Egy rendkívüli útról szóló érdekes olvasmány a miénktől eltérő világok iránt érdeklődőknek. A sok információval, tanácsokkal különösen hasznos lehet azoknak, akik erre a vidékre tervezik kirándulásukat.
Mivel a terv adott volt, hogy újra Thaiföldre megyünk búvártanfolyamra, és sok ismerősünk mondta, mennyire szép ország Vietnám, októberben megvettünk egy jegyet 2014 áprilisára Hanoi érkezéssel és hazafelé bangkoki indulással.
A út szervezés része kb. egy hónapig tartott, mire elolvastuk mit érdemes megnézni és hogyan lehet oda eljutni, utánanéztünk minden blogon és útibeszámolón amit találtunk. Az útleírások zömében helyi idegenvezető vagy utazási iroda által szervezett utak leírását találtuk, amit mi nem szerettünk volna igénybe venni. Őszintén megvallva, a repjegy megvételekor annyit tudtunk Vietnámról, hogy ott a Ha Long öböl és háború volt sokáig. Az útikönyvünk szerint viszont a világ egyik legbiztonságosabb országa. A szállásokat előre lefoglaltuk, a helyi közlekedésben úgy döntöttünk, országon belül éjszakai vonattal közlekedünk majd, ám a jegyeket nem vettük meg elővételben, mert interneten keresztül előrendeléssel 80-90 dollár közötti áron kínálták az utazási irodák, ami meglehetősen soknak tűnt ázsiai viszonylatban. Az ajánlások arról szóltak, hogy csak akkor vegyük meg előre a jegyeket, ha ragaszkodunk egy bizonyos időben induló vonathoz.
A csomag elmaradhatatlan kellékei (tavalyi tapasztalatok alapján): szappan szappantartóval, sok fertőtlenítő kendő (soha nem elég), felület-fertőtlenítő nedves törlőkendő (szállodák mosdójára), 50-es faktorú naptej (30-assal tavaly többször pecsenyére sültünk), szúnyogirtó spray, hasmenés elleni gyógyszerek (erre nem volt szükségünk idén), papírzsebkendő, nadrág alatt hordható vízálló pénztárca (ellenkező esetben izzadságtól átitatott bankjegyeink lesznek, amiket visszadobnak a bankokban). Betadint nem érdemes vinni, az itthoni ár töredékéért lehet hozzájutni Ázsiában.
2014 április 11.-én Qatar Airways-el elindultunk célpontunk felé. A híres 5 csillagos légitársaságtól nem ájultunk el, a légiutas-kísérőt hívó lámpa másfél órán át világított míg végül meguntuk, de senki ránk se hederített. A repülőtársaság oldalán 17 óra 10 perces repülés szerepelt egy átszállással Qatarban, ami félig igaznak is bizonyult, ám a gép megállt Bangkokban, kiszállt az utasok nagy része, mi pedig néhány útitársunkkal végignéztük, amint a takarítóbrigád végigvonul a gépen és mindent rendbe tesz. Leszállni nem engedtek, több mint másfél órán át ácsorogtunk az álló repülőgépben. Rutinos utastársunk szerint ez jól bevett szokás, minden Hanoi felé menő gép leszáll Bangkokban.
Végül az új utasok felszálltak, és összesen 17 óra utazás után holtfáradtan megérkeztünk Hanoiba, ahol már a reptéren a tipikus ázsiai hangulat fogadott: majdnem egy órán át vártuk a csomagokat, a hangosbemondóban szíves elnézésünket kérték, mert egyszerre két gép szállt le és nem tudják ilyen iramban kipakolni a csomagokat (elgondolkodtunk rajta, hogy Frankfurtban vajon mihez kezdenének, ahol állítólag 2 vagy 3 percenként száll le egy gép?). Előzőleg is említett rutinos útitársunk ellátott jó tanácsokkal: ha vásárolni szeretnénk, az elsőre mondott ár 20%-ról kezdjünk alkudozni, és ne bankban váltsunk hanem valutaváltónál (a rutint most már megkérdőjelezném, mi egyetlen egy valutaváltót sem találtunk 13 nap alatt Vietnámban).
Célpontunk a vasútállomás volt, ahol terveink szerint letettük volna a csomagmegőrzőben a nagy hátizsákokat és kis hátizsákkal vonatozunk Lao Cai felé a 21 órakor induló vonattal, amin reggelig legalább kialusszuk magunkat.
Az interneten olvasott jó tanácsok alapján vittünk két lakatot is, amivel majd lezárjuk a csomagmegőrzőt. Nem érezvén túl nagy ihletet, hogy azonnal a helyi közlekedési alkalmatosságokkal utazzunk célunk felé, és helyi pénzzel sem rendelkeztünk, a reptéren pedig hírhedten rossz árfolyamon váltottak, taxival mentünk a vonatállomásig rövidebb alkudozás után 15 dolláros áron – 20-ról indultunk, ha jól emlékszem, az óra is működött menet közben, úgy 370.000 VDN – Vietnámi dong – lett volna (1USD=21000VDN volt az utazásunk időpontjában). A vállalkozó szelleműeknek leírom az interneten talált információkat: a buszmegálló a terminálból való kijövetel után jobbra van, 07. busz jár a Kim Ma buszmegállóig, onnan pedig 32. busz az állomásig és 5000 VDN-be kerül.
A vonatállomás egy nem túl jellemző, utcai árusokkal övezett épület. Az állomás melletti ATM kijelzőjén furcsa ikonok szaladgáltak, oda nem mertük betenni a bankkártyánkat (később egy helyi árus is igazolta, hogy az bizony nem működik, ám másikat nem tudott mondani). Első utunk egy valutaváltó felé lett volna, 15 kilós hátizsákkal vánszorogtunk a környező utcákban a piaci forgatagban. Bejártuk a környéket, ám valutaváltónak híre sem volt. Találtunk egy bankot, ami zárva volt, majd felvilágosítottak, hogy szombat révén valamennyi bank zárva tart. Így a bankfiók ATM-jéből kényszerültünk pénzt felvenni, ami egyszerre csak 2 millió VDN-t ad ki (mint kiderült, minden pénzfelvételkor 55000 VDN összeget is levon költség címén). Helyi pénzzel felszerelkezve visszamentünk az állomásra megvenni a jegyeket. A 21 órás vonatra minden jegy elkelt már, csak a 23 órakor indulóra tudtak egy alsó és egy felső ágyat adni (420 000 VDN alsó, 395000 VDN a felső ágyra a jegy). A visszafelé tartó vonatok állítólag már mind tele voltak, így csak egy turistáknak szánt vonatra adtak jegyet 750 000 VDN/ db áron (a neten talált információknak megfelelően, a 2. számú ablaknál beszéltek angolul). Az éjszakai vonatokon két féle ágy és szék között választhatunk: kemény ágy /szék, ami olcsóbb vagy puha ágy/szék- ezt szokták előszeretettel ajánlani és mellesleg drágább is. Mindkettőt próbáltuk, nagy különbséget nem vettünk észre az alvás minőségében.
Az állomás épületében egy A4 lapon „csomagmegőrző” feliratot találtunk, ám azt az épületet körbejárva sem találtuk meg. Végül kiderült, hogy a lap mögötti közWC-ben van a csomagmegőrző, ahol szívélyesen fogadtak és felajánlották, hogy 150.000 VDN/ 3 nap/ 2 csomag áron megőrzik a hátizsákjainkat (ellentétben az interneten említett 3 USD/ 12 óra árral). Mivel gyanúsan olcsó volt az ajánlott ár, szerettük volna megnézni, hol hagyjuk a csomagokat, mire a hölgy szívélyesen bekísért, kinyitotta a tusoló félig lerohadt ajtaját és rámutatott a vízben tocsogó padlóra. Ezzel világossá vált, hogy a hátizsákokkal együtt utazunk tovább. Mivel még rengeteg időnk volt a vonat indulásáig, átmentünk az állomással szemközt található kávézóba, ahol elkövettük azt a hibát, hogy a helyi mosdót használtuk. A bárpult melletti ajtón bemenve egy sötét sikátorba jutottam, ahol balról letámadott egy kutya (szerencsére láncon), jobbról a helyiek lakásába nyitottam be, ahol másik 4 kutya támadott rám; ezt az ajtót is becsapva benyitottam a fészerbe, majd utolsóként megtaláltam a rozsdás szegekkel tarkított WC ajtót, ahol döngtek a legyek, bogarak, és egy rendkívül mocskos guggolós WC állt rendelkezésre. Fizetéskor fokozott figyelemmel néztük a visszaadott pénzt, mivel az utazók 90%-a átverésekről számol be egész Vietnámban. A kávézós be is próbálkozott, 110 ezres számlánál 500 ezerből 90 ezret adott vissza, de mosolyogva korrigálta, miután felhívtuk figyelmét a tévedésére. Úgy tett, mintha a százezres bankjegyekért külön kellett volna elmennie a pultig, amit- természetesen- szándékában állt megtenni, csak mi voltunk túl gyorsak (átlag árak: üdítő: 15.000; 1,5 literes víz 20.000VDN; sör 30.000 VDN utcai árusoktól; kávé 30.000 VDN, üdítő 25.000 VDN bárban). A vietnámi kávé forró víz átcsepegtetésével készül az őrölt kávén és csokoládé íze van (Vietnám állítólag a második legnagyobb kávéexportőr, egy helyi viccesen mondta, nem tudja, mi mit iszunk otthon, ha nincs ilyen csokoládé íze).
utcai látkép az állomás mellett Hanoiban
az állomás váróterme
a csomagmegőrzőt jelző tábla mögötte a közWC-vel
Vietnámi Dong
A thai éjszakai vonatos tapasztalat alapján, ahol négyszeres ára volt a sörnek, bevásároltunk a helyi árusoktól, de alaptalannak bizonyult a gyanúnk, a vonaton teljesen hétköznapi árakon kínáltak enni-innivalót.
A vonat kifejezetten tiszta volt, a mosdókagyló kevésbé. A kabinos részek a szerelvény elején találhatóak, a peronokhoz csak a vonat érkezése előtt kb. fél órával engedik be az embereket. Mint kiderült, a kabinban a felsőnek vásárolt ágy valójában középső, 6 ágy van egy hálófülkében, a két legfelső viszont olyan alacsony, hogy ott európai ember nem férne el. A helyiek mérhetetlen rutinnal másztak fel az ajtó melletti kiálló mini lépcsőkön és meg sem mozdultak reggelig. A csomagot be lehet tenni az alsó ágy alá (fel kell emelni az ágy fekvő felületét).
Rizsföldekkel övezett tájon robogtuk Lao Cai felé, reggeli 8 óra után valamivel érkeztünk meg (kb. egy órás késéssel). Az állomás épületét elhagyva a helyiek várják a turistákat Sa Pa felé induló járataikkal, de mi a helyi híres piacra szerettünk volna eljutni. Balra térve egy parkolóig kell menni, ahol az úttesten átkelve a szemközti utca végén található a helyi buszállomás (sárga épület Ben Ke Lao Cai felirattal). Az eligazító tábla szerint Bac Ha piacra 11.30-kor indul busz és 60000 VDN az ára. Az ablaknál ülő hölgy természetesen egyetlen szót sem értett angolul, és csak hosszas várakoztatás után volt hajlandó szóba állni velünk, miután 10 percig bámult egy üres lapot. Írásban kommunikálva elmondtuk, hogy hová mennénk, ő ráírta a lapra, hogy 10.00 és kimutatott a háta mögötti udvarra, ahol mikrobuszok álltak. Körbejártuk az udvart, egyetlen buszt találtunk Bac Ha felirattal, de az csak délután 4-kor indult. Újabb 10 perc várakozás után 11.30 került a papírra (10.00 áthúz) és rámutatott a székre, hogy várjunk. Alig telt el 5 perc, egy helyi férfi odajött hozzánk, kikísért a mikrobuszig, ami akkor érkezett és Bac Ha-t emlegette (10.25 körül járt az idő). Tanácstalanul néztünk a hölgyre, aki bólogatott (mint rájöttünk, telefonon hívta oda a sofőrt). Újabb próbálkozás 100.000 VDN-es viteldíjra, vehemens mutogatás az épületben lévő táblán feltüntetett árra és máris helyi áron robogtunk a piac felé.
A busz néhány hónapja vásárolt darab lehetett, a védő fóliákat le sem vették (az egész régióban ez volt a divat), és minden sarkon megállt, utasokat vagy csomagot vett fel, így 2 órát vett igénybe a 70 km-es út megtétele. Posta nemigen van errefelé, az emberek ezekkel a buszokkal küldenek csomagot, reggel kiülnek az út szélére és várják, mikor gurul el egy busz amire feladhatják a csomagjukat. Aztán pár faluval később a buszt meg sem állítva a sofőr kidobja a címzett háza elé. Mellettünk egy anyuka ült egy év körüli gyermekével, egész úton felváltva hánytak, egyszer a gyermek, aztán az anyuka, de a baba egyetlen síró hangot sem adott ki egész úton. Adott pillanatban már adtam az anyukának egy fertőtlenítő törlőkendőt, annyira mocskos ronggyal törölte a gyermek fejét, hogy már nem bírtam nézni.
Lao Cai buszállomás épülete
Bac Ha piacon dohányt árulnak
Bac Ha faluban egy szálloda előtt álltunk meg (Ngan Nga Bac Ha hotel), ahol arra a kérdésre, hogy otthagyhatnánk-e a hátizsákokat, a legnagyobb természetességgel érkezett a válasz, hogy természetesen ingyen megőrzik, amennyiben az ő járatukkal megyünk tovább Sa Pa felé 150 000 VDN áron. A helyi busszal 80.000 lett volna, de nekünk megérte végre letenni az óriás hátizsákokat, így megvettük a jegyet náluk.
A Bah Ha piac Délkelet Ázsia legnagyobb kézműves vására, vasárnaponként a helyi törzsek ide viszik színesebbnél- színesebb ruhákba öltözve portékáikat: hímzett ruhák, kézimunkák, faliszőnyegek, pénztárcák, de vásárolhatunk vízi bivalyokat, cukornádat, dohányt is. Továbbá nyers húsokat, halakat is találhatunk, lazán egy faasztalon heverésznek, legyekkel körüldöngve.
Nem bírtunk ellenállni egy óriási színes, kézzel készült faliszőnyegnek, amit hosszas alkudozás után 105 USD áron megvettünk (240-ről indultunk). Egy piaci étteremben ettük az első csirkés Pho levest (40.000 VDN), amit utána naponta fogyasztottunk ottlétünk alatt. Sétálgatásunk alatt többször feltűnően megbámultak, először a fejem, majd a melleim fürkészve, ami nem túl jellemző az itteniekre, ezért eléggé furcsállottuk. Később egy hölgy felvilágosított a bámészkodás okáról. Megkérdezte, miért hordom így a hajam, mert ez „not good, not good”. Jobban körülnézve valóban egyetlen rövid hajú nőt sem láttunk, nemhogy 2 cm-es hajjal.
vonatfülke 6 ággyal
a vonat mosdója
helyi népviseletbe öltözött árusok a Bac Ha piacon
A piac körbejárása után, újabb 2 órás buszozást követően kisebb kitérővel megérkeztünk Sa Pa-ba, az első vietnámi szállásunkra. A busz először egy hostelhez vitt, ha esetleg nem lenne szállásunk, ott megszállhatunk alapon. Ez volt a legdrágább szállásunk egész ottlétünk alatt (38 USD/éj Sa Pa Unique hotel), de tökéletesen megfelelt a leírásoknak, erkély kilátással a rizsteraszokra. Távozásunkkor még rántottás szendvicset, vizet és almát is csomagoltak nekünk a vonatra (holott az alma ott nagy kincsnek számít).
Este felfedeztük a helyi rizspálinkát, 29,5 fokos vodkának árusítják fél literes üvegben és végigettük a fél étlapot a Sa Pa központjában lévő helyi kifőzdék egyikében. Távozásunkkor megkértek, jöjjünk másnap is és náluk vacsorázzunk.
Reggel gyalog indultunk kifelé a városból a kb. 1,5 km-re lévő Cat cat faluba. A helyi asszonyok napi több tíz km-t sétálnak mindenféle csecsebecsét árusítva a turistáknak. Többségében a Hmong törzs tagjai, színes ruhákban, hátukra erősítve egy letakart kosárral vagy egy bebugyolált csecsemővel. Útközben helyi boltokban potom áron lehet kőből készült, helyiek által készített faragott szobrokat valamint North face ruhákat venni (15-30USD között; dollárban lehet fizetni a legtöbb helyen). A Noth face egyébként tucatáru Vietnámban, a piacon térdig ezen márkájú kabátokban és nadrágokban sétálgattunk (a cipzárját meg kell nézni, a legtöbb hibás). A falu bejárata után egy tábla jelzi, hogy „train” található balra, itt megkérdeztük a helyi őrtől, milyen hosszan visz a vonat, állítása szerint 2 km, ám, mint utólag kiderült, nem vonat volt, hanem arra is indult egy ösvény, ami másik irányból kerülte meg a falut. Mivel mi továbbmentünk, nem vettük észre a belépőjegyeket árusító bódét (a faluba 40 000 VDN lett volna a belépő, de senki nem kérte tőlünk, így csak távozóban tudatosult bennünk, hogy jegyet kellett volna váltanunk). Egy, kb. 4 km-en át körbe haladó úton elmentünk egy vízesés mellett, a helyiek házai között. Az út szélén vízi bivalyok, törpe malacok és a rizsteraszokra nyíló gyönyörű kilátás.
Rizsteraszok Cat cat falu felé
Cat Cat falu
Vízesés Cat Cat faluban
Délután Sa Pa városban meglátogattuk a helyi templomot, és az előző napi helyi étkezdében jobbnál-jobb falatokat fogyasztottunk Vietnám kivételes ízvilágával. A pincérnőnek adtunk egy Sport szeletet ajándékba, amit elvitt a többieknek és testvériesen hat részre osztották, hogy mindenki megkóstolhassa a távoli csokoládét. Egyébként bevált szokás Vietnámban, hogy a turistáknak leengedik a termékek árát azzal a feltétellel, hogy a gyermekeknek valamilyen édességet adjanak. De, ha nem is üzletelve kapják, őszintén tudnak örülni a távoli szuveníreknek. Erről már értesülve itthon, mi felcsomagoltunk Negró cukorkát és Sport szeletet indulás előtt.
A szállodánk intézte a buszt visszafelé Lao Caiba (5USD/fő), kis, elemózsiával teli zacskót nyomtak a kezünkbe, ahonnan a turistavonattal visszautaztunk Hanoiba. Ez a vonat már alaposan felkészült a turisták ízlésére, ingyen víz, fogkefe és papucs állt rendelkezésre, faberakás díszítette a vonatot, a mosdókagyló pedig csillogóan tiszta volt és 4 ágyas légkondicionált kabinokban alhattunk (ez utóbbi nem hiányzott túlzottan, a hőmérséklet nem haladta meg a 30 fokot napközben sem). Útitársunk két idősebb helyi hölgy volt, akik rendületlenül magyaráztak nekünk a helyi nyelven és megkínáltak mindenféle gyümölccsel, amit magukkal hoztak (nagy zsákokban cipeltek mindenfélét, valószínűleg piacra mentek árulni).
a turistavonat fülkéje
a turistavonat mosdója
Hanoiba érkezve kb. 2 km gyaloglás után megtaláltuk az állítólag a vonatállomás mellett található szállodát (Hanoi Royal Palace hotel 2-Hang Bong Street), ahol ugyan reggel 9-kor még nem volt kitakarítva a szobánk (ezt előre jelezték interneten, hogy csak délután 2 után lehet elfoglalni a szobát), de megengedték, hogy letegyük a csomagokat és letusoljunk.
A szoba kissé lepusztult volt, papírvékony falakkal, elgörbült ajtóval és az ablak egy 2 méterre levő tűzfalra nézett, de egy éjszakára megtette (25,20 USD /éj volt). A szálloda utazásszervezőjétől ezután hosszas elbeszélést hallgattunk meg az általuk a Ha Long öbölbe szervezett út garantált minőségéről, és hogy mindenképpen foglaljuk le időben (vagyis rögtön) akár a legolcsóbb 110 dollár/fős utat. Nem éltünk a lehetőséggel, úgy döntöttünk, még érdeklődünk néhány helyen (az internetes leírások alapján ez drágának tűnt).
Délelőtt meglátogattuk az Irodalom Templomát (az ország első egyeteme), ahol a turistakönyvünk szerint fél napot kellett volna eltöltenünk, de másfél óra elégségesnek bizonyult rá. (belépő: 20.000 VDN/fő; nyitva: 8,30-11,30 és 13,31-16,30 kivéve hétfő és ünnepnap). Éppen ballagás révén, fiatal lányok fotózkodtak az udvaron. Megcsodáltuk gyönyörű ünnepi ruhájukat, valamint az udvaron különlegesen állatformájúra nyírt bokrokat. Ezután a Lenin parkot is útba ejtve elsétáltunk a Ba Dinh térre (elég hosszú séta), ahol Ho Chi Minh márvány mauzóleuma áll (8,00-10,30-ig nyitva), amit kívülről néztünk csak meg (nem igazán voltunk rá kíváncsiak, főként miután megtudtuk, hogy a vietnámi vezető végakaratában kifejezetten kérte, hogy halála után hamvasszák el és hamvait szórják szét nyilvánosságra nem hozott helyen. Ennek ellenére bebalzsamozták és naponta több száz helyi és turista zavarja örök nyugalmában). Ho Chi Minh 1945-ben kiáltotta ki a független Vietnami Demokratikus Köztársaságot, majd haláláig, 1969-ig volt a kommunista ország elnöke. Vietnámban azóta is egypártrendszer van, úton-útfélen a sarló-kalapács jelképe köszön vissza, de ez egy boldog kommunizmusnak tűnik, mint megtudtuk, szabadon utazhatnak is. Betértünk az Egylábú pagodához, de nem volt türelmünk a kígyózó sort kivárni, és egyébként is valami sokkal impozánsabbra számítottunk.
Irodalom temploma udavara
ballagó diáklányok
Ho Chi Minh mauzóleum
Egylábú Pagoda
Hanoi felejthetetlenségét az utcai forgalma adja. Több száz robogó, bicikli, riksa és autó kaotikus együtt mozgása, úgy tűnik, teljes a káosz, de valójában mindenki figyel a másikra és egész utunk alatt egy kisebb koccanást láttunk, amit az autón keletkezett horzsolásokkal úsztak meg. Az úton átkelni csak határozott mozdulattal megindulva és folyamatosan haladva lehet, a motorosok pedig kikerülnek. A járdák használhatatlanok az ott parkoló robogók vagy az ott csemegéző helyiek miatt, akik az utcán főznek és mini asztaloknál csapatokban esznek szinte egész nap. A legjobb fogásokat itt lehet megvenni a helyi kifőzdékben, bár csak mutogatva értethetjük meg magunkat velük. Vannak „nyugatias” éttermek is, de mi egyet kipróbálva feladtuk erre irányuló próbálkozásunkat (háromszoros áron fele adagot szolgálnak fel).
Délután megvettük a jegyeket az esti vízi bábszínház előadására, meglátogattuk a Hoan Kiem tavon a Jáde-hegy templomot (kis szigeten áll a tó északi végében, benne egy 250 kilós teknős konzerválva és aranyozottan kiállítva). A monda szerint Le Loi király az ellenség legyőzése után ezen a tavon csónakázott, amikor egy teknős felbukkant a vízből és magával vitte a bűvös kardot.
A templom meglátogatása után nekiláttunk megkeresni egy, az interneten nagyon javasolt utazási irodát. Útközben pénzt váltottunk egy bankban, ahol határozott mozdulattal adtak vissza két- szerintünk makulátlan 100 dolláros bankjegyet is, mert régebbi évjáratú volt, mondván, hogy adjunk másikat (mintha természetes lenne, hogy van másik). Egy kis utcában a Szent József székesegyház mellett megtaláltuk a keresett irodát (elbámultunk, mennyi római katolikus van itt, Húsvét révén a templom annyira tele volt, hogy az ajtóban kitett székeken is ültek). Az utazási irodában már nem volt hely a másnapi Ha Long túrára, csak kiscsoportos luxus utat tudtak kínálni 209 USD/fő áron. Az utcán sétálgatva találtunk egy másik utazási irodát, majd miután meggyőződtünk róla az interneten (Tripadvisor), hogy jó híre van, betértünk hozzájuk. Last minute révén 73 USD áron váltottunk jegyet 2 napos Ha Long túrára (Adventure Indochina Travel- Lemon cruise hajón – megkértek, hogy a többi utasnak ne mondjuk el az árat, mert egyébként 110 USD-be kerül).
utcai árustól vásárolt csemege – fürjtojással, darált hússal töltve, gőzben elkészítve (finom)
tipikus keskeny és hátrafelé hosszú házak (utcafront nagysága szerint adóztak régen)
áru hordása vietnámi módra
a helyi piac
(Árak a helyi piacon: kókuszos karamella kb. 30 db/doboz: 20.000 VDN; 1 kiló zöldtea 80- 100.000 VDN)
A vízi bábszínház (Water Puppet Theatre) ezeréves előadó-művészet; fügefából faragott, festett, fényesre lakkozott bábukkal adnak elő bohókás történeteket a vietnámi folklórból, vízzel elöntött színen (jegyár: 60.000 VDN a hátsó sorokba, 100.000 VDN az első sorokba, előadások: 15,30-17,00-18,30-20,00-21,15, a Hoan Kiem tó partján van). A történeteket kísérő elő zenét élveztük a legjobban, az énekesnőnek gyönyörű hangja volt (az előadásból fél óra is elég lett volna egyébként, főként, hogy egy szót sem értettünk belőle – 1 órás volt). Az előadás után újabb séta a tó partján, estére már előkerültek a rosszfiúk is, akik CD-árusnak álcázva magukat különféle „csemegéket” kínáltak az arra tévedő turistáknak.
A következő reggelen az utazási iroda busza pontos időben felvett a szállodánk elől (tilos megállni a központban, ezért araszolva halad a busz és fel kell rá pattanni). Csomagjainkat a szállodában kijelentkezés után felár nélkül megőrizték. 3 órás eléggé rázós út következett a Ha Long öböl kikötőjéig (175 km), ahol átszállítottak egy csónakra, amivel elvittek a hajónkig. Délre értünk a fedélzetre, rövid pihenő után ebédet szolgáltak fel, majd hajókáztunk a lélegzet-elállító öbölben. Az öbölben kb. 3000 kisebb-nagyobb mészkő-sziklatömb emelkedik ki a vízből, csodálatos látványt nyújtva a köztük hajózóknak. Egyetlen szépséghibája, hogy a rengeteg hajó következtében eléggé koszos a víz, papírok és palackok úszkálnak elég nagy mennyiségben, a levegő pedig eléggé szmogos a kikötő környékén. A hajó eleinte ütött-kopottnak tűnt, de mint megtudtuk, 10 éve épült – idegenvezetőnk elmondása szerint egy hajó sem bír 15 évnél többet ezeken a vizeken. A kabinok kényelmesek voltak, saját fürdőszobával és óriási ablakkal, a legfelső szinten pedig napozóágyakon lehetett pihenni.
Egy szigeten megnéztünk egy cseppkő-barlangot (12000m3, Meglepetések barlangja= Hang Sun Sot), amelyben édesvizű forrás található (elég ritka a tenger közepén), majd egy másik szigeten egy kilátóra is felmásztunk, itt úszni is lehetett, majd kajakoztunk egy kis öbölben, este pedig vacsora változatos ételekkel (lehetett jelezni foglalásnál, ha valaki nem kér tengeri kütyüket vagy netán vegetáriánus), utána karaoke-program következett.
Sokszínű társaság gyűlt össze: német, francia, ausztrál, angol, koreai, argentin, chilei is képviseltette magát (itt tenném hozzá, az idegenvezető szerint mi voltunk a második magyar utasai az elmúlt több év során). Különleges élmény volt a sziklák között álló hajó napozóteraszán nézni a vizet éjszaka, főként miután a hajókon mulatók is elcsendesedtek. Jó tudni: a hajóra (elvileg) tilos italt felvinni, viszont az italfogyasztás nincs benne az árban; a dobozos üdítők 1,5 USD-be, sörök 1,5-2 USD-be kerülnek, tea: 1,5 USD). Az út végén a hajó személyzetének illő borravalót hagyni, a mi esetünkben nagyon kitettek magukért a két nap alatt.
a Ha Long öböl
közWC vietnámi módra nem szégyenlős nőknek (szigeten a Ha Long öbölben)
Másnap délelőtt meglátogattunk egy igazgyöngy-farmot, majd ebéd után visszatértünk Hanoiba. Néhány szabad óránk lévén még a vonat indulásáig, betértünk egy lábmasszázsra. Nagyon kedvesen fogadtak, bár a kishölgy „where are you from-ra” adott válaszunkra elég bamba arcot vágott, majd arra irányuló kérdésünkre is tagadólag rázta a fejét, hogy tudja-e hol van Európa. De hát nem ez számít egy lábmasszázson. Ám a dolguk végeztével egy kis papírfecnit nyomtak a kezünkbe, hogy értékeljük a szolgáltatást és külön kérdés volt, hogy mennyi hálapénzt szánunk a masszőröknek. A masszázsszalon meglehetősen drága volt helyi viszonylatban, így 1 USD-t szántunk nekik fejenként a 7 USD kiírt áron felül. Ám erre elkezdődött az igazi huzavona, hogy márpedig nekik 3 USD-t kell adni fejenként, és nem akartak kiengedni az ajtón. Pár perc vita után eléggé határozottan emeltük meg a hangunkat és távoztunk, de eléggé kellemetlen volt az incidens.
Az esti SE 3 vonattal hagytuk el Hanoit (puha ágyra váltott jegy 216.000 USD Hanoi- Dong Hoi útvonalon, 2 nappal utazás előtt megvásárolva). A helyi vonat szintén nagyon tiszta és a mosdó is kifogástalan volt (ugyanolyan, mint a turistavonaton), sőt, vízautomata is rendelkezésre állt. A masszázsszalonos élményünk ellenkező példájaként itt egy angolul tökéletesen beszélő helyi úriemberrel utaztunk, aki nagy csodálkozásunkra megkérdezte, hogy a magyarok valóban a finnugoroktól származnak-e. Tőle tudtuk meg, hogy a méltán hírhedt vietnámi kutyaevési szokás az ország középső részén főleg a keresztények körében elterjedt (északon mindenki). Minden holdhónap első napján eszik, mivel azt tartják, hogy szerencsét hoz, és az erre szakosodott boltokban fogyasztják. Ugyanakkor házi kedvencként is tartanak kutyát, ami más kategóriába sorolandó (bár a Ha Long öbölben az idegenvezető azt állította, a házi kedvenceket is elfogyasztják ha megbetegszenek és elpusztulnak). Azt is megtudtuk, hogy az átverési kísérletek nem csak a turisták ellen irányulnak, őt mint helyit is előszeretettel átverik, ha átmegy a szomszédos megyébe (mert más az akcentusa).
Reggel Dong Hoi állomásán a hostel kisbusza várt, 500.000VDN/4 fő áron vittek el Phong Nha faluba (itt már nem mertünk helyi közlekedésben bízni – utólag kiderült, joggal; a hostel reggel 6.00 és 8.00-kor várja a vendégeit az állomáson). Ezt a térséget 2011-ben nyitották meg a turizmus előtt és nem annyira frekventált mint Vietnám többi része. Az idetévedő turisták többsége Dong Hoi-ban lakik és 1 napos szervezett úttal látogatja meg a barlangokat. A falu régebbi neve Son Trach, kb. 30 km-re fekszik Dong Hoi-tól, interneten összesen 1 hotel és egy hostel kínál szállást – mi utóbbit választottuk 8 USD/ágy/éj áron 4 ágyas szobákban. A faluban található még néhány hotel, de ezeket nem nagyon ajánlják előzetes tapasztalatok alapján – ott tartózkodásunk alatt is átjött két turista a szemközi hotelből segítséget kérni, mivel nem akarták visszaadni az útleveleiket, csak ha másodszor is kifizetik a szoba árát – amit már megtettek bejelentkezésnél. A hostel egyébként angol tulajdonban van, és ennek megfelelőek a körülmények is kifogástalanok hosteles nívón – olcsón tiszta és kényelmes szálláshoz juthatunk (egy szobában 2 emeletes ágy van, az ágyak szélesek és kényelmesek; értékeink őrzésére 4 zárható szekrény is rendelkezésre áll, lakatot lehet béreln – de nekünk nem volt rá szükségünk-Itt legalább felhasználhattuk a lakatokat amit a Hanoi-i nem létező csomagmegőrző szekrényre szántunk). A hosteltől már indulás előtt emailben részletes leírást kaptunk a környék látnivalóiról és a tudnivalókról. Szobatársunk egy új-zélandi srác volt, aki Hanoiban motort vásárolva leutazott Saigonig 3 hét alatt.
Reggeli és lepakolás után robogót béreltünk a szemközti házban működő boltban, és berobogtunk a Phong Nha- Ke Bang Nemzeti parkba (a hostelben elláttak nyomtatott térképpel; belépő a NP-ba: 40.000 VDN/ fő, robogó bérlés: 150.000 VDN/nap; benzin: 75.000/3 liter). A robogó bérléséhez ott kell hagyni egy fényképes igazolványt, de nem fognak rá a turistákra minden előző sérülést. Mi azért a biztonság kedvéért lefotóztuk átvételkor, de rá sem néztek amikor visszavittük. Itt tenném hozzá, hogy Vietnámban a bukósisak használata kötelező, ellenkező esetben 75 USD a büntetés és elkobozzák a robogót – több esetben is láttuk, amint pakolták fel a motorokat a rendőrségi autókra.
A térképen Dark Cave névvel jelöltek egy barlangot rögtön a NP-ba való belépés után, de nem láttunk semmit, csak egy üres szabadtéri várótermet a folyó partján, így ezt kihagytuk és robogtunk tovább a Son Trach-tól 14 km-re levő híres Paradise cave felé (amit az egyetlen magyar nyelven elérhető útikönyvünk – több más hiányossága mellett – meg sem említ, bár 2011 óta nyitva a látogatók előtt). A hostelből is indítanak minden reggel kirándulást ide, bár elég borsos áron (ha jól emlékszem, 40 USD/ fő volt). Útközben a rizsföldek közepén síremlékeket láthattunk, mint sok más helyen is, feltételezésünk szerint a helyiek a saját földjükbe temetkeznek.
A barlangnál a parkolóban kellett hagyni a robogót (5000 VDN/parkolás), majd kb. 1,5-2 km gyaloglás után kiépített ösvényen (kisebb várakozási idővel, míg az ösvényen tekergődző zöld kígyó elvonult), elértük a barlang bejáratát. Elektromos autóval is lehet menni, külön jegyet kell rá váltani; érdemes várni pár percet míg mások is érkeznek, mert annyifelé oszlik a jegyár ahányan vannak az autóban, ám a felfelé gyaloglást így sem úszhatjuk meg. Óriási száraz barlangban sétálhatunk gigantikus méretű cseppkövekkel körülvéve, valóban megéri ellátogatni ide (lehetőleg ne egész órában menjünk be, mert akkor indulnak a csoportok és sokkal kellemesebb a csendben gyönyörködni a látványban, mint a mögöttünk vagy előttünk hangosbeszélőbe ordító csoportvezető karattyolását hallgatva).
Phong Nha- Ke Bang Nemzeti park
elektromos autó a Paradise cave felé
Paradise cave – Paradise cave- az arányok szemléltetése végett beálltam a cseppkő alá
A barlangban tett látogatást követően még motoroztunk a hegyeken át kaptató úton, többször azt hittük, eltévedtünk, mivel teljesen más név szerepelt a kilométerköveken, mint a térképünkön, de végül szerencsésen megérkeztünk Son Trach-ba. A falu igazi vietnámi kis helység, ahol a turistákat még megbámulják, így megfelelő öltözék erősen javallott (vállat és térdet fedő öltözet, mint a buddhista régiókban mindenhol). A helyiek nagyon kedvesek, és a helyi 2-3 étkezdében is finom fogások kaphatóak (töredékéért a hostelben fizetendő árnak – itt európai ételeket is felszolgálnak, egyébként nagyon ízletesen elkészítve, de mi nem ezért utaztunk Vietnámig. Itt a sör 30.000 VDN, a whisky 60.000 VDN és még Jagermeister is kapható). Este a hostel bárjában sörözgettünk, állítólag a sör és a kóla a legjavasoltabb innivaló Vietnámban, mert azt kétszer is átszűrik (a vizet kevésbé), a söreik pedig kifejezetten finomak és nem erősek.
Reggel a hostelben beadtuk a ruháinkat mosatni (150.000/kg áron, mi azt hittük ez olcsó, de később a Hoi An-i szállodában 3 USD/áron mosattunk), délutánra meg is lett, a csomagjainkat pedig megőrizték egy erre szánt szobában több más hátizsák társaságában. Meghallgattuk a reggeli eligazítást, itt tudtuk meg, hogy sajnos a helyiek nem tudnak hosszú távon gondolkodni és a kínai megrendelőknek levadásszák a helyi állatokat az azonnali kereset reményében. A vásárlók pedig borsos árat fizetnek, mert különleges gyógyhatást tulajdonítanak az egyes állatok különböző részeinek. A hostel személyzete azon dolgozik, hogy jobb belátásra térítse a helyieket; valamint hogy az angol recepcióson kívül csak helyieket foglalkoztatnak. A többi vendéggel együtt elsétáltunk a kb. 1 km-re lévő turistainformációs irodáig, ahol együtt megvettük a jegyeket (külön megkértek a hostelben, hogy ne egyenként fizessünk,mert azt nem fogják tudni követni a helyiek), 320.000 VDN a csónak és annyifelé oszlik, ahányan vagyunk, valamint 80.000 VDN/ fő a belépő a barlangba.
Kb. 12 személyes csónakkal utaztunk a folyón megközelítőleg fél órán át. Útközben láthattunk anyukákat csónakban ülve és a gyermekét várva, aki lemerülve a víz alá algákat gyűjtött és dobta nagy halomba a csónakba, vízi bivalyokat dagonyázni a folyóban és festői tájat mészkősziklákkal.
A Phong Nha barlangba egy nagy szikla alatt lévő hasadékon át csónakáztunk be, és kb. 20 percen át siklottunk a vízen a barlang belsejében, gyönyörű termeket és cseppköveket láthattunk. A Phong Nha barlang az UNESCO világörökségi listán is szerepel, a 9-10. században a csamok templomként, a vietnámi háború idején a helyiek rejtekhelynek használták, az amerikaiak pedig folyamatosan bombázták a területet.
Phong Nha Cave bejárata
Vízibivalyok
Feltűnő volt, hogy itt az evezés női munka, minden csónakban nők eveztek. Kifelé kitettek minket egy homokos partra egy gigantikus méretű cseppkövekkel teli óriási teremben, innen kisétáltunk a kijáratig. Kint fel lehetett volna sétálni egy másik barlanghoz, de a többieket ez nem érdekelte, mondván, hogy nem éri meg, így mi sem tudtuk megnézni, hacsak nem akartunk volna külön csónakot bérelve visszamenni. Így hát visszatértünk a hostelbe, de még 5 óránk lévén a busz indulásáig, megkérdeztük a recepción, van-e valami ötletük, mit tudnánk megnézni. A válasz elég egyértelmű volt: a srác megkérdezte, voltunk-e a Dark cave-ben? A nemleges válaszra pedig csodálkozva bámult ránk és megkérdezte, őrültek vagyunk-e, hogy pont azt hagytuk ki? Így hát fél napra kibéreltünk egy robogót és újra nekivágtunk a nemzeti parknak.
Annak ellenére, hogy a recepciós szerint újra be kellett volna fizetnünk a belépőt, a bejáratnál nem kérték, amikor mondtuk, hogy csak a Dark cave-t szeretnénk látni. Ezennel az üres szabadtéri váróterem nem riasztott meg, türelmesen kivártuk, míg valaki megjelenik. Kettőnknek eléggé borsos árat mondtak, de szerencsére még megjelent egy hat tagú társaság, akik csatlakoztak. Már fél órája várakoztunk az indulásra és valamennyien toporogtunk, mondván, hogy sietnünk kell, 17 órakor indul a buszunk. Ekkor derült ki, hogy mindannyian ugyanazzal a busszal készülünk távozni, így a továbbiakban már nem izgattuk magunkat, hisz úgysem indul el üresen a busz, ha elkésünk sem lesz akkora baj. Fürdőruhára vetkőzve egy mentőmellényt és egy lámpával ellátott sisakot kellett felvennünk, a ruháinkat pedig az erre a célra szolgáló szekrénykékbe zártuk. Révén, hogy a hátizsákjainkat a közös csomagmegőrzőben hagytuk a hostelben, és már nem használhattuk a szobákban lévő szekrényeket, az összes pénzünk nálunk volt, amit nem szerettünk volna az itteni szekrényekben sem hagyni. Így egy zacskóba gyűrve a mellény alatt cipeltük magunkkal a vízálló fényképezőgép és kamera társaságában. Kajakkal közelítettük meg a barlang bejáratát, majd kb. 100 méter gyaloglás után kezdődtek az izgalmas részek. Eleinte csak térdig majd combig sétáltunk az iszapos vízben, a sisakon lévő lámpa szolgáltatta az összes fényt, majd egyre szűkebb járatokba értünk, néhol négykézláb közlekedve, derékig érő sziklákon átmászva. Az iszap egyre csak sűrűsödött, végül mindenünk csupa iszap lett. Ennek betetőzéseképp a barlang végén (illetve ahonnan már nem vittek tovább) egy nagyobb helyiségbe értünk, ahol megkezdődött az őrült iszapgolyózás és iszapon csúszdázás egy szikláról. Az idegenvezető is kapott jócskán, végül senkin sem volt már tiszta felület. Kifelé menet egy, a barlangban lévő tóban lemostuk magunkról az iszapot, és visszakajakoztunk a kiindulási ponthoz. Az egész túra kb. 2 órás volt, jócskán kellett sietnünk, hogy elérjük a buszt. Az ára kettőnknek 480 000 VDN volt, ha jól emlékszem.
kajakkal a Dark Cave felé
út a barlangban (Dark Cave)
iszapgolyózás a Dark Cave-ben
iszapcsúszda a Dark Cave-ben
A busz elvitt minket a Dong Hoi-ban foglalt szállodánkba, ahol az éjszakát töltöttük, révén, hogy korán reggel indult a vonatunk (a busz 125 000 VDN/fő, ha 4 főt szállít). A szálloda tökéletesen megfelelt a leírásoknak, ők is szerveznek 1 napos túrákat a barlangokhoz elfogadható áron (Nam Long Plus hotel, 23.5 USD/éj). Itt újra tanúi lehettünk a helyi vendégszeretetnek, este 10-kor beesett taxival egy francia lány, szobát keresve, mivel nem foglalt előre szállást. A hotel ugyan tele volt, de tulajdonos addig telefonálgatott, amíg találtak neki egy hálótermi ágyat, aminek az árfekvése is megfelelt a lánynak.
Reggel taxival mentünk ki az állomásra (70 000 VDN), majd Vietnám legszebb vonatútján, a Hai Van hágón át robogtunk Da Nang felé (216 000 VDN/fő puha ülésen SE 3 vonat 7,49 indulás-13,12 érkezés).
Da Nangba érve helyi busszal terveztünk tovább utazni Hoi An felé (buszállomás: a vonatállomásról kimenve egyenesen kell menni egy főútig, majd jobbra térni és elmenni egy park bejáratáig (kb.1 km); taxival Hoi An-ig 300.000 VDN került volna, a busz 50.000 VDN a turistáknak). Ám leszállva a vonatról és visszautasítva a taxisok ajánlgatásait, rádöbbenünk, hogy újra nincs nálunk elég helyi pénz és ráadásul vasárnap van. Egy elektromos cikkeket árusító boltban megkérdeztük az eladótól, van-e esetleg elképzelése, hol tudnánk dollárt váltani. Kedvesen elirányítottak egy kb. fél km-re lévő ékszerboltba, ahol szívélyesen váltottak nekünk, ráadásul a bankokhoz hasonló árfolyamon (főúton ahol a park is van, Cake shop/Bakery kiírással szemben van az ékszerész, természetesen nincs kiírva, hogy pénzt váltanak).
A helyi busz 20 percenként jár és a buszon lévő két segítő rutinosan a középső részben lepakoltatja a hátizsákokat, a kupacon a 40-50 perces út alatt egy helyi néni pihentette a lábait.
mozgó büfé a vonaton
kilátás a vonatból
kilátás a vonatból 2
helyi busz
Hoi An-ban egy parkoló-szerű buszállomáson tettek ki minket, ahol azonnal helyi taxisok hada támadott meg és próbált rábeszélni, hogy velük utazzunk, mert nagyon messze vagyunk a központtól. Ám mi elszántan visszautasítottuk őket, és gyalog vágtunk neki, bár elképzelésünk sem volt, merre található a szállodánk. Egy kávézóban wi-fi csatlakozással végül sikerült beazonosítani, hol is vagyunk, majd jó fél órányi gyaloglást követően megtaláltuk a folyóparton lévő szállodát (Sun River Hoi An, 35 USD/éj). A hotel ugyan nem a városközpontban van, de biztosítanak kerékpárt az odajutáshoz, és a helyi árakhoz képest elfogadható ára volt a kínált luxusért.
Hoi An a legfelkapottabb turista- célpont, ezért az árak is jóval magasabbak, mint északon. Az óvárosba 5 USD/ fő a belépő, ebben benne van néhány házba a belépő ára is. Mi nem vettük meg a belépőt, csak sétáltunk egyet az óvárosban és végignéztük a turistáknak szánt kirakodóvásárt. A város nem fogott meg igazán, annak ellenére, hogy az interneten mindenki áradozott róla, és azt javasolták, minél több időt hagyjunk rá. Mi másfél napot töltöttünk itt, ez éppen elég volt. Megnéztük a tengerpartot, és megtaláltuk a város legjobb éttermét (szerintünk). Tombolt a hőség, valószínűleg ez is hozzájárult, hogy hamar meguntuk a sétálgatást. Hoi An arról híres, hogy reggel leveszik a méretet és estére megvarrnak bármit; itt varratnak nagyon sokan öltönyt, ruhát és egyebeket. A gyorsaságot be is bizonyították, találtam egy szép ruhát, amit fél óra alatt méretre is igazítottak a boltban.
Harmadnap reggel előállt az előre megbeszélt autó sofőrrel, hogy elvigyen minket Huéba. Nagyon örültünk, hogy itt már nem egyénileg terveztünk helyi buszjáratos megoldást, mert nagy valószínűséggel nem bírtuk volna ki, annyira meleg volt. Útközben megnéztük a Márvány-hegységet, ami egy öt, az alapelemekről (víz, fa, föld, fém, tűz) elnevezett mészkő- és márvány-hegyből álló nevezetesség. Egy óra alatt körbesétáltuk a fő látnivalókat a Víz hegyen. Itt található a legszebb buddhista barlangtemplom, valamint márványból faragott szobrokban gyönyörködhetünk kicsitől az gigantikus méretig. Kényelmes sétával több, mint 1 óra szükséges, inkább másfél-2 az összes látnivaló megtekintéséhez.
Tam Son pagoda, Márvány hegység
Márvány hegység – márványból készült szobrok
Márvány hegység
Rutinos sofőrünk segítségével a Hai Van hágón át jutottunk el Hué városába. Útközben megálltunk a hágón kávézni és az igazgyöngyökről értekezni a bolt tulajdonosával. Majd Lang Co-nál a tengerparton is elidőztünk egy kicsit, megnézhettük hogyan készül az eukaliptusz-olaj, végül a szállodai szoba elfoglalása után Huéban a citadellánál vettünk búcsút aznapra kedves idegenvezetőnktől (egyébként a 2 napos fuvardíj 115 dollár volt, nagyon is megérte, hihetetlenül szakértő módon vitt mindenhová és az igényeinknek megfelelően alakította a programot – Cong tour néven megtalálható). Útközben sajnos megelőztünk egy tető nélküli kamiont, amiben „étkezési” kutyákat szállítottak, tűző napsütésben egymás hegyén- hátán, víz és minden egyéb nélkül. Ez igencsak beárnyékolta az utunkat.
A citadella szomszédságában ettük a legszörnyűbb levest Vietnámban egy helyi kifőzdében, a csirke inkább vén tyúk volt, darabokra feldarabolva, csontostól és félig nyersen szolgálták fel a levesben.
Kissé borsos áron vettünk belépőt a citadellába (115000 VDN/ fő ha jól emlékszem), ahol zárásig nézelődtünk. Elég nagy területen fekszik, körülöleli a császárvárost és a tiltott várost, ami a császárok lakhelyéül szolgált. Egy látogatást megér, bár elég sok épület romos állapotban van vagy csak a hűlt helyét láthatjuk, az épületek zömét lerombolták a háborúban, nagy részüket később rekonstruálták (UNESCO világörökség). A folyó mentén ejtett séta után az esti forgatagban mangó salátát rendeltem egy étteremben, de ehetetlenül csípős volt.
a tiltott város egyik kapuja
Hué palota
a császári színház
A szállodánk 17 USD/ áron egyszerű szobát kínált kissé dohos szaggal és lépcsőházra nyíló ablakkal, de az elvárásoknak megfelelt. Már előzetesen is feltűnt, hogy Huéban jóval magasabbak az árak, mint északon, ezt a belépők ára is alátámasztotta. A szálloda tulajdonosa hetente teaestet szervez a helyi egyetemisták és a vendégek részvételével, azzal a szándékkal, hogy a helyi fiataloknak lehetőséget biztosítson az angol nyelv gyakorlására, amit a legtöbben magánszorgalomból tanulnak meg (Friendly hotel).
Reggel, a szállodából való kijelentkezés után, pontban a megbeszélt időpontban a sofőrünk felvett minket csomagostól, és megnéztük a két fő császári síremléket (Emperors Tombs- Nguyen síremlékek). Ezek valójában templomkomplexumok, tavakkal, szobrokkal, különböző épületekkel.
Minh Mang síremléke
Két síremlék között megtanultunk füstölőt készíteni egy helyi árustól, és meglestük a vietnámi kalapkészítés fortélyait. Mivel igazi hangtálat szerettünk volna vásárolni, sofőrünk elvitt a város egy távoli utcájába, ahol a buddhista templomoknak készítik a hangtálakat (a turistacélpontoknál árultak ugyan arany színű hangtálakat, de azok nem tűntek túl hitelesnek). Itt felvásároltunk két különböző méretű hangtálat is 78 USD/ 2 darab áron, amit helyben útrakészre csomagoltak (később a kézipoggyászban repültünk vele, senki nem kérdezte meg, mi az, úgy látszik, ott hétköznapi, hogy az emberek hangtálakkal a hátizsákjukban repkednek). Ekkor már érthetővé vált, miért írják mindenhol, hogy háromszor annyi pénzt vigyél Vietnámba, mint amennyire gondolsz, hogy szükséged lesz – itt minden kapható, az otthoni ár töredékéért. A nap folyamán igazi helyi különlegességgel is megkínáltak: alkoholba áztatott majomkéz „pálinkát” és nyers állati máj alkoholos „kivonatát” is megkóstoltunk. Ezek ott is különlegességnek számítanak, a helyiek immunrendszer-erősítés és a férfiasságuk megőrzése céljából illetve afrodiziákumként isszák viszonylag ritkán, mivel nem mindenki számára elérhető vagy csak magas áron beszerezhető (A látványhoz képest finom volt).
füstölők
füstölők
füstölő készítés
majomkéz-pálinka
Délutáni utolsó célpontjaink a Thien Mu pagoda és egy rizsmúzeum volt. A hétszintes pagoda egy dombon terül el, gyönyörű kilátással a folyóra. Itt elfüstöltünk egy előzőleg készített és vásárolt füstölőt Buddha tiszteletére. A rizsmúzeumban egy idős hölgy bemutatta mi mindent készítenek bambuszból, hogyan éltek vidéken és hogyan őrölték régen a rizst. Látogatásunk végeztével a sofőrünk letett egy helyi étteremnél, ahol degeszre ettük magunkat finomabbnál finomabb falatokkal. Szabad programként kisétáltunk a folyópartra nézelődni, pár perc padon való üldögélés után egy fiatalokból álló társaság csapódott hozzánk, megkínáltak sörrel, csípős poros mangóval, mi cserébe a helyi whiskey-vel kínáltuk őket, végül a párom majd egy órán át beállt közéjük és egy tollas fura labdával lábteniszeztek. Ez idő alatt három egyetemista is odajött, és hosszasan beszélgettünk, mint kiderült, minden este turistákat keresnek a folyóparton, akikkel az angoltudásukat gyakorolják.
Sötétedésig élveztük a helyiek társaságát majd sofőrünk felvett a városközpontban és a reptéren búcsút vettünk tőle. Vietnam Airlines-al Ho Chi Minh-be repültünk, éjfél körül értünk oda és az interneten feltüntetett állítólagos reptértől 1,5 km-re levő szállodába vitt a szálloda autója (15 USD áron) majd egy órán át, szálloda ugyanis ultraközpontban volt, a buli negyed közepén. Iszonyú hangzavarban aludtunk pár órát és reggel könnyes búcsút vettünk Vietnámtól, majd repültünk Thaiföldre a tengerparton pihenni és búvárkodni, ám megfogadva, hogy ide még visszajövünk.
Kép-rizsmúzeumban bambuszból készült esőkabátban
helyi gyerekek
helyiekkel játék
Összegezve ezt a látogatásunkat, Vietnám egy hihetetlenül szép ország csodálatos természeti adottságokkal és végtelenül kedves emberekkel. Az internetről hírhedt csalások teljes mértékben elkerülhetőek, amennyiben figyelmesek vagyunk, és így felejthetetlen szép emlékekkel gazdagodva térhetünk vissza e távoli országból.
Az utazási irodák által kínált árak töredékéért látogathatunk oda, amennyiben vesszük a fáradságot, hogy leszervezzük az utunkat, hisz minden lefoglalható már itthonról is interneten keresztül. Mi nem bántuk meg, hogy a tanácsokat megfogadva inkább az északi részre koncentráltunk, és ha visszatérünk, biztos, hogy újra az északi hegyvidéket vesszük célba. Mindenkinek csak ajánlani tudom e csodálatos célpontot, mi felejthetetlen emlékekkel gazdagodva tértünk haza.
Székely Ildikó
Dr. Székely Ildikó írásai az Útikalauzban >>
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Vietnámról >>
|
A szerzőnek szerkeszto |
utikalauz.hu a címen küldheted el kérdéseidet
Ha értesítést kérsz a legújabb írásainkról,iratkozz fel az Útikalauz hírlevelére