Mohl Miklós dr.: Thaiföldi pihenés kalandokkal – 2010
Érdekes beszámoló egy előre megtervezett, de a helyszínen spontán módon szervezett háromhetes kirándulásról. Sok információval, hasznos tippekkel és látványos képekkel
Bangkok, Chumpon, Koh Tao, Nathan, Koh Samui, Railay-félsziget, Phi-Phi-szigetek, Phang Nga-öböl, Krabi Town, Ao Nang
Az útiterv röviden a következő volt: négyen – két házaspár – Helsinki érintésével utazunk Bangkokba. Az első szállás egy bangkoki ismerős (Bee) lakásának közelében lesz. Ő jön elénk a reptérre, s akit korábban már sikerült lebeszélni arról, hogy a továbbiakban is kísérjen minket, mivel megrögzött hátizsákos, egyéni utazók vagyunk. A várható nagy meleg miatt Bangkokban csak két-három napot töltünk, majd vonattal irány Dél, a tengerek partja, egy-egy éjszakára Hua Hin majd Chumpon. Onnan hajóval a Thai-öböl két szigete Koh Tao és Koh Samui – 2-3 napra -, majd komppal vissza a Maláj-félszigetre.
Ázsiai úticélok az Útikalauz.hu oldalain nagyobb térképen
Don Sak és Suratthani érintésével utazás busszal a végcél Krabi/Ao Nang, Railey és az Andaman tenger partközeli szigetei (Phi Phi,…) üdülőparadicsomába. Bangkokba hasonló módon utazunk vissza úgy, hogy közben a legjobbnak talált helyen több napot maradunk. A hazautazás előtt 3 nappal érünk vissza Bangkokba. Megnézzük a modern részeket, Bee új lakását és próbáljuk szárazon átvészelni a Szongkran (thai újév) megpróbáltatásait.
A március 23-tól április 14-ig tartó utazást thai ismerősünk kedvéért választottuk, aki egyetemi oktató és ekkor van oktatási szünet. Amikor kiderült, hogy ez a periódus az esős évszak előtt tapasztalat szerint az év legforróbb időszaka, az útitervből kihúztuk a Bangkok körüli, vonattal tervezett kirándulásokat, és egyre inkább a tengerhez közeli útvonalat preferáltuk.
Az indulás előtt természetesen többször is áttanulmányoztuk az útikalauz.hu-n és a neten elérhető bőséges anyagot. Ha volt valami, amitől nagyon tartottunk, az a várható nagy meleg. E megpróbáltatást a vártnál sokkal jobban viseltük, s nem is volt nehéz hozzászokni. Ami viszont váratlan volt, és nem derült ki korábbi útleírásokból az az, hogy a tengervíz is rendre melegebb annál, mint amit üdítő-frissítőnek lehet nevezni.
Koradélután érkeztünk Helsinkibe – itt szálltunk át -, ahol kemény tél fogadott. Könnyen megtaláltuk a buszt, ami a belvárosba vitt. A fagyos belvárosban addig sétáltunk, míg a hideg vissza nem kényszerített a reptérre.
Helsinki befagyott kikötője
Az igazi hidegzuhany ekkor ért bennünket. A gépünket állítólag javították, és az indulást 23:30 helyett biztosan későbbre jelezték, de azt nem lehetett tudni, hogy mikor. Éjjel 2 körül végre elindultunk. A repülés sima volt. Hulla fáradtan, eléggé bosszantó volt a lassú beléptetés az országba, a 30-40 perces sorbaállás, a túlzóan precíz ellenőrzés – pld. érkezéskor és elutazáskor is lefényképeztek.
Az első meglepetés a reptérről a hotelig vezető kb. egy órás, többnyire autópályán vezető úton ért bennünket. Tudtuk, hogy Bangkok óriási, de azért ilyen méretekre nem számítottunk. Olyan volt, mintha egy gyönyörűen kivilágított, reklámfényes amerikai nagyvárosban járnánk. Aztán Bee-t kértük, hogy egy olyan helyre menjünk vacsorázni, ahova főleg a helyiek járnak.
Minden kb. olyan volt, mint amilyennek vártuk. Már az első étkezés is nagy élmény volt. Mindent megkóstoltunk, az ételek többsége ízlett, a csípős szószokkal kellően óvatosak voltunk, s az óriási üvegkancsóban kihozott sör (Chang) gyorsan feledtette az odautazás fáradalmait.
Másnap reggel öcsémmel pénzváltás indokkal tettünk egy nagy sétát a hotel környékén. Kellemes csalódásként ért minket, hogy a város jóval rendezettebb, persze thai módra, mint amire számítottunk. Az utcakép, ami jobban már nem is különbözhetne az otthonitól, bőséges turisztikai érdekességgel szolgált. Például különösen tetszettek a cserepes virágokkal díszített buszmegállók és az útszéli, gondozott, formára nyesett bokrok. Ilyet sokfelé láttunk Bangkokban.
Thai zöld-kultúra
Egy, a sok virágos csatorna közül
Első taxis utunk – a jó tanácsot megfogadva, a taxit a hotel recepcióval hívattuk – jól sikerült a közeli Sathorn Pier-hez (hajóállomás), ami a 33 állomást érintő expressz hajójárat egyik végállomása is. Ez a járat a Chao Phraya-folyó mentén, Bangkok közepét átszelve, a fő tömegközlekedési eszköznek tűnt. A nagy nyüzsgésben, némi nehézség árán sikerült azonosítani a keresett járatot. Csak be kell szállni s fizetni a hangos pénzcsörgetéssel járkáló kalauznak. A jegyár némileg függ a távolságtól – 13 vagy 19 Baht (B), 1 B = 6 Ft – de nem nagyon foglalkoztak vele. Nagyon kell figyelni a többféle járat közül az expressz kiválasztására, és már indulhat is a kényelmes ismerkedés Bangkokkal. A turistáknak kínált elegánsabb hajó csak délután 4-ig jár, és jóval drágább (200 B, napijegy). Kimondottan ajánljuk másoknak is, hogy kezdjék Bangkok megismerését az expressz hajóval. Előnyök: olcsó, kellemes a nagy melegben is, elég sűrűn jár, így kiválóan alkalmas a többségében folyó közeli látványosság felkeresésére. Mi első utunkon elmentünk a végállomásig, és csak visszaúton szálltunk ki a tervezett helyen, a Grand Palace-nál.
Bangkok, a Sathorn hídnál, nyüzsgő vízi élet
Az expressz hajójárat másik végállomásánál
Jellemző a következő eset a thai emberekre, akik szerintünk nem ismernek lehetetlent. Félúton, a folyó közepén egyszer csak leállt a hajó motorja, és hiába próbálták újraindítani. Az utasokkal zsúfolt hajó percekig csendesen sodródott a-folyó közepén. Már azon tanakodtunk, hogy miféle mentőakcióval próbálnak minket majd kijuttatni a partra, amikor az egyik hajós levetkőzött, beugrott a meglehetősen szutykosnak tűnő barna-folyóba, lehetett egy perc míg a víz alatt volt, kimászott és a hajó újra üzemképes lett. A hajó legalább egy órát ment a végállomásig. Itt vásároltunk először take-away ételt utcai árustól, amit visszaúton a hajón fogyasztottunk el, élvezve az új ízeket és persze a panorámát.
A Grand Palace-hoz (Nagy Palota) közeli Tha Chang Pier nevű kikötőben szálltunk ki. Csak nehezen tudtuk átverekedni magunkat az utcai árusok tengerén. Itt vettünk először közvetlen fogyasztásra előkészített ananászt és dinnyét, ami aztán napi rutinná vált.
A korábbi útleírásokban leírtakhoz hasonlóan, mi sem csalódtunk az utcai étkezésben. A 3 hét alatt többnyire így étkeztünk, mindent megettünk és egyikünknek sem lett semmilyen egészségügyi problémája. Persze azért gusztus szerint válogattunk a kínálatban. Árus pedig tengernyi van. Jellemző és megnyugtató, hogy szinte kivétel nélkül hasonló higiéniai technikával csomagolták az ételt, gyümölcsöt és a szószokat, mintha egységesen képeznék valahol ezeket a mini szolgáltató vállalkozásokat.
A Grand Palace-ba nem sikerült elsőre bejutni. Máig sem tudjuk biztosan, hogy akkor, koradélután, tényleg nem lehetett bemenni egy állítólagos buddhista rendezvény miatt, vagy valami tökéletesen megrendezett színjáték áldozatai lettünk, amiben az őrt álló katona és a tuk-tukosok egyik szervezője igen meggyőzően vett részt. Tehát, annak ellenére, hogy még itthon eleget olvastunk az ilyen esetek hamisságáról, elfogadtuk a csábító ajánlatot, és már száguldottunk is a Golden Mount felé szélsebesen. Ez az utazási mód kihagyhatatlan egy európai turista számára, rettentő mókás és még akkor is megéri, ha egyszer csak megállnak és elkezdenek könyörögni, hogy csak öt percre menjünk be egy adott üzletbe – ahonnan állítólag a pénzt az üzemanyagra kapják – tettetve a vásárlási szándékunkat, mert ha nem, akkor nekik végük van! Így aztán odaútban megnéztünk egy szabóságot, visszafelé meg egy ékszerüzletet is, ami végül is egyáltalán nem okozott különösebb kellemetlenséget, kivéve az óriási hőmérsékletkülönbséget a kül- és beltér között. (Tanulság: célszerű a városnézésre némi többletruhát magunkkal vinni, ami fontos lehet, egyes látványosságok megtekintésénél is.)
Kilátás a Golden Mount tetejéről
Részlet a Grand Palace csodáiból
A Golden Mount és a közeli gyönyörű templomok és egyéb épületek közötti árnyas parkolóban maradtak a tuk-tukosok, mi meg vagy egy óráig gyönyörködtünk a bőséges és gazdag látnivalókban. A Golden Mount, egy 77 m magas mesterséges domb, melyet érdemes megmászni a trópusi hőségben is. Sűrű növényzet borítja, és mesterséges vízesés is szegélyezi az utat. Fentről jó a kilátás a bangkoki háztetőkre, csak arra kell vigyázni, hogy az ember talpa meg ne égjen a forró kövezeten (ide már csak mezitláb lehet belépni. A talpam napokig fájt, úgy megégett a napsütötte turisztikai látványosságon.)
A Nagy Palotába az öltözködési előírások miatt „kis” bonyodalom árán jutottunk be. Lenyűgöző, óriási, felfoghatatlan stb.,tovább lehetne sorolni a jelzőket. Felkészülésnek ajánljuk a http://www.palaces.thai.net/day/index_gp.htm oldalon található körpanorámás fotók megtekintését. A méltán világhíres, rendkívül gazdag és tömény látnivaló-özönt nem lehet sokáig bírni. Mi kb. 1 óra után teljesen elteltünk a sok gyönyörűség láttán, meg aztán záróra is volt. Kint kiderült, hogy a lezárt területen kívül is bőven van, hasonlóan szép látnivaló. Ezt már csak futólag néztük meg, magunkat azzal nyugtatva, hogyha még egyszer eljövünk Bangkokba, akkor itt kezdjük a látványosságok bejárását.
Meglehetősen fáradtan hajóra szálltunk, hogy átjussunk a túlsó partra, és megkeressük a szállásunk. Figyelmetlenségből az expressz helyett a hasonló méretű turistahajóra szálltunk és csak ez után vettük észre, hogy ez valami más (sokkal rendezettebb, van idegenvezetés és persze a helyiek nem utaznak rajta, stb.) A 200 bahtos napijegyet akarták megvetetni velünk az expresszen érvényes 13 helyett, csupán 2 megállóért. Végül is, ha nem is könnyen, sikerült a tévedést rendezni. A Chao Phraya-folyó túlpartján a vártnál jóval többet gyalogoltunk az új, általunk választott hotel, Charlie House Pinklao,felé. (A bőséges netes info, http://www.charliehousepinklao.com/index.html, szerint egészen közel volt a-folyóhoz.)
Tudtuk, hogy nagyon közel vagyunk, de mégsem tudta senki pontosan megmondani, hogy hol is van a szálló. Egy idő után nem bírtuk tovább, és próbáltunk taxit fogni, de azok rendre nem értették (vagy inkább nem akarták érteni) az úticélt, pedig azt thai nyelven kinyomtatva is megmutattuk. Végül egy taxis megszánt minket. Ekkor derült ki, hogy csupán egy rendkívül forgalmas 2×4 sávos út másik oldalára kellett csak átjutni, ami a taxinak legalább 10 percbe telt. Onnan kb. 200 méterre egy csatorna túlpartján, magas kerítés mögött találtuk a képről már ismert kis idilli trópusi kertet és benne a szállót.
Reggeli Bangkokban, egy nagyon nyugis hotel kertjében
Bee, közben csomagjainkat ide szállította, így könnyen és gyorsan elhelyezkedtünk két napra az oázis-szerű kerttel rendelkező szállóban, amit nagyon megkedveltünk (Ár: 1200 B) a fekvése és csendje miatt. Ezt azért választottuk, mert Bee óvott attól, hogy az akkor már heves tüntetések által részlegesen érintett Khaosan Roadon szálljunk meg. (Két héttel később, felbátorodva meg kíváncsiságból is, azt is kipróbáltuk. Kettős megpróbáltatásban lett részünk: Az utcába csak egy katonai kordonon keresztül lehetett bejutni. Katonák védték az utcát és képezték az átmenetet a vörös-inges tüntetők által elfoglalt tér felől, melynek a túlsó végénél tovább a taxik sem jártak. Továbbá, az utca teljes hosszában „kemény harcok” folytak, óriási vízipisztolyokkal, melyekkel, a Szongkran egyik jellemzőjét alaposan félreértelmező külföldi turisták, tekintet nélkül mindenkire lőttek.)
Vacsorázási céllal mindkét este kisétáltunk a szállótól kb. 200 méterre haladó, már említett rettentő forgalmas útra. A járdát mindkét oldalon, sűrű sorban vacsorát kínáló kis mini-konyhák szegélyezték. Az utcakép olyan volt, mintha este a környék lakossága a főutcára tódulna, ki azért, hogy vacsorázzon, ki azért, hogy vacsorát készítsen és pénzt keressen. Sajátos hangulata volt az itt elfogyasztott vacsoráknak, amit nevetséges összegért kaptunk, s ami cirkuszi mutatványnak is beillő módon előttünk készült el.
Így készült a vacsoránk
Másnap, a hotel kertjében elfogyasztott reggeli után kisétáltunk a főútra, hogy taxival a folyóhoz menjünk. A második vagy harmadik taxis nehezen, de végre felvett. Útközben láttuk, hogy óriási dugó van a híd felhajtóján, tehát nagyon jó választás volt átkelésre a komp. Ekkor fizettük a legkisebb összeget taxira
. A 35 B alapdíj + 6 B (36 Ft!) négy főre a kompig (Pinklao Pier). A kompozás igencsak nagyon olcsó közlekedési mód. (A jó idő-kihasználás érdekében, a net segítségével érdemes előre megtervezni, hogy hol járnak kompok és hova lehet eljutni (sok helyre!) egy-egy 3 bahtos jeggyel.) A Chao Phraya túlpartjára érve, kíváncsiak voltunk a híres Khaosan Road környékére, így először arra sétáltunk. Egy utcasarkon éles fájdalmat éreztem a nagy lábujjamban. Belerúgtam egy, a járdából kiálló csavarba. Ijesztő volt az alaposan vérző seb látványa és a felismerés, hogy az utazáshoz gondosan elkészített gyógyszeres és elsősegély-csomagunk természetesen biztos helyen, a hotelben volt! Szerencsére hamar találtunk gyógyszertárat (sok van belőlük) és nem is drágák. Még azt is engedték, hogy a nejem a sebet ott lássa el. Aztán pihenés céllal is beültünk egy étterembe. Többfélét ettünk, nem tudtunk rosszat választani. Majd elsétáltunk a Wat Po-hoz, ami egy 44 m hosszú aranyozott, fekvő buddha. A templom és az azt körülvevő épületegyüttes megcsodálása után újabb csoda következett a folyó túlpartján, a város jelképeként is szolgáló Wat Arun. Megmászása, a rendkívül meredek, keskeny lépcső és a nagyon magas lépcsőfokok miatt csak kellő óvatossággal ajánlatos. A látványért feltétlenül érdemes felmászni.
44 m-es fekvő Buddha, Bangkok legrégibb templomában
Őrök, a Wat Arun udvarán
A buddhizmus méltán világhíres palotáiból és templomaiból két nap után ugyancsak elegünk lett, pedig a látnivalóknak csak egy töredékét néztük meg. Így jó volt arra gondolni, hogy másnap reggel indulunk délre a tengerhez. Hasonló beszámolók alapján alig vártuk, hogy kipróbáljuk a thaiföldi vonatozást, lehetőleg 3. osztályon, hogy még közelebb kerülhessünk a thai életvitelhez. Egyetlen egy reggel induló vonat volt alkalmas arra, hogy két egymást követő napon, maximum 3-4 órás utazással, egy-egy egynapos útmegszakítással Hua Hinben majd Chumponban, elérjük a chumponi kikötőt, ahonnan már hajóval folytatjuk az utat.
Alaposan felkészültünk: a Bangkoktól 250 kilométerre fekvő Hua Hinből. Még itthon, a biztonság kedvéért azonosítottunk pár hotelt. Az is eléggé tudott volt, hogy a vonatokra ajánlatos több nappal az utazás előtt foglalni. Ezt interneten is meg lehetett volna tenni, de mint írtam, semmit sem foglaltunk le előre a kaland kedvéért. Terv szerint az első napi hajózás során vettünk volna meg a jegyet, ugyanis a híres kínai negyed a folyó és a főpályaudvar között fekszik, így azon átsétálva 2 nappal az utazás előtt talán még lett volna jegy. Ezt a szándékot azonban elsodorta az első hajóút és az első napok élményözöne meg a lábsérülésem.
A taxit a hotel rendelte. Reggel 6-kor elektromos autóval precízen kiszállították a csomagjainkat és a két hölgyútitársat a főútra. A taxi pontosan jött, így a vártnál sokkal hamarabb kiértünk a főpályaudvarra, aminek nagyon örültünk. De a jó utazás érdekes fordulatokban is bővelkedik. Amikor megtudtuk, hogy nemcsak aznapra, de a következő két napra sincs hely a délre induló vonatokon, csak arra tudtam gondolni, hogy hát akkor megpróbáljuk busszal. Szerencsére erre nem került sor. A taxi-állomáson, ahol meglepődtek, hogy nem utaztunk el, thai módra egyből kaptunk ajánlatot a közelebbi Hua Hinbe – eredetileg, egyszerre nem túl sokat és csak nappal akartunk vonatozni – és az „alig” 500 kilométerre fekvő Chumponba.
Az utóbbit választottuk és rövid alkudozás (fejenként 1000 B) után már repesztett is velünk a taxis. Az első 100-150 km után a táj egyre zöldebb és szebb lett. A taxist az út során nagyon megkedveltük. Egy mókamesterrel utaztunk, aki hol énekelt, hol a Buddhához imádkozott, hol olyan grimaszokat vágott, hogy dőltünk a nevetéstől. Különösen jól esett, hogy törődött velünk. Kiderítette, hogy Chumponban nincs szállás-foglalásunk és, hogy másnap melyik hajóval utaznánk tovább. Aztán percekig telefonált, kérdezett, majd megint telefonált. (Mint eléggé gyakran, most is félre vagy hiányosan informált az internet. Kiderült, hogy a Lompraya hajók kb. 20 kilométerre a településtől, egy szinte lakatlan partszakaszról indulnak, ahol 2 bolton és bungalótelepen kívül csak a vadregényes természet található.) Célszerű volt tehát szállást is ott keresni, mivel a hajó reggel 7-kor indult. Amikor elértük a kikötőhelyet, a szállás recepción már tudtak rólunk. A sofőr türelmesen megvárta, míg a két bungalót a kikötő melletti telepen lefoglalom és a másnap reggelre szóló hajójegyet rendeztem, aztán pakoltunk ki a taxiból.
Autópályán Dél felé
Az M.T. Resort nagyon családias és végtelenül nyugis hely. A vízre épített étterem egyúttal a működtető család nappali szobája is. Kávé, tea ingyen, egész nap önkiszolgálással kapható. Felmerült a kérdés: minek tovább menni, amikor olyan jó itt? A bungalótelep nagyon hangulatos volt. Az ár igen kedvező, 750 B/2 fős bungaló/éj. A víz igen kellemes volt (sajnos első nap itt még nem fürödhettem a sebesülés miatt). A táj, igazi, trópusi vadregényes és végtelen idilli a nyugalom. De hát hajtott a kíváncsiság, így másnap reggel 7-kor már indult velünk a katamarán Koh Tao-ra.
Az első tengerparti szállás – Chumpon/Lompraya pier
A hajót majdnem lekéstem, pedig jó korán kimentem a partra, hogy végre úszhassak egyet, a gyönyürű környezetben, a selymes tengervízben. Az indulás előtt be kellett check-kelni, hasonlóan a repülőtérihez. Ekkor osztották ki az úticéltól függő, különböző színű, öntapadós korongokat személyre és csomagokra, melyek igen praktikus módon segítették a személyzetet a csomagok és az utasok úticélját illetően.
Chumpon: az indulás pillanata Koh Tao-ra
A tengerpart nemcsak itt, de végig az utazásunk során, meglehetősen sekély volt, ezért, egy legalább 200 méteres imbolygó stégen kellett a katamaránt megközelíteni. Az első hajóút (kb. 45 km) nagyon szépen indult, a part és a part-közeli szigetek már itt is nagyon szépek, gyönyörűek, mintegy felkészítenek a későbbi természeti csodákra. A sok élményt az sem rontotta el, hogy elég sok útitárshoz hasonlóan, én is tengeribeteg lettem, de szerencsére jól tűrtem a megpróbáltatást a kb. kétórás úton, pedig a tenger viszonylag csendes volt.
A hajó először a híres Nang Yuan-szigetén kötött ki, párszáz méterre Koh Taoszűkös, igen zsúfolt, nyüzsgő kikötőjétől. Az óriási tömeg láttán valószínű, hogy a hajók érkezésekor a sziget összes szállásadója itt található. Csak úgy záporoztak az ajánlatok. Nehéz választani a bőséges kínálatból. Konkrét címmel nem készültünk, miután a kikötőtől északra kezdődik az a kb. 2 kilométeres homokos part (Sairee Beach), amit a leírások a legjobbnak tartanak s ahol a legtöbb szállás található. A sok pickup-os szállást-kínáló közül elsőre melléfogtunk. Bár nagyon élveztük az utazást a pick-up-pal a rettentően hepe-hupás úton, hegyen-völgyön át, a sziklás hegyoldalba telepített, eléggé igénytelen bungalótelep nem nyerte el tetszésünket. Így le sem pakoltunk, inkább visszaszálltunk. Újabb alkudozás következett a visszavitel díjáról. Végül is félpénzért félúton levittek a hegyről, egy barátságos pálmaligetig, ahol úgy gondoltuk, hogy jó esélyünk lesz szállást találni. A Pranee nevű bungaló-telepen ez percek alatt sikerült.
A légkondi-mentes változatot választottuk, ami csak 500 B volt. Ez véleményünk szerint azzal járt, hogy a belföldi átlagos igényeknek megfelelő minőséget élvezhettük.
Szállásunk környezete, Koh Tao
Pihenés I, Koh Tao
Pihenés II, Koh Tao
A két éjszakát kellemesen töltöttük az alapjáraton működő ventillátor mellett és a baldahinszerűen elrendezett moszkitó-háló alatt. Következtetés: nagyon jól el lehet lenni ezekben az egyszerű, valószínűleg a thai emberek számára megszokott bungalókban. Jellemzőjük még, a nagyon egyszerű „berendezésű” fürdő helyiség, aminek a padlószintje vagy fél méterrel alacsonyabban van, mint a szobáé, és melynek használata csak apró kellemetlenséget okozott, miután az egész napot kinn, a csodálatos környezetben töltöttük. (A részletesebben érdeklődőknek javasoljuk pl.: http://www.hobotraveler.com/2006/07/thailand-squat-toilet.html oldal megtekintését) Különben ugyanitt 1200 B-ért az igényesebb külföldieknek szánt, légkondis bungalót lehetett volna kapni.
Nagyon élveztük az idilli nyugalmat, a dús, vízközeli trópusi növényzetet, elviseltük a kissé meleg tengervizet, de legjobban a partmenti fákra akasztott függőágyat értékeltük, meg a most már naponta érkező 40-50 perces, hűsítő felhőszakadást. Úgy látszik a klímaváltozás Thaiföldet is kezdi elérni, mivel az esős évszakra jellemző napi felhőszakadások kb. egy hónappal előbb kezdődtek.
Bár volt konyhája is a szállásnak, mi általában take-away ételeken és gyümölcsön éltünk. Kint-tartózkodásunk idejére esett a mangószezon. Állítjuk, hogy a legfinomabb mangó a világon Thaiföldön kapható. Persze sokat számított, hogy fán érett, friss gyümölcsöt ehettünk. Már csak ezért is érdemes volt vállalni a forróbb időjárást. De nemcsak a mangó, a többi gyümölcs (almabanán, dinnye és ananász, + az ismeretlenek) is nagyon jó volt. Nagyon megkedveltük a rizs-mangó-kókuszöntet összetételű ételt meg a sült halat, amit esténként, szilveszterire emlékeztető kivilágításban, közvetlenül a tengerparton készítettek.
A második nap szerettük volna megnézni az alig 4×5 kilométeres sziget többi részét. A tulaj természetesen egyből vállalta volna az 1-2 órás nézelődést a pick-up-jával. Első, tipikus kérdés: hányan megyünk. Csak ezután mond árat: 2400 B, amit tekintettel a szigeten összesen megtehető 10-15 km-hez viszonyítva sokallottunk. A taxizás a szigeteken rettentő drága, ha a bangkoki árakhoz hasonlítjuk. Míg ott 3-400 B volt a legnagyobb összeg (pl.: reptér-belváros) függetlenül az utasok számától, addig a tengerparton (Chumpon) és a szigeteken 3-400 B a díj a távolságtól függetlenül.
A Koh Tao körüli vizek állítólag a legjobb sznorkelező helyek Thaiföldön. A látottak alapján ezt itt nem próbáltuk ki, mivel túlzsúfolt hajókkal, nagyüzemi, mondhatni „turistaiparos” módon szervezik az utakat.
A harmadik nap reggel ismét katamaránra szálltunk. Alig 30-40 perccel később már ki is kötöttünk a bulizásról és holdfény partijairól híres Koh Phangan-on. Innen már szabad szemmel is jól látható Koh Samui, Thaiföld egyik leghíresebb nyaralószigete. Ahogy a hajó a kikötéshez készülődött, kicsit meglepődtünk, mivel nyomát sem láttuk nagyobb településnek, márpedig az interneten szerzett ismereteink szerint Nathan-ban kellett, hogy kikössünk, ami a sziget legnagyobb települése és kikötője. (Európaiként az ember azt várná, hogy a kikötőben egy nagy táblára kiírják a település nevét. Itt azonban semmi sem volt kiírva, de máshol sem, meg a buszpályaudvarokon sem, stb. Úgy tapasztaltuk, Thaiföldön nem szokás ezt kitáblázni, az ott élők úgyis tudják.)
Terv szerint Nathanban kerestünk volna szállást, hogy közel maradjunk ahhoz a kikötőhöz, ahonnan majd két nap múlva továbbutazunk. Végállomás lévén, itt mindenki kiszállt. Óriási kavarodás volt a kb. 20 mikrobusz körül, melyek a különböző célpontokhoz vitték azokat, akik tudták és előre jelezték, hogy hova mennek, melyik hotelben van foglalásuk. Mi úgy gondoltuk, hogy megérkeztünk és bementünk az egyetlen, a hajótársaság által működtetett utazási irodába. Itt az egyetlen, kislányformájú informátor valószínűleg nem nagyon ismerte a térképet, – az angollal is birkózott – mert nem tudta megmutatni, hogy hol vagyunk. Nem is értette, hogy hogyhogy nem tudjuk, hogy hol vagyunk. (Mint utólag kiderült Maenam Beach-en landoltunk, Koh Samui északi partszakaszán.
Különben az ingyenes, turistáknak szóló „What’s on Samui” kiadvány térképe is Nathan-t jelöli a katamarán kikötési helyeként. Az általa ajánlott hotelek viszonylag drágák voltak – 1500-2000 B-től kezdődtek – plusz 400 B a taxira. Addigra már a mikrobuszok is elmentek, így hamar döntöttünk, hogy maradunk, és a hölgyeket hátrahagyva elindulunk a part mentén szállást keresni. Már a kikötéskor feltűnt egy vonzó bungalótelep közvetlenül a „kikötő” – ami csak egy 5-10 m-es stég volt – mellett. Kb. 200-300 métert gyalogoltunk a gyönyörű trópusi ligetbe ágyazott elegáns bungalók között, mire megtaláltuk a recepciót. Nagyon örültünk, hogy e gyönyörű helyen 1200 B-ért nagyon jó minőségű bungalót (standard cottage) kaptunk, a recepcióval szomszédos és így a víztől legtávolabb fekvő részen. Ezt azonban egyáltalán nem bántuk, mivel a víz felé haladva az ár soronként 5-800 B-tal emelkedett egészen 9500 B-ig.
Szállásunk étkezője és a kikötő, Maenam, Koh Samui
Még a foglalást intéztem, mikor már elektromos autóval a csomagjainkat is odaszállították a kikötőből. Az ízlésesen berendezett, csendes légkondival ellátott szállással igen elégedettek voltunk. Az elégedettség csak fokozódott a gyönyörű parton, az első fürdés után (és egyúttal érthető lett, hogy újabban miért itt köt ki a katamarán). A víz igen gyorsan mélyült, végre nem kellet sokat gyalogolni a mély vízig. Az északi fekvés és a mélyebb víz, annak hőmérsékletét is alacsonyabban tartotta, így az jóval frissítőbb volt, mint máshol.
Első hiányérzetünk akkor támadt, amikor megéheztünk. Nem akartunk a szálló éttermében enni, ráadásul a szálló egy nagyon gyér forgalmú utcában volt, ahol természetesen nem voltak utcai árusok. A sziget belseje felé haladva, egy labirintusszerű „lakónegyeden” átjutva találtuk meg a sziget főutcáját. Ez egy 50-60 km-es körút, a sziget üzleti életének színtere, ahol látszólag, minden bevándorló thai vállalkozó üzletet szeretne nyitni. Az eredmény: tengernyi kis üzlet, szolgáltató egység (mosoda, utazási iroda, Seven-Eleven, étterem, minden, ami a turistáknak eladható), melyek folyamatosan ismétlődnek a Thaiföldre jellemző öszevisszaságban. Az egységek nagyon hasonlóak, miáltal egy tipikus településkép alakul ki, melyben, az elképesztően sok, színes felirat között nem találni egyetlen olyan könnyen azonosítható pontot, ami segít a tájékozódásban. Így aztán másnap, amikor egy bérelt, öreg Suzukival ezen az úton jártuk (kör)be a szigetet és délután, az özönvízszerű óriási felhőszakadás után haza akartunk menni, akkor sehogysem találtuk azt a pontot, „utcát”, ahol erről a „körgyűrűről” le kell hajtani a szállónkhoz. Utcanevek, táblák nincsenek, vagy ha van valami felirat az olvashatatlan thai nyelven van. Kb. egy órás keresgélés, kérdezősködés után, már csak esti sötétségben sikerült hazatalálni.
Az „autókölcsönző”,tipikus thai családi vállalkozás, praktikusan a hotellel szemben volt. Az üzletkötés a család nappalijában folyt, közben a gyerekek, a padlón, körülöttünk játszottak. A teljes választék 3 matuzsálemi korú autóból állt. Csak nehezen tudtuk rávenni őket, hogy már reggel 8-kor (9-kor nyitnak) szeretnénk elvinni a kocsit. Először Nathan-ba mentünk kiváncsiságból és nagyot csalódtunk. Még szerencse, hogy nem fizettünk be a turistairodák által reklámozott egyetlen, egynapos szigetkörüli útra, melynek „shopping” része Nathan-ban zajlik. Inkább a természeti érdekességek vonzottak, a pálmaerdők és a vízesések. A Namuang Waterfall 1-hez félúton felmásztunk, bár tudtuk, hogy ott sem lesz több víz, ha lenn is épphogy csordogált. A hegyre vezető ösvényt így is élveztük, olyan igazi dzsungel-hangulata volt az egésznek. Amikor már mindenkiről patakokban folyt az izzadság, és úgy gondoltuk, hogy eleget szaunáztunk, visszafordultunk. A bejáratnál található elefánt trekking nem érdekelt, helyette finom és érdekes gyümölcsöket fedeztünk fel az ottani árusoknál.
A másik vízesés, sokkal közelebb volt a hozzá tartozó parkolóhoz. Igen látványos, az óriási sziklafalakon lezuhogó víz. Ekkorra már olyan melegünk volt, hogy kerestük a legközelebbi olyan partszakaszt, ahol meg lehet mártózni. Valamennyire le kellett, hogy hűtsük magunkat a langyos tengervízben.
Az újabb, híres turisztikai látványosság, a Hin Ta Hin Yai (Nagymama és nagypapa szikla) mondhatni végleg kikészített bennünket. Egy egysávos zsákutcából nyílt a parkoló, ahova jobb lett volna nem bepróbálkozni. Autó, autó hátán, turisták százai hasonlóan és a látványosság, … azt sehogy sem értettük. Lehet, hogy a trópusi forróság ártott meg, de igazán nem tudtuk azonosítani azt a természet-adta sziklaformát, amit látni kellett volna. A forróság egyformán jött alulról és felülről. Az óriási, gyönyörű, felforrósodott sziklák, mint izzó kályhák ontották a meleget. Csak nagy nehezen jutottunk ki a körútra ebből a csapdából. Döntöttünk, ezután csak strandokat keresünk fel. Elsőként a világhíres Lamai Beach következett. Jót fürödtünk, élveztük a nagy hullámokat, majd gyorsan igyekeztünk árnyékos helyet találni. Az óriási, széles homokos strand igazán látványos, mégis úgy gondoltuk, hogy a mi hotelstrandunk jóval előnyösebb, mert árnyékból indulva, csak 10 lépést kell tenni a vízig a forró homokon. Következett a másik világhíres strand a Chaveng Beach. Ehhez egy nagy dombon át vezetett az út. Félúton megálltunk vagy inkább megállni kényszerültünk az óriási felhőszakadás miatt, ami igen tartósnak bizonyult. Hogy végre lehüljünk, kiálltunk az esőbe, úgyis fürdőruhában voltunk. Amikor már eleget élveztük a kellemesen langyos esőt (ez valószínűleg olyan igazi monszun volt) és az öreg kocsi ablaktörlője is annyira bírta, hogy lehetett vezetni, leereszkedtünk a dombról, ahol újabb izgalmak következtek.
A csatornák nem bírták a terhelést, így az alacsonyabban fekvő részeken haladva már-már az elakadás határán voltunk. Az üzletekben hol bokáig, hol térdig érő vízben állt minden és mindenki, nem is értettük, hogyan lehetséges ez, vagy a monszun időszakban ilyen a megszokott, minden-napos helyzet? Egy időre meg kellett állnunk egy magasabban fekvő helyen, nehogy végleg elakadjunk. Már csak késő délután jutottunk ki a Chaveng Beach-re, ahol egy szakaszon kellemetlen csatornaszag terjengett. Pár száz méterrel északabbra jót fürödtünk az eső miatt szinte teljesen elnéptelenedett óriási homokos parton.
„Esőhatás” a száraz évszakban, Koh Samui
Chaweng beach, eső után
Másnap a reggeli komppal indultunk az utazásunk végcélja, a világhíres Krabi tartomány felé. A taxit, előző este a közeli utazási irodából rendeltük meg, mert így 100 B-tal olcsóbb volt. A kombinált hajójegy tartalmazta a buszjegy árát is Surrat Thani buszpályaudvaráig. A kb. másfélórás, gyönyörű hajóút során érdekes formájú szigeteket és hegyeket láttunk.
Kikötéshez közeledve, Don Sak
A hasonló hosszúságú buszos utazás végén azonban semmilyen, európai fogalmaknak megfelelő buszpályaudvart nem láttunk. A sofőr megnyugtatott, hogy ahol letett, onnan mennek mikrobuszok Krabiba. Hamar megvettük a jegyet a fél óra múlva induló buszra, így volt egy kis idő ebéd után nézni. Eközben több jel is arra mutatott, hogy valahol itt van az általunk keresett buszpályaudvar, de, hogy az hogy működik, azt nem sikerült kideríteni. A mikrobusz késéssel indult, majd a késés csak fokozódott, mivel a sofőr Surrat Thani különböző részéről még annyi utast vett fel, hogy már mozogni sem lehetett a csomagoktól. Ennek ellenére az út, a Maláj-félszigeten keresztül érdekes és élvezhető volt. Krabi városát elérve, különböző helyeken, a többi utas rendre kiszállt s már csak mi maradtunk. A sofőr először 1000, majd 800 B-os ajánlatott tett, hogy elvisz a kb. 20 kilométerre levő Ao Nangba a tengerpartra. Annyira felháborodtunk a turistakopasztásnak beillő árakon, hogy nagyon hamar, valahol a főutcán ki is tett minket. Már kipakolás közben 400 B-os ajánlatot kaptunk taxisoktól, de azt sem fogadtuk el, gondoltuk először megnézzük, honnan indul a szongtel (kisteherautó, melynek platóján padokon ülve lehet utazni), amit a taxisok ajánlottak. Szokás szerint a hölgy útitársakat hátrahagyva elindultunk és alig 100 m-re találtuk a szongtel végállomását.
Még pár méter a szongtelig, Krabi Town
Végre volt elég hely és főleg levegő utazás közben. Fejenként 50 B volt a díj, s az utazást nagyon élveztük. Fél óra múlva már az Andaman/Ao Nang/ tenger gyönyörű parti korzóján találtuk magunkat.
A szálláskeresés itt sem gond, mivel nagyon sok szállásközvetítő iroda van. Percek alatt kaptunk olyan ajánlatot, amihez csak 3-400 m-t kellett gyalogolni. Koh Samui után, azonos árért ez a hotel kevesebbet nyújtott, de így is jól éreztük magunkat. Jó helyen volt, egy domboldalon, s ez nem utolsó szempont egy cunami-veszélyes helyen. Az utcakép különben meglepően rendezett volt az addigra már megszokotthoz képest. A délutáni sétát egy óriási felhőszakadás rövidítette le. A száraz időszak ellenére minden délután elkapott minket ez az eső, amit végül is jól viseltünk, egészen addig, amíg az egyik nap egy mikrobuszos utazás közben majdnem megfagytunk. A sofőr látszólag egy szót sem értett angolul, mi meg hiába mutogattuk a nyilvánvaló tényt, hogy bőrigázottan mindjárt megfagyunk, nem akart erről tudomást venni s nem kapcsolta ki a légkondit.
Az érkezés pillanata, Ao Nang/Krabi
Az esti séta közben tengernyi ajánlatot olvashattunk a Phi-Phi szigetek-re szóló egésznapos motorcsónakos útra. Végül is a sikeres alkudozás után, fejenként 1000 B-ba került az út, ami nagyon megérte. Egyetlen kellemetlenség volt, a hajó nagy sebessége okozta rezgés, így nehéz volt útközben videózni a végig nagyon látványos úton. Az árban benne volt: bőséges ásványvíz gyümölcs, kitűnő ebéd ellátás és sznorkel felszerelés használata. Már az első megálló a Bambusz-sziget és az ottani búvárkodás is nagy élmény volt. A két Phi Phi sziget pedig elvarázsolt bennünket. Különösen érdekes volt még a nyílt vízi sznorkelezés valahol a tenger közepén, egy sekélyebb részen. (A részletes leírást itt mellőzzük, mert a neten az sok helyen megtalálható.)
Az utazás csúcspontja: Maya bay, Phi-Phi
Az út sikerén fellelkesedve másnap egy másik egésznapos útra fizettünk be. Nagyon jól szervezettek ezek az utak. Pontosan jött a mikrobusz a hotelhez. Aztán egy látványos, 1-1,5 órás úton pálmaerdőkön és ültetvényeken át, értük el Ao Luk kikötőjét, ahonnan a világörökség részét képező Phang Nga-öböl felfedezésére indultunk. A hajózás sokkal élvezhetőbb volt a longtail boat-on, mert ez a hajó (hosszú csónak) lassabb, így több idő jut a nézelődésre. Különösen szépek a mangróve erdők, melyek az út első 20 percében láthatók, amíg a hajó egy szélesedő öbölben megy. Aztán az Andamán-tengert elérve egyre több szigetben, tengerből kiemelkedő, furcsa alakú mészkőszirtben lehet gyönyörködni. Nagy élmény volt a cölöpökre épült halászfalu (Koh Panyee), a James Bond sziget és a kajakozás a Hong-sziget lagunáin.
Phang Nga hangulat
A Hong-sziget lagunáin
Reggeli előtt rendszerint leszaladtam a hotelből a partra, hogy ússzak egyet. Még dagály esetén is több száz métert kellett gyalogolni az úszásra alkalmas mély víz eléréséhez. Hiába nagyon szép, vadregényes a part, itt mégsem fürödtünk. A Railay-félsziget valamelyik strandjára hajóztunk inkább. A Railay félsziget csak longtail boat-tal (160 B/fő oda vissza) érhető el. Jegyet előre kell venni a parton. A jegy egy adott társaság – azonos színű pólóban vannak – hajójára érvényes. Amint van elegendő utas, indul a látványos, kb. 20 perces utazás. Lélegzetelállító élmény, ahogy a finom homokos öböl és az azt két oldalról ölelő gyönyörű mészkőszirtek feltárulnak. A víztől kb. 50 m-re dús trópusi növényzet alatt lehet árnyékot lelni, és egész nap gyönyörködni e természetes díszletben.
Ha már eleget nézelődtünk, az üdülők között, 15-20 perc alatt át lehet sétálni a félsziget keleti oldalára, ahol a mangrove erdős parton fürdeni nem, de gyönyörködni a természetben annál inkább lehet.
Idilli nyugalom, Railay beach
Idilli nyugalom a keleti parton is, Railay beach
A partot ezen az oldalon többségében olcsóbb szállások és éttermek szegélyezik. Különben Krabi town kikötőjéből ide közvetlen hajóval is el lehet jutni. Ha tovább megyünk a part mentén Dél felé (a félsziget csúcsa), a látványos sziklafalak – itt hegymászás is lehetséges – és majmoktól hangos fák alatt vezet egy ösvény az általunk látott legszebb strandra, annak is a legszebb részére (Phra Nang Bay). Nemcsak a festői környezet miatt lett kedvenc helyünk ez a strand, hanem azért is, mert a sziklafal alá benyúló barlangos része délig árnyékban volt.
Idilli nyugalom, Phra Nang Bay, Railay
Reggeli nyugalom, Phra Nang Bay, Railay
Miután öcsémék Krabi repteréről hazaindultak, még maradtunk két napra. A hotelben alkudozni sem igen kellett, napi 200 B kedvezményt kaptunk. Még kétszer kirándultunk Railay-re és döntöttünk: inkább Koh Samuin töltünk még a tervezett 2 helyett 4 napot.
A visszautazás szervezésekor több helyen is megkérdeztük, hogy mennyiért visznek Koh Samiura. Végül, a legjobb ajánlat ismeretében ugyanezt megkérdeztük saját hotelünkben is. Elsőre nem ajánlottak olcsóbbat, de egyből aláígértek, csakhogy megszerezzék az üzletet. A mikrobusz pontosan érkezett és ezzel elkezdődött a kalandos utazás visszafelé, amit a vállalkozók részéről ismét a férőhely maximális kihasználása jellemzett. Szerencsére Surat Thani-ig két vadregényes helyen – logisztikai okból – buszt váltottunk, így egy kicsit tudtunk mozogni. Jellemző, hogy a busz tolóajtaja mellettem útközben többször is kinyílt a túlzsúfoltság miatt. Ilyenkor a sofőr fapofával intézkedett, megállt, jól becsapta s mentünk tovább a következő hasonló esetig. Surat Thaniban már kiismertük magunkat. Kb. félórás várakozás után jött a busz, ami a kompig vitt. Az ügyes szervezők egyből a hotelbe történő fuvart is intézték, természetesen olcsóbban, mint a taxi. Az út a Maláj félszigeten keresztül végig érdekes, helyenként nagyon látványos. Sok olyan mészkőszirt emelkedik ki hirtelen a viszonylag sík tájból, mint amilyenek magát az Andaman tengeri hajózást teszik igazán látványossá. Don Sak hajóállomás sokáig emlékezetes marad. A hajóra szállás előtt vizet akartam venni és akkor vettem észre, hogy a fotós táskámat, melyben csak a napi szükségletnek megfelelő mennyiségű pénz és videokamera is volt, a busz alsó csomagterében hagyhattam, amikor ott a hátizsákot felvettem. Visszaszaladtam. A sofőr még az üres buszon volt. Látta rémületem, angolul nem beszélt, de egyből megértett és elővarázsolta a táskám hiánytalanul. Ezek után a hajóút sokkal szebb volt, mint 6 nappal korábban. A foglalt mikrobusz várt minket, így nagyon hamar elértük a Coco Palm Beach bungalótelepet. Egy kicsit izgultunk, hogy sikerül-e a 2 napos foglalásunkat 2 további nappal meghosszabbítani.
Egy nappal korábban jöttünk és + egy napot kellett maradnunk, mert Chumponban egy éjszakára már nem tudtam foglalni a neten. Az igazi pihenés itt kezdődött. Végre nem kellett hajózni a strandolás kedvéért, mint Ao Nangban. A reggelit is befizettük, mert csodálatos környezetben igen bőséges választékot nyújtottak. Kétszer vacsoráztunk is a hangulatosan kivilágított parton. Sötétedéskor meggyújtották a fáklyákat és a szilveszterire emlékeztető kivilágítás fényében lehetett választani a különböző halak és rákok közül. Biztosan örökre megkedveltük pl. a barrakudát, amit itt ettünk életünkben először, a nejem kétszer is, mert nagyon finom volt. (Csak itthon derült ki, a neten utána olvasva, hogy a barrakuda, egy emberre is veszélyes ragadozóhal, a tányéron is veszélyes lehet a szervezetében esetleg felhalmozódó, az elfogyasztott zsákmányállatokból származó toxintól! Szerencsére nekünk semmi bajunk nem lett tőle.)
Kora reggel, még reggeli előtt a parti homokon a Maenam-öbölben kb. egy órás, majd délelőtt 2-3 órás felfedező gyalogtúrát tettem a korábban említett, sziget körüli úton ill. arról letérve a pálmaerdőkbe is bemerészkedtem, amíg jó út volt. (Tartottam egy esetleges kígyókalandtól, helyette szerencsére csak mocsárban dagonyázó, kikötött bikákkal találkoztam.) Ugyanis én nem tudok csak úgy egy helyen megmaradni és pihengetni egész nap a parton. Pénzváltás meg gyümölcs és ebéd-vásárlás miatt úgyis el kellett volna menni. Ehhez jól beöltöztem a nap ellen; végig izzadtam az úton, mint a szaunában. Aztán a visszatérés után nagyon jól esett a fürdés. Sok érdekességet láttam, szinte felfedezőnek éreztem magam. Az biztos, hogy a szigetet így lehet a legjobban megismerni.
Reggeli hangulat, Koh Samui
Útelágazás, a főútról a hotel felé, Koh Samui
Bevásárlás után, Koh Samui
Maenam öböl partján, Koh Samui
A visszatérés Bangkokba egy sűrű nap során valósult meg. A reggel 7-kor induló komphoz csak átsétáltunk a hotelből. Koh Tao-n kompot kellett váltani. Csak dícsérni tudom a thai utazás-szervezőket: nem kellett a partra kivinni a nehéz csomagokat, ott lehetett hagyni egy fél órára a mólón, míg a Chumponba járó katamarán ki nem kötött. Ezúttal tengeribetegség nélkül élveztem az utat. A Bangkokba menő busz-csatlakozás is igen jól szervezett volt. A becsekkeléskor közölték, hogy hányas számú buszon van a helyünk. Ezután nem sokkal a VIP minőségű buszok egyenként beálltak, melyekre még hátul is kitűzték a számot. Pillanatok alatt mindent elrendeztek s már indultunk is. Félúton megálltunk egy speciális thai „etető-bázison”. Olyan volt, mint egy oldalfal nélküli élelmiszer raktáráruház (egy pálmaligetben), melynek egy részén meleg ételeket is lehetett venni. Kb. este 9-kor érkeztünk Bangkokba, amit nem így képzeltünk. Már megint az európai gondolkodásunk jött elő, s valami központi buszpályaudvarra számítottunk. A leszállás után, egy rettentő zajos és nagyon forgalmas út mellett, kezdtük az útitársakat kérdezgetni, hogy hol is vagyunk, de senki nem tudta! Végül is a taxik ott nyüzsögtek, azok pedig biztosan tudják. Volt ott narancssárgától hupililáig mindenféle színű taxi, de egyben nagyon egységesek voltak: nem akartak a Khaosan road-ra menni. A negyedik már felvett volna, de a „meter = taxióra” bekapcs. kérdésre megrázta a fejét. Végül azért sikerült taxival eljutni e nevezetes utcába. Most már csak azt a hotelt kellett megtalálni, melyet öcsémék egy héttel korábban jónak találtak. Valami oknál fogva, lehet, hogy a fáradtságtól, egy másik hasonló nevű hotelben is szerencsét próbáltunk, vagyis szerencsére kértük, hogy mutassák meg a szobát először. Hát még ki sem volt takarítva, meg az egész hotel is nagyon lelakottnak tűnt, így azonnal eljöttünk. Kiderült, hogy a keresett hotel pont ezzel szemben volt. A DD hotelben simán ment minden, jól éreztük magunkat. Még udvar felé eső szobát is sikerült kapni és így kiszűrni az utcán már elkezdődött újévi őrület zaját.
Újra Bangkokban: készül a vacsora
Városnézés Sky train-nel
Bee nem örült, hogy az egyre hevesebb tüntetések által is érintett városrészben szálltunk meg. (Akkor már halálesetek is voltak, meg a híres MBK bevásárló központ sem nyithatott ki napokig. A recepción szerencsére kiderült, hogy állítólag másnap kinyitnak az üzletek és a skytrain is újra fog járni.) Kellemesen reggeliztünk az utcára nyíló emeleti teraszon, majd terv szerint az MBK-hoz indultunk, mivel ez volt a szállóhoz a legközelebb, meg onnan már a skytrain (magasvasút is elérhető). A taxisok azonban ismét megmakacsolták magukat. Érthetetlen módon, csak nagy nehezen sikerül egyet rávenni az útra. Kiderült, hogy még minden zárva (s lehet, hogy ezért nem akartak odavinni). Ezért megvettük a skytrain napijegyeket és mindjárt ki is próbáltuk.
Hamar megkedveltük a városnézés eme formáját. Egész nap használtuk: amint a vásárlás során elfáradtunk felszálltunk és elutaztunk egy adott célhoz vagy valamelyik végállomásig. A város így a magasból különösen látványos, a méretek lenyügözőek, s aki szereti a modern építészetet, az elegáns magasházakat, az kedvére gyönyörködhet. A legemlékezetesebb számunkra mégis egy park, a Lumpini. Ezt nem szabad kihagyni, végre egy nagy zöldfelület a kőrengetegben. Mint egy leírásban olvastuk: tényleg emlékeztet a környezete a new yorki Central parkra. De nemcsak a környezet, a park pihenést, kikapcsolódást célzó használata is nagyon hasonló. Sok-sok kocogó, kerékpáros, görkoris, aerobikozó tömeg(!) töltötte meg élettel a gyönyörű trópusi parkot a trópusi melegben!
Aerobic a Lumpini parkban
A késődélutáni idilli hangulatot még az egyik főkapunál táborozó katonák és a tőlük pár méterre, már a kapun kívül, heverésző vörösingesek látványa sem rontotta el. A katonák barátságosan integettek, így ettől felbátorodva megkérdeztem, hogy fotózhatok-e. A szembenálló felek ekkor még nagyon békésen piknikeztek és kimondottan élvezték a turisták kíváncsiságát, mintegy azt sugallva: nincs itt semmi gond, a turizmus zavartalanul működik.
A vörösinges tüntetők a fotózást, mint a gyerekek, úgy élvezték. Egyre többen jöttek oda, mindenki rajta akart lenni a képen.
Nyugodt tüntetők a Lumpini parknál
Tüntetők között a Lumpini parknál
Közben a nejem inkább pihent, lefeküdt egy padon egy tó mellet. A parkokban szigorú rend van, így érthető, hogy nemsokára egy rendőr kérte meg, hogy inkább ülve élvezze a környezetet. Volt egy kis izgalom is, mert pár méterre tőle egy kb. 2 méteres „kígyó” bukkant elő a tóból és a közeli bokrosba mászott. Másnap Bee nyugtatott meg minket, hogy az biztosan csak egy „kis” gyík volt.
Már sötétedett, mire döntöttünk a hazaindulásról. Térképpel a kezemben, a várható nehézségre alaposan felkészülve, a skytrain Stadion végállomásán a Khaosan road felé vezető főút mellett próbáltam taxit fogni. Előzőleg egy tuk-tukos tett ajánlatot, de még akkor sem fogadtuk el az árat, amikor már jóval alacsonyabb volt, mint a reggeli taxié. Aztán visszakényszerültünk hozzá, miután vagy öt taxi sem vitt el. Az utazást, ami inkább egy vidámparkbéli zötyögős száguldáshoz hasonlított, sosem felejtjük el. A tuktukosunk mintha érezte volna, hogy ez az utolsó lehetőség, hogy megmutassa a tuktukos virtust, versenyre kelt két másik kollégával. Alig győztünk kapaszkodni. Közben valami hiba történt a motorral. Egy piros lámpánál kiszállt, matatott valamit a sötétben, aztán száguldottunk tovább, míg egy, a tüntetések miatt lezárt téren végleg el nem akadtunk. Sajnálkozott, hogy nem tud házig vinni.
A Khaosan road-ra csak egy rendőrkordonon keresztül lehetett bejutni. Ott újabb akadályba ütköztünk. Pár száz métert kellett megtenni a hotelig a thai újévi őrületben. Ennek lényege: óriási, méteres vízipisztolyokkal mindenkit el kell áztatni, aki az utcára merészkedik.) Ezt szinte csak a külföldiek csináltak, a megriadt, de az üzlet reményében kitartó, teljesen elázott árusok között.
Újévi sokadalom a Khaosan road-on
Újév Bangkokban
Az utolsó napot Bee új otthonában töltöttük. Taxit, a thai nyelven írt, kis térképpel ellátott infó bemutatása ellenére is csak úgy tudtunk fogni, hogy Bee-t felhívtuk, hogy beszéljen a sofőrrel. Az út vagy egy óráig tartott. Közben még kétszer kellett a telefont segítségül hívni. Bee-nél belecsöppentünk a Szongkran nappali programjába. Ez akár otthon is történhetett volna, egy kivétellel: nálunk szilveszterkor nem szokás a kertben rákot sütögetni. Az italok és azok hatása tekintetében már jóval nagyobb volt a hasonlóság.
Este a taxi pontosan jött. A reptérig vezető úton kétszer katonai ellenőrző ponton haladtunk át. A gép időben indult és pontosan ért Helsinkibe. Az átszállásra rendelkezésre álló bő egy órát igen hasznosan és sikeresen töltöttem el, hogy beigazolódjon a mondás: Minden jó, ha a vége jó.
Történt ugyanis, hogy, három héttel korábban Helsinki repterén egy tipikus, Finnországra jellemző történet főszereplője lett a meglehetősen lehasznált Nokia telefonom. Már repültünk Bangkok felé, amikor észleltem elveszését. A gépen hiába kerestük, de a leszállás után pár perccel az otthoniaktól megtudtuk, hogy megtalálták a telefont Helsinki repterén. (Előzőleg a lányom alaposan meglepődött, hogy az apja helyett egy idegen hívja és keresi a telefon gazdáját.) Kiderült, hogy a reptéren valahol megőrzik napi két euróért. Mivel öcsémék egy héttel hamarabb repültek haza, ők megpróbálták kiváltani a telefont, de nem jártak sikerrel, mert állítólag minden talált tárgyat egy belvárosi irodában őriznek. Közben lányom itthonról kiderítette, hogy a telefonom biztosan, csak a reptéren lehet. Útban hazafelé szerencsére volt elég idő a keresésre. Krimibe illő rámenős nyomozómunkával kb. fél óra alatt sikerült megtalálni azt az irodát, mely, szerencsére eltért a szabálytól és a reptéren őrizte, ráadásul 3 hétig, a talált tárgyat. Egy igen kedves hölgy, alaposan kikérdezett, majd leemelt a polcról egy borítékot, benne a kedves, kopott, de nélkülözhetetlen használati tárggyal. Elérzékenyülve, könnyes szemmel vettem át, s alig akartam hinni a fülemnek, mikor mosolyogva mondta, hogy a megőrzés ingyenes volt.
Mohl Miklós
Mohl Miklós dr. írásai az Útikalauzban >>
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés