Bollók Irén: Kirándulás Pekingbe és a Nagy Falhoz – Kína – 2008

Egy rövid kirándulás élményei a későbbi hosszabb kínai tartózkodás tapasztalataival is átszőve. A beszámolót érdekes képek színesítik. 

 

Kína – Peking – Nagy Fal – Badaling  Wangfujing – Tien’anmen tér – Tiltott Város – Nyári Palota – Ég Temploma – Lámák Temploma – hutongok – pekingi kacsa

Azt hiszem, kell egy kis előszót írnom a történeteim bevezetéseként, mert ezeket az utazásokat (Hainan sziget, és most Peking) még turistaként tettem meg, az útleírások viszont azután készültek, miután több mint 8 hónapot töltöttem Kínában, munkavállalói vízummal.

Ott éltem a mindennapjaimat egy hatalmas városban Guangzhouban, s bár az anyanyelvükön nem tudtam kommunikálni a kínai emberekkel, azért néhányukkal kapcsolatba kerültem, s próbáltam megérteni a viselkedésüket, ami nagyon nehéz két ilyen különböző kultúrájú népnél. Felkutattam könyveket ezzel kapcsolatban, és az egyik megerősített abban, hogy az eltérés a különböző szellemi tanításokból ered, ezért amikor időm engedte Konfuciuszról – az első tanítóról – és a taoista filozófiáról olvastam.

Így remélem, hogy kissé eltér az útinaplóm a hagyományostól, hiszen nem csakis a műemlékekre fókuszálok, mert ezekről színvonalas leírásokat lehet találni könyvekben, vagy akár az interneten is, hanem próbálom kiegészíteni ezeket az ott élés során szerzett tapasztalataimmal, melyek a kínai emberek szokásaira, természeti jelenségekre, és kulináris élvezetekre vonatkoznak.

Utunk első, Hainan szigetén töltött szakasza után Peking felé vettük az irányt, ahol még egy hetet töltöttünk. Európában szinte a legtöbb fővárost el lehet érni 2 óra repülőúttal, de a Föld 3. legnagyobb országában 3 és fél órás repülőúttal jutottunk el a fővárosba, amely egyáltalán nem Kína legészakibb pontja.
Peking már javában az olimpia lázában égett, hiszen 2008-at irtunk. Elkészült a híres Madárfészek Stadion, s az új hatalmas repülőtér, amelyet csak másfél évvel később volt alkalmam belülről is látni, de – műszaki lévén -már akkor felkeltette az érdeklődésemet a neves brit dizájner, Norman Foster alkotása, hiszen a létesítményben a feng-shui alapelvei dominálnak , a terminál üvegteteje pedig egy pikkelyes sárkányt mintáz.
Akkoriban olvastam egy magazinban, hogy a pekingi embereket jó modorra oktatták. Ne tolakodjanak, ne szemeteljenek, s főleg ne köpködjenek.

Tehát megérkeztünk a fővárosba, s stílszerűen a Capital (főváros) Hotelben szálltunk meg, amely jó félórányi sétára volt a Wangfujingtól, s kb 20 percre a Tien’anmen tértől.
Apró kellemetlenségek már érkezésünkkor adódtak a szállodában. Az egyik, hogy itt a deposit, vagy kaució nagyon magas összeg volt, lényegesen több, mint a végszámláé. Kénytelenek voltunk tudomásul venni, így biztosítják magukat, hogy a “kedves vendég” ne távozzon fizetés nélkül. Úgy látszik ez ebben az országban elég gyakori eset, hiszen a későbbiekben is ezt tapasztaltuk egész Kínában.

A reggeli nem tartozott bele az árba, viszont olyan borsos összeg volt, amiért majdnem 2-szer meg lehetett ebédelni egy jobb étteremben.
Miután dél is elmúlt, mire lepakolhattunk a szobánkban, aznapra csak egy rövid programot terveztünk, s így elindultunk gyalog, Peking Váci utcája, a Wangfujing irányába. Alig távolodtunk el a szállodánktól, amikor erős szél keletkezett, majd röviddel utána ömleni kezdett az eső.
Aki járt már Ázsiában, az tudja, hogy arrafelé elég gyakoriak a tájfunok. Visszagondolva a kint töltött, több, mint 8 hónapra, igazán most sem tudom biztosan, hogy a viharok, amelyeket átéltem, trópusi viharok voltak, vagy tájfun.
A tájfunt a tenger fölé áramló meleg páratelt levegő alakítja, amely spirális mozgásba kezd, s amíg el nem éri a sebessége a 120 km/órát, trópusi viharról, afölött tájfunról beszélünk… De amint az áramlat eléri a szárazföldet, s nincs utánpótlása a tenger felől, a hatása gyengül, azt is hozzátéve, hogy olyan városokban ahol kiépített csatornarendszer van, amely felfogja a felhőkből hirtelen lezúduló hatalmas víztömeget, sokkal kevesebb kárt okoz.
Így lehet, hogy egy kicsit nagyképűen hangzik, ha azt mondom, hogy átéltem pár tájfunt Kínában, s ha a megélt jelenséget kategorizálnom kell, mégis maradok inkább a trópusi viharnál. Ez utóbbiról akár tanulmányt is írhatnék, hiszen Kína legcsapadékosabb vidékén éltünk később több hónapig, így volt alkalmam megfigyelni a jelenség természetét. A vihar nyitánya hatalmas szél, s azután megnyílnak az Ég esőcsatornái s ömlik, ömlik, mintha dézsából öntenék.

Élénken emlékszem rá, hogy milyen meglepő volt számomra, amikor átéltem az első ilyen trópusi vihart. Guangzhouba érkezésem másnapján elmentünk ebédelni egy étterembe, s amikor az ebéd végeztével távozni készültünk, döbbenten álltunk meg a kijáratnál, mert az utcán 30-40 cm magasan koszos lé hömpölygött. Kint vártam az étterem előtt, míg a párom visszament taxit rendelni. Az utcán az emberek nagy része – még az öltönyösök is – egyszerűen lekapták a cipőjüket, feltűrték a nadrágjuk szárát és belegázoltak a koszos lébe. Mi nem voltunk ilyen bátrak. Az étteremben megszántak bennünket, s adtak 2-2 műanyag zacskót, amelyeket a lábainkra kötöztünk, s így jutottunk el a taxiig.

Az ominózus pekingi délutánon a vihar kitörésekor egy közeli metró aluljáróba húzódtunk, amely 1 órára fogságába ejtett bennünket. Viszont ez alatt az idő alatt megfigyelhettük a kínai emberek azon tulajdonságát, hogy mindenből üzletet csinálnak. A vihar kitörése után pár perccel, mintha a föld alól bújtak volna elő, pillanatokon belül vagy 10 esernyőárus kínálta a portékáját a metró alagútból kiérkező utasoknak.

A vihar elvonulása után indultunk újra útnak, s jó pár méter után megpillantottuk úticélunkat. A Wangfujing világvárosi hangulatot árasztott, a háztetők felett hatalmas kivetítőkkel, pazar éttermekkel, világmárkák üzleteivel, (Prada, Gucci, Vuitton… stb.), ahol természetesen a kínai porcelánt, a selymet, s a jade kőből készült dísztárgyakat árusító üzletek is helyt kaptak, az elmaradhatatlan teaboltokkal együtt.

 

 

.de nem lenne Kína, ha az elegáns, pazar üzletek mögött nem bújna meg a hagyományos kis kínai piac, ahol mindenféle olcsó bazárárút lehet kapni, és persze nézelődés közben fogyasztható csemegéket, például a hurkapálcára felfűzött még élő skorpiókat, különböző ízelt lábúakat, melyeket fogyasztás előtt grilleznek.

 

 

Csoda ha nem volt gusztusunk hozzájuk?!
Ettünk viszont az Ízek Utcájában finom damplingot (gombócot), amely olyan nemzeti eledelféle, s nagyon finoman készítik el. A belevalókat- a ledarált zöldségeket, rákot, vagy húst – egy forró vaslemezen megpárolják. Ezekkel töltik a gombócokat, amelyeket gőzölnek, vagy szintén forró vaslapon megsütnek. Tálcára téve általában szójaszósszal öntik nyakon.

 

 

Talán ide kívánkozik a kínai mondás, mely szerint a kínai megeszik mindent, ami a földön mozog, kivéve az autó. Mindent, ami a vízben úszik, kivéve a hajó. Mindent, ami a levegőben repül, kivéve a repülő.

Nem tudtam részvét nélkül elmenni a szechuani földrengés plakátjai mellett, amelyek a sétáló utca hirdetőoszlopait beborították. Pár hónappal kiérkezésünk előtt volt a szechuani földrengés, és a sérültek számára vöröskeresztes autókban vért gyűjtöttek.

A következő napon a Tien’anmen tér felé vettük az irányt, gyalogosan. Tien’anmen, vagyis a Mennyei Béke Kapuja. A tér, amely állítólag a világ legnagyobb tere, s mintegy 1 millió ember fér el rajta.

 

Itt van Mao Zedong(Cetung) a Nagy Kormányos mauzóleuma, s a Tiltott Város.  Amikor Mao hatalomra jutott 1949-ben, felajánlották neki, hogy költözzön be a Tiltott Városba, de visszautasította, soha nem költözött be, viszont a bejárat felett ma is látható egy hatalmas Mao kép.

Miután nagyon izgatott az elnevezés eredete, története, előző este a szállodában, a neten utána néztem. Ime:
“A Tiltott Város elnevezés a kínai Csecsin Csong, magyarul “Bíborszínű Tiltott Város”-ból ered. A “Csecsin Csong” kifejezés többféle tartalmat is hordoz. Cse, vagy “bíbor”, az északi Sarkcsillag kínai elnevezése, amit a kínai asztrológiában az “égi császár” lakóhelye. A Tiltott Város ennek a földi megfelelője. A Csin, azaz “tiltott” kifejezés arra utal, hogy senki nem léphetett be a területére engedély nélkül. A Csong fallal övezett várost jelent.”

A Tiltott Város tehát a mindenkori császári pár és udvartartásának lakhelye volt. A császári Kína emlékét őrző több tucat palotából, és templomból álló épület komplexum a XV.sz.-ban a Ming dinasztia idején épült, amikor Nanjing helyett Pekinget jelölték a fővárosnak. Az épületek fából vannak, több helyen hatalmas fehér faragott márványtáblákkal díszítve. Az óriási márványtömböket néha több száz km-ről a hegyekből szállították, úgy, hogy megvárták, amíg a tél beköszönt, akkor fellocsolták vízzel az utakat, s amikor a víz jéggé fagyott, akkor a márvány tömböket lovakkal húzatták fel a fővárosba.

 

 

A hely hangulata élt bennem, amikor a következő helyszínre érve megpillantottam a hatalmas tavat , s a sárkányos hajót amely átvitt bennünket arra a szigetre, ahol Cixi császárné lakott. Cixi az a híres, talán kicsit hírhedt császári hitves, akinek nyomán eljuthatunk a császári Peking másik csodájához a Nyári Palotához (Sommer Palace).
A polgári származású, féktelen becsvágyáról ismert hitves, 17 évesen ment hozzá Weng Zong császárhoz, majd a halálakor magához ragadta a hatalmat. Ő építtette újjá a palotát, melyet az angolok a 2. ópium háborúban Pekingig feljutva leromboltak.

 

 

 

 

A császári Kína tradicionális építészetét a Tien’anmen tér, és a Tiltott Város mellett az Ég Temploma – szó szerinti forditásban az Ég Oltára – jelképezi. Az Ég Temloma egy taoista épületegyüttes a Xuanwu kerületben. Az épületek 1406 és 1420 között épültek Yongle császár idején.
A Ming es Csing dinasztia uralkodói minden évben ellátogattak ide, hogy egy ceremónia keretében jó termésért imádkozzanak. Sajnos az épületeken 2008-ban, az olimpia előtt éppen felújítási munkákat végeztek, így belülről nem voltak látogathatóak.

 

Az épületegyüttest körülvevő park népszerű a tornászok számára, így rendszeresen látni tajcsizókat. Amikor mi keresztül mentünk a parkon, egy hordozható magnóból zene szólt, és párok táncoltak rá, szinte elvarázsolva, rendíthetetlen nyugalommal, csakis a táncra koncentrálva. Letelepedésünk után is számtalanszor tapasztaltam, hogy a lakóházak közelében lévő parkokban vannak kialakított helyek, ahol a helybeliek esténként táncolnak, vagy párokban, vagy önállóan, gyakran hosszú szalagokat lebegtetve.
Még egy templomot látogattunk meg aznap, a Lámák Temploma néven ismert tibeti templomot, ahol a 17.századtól tibeti es mongol szerzetesek élnek, s ahol a világ legnagyobb Buddhája található, amely 16 m magas.

 

Ma is érzem az orromban a füstölők kissé fanyar illatát, ha erre a délelőttre gondolok.

A délutáni sétánk Peking történelmi városrésze, az óváros felé vezetett, ahol megnézhettük a hutongokat. Ezekben a földszintes házacskákban, amelyeknek még ablaka sincs az utcára, csak ajtaja, valaha jómódú családok laktak, de ma már inkább olyanok, akiknek nincs lehetőségük komfortosabb lakóhelyet vásárolni maguknak.
Mára már sokat leromboltak közülük, s a megmaradt sikátoros kis utcák védetté váltak, s turista nevezetesség vált belőlük. Az utcákon gyalogosan és triciklivel is lehet közlekedni, amelyeket a bejárat előtt lehet bérelni.

 

 

A múlt megidézése után következzen pár mai pekingi pillanatkép, amelyek arról tanúskodnak, hogy a modern világvárosi utcák mellett ma is megtalálhatóak a külvárosi kis sikátorok, ahol például a helyi borbély az utcán vágja a vendég haját. Egy másik utcaképen egy fiatal pár látható menyegzői öltözetben, amelynek helyi specialitása, hogy a vőlegény nem fekete, hanem fehér öltönyben van.

 

 

 

Aznapi történetem végére megint egy igazi kulináris élvezetet tartogattam! Egy olyan kínai különlegességet, amelyet csakis Kacsa Étteremben ajánlott megkóstolni. Már régóta terveztük, hogy megkóstoljuk az igazi pekingi kacsát, s az első pekingi sétánk során több ilyen éttermet láttunk a Wangfujing mögötti utcákban.
Nosza felkerekedtünk, s elsétáltunk a pazarul kivilágított Wangfujingra, s rövid séta után rátaláltunk a “mi kis éttermünkre”, melyet az előző napokban kiszemeltünk magunknak.

A pekingi kacsa elkészítési módja speciális, mivel a melle alá a hasüregbe egy vízzel telt tömlőt helyeznek, így teszik a kemencébe, tehát a melle átpárolódik, a bőre csodálatos ropogós pirosra sül, de a többi része ehetetlenül nyers.
A frissen elkészített kacsát a séf felszeleteli egy nagyon éles késsel, külön tálba helyezve a bőrét, s külön a mellét, amelyet-állítólag- annyi szeletre vágnak, amennyi alaptörvény van Kínában (ez utóbbi számszerűségét nem ellenőriztem)
Az igazsághoz tartozik, hogy a pekingi kacsa receptjét a kínai kollégák mesélték, de nem olyan régen láttam egy filmsorozatot Felfedező úton Kínában címmel, mely Kína egyes vidékeinek újra felfedezéséből áll a hagyományos kínai ételek révén. A sorozat főszereplője Ken Hom, aki köztudottan a kínai konyha atyja már 30 éve, hogy világhírűvé tette a Wok-ot, mint főzőedényt, és Ching-He Huang pedig a kínai konyhaművészet új generációját képviseli, aki modernebb szemléletet hozott a gasztronómiába.
Kettejük fúziójáról szól ez a csodás sorozat, aminek egyik részében bemutatják, hogyan készül hagyományos recept szerint a pekingi kacsa. A szakács befújja a levegőt a kacsa húsa és bőre közé, ezzel a bőr elválik a hústól, a bőr alatti zsír-sütés közben- kicsorog, és ettől a bőr valami hihetetlenül omlós és ropogós lesz. Ezután a kacsát kemencében, egy rúdra akasztva sütik nyílt lánggal. A filmben a kacsa combja is ehető volt.
A kacsa tálalása és fogyasztásának módja is különleges. A vendég asztalán elhelyeznek egy tányérban több, sós palacsintához hasonló tésztát, ezen kívül zöldségeket, retket, póréhagymát, görögdinnyét, és kis porcelántálban az elmaradhatatlan szószokat. Amikor a kacsa feldarabolt húsát is az asztalra helyezik, egy-egy szál zöldséget, s a szószba mártott húsdarabot egy palacsintára kell helyezni, majd összegöngyölni.
A kicsit kellemetlen csupán az, hogy mindezt evőpálcikával kell megenni.

 

Kínában az étkezési szokáshoz tartozik az elmaradhatatlan tea. Ha helyet foglalsz egy étteremi asztalnál már töltik is az apró fül nélküli csészédbe a forró italt, amely néha gabonából készül, de talán a legáltalánosabban elterjedt a jázmin tea. Érdekesség még, hogy a kínaiak csak forró italt fogyasztanak, legalább is étkezés közben.

Másnap – az utolsó Pekingben töltött napunkon – Badalingba készültünk, ahol egy olyan szakasza van a Nagy Falnak, amely látogatható. Ez volt az a nap és az a látnivaló, amelyet a legjobban vártam! Lefekvés előtt a szállodában a térképet nézegetve az útvonalat terveztük, vagyis, hogy hogyan tudunk leggazdaságosabban eljutni a Pekingtől északra fekvő helyre.
Úgy döntöttünk, hogy taxival elvitetjük magunkat a főváros szélén lévő buszpályaudvarhoz, és onnan busszal folytatjuk az utat a Nagy Falig.
Reggel a szálloda portása taxit hívott, s elmagyarázta a taxisnak, hogy a buszpályaudvarra szeretnénk menni. Nem tudom, hogy mondhatott-e többet ennél, vagy csak az élelmes kínai taxisofőr kitalálhatta, hogy mi lehet a végső úti célja az “amerikai turistának”.(majdnem mindenki amerikainak gondolt bennünket, részben azért, mert talán a legtöbb turista amerikai, és talán azért is mert angolul beszéltünk.)
Nem is kertelt sokat, mert rákérdezett, hogy a Nagy Falhoz megyünk-e, s amikor rábólintottunk, alkuba kezdett, amely elég furcsa módon zajlott.
Mobilon felhívott egy hölgyet, akivel kínaiul beszélt, majd átadta nekünk a telefont, hogy a mondandóját a hölgy tolmácsolásával angolul is meghallgassuk… aztán megint… vice versa… míg végül megköttetett az üzlet, vagyis 300 Yuan-ért (kb. 30 Eur) a taxis egész nap a rendelkezésünkre áll.

Alig, hogy elhagytuk a várost, a taxi üzemanyag órájának a mutatója vészesen leesett, közelítve a nullához, viszont már a 3. benzintöltő állomás mellett kellett elmennünk úgy, hogy a benzinkutas “tovább”-ot intett, ami azt jelentette, hogy kifogyott a benzin. Ez Kínában elég gyakori, s ilyenkor a benzinkutak csak a buszoknak tartalékolnak. Végre a következő benzinkútnál sikerrel jártunk, így folytathattuk utunkat.

Célunkhoz közelítve a vidék megváltozott, Szemet gyönyörködtető lankák, majd hegyek vettek körül bennünket dúsan burjánzó növényzettel, s hamarosan feltűnt a völgyből csúcsra, s a csúcsról völgybe kanyargó Nagy Fal.
A Nagy Falat az i.e. a 7. században kezdték építeni, s védelmi célokat szolgált. A letelepedett földműveseket védte az északról betörő hordákkal szemben. A ma is látható Nagy Fal az 1368-1644-ig uralkodott Ming dinasztia idején épült. Mintegy 7000 km hosszú, 10 m magas, s a tetején 4-5 m széles. A fal építése közben több ezer ember halt meg, így a Nagy Falat a “Könnyek Falá”-nak is nevezik.
A falról és a csodás kilátásról beszéljenek a képek!

 

Mivel a pekingi olimpia évében jártunk ott, a falról látható volt az olimpia jelmondata: “One World, One Dream” (Egy világ,egy álom)

 

Végül egyáltalán nem bántuk meg a taxis ajánlatát, hiszen még elvitt bennünket 2 gyárba. Az egyik helyen a Kínában bányászott semmitmondó szürke jade kövekből készítettek fantasztikus dísztárgyakat.

 

 

 

A másik gyárban pedig sárgaréz lemezből készültek dísztárgyak, amelyeket kézi festéssel megmintáztak, zománcfürdőbe mártottak, s 900 fokon kiégettek. A mintáknál a leggyakoribb motívum a sárkány – mellyel a császárt – s a főnix madár, mellyel a császárnét szimbolizálják.

 

 

Taxisunk sem járt rosszul, hiszen, mint kiderült, ő még mindkét gyárban megkapta a maga 100-100 Yuan-ját.

Másnap reggel repülőre ültünk, és hazautaztunk Budapestre, de akkor már tudtam, hogy a búcsú nem örökre szól. Következő év márciusában, munkavállalói vízummal indultunk újra Kínába. Nagy várakozással, hiszen turistának lenni, vagy élni egy országban egészen más kategória.

Bollók Irén

A szerző írásai az Útikalauzban
Bollók Irén: Kirándulás Pekingbe és a Nagy Falhoz – Kína – 2008
Bollók Irén: Hainan, a kínai Hawaii – Kína – 2008
Bollók Irén: Egy csipet Guangzhou(Kanton) és egy hétvége Hongkongban – Kína – 2009

 

Itt is feliratkozhat a hírlevelünkre

[ninja_form id=5]