Buruzs István: Felemás Horvátország – 2002
Ez a harmadik alkalom, hogy Horvátországba akarunk menni. Először 97-ben jártunk ott, akkor nagyon óvatosan béreltünk egy kutyaólat a Rijeka melletti Kraljevica autós kempingjében. Bár szeptember közepén mentünk, csupán egy esőnap volt, a többi végig fürdésre alkalmas, meleg idő volt. Akkor nagyon barátságos árakkal találkoztunk, túristák sehol nem voltak, így tényleg jól éreztük magunkat.
A második alkalom tavaly jött, amikor a korábbi sikeren felbuzdulva ugyanoda foglaltunk szállást, szeptember első hetére, de már faházba. Katasztrofálisan rossz időnk volt, végig szemerkélt az eső, napsütéssel csak az Isztriai félszigetre tett átrándulásunk alatt találkoztunk. Így viszont eljutottunk Pulába, láttuk az amfiteátrumot, voltunk Rovinjban, szóval kicsit kirándulós volt a műsor. Az elhatározás viszont már ekkor megszületett: ha még egyszer Horvátország, az csak Dél-Dalmácia lehet.
A sziklaszilárd elhatározást tett követte: tavasz végétől folyamatos szondázás zajlott, hova menjünk, hol van jó szállás, mennyire érdemes lemenni délre? A www.croliday.de oldalon fényképes ajánlatokat találtunk, on-line foglalási lehetőséggel, tetszőleges kezdő és végnapokra. A választás a Makarska-riviérára esett, ahol Bekavac asszony házában találtuk meg a nekünk tetsző kétszemélyes apartmant, éjszakánként mindössze 26 euroért. Ez 6500Ft/2fő, ennyiért Siófokon nem lehet megszállni. Ráadásul a leírás szerint a tenger 150m, a (kavicsos) strand 200m, a legközelebbi bolt pedig 300 m-re van tőle. Csak úgy legyen!
Az internetes foglalás után megjött a visszaigazolás, 36 eurót pedig át kellett utalni az irodának. Heves készülődés indult: mi hiányzik a búvárcuccból? Nekem uszonyom nincs, a feleségemnek pipa kellene. Roham-beszerzés, ez megvan. Száraz kaják, két köteg ásványvíz, füstölt sonka, fél tálca Borsodi, némi felvágott, sok póló, pár rövidnadrág, fürdőruhák, naptej, film a fényképezőgépbe, zöld kártya a kocsi biztosítására, tartalék üzemanyagkanna, euró a szállás kifizetésére (1euró=250Ft), kuna az egyéb kiadásokra. (Itthon 1HRK=37HUF volt). Jószívű munkatársak ránk tukmálnak egy napernyőt és egy szivargyujtós hűtőtáskát.
Reggel bepakolás, morgással kezdem a napot. A kocsi 500 liter feletti csomagtartója (amivel tavaly négyen mentünk) most kettőnk holmijával megtelik. Nooormááális? Mindegy, szerencsére csak ketten megyünk. 8 óra körül sikerül végre útba indítani magunkat. Indulás előtt beleöntöm a Metabondot a kocsiba, állítólag kell vele pár km-t menni beöntés után. Én most 700-at akarok menni gyakorlatilag egyhuzamban… Csornán jut eszünkbe, hogy magunkra nem kötöttünk utasbiztosítást. Vasárnap van, ez nem is fog menni. Sebaj, majd vigyázunk magunkra.
Tavaly még olcsóbb volt a szlovén benzin a magyarnál, így az első tankolást oda tervezem. Rosszul, mert Szombathelyen már nagyon világít a szomjúságjelző, így aztán Körmenden teletankolom. Mint később kiderült, ez nem volt rossz húzás, a benzin nem olcsóbb sem Szlovéniában, sem Horvátországban. Körmend után katasztrofálisan rossz a Rédics felé vezető 86-os út. Két alkalommal is csak az menti meg a kocsi alját, hogy szemből nem jön senki, így át tudom rántani az autót a másik sávba. A határ zökkenőmentes, tíz perc alatt átérünk Szlovénián is, majd a szlovén-horvát határ következik. Ez csak integetős, a magyarokat szemmel láthatóan jobban kedvelik, mint az előlünk félreállított román rendszámú autót. Pedig új Renault Clio, nem is Dacia.
Varazdin-Zágráb felé vesszük az irányt, a forgalom itt lényegesen nagyobb, mint Magyarországon volt. Sok a cseh, szlovák rendszám, és persze a magyar sem ritka. Varazdin után egy megtévesztőnek tűnő autópálya-tábla van, de ez nem a főváros, hanem a magyar határ irányába vezet valahova. Breznica környékén érjük el a nekünk való autópályát, az üres fizetőkapuk után kicsit meglódulok, 180-190 közötti tempóban “araszolok” végig a zágrábi körgyűrűig. Eközben belül kellemes hűvös és halk zene segít elviselhetővé tenni az utazást. Zágráb előtt 10 Kn autópálya-díjat fizetek, majd a körgyűrű következik, ahol Karlovac a követendő irány. Itt egy helyen radaroznak, de nem elbújva, így időben fékezek. A város melletti körgyűrű elhagyásakor cetlit kell tépni, ez igazolja majd, hogy hol hajtottam fel az újabb fizetős szakaszra.
Karlovacba hamar odaérünk, itt fájó szívvel – és 15Kn ellenében – elhagyjuk az autópályát, innét araszolós hegyi utak jönnek végig. Split a követendő irány, ez már majd kellően délen vezet ki a tengerpartra. Az út kacskaringós, gyakoriak a 10-15 autóból álló konvojok, így haladni relativ lassan lehet. Aztán lassan megelőzgetem ezeket is, és saját tempómban zúgok át a hegyeken. Egy útszéli vendéglőben rövid pisiszünet, majd újra megelőzöm azokat, akiket már egyszer elhagytam. A külföldiek (főleg a németek) feltűnően ostobán vezetnek, minden lejtőn tapossák a féket és túristabuszok is a nyakukra másznak, annyira lassan veszik a kanyarokat.
Ezeket is megelőzöm, de a Plitvicei nemzeti parknál alábbhagy az ámokfutás, csak a sor tempóját tartom. Rövid egyeztetés után úgy döntünk, inkább majd visszafelé. A kinti 35fok nem igazán a hegyekben kóborlás optimális időjárása. Továbbra is Split a követendő irány, Knin, majd Sinj után viszont már Makarska/Dubrovnik a követendő cél. Ez az út Makarskától kb 15-20-km-rel északra jut ki a tengerpartra, közben csodás hegyek, jó minőségű utak, sok hajtűkanyar (40kmh-s tábla után mindig!) vezet idáig. A parton délnek fordulunk, és pár kilométer után Brela településre érünk, ami a tulajdonképpeni célállomás. A tengerpartról rögvest jócskán ezer méter feletti hegyek indulnak, sok hely nincs. A hegyoldalon magasabban (helyenként kb 150-200 méterrel a víz felett) vezet a főút Dubrovnik felé, az egyes falvak pedig erre épülnek, illetve valahol félúton a víz és az út között vezet még egy egysávos zergecsapás.
Az első ilyennél mi is lekacsázunk, az út helyenként 15% meredekségű, visszafordítós hajtűkanyarokkal spékelve. Szembejövő forgalom esetén az egyiknek meg kell állnia, hogy ki lehessen kerülni. Keressük a házunkat, de nincs meg. Egy helyi bácsi viszont ismeri a vendéglátónkat, kézzel-lábbal elmagyarázza, hogy egy utcával hamarabb jöttünk le a főútról, és itt lent nem is tudunk jó helyre jutni. Némi kínlódás árán megfordulok, majd visszacaplatunk a főútra. A következő kereszteződésnél újra próbálkozunk. A faluközpontban a rendőr – szintén kézzel-lábbal mutogatva – közli, hogy a nekünk kellő utcán vagyunk, ez az 1-es házszám. Nekünk a 103 kell… Araszolunk a keskeny utcán, viszonylag hamar megvan a 101 és a 105 is. Közte viszont csak 1,5 méternyi hely van. Hová tűnt a 103?! Kiszállok, mutogatom a papírunkat a helyieknek, ők meg a fent említett másfél méternyi helyet, ami tulajdonképpen egy lépcső. Na szép, hogy lesz ebből kilátás? Mint kiderül, remekül. A hegyoldal annyira meredek, hogy a kertbe épített ház felső emeletei már az “utcán” lévő ház teteje felett vannak, így nekünk is teljes panorámánk van a vízre.
A házigazda beszél németül, a szoba tiszta, és elfogadható a berendezése is. Fürdő-WC van, a hűtő az ajtón kívüli előtérben, a konyha közös használatú, ez egy félemelettel lejjebb található. Sebaj, úgysem főzni jöttünk. Felcihelődünk, a kocsitól kb 50 méterre van a szobánk ajtaja, de ez az 50 méter kábé 120 lépcsőfokot is takar. Kibontok egy sört a hűtőtáskából, háát, kicsit megmelegedett útközben, szivargyujtós hűtés ide vagy oda. Azért jól esik így kb 720km vezetés után. A kocsinak betonozott parkolóhelye van, helyi lépték szerint 6 autóra méretezett helyen osztozunk hárman. A parkolóhely egyébként itt az autó mérete + körben max10cm-nyi helyet jelent, nem jön elő egy Tesco-parkoló tágassága. De a miénk legalább majdnem vízszintes. Látni rosszabbakat is.
Ha az úttesttől felfelé 50 méter a házunk, akkor lefelé kb 100méter a strand. Kavicsos, kb 2-4 cm-es gömbölyű kövekből van a part is és a vízfenék is. Állítólag jó a lúdtalp ellen – mármint mezítláb mászkálni rajta – de néha határozottan kényelmetlen volt kimászni a vízből. Ja, ez a kavics nem homokkal kevert kavics, hanem csak kövek tisztán. A törölközőt felemelve róla nem lett homokos, sáros, mintha le sem tettük volna. A tenger üvegtiszta, az alján szinte semmi. Illetve biztonságos mélységben (3m-nél mélyebben) rengeteg tengeri sün.
A következő napok viszonylag egységes ritmus szerint telnek. Reggel kényelmes kelés, valami reggeli, aztán irány a strand. A búvárszemüveg és az uszony az első napokon jó szolgálatot tesz, találok 2 sünvázat és pár kagylóhéjat. Később semmit, így aztán inkább az úszást választom. Délután veszünk valami kaját a boltban (tényleg csak 200m-re van tőlünk), este meg lesétálunk a faluközpontba. A szomszéd faluéba, mert Brela teljesen összenőtt Baska Voda-val, és az közelebb van. A parton semmi hajmeresztő: a világ minden tengerpartján megtalálható egyetemes giccs, kagylók, szűzmáriák, műanyag világítótornyok, keretezett fotók. Az éttermekbe bátran be szabad ülni, egy korsó sör 10-14Kn, egy pizza 25-35Kn (nagyon jó vékonytésztás pizzáik vannak!), egy grillkaja 35-50Kn. Ennél olcsóbban a Balatont sem lehet megúszni, és ott még udvariatlanok is az emberrel.
A vacsi utáni bandukolásnál nézegetjük a kínálatot: félnapos hajókázás fish-picnic-kel (halat grilleznek roston) 120Kn/fő, egész napos hajókázás italfogyasztással 100Kn/fő, meg persze számtalan jetski-, vízibicikli- és siklóernyő-tulajdonos ajánlgatja a portékát. Feleségem már itthon betervezte, hogy megnézzük a Hvar szigeten (vagy Brac?, egymás mellett van a kettő) található Bol városkát, illetve a mellette lévő Zlatni Rat-ot. Az egyik hajó erre is megy, így gyorsan benevezünk rá.
Indulás reggel 8,30-kor, a tenger üveg-simaságú. Átcsühögünk a másik kikötőbe, ott is veszünk fel utasokat, út közben legalább megnézhetjük, hol is lakunk. Tényleg közel a vízhez. A többiek begyűjtése után a szemközti sziget felé indulunk. A személyzet először kicsit mentolos érzetű tejkaramellát osztogat, majd kétes tisztaságú poharakban rettenetes pálinka jár körbe. Marcona külsejű férfiak hőkölnek vissza, mikor a pohár az orruk alá ér. Én sem bírom meginni, inkább megosztom a halakkal. Így utólag is: bocs, halak!
Ezután a létező legolcsóbb borok kerülnek elő, egy – a címke állapotából ítélve – harmincszor újratöltött vörösbort és egy CBA-féle asztali fehéret tesznek elénk. A fehér nem ihatatlan, de azért jó, hogy hoztunk ásványvizet magunkkal. A rádióból közben ordít a Gojko Mitics féle folklór-zene. Az ég felhőtlen, szikrázó napsütésben száguldunk. Jó kétórányi (?) karistolás után kikötünk, egy óra szabadidő. Kóválygunk egy kicsit a kis sziget kis falujának kis utcáin, aztán győz az éhség. Miután kiszúrjuk az ALFA pizzériát, hova is mehetnénk máshova? Természetesen Alfa pizzát eszünk, hozzá csapolt sört. Utána rettenetes fagyiköltemény következik, a főzött fagyiról sajnos ezek is rég leszoktak. 2,5Kn-ért viszont akkora gombócokat adnak, hogy úgy kell ráigazgatni a tölcsérre. Itthon ennyi fagyiból három gombócot is kikapirgálnak.
Ejtőzünk egy kicsit egy parkban, aztán vissza a hajóra. A víz felől tényleg szépek ezek a mediterrán városkák, falvak. Bámuljuk őket, aztán lassan átjutunk Bol-ra. Kikötés után meglódulunk a Zlatni Rat felé. Mint később kiderül, kicsit elhamarkodott dolog ez a gyaloglás. Két kilométerre kell elbaktatni. A kikötőből rendszeres hajók futkosnak oda, 4-5Kn-ért bárkit átvisznek. Ha nem is gyorsabb, biztos kényelmesebb. Maga a Zlatni Rat egy a tengerbe hosszan benyúló keskeny földnyelv, fehér kaviccsal és feketére sült túristákkal vastagon borítva. Mozdulni alig lehet, annyian vannak. Sok a monokinis, de legalább annyi a szottyadt vén banya, rettenetes alakú házielefánt, mint a tényleg esztétikai élményt adó fiatal nő. Úszni viszont kimondottan jól esik, a hőség tikkasztó. A fél órás visszasétálást is betervezve időben indulunk el a hajó felé. A kövezett sétány így szárazon is rettentően csúszik, milyen lehet esőben?
A kikötőben csődület fogad, a saját hajónkra csak úgy tudunk felmászni, ha két másikon keresztülvágunk. Miután ezt az akadályt is leküzdöttük, hazafelé indultunk. Út közben szinte végig partközelben haladtunk, így jól szemügyre lehetett venni a változatos tájat. Voltak kis kövek, közepes kövek és nagy kövek. Helyenként gazzal, máshol gaz nélkül. Meg néhány ház, amihez szemmel láthatóan semmilyen út nem vezet, a víz alatti sziklák miatt meg hajóval sem lehet odamenni. Ezek gyalog járnak? A nagy hajókázás este fél hét körül ér véget, szóval megint teljes napunk volt.
Másnap egész nap strand, este a közeli nagyobb várost, Makarskát célozzuk meg a szintén a közelben nyaraló baráti párral közösen. A belvárosban sincs semmi különös, itt nagyobb a bazár, egy tengerisün-szedő hálóval gazdagodom. Meg az elmaradhatatlan pizzával. Eszem-iszom céltalan kóválygás, közben elhatározzuk, hogy mi bizony holnap mindenáron Splitbe megyünk.
Reggel ennek megfelelően időben kelünk, összeszedjük magunkat, majd elindulunk a főúton. A távolság nem nagy, talán 60km-t kell megtenni, de sok a falu, sok a kanyar, sok a turista, így lassan haladunk. Közben itatásra van szükség, a környék első benzinkútja Omisban található, egy kis négyoszlopos falusi benzinkút, őrült sorokkal. Állunk vagy fél órát, mire ránk kerül a sor, ólommentesből csak 95-ös van, de legalább lehet kártyával fizetni. Feltéve, ha domború (EC/MC, Visa) kártya van az ügyfélnél. Nálunk volt, így aztán lehetett továbbállni. Splitben megyünk két kört, mire rájövünk, hogy tulajdonképpen a belvárost kerüljük. Beállunk egy fizető parkolóba, ahonnét két percnyi sétával bejutunk a történelmi belvárosba. Ennek külső keretét Diocletianus néhai római császár palotájának romjai adják, közte pedig a középkori helykihasználás példaképe látható. A szélesebb utcák akán 1,5m tágasak is lehetnek, ezt van, ahol még kávézó-terasz szűkíti. Millió turista, ezer fokos meleg, de a hűvös kőházak között azért el lehet viselni. A pálmafás tengerparti sétányon már nem, így visszakanyarodunk a házakhoz.
Mikor elunjuk, visszakavarunk az autóhoz, a bő félnapos parkolásért fizetek 6kunát, nem olyan vészes. Visszakocsikázunk a szállásunkra, aztán a délután hátralevő részére még megtámadjuk a tengert. Este a házinéni begyűjti az útleveleinket, mert állítólag be kell jelentenie bennünket az idegenforgalmi hivatalban. Ezeket másnap visszakapjuk, így vehetjük a bátorságot, hogy lemenjünk Dubrovnikba. A napi program strandolás, tulajdonképpen eseménytelenül telik a napunk. Este szokásos parti séta, megtámadok egy bank-automatát, mint kiderül jól teszem: lényegesen kedvezőbb váltási kurzussal számol a szerkezet, mint amennyiért itthon vettük a kunát. Legközelebb csak az útra viszek pénzt, majd ott leveszem egyben, ami kell.
Másnap reggel indulunk dél felé. A legdélebbi nagyváros Dubrovnik, ami 180km-re van innet, vagyis kb 3 órát kell rászámolni az útra. Útközben van egy kb 10 km-es szakasz, ami Bosznia területe, emiatt kell az útlevél. Egyszer leradaroznak út közben, bár él bennem a gyanú, hogy valaki másnak a gyorshajtását akarják rajtam is bekaszálni. Mindenesetre 500Kn-ról lealkudozom 200-ra a díjat, aztán némiképp borúsabb hangulatban, egyre felhősebb ég alatt folytatjuk utunkat.
Dubrovnikban őrületes dugó van, a gyenge időjárás nem csak minket kergetett bele a kulturális programba. Nagy nehezen találunk helyet a kocsinak, igaz, innét 10-15 perces séta az óváros. Amikor odaérünk, rögtön felcaplatunk egy városfal-túrára, ez nagyon megéri az árát. 15Kn-ért végig lehet sétálni a városfalon (teljesen!), minden oldalról megcsodálhatjuk a panorámát, a régesrégi házakat. Ezután le is megyünk a házak közé, sétálgatunk a sikátorokban, de Split után ez már-már szellősnek tűnik.
Hazafelé újra három órányi autózás vár minket, a reggeli tapasztalatokból okulva mérsékeltebb tempóban gyűrjük a kilométereket szállásunk felé. Újra megbámuljuk a hegyek közé ékelődött édesvízű tavakat, megállunk pár fotó erejéig, aztán gurulunk vissza. Este hideget kajálunk, aztán korán elvonulunk. Este 10 körül a szél egyre erősebb, valamit felborít a teraszunkon. Kimegyek megnézni, és látom, hogy a gond nem a felborított műanyagpohár, hanem az, hogy pár házzal mellettünk ég az erdő…
Lemegyek terepszemlére, a víznek persze már nincs nyomása, mindenki próbálja locsolni házát, aljnövényzetét. Alig öt perc múlva nekem is szólnak, hogy az útlevelem a biztonság kedvéért legyen nálam. Több sem kell, rohanok a szobába, (majdnem) mindenünket beszórjuk a bőröndökbe, aztán leviszek mindent a kocsiba. Eddigre már a szomszéd telket nyaldossák a lángok, a hosszú szárazságban ropogósra aszott tűlevelek úgy égnek a fákon és a földön is, mint a zsír. Száll a pernye, az emberek rohangálnak mindenfelé, a hatalmas füstfelhőt a tíz méter magas lángfal festi égővörösre. Nem igazán boldogít a tudat, hogy nincs biztosításunk, a kocsinak cascoja sincs, ha itt ég, buktuk az árát…
A másfél sáv szélességű út egyik irányát lezárja a tűz, a másik pedig teljesen bedugult. Baska Voda egy kiszögellés mögött van, onnét nem látni, hogy baj van, a sétányon zajlik az élet, mögöttünk meg egyre közelebb érnek a lángok. Ráadásul a dugó miatt a tűzoltók is alig bírják felcentizni magukat a tűzhöz. Az emberek viszont rohannak minden irányba, és hülyeségeket tanácsolnak. Igazi pánikhangulat van. Amikor kijutunk a nagyon szűk szakaszról, nem állok meg, biztonságos távolba igyekszünk kerülni, nehogy tovább kelljen menekülni. A másik pár közben sms-t küld, hogy ugye nem ott vagyunk, ahol a tűz, mert látják a híradót. De, ott vagyunk, így rögtön felajánlják, hogy menjünk hozzájuk éjszakára. Mennénk, de a főút le van zárva, mert egyrészt mindkét oldalán ég az erdő, másrészt a tűzoltók senkit nem engednek kockázatos közelségbe a tűzhöz. Épp elég, hogy az egészet valószínűleg egy óvatlanul eldobott csikk okozta.
Jó 10km-rel délebbre állok meg egy benzinkútnál, itt legalább van hely és valamennyire ránk látni. Berendezkedünk a kocsiban alvásra, de nem jön álom a szemünkre. Lassan azért elbóbiskolunk, éjjel 3 körül arra ébredek, hogy megélénkült a főút forgalma, ezek szerint vélhetően eloltották a tüzet. Nem tudok visszaaludni, ezért elindulok, hogy megnézzem, mi újság. Legfeljebb autókázom potyára. A tűzoltók mindenhol ott vannak, de már csak füst és megfeketedett fa-torzók állnak mindenhol. A faluban a tűzoltók is már nekivetkőztek, páran sört kortyolnak a füst-íz leöblítésére. A szél közben továbbra is veszettül fúj, félő, hogy újra belobban valahol, ezért egész éjjel vigyázzák.
Másnap az idő nem javul, állandó 40kmh szél, füstszag mindenhol, így elmegyünk megnézni, mi is égett. Senki nem sérült meg, az anyagi kár szerencsére nem jelentős, a szomszéd házon viszont elolvadt a műanyag redőny, tehát nem sok hiányzott… Készül pár fotó, aztán visszabaktatunk a helyünkre. Mit tegyünk? A közelben van az Sv. Juraj nevezetű hegycsúcs, ami 1762m magasra emelkedik közvetlenül a tengerpart mellett. Házigazdánk szerint napos, tiszta időben Olaszországot is látni róla, na ez a mai nap nem egy ilyen. Azért elmegyünk, hátha közben megjavul az idő. Csomagjaink mindenesetre a csomagtartóban lapítanak, ha futni kell, gyorsan tudjunk menekülni. A tengerhez közel, de már 360m magasan kezdődik a nemzeti park, ahová autónként 30Kn a belépődíj, de nem engednek be bennünket, mert épp túl sokan vannak fent a hegyen. Innét indulva 23km egysávos szerpentin vezet fel a csúcsra, helyenként buszmegálló-szerű szélesítésekkel. Ott lehet kerülni, illetve odáig kell visszatolatni, ha szemből is jönnek. Az út elég meredek, a 23km-es szakaszon egyszer tudok felkapcsolni harmadikba, vannak szakaszok, ahol az autó másodikban sem képes gyorsítani. Amugy 150 lóerős az autóm…
A látvány viszont lélegzetelállító, az ötvenes években lehettek ilyenek az Alpok hágói, mint amilyen utakon most járunk. A különbség annyi, hogy a feneketlen mélységekben nem milka-tehenek, hanem a tenger világít. Fent a csúcson farkasordító 18 fok van, csinálunk pár fényképet, aztán kellően átfagyva kezdünk ereszkedni lefelé. A sok csupasz kő között csupasz kőházakat is észreveszünk, illetve ahol a bombatölcsér-szerű mélyedésekben a szél egy kis talajt is összehordott, ott káposztaföldek lapulnak. Lassan leereszkedünk, lent kellemesen meleg van, a lefele-úton megszámolom, 32 klasszikus, teljes hajtűkanyar gazdagítja az utat, hatszor kell visszatolatnom, ebből ötször tényleg én vagyok jobb helyzetben, egyszer meg simán paraszt a szembejövő és nem akar tolatni.
Este bejelentjük a házigazdának, hogy ha holnapra nem javul az idő, akkor – a tervezettnél két nappal hamarabb – hazamegyünk. Sajnálkozása kifejezése mellett időjárási minikurzust is tart, megtudjuk, hogy a Bora nevű széllel van dolgunk, ami sajnos olyan, hogy 3-4 napig egyhuzamban, erősen fúj. De holnapra el kell múlnia.
Reggel tényleg, mintha csendesebb lenne a levegő, de feleségem hajthatatlan, menni akar. Bepakolunk a kocsiba, de mire minden cucc lent van, a nap is kisüt, melegünk van. Összenézünk: cucc marad a kocsiban, de mi lemegyünk a strandra, aztán majd meglátjuk. Több sem kell az időjárásnak, feltámad a szél, jönnek a felhők. Újabb összenézés: kapja be a horvát időjárás! Felmegyünk, kifizetjük a szállást, a gazda nem számolja a két le nem töltött éjszakát (a szerződés alapján megtehetné!), így marad egy kis pénzünk is. Elindulunk, a tengerparton megyünk, mert meg akarjuk nézni a Krka vizeseseket Sibenik mellett. Útközben Split mellett megint teletankolok, aztán megyünk.
Ebédidő táján érünk a nemzeti parkhoz, ahonnét hajóval viszik a népeket a vízesésekhez. A belépő kicsit borsos, 45Kn fejenként, de a látvány megéri, sőt igaziból érdemes egy egész napot rászánni, hiszen az édesvízű vízesés remek strand is, van vendéglő, ahol lehet jót kajálni. Itt már szép az idő, a vízesésnél én is megmártózom, igaz, csak alul az engedélyezett strandnál. Egy helyi elmebeteg a magasabb vízesésekben veti alá magát a habokba. Őt nem látja az úszómester, meg vélhetően ismeri is a helyet. Mi inkább fotózunk párat, meg eszünk cukrozott mandulát, aztán irány Magyarország.
Sibenik és Knin között elég nyomasztó az út, sok elhagyott, rommálőtt, kiégett falun vezet át az út. Nem kellemes a tudat, hogy pl. a Kosovo nevű falu kezdetét és végét jelző táblák között csak kiégett, tető és nyílászárók nélküli házakat látunk. Nem kimondottan bizalomgerjesztő, igyekszünk továbbállni. Knin-nél érünk vissza a lefele jövet már megtapasztalt útra, ahol ellemetlen tapaszatalatot gyűjtök. Egész Horvátország egy nagy záróvonalból áll, nagyon kevés helyen lehet rendesen előzni. Vannak helyek, ahol a záróvonalat még külön előzni tilos tábla is erősíti. Én ezt úgy értelmeztem, hogy ott aztán nagyon tilos, máshol nem annyira. Egy ilyen “nem annyira tilos” helyen előztem egyet, de egy motoros rendőr sajnos máshogy tudta a kreszt és megállított. Szerencsére többeket is, így míg azokkal foglalkozott, utolsó 50 eurónkat el tudtam rejteni a szőnyeg alá. Így aztán amikor kezdte az 500Kn című történetet, mutattam neki, hogy nálam bizony csak 80Kn, meg 3800Ft van. Akkor menjek vissza a városba pénzt levenni. Persze, majd a te kedvedért autózok pluszban 50km-t. Hosszas alkudozás után végülis elvette az összes pénzem, így a korábbi 200Kn mellé újabb 180Kn értékű bírságot gyűjtöttem össze.
Innét már zökkenőmentesen törtettünk hazafelé. Út közben még betoltunk egy grilltálat egy útmenti vendéglőben (jó volt), aztán sötétedésre értünk Plitvicéhez, így a tavak kimaradtak. Ráadásul az eső is elkezdett szemerkélni, illetve a vasarnap esti forgalom is kezdett beindulni a főváros felé, úgyhogy egyre lassabban lehetett csak haladni. Karlovácnál vissza az autópályára, azon végig, majd kevés bóklászás után Szlovénia, illetve Magyarország államhatár átlépése következett. Eddigre már éjfél után jártunk, így a forgalommentes magyar utakon jó tempóban autózhattunk hazáig.
Végeredmény? Horvátországból most egy időre elég volt. Aki még nem volt, annak meleg szívvel ajánlom, egyszer érdemes elmenni. Aki viszont már járt erre, annak nemigen tud újat mutatni. Pihenésre alkalmas, de ahhoz meg Isztria közelebb van és jobban megközelíthető, mint Dalmácia.
Fogash – Buruzs István
A szerző írásai Az Útikalauzban
Buruzs István: Felemás Horvátország – 2002
Buruzs István: Prága – Csehország – 2001
Buruzs István: Selénia-Börzsöny rali 2002
Buruzs István: Sri Lanka-i és Maldív-szigeteki körút története – 2001
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu