott egy óránk, de ez volt a városnézés vége – még a körjárat busz is bezár 18:10-kor.

Shirakawa-go

Shirakawa-go egy skanzen-falu (valójában a falu neve Ogimachi, de mindenki Shirakawa-go néven emlegeti, a buszok is oda indulnak) ahonnan Takayama kisváros, mely „fesztiváli kocsijairól” (is) nevezetes, már nem esik messze.  A Shirakawa-go-nak nevezett hegyvidéki tájat nagyon ajánlja minden utazó falusi hangulata, a háromemeletes, zsúptetős házak miatt. Fennsíknak képzeltük a helyet, de valójában ez nem más, mint a Hida-hegység (a Japán Alpoknak a Honshu szigetén északkelet-délnyugati irányban végighúzódó legészakibb vonulata) egyik – kb. 500m magasan fekvő – keskeny völgye. A hegyvidékre direkt vasútvonal Kanazawá-ból (sem) vezet, de nagy kerülővel, vonattal Toyamá-ban átszállva is lehet utazni.

A völgyben télen nagy a hó (ugyanis a szigetországnak a Japán-tenger felé eső része Szibéria felől védtelen a sarkvidéki időjárással szemben, hasonlóan, mint Kanada), így meredekre építették a falusi házakat. Egyszerű, teljesen fém használata nélkül, cédrusból, bambuszháncs kötéllel ácsolt magas tetőszerkezetes házacskákat láttunk, volt köztük lakóház és magtár egyaránt (némelyik egészen nagy). Annyi volt a kiránduló, mint Szentendrén, és némileg a hangulat is hasonló volt; sok a francia és van pár brit is. Idén oroszt nem láttunk, sőt az eddig eltelt majd’ egy hétben magyart se. Sok a faluban a szálláshely, egyesek itt töltenek egy-két éjszakát. Persze van onsen, azaz meleg vizes fürdő is, anélkül az üdülés Japánban nem üdülés.

Mintegy 2.5-3 órát sétálgattunk, és a végén felmentünk a falu felett 50-60 m-re magasodó kilátópontra, ahonnan remek képeket készít mindenki, aztán visszaballagtunk a méregdrágán mért (tán sok a fizetős országút, biztos az az oka) déli 13:15-kor induló buszhoz Takayamá-ba. Tele volt a járat, a sorok közt középen is ültek lecsapható üléseken. És mindenki beköti magát a biztonsági övvel, mert ki van írva, hogy kell. Nem vitatkoznak az emberek az ilyesmin. Nagyon szimpatikus hozzáállás.

Hida-Takayama (Takajama)

A névben itt a Hida előtag egyértelműsít: a megyét jelzi. Takayamá-ra is kb. 3 óránk jutott, ez arra volt elég, hogy a patinás kisvárost egy nagy körrel végigsétáljuk. A város nagyon tetszett – itt érdemes volna pár napot eltölteni. A várost a környező hegység kapcsán gyakran Hida-Takayama-ként emlegetik.

Takayama hagyományos, a Tokugawa-sógunok idejében alapított (XVI-XVII. sz-i) kereskedőváros, sok szépen restaurált egyemeletes faházak alkotta utcával. A kereskedőházak némelyikében régente szakéfőzde üzemelt, most pedig szakét lehet kóstolni és vásárolni a bennük kialakított üzletekben (csak az első csészével ingyenes), pont, mint a mi borvidékeinken, a pincesoron. A szaké-márkák és -fajták kandzsi-írásjel ismeretek és japán nyelvtudás nélkül teljesen értelmezhetetlenek kívülállónak a címkék alapján; kár érte, pedig érdekes lehet a sok ezzel kapcsolatos ismeret. Sok volt a vevő, az utcákat meg a nyári csillagfesztiválra (olyasmi, mint a nyugati világban a Bálint-nap, azaz lényegében kereskedelmi ünnep, ahogy egy kedves szállásadónktól később megtudtuk) díszítették májusfa-szerű színes szalagos alkotmányokkal.

Takayama a minden évben kétszer: egyszer áprilisban és egyszer októberben tartott Matsuri-ról (magyarán: karnevál) nevezetes. Ilyenkor a város 23 úgynevezett fesztiváli kocsija közül (ezek 6-8 m magas kerekes faalkotmányok; lakkozottak, aranyozottak, faragásokkal díszítettek, mindegyik egy-egy háztömbé elvileg, de valójában milliókat érő, védett nemzeti kincsek) a szezonálisakat (tavasszal 12-t, ősszel a másik 11-et) kitolják az utcákra, és lampionokkal díszítik. A kocsikat nyolc-tíz helybeli férfi körbehuzigálja az utcákon, miközben a kocsikon a felállított, fából faragott, huzalokkal művészien mozgatott úgynevezett karakuri bábok színielőadásokat adnak elő, a kocsik tetején pedig dobosok, fuvolisták zenélnek, az utcákon meg oroszlánmaszkot viselő táncosok ugrabugrálnak – kissé kínaias a hatás, ahogy egy kis dokumentumfilmen a múzeumban láttuk, de látványos lehet; és állítólag alkalmanként vagy félmillió látogatót vonz egy-egy ilyen esemény.

Megnéztük a fesztiváli kocsik kiállítását és a karakuri bábok múzeumát is; utóbbi helyen (a háromféle rugós és huzalos mozgatási technikából) még élő bemutatót is tartottak nekünk. Roppant érdekes volt, minket is bevontak: a karakuri bábu nekem adta oda a zöldteát a csészealjról, a másik meg (valójában az asztalkában, a bábu alatt rejtőző karakuri bábmester, mint Kempelen Farkas a sakk-automatájában) leányunknak rajzolt nagy ákom-bákom betűket egy táblára, a papírt aztán persze oda is adták emlékbe.

Hazafelé a vonat egyvágányos pályán, egy gyönyörű völgyben tért vissza velünk Toyamá-ba, onnan pedig a munkából későn hazatérők „kocka-kerekű” HÉV-je vitt vissza Kanazawá-ba. Az állomási közértben (mint mindegyikben) kapható volt előre elkészített főtt étel csomagban, mi azt választottunk: spagettit paradicsommal, rizzsel, illetve teriyaki (azaz nagyjából párizsiasan panírozott) csirkét.

Matsumoto (Macümotó)

Matsumoto is – hasonlóan Takayamá-hoz – Honshu sziget közepe táján fekszik. Ez a vidék az északi partokról elég bonyolultan, vonattal csak Kanazawa–Tojama–Naoetsu (utóbbi hely a térképen Jóetsu mellett lelhető fel) –Nagano–Matsumoto útvonalon volt akkoriban megközelíthető, azóta 2015-ben megnyílt a Nagano-shinkansen folytatása Kanazawá-ig, úgyhogy a Kanazawa-Nagano szakasz lerövidült.

Matsumoto városa egy völgyben fekszik, azaz inkább az abban elterülő, a várossal azonos nevű, mintegy 500 m tengerszint feletti magasságban elterülő lapályon, és a Japán-Alpok magas hegyei övezik. A völgy pedig nagyjából Nagano és Nagoya közt húzódik keresztben Hunshu-n, melynek vonala nagyjából megegyezik a Nakasendo-postaúttal (ez a Tokaido postaúttal – melyről a Tokyo-Kyoto shinkansen vonal is a nevét kapta – megegyező funkciójú volt a középkorban: erre jártak a futárok Edo (a mai Tokyo) és Kyoto közt).

Brian és Shuko vendégháza kellemes, tiszta, hagyományos tatamis, egyemeletes ház (nyár közepe lévén elég meleg van bent, de hajnalra ventillátorral elfogadhatóan lehűl a szoba a kereszthuzatban) és kapunk is a házigazdáktól útbaigazítást a várkastély felé – hiszen nagy részben emiatt, másrészt meg a Japán-Alpok 3000 m-es hegyei miatt jöttünk ide. És Matsumoto igazán beváltotta a reményeinket, az egyik legszebb élményünket szereztük itt Japánban.

A várkastély egyedülállóan háromtornyos, fekete-fehérre festett, emiatt a Holló-kastély nevet kapta. 1590 körül épült, és a négy, eredeti állapotában fennmaradt japán várkastély egyike (a ma meglévő kb. 48 közül – a várkertben mindegyikről látható volt egy-egy nagy fotó). A várárok vizében az esti kivilágításban különösen megkapó látvány a kastély. Belül ötemeletes, faszerkezetes, bambusznád alapú, vert falú építmény, a helyi hadurak (földesurak, az úgynevezett dajmjó-k) csatározásainak színtere, mely csatákhoz a haderőt a szamurájok (zsoldosok) adták. Délután ötkor persze bezárt még a kastélykert is, úgyhogy kihajítottak bennünket. Mondhatom: fürge egy látogatás volt!
A városban van még pár egyemeletes kereskedőházak alkotta régi utca, ezeken is érdemes végigsétálni. Japánban nagy divat, hogy az egyes nagy hagyományú városok iparosai saját stílű bábokat, babákat készítenek – Matsumoto-ban ezek laposak (kvázi kétdimenziósak) és papírból, textilből készülnek és az üzletek ablakába, a házak oromzatára akasztják ki őket (Tohoku tartományban viszont ezek különféle orsó formájú fababák (úgynevezett kokeshi-k), ezekről majd lentebb írok).

Este elmentünk az ofuro-ba (közfürdő). Sajna – bár ilyen is elvileg van – kis családi külön medencét nem kaptunk (kevés lehet belőle), úgyhogy ki-ki balra-jobbra (a fürdő ugyanis nem koedukált, ugyanis mindenki meztelenül fürdik, mert a meleg és sokszor kénes víz miatt nem lehet fürdőruhát viselni, meg mert hagyományosan nem is szokás). Zuhanyozást követően így viszont sorra lehetett látogatni a kinti és benti medencéket, melyekben 42 oC-nál melegebb víz nem volt. Gyanítom: nem mindegyik fürdő hőforrásra épül (mert azok vize általában természetes módon forróbb). Egy dolgot el lehetett mondani: hozzánk hasonló „gaijin” (gajdzsin) – azaz fehér ember – nem volt semerre.

Fürdő után elmentük a futószalagos sushizóba enni. Ezt sem találtuk volna meg magunktól, mert úgyszintén csak egy jellegtelen kockaépület volt a bevásárló parkolóban (a fürdő legalább kívülről felismerhető).

Kamikochi (Kamikocsi-) völgy

Megfogadva a háziak tanácsát (miszerint a hegyekben a délelőtt lesz eső-mentes – nem meglepő módon) a korai, 7:15-ös vonathoz keltünk. Matsumoto-ból harmincöt perc vonattal, majd (a hegyek lábánál) buszra kellett szállni, ami egy további jó órán át szurdokokban, völgyzárógátakon, meredek alagutakon keresztül kanyargott velünk fel a (télen teljesen le is zárt) Kamikochi-völgybe.

Japán “nyitása” után, az 1890-es években egy angol lelkész, bizonyos Weston tiszteletes fedezte fel a világnak ezt a vidéket és írt róla könyveket; a japánok máig hálás szívvel emlékeznek meg róla, még domborművet is állítottak neki.

A völgy körül vulkánok, az egyik mintegy 3500 éve zajlott kitörése torlaszolta el az Azusa folyót, majd aztán a torlasz mögött a patakok hordaléka síkká töltötte fel a völgyet, 1500 m tengerszint feletti magasságban. Az ezt követő 1915-ös kitörés még egy tavat is létrehozott (ez a Taisho-tó, a folyó kiszélesedése). Az Azusa folyón úgy 2–3 km-enként kábelhidak ívelnek át; a két parton, helyenként lápos réteken, deszkapallókon sétaösvények.

A Kamikochi völgy 3000 m magas hegyek közt terül el, a hegyeket úgy 2600 m magasságig sűrű erdő borítja, és egyeseknek határozottan vulkanikus formavilága van. Az egyik hegyet (Myóin-dake (Mjóindake), 2930 m magas, ki is néztük, hogy ha legközelebb jövünk, remélhetőleg meg is másszuk. A völgyből elvileg 2–3,5 órányi mászással sok környező hegy abszolválható, jelzett turistautakon járva.

Busszal lehet, de személykocsival nem szabad feljönni ide a Kamikochi-ba. Rengeteg a hátizsákos, bakancsos, főleg 50-60 év körüli turista. A menedékházakban a szállás, az étel sajna méregdrága (a hálóterem akár a szokásos 2500–3000 JPY helyett 10.000 JPY is lehet fejenként), úgyhogy sokan sátraznak, sőt a sátor bérelhető is, ezek a bekerítetlen, de kialakított táborhelyeken előre fel vannak verve. Sok japán kisgyermekes család nyaral itt, sátraznak.

A növényvilágot a fákon kívül egyfajta sűrű bambusz-jellegű (azt hiszem, sása a neve) fél méteres aljnövényzet alkotja, ezen kívül sok vadvirágot (harangvirágot) fotóztunk, meg szalmavirágot is, ez utóbbiaknak a jó részük augusztus elejére – amikor ott jártunk – elnyílott már. Az erdők fái közül az égerfa, fűz, kőris, némi japán juhar volt felismerhető számunkra, meg persze sok-sok kúp formájú cédrus és a japán vörösfenyő is.

Tettünk egy kb. 8-10 km-es sétát a völgyben töltött mintegy öt óra során, szép madarakat fotóztam és érdekes madárhangokat vettünk fel, de aztán – ahogy az információs irodánál látott kiírás, meg hegyi tapasztalataink is jelezték – megjött a kora délutáni „fél 2-es” eső. Irgalmatlanul nagy cseppekben esett, vagy inkább ömlött, de nem lett hideg tőle. Az esőkabát persze ilyen víztömeg ellen nem sokat ért.

Az eső miatt, meg hogy hamar el is repült az idő, felkaptunk egy Matsumoto irányába tartó (mentesítőnek látszó) buszra, mert a menetrend szerinti (ami előtte ment) persze tele volt. Mire leértünk a vonathoz, sajnáltam a sietséget, mert ismét kikukucskált a nap – persze tengerszint felett 5-600 m-en, lent a völgyben… a hegyek közt 1000 m-rel magasabban meg ki tudja?

Sendai (Szendáj)

Vonattal utazunk messzire, Nagano-n, Omiyá-n és Yamaderá-n át (bár útba ejtettük, itt most egyelőre nem szálltunk le: a hegyre épült templomvárost kihagytuk az eső miatt), Sendai-ba. Ez már Tohoku (Tóhókü) tartomány, kelet-Japán. Szürke business hotelben lakunk, mely az egyik nagy japán lánc tagja, de nem rémesen drága. Kicsi szobák, lent mosógép – abban 200 JPY egy menet, plusz a szárítás 5 perc még egy százas, reggelit a hallban adják – ez utóbbi alapvető elemekből áll (a miso-leves ennek persze része).

Elmentünk a pályaudvari étteremsorra enni (ez mindenütt biztos tipp: olcsó és változatos) – kipróbáltuk a koreait (többen ajánlották) – fűszeresebb, és ropogósabb, mint a japán koszt, de amit ettünk, nem volt felejthetetlen.  Többfelé van úgynevezett gyöza-t japán töltött húsgombócot, egyfajta pirogot árusító vendéglő, de nem próbáltuk. Errefelé angolul – úgy vettük észre – nem nagyon beszélnek (mintha már túl messze lennénk Tokyo-tól), így az étlapon lévő kép alapján ettünk.

Sokfelé, főleg az állomási kioszkokban kaphatók úti csomagnak való úgynevezett bentó-dobozok, sokat ezeket viszik magukkal a vonatra – a vonatozás itt gyakorta jelent 3-4 órás nagy távolságú utazást.

Bár Sendai milliós nagyváros, jórészt csak a jó közlekedési kapcsolatok és nem maga a város miatt jöttünk ide, mert a környéken vannak a néznivalók inkább.

Esős az idő; azt mondják: egy lassan mozgó ciklon (itt az elég ijesztő “tájfun” a neve, de nincs nagy szél egyelőre) megy át felettünk. A tájfununk lent délen, Kyushu-n (Kjúsú) és Shikoku (Sikokú) szigeteken vág át, meg várhatóan érinti majd Kansai tartományt (ez Kyoto és Osaka környéke), mielőtt kiér a Japán-tengerre – úgyhogy itt Tohoku-ban remélhetőleg még pár nap, és véget ér a rossz idő. Nincs hideg, sőt kellemes 25–26 fok van.

Matsushima (Macüsima)

Meglepetésünkre, másnapra viszonylag jó idő lett, úgyhogy délelőtt elvonatoztunk Matsushimá-ra. Ez egy kis üdülőváros, és egyszersmind egy szigettenger Sendai-tól kb. 22 km-re a Csendes-óceán partján, tengeröble tele van aprócska, fenyővel borított, érdekes formájú (nyilván erózió formálta) sziklaszigettel. Megnéztünk a parton egy tán homokkő  sziklafalba vájt 1200 éves temetkezőhelyet egy buddhista templom cédrusligetében, majd kishajóval (kirándulók hordáival egyetemben) egy 45 perces szigetnéző hajókázáson vettünk részt. Jó drága volt és ráadásul azért is plusz pénzt kértek, hogy a felső fedélzetre felmehessünk. De a szigetek érdekesek voltak.

Ezzel abszolváltuk a harmadik “legszebb hely”-et is Japánban (Miyajima és Amano-hashidate után), persze ezek csak elvi dolgok és nálunk nem is feltétlen ezek a helyek vezetnek, az igazat megvallva.

Szerettek az angyalok: egész délelőtt nem esett egy csepp se. Ez nagy szó, hogy itt köröz a tájfun frontja a környéken. A tévé óránként, vagy még sűrűbben grafikonokon mutatja be a front várható haladási irányát (amit aztán a természet nem mindig igazol).

Megkóstoltuk egy kis bolt előtt a (minden bizonnyal nevezetes) Tohoku-i főtt marhanyelvet és a borsos füstöltből vettünk is 15 dekát, finom volt.

Yamadera (Jamadéra)

Délután – felbuzdulva az esőmentes napon – visszavonatoztunk a tegnap kihagyott Yamaderá-ba (egy órányi út Sendai-ból vonattal Yamagata irányába, azaz nyugat felé, a hegyeken át).

Négyre értünk a hegyek közt fekvő kis faluba, amely felett egy sziklaszirt oldalában kb. jó Gellérthegynyi magasságig húzódnak fel a kis buddhista kolostorváros templomai, remetelakjai – a görög Meteorák-hoz hasonlóan (nekünk legalábbis azt juttatta az eszünkbe). Felmásztunk a sok lépcsőn, óriási cédrusok és kis kőoszlop-lapokba faragott Buddhák közt – mint egy erdei temető, olyan volt. Csupa zöld növény, párás erdő, völgyek alant – gyönyörű.  Számos kolostortemplomba bekukkantottunk (mindenütt külön belépő), meg felmentünk egy kis kilátó-pavilonig. Cseresznyevirágzáskor páratlanul megkapó lehet, vagy ősszel, mikor színesednek a levelek. Ilyenkor nyár derekán is megkapó a táj persze.

Naruko Onsen (Narükó Onszen)

Tohoku tartomány, ahol most járunk a napokban, teljes mivoltában a – hosszú, hengeres (vagy orsó-formájú) esztergált – fababák: a kokeshi-k hazája. Úgy tartja a legenda, hogy a japán családok a régmúlt századokban szegény vidékről a nagyvárosba, például Tokyo-ba munkát keresve elszármazott, oda cselédnek elszegődött – így övéik számára lényegében örökre elveszett – lányokra emlékeznek a kokeshi-kkel. Minden gyermek születésekor kiraknak a vitrinbe egy új kokeshi-t, melyet a gyermek születésnapján színes ruhácskákba öltöztetnek. A szokás máig megmaradt az otthon maradott gyermekek esetében is, és a kokeshi kedves dísztárggyá vált.

Terveztük így hát a kokeshi babák szülőföldjének, konkrétan az egyiknek: Naruko Onsen-nek a meglátogatását. Ez (mint neve is jelzi: a településnévben az „onsen” körülbelül a magyar „–füred” megfelelője) szintén egy meleg forrásvizes fürdővároska a Japánon hosszában (itt már észak-déli irányban) végig húzódó hegyek közt. Itt, miként Tohoku-szerte jellemzően a festett-hajú (tehát nem a közismertebb „parókás” kokeshi fababákat faragják (azaz esztergálják, festik).

Tele van az egész hegyvidék fürdőhelyekkel és némelyikre nyaranta napi egy-egy kifejezetten fürdőhelyi kirándulóvonat is közlekedik. Mi is ilyennel mentünk Sendai-ból és – bár jórészt egész nap esett – a vonat utasait a sendai állomáson igen kedves gesztus: egy nagy – hét vasutas által kézben tartott – molinóra festett alkalmi felirat búcsúztatta japánul és angulul: „jó utat!”. Ilyen Japán. Kedvesek, kissé tán gyermeki lelkületűek, de mindenképpen szívet melengető szokásaik vannak.

A vonaton az utaskísérő (aki üdítőt árul) szórólapot, képeslapot osztogatott arról az eseményről, hogy a Naruko-val szomszédos városka vasútállomása pont ott jártunk napján lett 100 éves. Aztán odaérve a vonatot és minket, az utasait egy egész csapatnyi, zászlóval integető aktív és nyugdíjas korú helybéli vasutas köszöntötte a peronon. Jópofa ez a mindenütt fellelhető erős lokálpatriotizmus.

Naruko Onsen-ben a peronon ráadásul külön fogadtatásban volt része az utasoknak, különösen a gyerekeknek – ugyanis kokeshi babának beöltözött helyi idegenvezetőkkel lehetett fényképezkedni.

A városka nem a gazdagok nyaralóhelye. Eklektikus összevisszaságban harminc éves beton- és nyolcvan-százéves faházak – japánul ryokan-ok (rjókan, azaz fogadó), fürdőház, boltok (soknak kirakatában egyszersmind a kokeshi-k faragására alkalmas esztergályosműhellyel), és lakóházak a völgy két oldalán, melyet beleng a kénhidrogénes (az útikönyv szerint kálium-hidrogénkarbonátos) tejszerűen fehéres forrásvíz illata.

Már az állomás előtt (illetve annak városka felőli oldalán) betonmedencében csorgatott hőforrás vize, azaz lábfürdő fogadott, ez alkalommal ezt kihagytuk. Mivel sajna esett, a közeli neves patak-szurdokra nem kerítettük így sort. Ehelyett szemben rögtön a vasútállomással felmentünk az egyik utcán a Taki-no-yu nevű klasszikus fürdőházba. Ez maga volt pompás időutazás a múltba – famedencék, melyekbe favályúkon át zubog a forró víz. Lehet vagy 50 fokos, ugyebár ami tíz fokkal melegebb a testhőmérsékleténél, az már kezd forró lenni, kinek-kinek másképp persze. Nagyon hangulatos volt, bár elég sokan voltak a fürdőben. Összevissza 150 JPY a belépő, törülközőt hozni kell, a szekrény csak egy polc, de van ingyenes kulcsos rekesz a pénznek, iratoknak – és az egész medencékkel 50 négyzetméteren. Külön a női és a férfi részleg persze. A szertartás a következő: meztelenre vetkőzöl, majd először lemosdasz a deszkapadlón ülve a csobogó alatt, utána a hűvösebb vizet csorgatod magadra a befolyónál, majd a melegebből mersz a testedre (nyeles láboskák vannak erre a célra rendszeresítve), végül lassan beleereszkedsz a forró vízbe. Pompás!

Két fürdőzés közt a szakadó esőben elbaktattunk a városka széli úgymond “háziipari szövetkezetbe”, ahol kokeshi-ket faragtak, skanzen-szerűen, meg árultak persze; és egy tabló bemutatta, melyik tájon melyik (kúpos, hegyes, húzott, kerekded) orsó-formát esztergálják babákká az országnak ezen a részén. Vettünk pár dolgot a kis boltban, főleg ajándékba – a legértékesebbek a lakkozott-festett tárgyak: főleg rizses- és levesestálak, lakkdobozok, -tálcák – gyönyörűek, de úgy általában elég drágák a lakktárgyak, ugyanakkor persze ez érthető: csupa kézi munka és állítólag 30-40 réteg festék és lakk is kerülhet rájuk, nos… macerás lehet az elkészítésük.

A négy órai vonat visszavitt Sendai-ba – ott nem esett már. Vacsorára egy ír kocsmában apró nyárson zsíros disznóhúst ettünk rizzsel és egy Guinness sör mellett beszélgettünk.

Aomori

Továbbutaztunk a shinkansen-nel északra. Muszáj pár nappal előre helyjegyet foglalni (így se mindig sikerül a kinézett vonattal utazni), mert zsúfoltak a szerelvények, hiszen beütött az ünnep-szezon (O-Bon, a halottak napja közeleg), és sokszor nincs „szabad ülőhelyes”, csak csupa helyjegyes kocsi a vonaton.

Aomori volt az első megálló (azaz átszállóhely – 2014-ben itt volt még vége az északra vezető shinkansen-vonalnak, azóta már átvezet Hokkaido szigetére a nagysebességű vonal is a hagyományos mellett, ugyanazt a tenger alatti alagutat használva). Volt egy óránk beugrani a városba (ledobtuk a csomagokat a megőrző szekrényekbe): a hely a Cugaru-szorostól kissé keletre, egy nagy öböl partján fekszik – a vasúti alagút (1989.) megépítése előtt innen indultak a személyszállító kompok a sokszor viharos tengeren Hokkaido-ra, Japán nagy északi szigetére. Lenéztünk egy a tengerparton álló, háromszög alakú kilátótoronyból, sütött a nap, jó volt a kilátás.

Hakodate

Átkelt velünk a gyorsvonat a Seikan-alagúton, jórészben a tenger alatt (56 km méretével hosszabb, mint a brit-francia Csalagút), majd onnan még vagy 30 km Hakodaté-ba. Ötre odaértünk, hatkor már a szálloda melletti halpiac (semmi szaga nincs kifelé, elképesztő!) egyik sushizójában ettem a polipkarokat.

Hakodate az egyik első kikötő volt, amit az amerikaiak 1854-ben kényszert alkalmazva (katonai fenyegetés) megnyittattak Japánnal, úgyhogy itt sok a XIX. századi úgymond “gyarmati” faépület, favázas kereskedőház, ortodox templom, ilyesmik. Villamos jár, egy kocsis, jópofa. Van a város felett (a földnyelven, mely benyúlik a Cugaru-szorosba) egy nagy, 350 m magas hegy (meglepő módon Hakodate-hegy), amiről hírneves a kilátás, különösen a város esti fényeit mondják szépnek fentről. A város neve „doboz-vár”-at jelent, minden bizonnyal volt egy szögletes formájú várkastélya, ami tán már nincs meg. Felmentünk hát a hegyre, és mivel szél volt, és nem járt a drótkötélvasút, az utat busszal tettük meg. Az esti sötétben (augusztus közepén ez itt este negyed 8-at jelent) minden sarkon világító bottal integető kézelős közlekedési forgalomszabályozók álltak, mert a keskeny utakon csak úgy rajzottak a buszok és kocsik. És valóban nagyon szép volt a kilátás fentről, bár az idő hűvös volt és kissé ködös.

Másnap délelőtt beugrottunk megtekinteni a szomszédban lévő városi halpiacot, ami fél tízkor már jórészt a(z inkább belföldi) nyaralók örömére kínálta a két kiló feletti homárokat, a kagylókat-osztrigákat, mindenféle rákot, csigát, halakat (a heringet felismerni véltem), a tengeri sünt (brrr! ), meg a sárgadinnyét. Nem tűnt olcsónak a piac: egy kiló a nagyobb homárokból úgy 3000–3500 JPY-be került (ez akkor x2,2 adta az értéket Ft-ban, mostanság 2,90 Ft az árfolyam), egy főtt tengeri sün (nem sok benne az ennivaló) pedig 500 és 100 JPY közt volt. Na, de ez a nyári szezon, gondolom.

Ott hullámzik a Csendes-óceán a földnyelv délkeleti oldalán, amire a város épül; úgyhogy elmentünk a partot megnézni. Kiépítetlen városi tengerpart sok sirállyal, nagy hullámokkal, némi hordalékfával és kidobott rossz biciklivel.

A földnyelv átellenes csücskében a városi Idegenek Temetője lelhető fel. Itt nyugszanak azok az idegen hajósok, haditengerészek, akik Japánnak az Egyesült Államok által kierőltetett 1854-es nyitása óta hadi konfliktusban vagy betegségben errefelé haltak meg – van orosz ortodox, protestáns és katolikus temetőrész, nagyon szép hely a hegy alatt, a Cugaru-szoros partján.

Útközben egyszer csak valaki ránk köszönt: – Jó napot kívánok! – egy japán fickó, meg a neje voltak, akik az itteni japán-magyar baráti társaságban való tevékenység kapcsán tudnak magyarul (hibátlanul ragozva, kicsit lassan beszélt az ürge), a népzenénk iránt érdeklődnek, és voltak már nálunk Budapesten, meg Erdélyben is. Kicsi a világ!

Ónuma-kóen

A dízel személyvonattal negyven perc alatt elérhető Ónuma-koen (azaz „-tavak”) nemzeti parkba, mely 300 m magasan fekszik a tenger szintje felett, érdemes egy kitérőt tenni, vagy a tovább vezető utat pár órára itt megszakítani. A park a furcsa formájú Kunaga-take vulkán (mely tetejének jó fele egy kitörésben lerobbanhatott, mert a kráter pereme nem lapos, hanem csipkézett) tövében terül el. Két tó található itt, elég nagyok, bennük százával kis szigetecskék. A legjobb megoldás betenni a motyót a vasúti csomagmegőrző szekrénybe, bekapni a büfében egy-két héjában főtt krumplit vajjal, és kikölcsönözni három (Panasonic gyártmányú) biciklit.  Imigyen pár “fotó-megállással” körbekarikáztuk az egyik tavat (kb. 14 km), majd – mivel más nem volt kapható, a főtt krumpli meg már megvolt – ettünk pár kis polippal töltött gombócot… ühüm. Jobban ízlettek az olajban sütött gőzgombócok (gjöza) szójaszósszal.

Innen a Sapporo-ba tartó “limited express”-ünk (gyorsvonat-féle) három és fél óra alatt tette meg a kb. 200–220 km-t. Hangsúlyozom: azóta megépült a shinkansen, de a régi vonal sokkal érdekesebb, hisz követi a Csendes-óceáni partvonalat. Bár némi megszokást igényelt: negyven másodpercenként üresbe tette a mozdonyvezető (automata?) a dízelmotor sebességváltóját, majd újra ráeresztve a kuplungot kigyorsított. Nem értem, mi benne a pláne, szemben az egyenletes motorterheléssel az élettartam érdekében, de itt a dízel vonatok így mennek. A hangja azért elég őrjítő volt. Máskülönben remek kis vonat volt, dugig tele, de volt rajta büfé: kis targoncával egy JR-es csajszi, aki vagy ötször végigjött, és még menükártya is volt nála, a vasúti viszonylatok szerint listázva az elérhető kajákat, amiből rendelni lehet.

Sapporo-ban átszálltunk az Asahikawa felé tartó villany gyorsvonatra.

A táj Hokkaido-n nagyon olyan, mint mondjuk a Felvidék, vagy Csehország. Termesztenek valami augusztusban fehéren virágzó hosszú szálas haszonnövényt (nem gyapot, mielőtt valaki arra gondol: itt ahhoz hűvös a klíma), de nem tudtuk megmondani, mi lehet. Talán szójabab, vagy az azuki-bab. Minden mezőgazdasági tábla Japánban úgy 20×50 m2 méretű és szintbe hozott (azaz vízszintes, hogyha az adott évben rizzsel vetnék be, a vízzel való elárasztás lehetségessé váljon), valamint természetesen egymástól kis gátacskákkal elválasztott.

Asahikawa (Aszahikava)

Asahikawá-ban nyári este fél 11-kor már hűvös van (18 C lehet csak kint) – eléggé északon járunk a Csendes-óceáni szigetíven, Kamcsatka alatt.

Megint japán házban, tatamin alszunk (azaz az arra tett futon-matracon). Sok ilyen régi ún. ryokan (fogadó) igen jó referenciákkal bír az interneten, ennek ellenére elég ósdi, de nagy: van vagy 14 szoba. Egy 60-as házaspár vezette; házi sütivel (azaz zselével) és hideg zöldteával fogadtak este 11-kor, és két kis szobát kaptunk (bár egyet foglaltunk): egyet leülni törpe asztallal, teával, egyet meg megágyazva szépen. Vendégszeretetük elbűvölő. Távozáskor az ajtóban búcsúztattak. Az itt töltött háromból két este kaptunk ajándékba friss gyümölcsöt. Még a vonathoz is ki akartak vinni távozáskor, persze nem engedtük. Ellenben hoztunk Budapestről képeslapokat, azokból ajándékozunk ilyenkor, meg bármikor, ha valaki kedves hozzánk (legyen az akár vasúti jegypénztáros, bárki) – pár személyes köszönő sorral ellátva, sajnos ezt japánul nem, csak angolul tudjuk megtenni. Igen megbecsülik az apró kedvességet.

Házigazdánk kocsival önként ajánlott és rögtönzött városnézést szervezett nekünk Asahikawá-ban: a fél napos program része volt a Kamikawa Jinja (dzsindzsa: azaz sintó szentély), egy édességgyártó manufaktúra (és -bolt), a leghíresebb itteni szakéfőzde, -kóstoló és -múzeum (valamint bolt), a neve Otokoyama), meg az ainu-k (ők egy nem-japán eredetű Hokkaido-i őslakos nép) helyi skanzen-múzeuma. Nagyon rendes volt tőle, ránk szánt egy fél napot, még édességet is vett ajándékba nekünk az üzemben. Meghívtuk egy kávéra sütivel, de a japánok ilyenek: semmi ajándékot nem hagynak viszonzatlan, úgyhogy délben aztán otthon főtt kukoricával traktáltak. Nagyon édesre készítik itt a főtt kukoricát, nem illik hozzá a só.

A szakékról meg megtudtuk, hogy van édes (–23-as értékig valamilyen skálán), félszáraz és száraz (+6-ig kb. ugyanazon a skálán), de hogy a palackról ez hol derül ki, azt nem (sőt nem is igazán értették az erre irányuló kérdésünket, akárhogy tettük fel – az hiszem, sajna magát az angolt nem értették).

Asahikawá-ban (a neve ainu nyelvből – bár félrefordítva, de – Nap-folyót jelent) a városi parkban rézfúvós fiatalok gyakoroltak a művelődési ház mellett a parkban, zenei tábor lehetett épp.

A sétálóutcában folyton szól a klasszikus zene a hangosbeszélőből, gyakran az áruházakban is – nyilvánvalóan nagy respektje van az európai zenének. És mindig valami csicsergő női hang reklámoz valamit egy hangszóróból. A zebra meg keresztben zöldkor kakukkol, hosszában zöldkor meg füttyög (hogy senki se keverje össze). A mozgólépcső, nyilvános WC csilingel, a vonaton bemondáskor dallamot játszanak (Aomori-ban a Kék Duna Keringő első sorát például)… muzsikás egy ország, az már szent!

Asahikawá-ban éppen sörfesztivál volt az állomás előtti téren, sütötték az osztrigát meg a fésűskagylót héjában, sokan veszik és eszik (de én nem vállaltam be őket, annyira nem vonzottak), a német wurst bár kapható, de alig fogy viszont. Ittunk két-háromféle sört (Asahi világost és barnát, meg egy fura valamit, tán rizs-sör lehetett) – a sörök remekek!

A városra egy nap pont elegendő.

Daisetsuzan (Dajszecúzan) nemzeti park

A délelőtt fél 10-es busszal (buszállomás mindig a vasút mellett, erre lehet alapozni) felmentünk egy kis hegyi üdülőhelyre Hokkaido sziget legnevesebb hegységében, onnan pedig kötélvasúttal 1600 m magasra, az Asahi-dake vulkán oldalába. Mintegy 3 óránként jártak csak a buszok, hiszen (vagy pont emiatt) majdnem mindenki kocsival jött a hegyre.

Nyíres erdők 1300 m-ig, onnan törpefenyves, áfonya. Fenyő alig, cédrus itt északon meg – ahogy láttuk – már nincs. Ez Japán leghidegebb helye, a rekord állítólag –41 C fok.

Egy Blakinston nevű (angol) pofa azonosította, hogy Hokkaido faunája már észak-ázsiai – szibériai, így igencsak eltér Japán többi részétől, amely meg (még) délkelet-ázsiai. Valószínűleg az utolsó nagy jégkorszakban a Cugaru-szoros (mely elválasztja Hokkaido-t Japán többi részétől) nem fagyott már be, míg az innen északra fekvő Ohotszki-tenger meg igen. A Cugaru-szoros így állattanilag a Blakinston-vonal nevet viseli. Onnan északra már feketemedve van az erdőkben, uráli bagoly, halászbagoly (ez egy állati nagy madár, de alig van belőle), meg szibériai mókus.

Mi csak áfonyát, meg vadvirágokat láttunk (kökörcsin-félét); szitált a köd, kb. 16 C lehetett, úgyhogy az Asahi-dake oldalában egy 2 km-es kört tettünk csupán, a tengerszemek körül. Láttunk két zajosan sípoló kénes gőzkitörést (mofetta – komoly jele a vulkánosságnak), de a hegy csúcsát sajna nem.

Rövidnadrágban, shoftshell dzsekiben, túraszandálban nem fáztunk – hozzánk hasonlóan a legtöbb japán gyengén volt a hegyi kirándulásra felszerelve, bár aki a csúcsokat járja, az talán kicsit komolyabban.

A japán viszonylatban igen drága napi kiruccanás hármunknak mintegy 60 Euróba került, ez Svájcban úgy hiszem vagy 150 lett volna, Norvégiáról az összehasonlításban meg jobb nem is beszélni. Ez is még egy bizonyítéka annak, hogy Japán nem drága, tán csak a vasút az, meg a szállás egy kicsit több mint Európában.

Másnap elvonatoztunk a Daisetsuzan hegység északi oldalán (vagy inkább a hegyek közt) fekvő Sounkyo Onsen-ig (Szúnkijó Onzen) 650 m tszf.)

Ha felmentünk volna az innen induló drótkötélvasúttal (nem tettük, mert esett az eső), mászni kellett volna még a felső állomástól egy mintegy 400m szintet (egy óra tán) a Kuro-dake vulkán 1984 m-es csúcsáig. A csúcsok közt remek túraösvények futnak 2000 m tszf magasságban, a tegnapi Asahidaké-ra is egy 3 órás úttal át lehetett volna menni.

Helyette, ahol a busz letett Sounkyo Onsen-ben (Szúnkjó Onszen), elmentünk egy kis oldalvölgybe egy egyórás rövid vízesés-látó kirándulásra a Momiji- (Momidzsi-) völgybe. Nagy vöröses-szürke bazaltorgonák szegélyezik a völgyeket mindenfelé, köztük folyik a kis patak, szép vízesést formálva (olyasmit, mit amiket az erdélyi Szigethegységben láttunk már sokfelé). Az erdőkben nyárfák, nyírek, némi fiatal lucfenyő és sok aljnövényzet (közte hortenzia és babérsom, meg ugyanaz a már látott bambuszra hasonlító, de alacsony egyszikű növény, dús párhuzamos erezetű, sötétzöld levélzettel – ez lehet a sása). Volt egy fa, amit katsurá-nak írtak – magyarul kislevelű kacura-fa – elég nyárfa-szerűnek tűnt; erről lehet a Kyoto-i császári nyaraló (Katsura Villa) elnevezve, amit nem sikerült megnéznünk.

Volt egy fürdő Szúnkjó-ban, 600 JPY-ért onsen-eztünk benne, nagyon jól esett a kinti 20 oC után.

Haza Asahikawá-ba pedig egy Ohotsk Expressz nevű vonattal mentünk – vicces, mert ilyen messze sose voltam otthonról: a vonat valóban az Ohotszki-tenger partjáról, Abashiri-ből tartott Sapporo-ba.

Ma van O-Bon – a halottak napja itt; de nem olyan szomorú ünnep, mint otthon. Emlékül mécseseket gyújtanak a japánok és papír-lampionokba téve őket leúsztatják a folyón, de alapvetően nem szomorú senki. Az ősökre emlékeznek.

Sapporo (Szapporó)

Délután villámgyors döntés nyomán gyorsvonattal elmentünk Sapporo-t megnézni (136 km a táv, a villamos motorvonat ezt hamar megteszi) – ahol is az Óratorony (egy amerikai koloniális stílusú faépület a XIX. sz-ból), a városi Polgármesteri hivatal 19. emeleti kilátóterasza és a (szintén) XIX. sz-i gyarmati stílusú amerikai jellegű ún. “Vöröstéglás ház” (a régi megyeháza, azaz Prefektúra) épülete fért bele az időbe. A botanikus kert du. 4-kor (pedig nyár van!) bezár, arról lemaradtunk tehát. Sütött a nap, de 22–24 C volt csak, végül is kellemes idő.

Hirosaki (Hiroszaki)

Itt már újra Japán legnagyobb szigetén, Honshú-n (Honszú) járunk. A pályaudvari turistainformáció mindenütt remek kiindulási alap menetrendhez, nyitvatartási időhöz: megtudtunk mindent, amit kellett; megvettük a következő napi kirándulás buszjegyeit.

Hirosaki kastélyából jószerével egy saroktorony maradt csak meg a sok háborúskodás folytán, de az egy jó nagy parkban, vizesárokkal együtt szépen karbantartva megtalálható, a külső-, középső- és belső vár fala mind megvan, este szépen kivilágítva. Hirosaki divatos helynek tűnik; egy csomó elegáns (értsd: menü 3–4000 JPY, ennyiből hárman is ehetünk másutt) éttermet láttunk. Mint sok felé, itt is a szállodák legfelső emeletén gyakran van meleg vizes fürdő (ofuro), nagyon szép; kipróbáltuk, remekül ellazít.

Hirosaki és az azt körülölelő Cugaru megye híres az almáról; sőt itt nemcsak a cseresznye-, hanem a szilva- és az almavirágzás is ünnep a tavaszi hónapokban, tehát mindenfelé árulják is a gyümölcsöt – ősszel érik – meg a belőle készült mindenféle édességet; vettünk két szemet (elég drága): körtés kissé az íze, és nem savas, remek.

Hisosaki-ban elmentünk a neves Ötemeletes Pagodához. A pagoda se nem templom, se nem harangtorony, de legtöbbnyire öt szintes, fából van és egy középső cédrusfa pillér a tartóoszlopa, a köré épül fel.

A Hirosaki Neputa Matsuri múzeumba is eljutottunk. A méltán híres itteni karneválnak Neputa Matsuri (ejtsd: Macuri) a neve, itt ebben a városban pont tíz napja (augusztus elején) ér véget, mindenütt kicsit máskor tartják; ez itt Japánban lényegében az Európában februárban szokásos karnevál megfelelője. Maga a múzeum egy interaktív kiállítás és háziipari bemutató, ahol még a délután 5 órai zárás előtt elcsíptünk egy tánc-, dob-, furulya- és mit-tudom-én-mi bemutatót, ahol három ember “mozgatta meg” az etapokban érkező látogatókat: tapsoltattak, tánclépést, rigmust taníttattak.

Megnéztük a helyi ijesztő-maszk-, kokeshi-baba-faragó-, szőttes- és facsiga- (búgócsiga-) készítőket és remekeiket is. Az ijesztő maszkok ia karneválok elengedhetetlen kellékei Japánban (is), itt favázra feszített, színesre festett papírmaséból készülnek, miként a fesztiváli kocsik is; nem pedig lakkozott fából, mint az Takayamá-ban volt. A maszkokkal pedig állítólag az ellenséget riogatták a régi időkben.

Ezen kívül egy tíz perces samiszen-gitár (háromhúrú dallam- és ritmushangszer, kvintre és kvartra hangolva, kutyabőrrel bevonva, tatupáncél- és tengeritehénbőr-pengetővel) bemutatót hallgathattunk meg. Elég monoton hangzásvilág és nagyon hangos.

Végül a múzeumi boltban vásárol persze az ember (azon keresztül „zavarják” kifelé); úgyis terveztük, úgyhogy vettünk egy Japánban oly divatos belépő-függönyt otthonra, lenvászonból, színes karneváli szörny-alak nyomattal, meg egy üveg Aomori-beli bort; az esti onsen után meg is ittuk (rosé volt és savas, tehát jó száraz hidegek lehetnek a telek errefelé).

A közértben vettünk vacsorára hagymás sült rablóhúst pálcikán (mindig van meleg étel a pénztár mellett, mint nálunk a nagyobb benzinkutaknál) meg egy kis sajtot és földimogyorót; ezen nem lehet elhízni. Sajt, ó végre megint! … ami azt illeti, elterjedtebbnek tűnik már az ételválasztékban, mint két évvel azelőtt, de Japán még mindig nem a tejtermékek hazája, pláne nem a sajté. A teheneket biztos nem fejik, hanem mind megeszik.

Hirosaki város fölé magasodó „házi tűzhányója” az Iwaki-san. A pályaudvar melletti buszállomásról 50 perc falvakon át, majd át kell szállni egy másik buszra, mely egy darabig felvisz a szerpentinen a felső parkolóig, majd libegő 10 perc, a legvége persze gyalog (na, ez már tátrai jellegű, de sok a kisgyerekes, meg magas sarkú cipős nőből is van pár). Mindezzel együtt nem vészes: 200 m szint, ¾ óra. Egymás után három (csúcsnak látszó) púpot megmászva értünk 1625 m-en a csúcsra. Sokan voltak, egy kis sintóista oltár előtt sokan elmondtak egy imát. Fél órát maradtunk, lefelé a két buszra várva mindig van idő a boltba, büfébe bemenni egy levesre.

Towada-ko (Tóvada-kó) tó

Az odajutás kocsi nélkül némileg kalandos. Aomori-ból indul a vasút (JR – Japan Rail) által üzemeltetett, a hegyre felkanyargó buszjárat, a vonatbérlet érvényes rá, helyet előre foglalni érdemes (mint ahogy a vonatokra is). A Towada-tó légvonalban legfeljebb 40 km Hirosaki-tól, mégis 4 óra út egy irányba. Az Aomori-Towada busz három óra alatt tette meg a 70 km-nyi közúti távot, közben két technikai szünettel.

Útközben átkeltünk egy 1040 m magas hágón a Hakkoda-hegységben. Errefelé is van kénes gyógyvíz és zöld színű (nyilván vulkanikus eredetű) tavat is láttunk, meg fürdőtelepeket – jó lett volna megállni egy fürdőzésre, de az időbe nem fért volna bele. Egy helyen azért (Tsuta Onsen) leszálltunk, mert madárrezervátumot hirdettek a térképen, de az 50 percnyi (kissé rohanósra sikeredett) séta alatt egy fia madarat se láttunk (sőt még a lányát se).

A Towada tóból kiömlő Oirase-patak szorosában (pár megállóval az úticél előtt) ismét leszálltunk a buszról vízeséseket nézni. Láttunk vagy hatot-nyolcat, szépeket, bővizűeket, majd gyalog mentünk fel a völgyben a tóig; dús növényzet, nyárfaerdők és sok víz mindenfelé.

Mire a Towada-tóhoz értünk, sütött a nap. A tó valójában egy kialudt vulkán W-betű alakú krátere, tengerkék vízzel tele, kb. 600 m-en a tengerszint felett; nagyobb, mint amekkorának gondoltam a képek alapján. A tó nagyon szép: vöröses vulkáni sziklák veszik körül, melyeket nyárfa és feketefenyő-félék borítanak. Senki se fürdik, csak vizibicikliznek; különös… pont, mint két éve a Nikko feletti Chuzen-ji tónál. Egyebekben meg Balatonfüredre emlékeztető, de sokkal kisebb kis üdülőhelyek vannak itt, sok nyaraló család, nyugdíjas párok, nincs tömeg. Gyerekek a szülők hasán kenguruban, babakocsit csak ölebek tologatására használnak. Rengeteg a tajvani, meg (kinézetre legalábbis, ahogy meg tudtuk ítélni) a dél-koreai vendég. Hajókáztunk a tavon 50 percet.

Egy kis kifőzdében ettünk meleget – curry szószt rizzsel, meg panírozott disznóhúst rizzsel.

Továbbutazunk – Hirosaki, onnan shinkansen-nel Tokyo, átszállások 10-10 perc (épp, hogy rohanvást vettünk szendvicset) és du. 5-re értünk Osaká-ba. Hosszú az út, sok az utas, Tokyo-ban a peronon nagy a párás forróság – már közel az óceán és délebbre vagyunk 600 km-rel attól, ahol tegnap jártunk. A shinkansen-t indulás előtti ötödik percig takarítják (nagyon rövid időkkel fordulnak a vonatok), úgyhogy minden beszállás igen pattogós – még jó, hogy kicsik a bőröndjeink!

A Fudzsijama szürke felhőkbe burkolódzik, semmit nem látni belőle sajnos, pedig kimentem a peronra fényképezni – találomra, de pont jókor – ahhoz, hogy lássam és lekaphassam a hidat, ahonnan két éve pont sikerült a hegyet a vonatról lefényképeznem. Ahhoz képest, hogy életemben másodszor járunk itt és mindig  280 km/h-val, ez nem kis szám!

Osaka (Ószaka)

Éhesen, engedve az egyik viszonylag korrektebb becsalogató gyerek ajánlatának (aki vagy 8-10 helynek dolgozott) egy kis vendéglőbe jutottunk. Az utcai belépőből rögtön az emeletre vivő liftbe jutottunk, onnan nyílt a fakkokra osztott helyiség, ahol egy kissé drágán, fejenként 2100 JPY-ért ettünk – előételt, remek pácolt nyers tonhalat, melyet príma sörrel öblítettünk le. Egyszer ilyet is ki kell próbálni.

Osaka ez egy nagy világváros, Kobé-val, meg Kyoto-val összenőve. Úgyhogy egy nap rá kevés (bár nincs tele látnivalóval).

Valahol olvastam: ha kevés az időnk, menjünk fel a (minden japán városban egyébként obligát) kilátótoronyba (amit persze az évek során kissé itt körbenőttek a nagy házak), és onnan jó áttekintő képet kapunk Osaká-ról. Úgyhogy vettünk 800 JPY-ért egy-egy napijegyet a metróra és elmetróztunk a belváros déli részére a Cutenkaku-toronyhoz, megkerestük, fellifteztünk. Persze, lehet, hogy a névben a -kaku maga a tornyot jelenti. Vicces a kilátó kinézete ma, mert ez eredetileg egy János-hegyi kilátó – szerű tornyocska volt, amely a XIX. sz. végén épült, aztán 1929-ben ráépítettek egy Eiffel-torony másolatot. Minden esetre nagyon szép kis kiállítás jeleníti meg a torony aljában, maketteken, fotókon a régi időket, a 100 évvel ezelőtti polgári életet Osaká-ban. Fentről meg a ragyogó időben valóban áttekintő képet kaptunk a városról, sőt a távolban (mintegy 10 km-ről, fél óra metróval) még az Osaka-i várkastélyt is felfedeztük.

Egy órát szántunk erre a népszerű, igen látogatott, de a harcok során többször elpusztult, és végül vasbetonból újjáépített – egyébként a hagyományos japán formát követő, két lakótornyos fehér falú kastélyra. Nagy parkban, komoly vizes- és szárazárok-rendszerben, robosztus falakkal övezve trónol a kastély, meg pár XIX. század végi garnizon épülete (mely utóbbiak nem éppen odaillő stílusban, de Japán megszálló hatalom múltjára emlékeztetnek – lásd a kínai, mongol és orosz seregek ellen viselt háborúkat). Rengeteg volt a látogató, francia és spanyol csoportok is.

Este még elmentünk a harmadik – általam érdemesnek ítélt – osakai látnivalóhoz: a Keleti Kerámiák Múzeumához. Osaka (pl. Hiroshimá-hoz hasonlóan) szintén egy folyó deltatorkolatába épült, ahol az egyik folyóág (teljesen beépített) szigetén fekszik a múzeum. Az állandó (kínai-koreai) kerámia kiállításon kívül (ami csak két szoba volt és régi dolgokat mutatott be) egy igen látványos kiállítást láttunk a Holland Kelet-Indiai Társaság által a XVI-XVII. században Európába exportált japán porcelánokról. Ezeket Imari-nak nevezik, jórészt Aritá-ban készítették őket, és csak mintegy 150 évig tartott a fénykoruk (míg Kína korlátozta a saját porcelánja exportját, és amíg Erős Ágost szász választófejedelem alatt 1710-ben meg nem alapították a Meissen-i porcelánmanufaktúrát, azaz Európa, így a Delft-i és és az angol műhelyek is el nem tanulták Japántól és Kínától a porcelánkészítést. Maguk az Imari-porcelánok sokfélék: kék-fehérek és piros-arany-zöld színesek is, fedeles és ún. trombita-szájú padlóvázák, asztalneműk egyaránt. A Charlotteburg-i kastélyt hozta fel a kiállítás fel példának, ahol egész porcelánszobákat rendeztek be a fejedelmek, ötösével kiállítva például a méteres japán padlóvázákat.

Még a Dotombori-városnegyedben (melyet egy kis csatorna szel át és ez a turista központ, embertelen tömeggel és vendéglővel, fényreklámokkal) gyorsan megnéztünk egy kis buddhista kápolnát (Hózen-ji a neve), ami arról nevezetes, hogy álló Buddha-alakját teljesen moha lepi. Ennek oka az, hogy mindenki, aki ott egy imát elmond, utána kis vizet merít (a japánban szokásos fanyelű kanállal) és azt a szoborra hinti. Valami hiedelem van a dolog mögött, miszerint a „víz munkásai” (ez a szórakoztatóiparban dolgozók: pincérek, rosszlányok gyűjtőneve Japánban) ezzel kérnek maguknak égi védelmet. Vicces volt látni, hogy sokan valóban öntik a vizet a szoborra, de persze ezek az emberek nem tűntek éjjeli pillangónak, csak éttermi takarítónak, szakácsnak, ilyesminek. Minden esetre hittel tették, amit tettek, úgy nézett ki.

Bőröndök felcsippentése a hotelból (karcolás elleni védelemül bepakoltuk őket folpack-ba, de elég vacakul sikerült a dolog), majd metró, egy átszállás és a Tenno-ji állomásról már a reptéri vasút (ami dugig tele volt az ingázókkal, lévén este fél nyolc itt bőven még a csúcsforgalom: mennek haza az emberek). Fél kilencre kint voltunk a Kansai reptéren, hosszú sor végén fél 10-re becsekkoltunk (azaz megkaptuk azt a helyet szuper módon a Turkish járatára, amit előző este az interneten lefoglaltam a gép hátuljába – ott tágasabb a hely). A tranzitban ajándékvételre 10 perc jutott, el se tudtuk szórni a maradék japán pénzt.

Isztambulig visszafelé az út – a jetstream-nek nevezett, 6-30 km magasság közt a Földet kelet felé körbefújó szél miatt – (az oda úti 10,5 órával szemben) 12 órát tartott, kristálytiszta éjszakában. Sajna a sötét miatt nem lehetett látni a Himaláját, Karakorum-ot, a tibeti hegyeket, a Tien-san-t – kár érte, pedig arrafelé jöttünk. Majd át az Aral-tó és a Kaszpi-tenger felett keresztben, a Kaukázus hegyeit meg a Fekete-tenger felett délről (már török légtérben) kerülve, és helyi idő szerint reggel fél ötkor szálltunk le Isztambulban. Hatalmas reptér (pedig azóta épült egy nagyobb (majdnem, mint Frankfurt), rengeteg tranzitutas a világ minden tájáról, sok tucat Turkish Airlines géppel a betonon és a levegőben.

Innen már Budapest két óra út, csak ki kellett várni, hogy elinduljunk végre. Bulgária, a Duna és a Retyezát felett repültünk hazáig.

Nagy kaland volt, már alakulnak a terveink: miért lenne érdemes visszamenni

Köszönjük Japán!

Gál Zoltán György

Gál Zoltán György írásai az Útikalauzban

•

Ha érdekesnek találta, egy lájkkal vagy megosztással ajánlja másnak is!

 

Iratkozzon fel a Utikalauz.hu hírlevelére, hogy ne maradjon le semmiről! A feliratkozással hozzájárul adatainak a hírlevél küldéséhez szükséges kezeléséhez.(Adatvédelmi szabályzatunkat itt olvashatja)