Jó humorú beszámoló egy kellemes nyaralásról, sok fontos információval a törökországi viszonyokról, s azon belül is kiemelten a közlekedési szokásokról.
Az idén úgy gondoltuk, hogy hat év Montenegrói nyaralás után, hogy kipróbáljuk a Török vendégszeretetet. Az ötletet és az ihletet Zsuzsától (Szolnok) kaptam, akinek köszönöm nagylelkű segítségét!
Az indulás este 8 óra körül volt Magyarkanizsáról (Vajdaság) Topolya irányába. Ott felmentünk az autóútra és haladtunk Újvidék, Belgrád irányában. Ezen az útszakaszon nagyon kell vigyázni a rend őreire mert bármelyik híd alatt-előtt lehetnek, sőt az észak felé haladó sáv parkolóiban is állnak és radaroznak, mint állat. Az autópálya Belgrád-Nis-i szakaszán nem láttam rendőrt, mindenki 130-140-el hajtott. Nis-be érve lefordultunk Szófia felé és néhány kilométer megtétele után a rendőrség elterelt bennünket egy kerülőútra, Niska Banja felé, és 1 kisebb hegy megmászása után visszatérhettünk a Pirotba vezető útra. A kikerülő hossza kb. 25 km, elég rossz minőségű az út, és csak jövőre szűnik meg.
A határon az átkelés egyszerű volt és gyors. A Bulgár oldalon elkértek 2 eurót fertőtlenítés címén, de nem volt ilyen, sőt még számlát sem kaptam, elzavart az ürge. Utána egy másik fülkénél elkértek 4 eurót az autópálya használatáért, és kaptam rendes matricát ami 1 hétig érvényes. Óvatosan folytattuk utunkat, mert sok helyen olvastam, hogy drágák a bulgár büntetések. Szófia előtt elfordultunk balra a körgyűrűre, és követtük az Istambulos táblákat. Eltévedni nem nagyon lehet, elég sűrűn ki van írva, lefordulni nem kell sehol, csak előre, és egyszercsak elkezdődik az autóút. Az autóút néhol hibátlan, néhol egy kicsit hepehupás, de általánosságban mondva jó minőségű. Az átlag haladási sebesség 130-140, rendőrt többször láttam, de nyugodtak voltak. Az autóút Plovdiv után sajnos véget ér és egy átlagos városközi úton kell haladnunk vagy 110 km-t a határig, de az út jó minőségű. Hajnalban odaértünk a török határra. A határ előtt érdemes megállni tankolni mert a benzin törökben méregdrága! Törökbe a benzin 1,55 euró, de mivel nagyon tud sétálni az euró náluk, így ez lehet 2 euró is. Közvetlen a határ előtt jobbról van egy Shell kút, ahol én azért álltam meg mert van benne 1 pénzváltó is. De VIGYÁZAT a tankolásnál mert a sima ólommentes csap el “szokott” pusztulni és csak a hiperszuper V Power full nitrós pisztoly dolgozik. Tehát a tankolást vagy elvégzed magad, vagy elküldöd a komsót a csába, és tankolsz az út túloldalán ahol a szélvédőd is díjmentesen lemossák.
A határon a kilépés nem volt gond, a török oldal viszont már érdekes volt. Először megálltunk egy kis fülkénél ahol csak simán egy útlevél ellenörzés volt. Innen gyorsan továbbmehettünk, amerre bírtunk, a kiírásokat nem tudtuk elolvasni sehol. Tehát mentem az orrom után, és kiértem egy nagy térre, ahol láttam egy fülkesort. Egy helyen volt mozgás, én odahajtottam és odaadom az útleveleket. Mondja és mutatja a török, hogy álljak félre és mutat egy félreálló bódéra, és hajtogatja hogy viza viza viza. Mondom ok, elmegyek oda, beadom az útleveleket, mondják hogy 20 euró, kapok 2 vízumot a mutatóujjamra. Kérdem tőle: Was soll ich jetzt damit machen!?? Erre vigyor és egyik bélyeget beleragasztja az útlevélbe. Ügyes megoldás. Vissza a másikhoz, útlevél odaad, ő nézegeti és egyszer csak meglátja a fiamat az autóban. Kérdi hány gyerek van, mutatom kettő, elküld hogy vegyek még két vízumot. Ehhez hozzátartozik az, hogy a szerb útlevelekkel mentünk, ahol a gyerekek az anyuknál vannak beírva. Ha a magyarral megyünk akkor 80 euró a négy vízum, így csak 40 lett. Továbbmentünk, megint fülkesor. Kitöltöttünk valami papírt, és bejegyezték az autót az útlevélbe. Ha nélküle jönnénk vissza, akkor ki kell fizetni a vámot rá. Mondom hurrá, megint tovább, megint fülke, megint útlevél, de most nem kért semmit, csak átnézte hogy mindenki jól csinálta-e, amit csinált és mehettünk a dolgunkra. Szép lassan haladtam tovább, egy kilométer hosszú a határ eddig, nem tudtam lesz-e még valami, nem volt semmi, irány Edirne.
Itt már tapasztalhatjuk a török hajtási szokásokat. Nagyon oda kell figyelni mert nagy a forgalom. A piros szemaforon áthajtanak, és a duda sokkal fontosabb eszköz mint az irányjelző! Az úttesten a sávokat nem mindig veszik figyelembe, és annyian mennek egyszerre ahányan elférnek. Ha ez véletlen zavar, akkor ott a duda, és nyomjad te is.
Aki teheti, vagy akar szépet látni, akkor nézze meg Edirne hírességét a Selimiye Mosque -t. Itt látható : http://en.wikipedia.org/ Itt megálltam egy bank előtt és váltottam be pénzt. Egy euróért 1,98 lirát kaptam. Mi úgy döntöttünk hogy áthajókázunk a Márvány-tengeren, úgyhogy lefordultunk Uzunköprü és Kesan felé. Tehát Edirne-n keresztül mindig csak egyenesen, jó hosszan, és mikor már teljesen kiértünk a városból, csak akkor fogja írni, hogy Kesan jobbra. Innen körülbelül 170 km van Gelibolu-ig ahol a komppal áthajókáztunk Ázsiába. A kompot könnyű megtalálni, sűrűn ki van írva, és mikor odaérünk arra a kis térre, ahonnan a beszállás történik, akkor jobb kéz felől meg fogjuk látni a pénztárt, mindjárt a sarok mellett. Leparkolhatunk előtte is vagy bárhol ahol épp sikerül, elég forgalmas hely. A pénztárnál 6 eurót fizettem, egy autó és mindegy hogy hány személyért, csak csapott egyet, és már mehettem is. A jegyet MEG KELL őrizni! A túloldalon az a kilépőnk. Gondolom ezzel egymást ellenőrzik. A hajóút kb. 50 percet tartott és elég izgalmas volt. Hajmeresztő manőverek a 20 emeletes óriástankerok között, minden irányból egy hajó jött. A túloldalon gyorsan kiszálltunk és megindultunk Canakkale (ejtsd Csanakkale) felé. Ott is át lehetett volna menni a komppal, de úgy gondoltuk, hogy ott majd visszafelé. Akkor még úgy gondoltuk mert nem tudtuk hogy Izmirig nem lesz 1 deka autóút se. Canakkale után kb. 20 km-re lesz jobbra Trója, úgy van kiírva hogy Truva. Mi megnéztük, és így legalább elmúlt a nap, a gyerekek kiszaladgálhatták magukat, ettünk pihentünk, stb. A belépő elég borsos áron volt, mondom túl drága, és kiegyeztünk 25 lírába, a gyerekeket nagylelkűen nem számolta oda. Lett volna vagy 40 🙁 . Szerintünk Trója nem volt valami látványos. Az a két emeletes faló is csak a gyerekeknek érdekes. A régi vár meg annyira romos, hogy szinte semmi nem maradt belőle. No de nem értek hozzá, csak azt tudom hogy többet nem megyek oda.
Mentünk tovább Izmir felé, és körülbelül 280 km után bekerülünk egy hárommilliós város forgalmába. Megint nagyon kell figyelni a dudálós sávváltásokra és hogy mikortól számit pirosnak a piros szemafor. No, de én mentem, bátran, szememet néha becsukva nyomtam a dudát meg a gázt. Itt megjegyezném azt hogy Törökországban a duda nem sértő és oktató eszköznek számít, mint nálunk. Egyszer sem anyáztak le, és kimerevedett középső ujjat sem mutogattak nekem. Csak figyelmeztetnek, induláskor vagy sávváltáskor.
Izmirből kiérve Aydin fele mentünk, és összetett kézzel adtunk hálát az Úrnak, hogy végre autópályán mehettünk. Az autópálya vadiúj és csúcsminőségű, a magyar fel sem állhat mellette. Aydin után végetér, és 2-3 Lirát kellett fizetni. Mivelhogy már este 9 óra körül volt, így nem mentünk Denizli felé. Gondoltuk, megnézzük Pamukkale-t, de késő éjjel értünk volna oda. Mentünk Mugla felé, úgy döntöttünk, hogy ha már nincs autóút semerre, akkor legalább maradunk a tengerpart mellett. Mugla után Fethiye és Antalya. Mire Fethiyebe értünk, elegem lett a sok kanyarból és a sok kis faluból, fáradt is voltam már, és úgy döntöttem, hogy a rövidebb utat választom Antalyába. A hegyeken keresztül Bekciler és Mamatlar irányába 50 km-rel rövidebb az út. Felkapaszkodtunk körülbelül 1000 méterre, ahol hűvösebb volt és aludtam vagy 2 órát. Utána kávéztunk, és benyomtam 1 redbullt, majd az újdonsült szárnyaimmal szinte rep
ültünk, pont bele a radarba. Különben sebességkorlátozásról szóló tábla nem sok van, de én egyértelműen túl gyorsan mentem. Mikor meglátták a sötétben hogy külföldiek vagyunk, akkor megkérdezték, hogy jól vagyunk-e, és hogy minden rendben van-e, és szerencsés utat kívántak a rendőrök, jól beszélt angolul a rendőr.
Antalyába már világoson értünk, hatalmas város, többsávos utakkal. Gyorsan átértünk rajta és megindultunk utunk utolsó szakasza felé, Alanyába. Az út Antalya és Alanya között 4 sávos és vadiúj, néhol még befejezetlen. Gyorsan lehet rajta haladni, és nem kell mindjárt begörcsölni, ha valaki szemben jön a kitérősávban 😮 Ez úgy látszik arrafelé természetes, me
rt azon a szakaszon ez többször előfordult, és a harmadik eset után már nem lettem idegbajos. Alanyán keresztül van tranzit út, szintén 4 sávos, és miután átértünk rajta meg is érkeztünk a Mahmutlar nevű külvárosába. Az utcák kövezve vannak, minden 25 méterben szökőkút, pálmafák és úgy első pislantásra megtetszett. Jó néhány helyen még folynak az építkezések, de nem volt számunkra zavaró.
A Strand homokos, a víz partján aprókavicsos és olyan hosszú, ameddig a szemünk ellát. Tömeg így nem volt mert eloszlott. A hullámok kicsit nagyok, gyerekek számára nem ajánlott, de számunkra ez nem jelentett gondot, mivelhogy volt saját medencénk a lakóparkban. A lakás szép és új. A padló csempézett, a fürdőszobában tuskád a trón mellett. A nappali meg a konyha egyben, hálószoba külön. Hálószobában nagyon szép bútor, beépített szekrény, nagy ágy, éjjeliszekrény, stb. Nappaliban kettő szép lenyitható rekamir, tv db műholdvevővel, fog vagy 1000 adást. A konyhához tartozik egy hűtőszekrény, mikró, gáz villany főzőlap, gránit munkaasztallal, meg van még egy mosi is meg kettő klíma. Első emelet, a teraszról nézve 8 méter a medencéig. Szóval szép lakást vett Zsuzsa.
 |
 |
 |
 |
Meglepett hogy olcsóság van mindenütt. A gyümölcsösnél, a péknél, a borbélynál és a sarki kajáldánál, szóval mindenütt. Egy porció akármi, ha elvisszük becsomagolva akkor 1,5-2 lira, az egy euró! Körülbelül 1,98 ba váltották a lirát akkor. Semmi sem drága, a bazár meg alku dolga 🙂 Egyedül ami nagyon drága az a sör meg a whisky, tehát az alkohol. A sört megoldottuk úgy hogy elmentünk a metróba, ott majdnem normál áron pakoltuk tele az autót vele. A whiskyt meg Antalyából a reptéri freeshopból hozattuk. Voltunk egész napos hajókiránduláson, négy felnőtt négy gyerekkel 75 euró, az ellátás “all inclusive”, de az alkoholt fizetni kell. Ebédre rostélyos volt. Szép volt, jó volt, ajánlom bárkinek, aki bírja a hullámzó tengert.
 |
 |
Voltunk egy nap Sidében, nagyon szép kis város. Minden utca rogyásig áruval, bolt bolt hátán, jót ebédeltünk, körülbelül 4-5 lirát fizettünk fejenként. Jót fürdöttünk és vettünk 1 Cartier, 8 vagy 9 Glashütte, 3 Lange & Söhne, 2 Tag Heuer, meg még valamilyen órát. Igazi remekművek! Ügyesek ezek a kínaiak 🙂 
Az ékszerésznél kipolírozták a gyűrűinket. Mindenütt teázni kellett, úgy látszik ez az alkudozási szertartás része. Az óravásárlásnál kávéztunk is, az kemény másfél óráig tartott, de úgy érzem megérte, biztos a török is úgy gondolta.
Szomorúan indultunk haza, végig nagyon jól éreztük magunkat és sok helyre el sem jutottunk. De remélem jövőre bepótoljuk. Hazafele más útvonalat választottam abban a reményben hogy több autóút lesz és jobban birok majd hajtani. Visszafele Konyának jöttem, majd pedig Ankara felé. Konyánál voltak valami hegyek ahol szerpentineztünk egy kicsit, de utána szinte egyenes volt az út, és gyorsan tudtam haladni rajta. Ankara előtt elkezdődött az autóút és onnan már egyszerűen és gyorsan haladtunk Istambul felé. A kora reggeli órákban értünk be Istambulba és hál’istennek elértünk a Boszporuszig a csúcsforgalom előtt. Hiába van ott 4+1 sáv, az úgy néztem hogy dugig tele van, és hogy onnan kikerülni nem lehet másként. Hatalmas város, sokáig tartott míg átértünk rajta, pedig legalább száz mindig volt az órán. Úgy éreztem, hogy Budapest az csak egy kerülete lehet Istambulnak.
Az autóút Edirne előtt ér véget, szakaszonként fizettem 4.5, 2 meg 4.5 lirát. Edirne után határ, és ott sokat vártunk, mert rosszkor indultam vissza, kifogtuk a türkische gastarbeiter inváziót. Bulgárián gyorsan átértünk de a szerb határ is be volt dugulva. Kivártuk és mikor Nis után rámentem az autóútra, akkor már úgy éreztem hogy mindjárt otthon leszek. Még 400 km, mi az már a 2100 ból. Csak a szerb határon kellett felnyitnom a csomagtartót, de nem nézett meg semmit a vámos.
Összesen 4600 kilométert autókáztunk. Az út egy kicsit fárasztó volt, de úgy érezzük, hogy megérte. Szép volt minden, jól éreztük magunkat, mindenki kedves és vendégszerető volt. Ha tehetjük akkor jövőre is oda megyünk. Ha valakit valami konkrét dolog érdekel, amit nem írtam ide az jelentkezhet levélben. Minden jót!
Karácsonyi József
Karácsonyi József írásai Az Útikalauzban
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le semmiről! (Adatvédelmi szabályzatunkat itt olvashatja)
[ninja_form id=6]