Lala: Bepillantás Törökországba (is) 2004

Bepillantás Törökországba (is) 2004. augusztus 4-28.

Útleírás jellegű iromány, 18 éven aluliak is olvashatják, szülői felügyelet nélkül

(Arad- Bukarest- Konstanca- Mangalia- Várna- Malko Tarnovo- Kesan- Canakkale- Izmir- Kusadasi //Pamucak//- Marmaris- Fethiye //Ölüdeniz//- Antalya //Göynük//- Göreme-Konya- Beysehir- Erdek //Düzler//- Ipsala- Thassos //Pefkari//- Kavala- Kulata- Szofia-Vidin- Negotin- Turnu Severin- Temesvár- Arad)

k é z i r a t!

A résztvevők közül lejegyezte: Lala

(az eredeti kézirattal megegyező példányok számozottak és névre szólóan dedikáltak)

Előzmények :

A 2003. évi családi nyaralás, miként az utóbbi években az megszokottá vált, kempingezéssel telt el. Azzal az eltéréssel, hogy egy kicsit kényelmesebbre vettük, körutazás helyett (korábban Görögország és Olaszország 8-8 helyszínnel és 8-8 ezer kilométerrel) a pihenésre helyeztük a hangsúlyt. Törökországban a célpont Kusadasi (kb. tíz évvel korábban egy Rhodos-i út kapcsán már útba ejtettük) volt, ahol 9 napot töltöttünk, majd útban hazafelé Görögországban, Thassos (néhány alkalommal már jártunk itt) szigeten ugyancsak 9 napot nyaraltunk. Volt időnk bőven, ezért már itt kezdett körvonalazódni, hogy 2004-re milyen elképzeléseink vannak.

Törökországi körutazást tervezgettünk különböző útvonal-és helyszín elképzelésekkel. Abban egyetértettünk, hogy kizárólag egyéni szervezésről és kempingezésről lehet szó. Az Égei-tenger és a Földközi-tenger partvidékét vettük célba Antalyáig, majd később szóba jött Ciprus, illetve Kappadokia, visszafelé belső-Törökország, a Márvány-tenger, végül, levezetésképen néhány pihenőnap, ismét Thassoson. Számtalan, kisebb-nagyobb korrekciót követően 2004 június végére összeállt a véglegesnek tűnő, de mobilizálhatóságát folyamatosan fenntartó útitervünk.

Az előzményekhez tartozik, hogy csináltunk június közepén egy ”hosszú hétvége” teszt-utat (Anita kivételével) Lengyelországba, Zakopane-Krakkó–Auschwitz térségébe. Lengyelországi tapasztalataink már voltak, 1989-ben még itt volt célszerű repülőjegyet venni Kubába. A terhelési teszthez tartozott, hogy éjszaka utaztunk, Zakopanéban kempingeztünk és állandóan esett az eső. A Lanovkát egyszer láttuk, amikor tévedésből tíz percre kisütött a Nap, egyébként a felhőktől valószínű, hogy mi sem látszottunk. Ennek ellenére belekóstoltunk a világörökség lengyel falatjaiba, Krakkó óvárosa és a Wawel csodálatos, Wieliczka érdekes.

A Wawel közelében találtunk parkolóhelyet, ahol okosodtunk is egy kicsit. A hátsó ablakban hagytuk a kamera és a fényképezőgép táskáját. A parkoló őr figyelmeztetett rá, hogy a kamerát és a fényképezőgépet ne hagyjuk a kocsiban, bár láthatta, hogy ezek az eszközök nálunk vannak, tehát a két táska minden bizonnyal üres. Ennek ellenére arra hívta fel a figyelmünket, hogy aki nem jó szándékkal közelíti meg az autót, az nem tudhatja, hogy a zsákmánya csak üres táska lehet. Be kellet látni, hogy igaza van.

Wieliczka sóbányáiban (nyolc szint, 163 méter mélyen) garantáltan nem esik az eső – itt már ki is próbáltuk a tanár- és diákigazolványok használhatóságát, eredményesen. Auschwitz (Oswiecim) és Birkenau remélhetően kellő nyomot hagyott a fiatalokban. Timi kíváncsiságának eleget téve útba ejtettük Wadowicét, a jelenleg hivatalban lévő pápa szülőhelyét. Mi tagadás, látszik a városon, hogy jó kezekben van és közvetlen a kapcsolata Vatikánnal. Tapasztalatunk szerint a „polak- wegier dwa bratanki, i do szabi i do szklanki” jól működik.

Hazafelé a Mária Valéria hídon keltünk át a Dunán és egy kis közelmúlt-történelmet is felidézendő, megálltunk az Esztergomi Bazilikánál – ’56, Mindszenty hercegprímás, VI. Pál pápa, Kádár, Mariazell, na és Vatikánban, a Szent Péter Bazilikában feltüntetett méretarány ellenőrzése.

A török útiterv-elképzelést az érintettek megkapták a lehető legrészletesebb formában, térképekkel és a szóba jöhető helyszínek, nevezetességek részletes leírásával, fotókkal, prospektusokkal, amiről volt, videofelvételekkel, majd jött a szükségletek feltérképezése, a hiányzó eszközök kiegészítése, illetve pótlása. Megtörtént a csaknem teljes körű bevásárlás: az önellátáshoz szükséges élelmiszerek, fűszerek, mosogató-mosó, tisztálkodási-, testápolási stb. szerek beszerzése, és a házi patika összeállítása.

Útitársunk egy újszerű, de kipróbált állapotban lévő kétéves Renault Thalia, tetőboxal kiegészítve. Az útiterv alapján minimum 19, maximum 24 kempingéjszakát kalkuláltunk, 8-9 helyszínnel és kb. 6800 km-rel. Útlevelek rendben, az egészségbiztosításhoz az E 111-et is beszereztük, még a lengyel út előtt zsebünkben volt mindenki részére a nemzetközi tanár- ill. diákigazolvány (számolva azzal, hogy a továbbiakban is bizonyos kedvezményekre fog jogosítani).

Gondoskodtunk térképekről, útikönyvekről, az internetről nagyon sok hasznos információhoz jutottunk, segítségül hívtuk az útvonaltervező programokat is, számtalan útleírást, úti beszámolót is elolvastunk.

Az indulás napján még pótbevásárlás, pakolás, útravaló, méretes húsos szendvicsek elkészítése, üdítő, ásványvíz, tea, paradicsom, paprika, alma, rágcsálni valók összepakolása, a hűtőtáska beüzemelése és a csapat összeszedése következett.

A költségvetés a legapróbb részletekre is kiterjedt, ezért mindenki kizárólagosan csak a legszükségesebb személyes holmiját hozhatta magával. Költségvetésünk az alábbiak szerint állt össze €-ban számolva: kemping: 15/nap; költőpénz: 45-50/nap; vízum: 20/fő; üzemanyag (Ro, Bg, Gr 0,70-0,80, Tr. 1.10-1.20 ), autópálya, komp, Bg.úthasználat, Tr. gk. beléptetés : 600; belépők, programok: 350; előzetes bevásárlás: 150; tartalék (gk., szabálysértés..stb.): 250, azaz mindösszesen 2.750 €. Az ötfős csapatra így személyenként 550 € jutott –Anita és Timi volt a fizető.

Az alábbi összetételben vágtunk neki az útnak: jómagam, mint LALA (54 ), fiam, BALÁZS (20), aki félig kész idegenvezető, barátnője TIMI (20), friss idegenvezetői diplomával rendelkezik, nevelt lányom SZANDRA (16) és barátnője ANITA (16) –mindketten középiskolások. A hölgyek nem vállalták az előzetes mérlegelést, így el kell hinni, hogy az út során senki nem vesztett súlyából, ezért a visszaérkezés után sem volt mérlegelés.

A csapat angol, német, román és némi orosz nyelvmaradvány ismerettel rendelkezett. Balázzsal és Szandrával már csináltunk 1-1 görög és olasz körutat, Timi a lengyel tesztet teljesítette, Anita rátermettségét pedig megelőlegeztem.

A netán meglévő, vagy esetleg kialakulható osztálykülönbségek elkerülése érdekében a költőpénz 100 €-ban lett maximálva. A költőpénz kizárólagosan apróbb emléktárgyak, ajándékok, vagy kisebb vásárlásokra jöhetett szóba.

Az indulás napja 2004. 08. 04. (szerda)

1. nap (szerda): u t a z á s

Románia

Romániát tranzit-útnak kívántuk használni. Magát az országot és az útvonalat is nagyjából ismertük, igaz, Anitán kívül Bukaresten túl még alig jártunk.

A főutak – a lakott területek kivételével – általában elfogadható állapotban vannak, az üzemanyag olcsóbb (0,70 €), a határon beszerezhető a dohány-és italszükséglet, van román nyelvismeretünk. A Vaskapuig egyébként is román szakasz lett volna beiktatva.

3-án este 11-kor köszöntünk el az itthon-maradottaktól, egyeztettük a kapcsolattartás (mobil telefon, internet, fax-levél) módját, majd Battonyánál léptünk át Romániába. Az időeltolódás (+1 óra) miatt – ami végigkísért bennünket – ez ott már 0 óra volt, ezért az utazás negyedikével kezdődött, szinte percnyi pontossággal.

Belépők lévén a shop-ban nem tudtuk megvenni a vámmentes és olcsóbb cigarettát és italt, ezt elhalasztottuk néhány órával, a kilépésig. A beléptetés gyors és rugalmas volt, következett az oda- és visszaútra kalkulált pénzváltás (25.000.- forintért kaptunk 4 millió leit –gyorsabban váltunk milliomossá, mint Vágó Istvánnál lehettünk volna), illetve tankolás.

Útvonalunk meglehetősen furcsa volt és nem feltétlenül az ésszerűségen alapult, de keresztül akartunk menni hosszában Románián, függőlegesen pedig Bulgárián, ha másért nem, azért, hogy Törökország, utunkba eső három tengerén kívül, negyedik tengerét, a Fekete-tengert is érintsük- román és bulgár felségvizek formájában. A normális útvonalhoz képest ez kb. 300-350 km többletet jelentett.

Maga a román szakasz a határtól : Arad – Deva – Sibiu – Pitesti – Bucuresti – Constanta – Mangalia – Vama Veche ( RO/BG határ / 898 km. Románia autótérképén igencsak ez az egyik leghosszabb, mért távolság

Az úttal különösebb bajunk nem volt, jól lehetett haladni, hegyi szakaszokat nem érintettünk, de egy-egy településen belül voltak nehezen járható, kátyús szakaszok. A korábbról ismert, kivilágítatlan kordékkal és szekerekkel most nem találkoztunk. Bukarestig a jelzőtáblákkal sem volt problémánk.

Bukarest.
Nem volt teljesen ismeretlen a város, 1972-ben egy EB -negyeddöntő focimeccs kapcsán már jártam a városban. Akkor, a szó szoros értelmében vett fapados gépen az Arad- Bukarest repülőjegy ára 170 lei volt (100 lei= 170 Ft). Bukarestben akkor már állt az az Intercontinental szálloda, amely később a város jelképe lett. Ion Mihail Pacepa, a román titkosszolgálat, a securitate egykori tisztje 1978-as külföldre szökése után megjelent Vörös horizontok c. könyvében azt állítja, hogy Nicu Ceausescu, a diktátor kedvenc fia, ennek a szállodának az egyik felsőbb emeleti ablakából dobott ki egy lányt egy orgia alkalmával. Állítólag most Pacepa elkobzott vagyonáért kártérítésként 3 millió dollárt kér Romániától – ez az összeg 83 évi, akkori 3000 dolláros, román viszonylatban igen szép összegű fizetésének felel meg. Nem egy rossz üzlet.

Később, a bulgáriai turizmus idején, átutazóban ugyancsak jártunk itt.

Most, reggel nyolc körül értünk a fővárosba. Bíztunk benne, hogy az autópályáról letérve könnyen rátérhetünk a Konstancába vezető két főút egyikére, anélkül, hogy be kellene menni a városba.

Nem így történt, legalábbis a jelzőtáblák ehhez egyáltalán nem adtak segítséget, így egy kb. másfél órás városnézésre kényszerültünk. Még szerencse, hogy a belvárost azért sikerült elkerülni, igaz viszont, hogy ez által a városról alkotott képünk sem lehet abszolút hiteles. Amit láttunk, az kiábrándító. Alig járható, kátyú a kátyú hátán utak, semmi közlekedési kultúra, csak egy nagy káosz. Kosz, piszok, szeméthegyek. Minden kényszerű megállásnál kéregető gyerekek hada vette körül az autót.

Ennyi Dacia-roncsot látni egy időben, egy helyen, egyszerre, ráadásul mozgásban – bizony nem kis élmény, na és úgy részese lenni ennek a roncs-derbinek, hogy azt közelebbi ismerkedés nélkül sikerüljön megúszni! El se lehet képzelni, hogy a Kárpátok Géniusza hogyan képzelte ide a maga Párizsát?

A város nevének magyar fordítását nem tartom hitelesnek, mert annak semmi köze nincs sem a csodálathoz, sem a gyönyörűséghez, sem az örömhöz, sem a pompához. Sikerült a tervezett autópálya nyomvonalával párhuzamosan haladó, csaknem nyílegyenes főútra kevergőznünk és tovább haladni a Fekete-tenger felé.

A korai érkezés lehetővé tett volna egy, pihenésképpen beiktatható fakultatív programot is, de eltekintettünk a Kondukátor sírhelyének – Ghencea katonai temető – meglátogatásától (nem kifejezetten tiszteletadási szándékkal, inkább a számtalan anekdota-keltette érdeklődés miatt kerestük volna fel), még szerencse, hogy nem vettünk előre virágot.

Konstancáig az út esemény– és élmény nélküli volt. A Dunán átívelő hídépítmény érdemel talán említést. A tervezett autópálya-építés nyomokban észlelhető, láttunk néhány dózert meg 3-4 alkalommal 5-6, lapátos embert. Ezzel a tempóval néhány generáció nyugdíjba tud menni – autópálya-építés ürügyén

A térképen jelzett, már kész pályaszakasznak a „menő” sávja van használatban, mert a szembejövő sávot egyszerűen „felszántották” a maga 60-80 cm-es alapjával együtt – ez sem lehetett kis munka! Szerencsére nem kellett bemenni a kikötő-óriásba, így csak távolabbról nézhettük a rozsdás hajóroncsokat, a koszt és a szemétdombokat.

Nem volt kedvünk meggyőződni a tenger tisztaságáról, nem voltunk kíváncsiak a ’70-es évek szállodaépítési csodáira sem. Átutazva Románián, alig–alig találkoztunk nem román rendszámú autóval. Elsuhantunk Mangália mellett, majd még egy tankolás és 898 km-rel a hátunk mögött, kb14 órakor a román-bulgár határon (Vama Veche) voltunk.

A kiléptető autófertőtlenítésért megvágtak 50.000.- lei-el (szűk 2 liter benzin ára), majd a „semmi értelme sincs” jellegű, mintegy húszperces várakozás után felnyitották a sorompót. A shop-ban megvettük a cigarettát és két üveg italt, majd következett az eseménytelen bulgáriai beléptetés, meghagyva a vámost abban a hitében, hogy tengerpartjuk nyaralásunk célpontja – az ő „igen”-jük és a mi „nem”-ünk jelzése egybeesik. Később fog kiderülni, hogy itt elkövettünk egy kisebb hibát azzal, hogy a majdani benzinvásárláshoz beváltottunk 20 eurót, amiért csaknem 40 leva ütötte markunkat, ami kb. 25 liter üzemanyag vásárlására lett volna elegendő.

Bulgária:

Romániához hasonlóan, a bulgár felségterületet is kizárólag tranzit-céllal szándékoztunk igénybe venni. Bulgárián már többször átutaztunk – a klasszikus szerb szakaszt, Belgrád- Nis – Szófia, valamiért nem kedveltük, lehet, hogy azért, mert úgy éreztük néhányszor, hogy a szerbek se nagyon kedvelnek minket ( néhány évvel ezelőtt azért büntetett meg a rendőr, mert a mi autónkon a hátsó szélvédőn volt egy napfényvédő rács, a rendőrségi kocsin viszont nem, tehát a mienk szabálytalan ) – általában a Vidin –Szófia- Kulata vagy Szvilengrád útvonalon.

Az út minősége, főleg Szófiáig meglehetősen silány, ezért bíztunk abban, hogy a tengerpart menti átutazás viszonylag sima lesz. A ’70-es években nyaralásaink célpontja többször is Neszebar volt, ezért ott most is terveztünk egy kiadósabb pihenőt – elvégre az óváros mégis csak a világörökség része.

Az üzemanyag itt is 0, 70 € körül van. A közbiztonsággal kapcsolatos, út menti banditizmusra utaló– minden bizonnyal megalapozatlan – híreszteléseknek hitelt ugyan nem adva, de próbáltunk ügyelni arra, hogy az átutazás lehetőleg nappal történjen.

A Bulgáriába történő belépés előfeltétele volt az autó fertőtlenítését szolgáló vizes árkon való áthaladás és az úthasználati díj kifizetése. Ezek a fogalmak önmagukban is viccesek.

Ezért 10 €-t kértek, de sem a korábbi, sem pedig a visszaút tapasztalata alapján nem tudnám megmondani, hogy miért pont ennyit. A bulgárok is természetesen – minden bizonnyal marasztaló vendégszeretetük jeléül – mintegy húsz percet pihentettek bennünket, majd szabaddá vált az út.

A tengerparti, egyébként jó minőségű úton vettük célba Várnát. A romániai benyomások alapján meg voltunk győződve arról, hogy minden csak jobb és szebb lehet. Már az első települések egyikén egy temetési menettel találkoztunk, ahol a halottat nyitott koporsóban vitték. Ilyet, korábban már láttunk Romániában is.

Már a valamivel kevesebb – vagy talán jobban eldugott – szemétdomb is más képet mutatott.

Várna az átutazó szemével egy nagy kikötő-objektum, meglehetősen túlbonyolított áthaladási lehetőséggel, ami egy látványos, elkerülő, áthidaló híd-kompozícióként maradt meg az emlékezetben. Várna után Neszebar következett, valóban kellemes, emlékezetes színfoltként.

Természetesen az óváros-szigethez mentünk (hasonlóan a Kusadasi-i Madarak-szigetéhez, a sziget jelleg megkérdőjelezhető, hiszen egy földnyelv ill. híd köti össze a szárazfölddel), ahonnan a gépkocsi forgalom ki van tiltva, parkoló helyet viszont nem könnyű találni. Az óváros feltétlenül megér 1-2 órás sétát.

Strandja nincs, de a közelben találhatók homokos szabad strandok. 18 óra körül lehetett, amikor úgy indultunk tovább, hogy ide talán még érdemes lenne visszajönni… Lehet, hogy nem csak mi gondolkodtunk jövő időben, mert külföldi turistákat alig láttunk.

Burgason áthaladva is inkább a kellemes benyomások voltak túlsúlyban, volt élet, nyüzsgés a városban. Innen egy kicsit sietősebbre fogtuk volna a tempót, mert 20-22 óra között szerettük volna elérni a török határt. Szozopolig különösebb gond nem volt, de onnan kezdett elfogyni a jó út, folyamatosan találkoztunk az útépítés nyomtalannak nem nevezhető szándékával.

A meglepetés akkor kezdődött, amikor a tengerpartról az út elkanyarodott jobbra, Málko Tárnovó, illetve a határ felé, jelezve, hogy addig még 56+10 km van hátra. Továbbra is az E 87 jelű nemzetközi főútvonalon haladtunk – ami borzalmas volt.

Kanyargós, hegyi szakasz – még elmegy. Keskeny, kivilágítatlan, burkolatjelek nyomait csak felidéző festéknyomok – nem nagy távolság, meg lehet vele bírózni. A végtelenségig előzni tilos- legfeljebb saját magunkat előzhettük volna meg. 40 km-es, folyamatos sebességkorlátozás – olyan nagyon nem sietünk. Igen ám, de nagyon gyorsan kiderült, hogy ezt a tempót még elérni is, nem, hogy túllépni fizikai képtelenség: lyuk–lyuk hátán, a lyuktalanítás kísérlete nyomán keletkezett dombocskák sorai között kellett szlalomozni. Forgalom semmi, félúton, az úttesten pihenő ló-csapattal találkoztunk, mintegy az élet jeleként.

A női szakasz hátul szendergett, elöl, pedig igyekeztünk nem gondolni a rosszízű mendemondákra. Mindösszesen négy alkalommal tűnt fel pislákoló fény, települést sejtetve, de csalódnunk kellett, mert ott legfeljebb néhány viskóból álló tanya lehetett. Jó félúton csoda történt – jött velünk szembe egy olasz rendszámú terepjáró.

Kölcsönösen megörültünk egymásnak és kezdtük elhinni, hogy minden látszat ellenére mégis csak a Földön vagyunk. Úgy látszik, a csoda sem jár egyedül, mert rövidesen találkoztunk egy posztoló rendőrrel.

Nem jellemző, hogy örülnék az ilyen találkozásoknak, az meg még kevésbé, hogy önként kezdeményezzek kommunikációt. Most, mégis ez történt, minek eredményeként meg lettem nyugtatva, hogy igenis jó helyen járunk, ez az a bizonyos nemzetközi főút, amit a térkép is jelez, valóban létezik a térképen jelzett határátkelő, ami éjjel- nappal nyitva van. Az út közvetlenül a határ előtt fog csak némileg megjavulni.

A rendőri tájékoztatás igaznak bizonyult. A finis előtt, találkoztunk két román gépkocsival és egy lengyel busszal. Az túlzás lenne, hogy a határátkelő fényárban úszott volna, mindenesetre néhány lámpácska pislákolt– már éjfél is elmúlt valamivel. Letudtuk a bulgár szakasz 374 kilométerét, így már összesen 1272 km volt mögöttünk. Eltelt az első napnak mind a 24 órája is.

Az útlevélkezelő letöltette velünk a „kötelező” húsz percet, majd minden pecsételés nélkül utunkra bocsátott. A vámvizsgálatot egy termetes, egyenruhába öltöztetett hölgy végezte, amit mindaddig kezdett is volna komolyan venni, amíg ebbéli buzgalmában néhány szúnyog, fedetlen testfelületének analizálásával meg nem zavart.

2. nap (csütörtök): K u s a d a s i

A törökországi belépést egy pénzügyi művelet előzte meg. A bulgár határon nem volt benzinkút, így az üzemanyagra szánt levával két dolgot tehettünk: vagy visszaváltjuk €-ra, vagy eltesszük a visszaútra.

Az előbbit választottuk, és a beváltott 20 € helyett visszakaptunk 15-öt. Mondja valaki, hogy nem csináltunk jó üzletet! Az üzletkötés örömére bementünk a shop-ba, még egy-két csík cigaretta és energia ital vásárlása céljából.

Itt alkalmunk volt megismerni a vámmentesség speciális módozatát. A vásárolt árút mintegy 18 %, valamilyen illetékkel terhelték, majd a szúnyogcsípéseit borogató vámos hölgy adott egy kiviteli engedélyt, fizethettünk és lehetett menni.

A Törökországba lépés fáradtságunk ellenére a megkönnyebbülés érzésével töltött el bennünket. Egy kis meglepetést a törökök is tartogattak számunkra.

Közölték, hogy a számítógép-rendszer meghibásodott, ezért bizonytalan, hogy mikor tudnak vízumot adni. Itt is át kellett menni egy fertőtlenítő árkon, amiért 4 €-t kellet fizetni – igaz, előtte megkérdezték, hogy átmentünk-e az árkon, mintha lett volna más lehetőségünk.

A rendszer csak-csak megjavult, elkészült a vízumunk. Újabb hibát követtem el, nem közöltem előre, hogy USD-al akarok fizetni (20/fő), így az ügyintéző automatikusan €-s bélyeget ragasztott be (20/fő). Jó ütemben kezdtük meg a veszteségtermelést.

Következett az autó beléptetésének procedúrája, ami azzal kezdődött, hogy az ügyintézőnek 2 USD-t kellet adni csak úgy, hivatalosan pedig 9 USD-t fizetni az ügyintézői ablakok körbe- körbe járását követően.

Nem haszontalan dolog – kb. 2 USD-ért biztosan megcsinálják – a gk. beléptető okmányairól fénymásolatot csináltatni, és arra pecsétet is kérni…(majd később). Okmányok rendben, következett egy bemelegítő pénzváltás, ami az előzetes információkat visszaigazolta.

Itt már az igazi „Legyen ön is milliomos” játék folyt, bár a milliárdos találóbb. Árfolyam: 1 € = 1.700.000 -1.800.000.- TL. Ez az árfolyam lényegesen nem változott a későbbiek során sem. A kissé hosszúra sikerült kényszerpihenő után 02 órakor folytattuk utunkat Kusadasi célállomás felé Kirklareli – Havsa – Uzunköpru – Kesan – Eceabat – Canakkale – Edremit – Ayvalik – Bergama – Menemen – Izmir – Selcuk – Kusadasi útvonalon, amit mintegy 700 km-nek kalkuláltunk.

1973 szeptemberében jártam először Törökországban egyéni útlevéllel. A budapesti török nagykövetségen kiadott vízumom sorszáma 55. volt – ma egy Neoplan ennyi utast egyszerre kivisz. Akkor 1 DM 8 Ft volt, Istanbulban a Hotel Kennedy (Taksim) kétágyas szobája 50 DM-be került, a VARAN buszjárata 50 TL-ért (1 TL kb. 4 Ft volt) vitt el Antalyába.

Trákiának ezen a részén valamennyien először jártunk. A bulgár szakasszal ellentétben az út ki volt világítva, szélesebb lett, eltűntek a lyukak és a dombok is. A korabeli (1362-1389) fővárost, Edirnét nem érintettük, így nem tudtuk megnézni a Selimiye-dzsámit sem. Kesanig teljesen ismeretlen volt a terep, de még éjszaka sem volt barátságtalan. A Bulgáriában meghiúsult tankolás miatt tankolnunk is kellett. 1 liter 95-ös ólommentes benzin ára 1,9–2,1 M TL között mozgott folyamatosan, az ország belseje volt a drágább.

A kompátkelés előtt tartottunk egy hosszabb pihenőt az egyik benzinkút parkolójában. Ezt a fáradtságon kívül az is indokolta, hogy megnövekedtet a forgalom, a szembejövő gépkocsik fényszóró beállítása, néha bántó volt, a reflektort sem mindig az én elképzelésem szerint használták – gyakran előröl és hátulról is kaptunk belőle. Már itt tapasztaltuk, hogy a törökök nagyon jól vezetnek, általában határozottak, nem jellemző a gyorshajtás, viszont előszeretettel használják a kürt-és fényjelzést, meggyőződésünk szerint jó szándékkal, figyelmeztető jelleggel.

Benzinkút hálózatuk tökéletes és sűrű. Az ismert nevű kutak mellett rengeteg új nevet kellett megszokni. A szemmel láthatóan is jobb, igényesebb kutaknál általában szerviz és mosó is található, de van kisebb-nagyobb étterem és üzlet (market) is.

A mellékhelyiségek, mosdók is színvonalasak, nem egy helyen tusolási lehetőség is van – mintegy 3 M TL-ért. Amikor elindultunk, reggel hatkor, a kompátkelésig még 70 km volt hátra.

Azt már korábban tapasztaltuk, hogy a kompok menetrendjét a forgalom szabja meg, de azért vannak fix idők is. Mi ilyen fix időnek saccoltuk a reggel 7 órát.

Hét előtt néhány perccel értünk Eceabatba az európai oldalon lévő kompkikötőhöz. Jegyváltás (autó + 5 személy = 10 M TL), majd 7-kor elindult a komp. Háromnegyed nyolckor, már átkelve a Dardanellákon, a másik oldalt, Ázsiában, Canakkaleban voltunk (a c betű alatt egy kis horog, ezért cs-nek kell ejteni). A kompjegyet meg kell őrizni, mert azt a másik oldalon ellenőrizni fogják! Lehet, hogy nem nagyon bíznak egymásban a kollegák?

Tavaly itt ettük az első kebabot – igaz, akkor éjfél volt. A kebapsütők most még csak melegítettek, ezért a reggelit a hazaiból oldottuk meg, illetve a hölgyek találtak egy szendvics-lelőhelyet. Továbbhaladva, a Trója-i falovat kihagytuk, majd magunk mögött tudtunk mintegy 50 km-es kisebb hegyi szakaszt. Korábban volt olyan elképzelésünk, hogy visszafelé Izmir fölött tartunk egy-két napos pihenőt, Foca és Dikili jött szóba, de a Márvány-tenger közbeiktatásával ez aktualitását vesztette. Nem mentünk be Bergamába (Pergamon) se, nem néztük meg az Akropoliszt, de a 200 ezer darabos könyvtár gyűjteményébe se lapoztunk bele. Csak elhaladtunk Ayvalik szigetkoszorúja mellett.

Többszöri, rövid pihenés után, dél körül értünk Izmir, Homérosz szülőföldjének térségébe.

Az út változatlanul jó minőségű volt, helyenként útépítéssel, útjavítással, autópálya kialakításával

Később is, úton-útfélen, mindenütt útépítéssel találkoztunk, szemmel láthatóan többsávos szakaszokat, vagy autópályát építenek. A főútvonalak mindenütt szélesek és jók, bár felületük gyakran toldozott-foltozott, de jó minőségben.

Az utak felülete nem minden esetben sima bitumen, gyakori a tömörített, zúzott kő, útjavítás esetén a tömörítés sokszor az autósokra van bízva. Ilyenkor érdemes betartani a sebességkorlátozást- a kőfelverődés elkerülése érdekében. A nagyvárost elkerülő gyűrű ellenére is másfél órába telt, amíg az Aydin-i autópályára értünk.

Az autópálya szakasz a Selcuk-i leágazásig mintegy 85 km (2 M TL), majd Selcukon áthaladva következett első célállomásunk: Kusadasi. (kus= madár, ada= sziget)

Kusadasiban négy kempingről tudtunk. A tavalyi Tur-Yat Mocamp közelebb van a városhoz, a tengerparton fekszik, motelje is van és medencéje is, vizesblokkja viszont meglehetősen szerény, a strand se különösebben emlékezetre méltó – a tavalyi ár 8 M TL/nap volt. Az Önder kemping bent van a városban, a városi stranddal és a Mirgos bevásárlóközponttal szemben –igen színvonalas, strandja nem az igazi. Tavaly egy napra (autó, négy személy, elektromos áram) 13 €-t kértek. A várostól É-ra, a meglévő, vagy éppen épülő szállodasor fölött, már Pamucak-hoz tartozva (13 km Kusadasitól) egymás mellett két kemping is van. Mi a Dereli névre hallgatót választottuk- megítélésünk szerint a térségben ez a legszínvonalasabb, mi pedig az itt eltölteni szándékozott két napot kifejezetten pihenésre szántuk.

Nem mentünk be a városba, hanem az Adaland-nál (Víziváros- a törökök szerint Európában a legnagyobb, mit sem törődve azzal, hogy Ázsiában van. Valóban színvonalas, egész napos szórakozást nyújtott 20 €/fő-ért) a tavaly épült, új úton Pamucak felé vettük az irányt. Ha előbb döntünk a kempingről, Selcukból közvetlenül is elérhettük volna – a km-rel való spórolás a későbbiekben sem volt jellemző.

Hosszú, homokos tengerpart, pálmafák, sekély, szerényen hullámzó, kellemesen hűs tenger, étterem, market, nívós vizesblokk várt bennünket. Igaz, hogy Szandra a tavalyi kempingre voksolt, de ennek két oka volt; az egyik az, hogy ezt még nem látta, a másik pedig az, hogy amott, közvetlenül a kemping bejáratánál volt egy disco is.

A szemrevételezés és az áralku előkészítése a fiatalokra volt bízva. Negyedóra múlva közölték, hogy minden rendben, a napi 25 € egy kicsit sok, majd kigazdálkodjuk, de a hely szuper.

A döntés ellen nem élhettem óvással –igaz, nem is akartam-, így maradt az áralku érdemi befejezése, annak ellenére, hogy Timi kizártnak tartotta az alkudás lehetőségét.

Ne ez legyen élete utolsó tévedése! A végeredmény 20 €/nap (tavaly négy személynek 15-ért adták, az ötfős létszám a későbbiekben sem volt túl szerencsés alku-pozíció).

A helyfoglalás ily módon 15 órakor megtörtént (eredetileg az érkezést 10-14 óra közötti időre terveztük). Elmondhattuk, hogy 39 óra elteltével, magunk mögött van 1950 km, 6 határátlépés és egy kompátkelés – ez, így összességében egyéni csúcs, de doppingolás (kávé, energia ital) miatt nem hitelesíthető. Kiválasztottuk a sátorhelyet és normaidőn belül, 40 perc alatt berendezkedtünk.

A kellemes környezetben gyorsan ment az akklimatizálódás, a fáradtságot is elfelejtettük, megtörtént a tenger tesztelése is. Az esti program városnézés volt. Az ismert úton akartunk bemenni a városba, de valamilyen fesztivál-jellegű rendezvény miatt forgalomelterelés volt, ezért a tengerparti, lenti út helyett az ismeretlen, fenti úton közelítettük meg a tengerparti sétányt, a város központját.

Díszkivilágítás fogadott bennünket, a Madarak szigete a fényárban úgy nézett ki, mint egy valódi ékszerdoboz. A kikötő melletti, őrzött fizető parkolóban parkoltuk le a Thaliát – a kocsi biztonsági átvizsgálása után, ami nem volt bántó, inkább megnyugtatott.

A parkolás általában nem könnyű dolog de elég sok, kisebb-nagyobb parkolóhely van. A parkolás díja van ahol időfüggő –általában 2-3 M TL-ért meg lehet úszni. Ismert a mobil parkolási mód is, ami azt jelenti, hogy le kell adni a kocsi kulcsát, az autó helyét az adott szituációnak megfelelően változtatják. Ezt a módszert főként a törökökkel szemben alkalmazzák, a külföldinek adnak egy, lehet, hogy eldugottabb, de fix helyet és a török kocsik helyét változtatják.

Eredeti elképzelésünk az volt, hogy Kusadasiban két napot maradunk, a második nap egy egész napos hajókirándulásra volt szánva. A sziget előtti kikötőben horgonyzott 8-10 kirándulóhajó. Ezek egyenként 100- 120 utast tudnak elvinni. A program ugyanaz: délelőtt fél tízkor kifutnak a hajók, három öbölben lehorgonyoznak, ahol fürdeni, strandolni, csúszdázni lehet. Az első kikötés után bőséges ebéd (rostonsült hal és pulykamell, sült krumpli, pirított tarhonya, vegyes zöldségsaláta, friss, puha kenyér, üdítő és ásványvíz folyamatosan, igény szerint, repeta lehetséges) következik. A hajó kiválasztása nem jelent semmit, mert reggel fog eldőlni, hogy melyik és hány hajó fog kifutni. A létszámot feltöltik, egymásnak adják át az utasokat. Visszaérkezés délután fél öt körül esedékes.

Kiválasztottuk a hajót, majd következett az áralku – Timi meg volt győződve, hogy ez már nem vezethet eredményre. Ötünktől 60 €-t kértek, amiből 50 lett, de USD-ben, amiből 20-at kellet előlegként kifizetni. A számla további rendezése áthúzódott másnapra. A város hangulatát könnyű volt megszokni, ehhez elég volt egy jó órás séta. Hosszan lehetett gyönyörködni a város panorámájában.

Már csak a finálé hiányzott, azaz a bazár. Lényegesen kisebb, mint az istanbuli, de nagyon hangulatos, viszonylag tiszta és rendezett. Ha Szandrán és Anitán múlik, már búcsút vettek volna a költőpénzüktől.

Hosszú-hosszú sétálgatás és nézelődés következett, majd vacsoraképpen elfogyasztottuk az első, kinek-kinek az ízlése szerint kiválasztott kebabot – 3-3,5 M TL-ért. Már zárt a bazár, amikor visszaindultunk a kempingbe.

Sátrunk négyszemélyes volt, ezért valakinek az előtérben kellett aludni – ez lett a legkedveltebb hely. Megegyeztünk a másnapi ébresztő (fél nyolc) időpontjában. Jóval éjfél után nyugtáztuk, hogy eltelt a második nap, nyugovóra lehet térni. Alig autóztunk többet 50 kilométernél. Az alváshoz nem volt szükség mesemondásra.

1-2 nap km: 2000

3. nap (péntek): K u s a d a s i

Reggel viszonylag időre sikerült rendbe szedni magunkat és környezetünket. Azzal tisztában voltunk, hogy Törökországban kizárólag palackozott vizet szabad használni (célszerű a nagyobb, 5-10 literes kiszerelést venni), de az esetlegesen előforduló emésztőrendszeri problémák elkerülése érdekében kibontottuk a vodkás üveget 1-1 kupica erejéig,- ez az üveg csaknem fél útig elég is volt- (megérkezéskor a whiskys üveg jutott erre a sorsra).

Szerencsére a forgalomelterelés megszűnt, így célirányosan mehettünk a kikötőhöz. A kocsit leparkoltuk, (egész napra 5 milláért) a hajó pedig háromnegyed tízkor indult, mintegy nyolcvan utasával. A program az előzetes elvárásoknak megfelelően alakult, mindenki jól érezte magát.

A fedélzeti napozás egy kicsit igénybe vette Timit, bár fehér bőre nem égett le, de estefelé egy enyhébb napszúrást lehetett diagnosztizálni, így máris bebizonyosodott, hogy nem hiába hoztuk a házi patikát. Szolidaritásból engem is megkapott a Nap. A hajó tartotta a menetrendet, fél öt körül voltunk ismét a kikötőben, most már néhány fotó- és videofelvétellel gazdagabban.

Körbejártuk a Madarak-szigetét, majd visszaindultunk a kempingbe, sejtve azt, hogy estére úgyis vissza kell jönni. Útba ejtettük a Mirgos bevásárlóközpontot, megvettük mindazt, amiben nem voltunk biztosak, hogy a kemping boltjában is kapható, elvégre másnapra már a továbbutazás volt tervezve. Elfogyasztottunk egy laza vacsorát, ami meglehetősen feldúsított zacskós levesből és gyümölcsökből állt. Közben leosztottuk a majdani feladatokat, megpróbáltuk kialakítani a játékszabályokat, a viselkedési normákat, a rendre és fegyelemre vonatkozó (minimális) elvárásokat. Ennek eredményeként megállapodtunk abban, hogy a reggeli ébresztő általában fél nyolckor van, amikor táborhelyet váltunk, akkor a távolságtól függően korábban, úgy, hogy nyolc, de legkésőbben kilenc körül el tudjunk indulni.

A túlalvás hibának számít, ezért másnap ugyanannyi idővel korábban kell a vétkesnek kelnie. A lefekvés ideje nem lett időhöz kötve, egyébként egyetértettünk abbanl, hogy nem aludni jöttünk. Semmittevő nap esetén kilencig lehet lustálkodni.

A feladatok közül Anita vállalta el a reggeli kávéfőzést, ami öt perccel korábbi kelést jelentett számára. Itt kell megjegyezni, hogy az általam kedvelt un. törökös kávé helyét kiszorította a hagyományosnak mondott Netscafé, ezért hozott anyagból dolgoztunk.

Ugyancsak Anita vállalta el a napi mosogatást. A mosás Timire jutott, míg Szandráé maradt a sátor és környékének rendben tartása. Minden további feladatot Balázzsal vállaltuk fel.

Lógott a levegőben valami, amiről rövidesen kiderült, hogy máris megvan az első összeesküvés ellenem. Ennek a lényege az volt, hogy itt az ideje felrúgni az eredeti elképzelést és programot, nagyon tetszik a hely, maradjunk még egy napot. Mindehhez partner volt Szandra és Balázs is, pedig nekik nem volt új Kusadasi.

Kénytelen voltam az ajánlatot megfontolás tárgyává tenni, minek eredményeként győzött a túlerő: Kusadasi +1 nap.

Sejtésem bevált, ismét be kellett menni a városba. Útközben megbeszéltük a +1 nap, azaz a holnap programját. Törökország, de különösen Kisázsia úton-útfélen tele van ókori emlékekkel, vagy azok maradványaival, romokkal. Ezek hasznosításához – miként még sok máshoz is – a törökök nagyon jól értenek: feltárják, rendbe hozzák, gondozzák és a turistáknak, amit csak lehet, eladják.

Ne akarja senki a teljesség igényével bejárni ezeket a helyeket, mert az fizikai képtelenség. Priene, Didyma, Miletosz meglátogatása csupán idő kérdése. Mindezekről az útikönyvek igen jó és részletes leírásokat és útbaigazításokat adnak. A magam részéről még mindig a Panoráma-sorozatot tartom a legszínvonalasabbnak, annak ellenére, hogy a ’80-as években készült. A műemlékekre vonatkozó leírásai részletesek és időtállóak, egyebekben pedig aktualizálni kell.

Mi helyszínenként maximum 3-4 nevezetességet vettünk célba az egyébként szóba jöhető 8-10 közül. A szemnek is tetsző látványosságokat helyeztük előtérbe, nem szándékoztunk régészeti körutat tenni, annál inkább sokat utazni és pihenni.

Az este természetesen sétával, bazárral, és kebabbal telt el. Szandra és Anita vásárlási szándékát nem lehetett megtörni, így alkuszként nekem is jutott némi szerep. Mi sem természetesebb, hogy ez a nap is éjfélkor ért véget, a villanyoltás pedig áthúzódott másnapra, a kilométert 80-nal szaporítottuk.

Km: 80

4. nap ( szombat): K u s a d a s i

Szó sem volt semmittevésről, ezért a fél nyolcas keléssel kellet megbirkózni. Kiderült, hogy van egy bal első defekt, kerékcsere, majd Selcuk-ot választottuk a javítás színhelyéül, az aznapra beütemezett műemlék-látogatás helyszínét. A lányoknak így maradt egy kis be nem programozott idejük.

Balázzsal viszonylag gyorsan megoldottuk a feladatot, a kereket meg kellet szelepelni, amit a mester reggeli teázását félbeszakítva tíz perc alatt és 7 millióért precízen megcsinált.

Megtörtént a kapcsolatfelvétel a hazaiakkal telefonon, hiszen ígéretet tettünk arra, hogy legalább minden helyszínről jelentkezünk. Egy-két életjeladás már korábban, útközben is volt. A későbbiekben is volt néhány telefonálgatás, de inkább a fax-levelezést részesítettük előnyben. A faxot fel tudtuk adni vagy a kempingekből, vagy telefon-és internet szolgáltatóktól, esetenként üzletből vagy benzinkúttól, de arra is volt példa, hogy egy irodából. Ha fizetni kellet, azt megúsztuk 2-4 M TL-ből. A posta (sárga alapon fekete PTT betűkkel jelölve) szolgáltatását nem vettük igénybe, alig-alig került utunkba ilyen hivatal.

Selcuk valóban bővelkedik műemlékekben- Efezoszra akár egy egész napot is rá lehetne szánni. Mi megelégedtünk azzal, hogy megismertük a Márvány-utat, láttuk az Artemisz templomot. Inkább tartottuk kuriózumnak, hogy elmenjünk Szűz Mária házához és az ott lévő forráshoz, ami a várostól 10 km-re fekszik, mintegy 4-500 méter magasan.

Itt idegenvezetői szolgáltatást is igénybe vettünk, igaz hozott anyaggal dolgoztunk, mert ezt a feladatot Timi látta el.

A parkoló előtti pénztárnál közölték, hogy kizárólag a belföldi turistáknak és a nagyobb létszámú csoportoknak van kedvezmény, a belépő pedig 9,8 M TL/fő. Javaslatot tettem egy akcióra, aminek az a lényege, hogy hármat fizet és ötöt kap. Elmaradt az elutasítás, így 30 M TL-ért bebocsátást nyertünk.

Catherine Emmerich XIX. századbeli látnoknőnek lehet, hogy igaza volt és valóban Szűz Mária házának romjaihoz vezette a régészeket. Egy biztos, innen látszik a tenger is, és látható Efezosz is. Itt felépült egy kápolna és zarándok hellyé vált. VI. Pál pápa is járt itt 1967-ben. Lehet, hogy jól jött Vatikánnak, hogy egy szunnita többségű mohamedán országban is találtak egy katolikusokhoz minden bizonnyal közelebb álló kegyhelyet. Meggyőződésem, hogy a vallás hit kérdése, afelől pedig nem lehet kétség, hogy a turizmus üzlet. Ha a hit és az üzlet művelői egymásra találnak, abból bizony sok minden kikerekedhet.

Ittunk a forrás csodatevő vizéből, még a magunkkal hozott 5 literes flakont is teletöltöttük- egyébként is elfogyott a vizünk. A forrásnál lévő kívánságfalon a lányok elhelyezték papírra vetett kívánságaikat, jelenleg is várják azok beteljesülését. Szandra hét centit szeretne nőni. Visszafelé az úton még megálltunk a Szűz Mária szobornál, rácsodálkoztunk Efezosz romjaira és elindultunk megkeresni a Szent János Bazilikát, ahol állítólag az Evangélium íródott.

A kegyhely viszonylag jó állapotban van- bizsu, giccs és emléktárgy árusokkal körülvéve. Azóta sem értem, hogy a negyvenfokos hőségben, hogy juthat az ember eszébe, kötött gyapjúkesztyűt árulni ?

A városban nem volt nehéz megtalálni a hatalmas zöldség- és gyümölcspiacot, ennél sokkal komolyabb feladat volt parkolóhelyet találni. Az áruválaszték mennyiségben és minőségben egyaránt bőséges. Már kialakult az a jó szokásunk, hogy mindig, mindenből csak a szükséges mennyiséget vásároltuk meg. Ez fokozottan igaz volt a gyümölcsök esetében, hiszen nem hiánycikkről volt szó.

Amikor a gyümölcs- és zöldséghegyekből kiválasztottuk a nekünk tetsző 5-6 szemet, az árus nem fogadott el érte pénzt.

A csapat úgy döntött, hogy estére egy komolyabb főzőcskézést csinálunk, ezért testületileg felkerestük az egyik, közelben lévő áruház élelmiszer osztályát.

Vizünk volt (ráadásul csodatévő), gyümölcs, zöldség szintén, ezért valamilyen húst, sört és üdítőt kellet csak vásárolni, na és természetesen ekmeket, azaz kenyeret.

Az ekmekről el kell mondani, hogy igen finom, könnyű, 20 dekás vekni, amit 0,1-0,3 M TL-ért lehet megvenni, minél beljebb, annál olcsóbb. Kihagytuk az ókori Efezoszt, így meg kellet elégedni annak újkori, palackba zárt változatával az Efes néven jegyzett, egyébként igen kiváló minőségű sörrel, amihez 1,5-2 M TL-ért lehetett hozzájutni. Grillsütésre adtuk a fejünket, farkaséhségre hivatkozva mindenki bevállalt két rostonsült csirkemellet. Az alapanyag a mérlegelésnél 2,4 kg-ot mutatott.

A szükséges kellékekkel felszerelve mentünk vissza a kempingbe, volt idő pihenésre, strandolásra is. A magyar gyomor korgásának eleget téve csillapítottuk éhségünket egy forrásvízből készült levessel, majd következett a strand.

Az esti sütéshez mindenki beleadott mindent, így elkészült a rostonsült csirkemell, mellé sült krumpli és vegyes zöldségsaláta is. A lányok gondoskodtak színvonalas terítésről is, így a videofelvétel visszaigazolt tanúsítása szerint sikerült egy igazi lakomát csapni. Mennyiségbeli tévedésünk megoldotta a másnapi élelmiszer-ellátmánnyal kapcsolatos gondjainkat.

A bőséges vacsorával töltött idő alatt készítettünk egy rövid számvetést. Nem volt véleménykülönbség; Kusadasi igen klassz hely, a kemping szuper, a hajókirándulás emlékezetesen jó volt, a közbeiktatott ókori emlékek maradandó élményt nyújtottak. Balázzsal osztottam meg laza félelmemet, hogy a továbbiakban miként tudjuk biztosítani ezt a színvonalat?

Jó érzéssel nyugtáztam, hogy az idejutás nem kis megterhelését mindenki jól bírta. Utólag az ember azt gondolná, hogy mi értelme van az első nap lehajtani kétezer kilométert, hiszen a nyaralás arról szól, hogy időd az van, lehet, hogy pénzed is – ehhez teszem hozzá, hogy nem árt egy kis rátermettség, na és némi fantázia, esetleg egy kevéske csibészség sem. A történések visszaigazoltak.

Indulás előtt többen óvtak mindattól, amiről halvány fogalmuk sem volt. Én bíztam abban, hogy Szandra és Balázs már meglévő tapasztalataira számíthatok, ami Timit és Anitát is magával fogja húzni- nem csalódtam. Érzésem szerint kimondva, de inkább nem kimondva, mindenki azon volt, hogy ez az út minél jobban sikerüljön, mindenki tisztában volt azzal, hogy ehhez bármilyen szerény mértékben is, de hozzá kell, hogy járuljon!

Meggyőződésem, hogy az első nap tűrőképességét ki kell használni!

Jól esett, amikor Balázs csibész tekintetéből kiolvashattam, hogy – fog ez menni apa! (Az írás lektorálásánál majd kihúzza magát – vagy ezt a mondatot).

A két legfiatalabb, Szandra és Anita természetesen nem tagadták meg önmagukat, még este tíz után is bekívánkoztak a városba, nekem pedig nem maradt más lehetőségem, mint teljesíteni az óhajt, ha a továbbiakban is jóban akarunk lenni.

Irány Kusadasi, esti fény, pompa, kavalkád, igazi csúcsforgalom. Hangzavar, minden autóból bömböl valami, mi is adunk egy rögtönzött Edda-koncertet, amit nem elutasító módon fogadtak. Valóban otthon éreztük magunkat és csak azért nem sajnáltuk a másnapi távozást, mert bíztunk abban, hogy új élmények előtt állunk. A nap folyamán 120 kilométert autóztunk. Mi sem természetesebb, hogy a mai nap is holnap ért véget- lehetett úgy fél kettő.

Km: 120

5. nap ( vasárnap ): M a r m a r i s

Költözős napra ébredtünk, valamivel korábban, úgy, hogy legkésőbb kilenckor el tudjunk indulni. A kempingben rendeztük a számlát –három napra 60 €-, majd a következő állomáshelyünk felé indultunk. Bodrum és Marmaris térsége volt kiszemelve, eredetileg Gökovában szándékoztunk kempingezni, Marmaris fölött mintegy harminc kilométerre egy tengeröbölben. Kusadasi- Söke- Bafa gölü (tó)- Milas- Yatagan- Mugla- Gökova volt az útvonal.

Alig értük el Kusadasit, már éreztük, hogy a Thalia nem az igazi – nem volt alapjárat, megnőtt a motor fordulatszáma, harmadik sebességfokozatban alig húzott. Hiányzó műszaki ismereteinkre nem támaszkodhattunk, a gk. kezelési könyve adott némi útbaigazítást, de a biztonság kedvéért telefonon felhívtam a Renault assistance szolgálatát. A konzílium eredménye, hogy tovább lehet menni, de mielőbb találni kell egy szakszervizt, amire vasárnap lévén aligha volt esély. A Bafa tónál tartottunk egy rövid pihenőt, szárított, cukrozott gyümölcsökből és magvakból bőségesen bevásároltunk – 30 M TL. Muglaban egy Renault szerviz mellett haladtunk el, itt fog kezdődni a hétfői napunk

Gökova és környéke igen kellemes hely, de kempinget, lehet, hogy elnagyolt szemlélődésünk miatt, nem találtunk, ezért tovább mentünk Marmarisig. Már itt bebizonyosodott, hogy az internetről leszedett kempingcímek nem minden esetben helytállóak. Végigjártuk a tengerpartot, de nem sikerült kempinget találni. Egy információs irodában útbaigazítottak bennünket, így sikerült megtalálni a város egyetlen – Pekuz névre hallgató – kempingjét a várostól 6 km távolságra K-re, a kikötőtől nem messze, közvetlenül a tengerparton. Később kiderült, hogy van még egy, Cubucak Orman nevű kemping is.

Ezt a kikötőt tizenévvel korábban egyszer már igénybe vettük, amikor is innen mentünk Rhodosra. Aznap adták át az új nemzetközi kikötőt, a város központjából csak a vízibuszok indultak.

Ennek a rhodosi útnak is megvan a maga kis külön története. A görögországi félkört Rhodoson akartuk befejezni, amit Kamena Vourlában határoztunk el. Mi sem természetesebb, hogy nem a leginkább kínálkozó megoldást választottuk, azaz Rhodost Törökország felöl szándékoztunk meghódítani. Elváltunk addigi útitársainktól és Kavala felé vettük az irányt. Az Irini kempingben töltöttünk egy napot, majd célba vettük Törökországot, kiszemeltük magunknak Kusadasit. Kétszer hatnapi tartózkodásra jogosító vízumot váltottunk, az első hat nap lejárati ideje péntekre esett. Tetszett a hely, ezért meg akartuk hosszabbítani a tartózkodási engedélyt, amire ott nem volt lehetőség, ezért el kellet utazni 250 kilométert Denizlibe. A bürokrácia útvesztőin fennakadtunk, a hosszabbítás nem sikerült, viszont gazdagabbak lettünk egy Pamukkale-i élménnyel. Pénteken már reggel fél nyolckor Marmarisban, a kikötőnél voltunk, tudva azt, hogy a hajó kilenckor indul Rhodosra.

Akkor a kikötő a város központjában, a tengerparti sétány mellet volt. Vízibuszok rendszeresen indultak, komphajó viszont csak egy, az is kis méretű, amire már nem volt hely – a vízumunk éjfélkor lejár, a túltartózkodás pedig személyenként 150 USD büntetést von maga után, a mi esetünkben négy személyre számítva. A lecke fel volt adva.

Sikerült találni egy szimpatikus útlevélkezelőt, aki elhitte, hogy kollegák vagyunk. Megnyugtatott, hogy nyugodtan vegyük meg a jegyeket hétfőre, ő lesz szolgálatban, nem lesz semmi probléma.

Kusadasiba már nem akartunk visszamenni, ezért közelebb, Datca előtt a Billurkent Tatil Köyü Datca Devremülk Villalari, ma is működő, igen színvonalas üdülőtelepre szállásoltuk be magunkat a hétvégére. Datca környékén, ezen az üdülőtelepen kívül ma is több, színvonalasnak tűnő kemping található.

Hétfő reggel időben a kikötőnél voltunk. Igen ám, de a hétvégén a kikötő megszűnt létezni, onnan már csak vízibuszok indultak, mert aznap adták át az új, nemzetközi kikötőt. Szerintem ezt, pénteken az én útlevélkezelő kollégám se tudta. Irány az új kikötő, ahol még tartott az átadási ünnepség.

Tíz óra körül nyílt meg az új határátkelő és megnyugvással tapasztaltam, hogy kollégám dolgozik, ráadásul tartotta is a szavát. A kompra mindösszesen 8-10 autó fért fel, a hajóút alig tartott egy- másfél óránál tovább.

A görögországi beléptetésnél viseltes Ladánkat egy külön udvarba irányították. Itt következett egy meglehetősen furcsa procedúra. A vámosok akkor kaphattak egy kábítószer kereső kutyát, amit vagy ki akartak próbálni, vagy csak egyszerűen trenírozni szándékoztak. Erre volt jó a mi, „túl nagy kárt ebben már úgy sem lehet tenni” típusú autónk.

A hadművelet lényege az volt, hogy egy kábítószeres tasakot „elrejtettek” a csomagtartó szőnyege alá, amit a kutyának meg kellet volna találni. A kutya képességeiről annyit, hogy még a Gyulai kolbász illatára sem reagált, a kábítószer pedig egyszerűen nem érdekelte.

Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha ezt a műveletet komolyra veszik – a török-görög viszony akkor sem volt túl rózsás, mi pedig Törökországból érkeztünk. Az akció által kiváltott felháborodásunkat egy parancsnoki „sorry” csillapította, a későbbiekben pedig a Rhodoson eltöltött egy hét.

Miként azt előre is sejtettük, a marmarisi kemping lényegesen szerényebb színvonalú volt az előzőnél, de a célnak megfelelt. Market és étterem itt is volt, a vizesblokk volt igénytelenebb. A tengerparti panoráma itt is szemet gyönyörködtető volt. Előttünk terült el a várost körülölelő öböl, az öblöt lezáró hegyek. A tengerpart apró kavicsos, a víz tiszta, fürdésre alkalmas. Itt is megtörtént az áralku- elvárásainknak megfelelően.

Kialakítottuk három napra tervezett lakhelyünket, megtörtént a szükséges bevásárlás, majd következett az esti –természetesen éjszakába nyúló- városnézés. Marmaris akár az olasz, vagy francia Riviérán is lehetne. Kellemes sétát tettünk a pálmafákkal szegélyezett tengerparti sétányon, az egyik vendéglő teraszán elfogyasztottuk kebab-vacsoránkat, ami itt már személyenként 5 M TL-be került.

A városnak vadonatúj bazárja van, inkább plaza jellegű, de mégis hangulatos és meglepően tiszta. Szandráék itt is alakítottak, és már most meg kellett ígérni, hogy holnap este is bejövünk a városba. Sikerült azt is megtudni, hogy a városban van Renault szakszerviz, tehát összeállt a reggeli program is. A fiatalok lelkesen nézegették a különböző program-ajánlatokat, melyek közül alig titkolt módon a raftingot részesítették előnyben. Az előzetes elképzelések között is szerepelt a vadvízi evezés, mint alternatíva; vagy rafting, vagy ciprusi kirándulás.

Természetesen késő éjszaka értünk vissza a kempingbe, még szerencse, hogy a ki-be járkálás nem jellemző, hogy korlátozva lenne. Az autó napi futásteljesítménye mintegy háromszáz kilométer volt. A reggeli ébresztés a lányokra nem vonatkozott, mert a szervizbe csak Balázzsal ketten szándékoztunk bemenni. A szerviz után egész napos Bodrum-i kirándulás volt beütemezve. Miként eddig minden nap, így a mai, az ötödik is nagyon gyorsan telt el.

Km: 300

6. nap ( hétfő ): M a r m a r i s

A szerviz nyitását hét vagy nyolc órára tippeltük, ezért fél nyolcra mentünk oda. Fél kilenckor nyitott. Szakszerű, műszeres átvizsgálás után kicseréltek egy elektromos vezérlésszerű alkatrészt, munkadíj felszámolása nélkül kiállították az 57 milliós számlát, így jó fél óra alatt végeztünk. Ez a kis közjáték aznapi programunkat nem befolyásolta, tíz órakor elindultunk a betervezett bodrumi kirándulásra.

Ráadásul a szervizzel szemben volt egy ekmek fabrik, ahol közvetlenül a kemencéből vehettük meg a kenyeret a bolti 300 ezer helyett 200 ezer líráért.

Milasig ugyanazon az úton mentünk, mint ahogy Marmarisba jöttünk. Innen Bodrum még ötven kilométer távolságra volt, amit egy, a térképen is panoráma útnak jelzett úton kellet megtenni. A panoráma valóban szép volt, az út pedig kiváló. Nem a várost céloztuk meg elsőnek, hanem elmentünk Akyarlarig. Innen, vissza Bodrumba, a térképen alig jelölt tengerparti úton jöttünk, ami újabb látnivalókat jelentett.

Egy-egy fotó vagy videofelvétel ezeket a vizuális élményeket élethűen nem tudja visszaadni. Kora délután érkeztünk meg Bodrumba.

A város első benyomásra is ázsiaibbnak tűnt, mint Kusadasi vagy Marmaris. A panorámája szép, ugyancsak a tengeröböl és az ezt körülvevő hegyek határozzák meg a város képét. Lélekszámát illetően hasonló az előző két városhoz, 30-40 ezer között lehet. A turista szezon közepén ezt aligha lehet megsaccolni, hiszen ezek a városok a turizmusból élnek.

Bodrum korábbi neve Bozosztasz volt, aminek az a jelentése, hogy „állj meg itt!”. Lehet, hogy innen ered a stoptábla elnevezése? Ortakent, Turgutreis, Gölköy, Gümbet szintén megér egy megállót.

A török települések helységnévjelző tábláin fel van tüntetve a lakosok száma, néha százas nagyságrend pontossággal, a magasabban fekvő településeknél pedig még a tengerszint feletti magasság is. Az adatok pontosságáról, naprakészségéről természetesen nem volt módunk meggyőződni, de mindhárom város esetében nagyságrenbeli eltérések lehetnek- felfelé.

Sikerült parkolóhelyet találni a bodrumi vár, a város jelképe, a Szent Péter-vár közelében. Megnéztük a Tepecik-dzsámit, majd következett volna a várlátogatás. A feltételes módról nem mi tehettünk, mert a tájékoztató tábla szerint a vár minden nap látogatható- kivéve hétfőn. A belépő egyébként 4 M TL, tehát 20 millióval gazdagabbak lettünk, egy élménnyel viszont szegényebbek.

Meg kellet elégednünk egy tengerparti sétával, a város nyüzsgő forgatagának élvezetével. A tengerpart és a kikötő is hangulatos, az esti fények pompásak lehetnek. A bazár természetesen itt is egy külön színfolt. Közvetlenül a tengerpartra telepszik, a szűk sikátorok vagy napvédő ponyvával vannak befedve, vagy a futtatott zöld növényzet adja az utca tetejét. Az áruválaszték- és bőség nem ismer itt sem határokat, az ember fantáziája sem tudja azt túlszárnyalni.

A városból kijövet megismertük az éppen aktuális csúcsforgalmat, aminek ugyancsak megvan a maga hangulata, csak ehhez is pozitívan kell hozzáállni.

Marmaris központjában betértünk egy áruházba, ahol megvásároltuk a szükségleteket, mivel ismét sütésre adtuk a fejünket. Az esti menü rablóhús volt. A két kilóra sikeredett húsmennyiség kilenc, méretes pálcikát adott ki, amihez még hozzájött a sült krumpli és a saláta. A jóllakottság érzésével vetettük be magunkat ismét az esti-éjszakai Marmaris forgatagába. Üdítő, sör, jégkrém még elment, de kebabot már nem kívánt senki. A bazárt nem lehetett kihagyni, Szandra és Anita ismételten szemezgettek a cipőkkel és a ruhaneműkkel.

A programajánlatok mellett ma sem lehetett szó nélkül elmenni, egyre csak a rafting jött elő. Az internetről 45 €/fő árinformációnk volt, itt a kínálat 30 €, egész napos programmal. A fiatalok javasolták, hogy barátkozzak a gondolattal, és a lehetőséget tartsam napirenden. Ekkor már sejtettem, hogy nem én leszek a nyerő.

Esténként már nem volt jellemző az órát nézni, tudvalevő volt, hogy lefekvésre már csak másnap van időnk. Ezen a napon sem történt másként. Az egész napos kirándulás valamivel hosszabb volt, mint négyszáz kilométer, de a csapat változatlanul bírta a gyűrődést. Lefekvés előtt még pontosítottuk a másnapi programot, amikor is Daca és környéke került a célkeresztbe. Túl sok kilométerrel nem számoltunk, de az is nyilvánvaló volt, hogy az esti Marmarist holnap se lehet kihagyni. Eltelt a hatodik nap, nekifeküdtünk az ötödik kempingéjszakának.

Km: 400

7. nap ( kedd ): M a r m a r i s

Sikerült időben felkelni, átutaztunk a városon, megnéztük a Nagy Szulejmán erődöt, majd Datca felé vettük az irányt, szintén egy panoráma úton. Datca-ig az út kifogástalan volt, ezért megtoldottuk még kb 25 kilométerrel és elmentünk Knidasba. Ennek az útnak a minőségéről sok jót nem lehet mondani, de a táj nagyon szép volt. Átmentünk néhány kisebb településen, ami kisebbfajta időutazás volt a múltba, de ennek is megvolt a maga sajátos hangulata. A Knidasba történő oda-visszautazás, meg az ott eltöltött idő, mintegy három órába telt. A paradicsom sziget és a Kleopátra sziget is kirándulási célpont lehet.

Datca, nagyon hangulatos kisváros, régen minden bizonnyal egy kis halászfalu lehetett, ma is kevesebb, mint tízezer lakosa van. Tengeröböl veszi körül, így természetesen van kikötője, ami igen hangulatos. Az üzletek, éttermek egymást érik.

Állítólag itt van a delfinek találkozó helye. Mi nem találkoztunk delfinekkel, mert akkor jönnek be az öbölbe, amikor a nyílt tenger és az öböl vizének hőmérséklete közel azonos. Augusztus közepén ez aligha képzelhető el. Itt is eltöltöttünk két órát, majd visszaindultunk a kempingbe, mert este még búcsút akartunk venni Marmaristól. A napi kirándulás csaknem kétszáz kilométeres volt. Készítettünk egy levest, a városban úgyis várt a kebab.

Kora este mentünk be a városba, közben elő-előjött a rafting téma. Kénytelen voltam beadni a derekam, minek következtében az eredeti programot ismételten át kellett ütemezni, a marmarisi tartózkodást is meg kellett toldani egy nappal, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a ciprusi kiruccanás esélye a minimálisra csökkent. Kimaradt a Dalyan-delta és a Köycegiz-tó is, nem találkoztunk a cserepes teknősökkel sem. Nyomban keresni kellett egy utazásszervezőt, megrendelni a másnapi programot.

Az alku nem maradhatott itt sem el, de megvolt az eredménye, mert 150 helyett 120 €-ért sikerült bevásárolnunk. Ismertették a programot, amelyből a leglényegesebbet jegyeztük meg, azt, hogy reggel fél nyolckor jönnek értünk a kempingbe.

A kedélyek lecsillapodtak, nyugodt esti séta, izgalommentes bazárlátogatás, kebab, üdítő és sör követték egymást – a sorrendért nem vállalok felelősséget.

Éjfél körül értünk vissza a kempingbe, melyre jellemző volt, hogy időnként egy-egy darázscsapat tisztelte meg társaságunkat, általában étkezés közben. Mentségükre legyen mondva, hogy igen illedelmesen viselkedtek, támadó szándékuk egyáltalán nem volt, de egy kis elemózsiát ők is elfogyasztottak. Megszoktuk a társaságukat, kölcsönösen nem nehezteltünk egymásra, darázscsípés nélkül sikerült megúszni.

A kemping tulajdonosa még az étteremben volt, meghívott egy sörre, és rendeztük a számlát is. Nem akartam megsérteni azzal, hogy némi alkudozás ne történjen, így a négyre szaporodott napokért 30 €-t kellett fizetni. Mindenki a holnapi napot várva tért nyugovóra.

km: 200

8. nap ( szerda ): M a r m a r i s

A rafting napja. Vadvízi evezési tapasztalatokkal egyikünk sem rendelkezett, ezért azt felfokozott érdeklődés előzte meg. Az most volt először természetes, hogy mindenki időben ébredt.

Erre szükség is volt, mert fél nyolc előtt öt perccel egy 14 személyes vadonatúj VW kisbusszal jöttek értünk. Marmarisban még felvettünk három lengyel lányt, egy fiatal holland párt és négy oroszul beszélő turistát

Közel másfélórás buszozás után érkeztünk meg a szervezők támaszpontjára, ahol átöltözési és tisztálkodási lehetőség is volt. Kaptunk egy reggelit, ami zsemle, tea, vaj, lekvár és uborka összetételű volt- szabad szedéssel. Ezt követte egy szárazföldi kiképzés, ami egyben balesetvédelmi oktatásnak is megfelelt, majd kiosztották mindenki részére a mentőmellényt és a fejvédő sisakot. A sisakok zöme fehér színű volt, de a szerényebb vízi jártassággal rendelkezők, így én is, kék színűt kaptak. Mindösszesen 90-100-an lehettünk. Viseltesebb, terepjáró kisbuszokba szálltunk, a buszok tetején a gumicsónakok és a felszerelés kaptak helyet.

Innen további, csaknem kétórás buszozás következett, hegyi terepszakaszon, ami részben a jeep safari útvonala is volt- egyet fizet, kettőt kap. Hol köves, hol földút váltotta egymást, helyenként ezer méter feletti magasságban. Most már értettük, hogy miért kellett buszt váltani. Nem jellemző, hogy lakott területen jártunk volna, de azért néhány házzal, legelésző jószágokkal is találkoztunk. Errefelé a postás sem járhat túl sűrűn!

Nyolcszáz méter magasan álltunk meg a Dalaman cayi (folyó) partján. Itt összeállították a csónakok személyzetét, minden csónak kapott egy vezetőt. A mi ötfős csapatunk kiegészült a három lengyel lánnyal és a vezetőnkkel, aki egy fiatal srác volt. Ő egyébként a jazz zenélést hagyta abba a rafting kedvéért, amit elsősorban Indiában és Nepálban művel. Tökéletesen beszélt angolul és jó humorérzéke is volt. Következett egy szárazföldi edzés, most már a szereléssel, a csónakkal és a lapátokkal együtt. A csónak farában helyet foglaló vezető határozta meg, hogy ki, hol foglaljon helyet, majd megegyeztünk abban, hogy az angol lesz a társalgási nyelv. Ezt követően megismertetett bennünket a „vezényszavakkal”, nevezetesen: előre evezz, hátrafelé evezz, stop, kapaszkodj, kapaszkodj és ülj a csónak fenekébe, majd megmutatta a lapát használatának módját. Mindezeket néhányszor elismételtük. Ez után következett a csónakok vízrebocsátása.

Három szervező és a videós egy külön csónakkal, valamint egy felvezető kajakos előre mentek, majd a többi csónak egymást követte, mi a középmezőny tájékán. Összesen kilenc csónak indult el, 8-12 fős amatőr személyzettel. A legnőiesebb a mi csónakunk volt.

A szárazföldi ismereteket egy újabb, most már vizes gyakorlat követte. Megtudtuk, hogy nyolcszáz méter magasról indulunk le 130 méterre, 14 kilométer hosszan, négy olyan hely lesz, ahol 2-3 méteres szintkülönbséget kell leküzdeni. A folyó nem túl mély, nem mélyebb 1-2 méternél, helyenként át is lehet gázolni rajta, de ősszel és télen akár 8-10 méterre is felduzzad a sziklafalak között. A meder is tele van sziklákkal, azok között kell szlalomozni.

Számomra az első akadályvétel sikerült a legemlékezetesebbre, mert egyszerűen kiestem a csónakból. Működésbe lépett a mentőalakulat, kötelek repültek felém, majd a csónakot mintegy ötven méterrel megelőzve értem partot, természetesen csuromvizesen.

A folyó vize kristálytiszta, kellemesen hűvös volt, a későbbiekben ittunk is belőle. Nem sokáig maradtam abban a tudatban, hogy az első esemény főszereplője vagyok, mert kiderült, hogy előttem, a mögöttem ülő lengyel lány is kipottyant. Több alkalommal is megálltunk pihenni, fürdeni, forrásvizet inni.

Előbb-utóbb senki sem maradt szárazon, minden csónakból volt egy-két kieső, de volt olyan is, hogy felborult az egész csónak.

A videós végigkísérte az eseményeket. Az egész vadvízi evezést a tökéletes szervezettség jellemezte, a félelem helyett a kaland érzete.

Volt olyan szakasz, amit csak parti hegymászással lehetett leküzdeni. Vezetőnk rutinjára jellemző, hogy végig meghagyta bennünk azt az illúziót, hogy mi vagyunk a történések főszereplői, holott legfeljebb azok lelkes résztvevői voltunk, meggyőződésem, hogy a csónakot teljes személyzetével együtt, egyedül is végig tudta volna vezetni. A folyó csak a számunkra kijelölt szakasz végére szelídült meg, ahol már vártak ránk a buszok. Teljesítettük a vadvízi kiképzést, így már ahhoz is volt jogunk, hogy a teljes felszerelést mi vigyük a buszokhoz. Másfél órával később érhettünk vissza, a kiindulási támaszpontra, ekkor már fél hat lehetett.

A farkaséhes társaságot kiadós vacsora várta; roston sült pulykamell, rizs, sült krumpli, zöldségsaláta és franciasaláta, mindez szabadszedéssel és repetával. A büfét csak módjával látogattuk egy-két sör és üdítő erejéig, ugyanis alig vittünk magunkkal pénzt, az Efesért pedig elkértek négymilliót. A kiadós vacsora után a videós ízelítőt adott a felvételből, amit meg lehetett rendelni, vágva, zenei aláfestéssel. Ugyancsak lehetett rendelni fotósorozatot is. A 30 perces fim 35 USD, a fotó 25 USD volt, minek másnapi házhozszállítását, de akár lakcímre való elküldését is vállalták. Mivel nem volt nálunk pénz, ennek a kísértésnek ellenálltunk. A társalgás közben kiderült, hogy a mi buszunk kivételével szinte mindenki oroszul beszélt, azt, hogy a hajdani Birodalom mely szegletéből jöttek, azt nem tudtuk meg.

Hét óra után vettünk búcsút vezetőnktől és szálltunk fel az időközben odaérkező elit buszokra. Megelégedéssel nyugtáztuk mindannyian az élményeket, egyöntetű volt a vélemény, hogy megérte a marmarisi tartózkodást a vadvízi evezés kedvéért egy nappal meghosszabbítani. Fél kilenc lehetett, amikor a kempingünkhöz értünk- elsőnek minket szállítottak haza.

Csoda történt, elfelejtették szóvá tenni, hogy menjünk be a városba! Ilyen se volt még, hogy éjfél előtt legyen takarodó. Előtte természetesen megbeszéltük a másnapi elképzeléseket és Efes minőségellenőrzést is végeztünk. Ez volt az első autómentes napunk.

Másnapra vonatkozóan abban állapodtunk meg, hogy 8-9 között jó lenne elindulni Fethiye felé. Altatóra ma sem volt szükség, magunk mögött tudtuk a nyolcadik napot és hozzáfogtunk hetedik kempingéjszakánkhoz; Kusadasi 3, Marmaris 4.

Km: 0

9. nap ( csütörtök ): Ö l ü d e n i z

Szemlátomást mindenki kipihenten ébredt, így viszonylag időben túltettük magunkat a reggeli feladatokon, összepakoltunk, sátrat bontottunk, majd elindultunk a következőnek kiszemelt célállomás felé. A Köycegiz-tónál nem álltunk meg, csupán elhaladtunk mellette. Élveztük a szép tájat, a jó utat és a megjavult autó tempóját.

Ez utóbbi élvezete addig tartott, amíg nem polgári ruhába öltözött személyek tudtunkra adták, hogy meg akarnak velünk személyesen is ismerkedni. A történés lényege, hogy a rendőrségi radar szerint a megengedett 90 kilométeres sebesség helyett 121 kilométeres sebességgel vettünk részt a közúti közlekedésben, ami igen nagy bűnnek számít.

A bűnbocsánat elnyerésének ára van, mégpedig 167 millió török nemzeti fizetőeszköz, ami 95 €-nak felel meg. A bűnbocsánat elnyerésére a helyszínen, együttesen jelenlévő négyfős testület előtt van lehetőség, ami „más megoldást” kizárt. A veszteségtermelés üteme bizony felgyorsult. Amennyiben a helyszíni fizetés elmaradna, akkor ennek tényét rávezetik az autó beléptető okmányára, és kilépésnél kell nyomatékosabban vezekelni. Erre az esetre céloztam a fénymásolat kapcsán. Hasonló esetekre számolva az sem hátrányos, ha van kéznél egy hazai, valódinak tűnő olyan igazolvány, mely az azonos testületbe való tartozást teszi valószínűvé.

Balázsnak, mint navigátornak ettől kezdve fokozottabb figyelmet kellett fordítani az esetlegesen ismétlődő rendőri ellenőrzésre, illetve annak időben történő előrejelzésével. A szembejövők itt is alkalmaztak figyelmeztető jelzést, de arról nehéz lett volna megállapítani, hogy az a sebességmérésre vonatkozik, vagy csak az egyébként is szokványos villogásról van szó. A sebességmérés egyébként ugyanolyan sunyi módon történik, mint nálunk, semmi köze nincs a közúti közlekedés biztonságához, egyszerűen a pénzbeszedésen van a hangsúly. Eltérés csupán abban mutatkozik, hogy nálunk ezt egyre inkább kopaszra borotvált fejű, míg a törököknél jellegzetesen bajszos egyenruhások végzik.

A hagyományosnak mondható közúti ellenőrzés viszont igen kulturáltan történik; táblával és bójákkal előre jelzik a kialakított ellenőrző pontot. Az útjelző táblák jól használhatók és ugyanez mondható el a forgalomirányító lámpákról, az útburkolati jelekről is.

Fethiye-től nem sokat vártunk, ezért mintegy tizenöt kilométerrel távolabb, Ölüdenizt vettük célba. Élveztük az utazás örömét, az út mentén számtalan gyümölcsárus és vendéglő előtt haladtunk el. Ezek egy-egy oázist képeztek, gyakran tekintélyes vízsugárral locsolták környezetüket, mely alkalmas volt arra is, hogy aláálljunk az autóval, vagy csak áthaladjunk alatta, kellemesen lehűteni a karosszériát. Ilyen esetekben csak arra kellett vigyázni, hogy elkerüljük az autómosó gyerekek rohamait.

Fethiyén csak áthaladtunk, nem nyújtott kellemes benyomást, de nem tettünk le egy későbbi városnézésről. Ölüdenizben, közvetlenül a tengerparton, mindjárt találtunk egymás mellett két kempinget. Ahol megálltunk, a gazda szerepét-mint később kiderült- egy húsz év körüli egyetemista fiú látta el. Nagyon készségesen hozta a hűtött Efest, amíg a lányok szétnéztek. Közben elmesélte, hogy egyetemista és a nyári szünetben kempingezik, amiért fizetségképpen €-ra átszámolva 800-at kap, ami valamivel több, mint egyébként az egyetemi ösztöndíja. Jövetben többször is eszünkbe jutott, hogy Törökország bizony elég messze van, most viszont jóval a visszaút előtt arra is gondoltunk, hogy bizony Magyarország is elég távoli.

Sikerült helyet találni – természetesen a másik kempingben, de ez nem okozott feszültséget, újdonsült ismerősünk a sörért sem fogadott el fizetséget. Választott kempingünk is a szerényebb kategóriába tartozott, de a célnak megfelelt, kaptunk elektromos áramot is, a homokos tengerpart néhány lépésre volt a sátortól, három napra 30 M TL-t kellett fizetni. A kempingben több faház és lakókocsi is volt, melyeknek a lakói láthatóan hosszabb időre rendezkedtek be.

Az ölüdenizi öblöt csaknem teljesen kettéosztja egy hosszan benyúló homokpad, ami a légi felvételeken, prospektusokon és képeslapokon hófehér homoknak tűnik, a valóságban mezítlábnak nem való apró kavics. Mi a kettéosztott öböl kisebbik felében voltunk, de a földnyelvre akár gyalogszerrel is át lehetett sétálni. Az érkezés napja strandolással és a környékkel való ismerkedéssel telt el.

A fethiyei városnézést másnapra ütemeztük. Ekkor vettük észre, hogy az előző kempingben hagytuk a ruhaszárító kötelet- szerencsére ruhák nélkül, és elhagytuk a mosogató szert is, aminek pótlása nem okozott nehézséget.

Anita bejelentette, hogy kisebb egészségügyi problémája van, ami abban nyilvánul meg, hogy az anyagcsere-folyamata lelassult, a megszokottnál ritkábban keresi fel a mellékhelyiséget. Az ezzel ellentétes tünetekre kellően fel voltunk készülve, de erre az esetre nem. Természetesen ajánlottunk többféle megoldást, de ő bízott abban, hogy a természet rendje előbb-utóbb megoldja problémáját. Lazára vettük táplálkozási igényünket, megelégedtünk egy kiadós levessel. Mindenkinek jól jött a kissé hosszabb strandolás, pihenés, a lefekvéssel se kellett éjfélig várni, Anitának is igaza lett, így nyugodt éjszaka elé néztünk.

Én még meglátogattam a szomszédos kemping éttermét, ki akartam engesztelni egyetemista barátunkat.

Sikerült is találkozni vele, el is fogyasztottunk néhány sört, de most sem engedte, hogy én fizessek. Lefekvés előtt még megnéztem a napi kilométert, ami meglepően kevés volt, alig autóztunk kétszáz kilométert. Km : 200

10. nap ( péntek ): Ö l ü d e n i z

Az ébresztőt nem siettük el, hiszen erre a napra csupán egy fethiyei városnézés volt beütemezve. Kényelmes és kiadós reggelizés után indultunk a városba. Lehet, hogy a célirányozottságnak köszönhetően, már sokkal kellemesebb képet mutatott a város, mint első látásra. Elsőként a király-sírokhoz mentünk, majd megnéztük a színház romjait- Timi idegenvezetése mellett. A tengerparton találtunk egy őrzött, de nem fizető parkolót. Innen kényelmes sétát lehetett tenni az óvárosba.

Hosszan sétáltunk a tengerparton, nézelődtünk a délutáni nyugalmában lévő városközpontban.

A társaság esti főzésre és csirkepaprikásra szavazott, ezért hosszabban időztünk a parkoló melletti, Gima névre hallgató, egyébként igen színvonalas bevásárlóközpontban is, ahol sikerült beszerezni minden kelléket. Vettünk egy másfél kilós előhűtött csirkét, mellé még hat combot, a nokedlihez tojást, gyümölcsöt, édességet, vizet, üdítőt, kenyeret és sört. Kezdett sötétedni, amikor visszaindultunk a kempingbe, de előtte még megpróbáltam olimpiai információkhoz jutni.

Már csaknem egy hete tartottak a Játékok, de vajmi keveset tudtunk az Athénban történtekről. A török tv is közvetítette az athéni eseményeket, de azok iránt alig volt érdeklődés. Néha-néha sikerült elcsípni valamit, de nem magyar érdekeltségű eseményt.

Nem a sport iránt volt közönyösség, hanem egyszerűen az Olimpia iránt. Focit, azt állandóan lehetett nézni. Az újságok sem voltak tele olimpiai hírekkel, főleg az után, hogy a törökök mindjárt az első napokban begyűjtötték lehetséges érmeiket. Az éremtáblázatból lehetett csupán következtetéseket levonni, ezért jól jött minden információ –otthonról.

A főzési előkészületek közben a szomszéd kempingből meglátogatott ismerősünk, akit végre sikerült megkínálni „saját” sörünkkel. Alkalmunk nyílt elbeszélgetni vele a másnapra tervezett, Saklikent-kanyont célbavevő kirándulásunkról. Kaptunk néhány hasznos információt, majd elkészítettük ismét kiadósra sikerült vacsoránkat.

Visszafogottan autóztunk ezen a napon is, nem mentünk többet ötven kilométernél. Mivel az idő még gyerek volt, lejátszottunk egy römi partit, majd éjfél körül nyugovóra tértünk azzal, hogy az ébresztőt se kell elsietni.

Km: 50

11. nap ( szombat ): Ö l ü d e n i z

Nem keltünk túl korán, bőségesen megreggeliztünk, közben élveztük a tengerpart kellemes közelségét. Tudtuk, hogy nem kifejezetten megerőltető nap áll előttünk. Kempingünktől mintegy háromszáz méterre volt a sikló-ejtőernyőzők leszálló helye, így az ejtőernyőzés reánk eső élményét folyamatosan élvezhettük. Fél óra ejtőernyőzés, kísérővel 100 USD-be került, amit nem vettünk igénybe.

Napi programunkhoz az útvonal Fethiyén keresztül vezetett. Szerintem azóta sem sikerült eldönteni, hogy kedveljük-e ezt a városkát, vagy sem. Annyi bizonyos, hogy Kusadasi és Marmaris mindannyinkhoz közelebb áll. A Saklikent-kanyonról indulóban annyit tudtunk, hogy csodálatos, szemet gyönyörködtető látványról van szó. Szervezett utakat is indítottak oda, de mi az egyéni megmérettetést választottuk.

Áthaladva Fethiyén, az Antalya felé vezető utat választottuk egészen a Xanthos-i elágazásig. Nyugodt, kiránduló tempós autózással értünk a kanyonhoz. Láthattuk, hogy a természet csodákra képes. Visszaidézhettük a vadvízi evezésünk látvány-élményeit, itt is mintegy száz méter magas, meredek és szűk hegyfalak közé szorult be a hol csordogáló, hol zuhanó folyó.

Kulturáltan és praktikusan kiépített függőúton jutottunk a folyó lezuhanó szakaszához, miután személyenként 10 M TL-t, mint belépőt kifizettünk. A zuhatag hangja és a folyóra települt vendéglő fogadott bennünket. A negyvenfokos hőséget kellemes, páradús levegő enyhítette. Lehetőség nyílt kanyon-sétára is, azaz végig lehetett sétálni a folyó medrén. Ehhez 3 M TL-ért gumicipőre lehetett cserélni az éppen lábon lévőt. Rajtam kívül mindenki élt ezzel a lehetőséggel, nekem a videózás és a fényképezés maradt, na meg néhány Efes.

Szemmel láthatóan nem csúcsforgalomban érkeztünk, de érezni lehetett a vendégfogadásra való felkészültséget. Szabadtűzön sütöttek, szólt a kellemes török zene, szépen, lassan csordogáltak a turisták is. Már korábban is szembetűnt, hogy alig-alig találkoztunk külföldiekkel, legalábbis nem a magunkfajta autós utazókkal. Talán a távolság miatt, inkább a belföldi turizmus volt a jellemző, a külföldiek pedig szervezett csoportokban voltak láthatók. Amikor visszamentünk a parkolóba, az már szinte meg volt telve, nem egy kínai vagy japán feliratú autóbuszt is láttunk.

A későbbiek során is ez volt a tapasztalatunk, bár elvétve találkoztunk magyarokkal is, néhány francia és olasz rendszámú autó is poroszkált körülöttünk.

A fiatalokat nem zavarta, hogy a kanyonból csuromvizesen jöttek vissza, már megszokták, hogy gyorsan meg lehet száradni. Nyugodt tempójú visszautazás következett, néhány megállóval és gyümölcsvásárlással. Fethiye ismét útba esett, ahol bevásároltunk az esti főzőcskézéshez. Igaz, hogy Szandra „telítődöttnek” minősítette magát a kanyonban törökülésben elfogyasztott sült krumpli után, a társaság mégis a rostonsült hús mellett voksolt. A bevásárlást sikerült egy kissé érdekessé tenni azzal, hogy nem is tudtuk, hogy milyen fajta húst veszünk, így a lányok fínyásságának sem biztos, hogy eleget tudtunk tenni. Mint később kiderült, sikerült vásárolnunk néhány szelet bárány, marha és emu husikát. Lehet, hogy a magyar fűszerek csodetevő hatásának, de az is lehet, hogy magasszintű hozzáértésünknek köszönhetően a legfínyásabb gyomor is meg tudott telni.

Nem kihagyható élményként értékeltük kirándulásunkat. A 180 kilométeres kiruccanás nem volt megerőltető, Ölüdeniz búcsúéjszakája következett, mert másnap már Antalya várt bennünket. Kimaradt a látnivalók közül Telmesszosz, Patara, Xanthos, Kekov-sziget, Finike, Olimpos.

Km: 180

12. nap ( vasárnap ): G ö y n ü k

Viszonylag gyorsan kerültünk menetkész állapotba, a kemping még csak kezdett éledezni, amikor kilenc óra előtt a tulaj jó utat kívánt. Az útvonal a saklikenti leágazásig ismerős volt, így alkalom kínálkozott egy félidős mérleg készítésére. Pénzünk időarányosan fogyott, a kempingekre sem költöttünk többet, mint amennyivel előzetesen számoltunk. Összesen már tíz kempingéjszaka volt mögöttünk. Kilométer teljesítésünk egy kicsit meghaladta a kalkuláltat, ráadásul ezen a téren még nem voltunk félidőben.

A belső út helyett a hosszabb, tengerparti utat választottuk- panorámájában nem is csalódtunk. Benéztünk Kalkanba és Kasba, ahol volt egy rövidebb hegyi terelőút, útépítés miatt, egyébként nem lehetett panaszunk az út minőségére. Demrében a Mikulás képe fogadott a negyvenfokos hőségben, mert a törökök szerint itt van a Télapó szülőhelye. Finike és Kemer után értünk Antalya térségébe, amihez felhasználtunk 320 kilométert.

Antalya az 1973-as emlékképekből már nem mutatott semmit, egy modern nagyváros lett, mint a török Riviéra központja. Legelőször a színvonalas, modern és színeiben is látványos városépítés tűnt szembe. Logikusan és az idegen számára is érthetően szervezték meg a közúti közlekedést, a várost könnyen áttekinthetővé tették. A másik meglepetést a török viszonylatban esetenként nem mindennapi tisztaság okozta. Folyamatosan tisztították a közterületeket, locsolták az utakat, járdákat, parkosítottak.

Azt tudtuk, hogy a város, strandolásra is alkalmas, homokos tengerpartja a várostól keletre, a Side felé vezető út mentén fekszik, ezért át kellett autóznunk a városon. A Lara névre hallgató tengerparti szakasz strandok egymáshoz tapadó hosszú láncolatából áll, leginkább emlékeztet az olasz lídókra. Ezek mellett elhaladva a tömegen kívül a strandok európai mércével is mérhető színvonala tűnt fel.

Bosszúságunkra ezen a szakaszon kempinget nem találtunk. Betértünk egy motelbe, ahol sátorosan is befogadtak volna bennünket, de mi a hagyományos kempingezés mellett döntöttünk, még annak árán is, hogy lehet, hogy vissza kell mennünk akár Kemerig is.

Ismét következett egy kis városnézés, majd Antalya alatt 35 kilométerrel találtunk egy kempinget, Göynük nevű településen.

Ez a kemping is a szerényebbek közé tartozott, három napra 20 €-ban egyeztünk meg. Mint általában, a török kempingek szerénysége itt is a vizesblokk igénytelenebb egyszerűségében mutatkozott meg. A tengerpart szépen ki volt építve, fövenyes sétányt alakítottak ki, de köves volt és viszonylag hirtelen mélyült. A tengerparti sétányon felállítottak egy sátorszerű közösségi épületet, ahol némi olimpiai rálátásra is szert tehettünk. Nem kívántunk kimozdulni, így foglalatosságunk, a kötelező feladatokon túlmenően a semmittevéshez hasonlított- de ez is jól esett. Nem bajlódtunk főzőcskézéssel sem, a hazai ízekből falatozgattunk, kiegészítve a kemping marketjének kínálatával.

Ennek a kempingnek is volt egy jellegzetessége: szinte minden sátorhoz, vagy lakókocsihoz tartozott néhány kutya is. A mellettünk lévő lakókocsi egy középkorú házaspárból és hat kutyából állt. Az ebek nem zavartak bennünket, általában fegyelmezettek voltak, bár egyikük reggelre mindig elvitte a kisseprűt. Társaságukat leginkább Szandra élvezte. A kilométert szerény hatvannal sikerült szaporítani. Este jutott idő egy kártyapartira és a másnapi program megbeszélésére.

Km: 380

13. nap ( hétfő ): G ö y n ü k

Antalya környékén is több nevezetesség, látnivaló található, ezért a teljesség igénye fel sem vetődött. Erre a napra színházlátogatást terveztünk, meg egy természetvédelmi terület, nemzeti park és vízesés felkeresését. A színházat illetően Aspendosra esett a választás, azzal, hogy a több mint 1800 éves műemlék idegenvezetésére Anita készült fel. A vissza útra Kursunlu lett betervezve. További nevezetességek felkeresésével nem akartuk terhelni magunkat, estére főzést, másnapra antalyai városnézést ütemeztünk be.

Termessos, Perge, Dűdeni vízesések, Side, Manavgat vízesés már nem fért a programba.

Reggel időben sikerült elindulni, tíz óra sem volt, amikor leparkoltunk az ókori nevezetesség előtt. Ehhez hozzávetőlegesen kilencven kilométert kellett megtenni az Alanya felé vezető úton, ismételten átutazva Antalyán. Az út és az útjelzések végig kifogástalanok voltak. Személyenként itt sem adták alább 10 M TL-nél a belépőket. Ha arra gondolunk, hogy a mi Nemzeti Színházunk építésén évtizedekig kellett vajúdni, Aspendos pedig lassan kétezer éve áll és még ma is működő színház, felesleges elmélkedni arról, hogy mi lesz kétezer év múlva a mi Nemzetinkkel. A parkolóban „jutányos” áron eredeti ókori érméket kínáltak, de miután kiderült, hogy azok mennyiségi korlátozás nélkül beszerezhetők, azok műértékét illetően komoly kételyeink támadtak.

Maga a színházlátogatás valóban megérte az ott eltöltött időt. A színház körbejárásával kellemesen elfáradtunk, vágytunk a természetbe- irány Kursunlu. Ehhez ismét Antalya felé kellett venni az irányt, majd a jövetben már szemrevételezett kereszteződésnél céloztuk meg a nemzeti parkot. A park bejáratánál két, tevegelésre felkészített kétpúpú fogadott bennünket, de szolgáltatásaikat nem vettük igénybe, csupán néhány fotó és videofelvétel erejéig. A pénztárnál meglepetés fogadott, mert a diákigazolványt elfogadták, így megúsztuk a belépést 6 M TL-ért.

A park nagyon kellemes környezetben fekszik, a botanikusok és az ornitológusok biztosan külön élveznék.

Szandráék először a bazársort tesztelték, de szerencsére a bizsugyűjtemény nem gyarapodott. Érdeklődéssel sétáltunk le a vízeséshez. Méretét tekintve egyáltalán nem a Niagaráról van szó, de a lezúduló víztömeg így is kellemesen hűsítő látványt nyújtott.

Külön élvezte a társaság, hogy a vízfüggöny mögé lehetett menni, a szárazság különösebb veszélyeztetése nélkül. Itt is „kötelező” volt a videózás és a fotózás. Élményszámba ment ez a kirándulás is. A büfében pihentünk egy keveset, majd a már ismerős útvonalon, Antalyán keresztül kempingünkbe indultunk. Kora délután volt, Kemerben gondoltuk megejteni a vacsorához szükséges kellékek beszerzését, ezért nem álltunk meg a hatalmas bevásárlóközpontnál.

A város előtt többször tapasztaltuk, hogy építik az utat, amihez egy hegyoldalt is át kellett formálni. Ezideig útlezárás nem volt, az arra figyelmeztető tábla is elkerülte figyelmünket.

Most más volt a helyzet, út-és forgalomlezárás, hatalmas dugó a tűző napon, legalább negyven fokban. Módosítottunk korábbi elképzelésünkön, visszafordultunk a városba és a bevásárlóközpont parkolójában kötöttünk ki. Többszintes, hatalmas, modern építésű objektumról van szó. Mi az élelmiszer osztályt céloztuk meg. Méretére jellemző, hogy a szegedi Tesco szőröstül-bőröstül elférne ezen az egy osztályon. A társaság szétvált, én kizárólag a napi szükségletekre koncentráltam, míg a többiek minden másra.

Ezideig magyarokkal nem találkoztunk, elvétve lehetett magyar szót hallani. A zöldség- gyümölcs részlegen négyfős, magyarul beszélő, jóltáplált hölgykoszorúra lettem figyelmes. Nem volt szándékomban hallgatózni, de akaratom ellenére is hallottam, hogy egymást túllicitálva sokalták az árakat. Nem tudom, hogy Bolygónk mely szegletéből jöttek, ugyanis én nem láttam az árakon csodálkozni valót. Ez adta az ötletet, hogy néhány áruféleség árát feljegyezzem. Az áruválaszték összeállítása véletlenszerű, semmi köze nincs a KSH bevásárlókosarához. Az árak millió TL-ben értendők.

2,5 l Fanta: 3,5; 2,5 l cola : 2; 1,5 l tej: 2,1 ; 1 l étolaj: 3-5 ; 5 l olíva olaj : 26 ;

1 doboz Lipton filteres tea: 2,5 ; 1 kg liszt: 1 ; 1 kg sajt: 11 ; 1 kg túró: 6 ; cips:1,3 ; 10 tojás: 1,6 ; 1 kg rizs: 2 ; 1 doboz sajt: 1,7 ; 0,5 kg száraz tészta: 0,5 ;

1 kg virsli: 4 ; 1 kg darálthús: 8,3 ; 1 kg felvágott: 12-33 ; 1 kg egész csirke: 3,8 ;

1 kg csirkemell: 5,2 ; 1,5 kg mosópor: 3,6 ;

A bevásárlást most kiegészítettük néhány édességgel is, még nézelődtünk az időtöltés végett egy keveset, majd a forgalmi dugó részesei lettünk. Ismét találkoztunk magyarokkal, egy fiatal házaspár figyelt fel rendszámunkra. Kemeri szállással repülőgépes turisták voltak, egy fakultatív programról hazafelé kerültek a dugóba.

Az útlezárást lehetett előre tudni. Ennek köszönhető, hogy a kocsisort árusok serege lepte el. Lehetett jégkrémet, hideg vizet, cipőt, teát, üdítőt, de még helyben sütött, vagy főzött kukoricát is venni. A törökök leleményessége nem ismer határt.

Már sötétedett, amikor visszaérkeztünk a kempingbe. A vacsora rizses hús, savanyúság és gyümölcs volt, kiadós mennyiségben. A forgalmi helyzethez igazítottuk a másnapi programot, azaz Antalya by night lett beütemezve, este hét körül szándékoztunk bemenni a városba, így hosszabb pihenéssel lehetett számolni.

Km: 220

14. nap ( kedd ): G ö y n ü k

Nem kapkodtuk el a felkelést, a líra milliók mellett időmilliomosok is voltunk. A késői reggeli után pihenés, strandolás és olimpiai információk beszerzése következett. Délutánra halasztottuk könnyű ebédünket, nem főztünk csak levest, mert a vacsorát az antalyai programba iktattuk be.

Tv nézéssel és strandolással múlattuk az időt. Közben Balázs a tengerparton talált egy, első látásra is értékesnek tűnő, többfunkciós karórát. A recepción szándékoztunk leadni, de rövid idő elteltével láttuk, hogy, egy kisebb társaság lázas keresésbe kezdett. Az óra tulajdonosa néhány napja, 18. születésnapja alkalmából, szüleitől kapta ajándékba az órát. Édesanyja is hálálkodott, valóban értékes óráról volt szó, 500 USD-ért vették.

Másnap, indulási nap várt ránk, ezért útvonaltervezéssel is kellett foglalkoznunk. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a tengerparton, Manavgat- Alanya- Anamur útvonalon megyünk Tasucuba. Innen szándékoztunk áthajózni török- Ciprusra. Többirányú információkkal is meggyőztek arról, hogy nem érdemes átmenni É-Ciprusra, ezért megkérdőjeleződött Tasucu is. Idáig az út 400 kilométer lett volna, majd kétnapi pihenőt követően mentünk volna tovább Mersin- Tarsus- Pozanti- Nigde- Nevsehir útvonalon további 400 kilométert megtéve Göremébe.

Lehet, hogy utólag sajnáljuk, de nem ezt a megoldást választottuk. Úgy döntöttünk, hogy Manavgat- Akseki- Bozkir- Cumra- Konya- Aksaray- Nevsehir útvonalon megyünk Kappadókiába. Ehhez 608 kilométert kellett vállalni azzal, hogy ebből mintegy 130 kilométer nem főútvonal, helyenként hegyi szakasz, de hazafelé nem lesz ismétlés. Vállalta mindenki a hosszabb távot, hatszáz kilométer már nem is tűnt soknak.

Este hat óra után gondoltuk azt, hogy megszűnt a torlódás, így Antalya felé vettük az irányt. Sejtésünk bevált, jó félórával később már a város központjában parkoltunk le.

Antalyát eddig is csodáltuk, de esti kivilágításban egyszerűen gyönyörű volt. A zegzugos sikátorokon, a bazársorok között sétáltunk le a tengerpartra. Fölöttünk a városfal és a kivilágított város sziluettje, mellettünk a lágyan hullámzó, csónakokat ringató és a fényeket visszatükröző tenger. Hosszú séta és némi csemege vásárlása után néztük meg a Hadrianus-kaput.

Korábban többször hallottuk, olvastuk, hogy a magyar és a török nyelv igen közel áll egymáshoz, viszont a gyakorlatban ez ideig ezt nem vettük észre. Sétálgatásunk közben az egyik, távolabbi vendéglőből kellemes zene és ének hallatszott ki. Meg voltunk győződve arról, hogy magyar slágert hallunk, a szöveget helyenként még „értettük” is. Az volt a gyanús, hogy a számot egyikünk se ismerte, nem akartuk elhinni, hogy Antalyában magyar könnyűzenei ősbemutató lenne. Hitetlenségünk nem volt megalapozatlan, mert közelebb érve már világossá vált, hogy valódi török zenét hallunk, így megtapasztaltuk, hogy a nyelvrokonság igenis létezik.

Természetesen megnéztük a Yivli- minaretet, az Ulu- dzsámit, a Mehmet pasa- dzsámit és az Óratornyot is. Elfogyasztottuk a kebabot, ettünk némi gyümölcsöt és ittunk néhány üdítőt és sört. Indultunk vissza a kocsihoz, de a lányok futóműve csak-csak a bazár felé húzott. Apróbb vásárlások közbeiktatása során ismételten meggyőződtünk arról, hogy az alkudozás kötelező és egyáltalán nem veszik sértésnek, persze nem árt a fájdalomküszöböt eltalálni. Éjfél körül lehetett, amikor visszaindultunk a kempingbe.

Ezen a napon alig autóztunk nyolcvan kilométert. Azzal a tudattal feküdtünk le, hogy másnap időben kell kelni és indulni, mert előttünk áll több mint hatszáz kilométer.

Km: 80

15. nap ( szerda ): G ö r e m e

A reggeli feladatokon gyorsan túltettük magunkat, már fél nyolckor indulásra kész állapotban voltunk. Ismerősként haladtunk át Antalyán- a reggeli órákban is tetszett. Manavgat után tértünk le a tengerparti útról Akseki felé.

Eddig végig a tengerparton voltunk, most viszont Ázsia belsejébe, Törökország közepébe tartottunk. A tengerparton kellemes volt az idő, a 36-40 fokos meleget is elviselhetővé tette a tenger.

A magunkkal hozott hálózsákokat is csupán a gumimatracok kényelmesebbé tételére használtuk. Sejtettük, hogy Kappadókiában más körülmények lesznek.

’73 szeptember közepén, amikor Istanbulból (teljesen értelmetlennek tartom a város nevének írása körüli vitát, hogy Istanbul, vagy Istambul- utána kell nézni, hogy a törökök miként használják) mentünk Antalyába, a VARAN-busz Sirkeciből indult délután ötkor. Még nem volt kész a Boszporuszon átívelő első, Galata-híd, ezért a buszokat kompok vitték át az Aranyszarv-öblön a másik oldalra, Ázsiába, az üsküdari Kadiköy kikötőbe. Az átkelés csaknem két órát vett igénybe. A bursai megálló után, már késő este, de még 25-28 fokos melegben a busz utaskísérője –legnagyobb értetlenségünkre- az utasoknak takarókat osztott ki. A hajnali órákban kiderült, hogy nem ok nélkül, mert a hőmérséklet tíz fok alá süllyedt, hogy később a Földközi-tenger partján ismét harminc fok fölé emelkedjen, miközben a tenger is 24-26 fokos volt.

Akseki előtt tartottunk egy rövid pihenőt, a benzinkúttól leadtuk az aktuális fax-levelet, amiért nem fogadtak el fizetséget. A várost kikerülve és elhagyva tértünk le a főútról, itt vette kezdetét a hegyi szakasz. A térképen is ceruzavonással jelzett útról van szó. A mérsékelt tempó lehetővé tette, hogy élvezzük a táj szépségeit.

Áthaladtunk néhány hegyi falucskán, ami a maga nemében szintén élmény volt.

Visszamentünk az időben legalább néhány évtizedet. Vályogviskók, mérhetetlen szegénység volt az összkép Cumráig. Innen már ismét főút vezetett Konya felé.

Konyával kapcsolatosan voltak elképzeléseink, de visszafelé, így most, a várost elkerülő utat választottuk. Aksaray-ig csaknem nyílegyenes út vezetett, 120-140-es tempóban lehetett haladni. Egy német, egy francia, egy svájci és egy olasz autóval együtt alkottunk egy konvojt, váltott vezetéssel. Távolodva a nagyvárostól a táj egyre kihaltabb lett, de néhány kisebb települést érintettünk. Egy benzinkútnál megálltunk pihenni, a vendéglőben elfogyasztottuk az eddigi legkiadósabb és egyik legjobb kebab-adagunkat.

Kopár, helyenként sivatagra emlékeztető, néhol Holdbélinek tűnő tájakon haladtunk keresztül. Szegényes házak, nem tudni, hogy mit legelésző kecskék, birkák, lovak, pásztorkodó gyerekek jellemezték ezt a szakaszt. Elvétve akadt egy-két nagyobbacska település is, ami szemmel-láthatóan a térség központja lehetett, újabb és modernebb építésű iskolával, középületekkel.

Érdekes volt tapasztalni a kopár vidéken lakók kimondhatatlan élniakarását. Ahogy az állatok is csak-csak találtak néhány fűszálat, vagy száraz kórót, úgy az ember is megpróbálta megszelídíteni a természetet. Néhány négyzetméteres termőterületeket alakítottak ki, lehordva róla a követ, sziklát. Az állatok gondoskodtak a trágyáról, az ember meg, honnan-honnan nem, vizet varázsolt és máris kész volt az oázis. Nálunk, az összehasonlíthatatlanul jobb területeket is esetenként parlagon hagyják, mert nem éri meg rajta gazdálkodni. Feltehetően a törököknél is a néhány négyzetmétert is megbecsülők tartoznak a szorgalmasabbak közé.

Útközben Sultannan volt egy nagyobb település, de mi minél előbb Kappadókiába vágytunk. Alig vártuk, hogy feltűnjön az „igazi Holdbéli” táj. Ehhez azonban még jó néhány kilométer hátra, pontosabban előttünk volt. Történések szempontjából mondható csak eseménytelennek az út Aksaray-ig, majd Nevsehirig. Mindkét város mellett elhaladtunk, majd rátértünk a Göreme felé vezető, korszerű, új útra.

Göremét szemeltük ki kappadokiai támaszpontunknak, mint Kappadokia fővárosát, de legalábbis annak közepét. Közvetlen közelébe érve megtörtént a csoda, közelről, az egyik panorámaparkolóból tárultak elénk a szikla-süvegek a beléjük vésett üregekkel. Természetesen itt is várták a turistákat emléktárgyakkal, menetkész tevékkel, minden más eladhatóval.

Minél jobban haladtunk Törökország belseje felé, annál inkább tapasztaltuk, hogy egyre komolyabban veszik a vallási előírásokat. A korábbi, korlátlan kínálattal szemben, itt sem lehetett sört kapni- egyszerűen nem is árultak. Tájékoztattak arról, hogy ez csak szállodákban és éttermekben fordulhat elő. Komoly gondok elé nézve láttunk neki a kempingkeresésnek.

Amikor a nevsehiri út a sziklába vésett Göreme helységnévtáblához ért, egy másik tábla balkéz felé Panoráma-kempinget jelzett. Ez egy út menti hegyre (hegyecske, domb, magaslat?) teraszosan épített, kialakított turistaváró hely volt. A fiatal tulaj már a bejáratnál fogadott bennünket és közölte, hogy van szabad helye. A fiatalokat útbaigazította, hogy nézzenek szét, majd kérésemre kis üzletéből elővarázsolt egy Efest, miután elindult segíteni a szétnézésben.

Balázsék jó húsz perc múlva jöttek vissza, messziről jelezve, hogy szuper, még magyarok is vannak. Az áralku előrelátható eredményessége érdekében a tulaj kicserélte a kiürült sörös dobozt, a lányok kezébe üdítőt adott. Elviekben megegyeztünk, de az itt eltölteni szándékolt napok számát nem fixáltuk le.

Méretét tekintve egyáltalán nem nagy kempingről volt szó, legfeljebb 15-20 sátornak volt hely. A teraszos jellegű kialakítás valóban csodálatos panorámával szolgált, a szemünk előtt, alattunk terült el Göreme. A terasz negyedik szintjén választottunk magunknak helyet. Két magyar család és két francia sátor volt a szomszédunk. A helyfoglalás viszonylag gyorsan megtörtént, majd szemrevételeztük környezetünket. Az alsóbb terasz-szinteken volt a medence és a vizesblokk, volt egy főzési lehetőséget is biztosító közösségi helyiség is, körös-körül gyümölcsfákkal. A vizesblokk szolgáltatta a legnagyobb meglepetést: új, de legalábbis újszerű állapotban volt, állandó melegvíz ellátással. A fiatalok bevetették magukat a medencébe, én a magyarokkal ismerkedtem, informálódtam. Kiderült, hogy harmadik napja vannak a kempingben, másnap reggel szándékoznak indulni Istanbul felé. A kemping egyetlen hátránya az volt, hogy a talajadottságokból eredően, azt gyepesíteni nem lehetett, igen laza, poros talajra verhettük fel sátrunkat- apró kellemetlenség.

A fürdést követően lementünk Göremébe. A tulaj adott egy részletes térképet, majd felajánlotta, hogy boltjának meglehetősen szegényes áruválasztékát kívánságunknak megfelelően bővíti, szóljunk időben, és ő bármit beszerez nekünk. Kocsival mentünk le Göreme központjába, amihez hatszáz métert kellett autózni. 1200-1300 méter magasan, egyesével vagy csoportosan kőkúpok, kőtornyok tárultak elénk jellegzetes kalapjukkal. Itt található a templomok völgye, a szabadtéri múzeum. Gyalog is, majd autóval is körbejártuk a települést, majd kisebb körutat tettünk Cavusin (barlanglakások maradványai függőleges sziklafalba vájva), Avcilar, Zelve (20 méter magas tündéri kémények), Uchisar és Ortahisar környékét.

A Naplemente nem mindennapi látvánnyal ajándékozza meg a szemlélődőt. Egyáltalán nem éreztük magunkat fáradtnak, éjfél körül tértünk vissza a kempingbe.

Km: 700

16. nap ( csütörtök ): G ö r e m e

Reggel már fél hét körül felébredtem. Nem akartam magammal vitatkozni azon, hogy a naplemente, vagy a napfelkelte-e a látványosabb. A kemping közeléből szálltak fel a hőlégballonok egyórás, 100 USD-t érő légi útjukra, színesítve a reggeli panorámát.

A hőmérsékletre vonatkozó sejtésünk bevált, most használtuk először rendeltetésszerűen a hálózsákokat. A két magyar család is kezdett szedelőzködni. Egyikük megtisztelt azzal, hogy érdeklődött gépkocsi-feltörési képességeim felől. Történt, hogy kedves neje a kombi kulcsát még az este folyamán véletlenül bezárta az autóba, ott virított a csomagok tetején, tartalék kulcs pedig nem volt. Nem tudtam segíteni, ráadásul arra a közbevetett kérdésre, hogy a feleségem miért nem jött velünk, önkéntelenül is a bezárt kulcsra vetődött a pillantásom, az „ezért?” viszontkérdés feltétele nélkül. Magyaros megoldást választottak, egy balta segítségével betörték a kombi hátsó, oldalüvegét- nem volt türelmük megvárni a tulaj felajánlott segítségét.

A kiadós reggelivel gyorsan végeztünk. A reggeli az én számomra volt a legbőségesebb, ugyanis a pulykasonkás szendvicsfalattal együtt sikerült egy darazsat is bekapni, amit a fogságba esett szerencsétlen a szájüregem megcsípésével honorált.

Nem volt kellemes érzés, némi gyógyszer segítségével két nap alatt túltettem magam az incidensen. A darazsas kempinget baj nélkül megúsztuk, itt, lehet, hogy az egyetlen darázzsal sikerült találkozni- a társaság többi részének nem titkolt kuncogása mellett.

A reggeli után elindultunk egész napos bolyongásunkra. Útvonal elképzelésünk volt, elsőnek a földalatti város volt beütemezve. Kaymakli és Derinkuyu közül az utóbbit választottuk. Mindkettő a Nigde felé vezető út mentén fekszik, Derinkuyu van távolabb, de onnan az Ihlara-völgybe akartunk még elmenni. Átutaztunk Kaymaklin is, és csak lefordultunk az underground city táblánál- jobbra. A környék egyáltalán nem nézett ki idegenforgalmi szempontból frekventált helynek. A jelzőtábla szerinti hat kilométer leautózása után egy jelentéktelen falucskába érkeztünk. Nyomban felvett bennünket egy helybéli idegenvezető, az autónk előtt szaladva mutatta az utat. Egy deszkaajtó előtt álltunk meg, melyre egyértelműen fel volt mázolva úti célunk angol nyelvű elnevezése. Kísérőnk észlelhette gyanakvásunkat, mert bizonytalanul tette meg tízmilliós ajánlatát is. Ebből a földalatti városból nem kértünk, az volt az érzésünk, hogy leleményes török vezetőnk a saját pincéjét akarta nekünk megmutatni.

Amikor visszaértünk a főútra, akkor vettük észre a valódi jelző-és útbaigazító táblát, ahol már néhány turista busz is látható volt. Kitartottunk Derinkuyu mellett, ezért Kaymakliban nem időztünk többet.

Derinkuyu sem tűnik különösebben szemrevaló helynek, célpontunkat viszonylag könnyen megtaláltuk. A földalatti városról annyit tudtunk, hogy 1963-ban fedezték fel, 55 méter mélységig nyolc szint található, több mint harminc kilométer hosszú folyosórendszer formájában. Alig hogy leparkoltunk, babákat áruló gyerekhad vett körül bennünket. Ők árultak, nem kéregettek. A poros úton egy középkorúnak tűnő, járó végtagjait nélkülöző nő vonszolta magát, ő viszont már kéregetett. Rajtunk kívül még egy francia rendszámú autó volt a parkolóban, távolabb 1-2 autóbuszt is láttunk.

A bejáratig árusok, bazársor és néhány vendéglő mellett haladtunk el. A földalatti város bejárata, annak közvetlen környezete viszonylag rendezett képet mutatott.

A belépők megvásárlása ötvenmillióval tett bennünket szegényebbé, de „más” megoldásra nem volt lehetőség, mert a jegypénztárban és a jegykezelésnél is 2-2 személy serénykedett. A bebocsátás előtt a helyi idegenvezetők önkéntes csoportjából egy, az angol nyelvet nem éppen oxfordi kiejtéssel beszélő fiatalember vett bennünket kezelésbe. Elmagyarázta az eligazító térkép segítségével az útvonalat, majd személyes közreműködésének nélkülözhetetlenségére hívta fel figyelmünket, amiért csupán egy jelképes összegű díjazásra tart igényt- 30 millió TL formájában. Nem szándékoztunk segítséget igénybe venni, ezért méltánytalanul alacsony, 10 milliós viszont-ajánlatot tettünk, és nem fogadtuk el a 20 milliós középárfolyamot. Előttünk egy kisebb japán csoport indult el, ezért mi az ő tempójukhoz igazítottuk lépteinket.

Lehet, hogy túl sokat vártunk a földalatti várostól, de különösebben nem vett le a lábunkról. A maga nemében egy látványosan kivájt barlangrendszerről van szó. Útjelző nyilak, halvány megvilágítás, esetenként nem árt, ha a zseblámpa kéznél van. Maga a barlangtúra kosárlabdázóknak nem kifejezetten ajánlott, de a mélynövésű, esetleg még görnyedt-hátú kíváncsiskodóknak kellemes 1-2 órás bolyongásra ad lehetőséget. A szűk folyosók, kisebb-nagyobb termek labirintusában mi is eltöltöttünk közel két órát, majd videó, fotó, képeslap, sör és üdítő következett a felszínen.

Derinkuyuból az Ihlara-völgy déli bejárata felé vettük az útirányt, ezért az Ihlara nevű települést vettük célba.

A felszíni látnivalók vonzották tekintetünket, a völgykatlanban elterülő kis település a maga szegényességével is megmaradt emlékezetünkben. A völgy bejáratához át kellett haladni rajta, majd néhány kilométer megtétele után kiépített parkoló, étterem, beléptető kapu és pénztár fogadott bennünket.

A völgybe kiépített lépcsőzet vezetett le. Maga a völgynek ez a szakasza 14 kilométer hosszú és nyolcvan méter mély. A száz méter széles folyómederben csordogál a Melendiz patak. A sziklafalban több ezer barlang található, és itt vannak a sziklatemplomok is. Ezek közül mi az utunkba eső első 4-5-öt néztük meg. A patak vize kristálytiszta, inni is lehet belőle, de hűsítő mártózkodásra is alkalmas. A környezet maga is ébren tarja a bágyadt vánszorgót. Már lefelé jövet gondoltunk arra, hogy lift felfelé sem fog lenni. Anita, a „kücsük” (kicsi) magyar vállalta magára a lépcsőfokok megszámlálását. Fölfelé, bizony néhány pihenőt közbe kellett iktatni, amíg letudtuk a 174 lépcsőt. Természetesen jólesett a hűsítő folyadék.

Kezdtünk hitelt adni a kempingbeli magyarok azon véleményének, hogy Kappadókia 2-3 nap alatt is körbejárható. Visszautunkat kerülővel terveztük, így időztünk egy keveset Ürgüp-ben, a sziklába vágott barlangvárosban, majd Avanos-ban is. Nevsehir felé mentünk Göremébe, azzal, hogy egy kicsit ebben a városban is körbenézünk. A város hangulatát a nevsehiri vár, Ibrahi- Pasa szobra és a róla elnevezett dzsámi határozza meg. Természetesen itt is találtunk egy bevásárlóközpontot, ahol a vacsorára beütemezett rostonsülthöz vettük meg a kellékeket. Úgy ítéltük meg, hogy a látnivalókat, még ha felületesen is, de megismertük, amennyiben tovább maradunk, úgy az időt felszínes ismereteink mélyítésére tudjuk fordítani.

A harmadik kappadókiai napot hegyi kirándulásra kívántuk fordítani. Szándékunkban állt kirándulni az Erciyes-vulkánhoz. A csaknem négyezer méter magas hegyre 2200 méterig autóval is fel lehet menni, majd további néhány száz métert felvonóval lehet megtenni, tekintettel arra, hogy nem bakancsos turisták vagyunk.

Ennek a kirándulásnak az ötletét az adta, hogy elmeséltük olaszországi körutunk azon élményét, amikor felvonóval felmentünk a Mount Blanc (olasz oldalon Monte Bianco) 3600 méteres magasságáig, ahol a hóban napozni és hógolyózni lehetett a földszinti augusztusi kánikulában. Anita és Timi ennek az utazásnak nem volt részese, ezért az augusztusi hógolyózásra felfigyeltek, annak ellenére, hogy Balázs a Monte Carlo-i Forma 1-es pálya teljesítését részesítette előnyben. Utazási irodáknál, utazásszervezőknél érdeklődtünk az erciyesi hóhelyzet felől, de azt a választ kaptuk, hogy már/még nincs hó, sőt, a felvonó sem biztos, hogy működik. A mintegy háromszáz kilométeres kirándulással megbíróztunk volna, de a hangsúly a hógolyózáson volt, ezért letettünk korábbi szándékunkról.

A kollektíva döntése az volt, hogy vacsora után egy göremei sétával vegyünk búcsút Kappadókiától, és másnap utazzunk tovább, most már hazafelé. A bevásárlást ennek megfelelően egészítettük ki, majd a kempingben a naplemente szín- és fénypompája mellett sütöttünk, lakmároztunk. A müezzin imára hívó szavára csak annyit adtunk, hogy a reggeli ébresztésnél még segítségünkre lehet. Kiadós esti séta következett, de előtte rendeztük kemping-számlánkat. A két napért 35 €-t kellett fizetni. A göremei séta közben a lányok megkóstolták a kiváló török sütemények egyikét-másikát, Balázzsal megittunk néhány doboz sört.

Útvonalunk legtávolabbi pontja volt Göreme, ezért esedékes volt leltárt készíteni. Utazásunk kezdete óta tizenhat nap telt el, amiből 15 éjszakát töltöttünk kempingben, öt helyszínen. Ezideig a kempingre szánt költségen belül tudtunk maradni.

Nem volt különösebb gond a napi költőpénzzel sem, a belépők is a kalkuláltak szerint alakultak. Ezen a napon 320 km-t autóztunk, így eddig összesen már 5230 km-t gurult a Thalia, így azt már biztosra lehetett venni, hogy a tervezett kilométerkeretet túl fogjuk lépni.

Balázzsal már korábban megbeszéltük a hazafelé vezető útvonalat, egyeztettük a másnapi programot, így a késői lefekvés után már csak egy gyors alvás volt hátra.

17. nap ( péntek ): B e y s e h i r

A müezzin imára hívó dallama már ébren talált, ezért a többiek felé sem volt kegyelem. A reggeli teendőket kényelmesen elvégeztük, reggelizés, sátorbontás, pakolás…, majd elköszöntünk a kemping tulajdonosától és szép komótosan araszoltunk kifelé Kappadókiából. Az itt eltöltött két nap élményeit természetesen elemeztük.

Abban egyetértettünk, hogy nem mindennapi dolgokat volt szerencsénk látni. Egy, tőlünk teljesen idegen, más világba tekinthettünk be, más embereket, más mindennapi, vagy épen vallási szokásokat ismerhettünk meg.

Egyetértettünk abban is, hogy amennyiben Törökország felfedezése a későbbiekben ki fog terjedni a keleti részre is, Kappadókia feltétlenül megér egy újabb, néhány napos megállót. A mai utazást beysehiri végállomással terveztük, egy tóparti kempingezéssel. Ehhez hozzávetőlegesen négyszáz kilométer megtétele szükséges azzal, hogy útbaejtjük a Karapinar-i krátermezőt és néhány órát szánunk Konya-ra is.

A térképen a Göreme- Nevsehir- Aksaray- Karapinar- Konya- Beysehir útvonalat jelöltük ki. Ez a távolság Karapinarig 185, Beysehirig 418 kilométer volt. A jövetben már megcsodált táj képe folytatódott; kopár, kietlen vidék, néhány szegényes településsel.

Utazgatásunk során volt alkalmunk megismerkedni a török emberekkel. Önmagunkon is tapasztaltuk, hogy önkéntelenül is, némi bizalmatlansággal közelítettünk feléjük.

Ezen reakciónkat nem tudtuk mással magyarázni, mint azzal, hogy a török emberek bőrszíne sötétebb, mint az európai fehér emberé, viselkedésük, szokásaik, öltözködésük az ázsiai kultúra jegyeit hordozza magában. Ezt leginkább az ország belsejében lehetett tapasztalni. Ahogy kezdeti bizalmatlanságunk oldódott, úgy lettek ők is egyre nyitottabbak, közvetlenebbek. Az átlagnál talán a kurdok voltak még közvetlenebbek a maguk egyszerűségével, nemegyszer szegénységükkel. Csupán sötétebb bőrszínük miatt könnyelműség lenne őket automatikusan a hazai lakosság mintegy hat százalékát kitevő, de más kultúrához tartozó népcsoporthoz sorolni. A mi kis csapatunk bőrszíne is választékos volt, amiről elsősorban Timi és Szandra gondoskodott. Timi 180 cm körüli magassága, hosszú, szőke haja és albínószerűen fehér bőre, Szandra apai arab vérvonalára utaló, napozással el nem érhető, sötétebb bőrszíne, dús, sötét haja tette változatossá társaságunk külső megítélését. A Föld lakosainak színösszetétele alapján érdekes lenne tudni, hogy néhány generáció múlva mi lesz a fehérek sorsa..

Zenehallgatással, beszélgetéssel, az élmények felelevenítésével utazásunk gyorsan telt, már a kora-délelőtti órákban a karapinari krátermezőknél voltunk. Nem sikerült találkozni sem a delfinekkel, sem a cserepes teknősökkel, ezért bíztunk abban, hogy most szerencsénk lesz és látni fogjuk a flamingókat, mert állítólag itt van a költőhelyük. A krátermező térsége valamikor katonai terület lehetett, mert drótkerítéssel körbe van kerítve, a bevezető útnál nem használt sorompó és őrbódé található. Mi az első, utunkba eső krátertónál álltunk meg, itt fogyasztottuk el uzsonnánkat.

Látható jeleit észleltük annak, hogy gyakran járnak ide kirándulók. Ezt az egy tavat jártuk körbe, bár lehet, hogy megérte volna – az egyébként kiépített úton – még néhány másik tavat is megnézni.

Indokolatlan sietségünknek is betudható, hogy szinte esélyünk sem volt arra, hogy társaságunk flamingókkal egészüljön ki. A rövid pihenő után indultunk Konya felé, ahová érkezésünket 12-re saccoltuk, délután öt óra körül pedig már Beysehirben lehetünk.

Valahol azt olvastam, hogy Konya az első város a Földön, a vízözön után. Korabeli emlékeim nincsenek, így ezen állítás valóságtartalmát illetően nem tudok véleményt mondani. Egy biztos, a város jól kinőtte magát, ma már Törökország nagyvárosai között igen előkelő helyet foglal el. Kappadókia felé utazva szándékosan és könnyen sikerült elkerülni a nagyvárosi forgatagot. Most a város központját céloztuk meg. Két nevezetességet, a Selimiye-dzsámit és a Mevlana-múzeumot szándékoztunk megnézni.

Különösebb gond nélkül jutottunk a város központjába, közvetlenül a dzsámi közelében sikerült parkolót találni. A Selimiye-dzsámit egy szökőkutakkal frissített park veszi körül. A park füvén legalább ezer nő és gyermek üldögélt, bár a gyerekek előnyben részesítették a szökőkutak hűsítő vizét. Mise idő volt, a benti misét hangszórókon hangosították ki. A dzsámi renoválás alatt állt, de ez a misézést nem zavarta, tömve volt jellegzetes, ülő-térdelő testhelyzetű férfiakkal. Csak az előtérig jutottunk el, mise alatt tüzetesebb szemlélődésre nem lett volna lehetőségünk.

A dzsámi után a szomszédságában lévő Mevlana-múzeumba mentünk. Timi feladata volt az idegenvezetés és az is, hogy az iszlám vallás nagy tanítójáról szerzett ismereteit velünk megossza. Laza biztonsági ellenőrzés és 20 M TL belépő kifizetése után nyertünk bebocsátást. Érdekesek voltak a szarkofágok, a korabeli ereklyék és szőnyegek. A múzeumban mintegy két órát időztünk, majd némi édesség és gyümölcs vásárlását követően tettünk néhány kört a városban, melynek központja kifejezetten hangulatos volt.

A déli hőségben is tömve voltak az utcák, tanítási szünet lévén, elsősorban gyerekekkel, fiatalokkal.

Konyától Beysehirig a térkép szerint 91 kilométer a távolság, a feltűnően jó minőségű úton legfeljebb egy óra. Félúton lehettünk, amikor észrevettük, hogy a térkép és az általunk tapasztaltak nincsenek összhangban. Navigációs hiba, vagy figyelmetlenség miatt, nem a kiszemelt úton haladtunk, ezért útvonal-korrekciót hajtottunk végre. Ennek az lett a következménye, hogy egy, meglehetősen silány minőségű hegyi szakaszra tévedtünk, sikerült megtudnunk, hogy azaz út meddig is vezet. Gazdagabbak lettünk néhány hegyi falucska szegényes látványával, közvetlen közelről láthattunk egy aratást. Egy, második világháborús nyelvemlékeit felidéző idősebb ember útbaigazítása segítségével sikerült ismét főutat találni, ahonnan Beysehir már csak húsz kilométerre volt.

Beysehir Törökország második legnagyobb, ugyanezt a nevet viselő tava mellett fekszik. Csak egy átutazó, pihenő éjszakát szándékoztunk itt tölteni. A város tóparti központjába érve kaptunk információt a kempingre vonatkozóan. Mi az Antalyába vezető főútvonal melletti kempinget választottuk, alig több mint egy kilométerre a város központjától. Nem kifejezetten kempingről volt szó; motel, halászcsárda-jellegű étterem, szabadtéri disco, vizesblokk. Szabadon lehetett választani sátorhelyet, rajtunk kívül más nem sátorozott, majd később jött egy motoros holland pár. Csupán a legszükségesebbeket pakoltuk ki, melegvíz híján a fürdés sem tartott sokáig. Az időjárás hűvösebbre fordult, lógott az eső lába, ezért a tó tesztelésére nem gondoltunk. Magáért a kempingért a tulaj 20 milliót kért, végül megegyeztünk 10 millióban.

A városba egy rövid ismerkedés és anyagbeszerzés céljából mentünk be, azzal, hogy később majd tüzetesebben szemrevételezzük. Be volt ütemezve az Esrefoglu-dzsámi megtekintése is.

A vacsorát hazai készletből kívántuk megoldani, így a bevásárlást is ehhez igazítottuk. Kenyeret, gyümölcsöket, némi édességet és üdítőt vettünk, Az Efes beszerzése egy kicsit feladta a leckét. Az üzletekben egyszerűen nem árulták ezt a nedűt, miként egyéb, alkoholtartalmú italt sem. Nagy nehezen sikerült találni egy szaküzletet, ahol sörrel is kiszolgáltak, de oly módon, hogy azt még külön becsomagolták újságpapírba, és egy nem átlátszó, fekete tasak mélyére rejtették.

Este, nyolc körül még visszamentünk a vároba, a lányoknak hiányzott egy kis bazárhangulat. Ezideig egész Törökországban nem tapasztaltuk, hogy már este tízkor kihaljon a város, bezárjanak az üzletek. Itt ez történt, ezért viszonylag korán volt takarodó. 440 kilométert sikerült autóznunk, összesen pedig már 5670-et.

18. nap ( szombat ): D ü z l e r

Nem tartjuk a legszerencsésebbnek a szombati kempingváltást, de nem volt mit tennünk, hiszen a következő úti célunk a Márvány-tenger volt, közelebbről pedig Erdek. A térképen a Beysehir- Cetince- Aksehir- Afyon- Kütahya- Bozüyük- Bursa- Erdek útvonalat néztük ki magunknak, amit 607 kilométernek számoltunk. Sikerült reggel időben elindulni, így jó esélyünk volt arra, hogy kora délután már új helyünkön lehetünk. Az útvonal igen változatos volt, hegyi szakaszok és útépítések tették még változatosabbá.

Afyonban tartottunk egy rövidebb pihenőt, rágcsálnivalókat és süteményeket vettünk. Bursában csak tankolni álltunk meg, a benzinkút hőmérője 40 fokot mutatott. Ez a hőség már kevésbé volt elviselhető, mint korábban a tengerparton.

Bursa különösebben nem nyerte meg tetszésünket, igaz, mi csak átutaztunk a nagyvároson a délkörüli csúcsforgalomban. Eskisehir felől a Karacabey felé vezető északi elkerülő úton mentünk, ezért a város központját nem érintettük. Két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy járgányunk, a Thalia visszajusson szülőhelyére. A város panorámája igen szép, a Márvány-tengertől mintegy 30 kilométerre fekszik az Uludag hegység északi oldalán. Érdemes lett volna megnézni a Yesil Camit, a Yesil Türbét, a Yesil Medresét,vagy az Ulu-dzsámit és a Muradiye-dzsámit. Biztos élmény lett volna drótkötélpályán felmenni 2500 méter magasra az Uludagra, ahol lehet, hogy még hógolyózni is tudtunk volna. Az már hosszabb időt igényelt volna, hogy ellátogassunk Iznikbe (Zöld-mecset), vagy az Uluabati-tóhoz, esetleg a tengerparti városokba.

Az Erdek felé vezető úton találtunk egy kellemes, homokos, tengerparti kempinget. Csak később derült ki, hogy Erdek még 6 kilométerrel távolabb fekszik, mi a Düzler nevű apró falucskában állítottuk fel sátrunkat. A fiatal tulajjal napi 10 millióban állapodtunk meg, még nem döntöttük el, hogy két, vagy három napot fogunk maradni.

Ennek a kempingnek is megvolt a maga jellegzetessége. Ez a kemping inkább egy picnicező hely volt néhány kő- és faházzal , ki volt alakítva több hely sütéshez- főzéshez, fedett terasz tv-vel és közös vizesblokk. Többen voltak, akik láthatóan hosszabb időre rendezkedtek be, de inkább az volt a jellemző, hogy a hétvégére kijöttek a tengerpartra a családok, fürödtek, napoztak, főztek, ettek-ittak, különböző társasjátékokkal múlatták az időt, majd estefelé hazatértek, hogy másnap ismét megjelenjenek, vagy helyükre más családok jöjjenek. Tény, hogy egyedül mi sátoroztunk.

A falu üzleteiben sikerült a legszükségesebbeket beszereznünk a koraestére ütemezett vacsoránkhoz. A mai napra zöldséglevest és Brassóit készítettünk savanyúsággal, de nem hiányzott a gyümölcs, a sör és az üdítő sem.

Miután kiderült, hogy nem Erdekben vagyunk, természetesen kíváncsiak voltunk eredeti úti célunkra is, ezért beautóztunk a mintegy 6 kilométerre levő városba. Kellemes meglepetésben volt részünk, mert egy igen barátságos, hangulatos, szombat esti nyüzsgő életét élő tengerparti kisváros fogadott bennünket, amely leginkább az általunk olyannyira megkedvelt Kusadasira emlékeztetett. A város hangulatát a kikötő környéke és a tengerparti sétány határozta meg és az öblöt körülölelő távolabbi hegyek látványa.

Műemlékek, nevezetességek, további látnivalók felfedezésének igénye nélkül barangoltunk a városban, a bazársoron, az árusok és üzletek között. A vidámparkban még dodzsemeztünk is, majd fagyiztunk és bevásároltunk a holnapi Milánói makaróni ebédünkhöz. Éjfél elmúlt, mire visszaértünk a kempingbe, első, Márvány-tenger parti éjszakázásunk színhelyére. Nem mondható, hogy fáradtak lettünk volna, annak ellenére, hogy 620 kilométert autóztunk, így az eddig megtett kilométer már 6290-re szaporodott.

19. nap ( vasárnap ): D ü z l e r

A müezzin hangja most távolabbról szólt, mi sem siettünk a felkeléssel. A délelőtt strandolással telt el, közben lefixáltuk, hogy nem kerüljük el Thassost, viszont közbeiktatunk egy éjszakai utazást. Időnkbe belefért egy kocsimosás is, majd kora délután fogyasztottuk el igencsak kiadós ebédünket. A délutáni, tengerparti pihenés után az éjszakába nyúló estét ismét Erdekben töltöttük.

Feladtuk aktuális fax-levelünket, és megpróbáltuk kiegészíteni otthonról kapott információinkat.

Athéni híreink is voltak, nagyjából ismertük a magyar-érdekeltségű eseményeket, tudtunk a minket érintő dopping-botrányról, de vajmi kevéssel lettünk okosabbak, a törököket az Olimpia bizony meglehetősen hidegen hagyta. Rá kellett jönni arra is, hogy a politikai történések vonatkozásában sem bírunk jelentősebb hír-értékkel. Az otthon történt kormányválság, a Medgyessy-bukta itt nem lett médiaszenzáció.

A jólakottság érzése is elmúlt, ezért elfogyasztottuk törökországi talán legkiadósabb, egyik legízletesebb, de az biztos, hogy legolcsóbb kebabunkat. Az eddigi 19 nap közül ez volt a legeseménytelenebb, autózni is csak 20 kilométert autóztunk, így összesen már 6310-et. Mire a kempingbe értünk, elmúlt az egésznapi nyüzsgés is, várt a sátrunk.

20. nap ( hétfő ): D ü z l e r // éjszakai utazás

Nem elkapkodott ébredés, majd egy kiadós ham end eggs reggeli után hozzáfogtunk előző napi, semmittevő pihenésünk folytatásához, elvégre több mint 500 kilométeres éjszakai utazás előtt álltunk, megspékelve egy kompátkeléssel és két határátlépéssel. Laza ebédre, esti erdeki búcsúra és ottani, kebab-vacsorára voksoltunk. A kemping-tulajjal nem okozott gondot megállapodni abban, hogy majd csak estére fogunk távozni, megelégedett a két napra kialkudott 20 millióval.

Balázs, mint navigátor kézbevette munkaeszközét, azaz a térképet. Már otthon is lehet kapni kifejezetten jól használható térképeket, de biztos, ami biztos alapon igyekeztünk beszerezni a legfrissebb helyi térképeket is.

Útvonalunkat az alábbiak szerint határoztuk meg: Erdek- Edincik- Bezirci- Denizkent- Lapseki- Gelibolu- Kavak- Kesan- Ipsala- Alexandroupoli- Komotini- Keramoti- Thassos- Potos- Pefkari. A feladat végrehajtásához a térkép szerint 522 kilométert kell teljesíteni. A Dardanellák leküzdése Lapseki- Gelibolu kompátkeléssel oldható meg, búcsúintés Törökországnak Ipsala után 10 kilométerrel fog bekövetkezni, majd a szigeti átkelés a Keramoti- Thassos kompjárattal. Ez azt is jelentette, hogy további Márvány-tengeri programot, hajókirándulást, Kapidag-félszigeti látogatást nem iktattunk be.

Kiadós pihenő, ebéd, pakolás, majd búcsú a kempingtől és koraeste, ismerősként, ismét Erdekben parkoltunk le. A lányoknak még természetesen volt vásárlási kedvük, de az előttünk álló útra is kellett egyet-mást venni. Elfogyasztottuk kebab-búcsúvacsoránkat, majd este kilenckor nekivágtunk az éjszakának.

Kellemes volt autózni az éjszakában, a forgalom se volt túl elviselhetetlen. Nem takarékossági megfontolásból választottuk az éjszakai utazást, csupán azért, mert a reggeli, első komppal szerettünk volna átmenni a görög szigetre. Ez által thassosi első napunk teljes értékű lehet. Számolni kellett a határátlépés esetleg időigényes procedúrájával is.

Éjfél körül értünk a komp-kikötőbe, ahol az indulásig csupán néhány percet kellett várakozni. A viteldíj ugyanannyi volt, mint jövetkor, de itt felszámoltak kétmillió kikötői illetéket is. A komp meglehetősen elhanyagolt volt, ezért nem bántuk, hogy az utazás nem tartott sokáig. Megtanultuk a leckét, a jegyeket megőriztük, mert számoltunk a túloldali utóellenőrzéssel, ami be is következett.

A Kavak- Kesan- Ipsala török útvonal már ismerős volt, ezen a határátkelőn sem először jártunk. A tankolást úgy időzítettük, hogy a görög oldalig legyen elég a benzin, mert a másik oldalt az olcsóbb. A benzinkútnál még időztünk egy keveset, elköltöttük maradék millióinkat. A határig hátralévő szakaszon összegeztük az eddigi, hét helyszínen eltöltött 18 kempingéjszaka tapasztalatait, megpróbáltuk kideríteni, hogy kinek-kinek hol és mi tetszett a legjobban. A kempingeknél Kusadasi és Göreme volt a nyerő, de a többi kempingre sem volt különösebb panasz. A helyszínek és élmények vonatkozásában a vélemények megoszlottak, mindegyik szolgált néhány maradandó emlékkel. A társaság egyhangúlag azon a véleményen volt, hogy nem lenne büntetés, ha még egyszer végig járhatnánk az általunk megtett utat. A maival együtt, már a huszadik napunk telik.

Ritkán fordul elő, hogy annak örültünk, hogy a határon az előttünk álló sor láttán kétórás várakozással kellett számolnunk, de ezt nem bántuk, bevállaltuk a pihenésnek ezt a formáját. A török kiléptetés technikáját illetően, tudtak újat produkálni. Először egy elő-ellenőrzés történt, majd az araszoló előrehaladás után következett a formális útlevélkezelés és az ugyancsak formális vámvizsgálat. Badarság lett volna azt hinni, hogy ezzel már el is köszöntünk Törökországtól. A sorompó felnyitását megelőzte egy utóellenőrzés, úgy látszik, hogy a kollegák itt se nagyon bíznak meg egymásban.

Párszáz méter megtétele után fogadott bennünket a valamelyest felújított görög határállomás. Elsőnek az volt a szembetűnő, hogy az Olimpiára delegáltaknak külön sáv volt biztosítva, amit bárki, így mi is használhattunk.

A beléptetés formális és gyors volt, az eddigiektől csupán annyiban tért el, hogy három személy kizárólag a biztonsági ellenőrzéssel foglalkozott, ami a mi esetünkben abból állt, hogy a hátsó ülés három hölgy-utasát nyomatékosan szemrevételezték, udvarias kiszállításuk pedig alvázkörüli- és futómű ellenőrzést szolgált. Megszűntünk milliomosnak lenni, az euró-zóna területére léptünk.

A görög etapot egy, közvetlenül a belépést követő, és egy, kilépés előtti tankolással szándékoztunk teljesíteni. A határtól már autópályán haladhattunk tovább, miként az előző évben is. Az első benzinkutat a tábla 110 kilométerre jelölte, ezért kénytelenek voltunk letérni a pályáról, ugyanúgy, mint tavaly, pedig akkor úgy tájékoztattak, hogy jövőre elkészül a Kelet- Nyugat irányú autópálya teljes szakasza, a török határtól, a nyugati parton fekvő Igoumenitsáig (kikötő Corfu és Olaszország felé).

Nem volt könnyű az éjszaka közepén benzinkutat találni- ez Törökországban egyáltalán nem okozhat gondot. Tankolás közben a kutas elmesélte, hogy a pályaépítés üteme lelassult, mert minden kapacitást az olimpiai létesítményekre kellett fordítani, az ottani lemaradás pótlására. Ennek következtében az autópályából továbbra is hiányoznak szakaszok, az Észak- Dél irányú pálya gyakorlatilag már korábban elkészült, az Olimpiának mégiscsak ez volt a fő iránya.

A görög útviszonyokat már ismertük; általában jó minőségű, széles utakon lehet autózni, nemcsak a főutakon. Tankolás után visszatértünk a pályára és kényelmesen haladtunk Kavala irányába, hogy előtte Keramoti, a kompkikötő felé térjünk le a főútról.

Útközben, a beszélgetések során vissza- visszatekintettünk Törökországra. Emlékeztünk az indulásunkat megelőző figyelmeztetésekre, melyek az ottani belbiztonságra vonatkoztak. Balázzsal elmeséltük a lányoknak korábbi, a Rhodos-i visszautunk élményét. Akkor Marmarisból Istanbul felé vettük az irányt, ahol három napot töltöttünk. Csapatunk további két tagja kisebbik lányom és Szandra anyukája volt, élettársi minőségben. Szállodánk a város egyik fő ütőerét képező Ordu Cadesi közelében volt, közel a Beyazit-toronyhoz és az egyetemhez. A második napon egy közeli cukrászda teraszán fagyiztunk, amikor arra figyeltünk fel, hogy az utca másik oldalán lévő szálloda előtt, tőlünk 30 méterre, magyar turisták pakolnak be indulásra kész buszukba.

Néhány perces beszélgetés és információcsere után kívántunk nekik jó utat.

Alig haladtunk el tőlük néhány méterre, amikor 2-3 robbanásszerű zajra fordultunk meg. A néhány perccel előbb még kihalt utca, rohanó emberekkel, szirénázó rendőrautókkal és mentőkkel telt meg, hordágyakon vérző sebesülteket vittek. Estefelé sikerült megtudnunk, hogy plasztikbombák robbantak egy bulgár-török koprodukciós banda-leszámolás eredményeként. A magyar busznak semmi köze nem volt az eseményekhez, csupán annyi, hogy nem jó időben és nem jó helyen volt. A busz ablakait, szélvédőit már összeragasztották, a kisebb karcolásokat szenvedett sofőrt ellátták, a helyszínre érkezett magyar konzul segítségével indulhatott a busz hazafelé. A cukrászda teraszán felborult székek és asztalok, üvegtörmelékek utaltak a korábbi eseményekre. A történteknek hírértéke volt, az esti híradó a TV-ben részletesen beszámolt róla, a másnapi sajtó címlapon hozta. A Magyar Televízió is átvette a török híradást, miután hazajöttünk, az első hozzátartozói kérdés az volt, hogy reméljük, nem voltatok ott.

Mostani utunk, ilyen szempontból élményszegény volt. Nem raboltak ki, nem loptak meg, a biztonsággal sehol sem volt problémánk, biztonságérzetünket legalább otthoni szinten tudtuk tartani. Ehhez természetesen az utazónak is partner kell, hogy legyen, egyébként bárhol, bármikor érhetik az embert kisebb-nagyobb kellemetlenségek, legyen az a világ legfejlettebb pontján, vagy Magyarországon, de akár Törökországban is.

Az autópályáról letérve mintegy húsz kilométert kellett még autóznunk Keramotiig, a kompkikötőhöz. Jól időzítettünk, mert a behajózás már folyamatban volt a reggeli, első kompra.

A törökökhöz viszonyítva árváltozás történt, itt már 20 €-t kellett fizetni. Egy vadonatúj, de legalábbis újszerű állapotban lévő vízi járműre irányítottak. A szardíniás dobozban a halacskáknak több helyük van, mint a kompon az autóknak.

Tisztaság, rend, kulturált kiszolgálás, légkondicionálás és kellemes zenehallgatás mellett a negyvenperces hajókázás mindenkinek élmény volt, de elsősorban Timinek és Anitának, mert ők először ízlelgették Görögországot. A kiszállásnál nem volt utóellenőrzés.0

A thassosi jegyvásárlásnál is tapasztaltuk, hogy más dimenzióba kerültünk az árszínvonalat illetően. A Drachmás időben még szimpatikus árak az euró bevezetésével jelentősen megemelkedtek.

Maga a sziget csaknem kör alakú, kerülete közel 100 kilométer lehet, ezért teljesen mindegy, hogy a sziget, ugyancsak Thassos nevet viselő fővárosából, ahol kikötöttünk, melyik irányba indulunk úti célunk, Pefkari felé, ami mindkét irányban 45 kilométer távolságra fekszik. Mi a keleti parton, Dél felé indultunk el. Választásunkat az indokolta, hogy 9-10 óra között akartunk a kempingbe érni, ezért volt időnk megállni Patamia-ban, annál a kedves öbölnél, ahol hosszú, homokos a part, és mindig nagy hullámok vannak.

Itt is van egy nagyon színvonalas kemping, de eddigi próbálkozásaink mindig kudarcot vallottak, állandóan teltház volt.

Rutinszerűen megálltunk a kempingnél, és csodák-csodájára, tárt kapukkal vártak bennünket napi 30 €-ért. Ennek ellenére, kitartottunk eredeti elképzelésünk mellett, azaz Pefkarinál. Abban is biztosak voltunk, hogy az ottani ár 25 € fog lenni. Még megálltunk egy üzletnél az árak tesztelése céljából. Azt tapasztaltuk, hogy a tavalyi árakhoz képest, itt nem érződik az Olimpia árfelhajtó hatása, Athén, meglehetősen távol van.

Nyugodt tempóban autóztunk a kanyargós, szerpentines, tengerparti úton, áthaladva néhány kisebb, turizmusból és idegenforgalomból élő településen. A Nap sugarai kellemesen melegítették a reggeli, párás levegőt.

Alig voltunk tíz kilométerre célpontunktól, amikor egy apró figyelmetlenség következtében sikerült leamortizálni a jobb első felnit és keréktárcsát. Történt, hogy nem vettem kellően figyelembe a jobb oldalt húzódó esőelvezető csatorna szegélyét. A kerékcserét a kempingig el lehetett halasztani, de nyilvánvaló volt, hogy a napi program egy fakultatív szervizlátogatással fog bővülni.

Fél tíz lehetett, amikor a kemping recepciójához értünk, ahol ismerős hölgy, a tulaj fogadott bennünket. Mellőzve a részletkérdéseket és a házirend ismertetését, kísért el csaknem arra a helyre, ahol egy évvel korábban állt a sátrunk. Kedves volt tőle, hogy előzetes helyfoglalás nélkül is fenntartotta a helyet, holott az igazság az, hogy a kempingben legfeljebb fél ház lehetett.

Rutinszerűen történt minden, az előző évhez képest semmi változást nem tapasztaltunk. A lányok szemrevételezték a vizesblokkot, a néhány méterre lévő partot, megtörtént a kerékcsere, csináltunk egy próbautat, minek eredményeként a szerviz mellett döntöttünk. Megbeszéltük az ebédet, Balázs, Timi kíséretével vállalta az anyagbeszerzést, amihez be kellett sétálni Potosra, mintegy nyolcszáz méter távolságra.

21. nap ( kedd ). P e f k a r i

Erdektől Pefkariig 530 kilométert autóztunk, ami azt jelenti, hogy induláskori kilométer-elképzelésünket már teljesítettük, ezideig 6840 kilométert tettünk meg. Pontosítottuk a dátumot is, augusztus 24-ét mutatott a naptár, ami keddi napra esett.

Szandra kifejezett kívánságára Milanói makaróni ismétlés történt ebéd formájában. Timi és Anita is gyorsan megbarátkoztak az új hellyel, az országváltás zavartalanul történt meg. A nap hátralévő része strandolással és a kemping belakásával telt el, na és az autóval kapcsolatos fakultatív programmal. Három kilométer távolságra, Limenaria-ban vállalták az átvizsgálást, a futómű korrekciójának elvégzését. A kocsi hiánya nem zavart bennünket, mert autómentes ittlétet terveztünk.

Korábban, Görögországot már többször körbejártuk, hol részleteiben, hol nagy falatként, egy tételben. Thassost többször is céltalan pihenésre szántuk, elsősorban közelsége miatt, hiszen alig több mint ezer kilométerrel elérhető.

Ismertük a kempinget is, a tengerpart pár méterre van, ami homokos- apró kavicsos, két, kulturált vizesblokkja van, állandóan van melegvíz, a sátortól néhány lépésnyi távolságra található az étterem és egy kisebbfajta bolt.

A település a kempingtől néhány lépésre van, szállodából, apartmanokból, néhány üzletből és vendéglőből, valamint strandból áll.

Az estét Potos-ban töltöttük. Az Efest felváltotta az Amstel és a Heineken, a török kebab helyébe a görög gyros lépett. Az ekmek jobb, mint az itteni kenyér, az üdítő választék bőséges. Gyümölcs- édesség- fagyi tekintetében minden, ami szemnek, szájnak ingere. Ez a kistelepülés is rátelepszik a tengeröbölre, kis kikötőjével együtt. Bazársor helyett apró üzletek követik egymást, turistacsalogató árukínálatukkal. A vendéglőkből kellemes görög zene hallatszik, de itt már nyelv, vagy hangzásazonosságot nem téveszthetünk. Az élet itt is az esti órákban kezdődik, és az éjszakába nyúlik.

Az esti sétálgatás színfoltja, a korábban már beígért, Timi és Anita által még nem ismert palacsinta megkóstolása volt. Méretes, 30-35 cm átmérőjű palacsintákat sütöttek, amit szinte bármivel megkentek, megtöltöttek. Lehetett választani csokist, kókuszost, banánost, sajtost, sonkást- a választékot szinte lehetetlen felsorolni. Árfekvése is elfogadható volt, 2-2,50 €-t kértek érte.

Hazafelé megejtettük a szükséges bevásárlást, a következő nap kizárólag strandolásra, pihenésre volt szánva.

Elmúlt már éjfél, amikor nyugovóra tértünk.

22. nap ( szerda ): P e f k a r i

Nem kapkodtuk el az ébresztőt, majd egy kiadós reggeli következett, amit zömmel hazaiból oldottunk meg. A délelőtt strandolással telt, majd ebédre a zacskós leves-készletünkből választottunk. Balázzsal délután kettőre mentünk a kocsiért, amihez taxit vettünk igénybe. A rendelésért 0,5, a fuvarért 2 € -t kellett fizetni. A Thalia rendbejött, számla nélkül, de európai árszinten. A délután a délelőtt folytatásával telt el, közben megírtuk esedékes fax-levelünket. A fax feladásához a recepcióra kellett menni, ahol a főnök asszonyra várni kellett, így volt idő egy kis beszélgetésre a férjével.

A férj 81 éves görög úriember, aki 25 évet dolgozott az NSZK-ban, szóhasználatával élve ott annektálta a most 60 éves német feleségét, akivel együtt 20 éve tértek vissza Görögországba. Azóta üzemeltetik a kempinget, ők is a kemping területén, takaros villájukban laknak. Afelől nem lehet kétség, hogy ki a főnök. Az öregúr egy kicsit elnémetesedett, reggel korán körbejárja a kempinget, de este sem fekszik le addig, amíg az utolsó villanyt, vízcsapot le nem ellenőrzött. Ezzel szemben a német feleség akklimatizálódott a mediterrán szokásokhoz, 11-kor még guten Morgen-t köszön.

A kempingben rend és fegyelem uralkodik. 91 sátorhely van kialakítva, megszámozva, a járműveknek külön parkolók. Tűzrakás csak a kijelölt helyeken képzelhető el. Közvetlenül a tengerparton, két sorban lakókocsik vannak letelepítve, állandó jelleggel. Ezek tulajdonosai zömmel német, francia, holland nyugdíjasok, akik az év jelentős részét a kempingben töltik. Nyugdíjukból kényelmesen megélnek, míg otthoni lakásukat jó pénzért kiadják bérbe. Nem rossz üzlet ez sem.

A német precizitásra jellemzően, itt már nem lehetett alkudni, a tarifa egy napra 25,20 € volt. Itt fordult először elő, hogy számlát is kaptunk. Némi nagyvonalúságot is tapasztaltunk, mert a taxi-rendelésért ugyan fizetni kellett, de a faxot már ingyen adták fel. Az öregúr is panaszkodott a turistaforgalom megcsappanására, de azt nem az Olimpiának tulajdonította. Egyébként túl nagy érdeklődést az Olimpia iránt itt sem tapasztaltunk.

Alig esteledett, amikor ismét Potos felé vettük az irányt. Sétálgattunk az egyre sűrűbbé váló tengerparton, mólón, nézegettük az üzletek kirakatait, hallgattuk a kiszűrődő zenét. A lányokban még maradt némi vásárlási szándék, az meg végképp nem fordult meg a fejükben, hogy esetleg maradvány aprópénzzel térjenek haza.

Egyetértett a társaság abban, hogy a következő, most már igencsak utolsó nap is pihenésre lesz szánva, valamilyen vízi-menü beiktatásával. Ennek a pontosítását másnapra halasztottuk. Vacsoraként elfogyasztottunk egy-egy gyrost, palacsinta-körüli áron. Nem siettünk vissza a kempingbe, később még fagyi, sütemény és a szokásos bevásárlás következett, majd öten úgy gondoltuk, hogy megbírózunk két palacsintával is.

Visszaérve a sátrunkhoz, a rajtam kívüli társaság emlékeztetett arra, hogy névnapom van és ebből az alkalomból egy görög zászló mintázatú, fejfedővel ajándékoztak meg. Jólesett, miként nekifogni az utolsó előtti kempingéjszakának is. Ma sem autóztunk.

23. nap ( csütörtök ): P e f k a r i

Kényelmes ébredés, komótos reggelizés után Balázs feladata volt a vízi-program pontosítása. Ehhez át kellett sétálni a szomszédos öbölben lévő Albatroshoz, ahol bérelni lehetett motorcsónakot, jetskyt, banánozásra, vagy ejtőernyőzésre lehetett befizetni. A csónakbérlést részesítettük volna előnyben, de ötfős létszámunk nem volt nyerő. Maradtunk a jetsky mellett, délután kettőre ütemezve.

Időnkbe belefért egy kártyaparti, majd strandolás és laza ebédfőzés következett. Balázs Szandrával, Timi Anitával a háta mögött vették birtokukba a szelíd hullámokat. A húsz perc gyorsan eltelt, 40 € -ba került.

Még délután rendeztük a kempingszámlát (75,60 €), megegyeztünk abban, hogy másnap délkörül indulunk haza. Pihenés és strandolás közben megbeszéltük a másnapi útvonalat is, ami különösebb újdonsággal már nem szolgálhatott. Telefonon is meg kellett erősíteni hazatérési szándékunkat és érkeésünk várható időpontját.

Este átsétáltunk Pefkariba, majd Potosra. A lányok pénztelenítették magukat, vettek még némi apróságot, majd következett a gyros, később pedig a palacsinta. Bevásároltunk a másnapi, valamivel több, mint ezer kilométeres útra. Éjfél után vettük birtokunkba a sátrat.

24 – 25. nap ( péntek- szombat ): u t a z á s h a z a f e l é, augusztus 27-28.

Kényszer nélkül, de időben sikerült felkelni. Kiadós reggelit készítettünk, majd nekifogtunk a pakoláshoz, lemostuk, kitakarítottuk az autót. A nyugodt tempó azt eredményezte, hogy már majdnem dél volt, amikor elköszöntünk és elhagytuk a kempinget. A thassosi kört folytatva mentünk a főváros Thassos, egyben a kompkikötő felé.

Ezen a félköríven is változatos volt a táj, az út pedig kifejezetten jó minőségű, nemrég újították fel. Amikor a kikötőhöz értünk, a behajózás már megkezdődött, nem kellett várnunk, elég volt ismételten kifizetni a 20 € viteldíjat, majd a komp menetrendszerinti pontossággal indult. A sirályok végigkísértek bennünket, majd a szárazföldön, Keramoti már ismerősként fogadott bennünket.

Mindhárom lánynak hosszú haja volt. Az utóbbi napokban azzal szórakoztak, hogy egymás haját apró tincsekbe fonták, ami fejenként 150-200 tincset jelentett. Ez nem volt kis munka, de megvolt az eredménye, mert egyiküknek sem lobogott a haja, bár a kompon igen erős szél fújdogált.

Pefkari- Thassos- Keramoti- Kavala- Drama- Serres- Kulata volt az útvonalunk, 232 kilométer hosszan. Keramotiból a főútvonalra érve, az első feljárónál az autópályára hajtottunk, ami elkerülte Kavalát. Ez egy nagyon kellemes, barátságos város, de a koradélutáni hőségben nem volt kedvünk városnézéshez, megelégedtünk azzal, hogy elhaladtunk Filipi mellett. A társaság végig jól érezte magát, akár, még maradni is lett volna kedvünk, de jöjjön, aminek jönnie kell alapon, belenyugodtunk a hazatérésbe.

A határ előtt, még a görög oldalon, teletankoltuk a kocsit, a bulgáriai szakaszt leva és megállás nélkül szándékoztuk megtenni. Serresnél fogyasztottuk el búcsú-gyroszunkat. A határon alig kellett várakozni, mindkét oldalon gyorsan és kulturáltan engedtek utunkra. Bulgáriába lépve, természetesen következett a fertőtlenítés és az úthasználati díj beszedése, amiért most összesen 6 €-t kértek.

A bulgáriai szakasz 429 kilométert jelent a Kulata- Szófia- Vidin- Bregovo útvonalon. Délután ötkor léptük át a határt, és úgy számoltunk, hogy tizenegykor fogunk a bulgár- szerb-montenegrói határon lenni.

A határtól néhány kilométerre, már teljesen felújított útszakasz fogadott bennünket, egészen Szófia közeléig. Ez az út uniós finanszírozással épült, amit több tála is jelzett. Valószínű, hogy határidőre el kellett, hogy készüljön, ugyanakkor a bulgár feladat, a Szófia előtti szakasz, már nehezebb feladatnak bizonyult. A főváros előtt mintegy negyven kilométerre, terelőút következett, így a városból kivezető, illetve azt elkerülő szakaszhoz sem az általunk ismert helyen értünk. Időben sikerült megtalálni a megoldást, így az esti városnézéssel nem túl sokat bajlódtunk. Éreztük, hogy a terelőút miatt lesz némi késés, ráadásul Szófia és Vidin között egy, mintegy 70 kilométeres hegyi szakaszt is teljesíteni kellett. A városból kiérve, volt egy kis bizonytalanságunk az útvonalat illetően, de rövidesen megnyugodtunk, mert elhaladtunk a már többször megcsodált, pompájával a környezetébe egyáltalán nem illő, újgazdag-szimbólum kastély előtt.

A hegyi szakasz leküzdése sem okozott gondot, kényelmes, 70-80 kilométeres tempóval araszoltunk Vidin felé. Az út minősége bőven hagy kívánnivalót maga után, de az elő- előforduló vasúti átjárók a legveszélyesebbek, minőségükre nem lehet jelzőt találni.

Vidinnél nem kell bemenni a városba, előtte tábla jelzi balra, a határhoz vezető utat. Kikerültük a Vidin- Calafat dunai kompátkelést, ezzel megspóroltunk néhány kilométert és némi €-t, de közbeiktattunk a volt Jugoszláviából egy darabot. Bregovó egy jelentéktelen forgalmat mutató határátkelő, rajtunk kívül más utas nem zavarta a hivatalnokok éjfél utáni nyugalmát, de így is eltöltöttünk egy fél órát.

A másik oldalon, most már Szerbia és Montenegróban hasonlóan nyugodt kép fogadott, azzal az eltéréssel, hogy itt a sorompó felnyitására kellett ugyanennyit várni, majd azonnal tovább is engedtek bennünket, annak ellenére, hogy a vámos egy hölgy volt. Az időveszteséget azonnal visszanyertük az időeltolódás jóvoltából. Óráinkat nem állítottuk vissza, mert tudtuk, hogy átmeneti állapotról van szó, ami addig tart, amíg leküzdjük a Romániába vezető 81 kilométert.

Útvonalunk Bregovo- Negotin- Kladovo- Turnu Severin volt, meglehetősen közepes minőségű úton, csekély forgalom mellet. A szerb kiléptetés érdektelen és zökkenőmentes volt, miként a Vaskapu duzzasztógátján áthaladva a román beléptetés is. A román vámost leginkább a törökországi viszonyok és árak érdekelték, majd jó utat kívánt. Éjszaka lévén még a fertőtlenítés is szünetelt. Turnu Severinbe nem kellett bemenni, közvetlenül Temesvár felé vehettük az irányt. Orsováig a Duna mellett haladtunk, majd következett egy ötven-kilométeres hegyi szakasz, kényelmes, nyugodt tempóban. Lugojban, a MOL-kútnál tankoltunk, és tartottunk egy rövid pihenőt is- kulturált körülmények között.

Temesváron nem kellett áthaladni, de a terelőút emlékezetesen kátyús, rossz minőségű. Éledezett a város, kezdődött a reggeli csúcsforgalom. Aradi helyismeretünket kihasználva, nem az elkerülő utat választottuk, hanem a városon átvezető, rövidebbet. Kiérve a városból, a határig már csak 25 kilométer volt hátra. Közvetlenül a határ előtt, indulási benzinkutunknál teletankoltunk, és ezzel letudtuk a román szakasz 276 kilométerét is, azaz a Thassosból hazavezető 1018 kilométert.

Ez a távolság, és az utazással eltöltött idő a társaságot már nem tudta megviselni. Precíz könyvelésünknek köszönhetően összeállt körutazásunk kilométer-felhasználása, ami 7858 kilométert tett ki, lényegesen meghaladva a tervezettet, de a többlet üzemanyagköltséggel megbírkóztunk. Az autó fogyasztása viszont normán belüli, 7,2 volt.

A kúttól elindulva már láttuk, hogy a határon igen élénk a kilépő forgalom, legalább kétórás várakozással kell számolni, ami tíz óra körüli landolást jelent, ezért még korainak találtuk hazatelefonálni.

A gépkocsik rendszáma alapján Európa minden nációja felsorakozott előttünk, 150-200 autó és személyzete várt a kiléptetésre. Augusztus 28-a és szombat volt, vészesen közeledett a tanítási szünet vége. A náció-kavalkád csak látszat volt, mert románon kívül alig akadt más nemzetiségű utas. Ezek a románok még időben dobbantottak és szóródtak szét Európában.

Volt időnk rövid mérleget készíteni. 25 napot voltunk távol, ebből 21 volt a kempingéjszaka. A kempingekért átlagban napi 12,5 €-t fizettünk, tehát sikerült az elképzeléseken belül maradni. A költőpénzzel is jól gazdálkodtunk, még néhány csík cigarettára is maradt pénzünk.

Egyöntetű volt a vélemény, hogy nem hiányzott egyetlen utazási iroda közreműködése sem, aligha vállalnának be egy ilyen jellegű utat, ráadásul a mi költségvetésünknek is tettsző szinten, kényelmi igényünk is ki volt elégítve, mindenki meg volt elégedve az önmagunknak biztosított ellátással.

Anita már most bejelentette helyfoglalási igényét a jövő évre, Balázs és Szandra szerint pedig nélkülük úgy se mernék elindulni. Timi, végzett idegenvezetőként, nem lehetett döntésképes állapotban. A fiatalokat minden elismerés megilleti, a gyűrődéseket egyetlen zokszó nélkül viselték el.

Miként tavaly is, most is körvonalazódtak a jövő évi elképzelések.

Az egyik elképzelés szerint folytatjuk Törökország felfedezését, hiszen otthagytuk a Fekete-tenger partvidékét, a keleti részeket, de a Földközi-tenger Antalyától keletre fekvő partját is. Kelet vonzásában több veszély is előttünk állhat; vajon képesek lennénk-e kihagyni Jerevánt, az Ararátot, meg tudnánk-e állni, hogy ne ruccanjunk át Iránba és Szíriába.

Másik lehetőségként felvetődött, hogy Olaszország, Nápolytól délre fekvő része és Szicília még nincs felderítve.

Balázs az újítás kifejezett igényét is felvetette egy spanyol-portugál körutazás formájában. Természetesen csábító Gibralrár és Marokkó is.

Árfekvését illetően Törökország feltétlenül előnyt élvez, elég csupán a kempingárak egyharmadára gondolni, vagy az autópályadílyak lényeges külömbségére.

Bármelyik úthoz közel tízezer kilométerre van szükség, harminc napnál pedig nem szabad alább adni, de az „időveszteség” a járulékos költségek oldalán kamatostul megtérül.

A határátlépés mindkét oldalon simán ment, alig múlt el tíz óra, amikor találkoztunk az itthonhagyottakkal. Nem maradhatott el az egymás szavába-vágó módon előadott élmények felidézése sem.

Amikor ezen történéseket papirra vetem, már többször visszaidéztük az élményeket, azokat a fotó- és videofelvételek segítségével másokkal is megosztottunk, eltelt, születésük óta legalább két hónap.

Mielőtt a befejező pontot is helyére tenném, a naptárra pillantok; a jelzett nap pirosbetűs, 2004. november 7.-e van.

Névhasználatomat illetően, pótlólag, egy magyarázattal még tartozom.

Szandra, életkorából adódóan még önállóan nem volt járásképes, szókincse is a gagyogás kategóriájába tartozott, amikor, az anyjával fennálló élettársi kapcsolat révén, közvetlen környezetembe került. TV-függősége már ekkor kezdett kialakulni, akkor még a mese szintjén. Volt egy sorozat, melynek egyik jegyzett alakja Tündér Lala volt. A beszélőke kezdeti formálódásával a „keresztnév” volt könnyebben megjegyezhető, mellyel engem tisztelt meg.

Az évek múltával sem adományozta a vezetéknevet, meggyőződése még ma is, hogy annak jelző-jellege nem illik rám, ezért ifjú keresztanyám jóvoltából maradtam:

Lala

A szerző írásai Az Útikalauzban

Lala: 49 napos dél-nyugat európai autós túra – 2007

LALA: Akcakoca, Ünye, Ararát-hegy, Diarbakir, Dogubayazit, Nemrut-hegy, Kappadokia, Isztambul – Törökország – 2005

Lala: Bepillantás Törökországba (is) 2004

Lala: Szlovén előétel – olasz falatok 2006

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  E-mail: szerkesztoutikalauz.hu