Egy négy hetes rendkívüli kirándulás története, amiben a látnivalók számával legfeljebb az elfogyasztott szusi mennyisége vetekszik. A beszámolót látványos fotók illusztrálják.
Tokió (Tokyo), Nikko, Kamakura, Hakone, Nagano, Yudanaka, Jigokudani, Shibu Onsen, Shiga Kogen, Kiotó (Kyoto), Nara, Biwa-ko, Himeji, Hiroshima, Miyajima, Kagoshima, Sakurajima, Aoshima, Kumamoto, Aso, Narita
Az első hét – Tokió, Nikko, Hakone, Kamakura
Első nap
Leszálltunk. Narita reptér. Kiváltottuk a vasútbérletet az augusztus 3-23. közti időszakra, aztán bevonatoztunk Tokió Asakusa (kiejtése: Aszak’sza) pályaudvarára. Ettünk egy főtt rizst rákkal, találomra beültünk egy kis kifőzdébe és találomra választottunk. Míg a hotelünkben a szobára vártunk (kissé korán értünk oda, hiszen a repülő reggel érkezett), körbejártuk a mellettünk fekvő Senso-ji buddhista templom-negyedet. Tizenkétféle Kannon-szobor van benne: ők egyenként kvázi védőszentjei a zodiákus megfelelő évében születetteknek. Este a pagoda ki van világítva, látszik is az ablakunkból.
Első benyomások: Párás forróság van, érződik az óceán közelsége. Tiszták az utcák. Kedvesek az emberek. Nagy a tömeg.
Tokiói utca villanyvezetékekkel
Aludni kellett pár órát, aztán fánkot ettünk (Mister Donut-nál), meg kisétáltunk a Sumida-gawa (gawa=folyó) partjára, lefotóztuk a vadi új Skytree-tornyot kivilágítva.
Második nap
Reggelire fánkoztunk a Mister Donut-nál a metróállomás közelében. Felfedeztük a metrójegy vásárlás rejtelmeit – szerencsére van angol menü a gépen – és a napot délkelet Tokióra szántuk.
Láttunk egy modern buddhista szentélyt (Tsukuji Hongan-ji; ji=buddhista templom), a nagykereskedők halpiacát, már takarításkor (sajnos pár angolna árválkodott már csak a ládákban), a folyópartot, egy szép japánkert parkot – Hamarikyu-teien (teien=kert) a neve – tele nagy fekete (talán) kormoránokkal. Átkutyagoltunk a Ginza negyedbe, közben szívélyes invitálásra beugrottunk egy turistairodába, ahol két halál barátságos csaj kezét-lábát törte értünk és boldog volt, hogy benéztünk hozzájuk.
Ettünk valami egy-tál tésztát pirított cukkínivel, rizzsel egy a helyi irodistákat kiszolgáló kifőzdében, ahol gépbe dobod a pénzt kint az ajtó előtt es az automata adja ki a kajajegyet, amivel bent a pulthoz mész.
kajajegy automata
A pulton szójaszósz, wasabi (csípős torma), meg egy rizsfőző, ahonnan mindenki annyit szed még, amennyit akar. Végigjártuk az egyik divatos áruházat a Ginza negyed főutcáján (Mitsukoshi volt a neve; olyan, mint régen a budai Skála volt: önálló cégek kis üzletei, mind márkás boltok igen drága áruval tele, sok vásárló). A Kabuki Színházat is megkerestük, de éppen tatarozzák (csontig le van bontva, máskülönben egy kicsi egyemeletes épület a nagy modern házak közt). Kiváltottunk pár gyorsvonati helyjegyet (szombatra egy tervezett Hakone-i kiránduláshoz, meg vasárnapra majd a továbbutazásunkhoz Nagano felé) – előre jobb lesz ezeket beszerezni, mert betelnek a vonatok.
El is ment a nap – itt korán sötétedik: fél 8 tájt így július végén, bár reggel 5-kor már világos van. Úgy látszik, nem egészen jó időzónát használhatnak, ráadásul nincs nyári időszámítás. A párás meleg meg más érzetet kelt, mint a mediterrán hőség, de szél van és ettől a klíma egész elviselhető. És persze 200 méterenként van üdítő- és jegeskávé automata.
A szállodánktól nem messze van egy fedett sétálóutcás piac (lévén itt van a közelben a buddhista szentély, mint egyik fő Tokiói látnivaló, sok benne a turista), ott leltünk egy szusist, vacsiztunk nála. Remek volt es nem drága. A sör ugyan nem a hallott Suntory márkájú, hanem más, de finom.
Európait alig látni. És a varos élhető, csendesek az autók – sok lehet a hibrid. A metróban minden megállóban van egy fószer, aki fehér kesztyűben konferál és elbábozza a kamerának, ahogy meneszti a vonatot. Levideóztam. Képzelem, ezt hogy élvezheti napi 8 órában. És láss csodát: vidám a hangja, üdvözli az utasokat. Es mindenki “Gozai masz”-ol (“kérem szépen“) folyton-folyvást.
forgalomszabályozás a Tokió Metoro-n
Harmadik nap
Vetettünk még egy pillantást a szomszéd Senso-ji kegyhelyre. Átkutyagoltunk Ueno-ba (ez egy városnegyed neve), megnéztük az állatkert mutatósabbik felét (pandák, tigris, majmok, medvék), meg a szomszédos Toshogu szentély kertjét – klassz bronz áldozati lámpásokkal van tele, hadurak ajándéka.
Elmetróztunk Shinjuku-ba (ez meg egy másik városnegyed) es felmentünk a városi tanács toronyháza 45. emeletére a kilátóba. Barátaink javasolták, hogy próbáljuk ki, mert ingyenes – tényleg az volt és jópofa. Halványan bár, de látszott a Fuji is, meg egész Tokió.
Átgyalogoltunk a Meiji Jingu (jingu=sintóista szentély) szentélyhez a parkba, ahol stikában megettük az egyik kis Közértben vett szusi tálakat (olyan, mint nálunk a Spar-ban, csak itt gyakoribb: mindenütt kaphatóak) – azért elcsípett a parkőr és ránk szólt udvariasan. Csapatunkat lenyűgözte a sok kívánság-táblácska egy nagy hársfa köré aggatva – 500 Yen-ért kívánhat valamit bárki: egyszerűen vesz egy üres táblát, ráírja az üzenetét és felakasztja egy kampóra. Láttam egy nagy dupla gongot is felakasztva a szentélyben, csak nem volt szabad fényképezni.
Hosszú gyalogmenet a parkon át Shibuyá-ba – világvárosi hely ez is, mint a Ginza, árad a tömeg 18 óra után, a munkaidő végén. A kereszteződésekben általában átlósan is van zebra.
zebra Shibuyá-n
Vacsorára sült angolnát ettünk főtt rizsen, friss sós fehér retekkel, uborkával egy kifőzdében – remek volt megint.
Negyedik nap
Nikko-ba mentünk, hosszú volt az út: három-három óra vonattal szinte a “sarokról” (ez alatt a helyi Asakusa állomás értendő, olyasmi, mint Józsefváros, csak kissé kevésbé lepukkant).
A házak közt mindenütt parányi rizsföldek.
kis rizstábla
Nikko-ban azzal kezdtük, hogy egyszerűen átmentünk rajta: felbuszoztunk egy hosszú szerpentinen a Chuzen-ji tóig, megnéztük a Kegon-no Taki-t (taki=vízesés) – 97 m magas, állati! – egymagam lelifteztem az aljáig fotózni, szép képek lettek, meg magát a tavat (olyan, mint egy salzkammerguti tó, jó meleg volt a vize, de senki se fürdik benne (ki érti, miért?), csak vizibiciklik kölcsönözhetők, páran pedáloznak is. Nem nagy a szezon, de – vagy éppen ezért? – méregdrága minden.
Aztán persze lebuszoztunk kb. 600 m szintet Tokugawa sógunék szentélyéiig. Nikko a hadurak temetkezési helye valójában, és a sógunátus idején (1180 – 1850 közt kb.) játszott nagyobb szerepet.
Amit ingyen adtak, megnéztük, de a “három majom” domborművéről nevezetes szentély Iejaszu papánál (Tokugawa Iejaszu sógun temetkezési helye) aranyárban mérettetett, így kimaradt. Klassz hatalmas cédrusfák közt fekszik a templom-negyed a domboldalban máskülönben, lenyűgöző. Meg a sok fegyelmezett iskolás gyerekcsoport is az.
kőlámpások Nikkóban
Még futotta egy pillantásra a piros öreg hidra a folyón.
Hazafelé a vonatról remekül látszott a Fuji – marha nagy egy hegy lehet (valóban az: 3700 m magas), ha így legalább 100 km-ről is tisztán látszik. Hosszú nap volt. Szusival zártuk, már megvan az a kedvenc helyünk ehhez a bevásárló utcában.
Ötödik nap
Hát Tokióban nincs pénzbedobós mosoda sehol …. azaz, hogy egyszer láttunk a héten jártunkban-keltünkben valahol, de messze a szállodától. Ma megpróbáltunk egyet találni: velünk jött egy zsák szennyes, de végül hazajött mosatlan, pedig sokat kutyagoltunk. Sőt egy Tourinform-féle hivatal se akadt, ahol rákérdezhettünk volna. A hotelben kéne mosógépnek lennie (általában van), de itt nincs és a recepcióról elvitetve meg a mosatás aranyárban van. Úgyhogy kézzel mostunk.
Lusta reggel után fánkozás, majd a Császári palota kertje – a palota maga azonban nem látszik es nem látogatható. Itt Tokióban minden a Tokugawa sógunokról szól (XVII-XVIII. század) – a palotakert néhai várát is ők emelték (komoly vaskos erődfalak). Mint ahogy a Zojo-ji (kiejtése: zozózsi) templomot is, ami még belefért a mai napba. Útközben vettünk egy KFC-szerű helyen kaját (sült hal, meg csirke rizzsel, salátával), amit aztán a plasztik dobozból, amibe csomagolták, egy játszótéren a virágágyás szegélykövére leülve megettünk. Nem nagyon van hol leülni egész nap, csak ha van egy nagyobb park valahol, ott esetleg. Az meg nem sok van. Még az a szerencse, hogy vannak az említett hidegital automaták 200 m-enként: nyeljük a vizet, jeges kávét. Néha a kávé meglep és forró kivitelben érkezik.
A többi időnk a város bejárásával telt (mosoda? sehol…), de 5 óra felé elfáradtunk. Nem mondom, nincs hideg (35 fok lehet). Vettünk csokit, sört, joghurtot meg sajtot (ami vajnak bizonyult utóbb) vacsorára – sajt nem látszik létezni errefelé, bár tej van.
Hatodik nap
Megkezdődött a vasútbérlettel lefedett három hetünk. El is mentünk Kamakurá-ba Buddhát nézni. Egy óra út egy HÉV-szerű vonattal.
A hely olyan, mintha Siófok (vagy a fekvése miatt inkább Balatonfüred) tele lenne templomokkal. Bár nyugdíjas nénik ajánlkoztak önkéntes és ingyenes vezetőnkül, nem vettük igénybe, hanem magunk tettünk egy nagy kört. Voltunk a legfontosabb szentélyekben es közben felkapaszkodtunk a hegyre is. Pici telkeken kis házak kertvárosi környezetben, felettük a hegyen bambusz- és babér(-som) erdők sziklás ösvényekkel. Kisebb és nagyobb szentélyek minden zugban. Yoritomo, az első Kamakura-i sógun (1147 – 1199) síremléke a hegyen látható egy kis parkban.
Gyönyörű kék hortenziák mindenfelé – elvileg idevalósi maga a növény Japánba, innen vitték Európába is.
porcelán csészék Kamakurá-ban
A Daibucu Buddha (a nagy, bronz, amibe be is lehet menni, 1150 körül öntötték és rakták össze öntvénydarabokból) tényleg szép; méltóságteljesen üldögél egy nagy kert közepén. Klassz volt látni élőben. Muszáj volt szereznem egyet – amit vettünk, vöröses színű es kőből faragtak, azt állította az árus.
Volt egy nagy sokarcú Kannon (a jó szándék istene) szobor is, 9 m-es, cédrusból, aranyra festve, de a Buddha vezet nálam – majd megkeressük a párját Nará-ban, állítólag ott van egy hasonló hatalmas darab.
Még bementünk az eddig látott első keresztény templomba is. Az énekeskönyv dallamai (ahogy a kottát kisilabizáltuk) nem emlékeztettek semmi otthonira.
A vonaton hazafelé láttuk, hogy a férfiak is használják a legyezőt – pedig van klíma a vonatokon is.
Itthon Asakusá-n a futószalagos szusi-zóban úgy tűnt, hogy már ismerősként üdvözöltek, bár utóbb nyilvánvalóvá lett, hogy mindig ordibál az egész személyzet, ha belépsz egy vendéglőbe – „hai, dozo” – azaz „szervusz, parancsolj”.
Hetedik nap
Hakone környéke volt a mai program. A Shinkansen expressz vasúttal (marha gyorsan megy) Odawará-ba, onnan helyi vasúttal tíz perc Hakone-Yumoto, ahol át kellett szállni egy jópofa adhéziós (azaz nem fogaskerekű, hanem tisztán a tapadási súrlódás elvén – mint bármely más vasút – működő) hegyi vasútra (inkább villamos), amely három ún. csúcsfordítóval (lényegében egy cikk-cakk vasútvonal), irtó meredeken vitt fel Gorá-ba (540 m. tszf.). Ott rögtön átszálltunk egy siklóvasútra, mely továbbvitt, talán 650 m magasra.
Onnan meg aztán drótkötélvasúton fel az Owakudani hegytetőre (kb. olyan magas, mint a Kékes, kb. 1000 m. tszf.). Itt mar kéngázt lehelt a hegy, es a kénes, forró, a földből előbugyogó vízben, kosarakban főzték es árulták a kemény tojást. Főzés közben megfeketedett a héja – mi is vettünk és ettünk belőle.
szilvakék keménytojások
Csupa kénhidrogén gáz szagú volt minden. Es jó sok volt a kiránduló.
Innen már látszania kellett volna a Fuji-nak, de köd szitált es csak huszonegy-két fok volt.
Leereszkedtünk a hegy másik oldalán kötélvasúttal az Ashino-ko -hoz (ko=tó) (720 m. tszf.), ettünk egy hot-dogot es egy kalózhajó-jelmezbe bújt motorossal átkeltünk a tó másik végéhez – Hakone-Machi a hely neve. A Fuji még mindig felhőben.
Meglátogattunk egy Edo sógunátus kori restaurált vámházat es őrállomást a korabeli Kiotó – Tokió országút mentán, felmentünk egy kis kilátódombra a tó menti parkban (ún. csatolt királyi kertek – angolul detached royal gardens, azaz „királyi mellék-kertek”), ahonnan végre megláthattuk a Fujit a “klasszikus beállításban” kikukucskálni a felhőkből. A buszig nagy cédrusfák alatt, a régi gyalog-országút mentén sétáltunk el. Kicsit szemerkélt az eső.
A buszon megfigyeltük, hogy minden manőver előtt (parkoló jármű kerülése, zöld lámpára való indulás) balra-jobbra néz es int a fehér kesztyűs sofőr es a gégemikrofonjába bele is motyog valamit (talán ilyesmit, hogy “zöld a lámpa, balra néztem, jobbra néztem”?). A Tokiói metrót pedig vagy az állomás peronőre, vagy a minden vonat végén utazó kocsi-kisérő indítja, aki élőben konferálja végig a menetet. Igen szervezett es biztonságra törekvő közüzemi működés látható mindenütt.
A Japán-Alpok
Nyolcadik nap
A Japán-Alpokba utazva Nagano-ban szálltunk át a shinkansen vonatról vicinálisra. Van Nagano-ban egy buddhista templom (gong, szörnyszobrok, vagy 3 kapu – minden szokásos kellék megvan), ahol az oltár alatt egy sötét folyosóban a hívek a mennyország kilincsét keresik. Na, lementünk és megleltük mi is J
Hogy hol is vagyunk a Japán-Alpokban ezek után? Nakano-t keresd a térképen (k-val, nem tévedés), onnan 10-15 km-re lehetünk keletre. Yudanaka (ez a fürdőhely neve) olyan, mint az erdélyi Kovászna, elsőre legalábbis. A fürdők vize 43-44 oC, csak pár percig lehet benne lenni. Mókás, hogy az utcán este mindenki yukatá-ban mászkál (ez egy vékony fürdőköpeny-féle). Össze van nőve a hely a szomszéd faluval (Shibu Onsen), ahol vagy hatféle meleg gyógyvíz fakad.
Télen síelőkkel lehet tele itt minden. Shiga Kogena közeli hegyvidék, fennsík, és egyben a síterep – a Nagano-i Téli Olimpia síversenyeinek egyik helyszíne – neve, tervezünk oda felbuszozni és kirándulni egyet.
Ma elvisz a házigazda a helybeli majomparkig – ez itt az egyik sláger, sokfelé van ilyen Japánban – meg estére foglaltunk privát fürdőt az egyik hegyoldali onsen-ben, naplementét nézni.
A fogadó-beli szoba rizspapír fala meg olyan, mint a Pillangókisasszony opera díszletében. Jól hőszigetel (nem engedi be a meleget), de a hang átjön rajta.
Tatami van a földön (rizsszalma gyékény), meg futon-ágy (pamuttal, vagy gyapjúval töltött gyékény-matrac), rizspárnával.
Kilencedik nap
Jól lehetett aludni a japán stílusú szobában, bar a 26 oC-ra beállított hőmérséklet a klímán melegnek bizonyult. Kicsit nehézkes lehet errefelé felkelni idősebb, vagy kövérebb embernek, mert gyakorlatilag a földön alszol, de amilyen sovány itt mindenki, biztos nem gond.
Yumoto san, a házigazda elvitt minket kocsival (jó tágas, mégis kívülről nézve kicsi, mert szögletes) egyterű Hondájával a szomszéd falu, Shibu Onsen fölé. Onnan 20 perc volt még a völgy, ahol nappal a majmok tanyáznak (Jigokudani), részben róluk híres ez a hely itt. Lejönnek ugyanis a meleg forrás-, meg patakvízhez, de alapjában véve vadon élnek. Egy család tagjai mind, mintegy 160 egyed, japán makákók. A legaranyosabbak persze a kicsik, akik az anyjukon csüngenek. Sokszor apa, anya, gyerek együtt üldögélnek. Vakaródznak, kurkásszák egymást. Az öreg törzsfőnök majom meg ül, es vigyáz a rendre. Ha közel mész, rád vicsorog.
japán makákók
Van egy őr, az néha árpát ad nekik enni, azt szeretik. A foguk olyan, mint bármely mindenevő állaté, vagy mint az emberé (gumós zápfog, úgy láttam), de növényt, vagy maximum rovart esznek.
A völgy nagyon érdekes, meg egy gejzír is van benne, vagy 12 m-re lövell fel a víz. Mindenfelé cédrusok, meg bambusz. Dús az aljnövényzet. A föld és a patak is meleg. A víz, amit a házigazdánk is a fogadója földszintjén saját fürdőbe vezet, állítólag 93 oC-os, mikor felfakad.
onsen fürdő belülről
A majmoktól visszasétáltunkban megnéztük Shibu Onsen régi fürdőházait a faluban. Van belőlük vagy tíz-húsz, kis közfürdők. Két kis ajtó az utcára (női-férfi bejárat) es kész. Vehetsz a boltban egy vászondarabot (törülköző, ami Japánban hagyományosan kicsi) 300 Yen-ért, és a fürdők előtt kis pecsétnyomók vannak, a megfelelő fürdő jelét a törölközőn felismerve, piros tintával rábélyegezhetsz egyet. Ha megvolt mind a kilenc, a helyi kolostor női szerzetesei egy tízedikkel hitelesítik.
Este fél hétre felvitt minket a házigazda egy hegyi szálloda mellé (Tomino-ya, azaz “Messze ellátni-fürdő” volt a hely neve, valójában egy hegyi szálloda), ahol kis privát onsen-t (melegvizes fürdőt) béreltünk ki egy órára hárman, úgymond családi használatra – erre is be vannak rendezkedve – ahol szauna is volt (máskülönben a „közösben” a nép nemek szerint elkülönülve fürdőzik). A használat a következőképp nézett ki: bemész, lezuhanyozol, leszappanozol, utána meleg vizes kismedence a teraszon: zsupsz, bele csupaszon es nézed a felhőket, a naplementét. A vízben 10 perc elég is – mint mondták. kb. 47-50 fokos (persze mikor a befolyóból kijön, a medencében már hűl). Sokat kell inni, utána meg kiizzad az ember.
A napot egy kis helyi vendéglőben zártuk: szaké (rizsbor) melegen (sokkal jobb, mint hidegen, de szokni kell), utána nekem tempura (híg palacsintatésztába forgatott, kirántott zöldségek, rák, kis hal); családunk többi tagjai meg bevágtak két tál szusit. Kaja után hozták a sobá-t (leves): garnélarák főtt benne. Finom volt.
Újabban már nem ebédelünk, hanem reggeli – itt péksüti és kávé – majd gyümölcs (drága, ezért csak tegnap próbáltuk így először) vagy valami rágcsálni való, és aztán a nap végén, este 7-8 felé vacsi.
Tizedik nap
Kirándulni voltunk a Japán-Alpokban. Kocsival felvittek minket a Shiga Kogen-nek nevezett hegyvidékre (egy érdekes, régen kialudt vulkánok – a Shiga es az Urashiga hegyek – formálta fennsík, agyagos üledékkel, láprétekkel, tavakkal), mely az 1998-as Nagano-i teli olimpia síversenyeinek is helyt adott. Sok a sí-szálloda, felvonók, szerpentinek – csak az a furcsa, hogy olyan dús a vegetáció. Ahol nálunk a kontinentális Európában 1500 m-en tengerszint felett már véget ér a fenyőerdő es 1800-on a törpefenyő is, itt 2000 m-en még bőven burjánzik a cédruserdő és a bambusz-féle aljnövényzet.
Kb. 1700 méteres magasságról indultunk, jól kitáblázott, kiépített turistaúton; a háziak felszereltek minden jóval: térképpel, tanácsokkal, meg buszmenetrenddel a visszaútra. Sok a turista: főleg nyugdíjas japánok bakanccsal, hátizsákkal (persze télen a síelők közt állítólag sok például az ausztrál). Az ösvényen szembe jövet mindenki jó napot kivan: “Konichiwá” és a nők feltartott tenyérrel pacsiznak egymással. Kedvesek, megkérdik, honnan jöttél es büszkén elmesélik, ha már jártak arrafelé, ahol Te laksz.
Nem volt része az útitervben szereplő körnek, de megmásztuk a két vulkáni kúpot (2034 es 2040 m magasak) – azaz csak az egyikre vitt fel az ösvény teljesen – a kilátás reményében. Na, kilátás az nem nagyon volt, mert fák nőttek mindenütt és el is kapott egy 20 perces, kiadós eső. Találkoztunk egy kb. felső tagozatos iskoláscsapattal: fehér kesztyűben másztak felfelé a meredek ösvényen egy szó panasz nélkül, mint a kisangyal, és mindannyian szépen köszöntek nekünk. Meg is dicsértük őket.
Lápréten is jártunk, bar az idei év elég száraznak tűnt idáig (a víz szintjéből ítélve) és a vízililiomok is már elnyíltak mostanára (augusztus eleje).
lápvidék a Shiga Kogen-en
Egy gyönyörű tengerszem mellett vezetett el az út, felülről nézve türkiz színe volt – ha nem lennének bambuszok mindenütt, tisztára olyan lehetne, mint a Tátra. Szerény turistaházban remek kávét ittunk es sobá-t (híg halleves, algával és tésztával ettünk – azaz ittunk, mert a tartalom „kipálcikázása” után itt a levest megisszák. Még egy óra járás volt a buszig, tengerszint felett kb. 1500 m-en lehetett a túra vége – olyan 10-12 km-t gyalogolhattunk talán.
Este kimostunk a ryokan (azaz a fogadó) mosógépében, meg onsen-eztünk (forró fürdő ugyebár) a ház saját fürdőjében még egyet; jól csúszott rá a sör.
Kiotó, Nara, Biwa-tó
Tizenegyedik nap
Dél előtt nem sokkal indul a vonat Yudanaká-ból. Nagano-ban átszállunk, onnan 3 óra gyorsvonattal Nagoya és onnan még 40 perc shinkansen-nel Kiotó – este 6 felé érünk oda, hétkor már sötétedik.
Hosszú volt az út, a Nagano – Nagoya szakasz nagy része alpesi völgyeken, hágókon át kanyargott – tisztára olyan a táj, mint Ausztria. Nagoya viszont már forró, zsúfolt tengerparti város – már amennyire ezt a vasútállomásból meg lehetett ítélni. A 10 perces átszállásba még az is belefért, hogy vettünk két doboz hideg ebédet a peronon: rizs és hús-, meg halfalatkák.
Kiotóban nagy rutinnal mozogtunk a metrón (pedig itt még sose jártunk azelőtt, de a metró az metró végül is), fél óra alatt megvolt a szálloda. Szűk a szoba hármunknak. Abszolúte a belvárosban lakunk.
Jártunk egy kört még a nap zárásaként. A hétvégi Halottak Napja („O-Bon” a neve) miatt hatalmas a tömeg, a csajok kimonóban korzóznak, a folyóparti fákat ezüstszínű „karácsonyi fények” díszítik.
Kiotói lányok kimonóban
Ettünk egy levest, rákszirmot rizzsel. Kiotó elég drága helynek tűnik.
Tizenkettedik nap
A város két, mintegy 3-500 m magas hegy- (vagy inkább: domb-) vonulat közt fekszik, két folyó összefolyásánál. A sekély folyókon kívül a városban még keresztül-kasul csatornák is vannak, a sík részeken
Ahol lakunk, annak neve „Pontocho” (-negyed), a folyó nyugati partján. A folyó keleti, másik partján meg, kissé lejjebb es beljebb van a Gion, a másik szórakozó-negyed, kissé szélesebb utcákkal, de hasonló egyemeletes faházakkal, meg kőszínházzal (Gion Corner). A folyóparti utcasor fateraszos vendéglőkből áll Pontocho-ban, melyek háta egy kis sikátor – ez a tulajdonképpeni Pontocho. Itt van a másik olyan színház (a Gion Corner-en kívül), ahol a gésa-tanoncok (maiko a nevük) tavasszal es ősszel fellépnek.
Kiotó keleti része volt a napi penzum. Átsétáltunk a Pontocho-n és a Gion-on, (találkoztunk is egy igazi, fehérre festett arcú gésával, megkérdeztük szabad-e lefotóznunk és persze megengedte).
Kiotói gésa
Majd felkaptattunk egy pagoda mellett a hegyre a Kyomizu-dera templomhoz. Ez egy több száz éves cédrusfa struktúra. Benne Buddhák, meg Kannon-szobrok. Mellette lent a szurdokban egy szent patak, gyógyítani való vízzel (úgy látszik megint csak, hogy a hitvilágok igen hasonlóak a vallások tekintetében). Klassz kilátás nyílt Kiotóra.
A domboldali kis faházas utcákban, bazár- es vendéglő-soron bóklásztunk, megnéztünk egy óriási fedett kapus templomkertet (Chion-in) es hallgattunk vagy 10 percig egy boncot énekelni, harangot ütni, kerepelni – zsolozsmázott a szentem.
Utoljára még megkerestük azt a relatíve új (mert száz éves sincs) szentélyt (Meian-jingu) óriási piros torii-kapujával (ennek a kapunak van ?-alakja), amelynek gyönyörű tájkertje van fedett híddal, meg a sokszor fényképezett fehér falú pavilonnal.
Tizenharmadik nap
Elmentünk megnézni Nará-t, ha már az volt a főváros Kiotó előtt, Kr.u. 710-tól pár évtizedig (akkoriban minden császár új fővárost választott). Ötven perc a gyorsvonat, csak ki kell buszozni a pályaudvarra. Itt Kiotóban a busz a fő közlekedési eszköz.
Nará-ban is az volna, de mi gyalogoltunk. Öt órát a napon. Minden poros es a fele város egy hatalmas, poros park. És szabadon mászkálnak az őzek, állítólag ez szerzett joguk, régóta így van. Elég zavaró, ami azt illeti: kunyerálják a kaját, meg mindent, amit annak vélnek. Elmentünk a másik nagy Daibucu Buddhához (a Kamakura-i nagytestvére: ez is több, mint 16 m magas és bronzöntvény, csak itt egy ős-öreg és hatalmas fa csarnokban (Todai-ji templom) áll es emiatt – persze – kisebbnek hat. Nem úgy, mint a facsarnok, és a kapuja – utóbbi az 1100-as évekből való. Láttunk még egy nyolcszögletű fatornyot Kr.u. 1150 körüli időszakból (Kofoku-ji templom), egy 752-ből való harangot (itt nincs nyelvük, kívülről ütik meg egy felfüggesztett fagerendával) és egy sintóista szentélyt (ezeket a pirosra festett fagerendákról lehet megismerni), ahol épp négy kamasz lányt készültek konfirmálni (vagy valami hasonló családi ünnepségre gyűlt a nép – tiszteletre méltóan elég vallásos mindenki).
sintóista szertartás előtt, Nara
Ezernyi mohos kőlámpás, meg bronzlámpás mindenfelé – fogadalmi ajándékok.
A vonathoz visszafele meg útba esett egy buddhista templom, ezerkétszáz éves tetőcserepekkel.
A vasúton minden tini csaj kimonóban es fapapucsban csámpázott, egy kisvárosban (Uji) volt éppen világra szóló búcsú, oda igyekeztek mind. Kiotóba visszaérve láttuk, hogy nagy a dugó, sőt igen szemtelenek az autósok – tolakszik mindenki, kívülről előzik a buszt, a”megállni tilos”-ban várakoznak.
Vacsira “jegyes” kaja volt (erről már korábban írtam), algás tészta, nekem hagymás sertésragu (-féle) es panírozott csirke. Hideg zöld tea jár hozzá.
Tizennegyedik nap
Két hete vagyunk itt, eddig egy fél órás esőt láttunk. Ma viszont megjött a többi.
Buszoztunk, 500 Yen-ért fejenként (ez itt alig több mint két jegy ára) megvásárolható napijeggyel korlátlan az utazás a belsőbb vonalakon.
Meg az eső előtt odaértünk az Aranypavilonhoz (az északnyugati városszélen) – hát ez valami csodaszép! Ragyog a tó vizében es nagyon ízléses a díszkert közepén. Sajna bemenni nem lehet, nagyon vigyáznak rá. Ebben biztos része van annak, hogy az 1950-es években egy begőzölt szerzetes (?) felgyújtotta, teljesen újjá kellett építeni. De ez Japánban nem számít, attól még magán viseli az „igen régi épület” nimbuszát.
Fél órát vártunk, míg a nagy vihar csitult, vettünk három nylon ernyőt és busszal átmentünk az Ezüstpavilonhoz – ami kamu, mert az ezüstborítás sose került fel rá, elfogyott a pénz. Az Aranypavilon építtetőjének unokája készíttette. De a kertje ennek is igazi tájkert, gyönyörű. Homokból hullámzó tengert es Fuji-hegyet is formáltak bele – szépen el van gereblyézve. Sajna itt esett, nehéz jól fényképezni.
Ezüstpavilon, Kiotó
Kicsit meg sétáltunk a Filozófia Ösvényén, egy kertvárosi csatorna partján, aztán busszal haza, irány a jegyes kifőzde.
Családunk tagjai fél hétre este még lementek a katolikus templomba itt mellettünk, japán nyelvű mise volt. Vicces volt, a „Legyen békesség köztünk mindenkor”-ra meghajoltak az emberek, nem fogtak kezet – úgy mesélték.
Tizenötödik nap
Lebuszoztunk a vasútra a következő adag helyjegyet lefoglalni az elkövetkező napokra. Kiderült, hogy beteltek a vonatok hétfőre Amanohashidate-be (ez egy tengerparti fürdőhely északnyugatra Kiotótól a Japán-tenger partján, állítólag rajta van a 3 legszebb hely listáján, amit Japánban látni kell), úgyhogy ez kimarad.
A napi buszjeggyel belefért még ma a Nishi Hongan-ji templom (két buddhista fa-csarnok – cipőt le és zacsiba bele, viszed magaddal, zacsit persze adnak), leparancsoltak ülni a gyékényre minket, mert valami szertartás volt éppen), meg a Nijo várkastély. Na, ilyet meg nem láttunk, otthon nem ilyen egy várkastély. Erős falak, vizesárok itt is van, de belül tájkert, meg földszintes faépületek nagy tetővel, belül tatamis fapadló, elhúzható falak es gyönyörű festett falképek (főleg fák, meg madarak pergamenen, arany alapon), festett kazettás mennyezet. Emberábrázolás nincs. Kb. 400 éves dolgok – érdekes összehasonlítani az európai barokk művészettel, gondolatban.
Nijo vár vizesárok, Kiotó
Nem hagyhattuk még ki a Kiotói császári palota kertjét – benne a palota egy kb. 500 x 500 m-es négyzet alaprajzú, nagyrészt földszintes épületkomplexumnak látszik, négyméteres fallal körülvéve, őrzik persze, be kell előre jelentkezni – ilyenünk nekünk nem volt, úgyhogy kint maradtunk. A park semmi különleges, nyitva a nép előtt, minden az errefelé szokásos szürke (andezit?) murvával felszórva.
Vacsorára – mivel a futószalagos szusi-zóban, a szállodától egy sarokra tömegek vártak előttünk egy szabad helyre a pultnál – visszamentünk a három nappal ezelőtti helyünkre. Mikor új vendég érkezik, a szakácsok, pincérek kurjongatva üdvözlik az illetőt (mintha ezer éve nem látott ismerős lenne: „Hai, dózó!”) – nekünk is így tettek. Meleg szaké-t (rizsbor) kértünk, 3,8 dl (egy kis üveg) egy sör árában van, kis porcelán kiöntőben hozzák, csészékkel. Alig érezni a benne lévő alkohol hatását.
Még legyalogoltuk a vacsit a folyó felé, tömeg volt az utcán, tart az O-bon (a Halottak napja) ünnepi hete.
Tizenhatodik nap
Ma felfedeztük a helyi “Balatont”, azaz a Biwa-ko-t (tavat). Kiotóból kifelé a metró vonattá vedlik és kijár egy Otsu nevű városba, úgy 20 km- re, a keleti hegyvonulaton túlra. Lementünk a sétahajók kikötőjébe először – magas betonházak, meg tat-lapátkerekes amerikai Mississippi-gőzösök imitációi a tavon. Na, ez nem az igazi! Felszedtünk némi infót és térképet a turista-információs irodában és annak alapján az egyik magán-vasúton elvonatoztunk fél órányi útra északra, ahol már strandok is vannak a tóparton. Hegyek a part mentén, olyan 700 m magasságúak, dús erdővel borítva, máskülönben, mint Siófok: nyaralók, matracok, úszógumik. Kavicsos part, sok fiatal. Volt „beach party” is sátrazókkal, hússütéssel, jet-ski – bajnoksággal Azt mondta a helyi büfés, hogy nagyon rövid a szezon, csak júliusban nyitnak ki.
Fürödtünk, üldögéltünk a parton, ittunk egy sört, aztán egy átszállással kiotói szállodánk utcájának sarkáig metróztunk. Nyomtunk egy szusi-kört, végre befértünk a sarki futószalagosba (annyian állnak előtte a sorukra várva, hogy nem igaz!), remek volt.
Hiroshima, Miyajima
Tizenhetedik nap
Ma továbbutazunk Hiroshima felé, útközben egy sajátos „csomagmegőrzős” megállással Himeji-ben. Teetük ezt hírneves várkastélya miatt, amely fehérre vakolva a legszebb sógun-vár állítólag Japán-szerte – Fehér Kócsag kastélynak hívják.
Reggel esik. Kimegyünk busszal a kiotói nagyállomásra…… „ajtók záródnak”: japánul “doáná márimász” – már nagyon megy. Fejből….
Az állomáson kandzsi (ez a kínaiból átvett japán) írásjelekkel feliratok a kijelzőn (nem tudjuk kibogarászni), a peronzárnál a vasutasok idegesek. Pirosan villog a vonaltérképen a Kiotó-Osaka szakasz. Bejutunk a shinkansen terminálra (külön állomás az állomáson belül: olyan, mint egy repülőtér), a táblákon nincs kiírva új érkezés, indulás. Sok várakozó, semmi angol nyelvű információ, csak a késésben lévő vonatok vannak kiírva. Telik az idő, előbb semmi hivatalos becslés, aztán lassan Tokió felé, majd nekünk lefelé, Osaka felé is megindul a forgalom. 1 óra 50 perces késéssel (!) vonatra kerülünk mi is. Jegyünk csak a “lassú” expresszekre jó, így a Nozomi vonatokra (amelyek kevés helyen állnak meg) nem, csak az úgynevezett Hikari és Kodama nevűekre, így hiába jönne hamarabb egy nekünk jó irányba menő vonat, csak plusz díjért szállhatnánk fel rájuk. Na, ezt nem kérjük. Igy is többe kerül 3 heti vonatozás, mint a repülőjegy ide Európából.
így késik a shinkansen
Szerencsére Himeji-ből Hirosimába tovább csak este fél 6-kor megyünk tovább, így belefér a csúszás. Elügetünk a kastélyhoz, ami talpig lepelben fogad: három éve már és még további két évig tatarozzák: újravakolják és -cserepezik. Ezt 50 évente meg kell tenni minden kő alapra épült, de vesszőfonatra vert falú japán várkastéllyal, így már 430 éve áll. Persze van belépő es nagy sor a vártoronynál: lifttel fel lehet – plusz 200 Yen-ért menni az állványok tetejére. Ha már itt vagyunk! – gondoljuk mi és végigálljuk az egy órát, hát a végén semmi különös. Viszont a vár melletti japánkertek gyönyörűek. Sajna sietni kell azonban vissza az állomásra: utazunk tovább.
Kodamá-nk pontos, viszont minden shinkansen állomáson megáll és elenged két-három Nozomi-t – így este 8 óra majdnem, mire Hiroshimá-ba érünk. Gyors helyjegy-váltás a péntekre esedékes tovább-útra és utána irány a villamos – ami gyors, hatékony, egyszerű és nem kell jegy rá. Vagy a mobiltelefonoddal, bankkártya-szerű módon fizetsz, vagy (előre feltöltött) elektronikus bérletkártyád van, vagy leszálláskor bedobsz 150 Yent a kasszába – igen, a kis plexidobozba a kalauznál. Akiből minden villamoson van egy, feladata, hogy ajtót nyit-zár (mint nálunk a HÉV-en: csenget a vezetőnek), bemond, pénzt vált. És persze, hogy angolul beszél.
Hiroshima-i villamos
Tizennyolcadik nap
Későn keltünk, összefutottunk az első magyarokkal (nászutas pár), Mister Donut-nál fánk-reggeli, aztán mentünk Béke-parkot nézni. Az atomtámadás után meghagytak egy kupolás épület-romot („atombomba-dóm”) mementónak, meg csináltak egy parkot a több ágra szakadó folyó egyik szigetén, szívszorító emlékművekkel. Háromszáznegyvenezer ember, ebből több tízezer iskolás gyermek épp a szabadban volt 1945. augusztus 6-án reggel negyed kilenckor, közmunkában bontották a tűzveszélyes városi faépületeket, hogy a bombázások nyomán ne terjedjenek a lángok. Ugyanazon év decemberére közülük 190 ezer már nem élt…. és ma ez itt egy modern nagyváros a semmiből, itt gyártják a Mazdákat is……. van egy Béke Múzeum, emléket állít ennek mind, mint nálunk a Terror Haza, meg kellett nézni. Az ember igen megtörik a látottak súlya alatt.
Javasoltam, hogy villamosozzunk ki a kikötőbe, igen szép lesz a táj – így is lett. Olyan szigetek körös-körül, mint Dalmáciában, jönnek-mennek a kompok. Körbesétáltuk az egyik erdős félszigetet, szép délutáni időben lehetett fényképezni.
Hiroshima-i tengerpart
A tenger piszkos és nagy a hullámverés – ez itt mégis csak egy kikötő, na.
Még elmentünk enni, ahová beültünk (japán kifőzdébe), feleségem egy úgynevezett „udon sobá”-t evett (csőtésztás, kínai eredetű leves) mert nem volt bizodalma az általam választott vegyes tálhoz (ezekről sosem tudod, mit eszel – néha utána se). A leves szerinte egy Maggi-leves szintjét hozta.
Tizenkilencedik nap
Nagyon szép napunk volt: kirándultunk az egyik szigetre azok közül, amelyeket tegnap a kikötőből láttunk. Miyajimá-nak hívják és 1604 óta, amióta egy konfuciánus utazó (kínai szerzetes lehetett?) így minősítette, Japán három legszebb helye közt tartják nyilván.
Olyan volt, mint egy kirándulás a Jón-, vagy a Dalmát-szigeteken. Vonattal mentünk egy fél órát (ünnepnap volt, úgyhogy álltunk végig), aztán – mint a tihanyi komppal – átkelés a szigetre, tíz perc. Dagály után voltunk, úgyhogy még vízben állt a Miyajima-parti sintóista szentély nevezetes torii-kapuja. Próbáltuk kiókumlálni, mikor lehet a dagály es mekkora az árapály – végül is a Csendes-óceánnál vagyunk, ott ez jelentős – és úgy láttuk: valamikor de. 10 tájt lehet itt a dagály es du 4 körül az apály, úgy egy métert mozoghat a víz fel-le. Legalábbis itt, a szigetek közt.
Sok volt az ember. A turistairodában mindig remek infókat kapunk, így volt ez most is. Folyékony angolság, irtó szívélyes mindenki (a vasúti helyjegy-pénztáros búcsúzáskor feláll a helyéből meghajolni). Nyilvánvaló volt, hogy a szigeten lévő hegyre (Mount Misen) fel kell menni, meg tán egy strand is akad valahol. Még nem fürödtünk sehol a tengerben, tóban is csak egyszer.
A hegyre előbb kisbusz, utána kis-, majd nagykabinos felvonó vitt – 430 m csak a szintkülönbség, kb. olyan magas, mint a Normafa, de a tengerszinttől nézve közvetlenül, az már így rögtön több. Ahogy kiszálltunk odafent, pazar kilátás tárult elénk a beltengerre (így hívják a Honshu és Shikoku főszigetek közt elterülő szigetvilágot). Fénykép nem is tudja visszaadni a látványt. Képzeld el a Jón-tengeren Ithaká-t, vagy a dalmát szigeteket, csakhogy a háttérben nem Split, vagy Ragusa fekszik, hanem egy lapályos folyódeltában Hiroshima. A partvidék persze elég kiépült, a szigetek közt halászvarsák fakereten, meg tán halszaporító telepek. De a szigetek maguk nagyon zöldek.
a távolban Hiroshima
A hegy másik púpjához előbb kissé ereszkedni kellett, majd mászni lépcsőkön. Nem keveset, pláne 35oC-ban. Útba esett pár kis templom, az egyikben a láng (fából rakott tűz) állítólag 1200 éve ég – a Misen ugyanis egy szent hegy. Meghökkentő formájú nagy (tán andezit-) sziklák közt értük el a csúcsot 529 méteren. Csodás körpanoráma egy kilátón, az alsó szinten egy láthatóan ott éldegélő bácsi hideg Asahi sört árult – nagyon jól esett.
A három lefelé vivő ösvény közül a legkönnyebbet választva (végig kiépített, de elég meredek volt, bár a bátrak felfelé is mentek) leereszkedtünk a faluba és pár könnyű üdítő bekapása után elbuszoztunk a strandra – mert itt kérem nem fürdenek csak úgy össze-vissza akárhol a tengerparton! – ami egy kijelölt partszakasz, a vízben bójákkal elkerített résszel. Remek volt lemosni az út porát, de a zuhanyzó, öltöző irgalmatlan mocskos volt és a kabinos kiscsaj ötkor (na jó, negyed hatkor) zárta, úgyhogy épp, hogy befértünk. Utolsó busszal vissza a kompkikötőbe, komp és vonat vissza Hiroshimá-ba.
És most jött utunk eddigi legmegrázóbb kulináris élménye. Jegyes kajára váltottunk bónt a Hiroshima-i állomás egyik restijében (mondván az étlap-tábla előtt: “nini, ez egy tészta rákkal, ez meg tükörtojással, jó lesz nekünk!”) és meglepetésre a következőt kaptuk: hideg lében hideg tészta (vastagmetélt), rajta héjában rák, illetve nyers tojás felvert hideg fehérje, szárított alga, természetesen póréhagyma, wasabi (csípős torma). Ugh…azaz brrr…… azért megettük, mert éhesek voltunk, majd lenyomtattuk egy sütivel a pékségből.
Napi két és elég sovány étkezésre álltunk rá. Nem hizlal a koszt, na.
Kyushu sziget és a vulkánok
Huszadik nap
Nem sok történt ezen a napon, azon kívül, hogy shinkansen-nel elutaztunk Kagoshimá-ba (ez egy 350 ezer lakosú nagyvaros), a déli Kyushu szigetére. Azt, hogy átértünk, egy hosszabb alagútból vettük észre, meg hogy a vonaton egyszeriben a japánon és az angolon kívül még két nyelven (koreai es kínai nyelven) is bemondták az állomásokat. Sok turista jön Kínából ide a vulkánok, a meleg vizes onsen fürdők, meg a helyi disznóhús miatt, úgy mondják. Utóbbit innen Kínába (!) exportálják is állítólag.
Mire bejelentkeztünk a szállodába (a vasútról öt megállónyi villamosozás után), meg kiugrottam a helyi „Keravill”-ba villásdugó átalakítóért (itt nem tudott ugyanis a recepció kölcsönözni, de letelefonálták nekem a bolttal, nagyon kedvesek, mint mindenütt Japánban), este lett. Két szobánk közül az egyik tatamis, japán stílusú és hosszabb tartózkodásra berendezett, van benne mosógép.
Még lementünk a kikötőbe, halványan kivehető volt az alig tengerszorosnyira levő Sakurajima vulkán. Meg persze az utcán, a járdaszegély mellett felgyülemlő sötétszürke hamuról, ami itt az égből hullik gyakorta. Merthogy a vulkán aktív.
ide gyűjtsd a vulkáni hamut – Kagoshima
Beestünk egy amerikaira maszkírozott, Red Pepper nevű “steak & hamburg”(-er) étterembe. Sült csirke, disznó, kukoricaleves, sok saláta, rizs – finom volt es nem drága. Olcsóbb étteremben enni, mint otthon Magyarországon, ha nem vagy óvatlan.
Huszonegyedik nap
Reggel fél hétkor már doboltak a hotellel szemközti buddhista templom bonc-ai – harangozás helyett egész gong-koncert! Kagoshima-i első reggelünkön (előre befizettük ugyanis) a szállodában kaptunk – kérésünkre “western style” (azaz nem japán jellegű) – reggelit: kávé, vaj, dzsem, pirítós, tükörtojás sonkával, meleg leveskében kissé pirított bacon, haldarabka, póréhagyma. Japán zöld tea keserűen, forrón, meg gyümölcslevek. Kis saláta, paradicsom, kemény tojás. Ez mind. Kiadós volt.
A városi turista körjárati busszal (olyasféle hop-on/hop-off) felmentünk a mögöttünk lévő kis hegyre „szembenézni” a vulkánnal. Tűző napsütésben pipált – felhőt fogott – a teteje.
Tele van ez a város is önkéntes túravezetőnek felcsapott nyugdíjasokkal. Nem mindenben tökéletesen tájékozottak, de nagyon büszkék a honukra es nagyon kedvesek. Csak egyik-másik nem beszel angolul. Szóba elegyedtünk egyikükkel, aki megszólított és érdeklődött Magyarország iránt: mi a fő termékünk, hány lakos él itt…. Meglepődtek, mikor elmondtuk, hogy Suzuki kocsikat gyártunk.
Mire lebuszoztunk a strandra, elmentek a felhők. Fenséges egy darab hegy ez a Sakurajima. És lám csak, egyszerre kitört: elkezdett hamut eregetni a déli csúcs melletti kráter. Lenyűgöző. Egész nap nem maradt aztán abba a hamukitörés.
Sakurajima vulkán
Megnéztünk egy kristály/üvegfúvó és -metsző manufaktúrát (őrült hőségben dolgoztak a kemencék mellett az emberek, látványos volt) és a boltot – itt is az európai árak sokszorosába került minden.
A strandon – vicces módon – nem napozik senki, de remek meleg a tenger – ez már a Dél-Kínai tenger, azaz annak egy vagy 30-40 km mély öble. Fiatalok fürdenek csak, és nem sokan voltak ahhoz képest, hogy főszezon van es ez a nagyváros egyetlen strandja.
Bár már az útikönyvből – és tegnap este is futólag – megnéztük, még egyszer meggyőződtünk róla, hogy nem fogunk a déli szigetekre kihajózni, bár a legközelebbin (Yamanoshima a neve talán) több ezer éves cédruserdők nőnek. Ugyanis bár kivisz és vissza is hoz az olcsó(bb) komp, de 4 – 4 óra az út és emiatt rögtön fordul is a hajó. A szárnyashajó viszont 22 ezer Yen/fő és csak 2 – 2 óra az út, de nem ér meg az egész hármunknak mintegy 180 ezer Ft-ot – az rengeteg pénz erre a célra. Majd másutt – vagy ugyanitt, de máskor…
A délutánt a vulkánnal való közelebbi ismerkedésre szántuk. Áthajóztunk tíz perc alatt komppal Sakurajimá-ra, megnéztük a Látogatóközpontot (volt egy jópofa filmvetítés a korábbi kitörésekről), majd egy egyórás busz-út körbevitt pár szép helyen es felvitt az 1117 m- es hegy oldalában kb. 400 m magasra – ameddig biztonságos. Gyönyörű kilátás nyílt a hegyekre, az öbölre, Kagoshimá-ra – es mindenfelé vastag szürke hamu, meg – részben már növényzettel benőtt vöröses-szürke lávasziklák: andezit. A hegy 29 ezer éves, legutóbb 1914-ben és 1946-ban is volt egy nagy kitörése a déli csúcs közelében és 1914. óta az öböl (amely egy régi beomlott vulkáni kaldera szintén, melybe betört a tenger) másik feléhez már “hozzá is nőtt” (merthogy korábban csak egy sziget volt) – azaz a hegy lávából növeszti magát.
A kompkikötő mellett meleg vizes szabadtéri láb-fürdőt építettek ki, a mindenütt felfakadó hőforrások vizét kis csatornában vezetve. Nagyon klassz, kipróbáltuk persze.
lábfürdő a Sakurajima tövében
Visszakompoztunk (épp indult a dixie-zenés sétahajó is) es a Lawson nevű ABC-ben kész vacsit vettünk: salátát, spagettit, nyárson sült husikákat, hozzá sört, vizet. A hotelban meg lehetett melegíteni, sőt kaptunk a recepciós csajoktól jégkrémet ajándékba. Kedves, családias hely a szállodánk, bár kissé ódivatú.
Huszonkettedik nap
Nyugis nap lett – délelőtt elmentünk a Kagoshima Akváriumba. Itt van 15 percre a kikötőben, apropóját a közeli Kuro-shio áramlat es annak gazdag élővilága adja. Lehet, hogy láttál is már ilyet másutt, de ilyen látványos delfinbemutatót nem biztos. Sok volt a gyerek, végignéztük a négyszintes épületet jó alaposan. Mutatós volt a sok rája, a medúzák, az ezerféle színes es jól csoportosított trópusi hal. Az angol nyelvű magyarázatok nagyon értelmesek es érthetőek voltak. Megtanultuk, hogy a tengeralatti kénes hőforrások közelében a csőférgek azért maradnak életben, mert a hemoglobinjuk egy oxigén- és egy másik, pl. kénhidrogén molekulát is meg tud kötni egyidejűleg, eltérően más élő szervezetektől.
A delfinek műsora fél órás volt, nagyon élveztük. Hangra, formára, színekre fogékonyak, ilyen formában kapták az utasításokat es szinkronban ugrottak, úsztak.
Utána megint átkompoztunk a vulkán-félszigetre es elbuszoztunk a déli partján egy pompás onsen-be: Furusato a neve, lényegében egy gyógyszálló. A tenger szélén, teraszos medencébe eresztik a meleg forrás vizét, a szabadban fürdőzöl – koedukált, de mindenki yukatá-ban (fürdőköntös) van a vízben, nem pucéran. A vízből néztük a tengert, a hegyeket, az esőfelhőket.
A szusis, ahol vacsoráztunk, jópofa volt: a körforgó futószalag felett külön sínen ide-oda járt egy kis műanyag shinkansen-vonatka es hozta az asztalok feletti érintőképernyőn leadott egyedi rendeléseket.
Huszonharmadik nap
Reggel “fejből” tájékozódtam az állomáson, kapkodtam es rossz felé menő vonatra szálltunk. Kirándultunk volna dél felé az egyik kis vulkánhoz, ehelyett keletre mentünk, egy Miyazaki nevű városba (azaz a környékére), a Csendes-óceán partjára. Kis feszültséget okozott először, merthogy útikönyv se volt nálunk, aztán a mobilomon lévő, adatkapcsolat nélkül is elérhető térképen kinéztem egy helyet, ahová a végállomáson még átszállva el kéne jutni: tengerpart, öböl, félsziget, hátha akad strand is. Kis „kockakerekű”, vagy 40 éves dízel vicinálisra szálltunk (a kitett menetrendben csak a kandzsi írásjeleket tudtuk böngészni).
vicinális
Követtük a strandtáskás lányokat es végül pont a jó helyre érkeztünk: egy – utóbb az útikönyvben is meglelt – Aoshimanevű üdülőhelyre. Bár sajnos esősre fordult az idő, fürödtünk (azaz inkább lubickoltunk egyet az igen meleg óceánban – a Kuro-shio olyan itt, mind Európának a Golf-áramlat. Nagy, tarajos hullámok voltak, meg csíptek a medúzák.
Érdekes, ún. vetődéses ferde sziklák (“az Ördög mosódeszkái”) hevertek szerteszét a parton
az Ördög mosódeszkái
Meg még egy szép szubtrópusi botanikus kertre is leltünk – itt már maguktól nőnek a pálmafák is, meg banánt termesztenek sokfelé. Izetlen krémsajttal töltött házi süteményt (linzertészta-szerű) vettünk egy helyen, kis boltban. Nagyon aranyosak a helyiek: örülnek a nyaralóknak, a forgalomnak, ha ízlik, amit árulnak. Sajna esett, úgyhogy a 3 4-es gyorsvonattal elindultunk haza Kagoshima felé. A Miyazaki-Kagoshima gyorsvonat vacak vágányokon, de igen gyönyörű hegyvidéken kanyargott velünk a hazaúton.
Szusi megint, de szigorúan másik helyen – fő a változatosság. Hármunkra 3500 Yen a kaja átlagosan; ha helyi ételt eszel, és nem ragaszkodsz az európaihoz, olcsóbb, mint a magyar vendéglői árak.
Huszonnegyedik nap
A szállodából való kijelentkezés előtt elbuszoztunk még egyszer az Iso strandra úszni egyet a vulkánunkkal szemben. Megérte kimenni, mert remek a víz és itt Kagoshimánál az öbölben nincsenek medúzák. Két nagy hamu-pöff volt (elvileg rendszertelenek) ez alatt, jó egy-egy felhőnyi anyag kijött a hegy gyomrából és indult el a szélben északnyugatnak.
Egy óra alatt átvonatoztunk shinkansen-nel Kumamoto-ba (ez egy másik nagyváros Kyushu szigetén, olyan 150-200 km-nyire északra Kagoshimá-tól), bejelentkeztünk a szállodába, ettünk egy hamb-egeret, illetve hot-dogot és elmentünk várat nézni. Az itteni is tornyos-tetős szamuráj-vár, robosztus, szárazon rakott várfalakkal és – bár csak egy bástyája eredeti, a többi 1877-ben leégett, mivel volt egy kis „vita” a szerepét éppen erősítő császár – lásd: Meiji- restauráció – és a földesurak közt – nagyon szépen helyreállították. Az öregvár ikertornyos es gyönyörű festett képes szobák, fafolyosók vannak benne.
Kumamoto várkastély
Szép kilátás nyílt a környékre, a toronyból el is pillanthattunk holnapi úti célunk: az Aso vulkán felé.
Péksütit vacsiztunk a boltból, két szemben lévő kényelmes szobánk volt, iható csapvízzel.
Huszonötödik nap
A befizetett reggelink itt önkiszolgáló volt és a japános kínálatból csak én választottam és abból is csak a kukoricalevest, nagyon finom. Felvágott, sajt nincs, a rántotta lisztes, vagy édes. Saláta, paradicsom, gyümölcs(-konzerv) van, croissant, dzsem, vaj. Nem maradtunk éhen azért.
Korán keltünk, nyolckor már úton voltunk. Sok átszállással lehet eljutni az Aso-hoz. Ez egy mintegy 20 km átmérőjű magasan fekvő síkság, egy régen beszakadt vulkáni óriáskráter (kaldera), a tengerszint felett kb. 900-1000 m magasan. Az ősi vulkán kráterfala körös-körül meredek, és úgy 100-200 m magas (minden bizonnyal andezit-) hegyeket képez, melybe csak egy-két szurdokot vágott a víz az évezredek során. Az egyik ilyen szurdokon át, csúcsfordítókkal kapaszkodik fel a dízelvonat, azaz csak tette volna ezt, mert a 2012. július közepi, kései monszunesőzések lemosták a laza vulkáni hamu alapú talajt – a dús növényzet nem köti meg azt eléggé – es a sárlavina elvitte a töltést. Úgyhogy még pár megállónyit pótló-buszra is kellett szállni. Aso falu állomásán találkoztunk másodszor magyarokkal: kiránduló egyetemisták voltak; eléggé meglepődtek rajtunk. Máskülönben ez az Aso régió egy neves hely, egy spanyol család mesélte, hogy öt órát vonatozott ide Nagasaki-ból, hogy láthassa a vulkánt.
Apropó: európai szinte csak spanyol jár errefelé Japánban, meg orosz újgazdag fiatalat láttunk sokat még Kiotóban, illetve Tokióban)
A nagy öreg kráterben előbb tó képződött állítólag, aztán a víz átszakította a peremet, lefolyt es kisebb fiók-vulkánok (az egyik nagyon helyeske, alig 100 m magas lehet es teljesen fű borítja, zöld, “felfordított rizses tál” a neve), meg nagyobbak is képződtek, köztük pedig kialakult egy felső fennsík is, úgy tszf. 1300 m-en. Busz visz fel ide és aztán tovább az egyik fiatal vulkán, a Nakadake (1592 m) egyik aktív kráteréhez, amely a kagoshimai Sakurajimá-éhoz képest most éppen nyugodtabb állapotban leledzik: lent a kráter alján kénsavas, zöld vizű tó gőzölög csupán (úgy emlékszem: mint a Vezúvon Olaszországban) és pöfékeli a kénhidrogént. Az utolsó 800 méternyi utat kötélvasúttal tettük meg felfelé, de az autósok egészen idáig is feljöhetnek. A kráter peremén nagyon korrekt jelzőrendszer figyelmeztet, ha veszélyessé válik a szél iránya miatt a levegő gáztartalma. Mindenfelé betonbunkerek, mert elvileg hirtelen köveket is kezdhet hajigálni a hegy, meg egy kén- és habkő árus, kiírva: „messziről jött utazó, ne vegyél tőlem ként, mert nem engedik fel a repülőre”.
Aso vulkán – bunkerek
Körbejártunk, bár a hegycsúcsra – megfelelő cipő hiányában – nem jutottunk el, egy óra kellett volna amúgy is még hozzá. Úgyis kissé befelhősödött. Leballagtunk inkább es beültünk egy vendéglőbe enni; én vékony szeletkéket puhára sült disznóhúsból, meleg salátával, rizzsel, szezámmagos, kicsit csípős szósszal és miso-levest, leányunk udon-tésztát hidegen, szósszal – finom volt es nem drága. Vásároltunk par apróbb ajándékot a hazaiaknak, meg egy fekete hajú, fából faragott kokeshi babát – nagyon aranyos.
Visszafelé ballagtunk egy-másfél kilométert, hogy megnézzük még a vulkánmúzeumot. Igen érdekes: a kőzetek, a fauna es a flóra sokféleségét bemutató, sőt plasztikus, még nem számítógépes animációt felvonultató kiállításuk van. Ezen kívül egy klassz extra-szélesvásznú 17 perces poétikus filmet vetítenek, sok légi felvételt, népszokást bemutatva.
Az utolsó busz délután ötkor indult lefelé (Japánban minden elég hamar „bezár”), azzal jöttünk hát, de így is este nyolcra értünk vissza Kumamoto-ba (sikerült eggyel hamarabb leszállítanom a családot a vonatról, úgyhogy többet kellett kutyagolni a villamos csatlakozásig). A család szerint azonban megérte a kirándulás a sok szervezést-tervezést (japán utunk második felét eléggé ezek köré a vulkánok köré szerveztem).
Huszonhatodik nap
Szállodai korai reggelink után kivillamosoztunk a pályaudvarra, ahonnan 9:25-kor indult a shinkansen. Cél estére – sajnos – már a Tokió Narita reptér, egy Osaka-i es egy Tokiói átszállással. Az egész mintegy jó Párizs-Budapestnyi távolság (kb. 1500 km) Tokióig, csupán 6.5 óra alatt.
Az Aso vulkán felhők mögül integetett nekünk. Egy óra alatt elhagyta a vonat Kyushu (régi nevén: Higo) szigetét, 5 perc alatt ért át az alagúton Honshu szigetére …. faltuk a kilométereket. Kissé felhős az idő ideát, mint a kedvem is. Nem jó hazamenni, remek volt Japánban. Vissza kell jönnünk még.
Remek tiszta időben száguldunk el a Fuji hegy mellett, pazar képek készülnek róla a vonatablakból. Mindenki kint áll a folyosón és fényképez. Jó, hogy a Hegyet is csak megláttuk végtére!
Fuji
Tokió főpályaudvarán gyors jegyváltás a Narita Expressz-re, meg még egy gyors szusi-vacsora az alagsori bevásárlóközpont egyik vendéglőjében. „Hai Dozo” – köszöntenek itt is mosolyogva…. És este fél hétkor már sötétedik, hiába: augusztus vége van. Sötétben érünk Naritá-ra, a transzfer busz is hamar meglesz, a szállodai szoba hatalmas és a nagy üvegablakok mögül látjuk a leszálló repülőgépeket.
Viszlát Japán, visszavágyunk!
Gál Zoltán György
Gál Zoltán György: A Halkidiki-félszigetre, Szerbián, Macedónián át – 2006
Gál Zoltán György: A vidéki Anglia – Peak District és Kelet-Anglia – 2006
Gál Zoltán György: Dél Cseh- és Morvaország – 2007
Gál Zoltán György: Égei-tengeri hajózás – Kréta, Santorini – Görögország – 2007
Gál Zoltán György: Erdélyből Bukaresten, Szófián át Korfura – 2008
Gál Zoltán György: Hágómászás a Magas-Tátrában – Lorenz-hágó a Csorbatótól – 2006
Gál Zoltán György: Pádis-karsztfennsík, Bihar hegység – Románia – 2006
Gál Zoltán György: Székelyföld – másodszorra – Románia – 2008
Gál Zoltán György: Vezúv, Pompeji, Herculaneum, Solfatara, Nápoly – Olaszország – 2008
Gál Zoltán György: Vöröstoronyi-hágó ? Tátra the hard way 🙂 középprofiknak – 2007
•
Ha érdekesnek találta, egy lájkkal vagy megosztással ajánlja másnak is!
Iratkozzon fel a Utikalauz.hu hírlevelére, hogy ne maradjon le semmiről! A feliratkozással hozzájárul adatainak a hírlevél küldéséhez szükséges kezeléséhez.(Adatvédelmi szabályzatunkat itt olvashatja)