Balogh Anikó: Prága

Időpont: 1998, augusztus 20-25
Résztvevők: Balogh Anikó (én), N. Judit (barátnő)
Helyszin: Prága
 

Prága szép volt, de be kell valljam, egyáltalán nem estem tőle úgy hasra, mint pl. az olasz városoktól. Juditkának nem is mertem mondani, nehogy leköpjön, de már második nap este úgy voltam, hogy mi a fenét fogok itt csinálni még egy napig. Végül is a harmadik napot élveztem leginkább, mert akkor már nem kellett rohanni, es kötelességszerűen megnézni bizonyos dolgokat, mert már mindent láttunk.

Az is közrejátszott rossz közérzetemben, hogy
1. akkor romlott el az idő, első nap ugye az addigi kánikulára való tekintettel vállpántos ruhácskákban
indultunk el, aztán du. kb. 15 fokra esett vissza a hőmérséklet, és esni kezdett az eső
2. szarul aludtam a földön néhány matracon, mert vártuk, hogy hazajöjjön a kollégám felesége (ja, nem mondtam, ideadta a Merrill nevu kollégám a lakáskulcsot, mert cseh a felesége, úgyhogy a szállásért nem kellett SEMMIT sem fizetni!) Végul is hiába vártuk, nem jött haza, úgyhogy utolsó nap már a hitvesi ágyban aludtam, nem a földön.

 Prágát nem akarom különösebben részletezni, csak néhány benyomás. Először is nagyon akartam spórolni, mert akkor meg úgy volt, hogy megyunk Romániaba is. Ebből kifolyólag nem mentem be a zsidó temetőbe, zsinagógákba, mert a dögök mindenhova iszonyú drága belépőket kértek, pl. normál jegy x múzeumba 30-50 korona, a Régiúj Zsinagógába 140, de csak oda, es ezen kivül van meg 3 zsinagóga. Szóval dühöngve ültem a Josefovban egy járdaszegélyen, es az izraeli turistacsoportokban gyönyörkodtem. A temetőt úgy fényképeztuk le, hogy találtunk egy hátsó kaput, es a rácson keresztül benyújtottuk a fényképezőgépünket.

Ámde! Soha nem voltam képes sört inni, de most megszerettem. Kedvencem a Krusovice nevű helyi jellegzetesség, úgy barna, mint világos változatban, sikerult itthon is felfedeznem a Rotschildban. Ettük a Karinthy Cini által is dicsért párek-et (sült kolbász), knédlit sült oldalassal es párolt káposztával, isteni volt! És természetesen beültünk sörözni az Arany Tigrisbe, közvetlenül Hrabal képe alá. Szerintem mi voltunk az egyetlen túristák, bezsúfolódtunk három alkohollal tartósitott bácsika, és két teherautósofőr külsejű fiatalember közé, akik becsülettel fogyasztották a fejenkénti harmadik korsót, és barátságosan vigyorogva érthetetlen megjegyzéseket tettek. Juditka naivan tűnődött, vajon mit mondhattak. Jobb, ha nem értjuk, intettem le.

Juditkával nagyon jól megvoltunk, csak harmadik reggel koccantunk össze némileg, méghozzá azon a nagy horderejű kérdésen, hogy ki mennyit es mit evett reggelire. Judika ugyanis a szememre vetette, hogy pofátlanul beleettem a hűtőben talált lekvárba, mire én azzal védekeztem, hogy csak azért ettem lekváros kenyeret, mert spórolni akartam az előző nap vett sonkával, amiből Juditka ellenben hatalmas mennyiségeket halmozott a vajas kenyerére. Hál' istennek ekkor már elkezdtünk röhögni, úgyhogy nem lett belőle összeveszés, de szép is lett volna!