Balogh Anikó: Dél-olasz vulkántúra – 2007

Balogh Anikó: Dél-olasz vulkántúra – 2007. január

Nápoly, Pozzuoli, Solfatara, Stomboli,  Giardini Naxos, Etna, Taormina, Castelmola, Pompeji, Vezuv, Pozzuoli

Jó hangulatú beszámoló a Stromboli, az Etna, a Vezúv és több érdekes város meglátogatásáról, sok hasznos információval a Dél-Olaszországba készülőknek – néhány jó képpel

Mivel nem voltunk 2006-ban nyaralni hosszabb időre, és a Skyeurope-nak volt egy igen olcsó (fejenként 15 ezer) jegye Nápolyba, úgy döntöttünk, hogy lelépünk, eredetileg egy hétre. Ebből aztán 10 nap lett, a részleteket később. Az olcsó jegy miatt anyámék is jöttek, igaz ők csak 3 napra.

Január 5.

Eseménytelen út után péntek reggel érkeztünk Nápolyba. Kisebb autóbérlési problémák után (először nem találták a foglalásomat, utána horribilis, 1500 eurós depozitot kértek, emiatt átküldtek minket egy másik céghez, és elveszett az előleg, stb.) sikerült megkaparintani a kocsit.

Autóbérlésről csak a következőket szeretném halkan megjegyezni:
1. ne foglaljunk közvetítő cégen keresztül, csak a helyi képviselőnél, mert úgyis rátesznek ilyen-olyan biztosítást, és nem lesz olcsóbb
2. csak dombornyomásos kártyával lehet autót bérelni
3. ne fizessünk előre semmilyen letétet. Ld. a továbbiakban a taorminai kalandunkat.

Az idő végig gyönyörű volt, értek a narancsok, citromok, virágoztak a fák. A híradóban folyamatosan a globális felmelegedésről siránkoztak, mi viszont borzasztóan élveztük a tavaszias időt.

Nápolyból először kimentünk Pozzuoliba, ahol is a vulkántúra bevezetéseként megtekintettük a Solfatara kráterben látható vulkanikus utótevékenységeket. Bugyborékoló iszapvulkánok, kénes kigőzölgések között sétálgattunk, amikor leültem a földre, olyan volt, mintha egy kemencére telepedtem volna. S. csinált is rólam egy videót, amint David Attenborough-ként arcomat sállal eltakarva bemutatom a vulkanikus jelenségeket.

Mi nagyon élveztük, elbolyongtunk, S. növényeket fényképezett. Itt láttam a Jókai által az Egy az istenben leírt ősz-tavasz virágot, amelyik egyszerre virágzik, és termést hoz. (“S valóban ott volt a díszbokrok leggyönyörűbbike: az “ősz-tavasz kukojca” (Arbutus Unedo), odahúzódva egy sziklasut fülkéjébe, mintha rejtegetni akarná kincsét szem elől; egy embermagasnyi bokor, tövénél pikkelyes kéreggel, mit századok moha fed már; míg fiatal ágai a korall pirosságával vetekednek, sötétzöld levelei kemények, mint a puszpángé, s ághegyein egymás mellett skarlátpiros bogyófürtök és gyöngyvirág alakú illatos fehér bokrétácskák.”) Közben anyámék leléptek, és mikor visszaértünk a parkolóba, már a hazai szalámit fogyasztották jó magyar turistaként.

Visszaautóztunk Nápolyba. Útközben nagyon kellemetlenül érintett minket amikor szemtanúja voltunk egy olasz pár verekedésének, főleg anyut, én nem láttam magát a tényt, csak az eredményét, amikor is egy pasi a földön rugdosott egy nőt az út mellett a hatévesforma kisfia szeme láttára. Még csak azt sem lehet mondani, hogy alacsonyabb néposztálybeliek lehettek, mert az egész család(?) jólöltözött volt. Meg is állt egyébként utánunk egy autó, hogy a segítségére legyen a nőnek. Egyébként ez volt az egyetlen agresszív cselekedet, amit ottlétünk alatt láttam, de megjegyzem, az előző olaszországi útjaim alatt is.

A Tojásvárnál (Castel dell’Ovo) anyámék kiraktak minket a hátizsákjainkkal egyetemben, ők továbbmentek a sorrentói szállásra. Nekünk este kilencig kellett valahogy ellötyögnünk az időt, akkor idult ugyanis a hajó Strombolira. A jegyet már előbb megvettük a kikötőben (újabb megjegyzés: olcsóbb volt, mintha előre foglaltam volna le). Először egy pizzeriában étkeztünk, utána megnéztük a Castel dell’Ovot, és a Castel Nuovot belülről is, itt kiállítás is volt, régi festmények, semmi különös, viszont legalább le lehetett adni a dögnehéz hátizsákokat a ruhatárban.

8 körül bebárkáztunk (imbarchi), elfoglaltuk miniatűr kabinunkat (ha S. állt az ágy mellett, én már csak lapjával fértem el), és S. egyből el is aludt, kiheverendő a hajnali kelést. Én egy órát szöszmötöltem, aztán mikor elindultunk, felrángattam S-t, és mivel borzasztóan éhes voltam, vacsoráztunk, pastát, meg valami húst. Vacsora közben elkezdett kilengeni a hajó, gyanakodva szemléltem, és vártam, hogy mikor leszek tengeribeteg, de mivel farkaséhes voltam, azzal a felkiáltással, hogy legfeljebb kihányom később, de most akkor is megeszem, belapátoltam az egész spagettit. Meglepetésemre nem lettem tengeribeteg, lefeküdtünk, és elaludtunk, mint a lőtt nyúl. Reggel kimentünk még sötétben a fedélzetre, és a távolban nem egy fehér vitorla látszott, hanem valami piros fény, az volt a Stromboli. Ahogy közeledtünk, időnként fel-felizzott igen látványosan.

Január 6.

Reggel álmosan kiözönlöttünk a hétvégére hazatérő olaszokkal, és néhány sétabotos túristával Stromboli kikötőjében. Mivel nem volt szállásunk, megnyugodva fogadtam az egyik helybeli ajánlatát, aki két percen belül el is kalauzolt minket a házához, ahol három fűtetlen lakrészt adott ki, ebből az egyiket elfoglaltuk. Bevásároltunk a helyi boltban, megreggeliztük első olasz sonkánkat, és 11-re a templom elé mentünk, ahol Zazá, a vezetőnk várt minket, és délután egykor indulást beszéltünk meg a hegyre. Addigra már legalább 15 ember verődött össze, olaszok, franciák, egy amerikai pár, a hajón látott túrabotosok is természetesen, olasz anyuka ötéves gyerekével, stb. Közben én rájöttem, hogy ezzel a céggel (http://www.magmatrek.it/english/index_en.htm) már leveleztem előtte, és azt állították,hogy nem lesznek nyitva, de úgy látszik a hétvégére való tekintettel sikerült összehozni egy csoportot. A franciák mondták, hogy ők már 3 napja a szigeten vannak, és előző nap kettőjüket 250 euróért akarta egy másik vezető felvinni. Mivel mi 15-en voltunk, ezért fejenként 25 euróba került.

Délután egykor ott is voltunk, megkaptuk a műanyag sisakjainkat, és elindultunk. Mivel Zazá hajtott minket, az átlagosnál gyorsabb tempóban haladtunk, bár így is megjegyezte sajnálkozva, hogy látszik rajtunk, hogy ülőmunkát végzünk, biztos számítógépesek vagyunk. Mondtuk, hogy ja. De nem mi voltunk a legedzetlenebbek, általában a túrabotos franciák kullogtak hátul. Zazá közben előrevette a gyerekes anyukát, és a kiskölyköt gyakorlatilag egy bot végén húzta fel a hegyre, mármint a kisfiú fogta a bot egyik végét, Zazá meg a másikat.
Érdekes zsurlószerű fák, és nádas közepette értünk fel a növényzet végéhez, utána salakos talajon haladtunk 700 m magasra, ahol is alumíniumbunkerek voltak találhatóak, itt vettük föl a sisakot. Zaza közben adóvevőn értekezett egy másik vulkanológussal, aki fenn volt a hegyen, és a Pizzo állapotáról adott tájékoztatást, ez az a plató, ahonnan a kitöréseket lehet látni. Ezt az illetőt később távolról láttuk is. Itt a gerincen kellet végigmenni a platóig, mivel kicsit felénk fúj a szél, torokkaparó kénes gőzt hozott, amitől mindenki krákogott, és köhécselt. Végre felértünk a tetőre, és letelepedtünk a sziklák mellett, ettünk, átöltöztünk.

Mint kiderült így sem voltunk kellően felszerelve, mert pl. Zaza átvett egy száraz pólót az átizzadt helyett, mi meg nem vittünk, bár S. levette a pólóját, és pulcsikat vettünk fel, de mint utóbb kiderült, még ez sem volt elég a jeges, metsző szél kivédésére, amit két órán keresztül kellett állni, négytől hatig voltunk fenn ugyanis, hogy sötétben figyeljük meg a kitöréseket. Én ebből kifolyólag a következő négy napot annyira náthásan töltöttem, hogy taknyom-nyálam összefolyt, elnézést a naturális részletekért, de majd lehet látni a későbbi fényképeken. A végén már a kihűlés elleni védőfóliába csavargattam magam, ez egyébként igen hatékony, valami túracucchoz adták ingyen, sose gondoltam volna, hogy egyszer hasznát veszem. Zaza meg is jegyezte, hogy olyan vagyok, mint egy óriási savanyúcukor.

A dörgéseket már lejebb hallottuk, most a kitörések is láthatóvá váltak. A látványosabb lávadobálásokat túratársaim lelkes üdvrivalgása kísérte. Az egész tűzijáték alattunk folyt, tehét teljes biztonságban voltunk. Nekem különösen a fekete kihűlt salakra zuhanó még izzó vörös lávabombák voltak a kedvenceim. Ez kb. két órán keresztül zajlott, indulás előtt még egy utolsó különösen látványos kitörésben részesített minket a hegy, aztán elégedetten felcihelődtünk, és a koromsötétben visszacaplattunk egy óra alatt a faluba, süppedékes vulkáni hamuban.

Az éjszakát vacogva takarók alatt töltöttük, lehet, hogy ez is szerepet játszott a megfázásomban.

Január 07.

Másnap reggel már háromnegyed hétkor a kikötőben voltunk, mivel a szárnyashajó elvileg negyed nyolckor indult, de egyelőre nyoma sem volt, csak néhány kötött sapkás halász lébecolt a mólón. Szép napfelkeltés, tengerpartos fényképeket készítettünk (összesen ennyi napfelkeltét nem láttam az elmúlt tíz évben, mint most az út alatt), homokot, kagylót gyűjtöttünk. Egyébként minden vulkánról hoztam követ, szépen kiegészítik kőzetgyűjteményemet, ami annyira felszaporodott, hogy a könyvespolc helyett már valami tárolót kéne neki rendszeresíteni.

Kis késéssel megérkezett a szárnyashajó, Liparin átszálltunk, és megérkeztünk Milazzo kikötőjébe. Sajnos a busz Messinába csak délután háromkor idult, ezért kibuszoztunk a vasútállomásra, vettem jegyet Taorminába (Taormina-Giardini), és egy messinai átszállással megérkeztünk Giardini Naxosba délután. Ja, a jegyet kezelni kell vonatra szállás előtt, a peron oldalán látható sárga készülék segítségével, amiről én teljesen elfeledkeztem, pedig 97-ben vonatoztunk mi eleget a húgommal, itt viszont a kalauz figyelmeztetett rá. Gyönyörű idő volt, virágok, napfény, pálmák, de sajnos ekkor már kezdett rajtam kitörni a megfázás, így korán pizsamába, ill. ágyba bújtam. A szállásunk nagyon kellemes volt, Hotel Palladio, tengerre néző szobával, és tetőterasszal. S. a fényképek legalább felét növényekre lőtte el.

Január 8.

A következő napot náthámra való tekintettel városnézésnek szenteltük, bár otthon én ilyen állapotban kiíratom magam a körzetimmel, dehát ugye Olaszországban minden perc drága. Először autót bérelni mentünk. Ezt nem is akarom hosszasan részletezni, akkora bosszúság volt, röviden annyit, hogy csak dombornyomású kártyát fogadnak el, amivel mi nem rendelkeztünk, a guta majd megütött, pedig azt akartam csináltatni az OTP-nél, de rábeszéltek erre az elektronikus számlacsomagra, hogy ez a Maestro milyen biztonságos internetes fizetésekhez. Hát lehet, hogy az, de itt kénytelenek voltunk kivenni 300 eurót és leperkálni depozitként, hogy majd valamikor visszautalják. Plusz 212 euró 4 napra.

Mindegy, megvolt a kocsi, először Giardini Naxos, az első szicíliai görög település romjait, amiket viszont teljesen érdektelennek találtunk, csak a citrom és narancsfák tetszettek. Szedtem is rendszeresen citromot, amit belefacsartunk az ásványvizünkbe. Inenn továbbmentünk Szürakúzába, ahol is én az Arethusa-forrást szerettem volna megtekinteni, ahol papirusznád terem, S. pedig Arkhimédész sírját. Először a városon kívüli kőfejtőket és a színház romjait néztük meg, itt látható a Dionüzosz füle nevű barlang is. Hosszasan kerestük az állítólagos Arkhimédész sírt, ide-oda küldözgettek minket, végül is a fogatlan virágárus bácsi igazított útba, de amint azt a jegyszedő csaj megjegyezte, ez tulajdonképen nem is Arkhimédész sírja, csak egy római sír. Mindegy, lefényképeztük.

Továbbmentünk a belvárosba, leparkoltunk. Sajnos igen kevés időnk volt hátra naplementéig, mivel az autóbérlés megpróbáltatásaival és az érdektelen Naxosszal elment az időnk. Mindenesetre a város szép, az Arethusa forrásban kacsák úszkáltak, és csipkedték a papíruszt. Az Apolló templommal a középkorban igen csúnyán bántak el: egyszerűen beépítették a dór oszlopokat a templom falába, ill. befalazták az oszlopok között, és abból lett a gótikus keresztény templom.
Sötétedéskor kocsiba pattantunk, és visszamentünk Giardinibe.

Január 9.

Ezt a napot az Etnának szenteltük. A déli oldalról közelítettük meg a hegyet, Rifugio di Sapienza felől, ahonnan sífelvonók járnak. Hosszú, jó minőségű úton kanyarogtunk fel régi lávaömlések között. A Rifugio di Sapienza menedékházat, és a felvonó állomását egyébként már pár évvel ezelőtt elpusztította egy kitörés, azóta újra felépült, most működik. Ez számomra nem volt egyértelmű a neten fellelhető információkból, ezért felhívtam a BEBTE egyesületet vulkanológusait, akik most novemberben jártak kinn Etnát fényképezni, és igen segítőkészen sok információt megosztottak velem, amit ezúton is szeretnék megköszönni.
http://www.bebte.hu/indexh.htm

Mivel 1990 méteren már volt hó, olasz sízők hemzsegtek a liftben. Velük ellentétben mi felfelé igyekeztünk a végállomásról. Nem akartam elindulni a helyiek megkérdezése nélkül, ezért egy vezető külsejű (walkie-talkie volt nála), szimpatikus idősebb úrhoz fordultam, aki biztosított minket arról, hogy nincs veszély, csak ne térjünk le a hernyótalpasok által kitaposott útról, és forduljunk vissza, ha rosszak a látási viszonyok (marha nagy köd volt ugyanis). Így nyugodtan felmehetünk a Torre del Filosofoig. Ez egy elpusztult menedékház, Empedoklész filozófusról nevezték el, aki a kráterbe ugrott, hogy kiderítse, halhatatlan-e.

Mint utóbb a büfében kifüggesztett árjegyzékből kiderült, ehhez a kis sétához is vezető kellett volna, fejenként 30 euróért, de ezt csak a visszaérkezésünk után vettük észre, pucoltunk is lefelé igen gyorsan, hogy nehogy utólag behajtsák rajtunk. Mindenesetre akkor a vezető ezen nem aggódott, és rajtunk végignézve feltehetően úgy ítélte meg, hogy gyakorlottak ugyan nem vagyunk, viszont felszerelésünk legalább már úgy-ahogy alakul (volt nálunk túrabot). Mindenesetre alkalmasabb volt a ruházatunk, mint a mögöttünk hangoskodó amerikai túristáknak.

Ezen felbuzdulva elindultunk a tejfölszerű ködben. Mentünk, mentünk, és egyre kevesebbet láttunk a környezetünkből. Én, meg kell valljam, kissé be voltam fosva, ugyanis rajtunk kívül senki nem volt a hegyen, és az útikönyv szerint a gyalogtúrák időszaka májustól októberig tart. Az út ugyan könnyen kivehető volt a lánctalpasok nyoma miatt, de változatlanul nem láttunk semmit pár méteren túl. S. viszont kardoskodott, hogy menjünk följebb, ott majd kitisztul. Így is lett, valóban kissé jobban kezdtünk el látni pár száz méterrel feljebb, többek között egy egészen kráterszerű krátert, amit utólag a neten található fényképek alapján a Laghettóként azonosítottam (Tavacska). Kicsit tovább fekete salak bukkant ki a hó alól, ami szemmel láthatóan nemrég keletkezett, és még kissé füstölgött, gondolom, a novemberi kitörés nyomait láttuk. Itt műszerek is voltak a salakba szúrva.

Közben a felhőről és a ködről kiderült, hogy tulajdonképpen gőz, ugyanazt a kénes torokkaparó szagot éreztük, mint a Strombolin. Időnként előbukkant az Etna csúcsa, ez pöfögte ki a gázokat-gőzöket. Ekkor már a Torre del Filosofo magasságában járhattunk, legalább is kivehető volt pár tíz méterre tőlünk valami épület romja, de mivel vészesen közeledett az utolsó felvonó indulási ideje, visszafordulást sürgettem. Még fényképezkedtünk, nézelődtünk egy kicsit, aztán visszaindultunk bele az alattunk található felhőbe, ami visszafelé jóval gyorsabban ment, félóra múlva a menedékháznál voltunk, és éppen elkaptuk az egyik utolsó lefelé induló funiviát (lanovka). Ahogy vezettünk le a hegyről, a hó eltűnt, és átadta a helyét a lombhullató erdők övének, utána jöttek a pálmafák. A télből az őszbe tartunk, és utána a tavaszba, jegyeztem meg S.-nak ábrándosan. Erre csak annyit morgott az orra alatt, hogy: – Milyen szép gondolataid vannak, miért írsz te olyan gyenge dolgokat? (Karinthy Cini egyik anekdotája.)

Aznap este még bementünk Taorminába kicsit várost nézni, bár már sötétedett, és a görög színházat is zárva találtuk. Este beültünk vacsorázni az útikönyv által javasolt Rosticepi nevű étterembe, ahol is a pincércsajról egyből kiderült, hogy magyar, és hozzáértően különböző helyi specialitásokat ajánlott nekünk. Egyébként is nagyon megörült nekünk, úgy látszik, a magyarok csak Magyarországtól távol szeretik egymást. A menü a következő volt: előételnek bruschetta (kis pirítósok paradicsommal), ezt nem is kértük, csak úgy kaptuk grátisz, édesköményes-szardíniás pasta, nekem sült kardhal és garnéla salátával, S.-nak gombaszószos marhaszelet krumplival, desszertnek túrókrémmel töltött nem is tudom micsoda, olyan csónak alakú süti, kávé, kimért nagyon finom vörösbor, aminek következtében én vezettem haza, csak másnap láttam, hogy milyen mélységek fölött a szerpentinen.

Január 10.

Reggel kijelentkeztünk a szállodából, és bementünk Taorminába várost nézni. A színházban az a vicces, hogy tényleg pontosan olyan, mint ahogy Csontváry megfestette, de persze a festmény mégis teljesen irreális a sárga éggel, stb. Taormina egyébként legfőképpen egy Váci utca szerű főutcából áll, amire valahogy mindig visszakanyarodik az ember. Végre sikerült letérnünk róla, és belefutottunk a Giardini Publici-be (Népkert), amit mindenkinek melegen ajánlok. Én még egy útikönyvben sem olvastam róla, de szerintem a színház mellett Taormina egyik legkellemesebb helye. Gyönyörű vadregényes park, mesebeli tornyos faépületekkel, amiről némi nyelvészeti gyakorlatokkal sikerült kiderítenem, hogy méhkaptárak voltak valamikor. (Utólag a neten rákeresve azt írják, hogy madármegyfigyelésre is használta őket a tulajdonos). A parkban látható egy XIX. századi angol hölgy (Florence Trevelyan) szobra, feltehetőleg ő alapította a parkot, és ott is van eltemetve. Mondtam S.-nek, hogy én is szívesen lennék itt eltemetve, erre csak annyit jegyzett meg, hogy meg is van rá minden esélyem, ahogy az olaszok vezetnek.

Innen továbbmentünk a Taormina felett található Castelmola nevű hegyi városkába. A fellegvár romjaiból szép kilátás nyílik Taorminára és az Etnára, kis sikátoraiban lehet bolyongani, bár egy kicsit már meguntam a lépcsőmászást a végére. Aznapra terveztük az átkelést a Messinai-szoroson, de még előbb meg szerettem volna nézni egy másik hegyi várost, ahol a palermóiakhoz hasonló múmiák találhatóak. Hát ez nagy csalódás volt. Becsöngettünk a konventbe, egy indiai apáca nyitott ajtót, és bekalauzolt minket egy terembe, ahol vadonatúj festetlen nyersfa dobozokban(!) régi ruhákba öltöztetett csontvázak voltak találhatóak. Annyiból állt az egész attrakció, hogy körbementünk a szobában, és megbámultuk a földre fektetett hullákat. Savoca belvárosába már nem mentünk be, bár itt forgatták a Keresztapa szicíliai jeleneteit, mert vészesen fogyott az időnk, estére Sorrentóba kellet érnünk, ezért belehúztunk, és délután négyre a messinai szorosba értünk. Itt autóstul bebárkáztunk az olasz állami vasút egy komphajójába, és eseménytelen átkelés után a félszigetre érkeztünk. Mint utóbb kiderült, mázlink volt, mert rá pár napra egy ilyen komphajóval összeütközött egy szárnyashajó és négyen meghaltak. S. nagyon kíváncsi volt Szküllára és Kharübdiszre, de csak messziről láttuk a szoros északi részét, mert már sötétedett.

Úgy gondoltuk, hogy az autópályán a 300 km-re lévő Salernóba érünk kb. 3 óra alatt. Ebből végül is vagy 5 óra lett, ugyanis az autópályát folyamatosan a szembesávba terelik, sebességkorlátozások vannak az állítólagos javítások miatt. Hát szerintem ezen az útszakaszon évek óta semmit nem újítottak fel. Becsületükre legyen mondva, legalább pénzt nem kértek érte, de gondolom, ez senkiben fel sem merült, mert ezt a borzalmas utat még csúfolni sem lehet autópályának. Elég szarul voltam még akkor a megfázás miatt, de nem bírtam nézni, hogy csak S. vezessen, úgyhogy én is lenyomtam vagy 100 km-t. Éjjel 11 körül értünk Salernóba, továbbmentünk Nápoly felé, és nagy nehezen Sorrentóba értünk, ahol is kérdezősködni kezdtünk a szállodáról.

Már az gyanús volt nekem, hogy az egyik helyi azt kérdezte, hogy ja az az agriturismo (falusi turizmus)? Én főleg a kilátás, meg az ára miatt foglaltam le ezt a helyet, hát meg is lett a böjtje. Leszólítottunk két olasz focistát, akik edzésről jöttek, és igen kedvesen kocsival mutatva az utat, elkalauzoltak egy sorompóval félig lezárt, meredek utcácskához, hogy ennek a végén van a hotel. Ekkor kezdődött a rémálom. Először is be kellett S.-t navigálnom a fal és a sorompó közötti pont annyi helyen, hogy a kocsi épp hogy befért, utána felfelé menni egy 20 fokos emelkedőn, nedves úton. Egy megállás után a kocsi egyszerűen nem bírta az emelkedőt, és elkezdett visszafelé csúszni, S. csak utólag vallotta be nekem, hogy nem fogott a kézifék. Nekem halálfélelmem volt, kiszálltam a kocsiból, és sikerült visszanavigálni egy keresztúthoz, ahol be tudott úgy állni a fal mellé, hogy esetleg mások is elférjenek mellette, hangsúlyozom, hogy kb. 3 méter széles útról volt szó, egyik oldalon szakadék, másik oldalon kőfal. S.-t otthagytam a kocsival, és elkezdtem felfelé caplatni koromsötétben. Végre meglett a Villa Monica, becsengettem, remélhetőleg a megfelelő házba, szép is lett volna ismeretlen olaszokat felverni éjjel negyed egykor. Hál istennek Pasquale már várt minket, először jól letolt, hogy miért nem hívtam föl, mikor ő írt nekem emailt, mert nehezen járható az út télen. Mondtam, hogy jóember, én egy hete olvastam utoljára az emailemet, egyébként meg vettük észre, hogy nehezen járható. Az egyébként nem lepte meg, hogy késtünk, ugyanis még az előző szállodában szóltam, hogy hívják fel, mert későn érünk oda, és mivel ismerte a Reggio Calabria – Salerno autópályát, belekalkulálta a gyalázatos útviszonyokat is. Terepjáróval visszamentünk S. hoz, és először minket vitt fel a házba, aztán a kocsit is sikerült felkormányoznia, bár a gumik csikorgását meg az üvöltő motort már messziről hallottuk. Mondtam, hogy jó, akkor én most először szívrohamot kapok, bevettem a béta-blokkolómat, aztán nyugovóra tértünk.

Január 11.

Másnap azért már derűsebben láttuk a helyzetet. A szobánk szép volt, Pasquale berakott nekünk még az érkezésünk előtt egy hősugárzót, a kilátás tényleg fantasztikus volt, és macskák éltek szexuális életet az erkélyünk alatti teraszon, ami tavaszias hangulatot sugallt. 🙂

Lementünk az igen látványos olasz reggelihez, kávé, kornettó, nutella, lekvár, sütik, elintéztük a bejelentkezést, aztán felkerekedtünk Amalfiba. Lefelé már a borzasztó lejtő és sorompó is kezelhetőbb volt, de azért aznap este is a tulaj vitte fel a kocsit nélkülünk.

Elindultunk a Costiera Amalfitana irányába, ahol én ugyan már többször jártam, sőt nyaraltam is 97-ben, de S.-nak is szerettem volna megmutatni, mert szerintem Olaszország egyik legszebb vidéke. Kisebb hegyeken át való kavargás után kiértünk Positanóba, innen továbbmentünk Amalfiba, ahol egy kellemes órát töltöttünk, sétálgattunk. Persze mindig megálltunk az úton is fényképezni a kilátást, az olaszok türelmetlenül dudáltak a hátunk mögött.

Visszamentünk az autópályára, és dugóba kerültünk egy ismeretlen városban, ahol éppen jöttek ki a gimnazisták a suliból. Nagy nehezen megtaláltuk Pompejit, de mivel én itt már voltam, át akartunk menni Herculaneumba. Sajna térkép nélkül nem találtuk az utat, visszamentünk az autópályára, és befutottunk az ásatásokra du. fél négykor. A Vezúvra aznap már nem lehetett felmenni, ezért megnéztük Herculaneumot. Itt nagyon megsértettem a pénztáros fiút, mert mikor mondta, hogy 20 euró a belépő először nem akartam hinni a fülemnek (addig max. 6-ot fizettünk), aztán meg jól letoltam, hogy nagyon drága. Utólag úgy gondolom azonban, hogy jogos, mert Herculaneum sokkal érdekesebb, és jobban megőrzött, mint Pompeji. Állítólag azért, mert Pompejit vulkáni hamu, Herculaneumot viszont iszap pusztította el, és jobban megmaradtak a házak. Elég sokan voltak még a késői időpont ellenére is, zárás előtt estünk be, japán lányok, akik közül viszont az egyik folyékonyan beszélt olaszul, ill. egy amerika archeológus csaj is (ő is beszélt olaszul borzalmas amerikai akcentussal), aki szintén más, olasz archeológusokkal ment be általunk, mezei turisták által nem látogatható házakba. Kevesebb volt a freskó mint Pompejiben, viszont a házak majdnem teljesen épségben maradtak, még az elszenesedett fagerendákat is láttuk. S. megállapította, hogy az olasz építkezés nem sokat változott az elmúlt 2000 évben, a lepukkant olasz házakat szinte meg sem lehetett különböztetni a feltárt házaktól.

Utolsó programnak bevásárlást terveztünk, kifosztottuk a pompeji Auchant, és Limoncellőkkal felpakolva hazamentünk, csomagoltunk.

Január 12.

Kicsit szégyenkezve számolok be a pénteki napról. Én ugyanis meg vagyok róla győződve, hogy január 12-ét kattintottam be a Skyeurope honlapján, a repülőtéren viszont kiderült, hogy a foglalásunk 15-re szól, ami valóban így is volt, miután a kiküldött választ e-mailen megnéztem. Az a helyzet, hogy többször is átolvastam én ezt az e-mail, ki is nyomtattam, de valami freudi vakságnak köszönhetően egyszer sem tűnt fel, hogy nem 12, hanem 15, pedig még előtte meg lehetett volna változtatni. Mindenesetre nem sikerült magunkat felkönyörögi a gépre, küldözgettek Ponciustól Pilátusig, hívjam fel a Sky központi telefonszámát, amit kiderült, hogy mobilról nem tudok hívni, venni kellett telefonkártyát, stb. A következő felvonás az autóbérlés volt, ott is fel kellett hívnom az ügynökség angliai számát, akiken keresztül foglaltam, ott csak annyit tudtak csinálni, hogy megadtak egy másik olasz számot, (ez kb. 4000 forintomba került), amit végül is felhívott az autóbérlős, zselézett hajú, napszemüveges (egyébként együttérző) ragazzo, és megkaptuk a kocsit újabb 3 napra újabb 100 euróért, mintha a fogamat húzták volna, de a hátizsákjaink majdnem 20 kilósak voltak, nem tudtunk volna velük nagyobb távot megtenni gyalog.

Kimentünk Pozzuoliba, ugyanis Nápolyban nem mertünk megszállni a kocsi miatt. Egyrészt a belvárosban majdnem teljesen lehetetlen kocsival közlekedni, másrészt ellopják, feltörik, stb. Ezt mindenhol elmondták, az autóbérlésnél, a szállodában, az útikönyvben. Hosszas keresgélés után (sajna a Solfatara kemping zárva volt), találtunk egy szállodát elfogadható áron (65 euro). Vagy 3 helyet végigkérdezgettem, mindenhol közölték, hogy 90-100 euró. Én először nem is gondoltam arra, hogy lehet alkudni (3-4 csillagos szállodákban?), csak teljesen őszintén közöltem, hogy bocs, de nekünk ez nagyon sok, erre mindenhol rávágták, hogy jó, akkor csak 80.

Végül is a Grand Hotel Oasi nevű helyen szálltunk meg (itt emlékeim szerint 90-ről alkudtuk le), ami ugyan kiesett a központból, de volt parkolója, és mint kiderült, pont a helyi bevásáróközpont mellett helyezkedett el, úh. át is mentünk este pizzázni, és S-nak néhány alsógatyát beszerezni, már úgyis ráfért (én mostam magamnak bugyit, zoknit).

Január 13.

Végül is jól jött ez a plusz két nap, ugyanis fel tudtunk menni a Vezúvra, és még az idő is kicsit naposabb volt, mint előzőleg. Nem esett ugyan, de addig nagyon felhős, ámde meleg volt az idő, anyuék fel sem mentek emiatt, úgysem láttak volna semmit. Nekünk viszont szép időnk volt, felkanyarogtunk a parkolóba. Mint kiderült, aznap csak magyarok jártak a Vezúvon, az olcsó repülőjegynek köszönhetően, megismerkedtünk egy szimpatikus magyar párral, akikkel később a repülőtéren is találkoztunk visszafelé, ők csak a hétvégére jöttek ki.

A Vezúvot eléggé kiépítették, én 12 éve voltam, akkor még csak hamu volt, és kráter, emlékeim szerint Miska nevű utastársam húzott ki, mikor lefújta a szalmakalapomat a szél, és bokáig süllyedtem a hamuba. Most már nem lehetett letérni az útról, gerendákkal elkerítették a gyalogutat, és biszbaszbódék települtek a kráter mellé, vettem is kőzetmintákat kis giccses dobozban.

Az árus nőci nagyon dicsérte is az olaszságomat, ami sajnos biztos jele annak, hogy az ember még nagyon kezdő szinten van… Egyébként elég jól megértettem magam egész úton, de mondtam azért nagy marhaságokat, az Etnán a kávézóban ki is javított a hölgy, hogy ez a helyiség itt nem egy WC, a WC ott van. Itt is problémáim voltak a mutató névmásokkal, ki is lettem javítva, hogy a questo-nak a párja a quello, nem a la’. Mentségemre szóljon, hogy csak egy évet tanultam az olasz intézetben vagy 10 ével ezelőtt, ahhoz képest egész szép teljesítmény. Rá kéne kicsit dolgozni.

A Vezúv után megnéztük Pozzuolit, itt találkoztunk először kéregetőkkel és gyanús alakokkal a kikötőben. Vannak kellemes részei, de alapjában véve eléggé lepukkant hely, megspékelve különböző római romokkal, Amfiteátrum (már hányadik? be se mentünk), Serapis templom, ami lassan süllyed a földmozgások következtében. Beültünk viszont egy kisvendéglőbe, halat és rákocskákat fogyasztottunk (ez utóbbit csak én, S. ugyanis irtózik az ízeltlábúaktól).

Lett volna egyébként még a környéken látnivaló, ez ugyanis a híres Campi Flegrei, az égő mezők, mindenféle természeti és kulturális látnivalókkal, pl. Baia és Cumae, krátertavak, de erre már nem volt időnk és energiánk.

Január 14.

Másnap ugyanis nápolyi városnézést terveztünk. A kocsit Pozzuoliban egy parkolóban hagytuk, és behéveztünk Nápolyba. Végiggyalogoltunk a Via Toledón (Váci utca), és bekanyarodtunk a történelmi városrészbe, kis sikátorokba. Megnéztük a Gesú Nuovo templomot, a katakombákat, a Dómot San Gennaro vérével (távolról, csak egy lezárt kápolnában lehetett látni valami aranyozott ereklyetartót), ami évente egyszer folyékonnyá válik, ha ez a csoda bekövetkezik, Nápolyt nem éri szerencsétlenség abban az évben.

Vettem szerencsehozó kis paprikát/szarvacskát (cuorno), hogy ne érjen minket szerencsétlenség az út hátralévő részében. Nagyon tetszett még egy hajbavaló, amit néger árusoknál láttam az utcán, de S. drágállta (kemény 4 euro), és mire visszamentünk már elpucoltak, ugyanis jöttek a carabinierik. Nekem ők (a jóképű egyenruhás carabinierik) voltak a kedvenceim, S.-nak viszont a motorozó ragazzák.
Utolsó felvonásként funiculával (sikló) felmentünk a Sant Elmo várba, ahonnan újabb 3 euro lefizetése után gyönyörködhettünk a valóban szép kilátásban. Rémlett nekem, hogy mikor Gaetanoval itt voltam, valami parkba vitt föl kilátást nézni, de azt most nem találtuk meg, és így a végére már borzasztóan elegünk volt az örökös belépőkból. Megállapítottam, hogy Nápoly színes város, piros, rózsaszín, sárga, zöld, terrakotta. Nápolyi háztetők.

Január 15.

A repülőtéren ezúttal sikeresen becsekkoltunk, S. csomagja több volt, mint 20 kiló, szerencsére a kettőnkét együtt mérték, csak a biztonsági vizsgálat tartott sokáig. Először beálltam egy hosszú sorba, aztán átirányítottak egy másik hosszú sorba, aztán fémdetektoroztak, megmotoztak, levetették a cipőnket(!), erről meg vagyok győződve, hogy direkt kitolásból, mert az olaszoknak nem kellett levetni, viszont az előttünk álló magyaroknak igen, aztán futólépésben elértük az utolsó repülőgéphez vivő buszt. Talán a szerencseszarvacska segített.

Otthon a macska lelkesen fogadott, úgy látszik, különösebb lelki megrázkódtatások nélkül viselte távollétünket, csak másnap karmolt össze kissé mindkettőnket, de ez még belefér, Szlovénia után egy hétig nem beszélt velünk.

Balogh Anikó

A szerző további írásai

Balogh Anikó: Costinesti – Fekete-tenger – Románia – 1998

Balogh Anikó: Cserhát, Nógrád – 2005

Balogh Anikó: Dél-olasz vulkántúra – 2007

Balogh Anikó: Kairó – Egyiptom – 2000

Balogh Anikó: Nagyvárad – Románia – 1998

Balogh Anikó: Prága – Csehország – 1998

Balogh Anikó: Szlovákia, Kriván-hegymászás – 2003

Balogh Anikó: Szlovénia, Júliai Alpok – 2005

Balogh Anikó: Urbinoban húsvét után – 1999

Balogh Anikó: Velence – 1998