Frohmann Péter: Benelux körút - Luxemburg, Belgium, Hollandia - 2007

Bőséges beszámoló a buszos körúton végigjárt vidékekről, hozzá történelmi, kultúrtörténeti háttér, a gyümölcssörök, fapapucsok, sajtok részletes bemutatása és a szerző személyes megjegyzései - sok érdekes fotóval (Az útvonal: Rüdesheim, Luxembourg, Leuven, Brüsszel, Mechelen, Ghent, Bruges, Oostende, Antwerpen, Delft, Hága, Amszterdam, Vollendam, Gouda, Utrecht)

Az ember megváltozik idővel. Nem keresi már vad hegyifolyók tajtéktól fehér vizeit, de örömét leli a sétahajózásban egy festői kisváros csatornáin, a köveknek nemcsak akkor örül, ha azokkal egy meredek ösvényen vagy egy szép kilátó pont meredek szikláján találkozik, de akkor is, ha azokon egy történelmi főtér díszletei közt jár. Egésznapos túrák helyett beéri egy kétórás városnézés fizikai terhelésével és már nem fintorog gúnyosan, ha az utitársak egyike sem társul a városháza tornyába vezető 234 lépcsőt megmászni. Talán csak az egésznapos buszozás rémíti, mert még emlékszik, hogy a lába csillagokat tudna rúgni az órák hosszat tartó egyenhelyzetben, amit az ülések közt megmaradó bő kalodányi hely nyújt. Megváltozik, mondom, és az ismerős utazási iroda nyári ajánlatából kiválaszt egy olyan utat, amelyre azelőtt nemigen vállalkozott volna: befizet egy benelux körútra. Hogy miért éppen oda? Van ott pár apró ország az utazásilag reálisan elérhető világ peremén, amelyekről egyelőre csak a tulipán, Rembrandt, az IKKÁ-n át kapott kakaó, Hieronymus Bosch gnómokkal megfestett nyomasztó világa, a fapapucs és a csatornák jutnak eszébe. Kevés ahoz, hogy ismerősnek mondhassa, elég ahoz, hogy felcsigázza az érdeklődését. És újra megtörténik a csoda: ahogy befizeti az utazó az első részletet, máris bűvkörébe vonja az utazás, az idegen tájak, emberek, kultúrák, szokások megismerésének csodája. Február lévén nehéz azt mondani, hogy ez az érzés hasonló a gyermekkor karácsony előtti várakozásához, mégis tele van azzal az édes izgalommal, azzal a kellemes várakozással, amit nem lehet megúnni, ami a hozzám hasonló vándor-lelkűeket élteti.
Utazásban ímmár gyakorlottnak mondanám magam, az utazásra való felkészülésben is. Már keresem az idevágó könyveket, már érzékenyre vagyok állítva minden információra, hírre, színes riportra. Már kezdenek aszerint érdekelni a kollégáim, hogy jártak-e már arra, van-e tippjük, mit érdemes megnézni, kipróbálni, megkóstolni. És már van türelemem ahoz, amihez korábban soha: elolvasni a környék népeinek történelmét. Az események többsége ugyan most is közömbösen érint, háborúk és békék nem hagynak maradandó nyomatot egy nép lelkében és engem sem érdekelnek különösebben. Annál inkább következményeik, a jólét vagy a nyomor és mindaz, ami ebből fakad: a létkérdések nyűgétől megszabaduló vagy épp a puszta létéért küzdő emberi elme maradandó alkotásai a művészet minden területén. A múltnak ez a nézete számomra beszédes, sokat árul el azokról, akik benne éltek, örültek, szenvedtek.
Ennek a tájnak a történelmével kapcsolatban diákkoromból még címszavak sem merülnek fel bennem: a cocialista történelemszemlélet nem igazán vette górcső alá a németalföldi történéseket. Lehet ez a két történelemtanárom bűne, de talán az enyém is: a gyerekember ritkán fogékony a múlt iránt, a jövő inkább érdekli (lévén abból az ő perspektívájában jóval több). Kerekes elvtárs az általános iskolában afféle politikai igazgatóhelyettes volt és csak úgy mellesleg történelemtanár, hozzáállása és szakmai kvalitásai alapján azonban éppoly sikerrel taníthatott volna kézimunkát vagy testnevelést. Ezt még mi, felsős nebulók is tisztán éreztük, nem csoda, hogy munkásságának alig maradt lenyomata az agyunkban. Az én lelkemben annál inkább, mert szisztematikusan frommankámnak titulált, amit nagyon nem szerettem. Ha tanítója nem is, de formálója egy kicsit ő is lett lelkemnek: megtanított szemrebbenés nélkül tűrni. Lőrincz tanár úr nem így vette igénybe a lelkemet: az ő óráin a feleltetés előtti drukktól eltekintve nyugodtan lehetett volna akár aludni is. Kicsit hadarós, színtelen hangján úgy tudta felolvasni a következő fejezetet a könyvből, hogy a legelszántabbak se értették, viszont kiváló háttérzajnak bizonyult egy kis nyitott szemű relaxációra. Tény, hogy sem Kerekes elvtárs, sem Lőrincz tanár úr nem tudott belőlem(ünk) érdeklődést kiváltani, és ez siralmas eredménnyel járt: néhány világot rengető kataklizma és nemzeti sorsforduló évszámán túl csak a nem tudás okozta enyhe szégyen maradt meg e téren bennem.
Ha most hívnának fel, nyugodtan mondanám: tanár urak, én készültem!

A három ország, Belgium, Hollandia és Luxemburg múltja sokszor átlapolja egymást, el semmiképp sem választható. Nyugat-Európa egyik legnagyobb folyójának, a Rajnának a torkolatvidéke eleve stratégiai fontosságú volt, akár kereskedni, akár hadakozni kellett. Itt tehát laktak népek európai időszámításunk kezdetétől: hol germán törzsek, hol frank hódítók, hol a római birodalom tette rá a kezét a területre, hol Lotharingia, hol a Német-Római császárság zászlója lengett itt, hol a spanyol királyé. Itt is elég volt egyhelyt lakni, hogy akár egy emberöltő alatt több országhoz tartozónak mondhassa magát a holland vagy belga polgár. Az itt élők számára örök küzdelem volt a sors a tengerrel és vélhetően más népek is megirigyelték ezt a sorsot, mert gyakran velük is meg kellett vívniuk. Voltak azért békeidők is, amikor virult a gazdaság és a mecenatura révén a művészetek is. Ilyen korszak volt a brabanti hercegek (Szép Fülöp, Merész Károly és Jó Fülöp) uralkodása, akik frank származásuk ellenére gondosan ügyeltek arra, hogy a németalföldi tartományokat se az angol, se a francia, se a Habsburg érdekszféra be ne kebelezhesse. Az arnykort azért a genti születésű V. Károly (1500-1558) jelentette, aki előbb spanyol király, később Német-római birodalmi császár is volt: ő jó hazafiként felvirágoztatta Németalföldet. Teret nyertek az Itáliából érkező új tanok, a humanizmus, melynek jeles képviselője volt a rottardami Erasmus, aki műveivel sokat tett egy tisztább erkölcsű, műveltebb életideál elterjedésében. V. Károly halálával erős kéz híján aztán előbb szétesik a Monarchia, és a spanyol trón hatalma ellen ill. a kálvinizmus terjedéséért a 80 éves háborúban szívós küzdelmet folytat Németalföld Orániai Vilmos vezetésével, majd Köztársaságként egyesül 7 északi tartomány, míg a déliek maradnak spanyol befolyás alatt: nagyjából kialakul a mai Hollandia és Belgium területe, lakossága - és máig jellemző megosztottsága is. Belgiumra a vallon (francia) és a flamand nyelvű, érzésű kettéosztottság jellemző, míg Hollandiában a katolikus dél és a protestáns észak közti vallási határvonal létét észlelhetjük földrajzilag.
A Köztársaság a maga szabadelvű és demokratikus nézeteivel újra jó táptalajt adott ahoz, hogy a világ olyan művészek alkotásaival gyarapodjék, mint Rembrandt, Vermeer, Rubens és a Van Dijck fivérek, hogy az építészet olyan maradandó szépségeit csodálhassuk meg, mint pl. az amszterdami városháza vagy a brüsszeli Fő tér épületegyüttese. És egy ilyen jelentős múltú demokrácia adhatja meg csak a kulcsot a mai hollandusok számunkra elképesztő türelmének és toleranciájának megértéséhez. Ez az időszak sem telt persze felhőtlen békességben: a flamandoknak harcolniuk kellett az angolokkal és svédekkel a tenger jelentette szabadkereskedelem jogáért. A Benelux országok mai gazdagsága mutatja igazán, mennyire nem volt tétnélküli ez a harc.
Végül Németalföld egy igen sötét fejezete a II. világháborús német megszállás, melynek tárgyi és tudati emlékei mind a mai napig léteznek és hatnak.
A németalföldi tartományok történelme harcok és szövetségek, közös és ellentétes érdekek erővonalai mentén alakult és külső szemlélőnek hallatlanul nehéz teljes mélységében megérteni. Ez a pár soros történelmi kivonat nem is akar több lenni, mint a jó diák puskája: emlékeztet mindarra, amit már megtanult, ahoz kevés, hogy ennyiből megértsük.

Beülünk hát az emeletes buszcsodába, amely halkan gördülve falja a kilométereket. Néhány megálló felélénkíti a vérkeringésünket és már Passaunál, németföldön vagyunk. Korábbi utjaink tengelyen töltött éjszakái után nem tudom eléggé értékelni, hogy megszállunk valahol Bajorország peremén. Vacsora után jólesik egy kis séta a tó partján, ahol a hotelünk áll és úgy alszunk egész éjszaka, mintha csináltunk volna valamit is.
Gyors, de kiadós reggeli, és önelégülten konstatálom, hogy van olyan szervem, amely fiatalkori túlterhelehetőségét és rugalmasságát maradéktalanul megőrizte: Marcsi maradékát is bekapom. Ma már belecsapunk a lecsóba, sietnünk kell: vár a Rajna! Az úton Bea - idegenvezetőnk, történelemtanárunk, hajcsárunk és szárazdajkánk egy személyben - mesél Mainz-ról, melyet ez alkalommal nem láthatunk. A Közép-Rajna-menti város elsősorban konyak- és pezsgőgyártásáról híres, de sokan keresik fel az orosz származású zsidó festő, Chagall üveg-festményeiért is. A kék színek szürrealista mestere édesapja varázslatosan kék szemeinek hatása alatt festi meg a St. Stephans templom 12 ablakát.
Jól haladunk és úgy hajnali 8 óra tájt sikerül a Közép-Rajna-menti kisvárost, Rüdesheimet még álmában meglepni: semmilyen ellenállást sem tanúsítanak, hacsak azt nem vesszük, hogy valamennyi üzlet és kocsma még zárva van.
A folyó mentén sorjázó kisvárosok vázlata egy kaptafára megy: a parttal párhuzamos vasút és út meg a dombok meredek lába közti szűk helyet töltik be az épületek, utcák. Az útra még csinos, de jellegtelen házak sora néz, de a rá merőleges utcácskákban már a kortól sötétre barnult favázú épületek teremtenek történelmi hangulatot. Az utca vége még a domb aljára is felkap, néhol a szőlők takaros rendjére is fellátni. Szinte minden épület földszintje fogadó is egyúttal, ahol a jóféle rajnai rizlinget mérik. Itt csak álom a kiülős vendéglő, három székkel és egy asztallal már el lehetne torlaszolni az utcát, ezért a vendéglők (Riesling-stube, ahogy itt mondják) belül teresek, meg aztán egy-két pohár után már úgyis összemelegszik és kevés helyen is elfér itt a sokféle vendég. Sajnálom nagyon, hogy nem este, hangulata teljében láthatjuk mindezt. Némelyik ház falára szőlő (nem, nem vadszőlő, mernék fogadni, hogy nemes fajta) fut fel, az ablakokban muskátli. A falatnyi földdel, amiből a tőke kinő, nem sok baja lehet a tulajnak: forgatni, kapálni nemigen kell, a macskakövek közt leszűrődő csapadék bőven öntözi és az arrajárók dohányfüstjétől még a peronoszpóra is elijed. Emitt a tőkétől a hordóig a szőlő útját festette a falra egy nem ügyetlen kezű gazda, amott díszesen faragott borítású ajtó, ablak csábítja beljebb a szomjast.

Egy másik viszont gyengéjén fogja meg az arrajárót: az amúgy fantáziátlan fémkeretes kirakatban egy(!) üres palack és egy pohár áll egy asztalon, és ez az ingerszegény környezet jól ellenpontozza az igazi kísértést jelentő feliratot: "Kostenlose Weinprobe"! Nincs az a náció, aki ennek ellen tudna állni: a potya varázsa egyformán vonzza a németet és a törököt, a magyart és az amerikait, hogy a közismerten kupori lelkű svábokról és skótokról már ne is beszéljünk. (Nem állom meg, hogy a cégünk sváb vendég-előadójától hallott viccet itt el ne süssem: tudjátok, hogyan keletkezett a Grand Canyon? Egy svábnak beesett a tolla egy sziklarepedésbe…)
A templomuk tornya, falai erődszerűen vastagok, dísztelenek. E falak láttán érti meg az ember a vallásosak nagyonis evilági reménységét: Erős vár a mi Istenünk (vagy ha ő nem, hát a háza…) Nem kell hozzá sok fantázia, hogy voltak idők, amikor ez volt a városka lakóinak menedéke.
Sietnünk kell, egy rajnai sétahajózásra vár minket az Asbach motoros kapitánya. Most, a vízről látni csak, milyen aprócska a város és milyen meredekek a szőlővel beültetett domboldalak. A meredek ültetvényekről eszembe jut, hogy kapáltatta meg a Mátyás királyunk a főurakat Tokajban - hegynek lefelé. Ez a mutatvány itt se lehetett volna egyszerű, és egy kiadós nyári zápor után a lemosott hordalékot vissztermelni a magasba a Rajna mellett sem lehet álom. Így messziről minden kultúrterület szőlővel beültetett és pedánsan gondozott. Az ültetvények fölött, a domb vállán a Niederwald emlékmű a Német Birodalom 1866-os újraegyesülésére emlékeztet. A fáklyás nőalak bizonyára a környék földműveseinek is kedves látvány: a kapálásból felegyenesedve őrá esik az első pillantás. Hogy géppel csinálják és a kapa itt már csak emlék? A nőre attól még fel lehet nézni.
Hajónk kacér leány módjára hol az egyik, hol a másik parthoz símul, csinos kisvárosok kikötőit vesszük sorra: Bingen, Ehrenfels, Heimbach, Bacharach, Oberwesel és St. Goar következnek egymás után.

Szinte nincs település, amely fölött ne őrködne kastély vagy vár és Bea mindhez mond valami érdekeset. Emitt a Mäuse-turm áll egy falatnyi szigeten. A monda szerint az eredetileg vámszedő helynek épített toronyban lelte halálát Mainz városának fösvény püspöke: gonosz tetteiért a tömlöcben bűnhődött és az egerek felfalták. Ehrenfels várának hajdani gazdája dacolt a szokásokkal és az amúgy rizling-termő vidéken kizárólag vörösbort adó fajtákat telepíttetett. Hogy ezzel pusztán különcködni akart-e, vagy jó üzleti érzékkel ráment a vörösbor iránti növekvő keresletre, ma már talány. Amúgy sétahajósan elcsorgunk a hányattatott sorsú Sooneck vára alatt. 1010-ben épült, majd rablólovagok tanyája lett, Habsburg Rudolf ezért leromboltatta. Újjáépítették, de vesztére, mert a franciáknak szemet szúrt stratégiai fontosssága miatt és lerombolták. Más és más nációk újra felépítették, újra lerombolták és ez még egy párszor előfordult vele. Ha ezt a ciklikusságot vesszük alapul, most lerombolás előtt áll, hiszen épp újjá van építve.
Karnyújtásnyira hagyjuk el a meder közepén egy sziklapadra épített vámszedőhelyet, Pfalz-ot. Bár az építmény maga a hajó-alakú alappal és a soktornyú kastélyocskára hasonlító felépítménnyel elég öszvér jellegű, de a maga nemében kihagyhatatlan (vámszedésileg is). Ha az ember belegondol, hogy sétahajózásunk rövid szakaszán majd kilométerenként van egy vámszedő hely, nem lehetett könnyű dolga az egyszeri uszálykapitánynak: a hajótesten és a gatyáján kívül alig maradhatott valamije, mire leért a tengerhez. A maiak azért már nem lehetnek ennyire kiszogáltatva: egy uszályon a kapitányi fülke mögött ügyesen kialakított tartókon egy Merci várja, hogy partra emeljék és újra gurulhasson.

Kezdek rájönni Bea igazára: ez az út korántsem a pihenés jegyében telik majd. Bár a sétahajó tele van kényelmes székekkel, információra éhes énem folyton hajt: lesem a két partot és ingázok a hajó két oldala közt egy-egy jó pillanatban lekapott fotóért és közben figyelem Bea mondókáját, amely a hangszórókból a japán nyelvű szöveg után következik rendre.
Közeledünk a híres Loreley-sziklához, amely közvetlenül a folyó partján magasodik és talán Németország legismertebb helye. A Heine által megénekelt legenda szerint egy rajnai hajós meglátta a csodaszép nimfát, Loreley-t, amint a szirten ülve aranyfürtjeit fésüli és nem tudta levenni többé a szemét róla. Hajója a szoros szikláin zátonyra futott és elsüllyedt, ő maga a habokba veszett (de az is lehet, hogy azóta is boldogan élnek a nimfával a víz alatt, csak a hajós nem jár fel fésülködni).
Végéhez közeledünk, feltűnik a kanyarban St. Goar városa és Rheinfels vára, és vele szemben, a túlparton St. Goarshausen, ahol kiszállunk. A kikötés előtt még jól szemügyre vehetjük Burg Katz-ot: gazdája nyilván nem akart úgy járni, mint Mäuse-turm-é és inkább macskákat tartott, mint egereket. Ha volt egy kis esze, nem Whiskast vett nekik, hanem bérletet Mäuse-turm-ig…

Kicsit elpilledve ülünk buszba és innen már nincs megállás Luxembourgig. Már az elején tisztázzuk: Luxemburg fővárosa Luxembourg. Bea fáradhatatlanul ismerteti az apró állam történelmét és az ember úgy érzi: azért van kétórányi buszozásra, hogy mindent el tudjon mondani. Ne ijedjetek meg: én nem fogok ennyit beszélni. 963-tól jegyzik a város történelmét: Sigefroi grófja megveszi a Petrusse és Alsette összefolyásánál épült kastélyt. A körülötte kialakuló település előbb Lutzelbourg, majd Luxembourg néven kerül a térképekre. A kastély urai csinos területet kerítettek köré birtokként harccal, csellel, házasságokkal - ahogy ez már a hatalom környékén lenni szokott. A szomszéd "nagyok" persze nem nézték jó szemmel ezt a nagy függetlenséget és jött egymás után a burgundi, a spanyol, a francia, a porosz és az osztrák megszállás, mígnem a londoni konferencia 1839-ben kimondta Luxemburg függetlenségét. Az államocska ugyan semlegességre törkedett, de a főváros védelmére az évszázadok folyamán komoly erődrendszert vájt a mély folyóvölgy szikláiba, melyről méltán hívták Észak Gibraltárjának. Azonban sem ez, sem lakóinak hősies ellenállása nem mentette meg attól, hogy a német (porosz) csizma rá ne taposson. Az amúgy stratégiailag nem túl fontos megyényi országot valószínűleg jelentős acélipara tette kívánatossá II. Vilmos ill. Hitler számára. A II. világháború végén állítólag Roosvelt szállóigévé vált mondatának köszönhették, hogy újra a térképre kerülhettek: "Put Luxemburg on the map!" Luxembourg korábban a Közös Piac, ma az Európa Únió néhány szervezetének ad otthont és így a jól fizetett "eurokraták" révén komoly bevételhez jut a főváros.
A városba érve áthajtunk az Euro-negyed hipermodern acél-üveg-beton épületei közt, majd a régi városközpontban tesz le minket a busz. Időnk rövid: Bea körülvezet a késő-gótikus Notre Dame katedrális belsejében és elvonulunk a csodatévő Mária-szobrocska előtt is, amely állítólag elmulasztja a szomorúságot. Most jó a kedvem, és remélem egyhamar nem is lesz szükségem a szobrocska csodatévő erejére.

Aztán kapunk egy órácskát, hogy egy kicsit körülnézzünk. Átmegyünk az Adolphe hídon a Petrusse meredekfalú völgye fölött. Lenn nagy fák, csinos park követi a folyócskát, fenn, a túloldalon egy szépen rendbehozott kastély ad otthont luxus-vendégeknek.

Ízelítőt kapunk abból, hogy kell egy világvárosban a bicikliseket komolyan venni: az amúgy sem széles útból komoly sávot hasítottak ki nekik és táblák, útburkolati jelek is figyelmeztetik az autóst a kerékpárúttal való keresztezés környékén. Még egy utolsó pillantás a Place de la Constitution közepén álló obeliszkre, amely a fővárost felszabadító amerikai hadsereg tiszteletére állítottak és már indulunk is tovább mai végcélunk, Brüsszel felé.

Ez egy jó 3 órás út, van időm elmondani, milyenek is a belgák és a hollandok. Messziről nézve alig külömböznek: szorgalmasak, öntudatosak, hallatlanul toleránsak és van bennük érzékenység a demokrácia iránt. Mégis, ha közelebbről ismerjük meg őket, lényeges vonásokban külömböznek egymástól, de ennek megértéséhez elő kell vegyük a térképet. Belgium délről Franciaországgal határos, keletről Németországgal és északról Hollandiával, a francia - német - belga hármashatárnál lévő Luxemburgot nem számítva. A szomszédság és a történelem erősen meg is határozza Belgium népességének megosztottságát: a Franciaországhoz közelebb eső, déli tartományok vallonnak, az északi tartományok flamandnak vallják magukat és ez nemcsak afféle elvi elkülönülés. A belga parlamentben is külön képviselete van mindkét népcsoportnak, sőt: minden pártnak van flamand és vallon frakciója. A két népcsoport nemigen szereti egymást: az életművész, kicsit bohém vallonok nem állhatják a dolgos, de maguknak való flamandokat és viszont. Az okos könyvem szerint ez annyira meghatározó, hogy alig köttetnek házasságok, születnek szerződések és alakulnak pártok vagy egyesületek "vegyes" résztvevőkkel. Ezerszer inkább elfogadják pl. az anyaország és a volt gyarmatok lakóinak egyenjogúságát, elismerik a homoszexuálisok jogait, nincs kifogásuk a gyenge drogok élvezői ellen, csak akkor csikorog halkan a foguk, ha pl. a vallon területen egy flamand érvényesíteni akarja papíron azonos jogait. És mielőtt értetlenül legyintenénk, hogy az ő bajuk, csak gondoljunk a mi cigány-kérdésünkre. A hollandoknál ugyanez a helyzet azzal a külömbséggel, hogy ott a katolikus déli tartományok külömböztetik meg magukat az északi protestánsoktól. Aligha lehetne a helyzetet jobban jellemezni, mint hogy Hollandiában egy vegyes házassághoz pl. nem egy holland lány és egy indonéz fiú kell, hanem egy protestáns és egy katolikus család sarja. Itt még a TV-műsorok is szelektíven hangoltak és ezt nem vételtechnikailag értem. A belgák és a hollandok az okos könyvem szerint is csak a felszínen demokratikusak és toleránsak, a mélyben ősi és egy-két generáció alatt aligha felszámolható ellentétek feszülnek. Sok-sok döntés igazi mozgatórugója ez az ellentét, de azt "kultúremberként" körömszakadtig leplezni kell, mint nálunk a nők egyenjogúsága elleni hétköznapi merényleteinket. Néha persze mindez a felszínre is tör: a kétnyelvűnek deklarált Brüsszelben rendre tüntetnek mindkét nyelvcsoport aktivistái - a másik ellen.
Meg kellene álljam, mégsem tudom: mi magyarok is jó úton haladunk efelé. Míg korábban eggyé kovácsolt bennünket a közös ellenség elleni dac, gyűlölet, most a közös jólét felé masírozva máris egymást marjuk: nincs ádázabb ellenség a hajdani sorstársnál. És ne higgyük, hogy az felment minket, hogy tőlünk jóval nyugatabbra is ezt csinálják. Ez a tolerancia igazi próbája: el tudjuk-e tartósan viselni egymás másságát, jelentkezzék az vallási, nyelvi, származási formában vagy épp csak szokásainkban. (A régi vicc jut eszembe: Két barát beszélget:
- Döntöttem: elválok az asszonytól!
- Ne hülyéskedj, negyven éve szépen éltek együtt, gyerekeitek, unokáitok szeretnek. Miért?
- Ha fürdök, mindig elsüllyeszti a papírhajóimat!)

Ennél hétköznapibb dolgokban is megmutatkozik a másság. A belgák - ott is elsősorban a vallonok - nagy életművészek. Imádnak a napi munka után beülni egy kávézóba, kocsmába és egy kiadós vacsora, pár korsó sör mellett ráérősen elbeszélgetni mindenféléről. Nyáridőben persze inkább a kiülés a módi, megtelnek az utcák, terek a kitett asztalocskákkal, székekkel. Voltunk olyan helyen, ahol a méretes főtéren alig maradt egy keskeny ösvény az egymásba érő kiülős vendéglők között az átjárásra és az ember szinte elszégyellte magát, hogy miért is zavarja nyüzge mászkálással a terített asztal mellett trécselő vendégeket. Az náluk természetes, hogy nem elsősorban enni vagy inni ülnek ki és a cehhet is inkább egy sajátos helypénzként fizetik ki a végén. Így aztán az is magától értetődik, hogy nem sietnek a rendelt ételt, italt kihozni, mert az asztalnál úgyis csak kihűlne ill. felmelegedne. Jóóó, nem hülyéskedek, de a belgákra csakugyan jellemző ez a délutáni - esti dumáláshoz lelassult tempó.
A hollandus is megadja a módját a pihenésnek a végigszorgoskodott napja után - de otthon. Az okos könyvem szerint könnyen barátkozik és hívja meg új barátját otthonába egy kávéra. Ilyenkor persze illendő egy nagy csokor virággal beállítani és legalább ennyire az a meghívást viszonozni - méghozzá hamarosan. De azon sem szabad csodálkozni, hogy az egy kávé itt egy kávé és nem több. Itt nem divat a kínálás gavallériája és épp ezért nem szokás udvariasan kéretni magát a vendégnek sem. Ha jót akarunk, ne mondjuk, hogy nem kérünk. Tegyünk le arról a hátsó gondolatról, hogy majd csak a második kínálásra veszünk: nem lesz. Legyen szabad ennek illusztrálására két rövid történetet elővezetnem. Az üzleti úton Hollandiában tartózkodó fiatalembert bennszülött kollégája meghívta egy baráti vacsorára. Végigették a fél étlapot, de a gyomortáji nyomás csak akkor kezdett igazán kellemetlen lenni a vendégnek, amikor a fizetésre került a sor, mert a kolléga magától értetődő természetességgel csak a saját részét rendezte. A másik történet főhősét vacsorára hívta meg otthonába egy házaspár. Ettek, ittak, jól érezték magukat és a háziasszony az estét megkoronázandó megkérdezte, inna-e egy Bailey's-t. Ezer örömmel - volt a válasz. A háziasszony elővette a bárszekrény kulcsát, kinyitotta, töltött mindnyájuknak, majd lazán visszatette az üveget a helyére, ráfordította a kulcsot és mosolyogva emelte poharát: Egészségünkre! Mi, magyarok a második meghívásnál már biztosan vinnénk magunkkal egy zsebrevaló palackban valami tájjellegű huzintósat és visszakínálnánk a házigazdát. És a mi laposüvegjeinken nem szokott zár lenni…
Mégis, ne törjünk pálcát a takarékos lelkű hollandok felett: az évszázadok megpróbáltatásait így sikerült túlélniük, és így gondolkoznak ma is. Mondhatni, ott szégyen pocsékolni, a jómódot fitogtatni. Nálunk ez épp fordítva van: a magyar a szegénységét szégyelli, kerüljön az utolsó forintjába, házigazdaként nagyvonalú. Ebben a témakörben az eszem a fapapucsosokhoz, a szívem a lobogó gatyásokhoz húz.
Hollandiában az otthon szeretete sokmindenben megmutatkozik. Egyrészt a már-már mániásnak mondható rend- és tisztaságszeretetben. Elképzelhetetlen, hogy az ablakot legalább hetente ne töröljék át, hogy a vakítóan fehér ajtót, ablakot ne fessék át évente, mert már nem volt elég fehér, hogy a ház előtti járdát ne mossák fel mosószeres(!) vízzel, ahogy mi az előszobánkat. Ezek a szokások ma már inkább a kisebb városokra és a falvakra igazak. A csillogóan tiszta ablakokon át aztán jól lehet látni mindent odabenn, mert függönyt tenni sem divat. És azt is tudni lehet, hogy aki ezzel (vissza)élve bebámul, az nem holland. Imádják este is a világosságot, de még a csillároknál is szívesebben lopnak lakásukba hangulatot és fényt több, ügyesen elhelyezett helyi világítótesttel. Ugyanennyire mánia a vágott virág: nincs helyiség a lakásban, ahol ne virítana egy friss csokor és a legkisebb helyiségben is csak a hellyel való takarékosság miatt helyettesítik az illatával.
De hagyjuk egyelőre a hollandokat, beérünk Leuven-be, Brabant megye székhelyére. Bea a várost nagy múltú, szerényebb jelenű településként mutatja be. Századokon keresztül a vászon készítésének és kereskedelmének központja és itt alapítják meg 1425-ben Németalföld legrégibb és legnagyobb egyetemét. A város vörös-fehér-vörös zászlaja arra a nagy csatára utal, amikor 891-ben Karintiai Arnulf, a frankok királya legyőzte és elűzte a viking hadakat és a Dijle folyó vize és partjai híven adták vissza a lobogó színeit. Ma ezek a színek inkább lehetnének az aranysárga a Löwenbrau sör után és az aranysárga annak bio-bomlásterméke után.
Buszunk lopva megközelíti a belvárost, egy óvatlan pillanatban kitesz minket és ártatlan képpel továbbhajt. Nem kell sokat gyalogolnunk: máris itt a főtér és csak bámulunk. Három épület szegi, mindhárom építészeti remekmű, igazi városdísz. A Városháza a legimpozánsabb, ereklyetartót formázó tömbje kacéran a legszebb oldalát mutatja a bámész idegennek. A fal klasszikus arányairól, gótikus ablakairól kőcsipkékkel dús díszítése nem vonja el a figyelmet, sőt még jobban kihangsúlyozza azt. Egy biztos, a polgármesternek barátja lehetett a kőfaragó és haragosa a festő: az épület külsején nincs egyetlen négyzetventiméter festett felület! A Szt. Péter templom vele szemben ma is torzó: a két világháború bombázásai csúnyán megjelölték, kupolája beszakadt. Tornyát 169 m-esre tervezték, de úgy 50 m magasságában elfogyott a rászánt pénz, így ma nemcsak robosztusabb formájával ellenpontozza a Városháza kecses szépségét - és szerencséjét, hogy épen maradt. A Grote Markt (Fő tér) harmadik remekbeszabott épülete a Tafelrond (Kerekasztal) palota, amely korábban a céheké volt.
A Grote Markt-ból sugárirányban kiinduló egyik utca torkolata széles, de alig lehet mozogni benne: a kiülős vendéglők (brasserie-k) csaknem teljesen elfoglalják az utcát. Talán késő van, talán korán, most alig ücsörög vendég az asztaloknál. Az egy asztalhoz tartozó négy székből a járókelők felé nézőkön ülnek inkább, az ember gyalogosként úgy érzi magát, mintha egy alkalmi ruhabemutató kifutóján lépdelne. Egyetemi város lévén nem nehéz elképzelni, hogy "szorgalmi" időszakban itt egy tűt sem lehet elejteni.
Bea telefonon odahívja a buszt, berajzunk és irány a főváros, Brüsszel. Menetközben még megcsodáljuk, hogy az autópálya mentén végig hatalmas kandeláberek állnak: itt még külterületen is világítanak. Ha belegondolok, hogy mennyi emberi és autós érték marad meg így épen, jó befektetésnek tűnik.
Lassan beérünk Brüsszelbe. A szállásunk a külső útgyűrű mellett, annak csaknem átellenes pontján van és vasárnap lévén csak araszolva jutunk előre. Éhesek és türelmetlenek vagyunk, de Bea további türelmet kér: a hotel éttermében a kiszolgálás amúgy belgásan ráérős, a mi célratörő, tempós evésünkhöz nem igazodik, sőt a levest, mint fogást sem ismerik, és csak külön kérésre szervírozzák.
Ne csodáljátok, ha így felkészítve nem csak gyomorilag izgatottan ültünk be úgy este negyed 10 tájt esti etetésre. Annyira már mi magyarok is vagyunk kozmopoliták, hogy az etetés szentségét (sok)mindennél előbbre tartjuk. A vacsorára jóízűen elfogyasztott fokhagymás-zsíros pirítós és a tea már gyerekkorom ködébe vész, ma ennél - megszokásból - már jóval igényesebb a gyomrom. És itt, a belgáknál nem is csalódik. A leves ugyan ízetlen és meghatározhatatlan összetételű, de a sült már hazai fogalmak szerint is az ehetőség határát súrolja, a német barnaszószos szeleteknél határozottan jobb, ami pedig a gyors kiszolgálást illeti, Bea kérését megfogadták: úgy tetszik, a konyha minden alkalmazottja besegít a pörgős tálalásban.
A reggeli csalódást okoz: az egészségtelenül apró zsemlék és a kávéba valósi "gyűszűs" tej mellett a mini lekvárok, mézek és vajak tisztán mutatják, hogy itt a reggeli nem a táplálkozást szolgálja, inkább jelzés értékű. Hagyunk az asztalon egy halom üres csomagolás mellett egy bontatlan tasak cukrot és egy pár érinetlen müanyag evőeszközt, hogy lássák: mi nem vagyunk azért az a mindent felzabálós fajta.
Szép napsütéses reggelre ébredünk és kicsit mesének tűnik Bea intése: az külön szerencse errefelé, ha egy nyári nap reggele nem esőre hajló. A mai nap első "fogása" Waterloo. Nejemmel csak összenézünk és szótöbbséggel döntünk: nem vagyunk rá kíváncsiak. (Neem, a szótöbbséget nem úgy kell érteni, hogy ő beszél többet!) Csak miattatok annyit mégis elmondhatok röviden a Népek Csatájáról, hogy az 1815. június 18.-i ütközet az egész Európát leigázni készülő Napóleon terveit volt hivatva meghiúsítani. Wellington herceg angol csapatai és von Blücher porosz dragonyosai Napóleon minden erőfeszítése ellenére ezen a napon egyesülni tudtak és megsemmisítő csapást mértek a császáriakra. A csata emlékei között meg lehet tekinteni Wellington tábori ágyát, asztalát és adjutánsa, Lord Uxbridge falábát, Napóleon távcsövét, híres kalapját, útibőröndjét. Akinek ez nem lenne elég, el lehet zarándokolni a fához, amely alatt Wellington megpihent, meg lehet tekinteni a Papelotte tanyát, ahol véres közelharcok dúltak és a Franciák emlékművét, ahol a halálra sebzett császári sas siratja a francia sereg hősiesen harcoló maradékának elestét. Mindez persze nincs ingyé', kemény eurókat kell lepengetni mindenért.
A csúcspont a majd 50 m magas mesterséges domb, melynek tetejéről kiválóan belátni a környező répa- és gabonaföldeket. Nyilván ez a véleménye a dombon kőbe fagyott oroszlánon kívül a belga parasztnak is, aki betakarításkor innen adhatja ki kombájnjainak a parancsokat.
Napóleon, bocsáss meg nekem, hitvány pacifistának, hogy ilyen tiszteletlenül vélekedek! Ha valaki Párizsban az Invalidusok templomában járván Őt mégis arccal lefelé találná, azt hiszem mégsem bocsátott meg… (Igaz, ezt megállapítani fölöttébb problémás, mert az Emperor földi maradványait a porfir szarkofágon kívül ólom - ében - ólom - mahagóni koporsó őrzi - belül.) Unalmunkban körüljárjuk a dombot övező kerítést. Az utcai fronton a kerítés kőoszlopai közét a csata jeleneteit ábrázoló festmények töltik ki, hátrébb a drótkerítésen viszont be lehet lesni és rémülten észlelem, hogy újra gyülekeznek az angolok és a franciák. Az angolok lehetnek vagy négyen: az egyik lakókocsija lépcsőjén ülve épp telefonál, a másik - egyelőre posztó kabátja nélkül - fát hasgat a tűzhöz, az öt francia meg csak úgy lezserül, gatyában valószínűleg a követendő taktikát és stratégiát beszéli meg. Korán van még, ebédig lezavarják a csatát, utána meg csatázzon, aki éhes: a barbeque után szelíd pipaszó mellett nyugodtan meg lehet majd beszélni, hogy is volt, mint is volt.
Amíg az én véreim a csatát ábrázoló körképet és a panoptikumban a viasz-hősöket nézik, alakul napjaink népeinek csatája. Egy motoros paplanernyős felderítő húz el felettünk, a belga tehenes hadosztály mélán kérődzve bámulja, ahogy az amcsik motorizált egységei Harley-Davidsonjaikon megszállják a stratégiai fontosságú pontokat és biztosítják a japán kamerások előrenyomulását, míg a belga hadtáp goffrit sütöget. Csak franciák nincsenek: a gall kakas 1815, focinyelven a nagy zakó óta kerüli ezt a környéket.
Amíg beérünk a városba, elmondanám hogy a nyilvánvalóan erős francia behatás lépten-nyomon meglátszik nemcsak az emberek viselkedésén, de az épületek stílusán is. Azt mondják Brüsszel, a kis Párizs, vagy még szemléletesebben: ha Brüsszelben esik, Párizsban zuhog. Na ez az, amit a brüsszeliek rühellenek, legyenek akár flamand, akár vallon érzelműek.
Buszunk a Palais Royal előtti téren hagy ott minket. Bár Belgium 1830 óta királyság, maga a Királyi Palota 1904-ben kapta meg a versailles-ihoz hasonló küllemét. II. Lipót király t.i. akkor adott túl személyes gyarmatán, Kongón (amely ettől kezdve felszabadulásáig Belga-Kongóként szerepelt a térképeken) és a hirtelen jött pénzből cseppet lakásfelújításra költött: a korábbi függelen épületeket egyetlen XIV. Lajos korabeli palotává építtette át. Ahogy az lenni szokott, az utódoknak már túl tágas lett a hatalmas épület és ma már csak egy részét lakják (nyáron még azt sem), a többiben a királyi család gyűjteményei kaptak helyet. A palota sarkánál befordulva máris a Place de Royal-on (Király-téren) találjuk magunkat. A Király-térről induló sugárutat, a Rue de la Regence-t a szintén klasszikus szépségű Igazságügyi Palota zárja le messziről. A tér közepén jó magas talapzaton Bouillon Gottfried keresztesvitéz ül peckesen jó lován (melynek délcegen hátraszegett nyaktartását csak csigolyatörése után volt képes felvenni, legalábbis szoborilag). A lovag seregei révén Isten kegyelméből még a Szent Város, Jeruzsálem uralkodója is volt, ezért a szobrot még a villamos vágánya is kikerüli. Gottfried is, a ló is farral tekint a Szt. Jakab templom neoklasszikus homlokzatára, ami igazán nem szép tőlük. A tér amúgy a Művészetek Hegyének tetején van, de inkább egy dombra gondoljatok. A lejtős utcán a burgundi királyok idején épült vöröstéglás Ravenstein-ház az egyik látványosság, közvetlen szomszédságában a szecessziós stílusban épült Old England Hotellel. Az utca másik oldalán egy lépcsősorokkal és gondozott parkkal megkomponált tér fogad, melyet a domb lejtőjébe süllyesztett, kívülről szerény külsejű Kongresszusi Palota két szárnya fog közre. Az egyik szárny árkádos része fölött a falat egy grandiózus óra díszíti. A számok helyén egy-egy fülkében brüsszeli népi alakok perdülnek táncra a harangjáték dallamára, ha a tetőn álló figura a harangot megkondítja.
De még nem ereszkedünk le a domboldalon: dél van, meleg (itteni fogalmak szerint kánikula a maga 26 C-ával!), hát bevesszük magunkat a Királyi Palota parkjába. Jól esik a hatalmas fák árnyéka, tetszik a park szabályos sétány-rendszere és a végén a szökőkút vízporával nemcsak esztétikai élményt nyújt.
Most már alászállunk: a Művészetek Hegye lábánál a város két védszentje tiszteletére emelt katedrálist látogatjuk meg. Szt.Gudula mártír emlékére még 1047-ben építettek itt egy kápolnát, amit a XV. szd.-ban gótikus stílusban kibővítettek és Szt. Mihály arkangyal gondjaira bíztak. A hatalmas templom kívül kőfaragásokkal, szentek szobraival díszített és le nem tagadható hasonlóságot mutat a párizsi Notre Dame-mal, beleértve a pénzhiány miatt félbehagyott tornyokat is. Ma a királyi család egyházi vonatkozású ünnepeinek színhelye.

A katedrális belsejében a főhajó felezőjében a falra "ragasztott" orgona és a szintén fából faragott szószék az unikum. Utóbbin Ádámot és Évát valami alma-ügy miatt Mihály arkangyal egy sugárkard-félével épp eltanácsolja a Paradicsom további látogatásától.
Nem várjuk meg, amíg nekünk is ajtót mutat a morc védszent, vár a Belváros. Hamar elnyel minket a Szt.Hubert galéria, amely itt egy fényes üzletekkel teli fedett utcát jelent. Nem lennénk azonban Belgiumban, ha a fedett utcára ne lehetne "kiülni" és ez még nem is az igazi: odébb, a Hentesek utcájában már igazi mediterrán hangulat fogad. A sikátor mindkét oldalán végig sorjáznak a székek, asztalok és a vendéglőcskék bejáratánál jégtörmelékkel leszórva kagylók, rákok, halak kínálják magukat a kényes gyomrú vendégnek. Hogy a járókelő se maradjon ki a közélvezetből, arról a tenger gyümölcseinek mindent betöltő szaga gondoskodik ill. az a nem elhanyagolható mellékkörülmény, hogy esős időben a székek fölé kihúzható esővédő ponyvákról az egész utcára eső csapadék kizárólag a középen járkálók nyakába ömlik. Ja, kérem, a potenciális vendéget a beülésre finoman rávezetni nem csak reklámmal lehet.
Elzarándoklunk a JeanekkeN-Pis-hez, a híres pisilő fiúcska szobor-párjához. Nehéz az élet: bár a kislány pucér, nincs egy vacak rongya, amit felvegyen, de még ki is száradt, pedig amúgy be van csövezve. Bezzeg a fiúcskát (ő a Manneken-Pis), azt körülrajongják, de erről majd később.
Kiérünk a város kétségtelenül leglátványosabb helyére a Grote Markt-ra (Fő térre). Számomra ez a tér testesíti meg leginkább az épített környezet harmóniáját, szépségét.

A Városháza ugyan mind méreteivel, mind díszítettségében uralja a látványt, de alig maradnak el mellette a céhházak és a vele szemben álló Király Háza. A legfontosabb itt mégis az ami láthatatlan: a levegő, a megfelelő méretű tér, amely engedi látni, érvényesülni a palotákat. A Városháza épülete csupa kő-csipke, díszítését mégis mértéktartónak mondanám: ez is része annak a bölcs arányosságnak, amely az épület fő méreteire, ill. a Fő tér és a rajta álló épületek méreteihez való arányára egyaránt jellemző. Körülálmélkodjuk a teret és találomra elindulunk az egyik mellékutcán. Itt is van pár vendéglő, de bolt is elég, tele souvenirrel (amúgy fransziásan, már a bruxellesre tekintettel). Az egyik feltétlenül a brüsszelinek mondott csipke, amelyet Bruges-ben készítenek.
Itt mondom el, hogy a csipke készítésének rengeteg apró fortélyán kívül van egy nagy titka: készítésekor fontos a fonál állandó nedvessége és emiatt régen nyirkos pincékben, emberinek alig nevezhető körülmények között dolgoztak e légiesen könnyű díszek kétkezi munkásai. Van itt csipkéből terítő, alátét, gallér, kézelő, illatos növényekkel töltött zsákocska, de átlátszó anyaggal kiöntve tálcát, kulcstartót vagy medált is díszít. Viszonylag olcsón megússzuk a bolt-látogatást és sodródunk vissza a Fő térre, ahol díszes középkori jelmezekbe bújt városlakók vonulnak. A tömeg teret enged nekik, ők mosolyogva (és izzadva) pózolnak a fotósoknak. A legüdítőbb figura a kackiás bajszú őszes úr, aki a pisilő kisfiú szobrának másolatát tolja és a gyanútlan bámészkodókat levizeli. Sodródunk mi is a vonulókkal és egyszercsak ott találjuk magunkat az igazi Manneken Pis-nél.
Az amúgy jelentéktelen szobrocska két keskeny utca kereszteződésében áll a sorkház falának támaszkodva és peckesen szembepisil mindenkivel. Több történet is kereng arról, milyen eseményt szobort meg alkotója. A legelterjedtebb szerint II. Gottfried, Lotharingia hercege magával vitte a csatába a még karonülő trónörököst, aki a csata egy döntő pillanatában kezdett hozzá a művelethez, amelyet a szobor megörökít. Egy vallásos változatban a keresztes hadakat fogadó körmenetet tisztelte meg ily módon Hove grófjának kisfia. Megint mások arra esküsznek, hogy egy dúsgazdag brüsszeli polgár kisfia kódorgott el és találtak rá ebben a pózban. Egy biztos: a szobrocska Brüsszel féltve őrzött kincse, amelyet jónéhányszor meg akartak fújni, de a lelkes városlakók mindannyiszor visszahozták. Híre eljutott a világba, bizonyítja ezt a rengeteg rend ruha, amit kapott. Vannak katonai egyenruhái mindenfajta nációtól és fegyvernemtől, ügyvédi talárja éppúgy akad, mint labdarúgó meze vagy kerékpáros öltözete. Alig van nép a világon, melynek népviseletét ne ölthetné magára, bővelkedik a szakmák díszegyenruháiban és van néhány személyes kötődésű öltözete is, mint pl. az, amelyet Maurice Chevaliertől kapott. Talán csak szkafandere nincs, mert abban ugye nem lehet… Ma épp egy egzotikus ország rikító szinekben pompázó göncét viseli, a fülére élénkpiros sapkát húztak, hogy meg ne fázzon a +26 C-os hidegben és csak pisil, pisil, rendületlenül. Talán mégis felfázott…
Otthagyjuk a csobogás-imádókat, mielőtt ránk jönne az inger: van itt más is, ami hamisítatlanul belga. A goffri-árusokra gondolok. Ezen a belvárosi utcán alig találni kapualjat, ahol ne állna egy mozgóárús egy falatnyi pulton felvonultatva mindazt, ami egy goffriban vonzó lehet. Kérhetsz itt eprest, lekvárost, karamellást, színezheted tejszínhabbal, csokiöntettel és még meg lehet bolondítani az egészet azzal, hogy az ember mandula-levélkéket, dió, mogyoró őrleményt vagy csokireszeléket választ a tetejére. Kipróbáltuk, de jelentem: az almáspitének vagy a diósbeiglinek nyomába sem érhet.
Na, és ott vannak a sörök! Nem hittem volna, hogy a németeket sörileg meg lehet verni, és mégis: végigkóstolni ugyan nem volt módom (mert akkor még most is ott ülnék), de a klasszikus sörök frontján állják a versenyt (Löwenbrau) és emellé számtalan változatban kínálják a gyümölcs-söröket. Aki most elfintorodik és azt mondja: a sör komlóból, malátából, élesztőből és tiszta vízből és a klasszikus német Reinheits Gebot szerint készül, nem ivott még igazán jót! A Brussels gyár vörös gyümölcsökkel érlelt sörének már a színe is tébolyító, és gyümölcsös íze, könnyedsége miatt aperitfnek ajánlják, mint ahogy az alma-ízűt is. A Waterloo húsok, sajtok mellé ajánlott, enyhén kesernyés, a Triple 7 zöldalma, a Double Dark karamelles beütéssel rendelkezik. A Leffe eleve csak gyümölcs-söröket gyárt: a Triple narancs árnyalatú és szárnyasokhoz ajánlják, a Brown sötétbarna, karamellás ízvilágú és a sajtok jó kiegészítője, a Blond íze a banánéval rokon és vörös húsokhoz illik jól, a Leffe 9° a fogyasztás ideális hőfokát jelenti a vaniliával és konyakkal megbolondított italnak, végül a Radieuse-t korianderrel fűszerezik és kagylóhoz isszák. Vagy vegyük a Floris gyár sörkölteményeit: van alma, kaktusz, mangó, mézes, csokis, málna, ribizli, cseresznye ízű, és akkor még a golgotavirág gyümölcsével ízesítettről még nem is ejtettem szót. Bizonyos ízeket gyártótól függetlenül is jegyeznek: a Kriek cseresznyéből készül, a Framboise ribizliből, a Brassin mézes gyömbér-ízű, a Trappist viszont a Trappe-i ciszterci apátság titkos receptje szerint készült, férfias ízű ital, a Lambic-ot pedig természetes módon érlelik, míg el nem nyeri száraz borhoz enyhén hasonlító ízét. Szédültök már? Pedig még egy kortyot sem ittunk! Bár ez a sörkörkép elég alaposnak tűnhet, mindezt - fájdalom - nem tapasztalatból mondtam el: egy bolt kirakatában lefotóztam 1 méter sört, amit egy csinos faládikában mintakollekcióként árultak, már csak az internetet és az angol tudásomat kellett használnom.
Visszavonulás közben néha be-bevillan a brüsszeli Európa-Center egy-egy épülete, ultramodern üvegcsodák. És miközben csodáljuk őket, ne felejtsük el, hogy a privát vélemény nem szívleli őket, ámbár a belga fővárosnak komoly bevételt jelent az Únió apparátusa. Hogy is mondják: van annyi pénz, amennyiért korpás a hajam…

Beszállunk és most a buszból bámészkodhatunk rá pár szétszórt brüsszeli csodára, amelyek mind a Laeken Park részei. A Kínai Pagodát a vállalkozó kedvű II. Lipót építtette (tudjátok, neki volt kicsi a Királyi Palota is), de aztán eladta és ma a Porcellán Múzeumnak ad otthont. A Heysel Sportközpont ideális körülményeket teremt profi és amatőr sportolóknak egyaránt, bár történetét beárnyékolja, hogy az 1985.-ös BEK döntőn a Liverpool szurkolói brutálisan rátámadtak a Juve-drukkerekre. Az eredmény 40 halott, egy felgyújtott, szétrombolt stadion, a többi megfizethetetlen. Az Atomium az 1958-as világkiállításra épült és príma kilátással rendelkező éttermet találhatunk benne.
Nem pocsékoljuk az időt, még nincs este: irány Mechelen, a harangok városa. Az ódon város jobb napokat élt már meg, valaha egész Németország fővárosa volt. Főterét uralja a Szt. Rumbold templom, melynek tornya nem épült fel teljes magasságában, mert - kell-e mondjam - elfogyott a pénz. Lehet, hogy a toronyba beépített harangjáték vitte el a zsozsót: a 49 harangból álló 80 tonnás harangjáték külön attrakciója a templomnak. A koros hangszert kímélendő a város egy új hangszert is beépített újabb 80 tonnányi élősúlyban, és nyáridőben esténként ezen játszik a kezelője, merthogy nem felhúzós a lelkem. A harangjáték játszóasztala nagyban hasonlít egy billentyűs hangszeréhez és ezt szó szerint kell érteni: a méretes karokat erő kell lenyomni, ehez nem elegendő egy-egy ujj.
A főtér többi épülete sem mai: a céhházak és privát lakóépületek szegik a hatalmas, szabálytalan alakú területet. Mechelent a középkorban a szőnyegek városának tartották, ezért a céhházak közül kiemelkedik méreteivel és szépségével a Szőnyeg-ház. A tér jórészét itt is az asztalok és a vendégek töltik ki.

Esteledik már, friss az idő, a kiülős vendéglőkben ülők inkább öltöznek, de nem tágítanak, mi meg indulunk "haza", vár a vacsora és mi is őt nagyon.
Ma a csirkének egy olyan mini változatával ismerkedünk meg a tányérunkon, ami vagy japán lehetett vagy fiatalkorú, körítés gyanánt kevés párolt zöldség és 8 szem újkrupmli leszámolva, a végére némi kompót, hogy el ne csapjuk a gyomrunkat. Jó, senki sem mondta, hogy a belgák mennyiségileg nagy gourmandok. Kár.
Újra reggel, korán ébredünk, reggeliig kószálunk kicsit a szálloda környékén, de csak azt találjuk említésre méltónak, hogy a földszinti folyosón a cipőfényesítő gépet gondos kezek leláncolták. Nagyon remélem, nem ránk való tekinettel.

Ma Belgium flamandok lakta, azaz északi területeinek két legfontosabb városát látogatjuk meg: Bruges-t és Ghent-et. Hajdanvolt fényüket, gazdagságukat Európa-szerte ismerték.
Ghent a középkorban Észak-Európa legnagyobb és leggazdagabb városa volt, méltán nevezték Észak Firenzéjének. A város gazdagságát dúsan termő legelőinek, az ott tenyésztett birkák gyapjának, ill. az erre támaszkodó, messzeföldön híres textíliparnak köszönheti. Alásegített a dolognak a tenger közelsége is: az olcsón behajózható árúnak alig akadt komoly versenytársa a piacon. A város urainak idővel a jól menés a fejükbe szállt és ujjat merészeltek húzni a brabanti királyokkal és még magával V. Károllyal is, aki aztán kemény kézzel letörte a hatalmukat és a várost 550 000 forint sarc megfizetésére és 26 rebellis polgár lenyakaztatására kötelezi. Ez aztán egy kicsit bevett az arcukból, a város relatíve lepukkant, de a mai napig megőrizte textiles hagyományait.
A régi városmagban találjuk a Szt. Miklós templomot és a Szt. Baaf katedrálist, utóbbiban számtalan műkincs között a két Van Eyck fivér világhírű táblaképét, a Titokzatos bárány imádását. A hihetetlen részletességgel megfestett fa oltár több hatalmasságot ihletett meg elbirtoklásilag, de a felbecsülhetetlen műérték mindig visszakerült. Előbb XIV. Lajosnak tetszik meg és hadakkal tér vissza érte, de némi diplomáciai ügyeskedés árán visszakerül. Napoleon is fogékony a művészet iránt, ő is magáévá teszi, de újra visszakerül. A II. vh. alatt Franciaországban rejtik el Hitler elől, de az ő szépérzéke is mindent legyőz. Végül egy tiroli sóbányában bukkannak rá és hozzák vissza - remélhetőleg utoljára. Egy részét azonban ma sem tudják, hol lelhető: egy ügyeskezű tolvaj szinte az őrök szeme láttára fújta meg 1934-ben. A tanulság: a szépség veszélyes dolog. Nem csoda, hogy elképesztő biztonsági intézkedések közepette tekinthetjük csak meg.
A két teplomon kívül a főtér dísze az Őrtorony a maga 91 méterével, és ami nem látható: a harangjátékkal. A harangok legnagyobbikának, a 60 mázsás Klokke Roelandt-nak a mása a torony lábánál hallgat: eredetije hívta közös ellenállásra a város polgárait, ezért V. Károly kicsit megrongáltatta, majd beteljesedett rajta a harangok végzete: ágyút öntöttek belőle. Így már egész másképp szólt.
Körüljárjuk az eredetileg vizivárként épült a Gravensteen épületét, melynek épületében előbb a flandriai grófok laktak, majd börtönné avanzsált. Ma a pincéiben a középkori kínzás módjairól és eszközeiről láthatnánk egy kiállítást, de elnapoljuk: nincs több időnk egy óránál, pedig azt mondják, a nyirkos cellák igazi hangulatára csak 20 - 30 évi bennlakás után lehet csak igazán ráérezni.
Kapunk egy órácskát némi tervszerű csellngésre, hát őgyelgünk a szép céhházak, épületek között. Az egyik újkori-forma építmény homlokzatán meglep a felirat: "Socialistische Werkersvereinigungen" (szocialista munkásegylet). Nemhiába mondta Marx, hogy Belgium a kapitalizmus melegágya.
Elkeveredünk a helyi bolhapiac sorai közt. Jellemző dolog ez: látni, hogy egy nép mit tart az avitt holmik közül értéknek. Gyékényre kerül itt sokféle bádogdoboz a belga király képével díszítve, negédes nippek, szerszámok, félig beszáradt festék, valódi üveggyöngy, bányász fejlámpa, gyalogsági ásó és gázálarc még az I. vh. idejéből, ágyúgolyó és vívómaszk. Talán még elgyújtott gyufát vagy TV nélküli távirányítót is találnék, ha lenne időm. Ahogy írogatom a választékot, az egyik árus szúrós szemmel kérdezi: Mit írok? A hatóság embere vagyok? Vagy talán francia? (Ne feledjük: Flandriában vagyunk…) Sietve megnyugtatom, de a mosolya nem természetes: hamar megtalálni vélte bennem az ellenségképet.
Buszozunk tovább Flandria másik gyöngyszeme, volt fővárosa, Bruges felé. A város törté-nelmét két dolog határozza meg. Az egyik szerencsés fekvése: egy olyan öböl, a Zwijn partján épült, amely sokáig lehetővé tette a közvetlen tengerhajózást. Kereskedői önálló, nagyhatalmú és gazdag várossá tették, amely a XIII - XV. szd.-ban követeket fogadott, ahová konzulokat küldtek, ahol 22 város kereskedelmi raktárat tartott fenn. Ügyesen tartottak kapcsolatot a Hanza-városokkal, a Itália nagy kikötőivel, érkezett ide árú a Közel-Keletről és Afrika északi partjairól. A Zwijn aztán lassan eliszaposodott, de a flamandok feltalálták magukat: a tengerről még elérhető külső kikötő és a város között bárkákkal oldották meg a szállítást. A várost magát is csatornák hálózzák be, amelyek annak idején a rakodásra alkalmas partszakaszt nyújtották meg, ma inkább festői látványosságként vonzanak sok turistát.
A másik meghatározó elem lakóinak harcos elszántsága és ügyessége. Több szárazföldi és tengeri ütközet részvevőiként elhitetik a világgal, hogy ide csak kereskedelmi céllal érdemes jönni. Egy ízben magát Franciaország királyának lovasait is megfutamították, a harctéren hagyott aranyasrkantyúk sokáig díszítették Kortrijk katedrálisának falait.
Programunk szerint előbb a város utazási csatornáját nézzük végig - hajón. A jószág, amivel megyünk lapos és széles, igazodva a csatornák sekély vizéhez és a sok-sok híd alacsony ívéhez. A kaptány ügyesen forgolódik az úttestnyi szélességű kanálison, a látvány pedig csakugyan megkapó: szépségben megöregedett házak, behajló fák, kicsiny pavilonok néznek ránk és elhitetik velünk, hogy tényleg Észak Velencéjében járunk. Partra szállva elzarándoklunk a Piac-térre, ahol a Városházát, az alul négy-, feljebb nyolcszögletű Harangtornyot, és a gótikus szépséget, az itteni Miasszonyunk templomát csodáljuk meg.
A sok szépségtől fáradtan és egy kicsit fásultan gurulunk tovább Oostendébe. A város nevezetességeit az okos könyvem sem magasztalja az égig, de halász, kereskedelmi és hadikikötője a térség kulcspontjává teszi. Mi természetesen nem ezért szeretjük: homokos partja jó fürdőhely, 600 m-re benyúló mólójáról jól lehet követni a hajók kikötését, indulását és a végeláthatatalan parti sétány jó alkalmat teremt a korzózásra, a tenger északi gyümölcseinek ízlelgetésére és az azt követő alkoholos öblögetésre.
Ami a fürdőzést illeti, a fárasztó és izzasztó nap után alig várom, hogy a várhatóan hűs habokba vessem magam. Leszaladok a sétányról a homokra és az első a csalódás: finom föveny helyett durva sóder és éles kagylótörmelék vár. Sebaj, lekapkodom a ruháim és irány a víz, ahol a második csalódás ér. Nem a hőfokáról beszélek, az a 10-es fokozatú zsugormérce szerint mondjuk 5-ös, de a színe - feltehetőleg a közeli óriáskikötő miatt - inkább barna, mint kék vagy zöld. Sebaj, szemem becsukom, szám összeszorítom és amúgy kocaúszó-módra a fejem a víztől a lehető legmagasabbra tartva tempózok egy kört (én, aki még a Balatonban is csak a levegővételre emelem ki a fejem). Hamar beállok a nyilvános zuhany alá és most már testben megtisztulva és lélekben megnyugodva próbálom felejteni a találkozást a La Manche csatornával. Hogy ezt a tengervizet az élőlények hogy' bírják, nem tudhatom, de a Tenger Gyümölcsei standokon tömegével kínálnak rákot, halat, kagylót. Ahogy azt már Rimini kapcsán is kifejtettem, az ilyen kulináris örömökre nem vagyok fogékony, de most tudatosan készültem rá, hogy legyőzzem magamban az ösztönös viszolygást. Marcsi látva belső küzdelmemet engedékenyen rámbízza a választást és én egy tálcányi vegyes akármit kérek: van azon többféle rákocska meghámozva, haldarabok szószban, kagyló is és némi zöld nyesedék majonézzel nyakonöntve. Nos, itt az igazság pillanata, választok egyet a csinos rákocskák közül és a meglepetésem óriási: omlós húsa kifejezetten fínom! Felbátorodva csipegetek még párat és lenyomtatom egy darab hallal is (azzal eddig sem volt semmi bajom), de a kagylót ívben elkerülöm. Büszkén nézek körül: Emberek! Megcsináltam!! - de senki sem éljenez, nem akarnak feldobni és nem kérdezik meg: Hogy sikerült megcsinálnod?! Talán mert a kagylót kihagytam?
Túl pontosak vagyunk, várni kell a buszra, addig végignézünk egy zsilipelést a magasabb vízszintű csatornáról a tengerbe. A yacht eltörpül a zsilipkamrában, ahogy behajózik, öt perc alatt kieresztik alóla a fölös vizet és már nyílnak is a behemót acéllapok a tenger felől: irány a nyílt víz!

Ma is süt a nap, csak nem akar jelentkezni a Bea által átlagosnak mondott esős hajlam. Csak nem romlott el az idő?! Ma is munkanap van: megyünk Antwerpenbe. Előtte persze harapunk rendesen, ahogy egy ilyen strapás nap előtt az illik. Az étterem már félig tele van, ami meglepő: tegnap egyedül mi voltunk itt vendégek: a buszuk rendszámából ítélve ukrán csoporttal osztjuk meg ma a helyet. Már van rendesen használt tányér az asztalaikon, túl lehetnek az első két körön: melyik a műzliből és a gyümölcsös joghurtból teszi könnyebbé a háromfogásos reggelijét, melyik a rántotta után a virslit kóstolja meg alaposan, megint más már a helyén burkol tempósan, arcán látszik: estig ki kell tartson, a legközelebbi szállodai vacsoráig, útközbeni falatozásra nincs szánva se idő, se pénz. Nézem őket, a hiányhoz szokott emberek ösztönös spájzolhatnékját, a mindig éhes gyomrok tobzódását. Nem tagadom van bennem némi szánalom, de némi szégyen is: a pár évvel korábbi magunkat látom, a spórolós, "ha ütnek, szaladj el, ha adnak, fogadd el" primitív igazságán felnőtteket. Akkoriban volt az a groteszk véleményem, hogy a magyart meg lehetne ölni egy ilyen terülj-terülj-asztallal, mert addig venne, addig enne, míg bele nem pusztul. Azt hiszem, ez is egy gyerekbetegsége az emberi gondolkodásmódnak: úgy viselkedni a relatív jólétben, mintha még létbizonytalanságban élnénk. És amennyire érzem magamban a szégyent korábbi viselkedésünkkel kapcsolatban, annyira nem tudom elfojtani az enyhe magasabbrendűség érzését sem, a földhözragadt, csóró viselkedés lenézését. Aki ismer, tudja: nem hordom magasan az orrom, távol áll tőlem minden fennhéjázás, de az emberi léleknek szerintem elemi szükséglete az, hogy a nála egyszerűbb, szűkebb látókörű viselkedéstől magát megkülömböztesse. Megfigyelésem szerint minél alacsonyabb szintről szemléli a világot, annál inkább. Ez utóbbit magamban csak Győzike - szindrómának hívom: a kereskedelmi csatorna zebraalsós sikeremberének nézettsége azért magas, mert még a primitívebbje is gyakran mondhatja önelégülten: mennyivel különbek vagyunk ennél!
Nem hosszú az út Antwerpenig (hiszen Belgium sem nagy, két legtávolabbi pontja közt sincs több 250 km-nél), Beának pörgetnie kell, hogy mindent el tudjon mondani a városról. A monda szerint a Schelde folyó torkolatánál élt egy gonosz óriás, Antigoon, aki vámot követelt a folyón átkelőktől és aki nem tudott fizetni, annak levágta a karját és a folyóba dobta. A dolognak nem volt túl magas a tetszési indexe, ezért Brabo, a fiatal népi hős saját módszerével hatástalanította a góliátot és az ő karjai is elúsztak és a "hand werpen" (~ kéz eldob) lett volna a város nevének eredete. Nem túl meggyőző etimológiai magyarázat, de ha nekik jó, hát hagyjuk rájuk. Fekvése ugyan kiváló, hiszen a Schelde torkolatát egy mélyen benyúló öböl védi az Északi tenger viharaitól, mégis igazi aranykorának kezdetéhez szükség volt a nagy testvér, Bruges hanyatlására. Amint annak tengeri csatornája feltelt hordalékkal, a kereskedelem áttette székhelyét Antwerpenbe és ha lehet még hatalmasabb központtá fejleszette. Mindez történelmileg egybeesett a nagy felfedezések korával, amikor új árucikkek (bors, fahéj, szegfűszeg) behozatala jelentett komoly forgalmat és hasznot. További erősödést jelentett, hogy a spanyol gazdasági összeomlás (1557) után Sevilla helyett Antwerpen fogadhatta az amerikai ezüst-szállítmányokat. Vonzerejének fontos tényezője a nagyfokú tolarancia, ennek köszönhette, hogy az idetelepülő zsidó közösség révén a gyémántcsiszolás és kereskedelem is fontos pillére lett gazdagságának. Fontosságát hangsúlyozza, hogy 1920-ban megrendezhette az Olimpiai Játékokat.
A II. világháborúban komoly veszteségei származtak abból, hogy az angolok 1944 szeptemberében elfoglalják és fő utánpótlási támaszpontként használták. A németek V-1 és V-2 rakétái ugyan a kikötőt célozták, de hatalmas károkat okoztak a városnak magának is. Tömeges volt a városlakók elvándorlása, Bea szerint a csempészek Hágába, a gyémántcsiszolók és kereskedők Amszetrdamba költöztek. Ha belegondolok, hogy ma Hága a politikusok Mekkája…
De már be is értünk, a busz a szokásos módon otthagy minket az óváros közelében, innen már csak egy rövid séta a belváros. Az utcácska végén egy óriás zárja le a teret: a Wrouwe Kerk, a székesegyház. Ahogy közeledünk, egyre nyomasztóbbá válik: kőcsipkés, gótikus tornya 123 méter magas, igaz csak az egyik, mert a másikat - úgysem hiszitek el - pénz hiányában nem tudták befejezni (vagy a jó flamandok idővel már egészen más isteneknek adóztak) A toronyban lakó harangjáték legkomolyabb darabja 1507-ben született és 80 mázsát nyom. Hiába, a jólét mindenhol meglátszik… A templom igazi műkincs gyűjteménynek ad otthont. A legféltettebb kincsek a város híres lakója és patrónusa, bizonyos Pieter Paul Rubens kezétől származnak. Itt láthatjuk a kereszthajókban Krisztus keresztre feszítését, levételét a keresztről, a főoltáron pedig Mária mennybemenetelét. Azt mondom az ő kezétől, de ez csak részben igaz. Rubens gazdag ember volt és megtehette, hogy tanítványaiból, követőiből komoly művészi értéket képviselő műhelyt hozott létre. A nevével jegyzett festmények csak egy részét festette teljes egészében ő maga, voltak olyanok, melyeket a műhely készített elő, és ő maga csak a kezeket és az arcokat festette, de akad számos olyan is, melyet műhelyében az ő irányítása alatt festettek nem kevésbé híres munkatársai, mint pl. Anthon van Dyck. Csak így képzelhető el, hogy az utókorra mintegy 1500(!) festményt hagyott. A templom egyik mellékhajójában egy Mária-szobrocska áll, melynek igazi (értsd: eurósítható) értékét arannyal borított, drágakövekkel kirakott palástja, diadémja adja. Milyen szép is az, mikor a zsidó ékszerészek összedobnak pár gyémántot, rubint és smaragdot a katolikus védszentnek!
Beérünk a Grote Markt-ra, amit már ugye fordítanom sem kell. A székesegyház uralja a teret, másik két oldalán a Városháza és a céhházak állnak. A Városháza épülete szinte egyszerűnek tűnik a korábban látottakhoz képest, mégis klasszikus szerkesztésével és a sokféle márvánnyal borított homlokzatával az antwerpeni aranykor pompaszeretetéről árulkodik. A céhházak - ahogy azt már máshol is megszokhattuk - ahány annyiféle, egy csak a közös bennük: viszonylag keskeny homlokzatuk dacára szélesnek látszanak a minden lehetséges helyet elfoglaló sok ablak miatt. A tér közepén a hős Brabo bronzszobra áll, kezében az óriás frissen letépett karjával, melyből ömlik a víz. Ezek szerint az óriásokra a mondás (t.i. hogy a vér nem válik vízzé) nem áll.
Az órányi szabadidőt egy kis nagyvárosi ténfergésre használjuk ki és egyhamar megállapítjuk: Antwerpen egyetlen eddig látott városra sem hasonlít, itt nem csöppenünk kisvárosi utcácskák, terek idilli hangulatú világába, tengerparti volta dacára nem szövik át csatornák, a történelmi magon túl egy igazi világváros útjai, épületei, forgalma tárul elénk. A város szívének, a kikötőnek a közelébe sem jutunk, viszont meglátogatjuk Rubens sírját a Szt. Jakab templomban. Végakarata szerint saját festménye, a Szent Család című alatt nyugszik, amelyen őt magát (mint Szt. György) és két feleségét is megörökítette. Visszavonulóban még útba ejtjük a Schelde-parti erődítményt, a Het Steen-t és mellette azért áttételesen ízelítőt kapunk a kikötő léptékéről: a parton szárazdokkok sorjáznak végeláthatatlanul.

Ismét buszon, most már itthagyjuk Belgiumot, átlépünk Hollandiába, elsőként meglátogatjuk Delft-et. Azt írja az okos könyvem, hogy a leghollandabb kisváros, igazi skanzen. Nem csalódunk: templomától, a Nieuwe Kerk-től eltekintve igazi kisvárosi miliő fogad. A templom bezzeg nagyvárosi: 109 méter magas tornyát a vörös tégla, a fehér mészkő és a feketére égett homokkő színezi magasságában harmadolva. A torony többször le- ill. megégett és egyszer egy lőporraktár robbanásakor kicsit át is rendeződött szerkezetileg és enyhén nem függőleges, amúgy kifogástalan. A templom belsejében található I. Orániai (Hallgatag) Vilmos, a spanyolok elleni németalföldi felkelés és egyben a flamand egység első vezetőjének síremléke és mellette kutyájáé is, aki bánatában a sír mellett nyüszítve gazdája után halt. A síremlék kicsit tudathasadásos: a király peckesen ül a koporsója előtt, melynek tetején ugyanő fekszik halottan. A templom főbejárata a hosszúkás, téglalapalakú főtérre néz, csakúgy, mint a Városháza. Mindkét épület markánsan eltér a belga hasonlóktól, szép, arányos, de alig díszített, egyfajta higgadt, letisztult célszerűség jellemzi. A város nevét a flamand 'ás' igéből származtatja, utalva a várost és a tengert összekötő csatornára és a várost behálózó csatornarendszerre. A téren szemtanúi vagyunk, ahogy egy pár épp egy Velotaxi-nak titulált áramvonalas járgány egy menetére alkuszik a modern riksakulival.

A macskaköves utcákon járkálva az ember szinte várja, hogy fapapucsos, főkötős nők, díszes ruhájú urak és vászonruhás munkások bukkanjanak fel a festői házacskák kapualjaiból. Az utcákat fák, virágágyak, a csatornákat tavirózsa díszíti és a rendet, tisztaságot szinte harapni lehet. A város mai hírét középkori gazdagsága adja, amely nagyrészt abból fakadt, hogy a Holland Kelet-Indiai Társaság és így az ún. gyarmatárúk kereskedelmének székhelye volt. Nem kevésbé híres még a fajansz és porcellán gyártásáról, amely eredetileg az értékes kínai porcellánok utánzását tűzte ki célul, de jó mesteremberekként nem álltak meg itt és a szépen csengő, nyers színű alapon tompa kék mintázatú fali kerámiák mellett olyan tökélyre fejleszettek, hogy madárkalitkát és hegedűt is tudtak készíteni belőle. Belesünk egy sajtboltba is, de nyálcsorgatásra sincs időnk.

Már 5 óra elmúlt, de megyünk tovább: utunk az ariszokratikus Hágába vezet. Ezt a várost nyugodtan nevezhetnénk a béke és a jog városának, mert a középkortól sok-sok találkozó, konferencia, békekötés és megegyezés szolgálta Európa és a világ nyugalmát. Érvényes ez napjainkra is, habár az itt székelő Nemzetközi Bíróság nem minden ítélete váltotta ki ezt (gondoljunk csak a közelmúlt döntésére, mellyel Szerbiát a háborús bűnökkel vádolt Slobodan Milosevics kiadására kötelezték). A testület működésének otthont adó és a város hangulatához illő stílusú Békepalotát a várostól kapott területen a skót - amerikai milliárdos Andrew Carnegie építtette 1913-ban.
Az első benyomások kellemetlenek: a holland városokat és tipikus házakat bemutató miniországot, a Madurodam-ot az eső veri és a látogatókat is. Hamar visszaszállunk, bebuszozunk a történelmi városmag közelébe és némi séta árán elérjük a vizekkel körülölelt Binnenhof-ot. A téglaborítású, grafitszürke tetős 2-3 emeletes épületek a Holland Parlament első és második kamarájának, ill. néhány minisztériumnak adnak otthont és egy hatalmas belső teret zárnak közre, amely a holland történelem legfontosabb történéseinek színhelye. A Binnenhof közepén áll a Ridderzaal (Lovagterem), melynek falai közé hívta össze Jó Fülöp az Aranygyapjas Rend lovagjait, itt üléseztek 1651-ben az Egyesült Provinciák, és itt nyitja meg manapság Beatrix királyné is a Parlament ülésszakait.

A Ridderzaal homlokzata előtt egy kovácsoltvas kút díszíti a teret, rajta a város védszentje bearanyozva. Kiballagunk a várkapun, teszünk egy kört az Óvárosban, elmegyünk néhány Akárhanyadik Vilmos szobor előtt és tisztelettel adózunk a hágaiak bölcs előrelátásának és beosztásának: a Szt. Jakab templomnak van tornya. Igaz, csak egy, de az be van fejezve. Ezen a tényen felvillanyozódva buszra szállunk és meg sem állunk "hazáig". Hosszú volt ez a nap is, most nem írom le a vacsorát, csak azt, hogy a szemhéjam belülről nagyon szép és pihentető látvány.

Tegnap nehéz napunk volt, de ma korán ébredek és nem ússzátok meg, hogy Hollandiáról ne meséljek nektek. Ha van valami, ami fontos ennek az országnak és lakóinak megismeréséhez, az az állandó harc a tengerrel. A már korábban is lápos, lapályos területen voltaképpen sohasem lehetett igazán megmondani, hogy egy darab szárazföld az sziget, félsziget vagy a kontinens partja, és ugyanígy egy vízfelületről sem, hogy az a tenger, egy tó vagy egy folyó. A hollandok nem sokat dilemmáztak ezen: folyamatosan szorítják vissza a tengert és nyerik meg a hajdani tengerparti sekélyest maguknak. Erre a nyomulásra a legjellemzőbb adat, hogy Hollandia mai területének mintegy 60%-a (!) elhódított terület. Hogyan csinálják? Az amúgy sekély tenger domborzati adottságait kihasználva gátat emelnek és ezzel a tenger egy parti részét elkerítik. Az így "bezárt" tengerdarabba a folyók édesvizet szállítanak és belőle a szivattyúk egyre híguló sós vizet emelnek át a tengerbe, ami azért fontos, mert az előbb-utóbb kiszáradó tengerfenék sótartalma csak így lesz alacsony, azaz csak így lesz a talaj művelésre használható. A kiszáradt mélyföldeket, az ú.n. poldereket aztán csatornákkal hálózzák be, mert a tengerből beszivárgó víz és a csapadék átemelését folyamatosan biztosítani kell. A szivattyúkat régen a szélmalmok működtették, ezért elmaradthatatlan színfoltjai a holland tájnak. Ma is a szél a legfőbb energiaforrás: óriási szélkerekek táplálják villanyárammal a szivattyúkat és teremtenek egészen más léptéket a területnyerésnek. Már az eddigiekből is világos, hogy ez a folyamat elég strapás, és hozzá kell tenni, hogy ha a tenger begorombul, komolyan vissza tudja vetni az emberi törekvést. Így történt ez legutóbb 1953 februárjában, amikor a vihar által felkorbácsolt tenger átszakította a gátakat és majd 2000 ember halálát okozta. Egy biztos: az ittlakók számára a vízzel való együttélés és küzdelem örökös volt. Kemény élet ez, megtanította az itt élőket keményen, céltudatosan dolgozni. Büszkék is az eredményeikre, azt mondják: A világot Isten teremtette, de Hollandiát a hollandok. Valljuk meg, nem alaptalanul.
Ugyanez látszik kicsiben Amszterdam, a főváros térképén is. A történelmi belváros szerkezete amolyan félköríves, melynek középpontja ma a part vonalán álló pályaudvar, ami az Amstel folyócska korábbi torkolatánál épült. A csatornák (grachtok) és az utak sugárirányú és félköríves hálózata olyan ügyesen szerkesztett, hogy szinte minden háztömböt meg lehet közelíteni vízről és útról egyaránt. Kereskedőházakról lévén szó ez elengedhetetlen: a házak egyúttal raktárak is voltak. Ezeket a csatornaparti házakat látva ezt azért az ember alig hinné: szélességük általában nem több egy szobányinál (ne feledjük: itt méregdrága minden négyzetméter), ezért a házakban nincs lépcsőház. A tetőtéri raktárba árút vagy az emeletre bútort csak a homlokzatból kiálló gerenda és csörlő segítségével lehetett az ablakon át egyből a hajófenékről beemelni. A lakók az udvarból, a csigalépcsőn tudtak a szintek között közlekedni.
Amszterdam történelme egybefonódik Európa kereskedelmének történelmével. Szerencsés körülmények és makacs céltudatosság egyaránt kellett hozzá, hogy a gyarmati időkben a világ leggazdagabb városainak egyike volt. Hajói vitorláztak a Balti-tengeren, Észak-Amerika és Afrika partjainál, érkeztek szállítmányok Indiából, Indnéziából, Braziliából és a mai Sri Lanka területéről, árutőzsdéjével és bankjaival pedig a gazdasági és a pénzügyi világ főszereplőjének is számított.
A főtéren, a Dam-on szállunk ki, de itt most ne gondoljatok pl. a brüsszelihez hasonlóan díszes és harmonikusan megszerkesztett épületegyüttesre: a hollandusok céltudatosabb lelkének jobban feleltek meg puritán egyszerűségű épületek. A Királyi Palota (régen Városháza) tipikusan ilyen, a Nieuwe Kerk (Újtemplom) meg mintha szégyellné gótikus stílusát, mellékhajójának vége néz le a Dam-ra. Az amúgy hatalmas templom tornya szinte nevetségesen kicsi. Bea szerint a városatyák megtiltották, hogy a templomtorony magasabb legyen, mint a városházáé. Van azért egy gyanúm, hogy itt is a toronyra szánt pénz fogyhatott el, csak voltak olyan dörzsöltek, hogy mindezt a magisztrátusra kenjék. Ügyes.
A főtér a turista csoportokat leszámítva kong az ürességtől, bár 10 körül jár. Bea tereli a csapatot, irány a Herrengracht, ahol behajóznak minket. Útba esik a piroslámpás negyed, persze ott se tolonganak. Kirakat pornós képekkel, vendégcsalogatónak szánt dúsidomú törpilla szobor, peep-show reklám és kirakat egy székkel (aki benne szokott ülni, mégsem ülő foglalkozású): minden, amiről ebben az iparban úgy gondolják, hogy megdobogtatja a férfiszíveket a nadrágban. És szemét, de úgy rendesen: erre akkor jövünk csak rá, mikor leelőzzük a zsákkal és csipesszel felszerelt köztisztaságit. Mégsem ez a jellemző, csak itt, a vigalmi negyedben láttunk ilyen nemtörődöm hozzáállást. Az összegyűjtött hulladékot zsákokban a legközelebbi útig hordják ki, itt látszik csak igazán, milyen jól terem ez a környék. Ahogyan Stockholmban, úgy itt is az jut eszembe: vajon a bennszülöttek rá tudják-e nevelni a bevándorlókat, vendégeket a rend és tisztaság szeretetére, vagy a világvárosokban ez már eleve reménytelen?
Hajónk egy közepes méretű bárka tele ülésekkel, felettük üvegtető, csak a kapitányi emelvény fölött nincs ilyen fedél. Ide helyezkedem, hogy szabadon tudjak fotózni. Bea bőségesen tájékoztat, miközben lassan és csendesn siklunk a gracht vizén. A házak nagyon hasonlóak: keskenyek, 2-3 szintesek, homlokzatuk korukra jellemző módon lépcsősen, ívesen vagy fülkésen díszített és nem hiányozhat a rakodásra szolgáló gerenda csonk. Ahol a csatorna elég széles, állandóra kikötött lakóhajók foglalják el a teret. Ügyes megoldás az ingatlanvásárlás megelőzésére, de ma már ez sem olcsó: tízezrekre rúg az éves helypénz, persze euróban. És ugyanez a drágaság látszik a parkoló helyek zsúfoltságán. Látunk a gracht peremnélküli partjához olyan közelre beügyeskedett kocsikat, hogy a víz felőli oldalon már nem lehetett kiszállni (de a mögötte álló fától egy centit tolatni sem!) és Bea szerint nem ritka a daruskocsis mentés (a grachtok vízmélysége szerencsére nem több 3 méternél). De azt se higgyük, hogy a bringákat Amszetrdamban kényelem várja, ha a gazdi leteszi őket. Ahogy a vízszintes felületet a por, úgy lepi meg a biciklik tömege a fix pontokat, amihez láncolni lehet. A kerékpártárolók számtalan fajtája mellett kötik a drótszamarakat híd korlátjához, útjelző- és villanyoszlophoz, padhoz, kerítéshez, szemeteshez s nem csak úgy amatőr módra: mindkét keréken átfűznek egy-egy derekas méretű láncot, tehát a keréklopás itt sem holmi teória. A használható korlátokhoz néhol két - három rétegben is kikötnek bicikliket és nem tartom kizártnak, hogy a lánc néha olyan gépeket is fogva tart, amelyeket gazdájuk nem tudott kifűzni a láncokkal átszőtt dzsungelből. Leleményes emberek persze itt is akadnak: lefotóztam egy bringát, amely a híd korlátjához kívülről volt odaláncolva. Nem lehet egy semmi mutatvány a híd felől parkolók rétegein átnyúlva egy kézzel megtartani, majd beemelni a járgányt - mert a másikkal ugye a lakatot kell nyitni. Persze az is lehet, hogy a fűrészes, láncvágós tolvajokon akart valaki kifogni, hiszen az így kikötött bringa tolvajának jutalma egy csobbanás, nem több.
De még hajózunk, csak én kanyarodtam el más vizekre. A csatornákra néző régimódi házak - és ezek vannak többségben - kifogástalan állapotúak, nem látunk pergő vakolatot, feltáskásodott festésű ablakkeretet, de még piszkos ablakot sem. A régivágású házakban régivágású emberek régivágású életet élnek, körülöttük rend, tisztaság. Jó, hogy ez így megmaradni látszik.
Kiérünk Amszterdam kikötőjébe, amely tulajdonképpen egy gáttal befogott öböl, az IJ két partján nyúlik hosszan. Itt aztán látunk szinte végeláthatatlan tengerjárókat, mellettük eltörpülő motorost és légpárnás járművet is.
Elsiklunk a hajó-formájú NEMO, Amszterdam Tudományos (bemutató) Központja előtt, látjuk a Főpályaudvar épületét, egy úszó kínai vendéglőt, a Munttoren (Pénzverde) érdekes toronydíszű tornyát és a Szt. Miklós templom grafitszürke tetejéből valamicskét.
Még megcsodáljuk a kapitány bátorságát, amivel kiemelt helyzete dacára egyenes derékkal (azaz nem lehajolva) úsztat át a sokkolóan alacsony ívű híd alatt. Azt mondja, amióta minden nap erre jár, nem kell fodrászhoz járnia.
Partra szállunk és végigslattyogunk a Damstraat-on, a sok sétáló utca egyikén. Most már éled a nép, kinyitnak a gyorsbüfék, kocsmák, az emléktárgy üzletecskék és egy kocsi utánfutóra felépített giccsesen rózsaszín fülkéből pattogós zene próbál hangulatot csinálni. Látunk kitűzőként vagy kulcstartó díszként mini fapapucsot is delfti fajanszból, müanyagból és még fából is. Röviden elmerülünk az egyik mellékutcában, ahol kapni lehet mindent, ami a virágokkal kapcsolatos. Árulnak itt virágzó minikaktuszokat, tulipánhagymát, és a hangulatot nem rövid távú javításához Cannabis Starter Kit-et (~ vadkender kezdő készletet). Ime, a sokat emlegetett holland tolerancia egyik vadhajtása.
Itt nyílik alkalom elmondanom Hollandia egyik sikertörténetét, a tulipánét. A virág vadon Közép-Ázsia hegyei közt őshonos, fajtáit megtalálhatjuk Irán, Anatólia, sőt Kazahsztán füves lejtőin. Egy virágszerető holland nagykövet hozta a török udvarból a XVI. szd.-ban a dűnék közé, ahol a hűvös, nedves éghajlat és a jól átszellőzött, homokos talaj kedveztek a meghonosításához. Divatos lett és a divat pénzt jelentett, sok pénzt: elkezdték termeszteni. Generációk foglalkoztak a nemesítésével, vagyonokat fektettek ebbe az üzletbe és buktak el, ahogy a divat fordult. Csaknem elfelejtették Hollandiában, és csak III. Ahmed szultán hóbortja (és persze vagyona) mentette meg a kitenyésztett fajtákat: felvásárolta és a török udvari kertkultusz középpontjává tette a nemesített tulipánt. De milyen a divat: újra és immár véglegesen Hollandia sikerágazata lesz a hagymás növény. A színek és formák alig elképzelhető tömegét tenyésztik ki, és ahogy az lenni szokott, a véletlen is besegít: egy vírusos fertőzés hatására alakul ki a ma oly divatos rojtos szélű fajta. A holland tulipántermesztés napjainkban egy sikerágazat: a Harlem és Hága közti parti sávban elterülő Bollenstreek a virágok és kertészek eldorádója. Áprilisban tömegesen nyílik és kerül vágott virágként a világ bármely távoli pontjára a jól szervezett virágtőzsdének köszönhetően, de természetesen a tulipán-hagyma is jó üzlet. Itt a virág-utcában árulják fajtánként akár egyesével, de kapható csinos müanyag hálóban vegyesen is.
Visszaérünk a Dam-ra, ott is jelentős a változás: megtelt a tér bámészkodókkal, van aki Yellow Face-nek, Farkasembernek vagy Darth Vader-nek öltözve áll szoborként kellékes kofferjén és egy exkluzív fényképért sem kér többet, mint egy sörre való. Vannak hippik is szép számmal. Utóbbiak közül az egyik kiszúrja Bea tájékoztatóját és tőlünk pár lépésre, minket nézve, szinte üvöltve mondja a magáét. Arckifejezéséből, a nyakán kidagadó erekből és a hangerőből ítélve nem lehet pozitív ránk nézve amit mond, és ezt erősen hiszi is. Na, ilyenek a provó-k. Bea rutinosan ügyet sem vet rá, mi meg csak bámulunk. Ismét egy a tolerancia kellemetlen vadhajtásai közül.
Buszra szállunk, fakultatív program következik: egy gyémántcsiszoló műhelyt lehet megnézni vagy a Rijksmuseumot. Utóbbi a németalföldi festészet egyik szentélye, ahol Rembrand, Vermeer, Frans Hals, Jan Steen képei mellett a piktúra aranykorának más művei is ki vannak állítva. A múzeum épületét kifejezetten erre a célra építették 1890-ben, Rembrandt remekének, az Éjjeli őrjáratnak a kedvéért azonban a földszinti galériát átépítették. Belépünk és megragad a kép: nem lehet máshova nézni. A kompozíció életszerűsége, az arcok kifejező ereje, a szemek élénksége, a ruhák anyagán, a kard markolatán a reflexiók mind lenyűgözően kimunkáltak, tökéletesen élethűek. A festmény bizonyos részleteivel maga Rembrandt csak többszöri átfestés után volt elégedett, ilyen pl. az őrjárat kapitányának előre mutató keze, amely szinte kiáll a kép síkjából, annyira térhatású. Olyan ez a kép, mint egy szép táj: akárhányszor kerülne szemed elé, mindig találnál olyan részletet, amelyet addig nem vettél észre és amely szépségével megragad. Jó lenne órákat időzni, böngészni, szürcsölni a képet, de az egész múzeumra másfél óránk van. Sodródunk tovább és álmélkodunk. Vannak képek, amelyeken a táj fényképszerűen tökéletes, minden falevél, minden fűszál aprólékosan kidolgozott, mégsem marasztal. Más képek viszont odakötnek. A tejet öntő nő (Jan Vermeer vászna) abban tökéletes, hogy az ablakon beömlő fényben milyen anyagszerűen látjuk a szolgáló ruháját, a kenyér héját, a cserépkorsóból kicsorgó tejet, a kenyereskosár fonatait. Ugyanez a hihetetlen technikai tudás és festői magabiztosság árad más képek részleteiből is: a rézkupán a kocsmai fények játéka, a fácános csendéleten a színjátszó nyaktollak és a frissen alvadt vér színjátéka és a légy hártyás szárnyának tökéletes kidolgozása. Mesterei voltak ezek az urak nem csak a látásmódnak, de a színeknek, az árnyalatoknak és én alázattal adózom nagyságuknak. A sok-sok gyönyörű épület dacára ennek a másfél órának volt rám ezen az úton a legnagyobb hatása. Mindez engem is meglepett, mert eddig nem voltam különösebben oda a festészetért, de ha mégis, inkább az egy-két ecsetvonással, folttal sokmindent érzékeltető impresszionisták vonzottak. Ha mégis erre jártok, tegyetek próbát és szívből kívánom, teljen az enyémhez hasonló igaz örömötök a látottakban.

Ismét buszon, elhagyjuk a fővárost, egy tanyán megnézzük, hogyan készül két holland specialitás: a sajt és a fapapucs. A hölgy az általunk kiválasztott angol nyelven mondja a technológiát: a tejet kicsapatják a sajt tipusára jellemző oltóanyaggal (összetétele hétpecsétes titok), a túrót ízesítik (borssal, köménnyel, zöldfűszerekkel, fokhagymával, stb.), majd egy napig a jellegzetes, korong alakú formában préselik, aztán kb. egy hónapig érlelik, végül müanyag bevonatot kap. A látványmanufaktúrához bolt is tartozik, ahol saját termékeiket árulják. Átfáradunk a másik részlegbe, ahol a fapapucs készül. A fiatalember elmondja, hogy az örökké vizes talajon ez a lábbeli az egyetlen tartós megoldás. A bőr, a textíl ahogy vizet (főleg sós vizet) kapnak, hamar tönkremennek. Az alapanyag nyár vagy nyír lehéjazva, cipőnyi nyers darabokra szabva és napokig vízben áztatva. Mutatja, a fa szálirányát függőlegesbe fordítva, csöpög belőle a víz és magyarázza: ha egyszer kiszárad, a hajszálcsövek elzáródnak, a fa már nem egykönnyen szív magába nedvességet. A durva faragást egy harántolókéssel, a darabot kezével egy asztalos satupadra letámasztva végzi a fickó. Még néhány vágással leszedi róla a sarkokat és már kiadja a papucs formáját: most jön a láb helye. Egy a láb méretéhez illő kanalas fúrót vesz elő és előbb a talp irányában, majd a papucs hossztengelyében fúr lyukat, végül kézzel tovább tágítja, alakítja. Nem telik bele 6 - 8 perc, kész a nagyolással. Azt mondja, ezt a kézi módszert ma már csak mutatóban (értsd: bemutatóban) használják, a tömeggyártást egy mintadarab alapján egy másoló marógéppel végzik. Elmeséli, hogy annak idején, mikor a papucs még virágkorát élte, az alakjáról, orrának kiképzéséről meg lehetett mondani, mi volt a gazdájának a foglalkozása. Legyen szerencséjük a boltjukban velünk találkozni! - köszön el végül. Jópofa, azon át vezet a kijárat! Kiözönlünk, vesszük a sajtokat, hordható és mini facipőket, megy a bolt. Kézbevéve könnyűnek tetszik a viselet, gondolom átázott talppal már nem annyira. A kijáratnál virágágyba illesztve, falra, szegre akasztva csinos virágtartó, bizonyára pezsgőt is lehet inni belőle, de ilyen pocséklás eszébe nem jutna a hollandusnak, csak a tivornyákhoz szokott magyar agyból pattan ki ilyesmi.
Rövid az út a következő programunkig, közben bámészkodunk és nem győzünk betelni a szintekkel: lenn a rét, harsogó zöld, rajta marhák, lovak legelésznek, kerítés helyett vizesárok választja el a következő területtől. Szénaboglyát elvétve sem látni, a tenger közelsége miatt egész télen zöld a fű, mindig van az állatnak mit ennie. Eggyel magasabban a töltésből kivájt csatornában folyik lassacskán a víz a tenger felé, ahol aztán a majd még magasabb tengeri töltésen átemelik. Ezeken a csatornákon folyik a vizi közlekedés, hajócskák, csónakok járnak fel-alá. Alig magasabb az útkorona szintje, ezen megyünk mi most. Van, ahol ez a szint-játék másképp jön ki: láttam az aluljáróban bonyolódó forgalmat, mialatt fenn a hajó csendesen úsztat a csatornán. Egy biztos: az öntözőcsatornákhoz szokott magyar szemnek nehéz ezt a szintekben fordított világot megszoknia.
Kiérünk a tengerpartra, Vollendam-ba. A halászfalu, némi jóindulattal városka igazi turistacsalogató látványosság: Bea népművészetet ígér épületben és viseletben egyaránt. Járva -kelve a keskeny utcákon nem erősödik bennem ez az érzés, a házaknak talán csak az alakja hagyományos, a hőszigetelt ajtók-ablakok, a Bramac-cserepes tetők inkább a modern kor kellékei, népviseletet meg inkább az egymást érő ajándékboltok kirakatában látni. Az egyetlen igazi itt a tenger és talán a kikötött halászhajók, no meg a parti padon ülő halász. Leülök mellé egy fotóra, békésen tűri, egy szót sem szól, igaz én sem érteném: mit is mondhatna nekem egy szobor? Végre egy derűs színfolt: az egyik áruda utcára nyitott frontján meg-megjelenik egy pirospozsgás hölgy népviseletben, Marcsi kérésére mosolyog egy fotónyit aztán újra eltűnik a boltban.

Lassan körülérünk a kirakatfalun, némi csalódással vonjuk le a következtetést: nem azt láttuk belőle, amilyen volt, hanem azt, amilyen lett a mi kedvünkért. Kár. Bánatunkban bevásárlunk a szupermarketben az otthoniaknak pár ajándékfélét, és húzunk a busz felé. Még húsz perc van indulásig, teszek egy szűk kört és meglátom azt, amit nem gondoltam volna: a mai holland átlagpolgár házát, kertjét. Itt, a parti kirakatfalutól távolabb a csatorna mellett sorjázó családi házak és kertjük csinos, gondozott, szinte tobzódik a sokféle virágban, környékük makulátlanul tiszta. A csatorna partján az ágyás gyönyörű rózsákkal végigültetve, gyom egy szál sem. Az egész nemcsak szépérzékre, de az otthonra fordítható sok szabadidőre is enged következtetni. Ezeknek az embereknek nincsenek anyagi gondjaik, a második 8 óra nem másodállásokban telik és este nem zuhannak fáradtságtól ájultan az ágyba. Hollandok nem lévén mi is ájultan zuhanunk este az ágyba: hosszú volt a mai nap és egyre inkább hosszúnak érezzük ezt a hetet is az élmények alig befogadható és csak otthon megemészthető tömegével.
Utolsó napunk reggelén bemutatkozik az igazi Északi-tengeri időjárás: hűvös, felhős, esővel várandós. Ma már elindulunk hazafelé, ezért csak délelőtt van programunk. Először Gouda, a sajt városa vár minket. A város és a nem csak itt gyártott félkemény, zsíros sajt neve már összenőtt, a gourmandok inkább az utóbbit ismerik. Bár gyártásának technológiája alig tér el a sajt-készítés klasszikus lépéseitől, a végeredmény mégis karakteresen elüt minden más sajtfélétől. Az itteniek szerint ennek oka az érlelést megelőző vizes áztatás, t.i. így a végtermék lágyabb, "édesebb" ízében kevésbé dominál a savó és a só. A kisváros történelme korántsem sikertörténet: egyetlen tartós terméke, a sajt mellett néha a pipagyártás jelentett az idevalósiaknak kenyérkeresetet. Városházuk mégis egy igazi ékszer, karcsú tornyaival, kőcsipkés homlokzatával inkább a belga nagytestvéreire hasonlít. A főtér tágas, méretei a hajdani gazdag sajtpiacokra utalnak, ahogy a szélén álló díszes mázsaház (Waag) is. Odébb hamisítatlan kisvárosi miliő fogad, a csatornák és utcák festői egymásbafonódása, az ódon házak, púpos hidak, öreg fák hangulata. Az egyetlen, ami egy gazdagabb korra emlékeztet, a Szt.János templom. Hatalmas tömbje szinte agyonnyomja környezetét. Berakásos üvegablakait Hollandia legszebben megmaradt emlékei közt jegyzik.
Utolsóként Utrechtet, az egyetemi várost látogatjuk meg. Az universitast 1636-ban alapították és mára fakultásai a humán és reál tudományok szinte valamennyi ágát lefedik. Közvetlenül a campus néhány épülete mellett áll meg buszunk: a sötétvörös téglaborítású épületek és a hatalmas fák csendet, tekintélyt parancsolnak. Egy gracht hídján át érjük el a belváros felé vezető kanyargós, macskaköves utcát. Forog az idegen, kerekeznek a bennszülöttek (néha agresszíven csengetve, ha nincs helyük továbbmenni), ajándékboltok kínálják kommersz portékáikat. Beérünk és nem a szokásos kép fogad: nincs főtér, nincsenek céhházak, a városháza nem díszes és a templomnak mind az egy tornya be van fejezve. Lehet, hogy ez már nem Hollandia?! Egy csöndes csatorna két partján zajlik az élet, kiülős kávéházak csábítanak egy kis ejtőzős csevegésre. Egyedül a templom áll komoran és túlméretesen a két-háromemeletes ódon házak között. A templomról megtudjuk, hogy sorsa kemény volt: főhajója tűzvész áldozata lett. Azt nem tudni, hogy óvintézkedés gyanánt építették-e a megmaradt toronytól úgy 20 méternyire az új templomot vagy egyszerűen a régi templom anyagát így éptették be az "új"-ba. A templomudvarban egy lelkes és kitartó hölgy a templom mását szoborja homokozólapáttal. A részletekben gazdag mű kétembernyi tornya, szobányi főhajója már csaknem kész. Tűzvész nem, egy kiadós eső azonban nagy kárt tehetne benne, de az is lehet, hogy egyszerűen egy homoképítészeti hájtek előtt állunk.

Unottan slattyogunk vissza a buszhoz és közben elvétem a legjobb fotómat: egy hivatalnok öltönyben kerekezik valószínűleg a kedvenc büféjébe, hogy ebédidőben bekapjon valamit. Lendületesen kerülgeti a gyalogosokat, nyakkendője válla fölött lebegve jelzi: nem városnézni jár erre. Van benne valami tipikusan holland: céltudatos, tettrekész és hagyománytisztelő.

Beülünk a buszba és amolyan péntek-érzésem támad: a rengeteg császkálni - tudni - látnivaló valóságos munkahétté tette a benelux napokat. Valahogy elegem van a főterekből, templomokból, városházákból, csatornákból: agyilag is fárasztó volt ez a bő hét. Az ember megcsömörlik a szépség és a történelem ilyen tömény áradatától és egy zöld réten vágyik leheverni, fűszálat rágicsálva nézni csak az elúszó felhőket és semmire sem gondolni. Most jólesik hát ülni a helyemen és kinézni a fejemből. Jó, igaz: Bea megmondta az elején, hogy nem pihenni jöttünk. És mégis, hálás vagyok neki: hallatlan tárgyi tudásával segített ezekben az ember alkotta kincsekben oly gazdag országok szépségeiből egy jó nagyot harapni. A túlzott jóllakottság érzése utazásilag hamarosan elmúlik, most már csak meg kell emészteni és élményként megtartani mindezt.
Nézem az elfutó tájat, amely változatos, mint egy gyúrótábla, és eszembe jut, mennyi áldozat, küzdelem, erőfeszítés árán jutott hozzá és tartotta meg ez a nép. És eszembe jut a mi sorsunk, magyaroké, a mi áldozataink, küzdelmeink, erőfeszítéseink, amely a természettel és ellenségeivel folytatott harcában nagyban hasonlít a hollandokéhoz. Ha ma mégis kiáltó a különbség a két nép helyzete közt, az nem véletlen: belső feszültségeiktől függetlenül a közös célokért ők össze tudtak fogni. Gondolkozzunk, magyarok!
Frohmann Péter

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet (szállásközvetítéssel nem foglalkozunk)
E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Tiéd az oldal, magadnak építed!

Ugrás a főbejárathoz: (földi) Útikalauz >>Ugrás az érintett országhoz: Országkapu >>
Üzenőfal - írd le kérdésedet, véleményedet! >> Útitárskereső - ha üres helyed van >>
© BTSz Bt 1997-2008