Konkoly Thege László: Perzsa minitúra – Irán – 2010

Konkoly Thege László: Perzsa minitúra – Irán – 2010

Sok személyes megjegyzéssel, bőséges történeti háttérrel fűszerezett beszámoló egy különleges vidéken tett kirándulásról, érdekes fotókkal

Nem pannót kívánok festeni, csupán miniatúrát. Hangsúlyozom, hogy amit írok az egy három hetes utazás nyomán készített szubjektív élménybeszámoló.

Kora hajnalban érkeztünk. Fáradtak voltunk és tudatlanok. Fülünkbe csengtek még az otthonról hozott kérdések: Irááán? Nem féltek? Mit lehet ott látni? Igen, Irán. Nem féltünk. Azt pedig elmesélem, hogy mit lehet ott látni.

 

Ázsiai úticélok az Útikalauz.hu oldalain nagyobb térképen való megjelenítése

 

Az első különös tapasztalat az Isztambulból induló repülőgép fedélzetén ért, a teheráni landolás előtt. A nők java része öltözködésbe kezdett. Kabátot húztak és kendőt kötöttek, de nem éppen a hideg miatt. A kendő viselése Iránban nők számára kötelező, ahogy a lábszár és a kar eltakarása is. Megjegyzem, Magyarországon még száz éve gyakorlatilag minden faluban szintén viseltek kendőt, igaz, itt nem törvény kötelezte rá a nőket, csak a népszokás. Lehet, hogy a nők nem, de a néprajzosok siratni fogják, ha egyszer majd Iránban sem lesz előírás. Most még az, bár a fiataloknál néha már-már tarkóra csúszik és a kisminkelt arc és festett köröm mellett a női divat alkatrészévé nemesedik. Vagy silányul. Kinek-kinek relatív vallási meggyőződése szerint.

 

Ami a vallási meggyőződést illeti, elmondható, hogy célszerű az iszlám síita ágát vallani. Ez az államvallás. Átszövi az iráni mindennapokat, minden szinten. Ugyanakkor mi a külsőségeken túl a belsőségekből nem sokat tapasztaltunk. Na, persze voltak azért furcsa történetek, melyek a hajdani szocialista Magyarországon pontosan így megeshettek volna velünk.
A fényképezést általában nem tiltják, a szunnitáktól eltérően a síiták eltűrik, sőt mobiljaikkal sűrűn gyakorolják. Ezen fellelkesülve Teheránban, a kormányzati negyedben a járdán állva felvettem a szemközti igazságügyi palota homlokzatát, úgy is, mint jogász. Nyomban ott termett a portás, aki hozott magával egy rendőrt. Nem csak számon kérték a felvételt, de nagyon rajta voltak, hogy elvegyék a gépemet. Végül abban egyeztünk, hogy megmutattam nekik a tárolt fotókat, melyek közt nem volt ott az igazságügyi palota, mivel a kamera kétfunkciós, és én a palotát videóztam. Technikailag ennyire már nem voltak otthon. De ami igazán döbbenetes az az, hogy amikor az utcáról egy perc múlva befordultunk a fő turista látványosságnak számító Gulisztán palota kertjébe, onnan senkitől sem zavartatva fényképezhettem az igazságügyi palotát. Ekkor a portás által tiltott felvétel készítésének helyétől légvonalban néhány méterre álltam, csak éppen a kertet az utcától elválasztó vaskerítés másik oldalán.

 

Az a bizonyos kép

A yazdi – belföldi – vasútállomáson beléptető kapu van. Emellett simán elmentünk, az őrség asszisztenciájától kísérve. A váróteremben még mondtam is, hogy kár lett volna előkeresni az útlevelet a csomagok közül. Amint a mondat végére értem, kiderült, hogy tévedtem. Egy szakasz katona érkezett, és nagy szigorúan követelték az útleveleinket. Mikor megkapták, elmentek velük, rejtélyes ügyintézés céljából. Egy gépfegyveres ott maradt. Jobb híján szóba álltam vele. Mondtam, hogy Teheránon át Tabrizba utazunk. Ő mondta, hogy Tabrizban született. Ennek az lett a vége, hogy egymás hátát lapogattuk, útleveleinket gyorsan visszakaptuk és nevetve búcsúztunk. Nem tudom mi történt volna, ha a katona mondjuk Kermansahban látja meg a napvilágot.
Pénzt általában a pénzváltó irodákban váltottunk, minden gond nélkül. Odaadtuk a dollárt, ideadták a rialt. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy a bankba mentem váltani. Az egyenruhás kapuőr (nevezzük “A”-nak) felküldött az első emeletre. Itt “N” úr elvette a 100 dolláromat, és kiállított egy nyomtatványt. Ezzel leküldött a földszintre, név szerint “X” úrhoz. A lépcsőn lefelé mondogattam magamban a nevet, így megtaláltam “X” úr pultját. Ő elvette az előző papírt, és kiállított egy másik nyomtatványt, mellyel átküldött “Y” úrhoz, aki megkérdezte, hogy mennyi pénzt szeretnék beváltani. Ezzel kissé meglepett, de a történetnek még nincs vége. “Y” úr átment “Z” úrhoz, akitől hozott egymillió rialt. Ezt egy újabb bizonylat aláírását követően átadta nekem. Az egész nem tartott tovább fél óránál, és a szereplőket illetően is csak alig értünk az ABC végére.
A példákból látszik, hogy a működő rendszer legfontosabb fogaskerekei a portások, a rendőrök és a bürokraták. Pontosan úgy, mint nálunk. Volt régen?

A diktatúra nem demokrácia. Vagy az egyik vagy a másik. Demokratikus diktatúra fogalmilag kizárt. A köztársasági államforma deklarálása önmagában nem biztosítja a mindennapok demokráciáját, ahogyan nálunk sem biztosította az előző rendszerben, melynek élhetőségéről ezen a helyen nem nyitok vitát, de példaképpen nagyon is felhozhatom. Talán a már szabadon kifejthető belső meggyőződésemet felülíró élettapasztalatom révén tudtam gond nélkül belesimulni az iráni mindennapokba. Ott sokan ma sem szeretnének a liberalizmus hálójába kerülni. Igenis meggyőződéses hívei a regnáló rendszernek, nem elnyomásként, hanem az életvezetés helyes és üdvözítő útjaként fogadják el, minden szükségesnek ítélt szigorúságával együtt. Már hazafelé tartva, hajnal 4 óra körül látogatást tettünk a reptérhez közeli Khomeini mauzóleumban. A parkolóban, a betonra állított sátrakban, de bent az épület előterében, szőnyegekbe csavarva is tömegek aludtak. Erre senki nem kényszerítette őket. Másrészt sűrű beszélgetéseink során nem egyszer előfordult, hogy fiatalok meghívót kértek tőlünk, mert el akarták hagyni Iránt, azért, hogy az általuk egyébként alig ismert európai módon éljenek. Kétarcú ország.
Az Iráni Iszlám Köztársaság vallási diktatúrája központi irányítással enyhül. Nem hiszem, hogy kívülről kell megítélni a változások szükséges és elégséges voltát (én sem ezt tettem). Kívülről erőltetni meg végképp nem kell. Na, ennyit elöljáróban a politikáról, amit sajnos nem lehet megkerülni, ha Iránról ír aktuális útibeszámolót az ember.
Mármint az iráni néppel szimpatizáló magyar ember. Vannak azután az iráni emberek.
Az iráni ember többségileg perzsa, és mint ilyen, magában hordozza egy 2500 éves, világtörténelmi jelentőségű kultúra vonásait. Nyelvük fárszi, dallamos, mint a magyar. Nyíltak, büszkék, tiszták, udvariasak, és érdeklődők.
A perzsák gyakran szólítottak meg az utcán, beszélgettek velünk, részben angoltudásuk csiszolása végett. Főleg az foglalkoztatta őket, hogy mi a mi véleményünk Iránról. Sokan, sokszor piknikeznek a közparkokban. Ha idegent látnak közeledni, legalábbis mosolyognak és integetnek, de az sem ritka, hogy meghívják egy csésze teára. Főként a fiatal lányok szeretnek fényképezkedni az európaiakkal, persze kizárólag csak nőkkel.

 

A feleségem és a kislányok

 

A feleségem és a nagylányok (Fotó: Kepecs György)

Ha én akartam őket fotózni, elpirultak, de nevetve hagyták. Vidáman csacsognak, cserfesek, csinosak, jó őket látni Az utcák, a közterek tisztábbak, mint itthon. Mondjuk, nem is tartanak kutyát. Indulás előtt beoltattuk magunkat hepatitis és tetanusz ellen, fölöslegesen.
Több lakásban jártam, valamennyi tiszta volt, még a szegényesek is. Jellemzően otthon sem ülnek széken, asztalnál (kivéve az íróasztalt), hanem párnán, szőnyegen. Ha mégis van székük, azt, és az asztalt is fóliával fedik le, ami számomra elég taszító. Étkezéskor a nagyszobai perzsaszőnyegre terített műanyag abroszt veszik körbe. Mindenütt több generáció élt együtt. Eszfahanban, a parkban beszélgettünk egy bicikliző kissráccal, aki a szüleivel az USA-ban lakott, de hazaköltöztek. Azt mondta, Amerikában szinte sosem látta az apját, itt meg ebédre is hazamegy a család, együtt vannak, és ő boldog.

Persze minderről még fogalmunk sem volt, mikor hajnali fél hat körül átestünk a komótos beléptetésen. Bőröndjeinket befelé menet is átvilágították. Alkoholt kerestek, mivel szeszt tilos bevinni. Azért mindannyian vittünk egy kicsit, megelőzendő az elvonási tüneteket. Volt, aki lebukott, de miután kiderült, hogy keresztény, saját fogyasztásra nagylelkűen beengedték az üveget. Különben Iránban tilos szeszes italt árusítani. Ehhez képest azt gondolnánk, hogy nem is isznak. Ez azonban “ebben a formában nem teljesen igaz”. Az egyik bazárban mesélte a boltos, hogy volt már magyar vendége, aki náluk szállt meg, és akivel este otthon jót borozgattak. Csodálkozásomra sejtelmes mosollyal legyintett, ami kb. azt jelentette, hogy a négy fal között bármi megeshet és meg is esik.

A reptéren beléptetés után az első utunk a pénzváltóhoz vezetett.
Száz dollár egymillió rial. Mindenki tomanban számol. A szőnyegárus, a taxis, a boltos és a pék is ebben közli az árait. Egy toman tíz rial, de toman nevű pénz nincs. Ennek folytán a közölt ár tízszeresét fizeti mindenki, riallal. Hogy ennek mi az értelme, arra képtelen voltam rájönni.
Automatából, kártyával külföldi nem tud pénzt felvenni, csak a helybeliek (a sajátjukkal, természetesen). A bankkártyát nem iráni ember fizetésre sem igen tudja használni. Internet van, de a közösségi internet még ritka. Saját gépkocsit gyártanak, nincs milka csoki, de van iráni. Erősen a belkereskedelemre fókuszálnak. Eközben atomreaktorokat építenek, a fiatalok többsége egyetemet végez, a világon a leggyorsabban fejlődik az ország szellemi potenciálja.

A reptérről bérelt kisbusszal indultunk Kashanba.
Autópályán mentünk, ami sokfelé hat sávos. Néha ettől függetlenül birkanyájak kelnek át keresztben rajta Amúgy meg középen villanyoszlopok állnak, éjjel kilométerek ezrein át megvilágítandó az utakat.

 

Ez is autópálya (Fotó: Káldor Kata)).

Sokat utaztunk helyközi buszokkal. Ezek Manok, vagy Scania-k, újak, légkondisak, kényelmesek és gyorsak. A hosszabb utakon ételt és üdítőt osztanak. Hol van ettől a Volán!
A taxik olcsók. Nem szokás, de érdemes a viteldíjban előre megállapodni. Ez tíz km-en belül biztosan nem haladja meg a húszezer rialt, még külföldi utas esetében sem. Ennyiért itthon ki sem állnak a drosztról. Egyébként kb. 60 Ft egy liter benzin. Így persze könnyű!
A közlekedés rettenetes. A zsúfolt városokban inkább rémisztő. Mindenki megy és kanyarodik, arra amerre dolga van, egymás elé vágnak, előzékenységről szó sem lehet. A gyalogos – a sok fekvőrendőr ellenére – átélheti az áldozati bárány fílinget. Futva és torpanva, akadályversenyszerűen juthat csak át az út másik oldalára, miközben nem számít se zebra, se kereszteződés. Rengeteg a motoros, akik ebben a folyamatos káoszban cikázva száguldoznak.

 

Motorosok

Ha már a közlekedők a lámpákra nem nagyon ügyelnek, azt hihetnénk, hogy legalább a rendőrt respektálják. De ez sincs így. Több koccanást is láttunk, csoda, hogy három hét alatt csak négyet. A legszebb az volt, amikor a yazdi főtéren, a körforgalmat irányító rendőr orra előtt ment neki egy motoros egy autó oldalának. A motoros kiterült az aszfalton. A rendőr egy darabig nézte, majd rászólt, hogy igyekezzen felkelni, mert feltartja a forgalmat. Ennyi volt az intézkedés. Másrészt a rendőrök az autópályákon ugyan olyan metódussal mérnek, mint az itthoniak, sűrűn szedik a pénzt az államkassza számára. A rendőrség járművei kék-fehérek, a vallásrendőrség járművei zöld-fehérek.

 

Mérnek! (Fotó: Kepecs György)

Kashan felé mentünkbe’ Qumba biz’ nem mentünk be. Elhaladtunk mellette. Félálomban. Pedig talán megért volna egy órás kitérőt az ottani aranymecset, szeplőtlen Fatima aranykupolás sírja. Az iszlám egyik szent helye.

Iszlám. Az irániak szerint az általuk többségileg gyakorolt síita vallás az iszlám megengedőbb irányzata, amiben nem foglalnék állást. A többségi vallás mellett főleg északon vannak szunniták, például a kurdok (az összlakosság 7%-a), továbbá a török fajú azeriek (20% fölött) körében. A vallási kormányzótanács elismer más vallásokat is, bár azokat nem támogatják.
Vannak keresztények. Eszfahan örmény negyedében templomaik állnak és temetőjük. Yazdban anglikán templom működik. Az irániak egyébként prófétaként tisztelik Jézust, azt mondják, hogy a keresztény szintén könyvvel rendelkező egyistenhitű vallás, akárcsak az iszlám. (Jézus – jobbról)

Egy istent imádunk, csak máshogy hívjuk. Ami igaz, az igaz, a hitünk miatt nemhogy bántódás, de egy rossz szó sem ért bennünket, pedig nem titkoltuk. Nem titkolta a feleségem sem Shirazban, Shirag sah mauzóleumánál, ahová a szigorú női kapuőr erre föl nem akarta beengedni, bár tény, hogy már-már kérlelve kérdezte legalább háromszor, hogy biztos-e abban, hogy nem muszlim. Látta ezt két lefátyolozott perzsa asszony, akik nyomban összefogtak. Az egyik mondvacsinált ürüggyel letámadta az őrt, mialatt a másik berántotta a nejemet a szent helyre. A női összetartás nemzetközi szintű példája az eset. Kivéve a kapuőrnőt.
Irán egykori vallása a zoroasztriánus volt. Ez a szasszanida időkben államvallássá emelkedett, míg az iszlám meg nem fosztotta e rangjától. Meggyőződésem, hogy ma is sokan gyakorolják, egyesek nyíltan, mások titokban. “Prófétája” a híres Zarathusztra (Zoroaszter) volt, akit csupán azért nem neveznék alapítónak, mert időszámításunk előtt 600 körül élt. A vallás lényege a jó és a rossz örökös küzdelmének körforgásában a jó támogatása, és a rossz elvetése. Emellett tisztelik a négy alapelemet, a tüzet, a vizet, a földet és a levegőt. Központi helye van a megváltásnak. Ebből eredt később a jó szellem, Mithras kultusza, ami a hanyatló római birodalomban sokáig egyenrangú vetélytársa volt a kereszténységnek.

 

Fogjuk fel érdekességnek, bár attól sokkal komolyabb probléma, hogy a hívők nem temetkezhetnek a földbe, nem dobhatják vízbe és nem égethetik el a halottaikat, mert ezzel bemocskolnák a szent elemeket. Ezért annak idején a hegytetőkre az un. hallgatás tornyait építették. Ezek magas fallal körülvett, kör alakú területek, melyek közepén mély aknát ástak. A halottakat háromnapi ravatalozás után (mivel hitük szerint ennyi idő kell a lélek biztonságos távozásához) a falakon belül kiterítették. Amikor a ragadozók és a keselyűk már csontig lerágták a húst, a maradványokat fertőtlenítették és az aknákba dobták. Nekünk úgy mondták, az érintettek felismerték, hogy az eljárás nem kompatibilis a XXI. századdal, ezért már temetőbe temetkeznek. A jól hangzó elméletet cáfolni látszik az a tény, hogy a szerencsétlen zoroaszterek nejlonzsákban temetik el a halottaikat, mert a földet most sem akarják beszennyezni. Hogy ez mennyivel gusztusosabb, mint a hallgatás tornya, annak megítélését az olvasóra bízom. Utunk során sűrűn látogattuk az egzisztáló tűztemplomokat és tűzszentélyeket, melyek léte az ősi vallás továbbélését ékesen igazolja.

Yazdban kíváncsiságból betértünk egy működő zsinagógába, ahol éppen hittanóra volt, gyerekeknek. A hitközség kb. hatvan főből áll, és még mindig négy zsinagógát tartanak fenn. Mentünk tovább az úton, és néhány saroknyira elhaladtunk egy mecset előtt, ahol a járdára az izraeli zászló volt ráfestve úgy, hogy aki bement a mecsetbe, az feltétlenül rá kellett, hogy taposson. Adalék az elvárt és elérni kívánt hozzáálláshoz, hogy hivatalosan, pl. a hírekben – a képernyő alján angolul folyamatosan(!) futó headlineokban – a zsidó állam, vagy az Izrael megjelölés helyett következetesen a “zionist” kifejezést használják.

 

Kashanba délelőtt érkeztünk. Szállásunk egy tradicionális hotelben volt a Bozorg aga mecsetegyüttessel szemben.

 

A tradicionális szálloda udvara (Fotó: Káldor Kata)

A tradicionális szálloda lényege a hagyomány, ami az épület stílusa mellett abban nyilvánul meg, hogy a szobákban nincsen bútor, legfeljebb ágy, ami jellemzően egy dobogóra erősített pozdorjalap. Vagy az sem, mely esetben a vendégek a földre terített szőnyegen alszanak. Párnát kapnak, esetleg takarót is. Az épületek fel vannak újítva, az udvar közepén medencéből fúj a szökőkút, az árnyas kertből nyílnak a szobák. Feltétlenül hangulatos, és felejthetetlen. Különösen idős, derékfájós embereknek.

Lemosdottunk és megettük az otthonról hozott szendvicseket. Innentől a helyi ételeket fogyasztottuk. Ezek olcsók és jók, de nem éppen változatosak. Alapvetők a nyárson sült húsok és belsőségek (kebab), a zöldség- vagy húsgombócok (köfte), nagyon jó a rizs, és nem annyira a pászkaszerű, lapos kenyér. Sok a friss saláta. Különlegesség a dizi. Erre fogjuk rá, hogy első körben olyan, mint a gulyásleves csicseriborsóval. Tűzforró cserépcsészében szolgálják fel, és a kanál mellett egy alumínium mozsártörőt is adnak hozzá, aminek pont akkora az átmérője, mint a cserépé. Először is össze kell passzírozni az edény tartalmát a mozsártörővel. Ez nem csak azért kíván különös ügyességet, mert forró, hanem azért is, mert a húsdarabok mellett a csészébe egy bazi nagy egész krumpli is el van rejtve, ami nyilván rendetlenkedni kezd, mikor a “dugattyút” lenyomja az ember. Az elkészült pépet át kell önteni a tányérba, és úgy lehet kenyérrel fogyasztani. Ezután elképzelhető még egy rövid látogatás a mosodában.

 

Ebédelünk

Ebédelnek (Fotó: Káldor Kata)

 

Fűszerbolt

 

Pékség

Az étkezéshez kést alig használnak. Helyette a kanál élével vágnak, a jól pergő hazai rizst is kanállal eszik. Segéderő csupán a villa.
Az árakat a kisebb éttermekben, kifőzdékben az 5 $ jellemzően megállítja, és abban még ital is van! Ennyiért itthon egy szelet rántott húst sem adnak.
Teát isznak, kávét nem annyira, azt is csak neszkávét. Ásványvíz mindenütt kapható, de a városokban iható a csapvíz is. Több helyen ingyenes hideg vizes ital automaták állnak a szomjas utazó szolgálatára. Vannak alkoholmentes sörök. Ezek közül a különböző gyümölcsízesítésűek – mondjuk, tropical – szerintem borzalmasak. Viszont van “classic malt”, amire érdemes volt vadászni, mert sör íze van. Nem beszélve arról, hogy északon még barnát is kaptam. Az már több volt, mint nosztalgia.
A vízipipa étkezés után, vagy csak úgy, szokásos dolog. Viszont nem láttam, hogy utcán dohányoztak volna, annak ellenére sem, hogy ezt sehol semmi és senki nem tiltja.

Vízipipázgatunk

Érzékelhetően óvakodnak a nyilvánosság előtt az ajzószerek (nem csak drog és alkohol, hanem a kávé és cigaretta) élvezetétől, de ezeket szűk körben persze fogyasztják, hiszen ők is gyarló emberek, mint mindenki ezen a bolygón, genetikai állományának függvényében. Az erkölcsök – vallási alapon – nagyon szigorúak, mások, mint nyugaton. Nem ajánlott (és nem is szokás) különneműeknek akár csak kézen fogva sétálni az utcán. Hát még ennél bensőségesebb magatartást tanúsítani. Nemrég, egy koedukált szombat délelőttön betévedtem Budán a Rudas fürdőbe. Az volt a másik véglet, ahogy a párocskák undort keltően nyalták-falták egymást a patinás medencékben. Biztosan létezik arany középút, amire itt is, ott is jó lenne rátalálni!

A madárlátta reggeli elfogyasztása után Kashan felfedezését másnapra halasztottuk. Ehelyett Abyanehbe mentünk. Ez falu, fent a hegyekben, kb. 70 km-re Kashantól. Szinte csak idősek lakják, de ők is módjával. A faszerkezetre vörös agyagból tapasztott házak a hegyoldalba épültek. Romantikus hely, telve a régmúlt falusias légkörével. Szemben, a folyóvölgy túlfelén, egy valaha volt hatalmas szasszanida erőd romjai állnak. Ide felgyalogolva gyönyörű kilátásban volt részünk.

 

 

Harc az erőd falai között

Másnap enyhén sajgó derékkal, de mégis kipihenten ébredtünk. Bejártuk Kashant. Nemcsak a szállásunk volt hagyományos ház, hanem azok a régi épületek is, melyeket mi már múzeumként látogathattunk meg. Ezek 4-5 ezer m2 területen fekvő, a XVIII-XIX. században épült paloták. Nagy belső udvaruk van, medencével. Hűtésüket széltornyok biztosítják. Szintén a régi belvárosban van Ahmad emír egykori fürdője, ami ma inkább múzeum, mint kávézó, de semmiképpen sem fürdő. A tetejéről a panoráma szemet gyönyörködtető a várost körülvevő hófödte hegyek irányába.

 

 

Ahmad emír fürdője

Elgyalogoltunk a középkori, ma már jórészt romos városfalakhoz. Ezek tövében percekig álltam lesben, mert minduntalan gyalogos, vagy motoron ülő csadoros lányokat, asszonyokat próbáltam fényképezni. Akkor még. Az utazás végére azonban a megjelenésük olyan természetes lett, hogy eszembe sem jutott elővenni a kamerát. Kiderült, hogy valójában mi vagyunk a különlegesek, nem ők.

Délután a Kabir emír barátságos kivégzésének helyszínéül szolgáló fürdőt is magában rejtő, népszerű pihenőhelyen, a Fin kertekben hűsöltünk, ahová az út a híres sialki ásatások mellett vezet. Sajnos a minket vezető vezetőnek a legkorábbról hatezer éves romokat rejtő, Irán előtörténetét végigdokumentáló, egyedülálló világörökségi helyszín létezéséről fogalma sem volt, így ezt kihagytuk. Viszont gazdagabbak lettünk egy élménnyel, azáltal, hogy helyi járatú busszal utaztunk. Ezen a férfiak elől, a nők hátul tartózkodnak, a két részt sárga fémkorlát választja el egymástól a középső ajtó magasságában. De ez az ajtó akkor és ott a nőké volt. Annyira, hogy a szakaszhatáron álló férfiak inkább keresztülverekedték magukat a zsúfolásig tömött buszon, mert az első ajtón kívántak leszállni, függetlenül attól, hogy amikor elindultak, egy lépésre voltak a nyitott középső ajtótól.

 

Szakaszhatár (Fotó: Kepecs György)

 

Teheránban a buszok a hihetetlen zsúfoltság miatt a főutakon, az út közepén leválasztott két sávban közlekednek, mint itthon a villamosok. A megállókban külön férfi és külön női kapu van, a buszok ajtóinak megfelelően. A távolsági buszokon ugyanakkor vegyesen lehet utazni, mivel azokon nincs állóhely, így kizárt a testi érintkezés lehetősége. A szent helyeken is külön bejáraton kell bemenni a nőknek és a férfiaknak. A mecsetekben meg nem.
Az mondjuk természetes, hogy a mosdók nem koedukáltak, de az már kellemetlen volt nekünk, európaiaknak, hogy sokszor hiányzott a piktogram, és csak fársziul, arab betűkkel volt kiírva a nemek szerinti megkülönböztetés, ezért bármennyire sürgős volt az intézni valónk, meg kellett várni, amíg egy megszorult helyi bement előttünk.
Még egy történet a férfiak és nők viszonyáról, illetve a családmodellről. Tabrizban, a feleségemmel és a hozzánk csatlakozott kedves fiatal lánnyal, Krisztával hármasban bementünk egy boltba vizet venni. Én kértem két üveggel, és ki is fizettem. Akkor Kriszta is kért egy üveggel. A boltos értetlenül nézett rá, gondolta, biztos nem figyelt, mikor én bevásároltam a családnak. Nem is szolgálta ki addig, amíg nem én kértem tőle a harmadik üveg vizet, amit ezután Kriszta fizetett ki. Na, ez végképp letaglózta a csávót, aki lehet, hogy ma is meredten áll a pult mögött és néz ki a fejéből. Iránban (talán Teheránt leszámítva) ugyanis olyan nincs, hogy egy nő egyedül menjen bárhová, bármit vásárolni. Vagy legalább ketten-hárman, de inkább csapatostul mennek, vagy van velük egy férfi, aki a kommunikációért és a fizetésért felelős.

Kashanból a már dicsért helyközi busszal relatíve hamar Eszfahanba utaztunk. Gyorshajtásért meg is büntették a vezetés közben néha teázgató sofőrt az autópályán. 120-al ment 110 helyett.
Eszfahanban lazításképpen egy belvárosi apartmanszállodában laktunk. A kíváncsi szemek elől félig tejüveggel takart ablakból a főtérre láttunk. Szobánk mennyezetén, a sarokban nyíl mutatta a helyes irányt az imádkozók számára. Csak remélni lehet, hogy senki nem verte be a homlokát a fal szegletébe, mikor a meghajlás során a nyíl alá helyezkedett.

 

Az ima iránya

 

Az éjjeliszekrény fiókjában természetesen nem Biblia és rózsafüzér, hanem Korán és imakő lapult. A szállodát Hast Behestnek hívták, ami nyolc édenkertet jelent. Egy édeni szépségű közeli kert központjában álló pavilont neveznek így. A kert mellet fut végig a kisebb fedett bazár, aminek túlfelén áll a Csahar Bag medresze. Ennek a vallási iskolának a jelenleg restaurálás alatt álló kupolája Irán egyik legtöbbet fényképezett látványossága. A kupolát és az épület ejvánjának tornyait meg lehet tekinteni a szomszédos néhai karavánszeráj, ma ötcsillagos Abbasi luxusszálló virágdíszes udvaráról is, ahová bárki szabadon bemehet.

 

Csahar Bag medresze

 

Abbasi szálló kertje

A szállásunkhoz közel volt a Csehel Sotun, Abbas sah fogadóterme és pompás palotája. Az ott berendezett múzeum tárgyai is érdekesek, de még érdekesebbek a nagyterem freskói. Ezek részben a XVI-XVII. század fordulóján élt uralkodó gyakori mulatságairól, bölcs beszélgetésekkel vegyes ünnepségeiről készült falfestmények. A képeken nem csak a sah és környezete borozgat, de a sarokban tökrészegen fekvő, ápolásra szoruló alattvalókat látni. Ezen felül táncosnők hastáncot lejtenek némelyik képen. Az az iszlám nem ez az iszlám volt.

 

Freskó a Csehel Sotunban

A jókora medencével ékes udvar szomszédságában található a modern művészetek múzeuma. Ha már ott voltunk, ezt is végigjártuk. Érdemes volt, érdekes volt.
A múzeum kapujában bátorságot merítettünk és átvágtunk a négysávos úton. Túléltük. Jutalmul a Meidan, vagyis Sah Dzsahan, esetleg Meidan-e Náqs-e Dzsahan, vagy egyszerűbben használatos nevén az Emam térre jutottunk. Ez hihetetlen látványosság. A világ második legnagyobb köztere a pekingi Tienanmen tér után. Hosszúsága 512, szélessége 164 méter. A tér valaha hatalmas lovaspóló pálya volt. A nevezetes Abbas sah építtette át ünnepi felvonulások céljára. Közepén szökőkutakkal ékes park található, ami a helybeliek mindennapos kiránduló, piknikező helye. Ott még lehet fűre lépni, sőt ülni is. Ettől függetlenül a hatalmas területen nemhogy üveget de még egy taknyos zsebkendőt sem láttunk eldobva.

Este is él a tér (Fotó: Káldor Kata)

A tér mind a négy oldalának közepén egy-egy ejván áll. Az ejván nagyméretű, nyitott boltozatos csarnok, olyan, mint egy óriási, díszes kapubejáró, de mégsem az. Belülről néha színes csempék, máskor sztalaktit (cseppkő) boltozat díszíti. A perzsák a különböző terek, udvarok körbeépítése során szerettek ejvánokat építeni. Ezt a szokásukat a szasszanidáktól vették át, akik a stílust még a parthusoktól örökölték. A Meidan tér belváros felőli, rövidebb oldalának közepén áll a Sah-mecset. Ennek belső udvarát szintén ejvánok ékesítik, végtelen tobzódással.

A Sah mecset ejvánjai

A Sah mecsettel szemben a nagy bazár főbejáratának ejvánja áll. A mellette húzódó tetőteraszon valaha többszáz tagú zenekar húzta és fújta egész nap a talpalávalót Abbas sah kedvére. A fedett bazár egyébként körbeveszi a teret.A nyugati oldal központja az Ali kapu. Ez magas kaput jelent, de több mint puszta kapu, valójában egy hét szintes palota. Ennek teraszáról gyönyörködött a sah a tér nyüzsgésében. Az Ali kapuval szemben láthatjuk a Lotfollah-mecsetet, melynek bejárata a negyedik ejván a téren. Amikor ennek építésébe fogtak, az volt a terv, hogy mozaikkal fedik a kupolát és a belső tereket. Igen ám, csakhogy a főbejárat berakása önmagában négy évig tartott, ezért taktikát váltva áttértek a haladósabb csempézésre, tehát belül már ezek kéklenek. Senki ne gondolja azonban, hogy a perzsa művészet ezen remekei nem szemet gyönyörködtetőek. A kézzel festett, változatos színű és mintájú csempék minden mecsetet hihetetlen pompával díszítenek. Ettől is ékesebbek, már-már gicscsesek azok a sírhelyek, melyek a szentként tisztelt személyek – kívülről mecsethez hasonló – nyughelyei. Ezeket sokszor kissé zöldes, ritkábban vakító fehér fényben csillogó-villogó üvegberakással borítják. Ha már itt tartunk, megemlítem, hogy Iránban a mecsetek inkább közösségi találkozó helyek, amik közös imára is szolgálnak, míg a szent sírok különleges, megszentelt helyek, ahol egyénileg fohászkodnak. A mecsetekbe bárki, bármikor, akadálytalanul bemehet, a szent sírokhoz nem feltétlenül.

 

Munkában a bazárban

Az Ali kapu

A Lotfollah mecset

Este megéri lesétálni a Zajandeh folyó partjára. A vízen egy Si-o-se Pol nevű, 33 lyukú híd ível át. A hídon és környékén egész nap zajlik az élet. Az emberek ücsörögnek, sétálgatnak, beszélgetnek, általánosan jól érzik magukat. A hidat éjjelre kivilágítják, ami 33 lyuk esetében elképzelhető, hogy milyen szép.

Si-o-se Pol és környéke

Eszfahani tartózkodásunk második napján helyileg kibuszoztunk Atashgadeh kopár hegyéhez, aminek tetejére 2600 éves elámi alapokra egy citadella épült a III. században. Benne tűztemplom is található, egy későbbi, húsz méter magas körkörös megfigyelőtoronnyal együtt. Innen nagyszerű kilátás nyílik Eszfahanra és a környező, több ezer méter magas hegyekkel övezett síkságra. Az úton visszafelé megálltunk a lengő minareteknél, melyek Abe Muhammad Abe Mahmud sírját őrzik. A kis parkban álló épület maga egy ejván, egyben nyitott mauzóleum. A boltozott csarnok tetejét díszítő két, ember nagyságú minaretet minden óra 30 perckor egy-egy kigyúrt legény lengeti, hol az egyiket, hol a másikat, de ilyenkor dülöngél mind a kettő. Ebből a célból felváltva másznak be a kis tornyocskákba. Amikor mi néztük, a jobb oldalit úgy belendítette a fiú, hogy félő volt, letörik, de mégsem, ezért az udvaron álló nézők megkönnyebbülten tapsoltak. (Lengő minaretek – jobbról)

 

Atashgadeh

 

A magam részéről fájó szívvel hagytam el Eszfahant, a régi fővárost, mely ma is büszke és vidám, jellegében megőrizve hajdani rangját.

Csaknem 8 órás buszozással Shirazba utaztunk.
A város valamikori hangulatát a XIV. században élt misztikus perzsa költő, Hafiz versével próbálom érzékeltetni: “Zöld hegyekbe ágyazott szép otthonom, Sirázom, / kényeztessen el a jósors, rád Isten vigyázzon. / Dzsafarábádból lebegjen a szellő, a drága, / s hozzon ámbraillatot a rózsák városára. / Vándor, jöjj hozzánk ha ugyan vonz a szép s a kellem, / maradt még itt nálunk némi műveltség meg szellem.” (Faludy György fordítása) Innentől a bort kedvelő, neves költő egy cigányfiú iránti profán szerelméről versel tovább, aminek idézését mellőzöm. A lényeg, hogy Shiraz valaha a költészet, a bor és a szerelem városa volt. Volt.
Shirazban Karim kán az 1700-as évek közepén uralkodott. Ő építtette az erődöt is a város közepén, amit róla neveztek el. Ennek egyik saroktornya igencsak ferde. A helyiek viccelődtek is rajta, hogy ez az iráni Pisa. A torony talán egy földrengés miatt dőlhetett meg. A XIX. századig ezekből, és az egyéb természeti, társadalmi katasztrófákból, rablótámadásokból jócskán kijutott szerencsétlen shiraziaknak. Ezért aztán néhány évtizednyi virágzás után a XX. század fordulójára teljesen lepusztult a város. Ezt fényképek tanúsítják az erőd medencés belső udvarának egyik ejvánjából nyíló kiállításon. Az erőd alatt ma már nem működő, muzeális fürdő található. Itt futottunk össze a magyar nagykövetség kulturális attaséjával, mivel kicsi a világ.

Az erőd ferde tornya

A citadellától durván kétsaroknyira van a bazár. Ez országos viszonylatban nem is túl hosszú, nem is túl különleges. Itt, és máshol sok képként keretbe foglalt gyapjú, vagy selyem szőnyeget láttunk, ami iráni unikum. A Vakil bazár mellett áll a Vakil mecset. A Vakil lehetne akár Karim is, mert mindkét név a kán személyét jelöli, aki alázatos uralkodóként nem vette fel a sah címet, hanem a nép iszlám-demokratikus kormányzójaként “vakil”-nak neveztette magát. A mecset bejáratával szemközti ejvánból nyíló imacsarnok csavart oszlopai csak a cordobai Mezquitához mérhető szépségű belső teret adnak.

 

Bazárüzlet

 

Imacsarnok

Ami azonban igazán páratlan a városban, az egy másik épületegyüttes. Ennek építésére a magyar honfoglalás előtt, az iszlám hőskorában került sor. Ez Shirag sah mauzóleuma. Itt nyugszik a híres abbaszida, Harun al Rashid által bebörtönzött hetedik síita imám, Musa al Kazim fia, Ahmad (ő volt Shirag sah, a Fény királya) és testvére, Muhammad. Valódi szent hely, igazi “shrine”, melyet alapvetően csak muszlimok látogathatnak. Beengedtek minket is, de fényképezni (mindenkinek) tilos volt. A kamerákat le kellett adni a hátizsákokkal együtt, még a belépést megelőző kötelező motozás előtt. Én törvénytisztelően a mobilomat is leadtam, ellentétben sok perzsával, akik így bent sűrűn fotózhattak. Talán ennek köszönhetőek a fényképek a Google Earth-ön, melyek nézegetését (ilyen körülmények között) szívesen ajánlom olvasóimnak. Ha képen nem is, de fejben megvan nálam a látvány: a keleti mércével mérve is túlzó, fénylő üvegberakások emléke. A mauzóleumban a hívők kezükkel és homlokukkal érintették a mártírok szarkofágjait körbevevő rácsokat. Magam is így tettem, azután leültem és átéreztem a hely szellemének szent voltát, bár körülöttem nem csak hittel fohászkodtak, de vígan beszélgettek is a zarándokok. Nem messze ettől az épületegyüttestől található a tizenkilenc testvérből a harmadik fivérnek, Sajid Husszeinnek a mauzóleuma. A három, név szerint említett fiú testvére volt Ali ar-Ridának, a Mashadban nyugvó nyolcadik síita imámnak.

Talán már ezzel a néhány sorral is sikerült mindenkit belezavarnom a síita imámok családfájába. Éppen ezért nagyon nem is részletezném tovább a témát, de annyit azért a tisztánlátás kedvéért érdemes elmondani, hogy a síiták és a szunniták ellentéte egy, Mohamed próféta halálát követő öröklési konfliktusra, hatalmi harcra vezethető vissza. Ennek során ölték meg az omajjádok Alit, Mohamed vejét, és ragadták magukhoz az uralkodói hatalmat. Ali leszármazottja volt az az egymást követő tizenkét imám, akik közül az utolsó, Muhammad al-Mahdi (a Megváltó) 878-ban kisgyermekként eltűnt. Az ő eljövetelét várják ma is a síiták, remélve, hogy vele elérkezik az Igazságosztás ideje és Isten Országa. A szunniták ezt nem így képzelik. Az irányzatok között jócskán vannak különbségek, viszont összekapcsolja őket a Korán.

 

Shiraz folyója már tavasszal is csupán patak, mégis olyan hidak ívelik át, mintha tényleg folyóként folyna. Ezen hidak egyikén keltünk át egy bőséges ebéd után, taxival az északi városrészbe. Itt ejtőztünk kissé a nagyszámú kert egyikében, ahol felületes botanikai tanulmányokat is módunkban állt folytatni. Majd továbbmentünk a már idézett Hvádzsa Samsz ad-Dín Muhammad Háfiz-i Sírázíi sírjához. Ez egy kis nyitott pavilonban található egy nagyobb kertben, a hosszú oszlopcsarnok mögött. A sírnál a feleségem Hafiz verseket szavalt, amit a magyarok átéléssel, a perzsák csodálkozással hallgattak. Végül még az égiek is megsiratták a híres poétát, mert jókora zápor kerekedett, fél órával késleltetve továbbindulásunkat a város másik nagy költőjének, Szádinak a mauzóleumához. A város legszélén található parkban álló épületben fejet hajtottunk a Gulisztán (Rózsakert) írójának sírjánál. Azután aludni tértünk, mert másnap hosszú utazás várt ránk, Yazdig.
Az út nemcsak hosszú, de tartalmas is volt, hiszen Perszepoliszon vezetett keresztül.

Mielőtt együtt belépnénk a romterületre, röviden fussuk át az iráni történelmet. Irán területén a barlangi ember után az ún. hosszúfejűek, az aziánusok alkották az őslakosságot. Közéjük hatoltak és rájuk telepedtek az indoeurópaiak, vagyis a rövidfejű árják, akik két ütemben (ie. a II. és az I. évezredfordulók tájékán) érkeztek a dél-szibériai pusztákról az iráni felföldre. A második hullám összefüggésben volt a “tengeri népek” híres inváziójával, ami megdöntötte a kisázsiai Hettita birodalmat, sőt majdnem Egyiptomot is. Irán legjelentősebb ősi állama, Elám még tartotta magát, és fennmaradtak más nagy birodalmak, északon Asszíria és Urartu, délen Babilon. Ezeket a beözönlő, majd letelepedő árja lovas nomádok, a médek és a perzsák veszélyeztették. Az ie. VI. században előbb a médek győzték le az asszírokat, majd a perzsák a velük rokon médeket és mindenki mást. Az akhaimenida dinasztiából származó II. (Nagy) Kürosz gyors hódítások révén megalapította a Perzsa Birodalmat, a világ valaha volt legnagyobb államát, melyet alig több mint 200 éven át a Xerxész és Dareiosz nevű nagykirályok irányítottak. Ez a helyzet Nagy Sándor hódításáig állt fenn. Nagy Sándor ie. 330-ban egy az egyben bekebelezte a Balkántól az Indusig terjedő területeket. Halála után hódítása három részre hullott szét. Eljött a hellenizmus ideje, aminek lényege a görög és a keleti kultúra keveredése volt. Az iráni (keleti) vidékeket a Szeleukidák kormányozták. Őket az észak-iráni parthusok váltották. Országuk a római birodalommal volt határos, de Róma isz. I. századi hódításainak keményen és sikerrel ellenálltak. Ezután a III. századtól a fárszi szasszanidák következtek, akik a zoroasztrizmust államvallássá tették. Az arab hódítók 641-ben hozták el Iránba az iszlámot. A terület ekkor sokáig a bagdadi vagy éppen a damaszkuszi kalifák fennhatósága alatt állt, de nem voltak ritkák azok az időszakok sem, amikor helyi szultánok uralkodtak kiskirályokként a városokban. Az arabok a szeldzsuk törököknek adták át a váltóbotot, őket pedig a mongolok követték. A nevezetes Dzsingisz kán 1220 körül, a sánta Timur pedig 1400 körül dúlta fel véresen az országot. Az 1500-tól az 1700-as évek elejéig tartó időszak a szafavidák nyugalmas kormányzásának ideje volt. Ekkor élt Abbasz sah, aki Eszfahant fővárossá, az iszlám síita irányzatát államvallássá tette. 1722-től afgán kánok vezették az országot, ők helyezték át a székhelyüket Eszfahanból Teheránba. Az utolsó uralkodót, Nadir sahot a kadzsar királyok követték a XIX. században. A királyság intézménye a perzsa Pahlavi dinasztia bukásával szűnt meg. A nemzetközi tőkét kiszolgáló, egyben az országot “modernizálni” vágyó sahot, Reza Pahlavit 1979-ben buktatta meg az iszlám forradalom.

Amerika

Jórészt bosszúszomjas amerikai hallgatás mellett Szaddam Husszein iraki vezető 1980. szeptember 22-én háborút indított Irán ellen. A támadás egy morálisan és gazdaságilag is megroppant országot ért, de mégsem elpusztította, hanem öszszekovácsolta az irániakat. A nyolc éven át tartó irak-iráni háború emléke ma is a mindennapok része. Az elesett katonák képei megjelennek az utcai plakátokon. Jártunk olyan lakásban, ahol a hősi halált halt kisebbik fiú fényképe a falon ma is a gyászra emlékeztet. A távolsági buszon is háborús akciófilmet vetítettek. A háború után Khomeini ajatollah pályája, népszerűsége felívelt. Az általa bevezetett kemény vallási-forradalmi diktatúra mára, több évvel a halála után, lassan felpuhulni látszik.

Az I. Dareiosz által alapított perzsa város (görögül Perszepolisz) nem nagy és nem is város, de perzsa. Ez tulajdonképpen egy színpad, annak viszont nagy. A perzsák a birodalom központi ünnepségeit, így a természet megújulásának tiszteletére a tavaszünnepeket rendezték itt. Ebből az alkalomból a birodalom minden népe tisztelgő követséget küldött a nagykirályhoz. A követek kincsekkel megrakodva érkeztek. A tartományokból jöttek núbiaiak, egyiptomiak, trákok, görögök, lűdök, föníciaiak, szkíták, asszírok, baktriaiak, szogdok és még számtalan más leigázott nép küldöttei. Ajándékaikkal az Apadanában, a fogadócsarnokban gyülekeztek. Ide nyitott lépcsősorokon juthattak fel. Ezek színevesztett domborművei hűen őrizték meg a változatos viseletekbe öltözött, ajándékok alatt roskadozó követek alakját. Az átellenes oldalon a perzsaméd testőrség, a halhatatlanok reliefjei adnak komolyságot a tarka menetnek. Az alapzat falán ott van a tavaszünnep profán jelképe, a bikát legyőző oroszlán is. Az Apadanából a trónterembe, a Százoszlopos csarnokba járultak a követségek, ahol átadták ajándékaikat (tevéket, paripákat, aranyat, ékszereket, díszruhákat és fűszereket) a nagykirálynak. Precízebben fogalmazva a szolgáinak, mivel a nagykirály sejtelmes félhomályban trónolt a száz, egyenként tizenkét méter magas, a görögökénél jóval karcsúbb kőoszlop által tartott cédrusfából faragott mennyezet alatt, és csak a földön csúszva lehetett felpillantani rá. Méltóságos ülését a kapun kifaragva örökítették meg, amint heréltje legyezgeti őfenségét. A trónterem mellett állt a hatalmas kincstár. Gazdagságáról Nagy Sándor tudna mesélni, aki kifosztotta, mielőtt felgyújtotta a szent birodalmi központot. Merthogy szándékosan felgyújtotta, azt ma már elhiszem. Nyilván az a cél vezette, hogy – képzavarral élve – így szúrja szíven Perzsiát. Perszepolisz szentélyének pusztulása a nagykirály hatalmának és birodalmának mind fizikai, mind lelki értelemben a végét jelentette.
Perszepolisz későbbi történetével kapcsolatban magyar vonatkozású emlék, hogy gróf Széchenyi Andor és Vámbéry Ármin is kőbe faragta itt a nevét, egyikük a főkapuba, másikuk a királyok szállásául szolgáló, legkorábbi Tacsara elnevezésű épület ablakmélyedésébe.

A színpad

Követség

Tavaszünnep

 

Perszepolisztól nincs messze Paszargadai, a szűken vett Perzsia szíve, a “perzsák tábora”. Ez volt a koronázó központ, amit Nagy Kürosz építtetett át sátortáborból várossá. Jó tudni, hogy a kissé szégyellt nomád előzményeket őrző Perszepolisz és Paszargadai mellett az általunk nem látott, a Zagros hegységen túl, messze fekvő Susa volt a birodalom harmadik, egyben hivatalos központja, azoknak az elámiaknak a fővárosa, akiktől a kultúrát, sőt az írást is átvették a perzsák. A látványból, hogy Paszargadai mekkora lapályon terült el, feltehető, hogy hatalmas város volt. Ma már csak néhány oszlop és falmaradvány emlékeztet az egykori nagyságára. És II. Kürosz sírja. Nagy Sándor idején még békében nyugodott itt a birodalomalapító, a felvilágosult despota. Ez az ázsiai északi házat formázó sír emlékeztet a törökországi Lykia fordított hajótestet szimbolizáló szarkofágjaira, bár sokkal nagyobb azoknál, ténylegesen épület. Ugyancsak a lykiai sziklasírokra hajaznak (vagy éppen fordítva) a közeli Naqsh-e Rustam sziklába vájt monumentális sírjai. Ezekben nyugszik többek között a kincseiről híres I. Dareiosz (Dárius) és a birodalmat elveszítő, kissé beképzelt és elpuhult III. Dareiosz. Naqsh-e Rustamban az akhaimenida uralkodók sírboltjai között későbbi, szasszanida szikladomborművek sorakoznak. Hasonló, bár kisebb győzelmi domborművek láthatóak Naqsh-e Radzsabban is. (Naqs-e-Rustamban – jobbról)

 

Nagy Kürosz sírháza

Nags-e Radzsabban

Az ókori perzsia szívéből távozván a buszvezető öntudatos jóvoltából, habár méltatlanul rövid időre, de megálltunk Abarkuhban. Megnéztünk egy agyagból épült, kúpalakú óriási jéghűtő tornyot és egy 4500 évesnek mondott ciprusfát. Így is sötétben érkeztünk Yazdba.
Yazdról nem a sivatag, hanem a vallás jut utólag eszembe. Pedig Yazd a kősivatag közepén fekszik. Viszont itt Eszfahanhoz és Shirazhoz képest az emberek sokkal zárkózottabbak. Nem tartom lehetetlennek, hogy ez a viselkedés valódi hitük rejtegetésében gyökerezik. Yazdban sokan hagyományosan zoroasztriánusok, csak ezt nem vállalják a nyilvánosság előtt. A zoroasztrizmus lelkileg és fizikailag áthatja Yazdot és környékét. A szőnyegboltban gránátalma levével színezett teveszőrből és sáfrányos selyemből szőtt, vallási szimbólumokkal teli régi szőnyeget vettem. Csaknem fél órámba telt, míg a kereskedő hajlandó volt elmagyarázni a sosem látott minták titkos jelentését. Az alku meg még egy óra volt, de úgy érzem, nyertem.

 

A sivatag

Zoroasztriánus emlékek után kutatva bejártuk a környező falvakat. Voltunk Chak-chak-ban. A tavasszal is forró sivatagon át buszozva csak-csak odaértünk. (Bocs, hogy durva, de nem tudtam kihagyni!). A falu egy jócskán meredek hegyoldalon épült. Ma már nem lakott, inkább “búcsújáró hely”. A szentély a hegytetőn található, egy barlangban. Bent ég a tűz, a falról csepeg a víz, a kapu előtt egy öreg ciprusfa áll, melynek derékvastagságú ágai benyúlnak a szentélybe. A tüzet idős gondnok vigyázza és táplálja, rendületlenül.

 

Fent Chack-chak-ban

 

Egy másik kis falu, Cham is működő tűzszentélyt tudhat magáénak. Mellette szintén áll egy több ezer éves ciprusfa. A szent fák korát egységesen itt is 4500 évesnek mondják, ami elgondolkodtatóan esik egybe a legősibb négy szent tűz vélt vagy valós korával, így tulajdonképpen a vallás keletkezésének az idejét mutathatja. Cham mellett a dombtetőn magasodik egy jó állapotban lévő, de használaton kívüli Hallgatás tornya. Az aljában még megvan a romos ravatalozó épület. Áll itt egy agyag toronyház is, ahol a legenda szerint a szerelmesek egymás után haltak, úgy, mint Rómeó és Júlia.

 

4500 éves ciprus Chamban

A hallgatás tornyában

 

A legnagyobb tűztemplom természetesen a városban, Yazdban van. Homlokzatát Ahuramazda, a jót megtestesítő szárnyas istenség festett alakja díszíti. Bent hófehér ornátusban valódi pap vigyázza az üvegfal mögött égő fahasábokból felcsapó lángot. Yazd óvárosa egy eltévedni való hely. A döngölt agyagból épült házfalak és kerítések között szűk sikátorok kanyarognak. A hangulat középkori, már csak azért is, mert gépkocsival alig lehet ide behajtani, a szállítás eszköze inkább az öszvér, vagy a motorbicikli.

 

Yazdi utcák

 

sikátorok, terek, kapuk, ablakok

 

A sikátorokon kívüli, széles sugárutakkal övezett főtéren áll a XV. században épült Amir Chakmag, amit az útikönyvek mecsetnek mondanak. Igazi mecset a Péntek mecset. Ennek tőszomszédságában laktunk. A főtér sarkán tornacsarnok bújik meg a boltívek alatt. Ezt is meglátogattuk. Végignéztük a hagyományos pahlavani gyakorlatokat, melyek során nehéz fadorongokat forgatnak zenére a sportolók. A várost a széltornyok jellemzik. Ezek belsejében lamellák vannak, melyek a kéményszerű torony tetején nyitott réseken átáramló levegőt lefelé terelik, a torony aljába. A torony azonban nem a földön áll, hanem egy földalatti helyiségbe nyílik. A terem, vagy verem padlózatán medencében víz, sőt jég hűti a beáramló kinti levegőt. Ennek következtében a rendszer folyamatos hűtést biztosít az épület egy része számára . Ilyen természetes légkondicionáló révén válik elviselhetővé az elviselhetetlen nyári forróság. A városban sétálva elmentünk olyan kupolás földalatti víztározó mellett, amit négy torony hűtött.

 

Pahlavani

Széltornyok

 

Yazdi tartózkodásunk során tettünk még egy túrát a közeli, mára elhagyott Kharanagh faluba. A rózsaszín agyagból vert, régi, üres házakban és utcákon barangolva enyhe szorító érzés fogja el az ember lelkét. Ettől megszabadulhat a működő karavánszerájban, ahol mi magunk is teáztunk egy jót, majd a tetőre felkapaszkodva gyönyörködtünk a kilátásban.

 

Kharanagh

 

A karavánszerájban

 

és a tetején

Yazdból az éjszakai vonattal utaztunk Teheránba.
Hajnalban érkeztünk. A vasútállomásról taxi vitt a belvárosi szállodába, az akkor még kihalt utcákon át, ahol a sötét sarkokon sejtelmes őrök vigyázták a nyugalmat. Nappalra ez az állapot alapjaiban megváltozott. A forgalom szinte elviselhetetlenné nőtt, nem csak a föld felett, de – mint azt megtapasztaltam – a föld alatt, a metrón is. Ennek ellenére a híres teheráni szmog ezeken a tavaszi napokon még nem lepte el a várost, így az utcákról, és az ablakunkból is láthattuk az 5000 méter magas Elburz hegység hófödte csúcsait.

Az Elburz a forgalom felett

Teherán, igaz hogy főváros, de turisztikai szempontból nem kiemelkedő. Mégis érdemes volt megnézni a XIX. században épült Gulisztán palotaegyüttest, a bazárt és a belvárostól kicsit messze eső Sahjad tornyot, a város hófehér jelképét. Nem hagyható ki a régészeti múzeum. Mint minden országban itt is ide, a fővárosba összpontosították a különböző lelőhelyeken feltárt kincsek legjavát. Feltétlenül érdemes elballagni a Központi Bankba. Nem pénzváltás céljából persze, hanem azért mert ennek földalatti páncéltermében őrzik a királyi koronaékszereket. Az üvegszekrényekbe zárt igazgyöngyök, smaragdok, zafírok és gyémántok ragyogása önmagában megvilágítja a sötét pincét. Gazdagon díszített ruhák, ékszerek, és fegyverek mellett itt látható a négyezer drágakővel ékes Pahlavi korona, a még díszesebb Nadír trón és külön teremben a híres Pávatrón.

 

Sahjad torony

Teheránból elutaztunk északra. Kora nyári időjárásból kora tavasziba, a sárga sivatagból a zöld hegyekbe, az Éden földjére.
Igen, valóban úgy tűnik, hogy itt volt a Kert Édentől keletre és itt pusztított az özönvíz, aminek emléke (babiloni közvetítéssel) bekerült az Ószövetségbe. De az Édenkert létezése és a vízözön története a Biblia megírásánál sokkal régebbre tehető. Anélkül, hogy az állításomat igazoló részletekbe bocsátkoznék, megemlítek néhány körülményt. A vízözön minden bizonnyal a jégkorszak után zajlott, azzal összefüggésben, hogy az olvadás miatt növekvő vízmennyiség megemelte a Fekete-tenger szintjét, elöntve a délkeleti partokat. Az Ararát hegye, ahol Noé kikötötte a bárkát, a Kaukázusban található, az iráni-török-örmény határvidéken. Az Édenkert észak-iráni fekvésére az itteni folyók és hegycsúcsok ősi nevei is utalnak. A táj bizonyára sokat változott, de még ma is zöldell, a gyümölcsösöket hósapkás hegyek veszik körül. Ennek a vidéknek és az ott történt eseményeknek az emlékét vihették magukkal azok az embercsoportok, melyek innen az Eufrátesz mentén a Folyóközbe vándoroltak. Nem tudni kik voltak, talán az aziánus ősök, talán a rejtélyes sumérok, vagy egészen mások. Ettől függetlenül nincs ok kételkedni abban, hogy a Kaukázus vidéke az emberiség egyik ősi központja, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. A múltat (továbbá a jövőt) ugyan mindenki másként látja, de az, amit én ott láttam, számomra bizonyítja, hogy az Édenkertben jártunk. Dafke nem mutatok e tárgyban autentikus fotót, hátha elérem, hogy személyesen győződjenek meg róla!

Ami a konkrétumokat illeti.
Északi utunk első állomása Masuleh volt, még kívül a Kerten, de belül a hegyek láncain. A falu turistaközpont, hegymászó vidék a hegy tetején. Kevesen lakják, és akik ott élnek, a turistákból élnek. Sok az árus, a vendéglő, de kevés a kényelmes szállás. A szűkös kínálatból volt alkalmunk válogatni. Először egy, a felhők magasában épült faházban mutattak néhány üres szobát, melyekben aludni a padlóra terített szőnyegeken tudtunk volna. Mivel ezt már korábban kipróbáltuk, tovább keresgéltünk. Végül találtunk ágyakat, lélegzetelállító kilátással az erkélyről. Négyünkre jutott egy guggolós budi, de azt már nem bántuk. Fő, hogy itt a szobának ajtaja volt, és nem egy létra tetejéről nyitható, padlóba épített csapóajtón lehetett oda bejutni, úgy, mint a szőnyeges szálláson. Masulehben a házak tetején van az utca, mivel a hegyoldal lejtése nem tesz mást lehetővé. A helyiek panaszkodtak, hogy a kormány nem költ eleget erre a vidékre. Ezt én nem igazolhatom, de azt igen, hogy nyomorúságos arrafelé a hétköznapi élet. Az azeriek és a kurdok élete, hiszen a hegyvidéket jellemzően ők lakják. Ettől még irániak, amint a köz- egyben vallási igazgatás is az. (Masulehi utcák – jobbról)

Masulehből túráztunk a vízesésekhez. Jó kis kaptató volt, de a táj szépsége miatt megérte. Ráadásul feleségem abban az élményben részesült, hogy az erdőben levehette a kendőjét, amit még az a német felmenőkkel büszkélkedő iráni hegymászó sem kifogásolt, akivel egy darabig egyfelé vezetett az utunk.

A magas hegyek miatt kis vargabetűvel voltunk kénytelenek folytatni az országjárást. Ez kifejezetten jól jött, mert így Astaránál leértünk a Kaszpi-tenger partjára. Az újabb hegymenet előtt megpróbáltam rábeszélni a buszsofőrt egy rövid kitérőre a tengernyi tóhoz. Hagyta magát. Már a part megközelítése sem volt egyszerű, hiszen csak a halászkunyhók között ólálkodva sikerülhetett. Egy öreg azeri ránk is szólt oroszul, hogy az ő udvara nem átjáró.
Ha azt mondom, hogy a homokos tengerpart kietlen volt, akkor nem érzékeltetem világosan a látványt. Uszadékfák, ütött-kopott csónakok, szakadt hálók szegélyezték a zöldeskék vizet. Most kellene ott telket venni, az első kapavágások előtt. Mert a csipkésen hegyvidéki háttér és a part olyan, akár Antalyában, csak a luxusszállók hiányoznak még. Kérdés, hogy meddig, tekintettel a változó globális hőmérsékleti viszonyokra is.

A tengerszintről nyugatnak fordultunk, és felfelé indultunk az azerbajdzsáni határ mentén. Ez olyan közel volt a műúthoz, hogy kilométereken át követtük a drótkerítés vonalát. Shengenhez szokni kezdő lelkemnek ez a fiatalságomat idézte vissza.
Tabriz felé gyümölcsfákkal szegélyezett úton, egy széles fennsíkon haladtunk át. Ez meg az Alföldet idézte vissza, bár attól jóval magasabban fekszik és a körbevevő távoli hegyeknek is előre köszönhetne a Tátra.

Tabrizban gyakorlatilag csak az éjszakát töltöttük. Lefekvés előtt azért elmentünk a bazárba, aminek van régi és új része, de leginkább bevásárló-negyedként tudnám leírni. Ettem agyvelős szendvicset. Szerintem teljesen rendben volt. Gondolom az agyvelő egykori tulajdonosa szerint nem.
Másnap reggel még megnéztük a Kékmecsetet, és a helyi múzeumot, ami a vidék régmúltjáról általam írottak alátámasztásaként tartalmazott néhány érdekességet, de inkább mégis az iszlám időkről szólt.

Tabrizban készül a fotó (Fotó: Kepecs György)

 

Belsőédeni kirándulásunkat Kandovannal kezdtük. A helyet üde legelők és gyümölcsösök veszik körül, míg maga a falu inkább barna. Ezt nevezik az iráni Kappadokiának.És tényleg. Nem tudom ki járt már Kappadokiában, vagy legalább a Bükkben, Noszvajon, vagy Egerszalókon. Az bennük a közös, hogy valamennyi helyen vulkáni tufa borítja a felszínt. Ebbe járatokat, pincéket, sőt lakásokat lehet fúrni. Ezt történt az esők által kúposra csiszolt mesebeli kandovani hegyen is. A falu meredek utcáiról nyíló kapuk többsége nem épített, hanem kőbe vájt házba vagy boltba vezet. A völgyben bővizű folyócska száguld. Hídján átkelve a szemközti kertekbe juthatnánk, ha csak meg nem állnánk ebédelni a számos nyíltszíni kifőzde egyikében. Mi megálltunk, ettünk, ittunk, heverésztünk és pipáztunk. Miközben a nedves hideg a csontjainkig hatolt. De hát ott, fönn a hegyen még csak akkor (április végén) pattantak a rügyek. (kandovani ajtók – jobbról)

 

Kandovan

Ebédszünet ( Fotó: Káldor Kata)

Ebéd után irányt vettünk az Urmia-tóhoz. Tabriz felől közelítve ezt az Aj chay deltájának kiterjedt, szikes síkján keresztül értük el. A vidék olyan, mintha a kiszáradó Aral tavat a Skót felföldre költöztették volna át. Cserjés, kopár dombok veszik körbe az egyre mélyebben mocsaras, szemlátomást visszahúzódó partot. Távolban havas csúcsok adnak egyedi jelleget a tájnak. A víz kék is, zöld is, és rendkívül sós, mivel jelenleg nagyon sekély. Úgy volt, hogy fürdünk, de a mocsáron át meg sem tudtuk közelíteni a vizet. Ez engem nem rázott meg, mivel a levegő kb. 12 C° volt nappal, éjjel meg csaknem fagyott. A tavon nem a hőmérséklet, hanem a magas sókoncentráció teszi lehetetlenné télen a fakutyázást, de nem azért, mert a só megeszi a fát, hanem azért, mert a sós víz nem fagy be. Én eleve nem is fürödni, hanem gyönyörködni mentem az Urmia tóhoz. Erre mindkét végéről lehetőségem adódott, mert oktalanul, de szerencsére sokáig keresgéltük a strandot. Helyette egy hosszú stégnél kötöttünk ki. Nem hajóval, hanem kisbusszal. Jó volt ott lenni, sajnáltam eljönni.
De menni kellett, mert már csaknem leszállt az este.

Az Urmia-tó

Felföld

Sötétben értünk Takabba. Takab etnikailag színes kisváros, de ettől többet kapásból nem tudnék mondani róla.
Viszont kirándultunk innen a Karaftu-barlangokhoz, fel-fel a hegyekbe. A barlangok az egykori Selyem út mentén menedékül szolgáltak hol a karavánoknak, hol a rablóknak. Rendszerük valóságos labirintus. Több emeleten kacskaringós, szűk, sötét folyosók, nagy termek és teraszok váltogatják egymást. Szinte város a hegy gyomrában. Természetesen tűzszentély is állt benne valaha.

 

A hazaút előtt az utolsó kirándulás Takht-e Soleyman-ba (magyarul: Salamon trónjára) vitt. Elsőként a közeli Salamon börtönét másztuk meg. Ez egy kialudt vulkán, 100 méter mély kalderával. A legenda szerint a bibliai (!) Salamon király börtönnek használta ezt a függőleges falú kürtőt, ahonnan lehetetlen volt a menekülés. Hacsak nem azon a titkos alagúton át, ami a vulkánt Takht-e Soleymannal kötötte össze. A keskeny káván állva döbbentem rá, hogy lappangó tériszonyom van, ami ott hirtelen, heveny formában tört rám. Kapaszkodtam volna, ha lett volna mibe. Így csak kis kamerámat markoltam, de ebbe belenézve még bizonytalanabb érzés kerített hatalmába. Fentről beláttam a környező síkot, és ráláttam Takht-e Soleymanra is.

Salamon börtöne

 

A peremen

Ezt a helyszínt általában a földről szokták fényképezni – amit már megértek – így nem látszik igazán, hogy szintén egy, a Salamon börtönénél jóval lekopottabb, így idősebb alacsony vulkáni kúp tetejére épült. Magas kőfal veszi körül. Ezen belül egy tiszta vizű, mély tó tölti ki az ottani kalderát. A tó mellett állnak a valamikori zoroasztriánus szentély épületegyüttesének romjai. Ez a hely a négy legszentebb zoroaszterközpont egyike, az sem kizárt, hogy maga Zarathusztra is erre felé született. Láttam egy lányt, aki mezítláb járta körbe a szent helyen a tavat, közben a négy égtájnál meg-megállva kitárt karral imádkozott.

Takht-e Soleyman falai

A szent tó

A romos falak

Takht-e Soleyman története hosszú. Legyen elég annyi, hogy a ma látható romok egy része a szasszanida időkben épült, 300 körül, amikor egyben a királyok koronázásának helyszíne is volt. Később, 1200 után a mongolok birtokolták, részben újjá is építették. Én úgy gondolom, hogy a vulkáni tó és környéke már sok ezer évvel ezelőtt szakrális hely lehetett. Itt együtt volt minden. A tó, mint víz, a hegyek, mint föld, a vulkánok, mint tűz és a friss magaslati levegő az égszínkék ég alatt. Az azért jellemző, hogy ma a romterület kis múzeuma nem az egyébként UNESCO által védett helyszín korábbi vallási központ jellegét, hanem inkább iszlám vonatkozásait domborítja. Mikor a múzeumba beléptünk, még sütött a tavaszi nap, mikor kiléptünk, jégeső fogadott minket. Ez az egész, így együtt, minden tekintetben jellemző a mai, kétarcú Iránra.

Mert Irán tagadhatatlanul kétarcú. Van, aki szereti a jelenlegi rendszert, és van, aki nem, mint bárhol a világon. Számunkra érezhető volt a demokrácia-deficit, de hát ez nem Európa, és nem is biztos, hogy mindent a saját mércénkkel kell mérni. Biztonságos ország, ami miden tekintetben gyorsan fejlődik. Nem igaz, hogy a gonosz birodalma lenne. Igenis lehet ott élni, különösen annak, aki a perzsa és az iszlám hagyományokon szocializálódott. Én bármikor szívesen visszamennék. És ha még nem jártak arra, vágjanak bele bátran: menjenek Iránba, ha máshol nem tapasztalható kellemes élményekre és csodákra vágynak.

Irány: Irán

Látják, nem számít, ha mini a túra.  Így is részletgazdag lett a perzsa miniatúra.

Konkoly Thege László

A fényképeket a szerző, Káldor Kata és Kepecs György készítette.

Ossza meg ismerőseivel is a Facebookon, Iwiwen, MySpacen, Twitteren vagy más oldalakon – tegye a kurzort a szövegre, majd kattintson a megfelelő ikonra!

A szerző írásai az Útikalauzban

Konkoly Thege László: Perzsa minitúra – Irán – 2010

Konkoly Thege László: Kusadasi, Efezosz, Selcuk, Pergamon, Priene,  Nysa – Törökország – 2002

Konkoly Thege László: Madeira – Portugália – 2006

Ajánlott oldalak

iran.lap.hu  

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés