Bor Andrea: Velencei ízelítő – Olaszország – 2010
Egy Muranot, Buranot és Lidot is érintő ráérős kirándulás élményei, hangulatai fontos információkkal és szép képekkel
Korábban már kétszer jártam Velencében de egyik alkalommal sem volt lehetőségem, így elmerülni benne, mint ebben a szép négy napban.
A Wizzairrel repültünk és mindent az Interneten keresztül intéztünk. Szállást a Booking-on foglaltunk, mert ott találtunk egy kedvező áru Dorsoduróban lévő hotelt, amivel végül nagyon meg voltunk elégedve.
Március 6-án délután Trevisoban szállt le a gépünk, majd a repülőtéren megvettük az automatából a buszjegyeket az ATVO buszra Velencéig, ami 9 EUR/fő volt. Közvetlen a bejáratnál állt a busz, el sem lehetett volna téveszteni, egy menetrendet és egy térképet is kaptunk felszálláskor. Kb. 45 perc alatt a Roma térre érkeztünk, onnan, mivel a vaporetto bérletünk csak másnaptól volt érvényes, így gyalog indultunk el, hogy megkeressük a szállásunkat, de természetesen ellenkező irányba. Figyelmen kívül hagyva az otthonról hozott útvonal terveket, haladtunk egy irányba de persze eltévedtünk. Visszakerültünk oda, ahol már egyszer jártunk és mivel már erősen esteledett, útbaigazítást kértünk angol nyelven, mint kiderült, nem is jártunk akkor már messze a hotelunktól. Át kellett menni az Akadémia hídon, azután keresztül a Santa Margherita téren, ami egyike azoknak a tereknek, ahol még nőnek fák Velencében. Az egyik szűk utca sarkán megláttam a Foscarini nevű éttermet és mi pont azt az utcát kerestük.
Akadémia híd
Dorsoduro, Foscarini
Házszám alapján találtunk rá a szállásunkra, mert a Domus Cavanis csak a postaládán volt feltüntetve és egyébként sem látszott rajta, hogy az egy hotel lenne. A szemben lévő Hotel Belle Artiban átvettük a harmadik emeleti szobánk kulcsait. A szoba tiszta volt és meleg, ami jól esett, mert kint 2-3 fok körül lehetett. Úgy tűnt rajtunk kívül senki sincs a hotelben. Csak azt nem értettem, hogy akkor miért pont a legfelső emeleten kaptunk szobát. Lepakoltunk majd elindultunk vacsorázni.
Az utcán utcazenészek zenéltek pedig nem volt valami jó idő. Beültünk egy éterembe, az étlapon szereplő képek nagyon biztatóak voltak, a sör viszont elég drága 5,5 EUR, a pizzák 7-7,5 EUR. Természetesen, az alkalomhoz illően ittunk limoncellot is. Én gombástésztát választottam de a mennyiségében csalódtam. A többiek pizzát ettek, ami viszont nagyon jól nézett ki.
Az első napon 10-11 óra között zuhantunk ágyba.
Másnap, fél hat magasságában ébredtem és nem tudtam vissza aludni gondoltam, sétálok egyet az utcán, de egyre távolabb és távolabb kerültem a szállástól. Egyik kis térről sétáltam a másikra és végül a Szent Márk téren kötöttem ki.
Szent Márk tér
A 175 méter hosszú, 56 illetve 82 méter széles tér, méltán a világ legszebb tere, egész területét márványlapok borítják, ma már nem népesítik úgy be a galambok, mert nem engedik meg az etetésüket.
Az sem ritka a látvány, amikor a Szent Márk téren gumicsizmában sétálnak a turisták, mert az egész tér víz alatt van, nekünk most szerencsénk volt, bár a magasítók mindenfelé ki voltak helyezve. Ezen a reggelen nagyon kellemes volt az idő és alig volt ember az utcákon, tereken a sütödékből ki érződött a friss kenyér illata.
A valóságos és turistamentes Velencében voltam immár és nem a róla alkotott képi világban. Nagyon jól éreztem magam, rengeteget fényképeztem. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer erről az oldaláról is megismerhetem Velencét. A Szent Márk tér kikötőjében még pizsamában várakoztak a gondolák.
Gondolák
A csatornában minden felé levert fa cölöpök mutatják, hogy merre járhatók a vízi utak. Velence, a “Lagúnák királynője” milliárdnyi fa cölöp segítségével emelkedik ki a tengerből, melyeket a Dolomit hegység erdeiből vágtak ki. A cölöpöket az iszap alatti agyagba és a hordalékba erősítették bele.
Sajnos, a Campanile (harangtorony) és a Bazilika egy része is felújítás alatt állt. Nagy plakátok takarták a sóhajok hídja környékét, mivel Dózse palotát is javították.
Dózse Palota
|
A gondola kikötőnél álldogáltam, és végignéztem, amint egy hatalmas hajó áll be a kikötőbe, majd visszaindultam. Útközben találkoztam a párommal, aki utánam sietett, ami persze nagyon jól jött, mert nem tudom, hogy találtam volna vissza.
Reggeli után, amit a szemben lévő hotelben fogyasztottunk, ismét útra keltünk de már négyesben. A Sz. Márk térre mentünk és kiváltottuk a vaporetto bérletünket, amit szintén az Interneten a Venice Connected oldalán foglaltunk de a fórumon olvasottakkal ellentétben ott a helyszínen érvényesítették. Innentől 72 óránk volt tehát az utazgatásra. A Canal Grande mentén a Róma térre buszoztunk, mert onnan indulnak, az úgynevezett gyorsabb motoscafok Muranoba és közben megcsodáltuk a több száz palotát a csatorna mind két oldalán. Az épületek többsége több száz éves, és látszanak rajtuk az idő nyomai, ellőttük levert cölöpökön a fehér kék vagy piros színű sávok a hatalmi ághoz való tartozást jelölik.
A Róma téren ráakadtunk egy Coop üzletre és bementünk vásárolni. Mivel, emlékezetem szerint a közelben van a Brek nevű gyorsétterem és erről a helyről sokat olvastam a fórumon, hát megkerestük. Ittunk sört, bort. Az árak az ottanihoz képest elfogadhatóak voltak.
A Santa Lucia pályaudvar közelében lévő megállóból áthajóztunk Muranoba, ami másfél kilométerre terül el Velencétől. Útközben a San Michele temetősziget mellet haladtunk el. Murano 1292 óta a velencei üveggyártás központja. Véletlenszerűen, megnéztük a legközelebbi üvegfújó műhelyt, ahol egy üveghal készítését mutatták be éppen. Itt a sokféle színes üveg tárgyakat nagyon drágán árulták. Később Velencében feléért sikerült vásárolni.
Megcsodáltuk és lefényképeztük a köztéri üvegszobrokat.
Üvegszobor
Buranoban nagyon nehezen találtuk meg a vízibuszmegállót, mert Murano szigetén a vaporettonak hét megállója van, azonban a Burano felé közlekedő távolsági járatok csak a Világítótoronynál (Murano Faro megálló) kötnek ki, ráadásul elég sokat kellet várni a vízibuszra. Hideg volt, nagyon fáztunk és fújt a szél. Útközben elhaladtunk Torcello szigete mellett és a távolból láthattuk a buranoi Szent Márton templom jellegzetesen ferde tornyát, amint az apró, tarka házak fölé magasodik.
Burano
Buráno gyönyörű, szebb, mint gondoltam. Az egész kis sziget olyan meseszerű a színes kis házaival. A mai napig az önkormányzat adja ki az engedélyt arra, hogy az egyes házakat milyen színűre lehet festeni.
Buranoi csatorna
Burano a csipke készítés hazája, kialakult a csipkekészítés sajátos, Buranora jellemző technikája, a reticella. Nagyon sok szép csipkét árulnak az utcán és a csipkekészítést, ma is tanítják az iskolákban. A páromtól kaptam emlékbe egy csipke könyvjelzőt. Sajnos nagyon keveset időztünk ott, mert már késő délután volt. Nekem Buranoba sokkal több időre lett volna szükségem.
Útközben Velence felé már teljesen besötétedett. A Szent Márk térnél kiszálltunk és hosszú órákat kóboroltunk. Meg kerestük a fórumon mások által dicsért éttermet, a Chat qui rit-et, de sajnos zárva volt. Nincs az a fáradság, amit ne lehetne enyhíteni egy grappával és egy jó pizzával így hát visszatértünk oda, ahol előző este vacsoráztunk
A thai pincér lány mosolyogva fogadott minket. Bepróbálkoztam egy rák koktéllal, nem bántam meg, nagyon finom volt.
Az utolsó előtti napon megbeszéltük, hogy korábban kellünk és még reggeli ellőtt sétálunk egyet, és szétnézünk az ellenkező irányba is. Az utcánk végén van a San Basilio templom ebbe az egyetlen egy templomba mentünk be a négy nap alatt, hogy gyertyát gyújtsuk nagymamáink iránti megemlékezésből.(mert ezt, ha külföldön járunk, megtesszük) Tudom, hogy illet volna, de mi nem jártuk végig a múzeumokat. Megfeledkeztünk a feltétlenül “látni kell”, kategóriáról, és csak kóboroltunk kedvünk szerint. Egy darabig sétáltunk a Fondamenta della Zatterén és néztük a vizet. Velencében mások a zajok, és a csend is más mivel nincs közúti közlekedés. A kipufogógáz helyett a csatorna illata terjeng. Majd visszaindultunk reggelizni.
Reggeli után elindulunk, hogy felkeressük a Rialto környéki halpiacot.
Rialto
Térképpel a kezünkben többször is eltévedtünk. Sokat bolyongtunk a szűk utcákon. Rengeteget gyalogoltunk a 400 híd egyikén, másikán átkeltünk. Megtaláltuk a halpiacot, de kiderült hogy hétfőn zárva (amit később olvastam is az egyik útikönyvbe). Beültünk az egyik, a piachoz közeli sarki kávézóba, hogy meg pihenjünk és igyunk egyet. Hát nem ez volt a legolcsóbb hely, egy sör egy üdítő és 3 pálinka 30 EUR.
Eldöntöttük hogy délután Lidoba megyünk. Rialtotól a Sz. Márk térig buszoztunk, mert onnan közlekednek a Lidoba menő vaporettok. A sziget 20 percnyi távolságra van. Velence lagúnái közül ez a legnagyobb 12 km széles és nagyon keskeny. Ez Velencének az egyetlen, amelyiken közúti közlekedés zajlik.
Kikötöttünk a Santa Maria Elisabetta téren és átgyalogoltunk a sziget másik oldalára a tengerpartra kagylókat gyűjteni. Iszonyatosan fújt a szél de ez minket egyáltalán nem zavart. Séta közben betértünk egy kocsmába, és olyan vendéglátásba volt részünk, hogy visszafelé még egyszer bementünk. Egy Billa üzletben vásároltunk ezt azt, és visszahajóztunk Velencébe. Az akadémia megállónál leszálltunk és a szállásunkra vittük a kagylógyűjteményünket.
Ezen az estén úgy döntöttünk, hogy a Brekbe vacsorázunk. Már nem volt akkora a választék, mint délben de az legalább jó áron volt és volt akció is.(kétféle tészta együtt 5,8 EUR). A pultosnő inkább a flegma kategóriába tartozott és nem beszélt angolul. Így elég körülményesen rendeltünk. Kipróbáltam a gnoccnit, és nagyon finom volt. Sokáig elidőztünk, és próbáltunk mindent megenni, de nem sikerült. Vacsora után sétáltunk, vettünk ajándékokat sokat bolyongtunk a szűk sikátorokban, ahol szinte érezni lehetett, hogy a nyirkosság beszivárog a fába, falakba, kőbe és a lélekbe. Az lett a vége hogy fél kettőkor értünk a hotelbe nagyon fáradtan.
A hazautazásunk napja enyhe izomlázzal kezdődött, de azért még reggeli előtt elindultunk, hogy megnézzük a halpiacot. Most kiderült, hogy csak 10-15 percre van a szállásunktól.
Az időjárás semmit sem javult a korábbihoz képest. Hideg volt és talán a szél is jobban fújt, de azért jó volt kicsit belepillantani Velence hétköznapi életébe is, hiszen hétfő volt, láttuk reggeli áruszállítókat a Canale Grande-n. Gyors kör, sok fénykép a halpiacon (számunkra ez kihagyhatatlan) és már meggyünk is vissza, reggelizni.
Mivel aznapra már nem volt érvényes vaporetto bérletünk, így gyalog vágunk neki az útnak a sok csomaggal. A buszunk a Róma térről fél háromkor indult így addig bevásárolunk még ezt azt a coop-ba, és beülünk a Brekbe elütni az időt. Az utolsó euróinkon vetünk szendvicseket az útra. Trevisoban a repülőtéren elrendezzük a csomagokat, némi túlsúlyunk volt, azért inkább pakolunk, minthogy fizessünk. A női váltáska sem lehetett külön a kézi poggyásztól.
A repülő fél ötkor felszáll velünk, és az alkonyat már a felhők között ér minket.
Sokat mentünk, sokat láttunk és sok élménnyel gazdagodtunk, és még a rossz idő sem tudta elvenni a kedvünket. Velence fantasztikus hely.
Bor Andrea
A szerző írásai az Útikalauzban >>
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés