Fazekasné Judit: Toroni – Görögország – 2005

Fazekasné Judit: Toroni – Görögország – 2005. augusztus

Tavalyi nyaralásunk a horvátországi Krk városkában nagyon jól sikerült. Ezen felbuzdulva elhatároztuk, hogy ezen a nyáron is tengerpartra megyünk, de ezúttal Görögországba, és mindenképpen több napra (tavaly csak 6 napig voltunk).
Az előkészületeket eléggé halogattuk, csak júniusban kezdtünk keresgélni. Először is el kellett dönteni, hogy hová is menjünk pontosan. Azt tudtuk, hogy autóval megyünk, tehát a távolabbi célpontok és a nehezen megközelíthető szigetek kilőve. Ismerőseinktől érdeklődtünk, és hamar rájöttünk, hogy Paralia vagy Olympic Beach nekünk túl nyüzsgő. Többen javasolták Sartit, és a neten is nagyon jókat írnak róla (több magyar honlap is van, sarti.lap.hu), hát akkor jó, legyen Sarti. Kezdődött a keresgélés, több utazási irodával is felvettük a kapcsolatot, de úgy tűnt, hogy a mi időpontunkban Sartira kitették a “Megtelt” táblát. Ráadásul 35 000/nap/fő szállásár alatt nem nagyon kaptunk ajánlatot, ami ugye öttel megszorozva 175 000 Ft egy hétért, ez másképpen számolva 100 €/napot jelent. Joker-apartmanokat ajánlottak többnyire, ahhoz viszont nem nagyon volt kedvünk. Így hát maradt az internet. A lányom egy délután alatt vagy 30 helyre írt levelet, és sokra válaszoltak is. Nekünk legjobban egy Toroniban lévő apartmanház tetszett, és elkezdtünk levelezni Dimitrával, (aki mint később kiderült az apartmanházat és a boltot üzemeltető család egyik tagja), ő 85 €/napért ajánlott apartmant 5 fő számára, ráadásul annyi napra, amennyire kértük.
Persze minden létező infót megpróbáltam felderíteni Toroniról. Néhány magyar utazási iroda is szervez már oda utat, de többet inkább a görög honlapokon találtam. Toroni a Halkidiki-félsziget szitóniai nyúlványán levő kisebb település, tehát ott van, ahol Sarti, csak a nyugati oldalon.
Azon már meg sem lepődtem, amikor olvastam, hogy Toroni egy görög istennő volt. (A nagy bazi görög lagzi óta ugye tudjuk, hogy minden szó görög eredetű, arról nem is beszélve, hogy már az ókori görögök is…) Prométeusznak, a tengerrázó, szigonyos istennek volt egy fia, Próteusz, akit öreg tengeristennek írnak le (ha az istenek örökifjak, ő hogy lehet öreg???…) és az a különlegessége, hogy bármilyen alakot magára tud ölteni: tud tűz lenni, vagy fa, vagy akármi, és tud igazat jósolni, csak épp nem szívesen teszi. Na az ő felesége volt Toroni, a napfény leánya. (Ennek a magyar nyelvű irodalomban nem találtam nyomát, a görögök írnak róla, de ők csak jobban tudják…) Hmmm, nem lehet az rossz hely, ahol a napfény és a tenger istenei éltek!

Azt is megtudtam, hogy Toroni az ókorban a Halkidiki-félsziget legfontosabb települése volt, az egyik nyúlványon akropolisz is épült (romjai ma is megvannak, éjszaka szépen kivilágítva), és a déloszi szövetség egyik polisza volt. (A poligiroszi és a thesszaloniki múzeumokban sok Toroniból származó emlék van. Alternatíva rossz idő esetére.)
De ez már nagyon rég volt, az ókori Toroni elpusztult, és a település nemrég még egy nagyon pici görög halászfalu volt (még megvannak halászviskók a nagy apartmanházak tőszomszédságában, érdekes kontraszt), de a csendes nyugodt és gyönyörű öböl egyre jobban vonzza a turistákat, szaporodnak itt is a nyaralók, és a 2 kilométeres part lehetővé teszi, hogy szinte mindegyik közvetlen a tengerparton legyen. Nagyon sok kisgyerekes görög család pihen itt, hiszen aki nyaralt már picúrokkal, az tudja, hogy strandra való lecihelődés egy külön tortúra, amit itt a tenger közelsége nagyon is megkönnyít.
Toroni nem túlságosan nagy település, de szerintem minden, amire szükség van, az megtalálható ott. Emlékeim szerint kb. 4 supermarketnak nevezett boltocska, + egy nagyobb, éttermek, gyorskajáldák (halas, gyroszos, meleg kajás stb.). Ráadásul nagyon közel Porto Koufo (az én családom gyalog ment át, annyira közel van), ahol szintén van minden. Annyi az előnye Toroninak, hogy egy hosszú öböl mentén húzódik végig, így szinte minden apartman tengerpartinak számít, nagyon közel van a tengerhez, és nincs nagy zsúfoltság a strandon.

A mi apartmanunk is 10 méterre volt a tengertől, ráadásul a teraszról gyönyörű volt a kilátás: pálmák és leanderek hátterében a kéklő tenger, és valahol távol a Teknős-sziget. De egy kicsit előre szaladtam, hiszen még el sem indultunk, én meg már a kilátásról fecsegek.

Szóval miután sikerült Dimitrával megegyeznünk az időpontban, átutaltuk a szállásdíj 30%-át, és kész volt a foglalás. (Az átutalást a helyi bankfiókban intéztük, 3 €-ba került, és rövid idő után Dimitra visszajelzett, hogy megérkezett a pénz.) Aztán írtam egy listát a bepakolandó dolgokról, és ha valami még eszembe jutott, azzal mindig kiegészítettem. Ez nagyon hasznos volt a tényleges pakoláskor. Ellenőriztük az okmányokat (persze a Pesten tanuló lányom útlevele a pesti lakásban volt, de erre még 3 nappal az út előtt rájöttünk, volt idő felmenni érte), kötöttünk utasbiztosítást (szerencsére nem volt rá szükség), kiváltottam a zöld biztosítási kártyát (egy határon sem kérték), beszereztünk egy jó búvárszemüveget és pipát hozzá (nagyon élvezték a lányok, én is kipróbáltam, tényleg klassz, kár, hogy nem vettünk békatalpat is, de azt hittük kezdő búvárkodóknak nem kell), vettünk jó sok naptejet (elfogyott az utolsó grammig, és jó hogy vittünk, kint nagyon drága). Végül sikerült úgy bepakolni (a lányok ruhaigényeit erősen korlátoztuk), hogy még 4 zsugor ásványvíz is befért (nagy pakolómester a férjem), ez utóbbi nagyon hasznos volt, mert lent a csapból folyó vízzel még fogat sem tudtunk mosni, annyira sós-kesernyés volt, és csak buborékmentes ásványvizet árultak (6x 1,5 liter 1,6 €)
Augusztus 5-én 23.13-kor elindultunk Szerencsről. Vita volt közöttünk, hogy csalingázzunk-e az Alföldön, vagy menjünk kerülővel autópályán, végül a férjem “győzött”, és a pályán mentünk. Pesttől én vezettem, és már akkor nagyon gyanús volt nekem a sok török kinézetű német rendszámú autó. Csak nem? Felrémlett előttem Kaposi Ákos néhány sora 12 órás várakozásokról, meg kerülő utakról, de elhessegettem, annak már júliusban le kellett mennie. Mindenesetre csendben voltam, nem riogattam álmos családomat (1 férj, 3 nagylány: 19, 15, 14 évesek) a gyanúmmal, inkább a vezetésre koncentráltam, annál is inkább, mert a korahajnali időpont ellenére nagyon nagy volt a forgalom. És persze Kiskunfélegyházánál vége volt az M5-nek. A nagy forgalomban a vezetés eléggé elfárasztott, vissza is adtam a kormányt a páromnak, így az első nagy eltévedést legalább már ő produkálta, amikor asszem Balástyánál eltereltek minket. Na meg én, mert csak akkor vettem elő a térképet, amikor már vagy egy órája bolyongtunk különböző alföldi falvakban, mint Odüsszeusz a tengeren. Pedig már egyszer majdnem látszott “Ithaka”, ki volt írva: Szeged-Kiskundorozsma, de mi követtük a kocsisort (miért is ne, a törökök bizti tudják, merre kell menni), és elmentünk Kiskunhalas felé. Elő a térkép. Végül kiderült, hogy ha Bordány következik, akkor nem jó irányba megyünk.
Bordány következett. Ki a kocsisorból, irány Röszke, kalandozásunk eredménye kb. 1 órás időveszteség, no de sebaj, még csak most pirkad. Röszkénél egyáltalán nem volt kocsisor (gyanítom ebben az elterelésnek volt némi szerepe). A határátkelés sima: a szerb vámtiszt rámkiáltott : hová?, én elrebegtem egy csendes Görögországot, ő meg csak legyintett, hogy menjünk, no. A határ után pénzt váltottunk, (a magyar vámos tanácsára euróért vettünk dínárt, én nem számoltam utána, de úgy állítólag kedvezőbb) tankoltunk (1 liter 74,10 dínár), irány Belgrád.
Az első két sebességkorlátoznál már rendőrök álltak, német rendszámú autósokat bírságoltak mind a kettőnél. Ez elvette a bátorságunkat a száguldozástól (valljuk meg, egyébként sem vagyunk nagy száguldozók, 5 felnőtt utassal totál megpakolva, nem olyan egyszerű). 9 körül feltűnt Belgrád. Én persze útközben is többször átnéztem Steve leírását, így nehéz lett volna eltévedni. Még mi is megúsztuk. Nem akarom nagyon leszólni, mert aki már látta, úgyis tudja, de Belgrád elég sajátságos kinézetű város. Mintha megállt volna ott az idő valahol a 70-es években. De mégsem, mert akkor legalább ezek a betonszörnyek újak lennének, most viszont nagyon is látszik rajtuk az eltelt 30 év.
Belgrád után Nisig, az autópályán ismét én vezettem, három alkalommal is több kilométeres útfelújítást kellett elszenvednünk. Fáradtak voltunk, többször is megálltunk, a helyi benzinkutaknál mindenhol fizetni kellett a mosdóhasználatért (30 dínár, vagy 0,5 €/fő). Belgrád és Nis között 3 OMV-kút van, ha legközelebb erre járunk, csak ezeknél állunk meg, mert ingyenes, kulturált WC, és nagyon finom kávé van. Nis után még egy pici autópályaszerű út van, aztán jön a “java” (A díjakról több írás beszámol, ezért én nem írok adatokat, de felháborítóan sokba kerül szerintem az ár-szolgáltatás viszonyban a szerb utak használata.)
13 óra körül egyszer csak leállt előttünk a kocsisor, nem nagyon értettük a dolgot, mert épületnek még a nyomát sem láttuk. Némi araszolgatás után egy kanyar következett, és a messzi távolban feltűnő lámpaoszlopok és épületek határállomás kinézetűnek tűntek. Piszok messze voltak, több kilométernyire, de lassanként azért közeledtünk. Egyetlen vigaszunk, hogy az idő borús volt, a várakozást legalább nem 60 fokos autóban kellett elviselnünk. Fél négy körül már majdnem elértük a határ szerb oldalán az átkelőpontot, már csak vagy 10 autó állt előttünk. Ekkor még nem tudtuk, hogy innentől egy kerek órán át sem a mi oldalunkról, sem szemből egyetlen kocsi át nem megy a határon. (Ekkor már nem volt mit tenni, nem bírtuk tovább, elmentünk WC-re. Ezt az élményt inkább nem részletezem, de hatásáról elég legyen annyi, hogy a visszafelé vezető úton a leggondosabban azt terveztük meg, hogy hol lehet WC-re menni). Fél hatkor jutottunk át Macedóniába, az a reményünk, hogy még világosban pillantjuk meg a tengert, teljesen szertefoszlott. A határ másik oldalán több kilométeres autósor mellett haladtunk el, szegények, ők sem jutottak át egyhamar. A magyar autóknak integettünk, néhányukkal szót is váltottunk, jól esett.
Macedóniában nagyon szép hegyek között kanyarog az út, többségében jól lehet haladni, csak a fizetőkapuknál kellett megállnunk (ott azért voltak kéregetők), este 8 körül a görög határon voltunk. Akkorra már épp eléggé elegünk volt az útból ahhoz, hogy vegyük a bátorságot, és Kaposi Ákos tanácsának megfelelően előremenjünk. 1-2 svájci és német autó után beálltunk, majd néhány magyar is követte példánkat, és szó nélkül átengedtek minket a török sor mellett.
A határ után nem sokkal az út folyamán először (és utoljára) megállítottak minket a rendőrök – meglepetésünkre a görög rendőrök. Elkérték az okmányokat, gondosan adminisztráltak, láthatóan a latin betűkkel keményen megbirkóztak (no nekünk sem ment jobban a görög olvasása), kb. negyed óra múlva mehettünk tovább. Már tökmindegy volt, sötétedett. És mi még csak Evzoniban voltunk. Ráadásul ekkor tudatosodott az első fontos otthonfelejtett dolog: nem volt nálunk a térkép. No mindegy, majdcsak boldogulunk az útjelzők segítségével, ha meg nem, majd veszünk egy benzinkútnál. Én vezetettem, azt mondták, hogy Thesszaloniki kb. 100 km, és hogy nem kell bemenni a városba. Én szépen mentem arra, amerre ki volt írva, hogy Tesszaloniki, és kb. 70 kilométer után azt vettem észre, hogy bent vagyunk a városban. És én pont most mentem el egy Halkikidi balra tábla mellett. Későn vettem észre, már nem volt időm sávba sorolni. Csere, papa vezet tovább, majd ő tudja, stb. Megfordult, megkérdezte egy benzinkútnál, megtaláltuk a Ring Roadot, semmi gáz. Egészen egy nagy elágazásig, mert addig szépen mutatta a tábla, hogy Halkidiki, Itt viszont az egyikre Polygiros, a másikra Nea Moudania volt írva. Gőzünk nem volt, merre kell menni. Papának az előbbi volt ismerős, mi csajok az utóbbira szavaztunk. Végül egy arra jövő autóst leintettünk (a 3 sávos autópályán!!!) és ő mondta, hogy Nea Moudania felé menjünk. Hát igen, ha lett volna térképünk, akkor láthattuk volna, hogy tulképpen mindkettő a Halkidiki felé vezet (ezért nem volt kiírva, hogy Halkidiki) csak Polygiros északabbra, a másik út a tengerpartot követve.
Újabb eltévedésemnek köszönhetően már 10 óra is elmúlt, mire elhagytuk Thesszalonikit, már majdnem egy teljes napja úton voltunk, és előttünk még volt vagy 120 km. Így még nehezebb volt elviselni a görögök vezetési stílusát. 180-200 km/h körül száguldva szinte nyomták le egymást az utakról, néha szabályszerűen féltem. Főleg amikor a kétsávos utat elhagyva a kanyargós hegyi utakhoz érkeztünk. Nikitiben megálltunk egy benzinkútnál, már zárva volt, de srácok beengedtek minket pisilni. (Számomra meglepő, hogy a boltok éjfélig nyitva vannak, de a benzinkutak hamar zárnak arrafelé, mi Thesszaloniktől nem tudtunk elcsípni egy nyitva tartót sem.) A benzinkutas srácokkal a saját lányaim legnagyobb meglepetésre oroszul kommunikáltam, én meg nevettem rajtuk, hogy no látjátok, mire jó még öreganyátok tudománya? Még egy nagyon kanyargós hegyi szakasz, és egy óra után nem sokkal, már Toroniban is voltunk. Több, mint 26 óra, csúcs. Negatív csúcs. No, de mindegy, végül is az a lényeg, hogy minden nagyobb baj nélkül megérkeztünk.
Toroniban megkerestük a Castro-apartmanházat, felköltöttük Dimitrát, aki már aggódott értünk, nem értette, miért nem érkeztünk meg idejében. Elfoglaltuk az apartmant, ami első látásra nem különösebben nyerte el tetszésünket. Ráadásul szombat volt, az a görögöknek bulis nap, reggelig énekeltek, hangoskodtak a 3 házzal arrébb lévő beach-mulatóban. Végül is nagy pozitívum volt, hogy volt hol aludni, nem is tudom, mi lett volna velünk, ha szállásfoglalás nélkül érkezünk meg 26 órás út után.

* * *

Augusztus 7. vasárnap
Nyaralásunk első napja. Reggel 8-kor elsőként ébredtem a családban. Csend volt, és gyönyörűen sütött a nap. Már ez biztató volt, hiszen egész úton borús időben utaztunk, nem tudhattuk, hogy Toroniban milyen az időjárás. Kilépve a teraszra először pillanthattam meg a korábban már leírt gyönyörű kilátást. Nem rossz. Határozottan nem. Sőt talán az első igazán kellemes. A tenger tényleg olyan közel van, mint azt a neten írták, és a hely valóban nagyon szép. Felébredt a férjem is, fürdőruha, irány a tenger. A tengerpart apró kavicsos, a víz átlátszóan kristálytiszta, nem túl meleg, de néhány perc akklimatizálódás után kellemes. Nagy előnye, hogy olyan közel van, hogy még törülközőt se kell levinni. Fürdés után reggeli, közben a csajok is felébredtek.

Második kellemes: a házban bolt (vagy ahogy ők nevezik és ejtik s-sel és hosszú ú-val súpermarket) és pékség van. Nem kell kenyérért, tejért és egyebekért messzire menni, akár reggeli közben is át lehet ugrani, ha elfogy a kenyér vagy a tej. (Egy 50 dkg-os kenyér Dimitránál (kiderült, ő van a boltban is) 0,6 €, 1 liter tej 1,3 €, egy 5 dl-es kakaó 0,8 €) Az első napi programunk a fürdés volt (teljesen meglepő, nem?) A csajok felfedezték, hogy 3 házzal arrébb lehet gyroszt kapni. Ettünk is, elvégre Görögországban nyaralunk. Délután lezajlott a vitánk Dimitrával. Mondtuk neki, hogy mi nagyobb szobákra számítottunk, a fürdőszoba és a konyha felszerelése szegényes, és nagyon zavaró, hogy a teraszunkról a szomszéd WC-jére is van rálátás és mindenki bebámul hozzánk. Úgy oldódott meg a dolog, hogy ide Dimitra mamája, (szerintem ő a főnök a családban) felszerelt nekünk egy paravánt, és ráadásul engedtek 10 €-t a szoba árából. Este 10 körül a szomszédban újraindult a reggelig tartó dínomdánom. A vasárnap is bulis a görögöknél.

Augusztus 8. hétfő
Reggel elhatároztuk, hogy átugrunk a szomszédos Neos Marmarasba. Ollót akartunk venni, a férjemet nagyon zavarta, hogy nem volt ideje elmenni megnyiratkozni, viszont hajvágó ollót nem vittünk magunkkal. Neos Marmaras 22 km-re van Toronitól, hegyeket átvágva építették meg az összekötő utat. Nappal az út nagyon szép (éjszaka félelmetes), gyönyörű a kilátás a tengerre. Neos Marmaras hegyre-völgyre épült városka, kikötőjét Porto Carrasnak hívják, a város mellett van Teknősbéka-sziget. Emlékeink szerint Lidl feliratot is láttunk Marmaras környékén, azt kerestük. Meg is találtuk, de már Nikitiben, ami 20 km-re volt Marmarastól. Nikitiben nyomasztó volt a hőség, jól esett a Lidl-ben a légkondi. Bevásároltunk, vettünk sört 0,4-ért (Toroniban 1,5-1,6 volt egy Heinekken), kólát, gyümülcslevet, jeges teát stb. Jó sokat “spóroltunk”. Mindent vettünk, még grillcsirkét is, csak ollót nem. Sebaj, legalább az ebédünk már megvolt. A nap további részében fürödtünk.

Augusztus 9. kedd
Még mindig az olló-projekten dolgozunk, ezúttal Nikitibe indultunk, de csak Marmarasig jutottunk. Bementünk az első útba eső benzinkúthoz, és ott csekély 8 €-ért vettünk egy használható ollót. Annál is inkább volt kedvünk autózni, mert reggel borús időre ébredtünk. Mondogattam is, hogy OK, a kedd az stimmel, de nem erre a keddre rendeltem a felhőket, hanem egy hét múlva, amikor indulunk haza. Napocska vette is a jelzést, mert dél körül újra kisütött, és utána végig a nyaralás folyamán teljesítette a feladatát. A lányok egész nap fürödtek, búvárkodtak, nagy kagylógyűjtési akció volt kibontakozóban.
Étkezésünk nem túl változatos, többnyire bőséges reggeli után (van bőven otthonról hozott felvágott, konzerv) gyroszt (egy adag 2 €) és sült krumplit (van 1 jurós és 2 jurós) eszünk. A kitchenette nem igazán alkalmas főzésre. Egy mosogatóból, és egy villanyrezsóból áll, ami ráadásul a gyerekek szobájában van. (Tavaly a horvátoknál teljesen felszerelt konyhánk volt külön étkezővel.)
A “konyhácska” felszerelése: 1 inoxlábas fedővel (jó), 1 serpenyő, 5 lapos tányér, 5 kistányér (leveses tányér nincs, nesze neked zacskós leves!!!), kanál, villa, kés, 2 kávés csésze, 3 teás, 3 vizes pohár (osszátok be!!), egy sajtreszelő, egy kiskés, egy edénycsöpögtető, amit nincs igazán hová tenni, és egy meglehetősen öreg, de működőképes hűtőszekrény. Ennyi. A fürdőben volt egy angol WC (jobb, mint a toppantós!!!), egy zuhanytálca, egy mosdókagyló, és egy olyan pici szekrényke, amibe nem volt érdemes semmit tenni. Amikor a zuhanykabint vagy függönyt hiányoltuk, elég értetlen szemmel nézett ránk Dimitra. Ami pozitívum, hogy a mi ágyunk elég kényelmes volt (fenyőágy matrcaccal), viszont a lányaink nem nagyon örültek az emeletes ágynak. (Tavaly a horvátoknál olyan vacak volt az ágy, hogy a földön aludtunk.) Előszörre eléggé szegényesnek tűnt, de tiszta volt, és 10 napra megfelelő. Ami meglepő, hogy nem volt hőség az apartmanban, nem hiányzott a légkondi. Az apatmanház esti fényekben a jobb oldali alsó részen laktunk mi. A bejárat a terasz felől volt.

Este elhatároztuk, hogy kipróbálunk egy görög tavernát. Tanácsot kértem Dimitrától, ő a szomszéd kikötőben, Porto Koufoban levő Hafosz éttermet (nem tudom, jól írom-e latin betűkkel) javasolta, Dimitra odatelefonált, hogy megyünk. A taverna nagyon hangulatos helyen volt, csodálatos kilátással a kikötőre. A bejáratnál ült a mama (ezt is egy görög család üzemelteti), papa a pénztárgépnél, és ő felügyelt mindent, a fiúk (láthatóan testvérek, voltak vagy öten) kiszolgáltak. A legidősebb egy kicsit beszélt angolul, a fiatalabbak oroszul akartak velünk beszélni. Én fogadásból polipot kértem, a lányoknak halat választottam (behívtak a konyhába, ott kellett kiválasztani). A kiszolgálás és a szerviz profi volt. Tiszta terítő az asztalra, becsomagolt evőeszköz, törlőkendő, szívélyes, gyors kiszolgálás. Az étel is finom volt, nem mondom, hogy degeszre ettük magunkat, de nem is ez a cél. Még ajándékédességet is kaptunk. Szóval minden OK volt, egészen addig, amíg ki nem hozták a számlát. 90 €-ra azért nem számítottunk.

Az általam választott halak fogalmam sincs, hogy mifélék voltak, de azt bizti tudom, hogy 30 dkg-osnál nem voltak többek. 15 €-t számoltak fel halanként, azaz 3750 Ft-ot. (A múlt héten egy kg süllőt 1300 Ft-ért vettem.) Egy 2,5 dl-es kólát 1,6 €-ért adtak, a faluban ezért 1,5 literest, a Lidl-ben 2 üveg1,5 literest vettünk ennyiért. No mindegy, igaz, hogy ez majdnem az összes tavernázásra szánt pénzünk volt, de végül is nyaralunk. Juszt se rontja el a kedvünket az az érzés, hogy kissé lenyúltak minket.

Augusztus 10. szerda
A tegnap esti borsos árú vacsora nem vette el a kedvét a család egy részének (férj + 2 nagyobbik lány), és gyalog átmentek Porto Koufoba. Nincs messze, kb. 2 km. Rengeteg fényképet készítettek. Porto Koufo egy csaknem zárt kis öböl, sok hajóval, jachttal.
Én pihentem, olvastam, és spórolásul spagettit főztem. Az az elhatározás, hogy akkor most egy kicsit takarékoskodunk, addig tartott, amíg meg nem láttam a “súpermarketben” a szőlőt. Magnélküli, mézédes, és a dinnye is nagyon finom volt. Vettünk édességet is. Elég drága ugyan (2,2-2,6 €), de jó kis finomságokat lehet kapni. A lányok kedvence a fahéjas tejberizs volt, én egy csokis-meggyes desszertre kaptam rá. Dimitránál is nagyon finom sütiket vettünk (1,6-2,2 €). Kerek formában sütötte, pizzaszerűen szeletelte. Volt sós és édes. A sós úgy nézett ki, mint a mi túrós rétesünk, csak épp feta volt benne. Az egyik sütit bugazzának hívták, fahéjas-vaníliás ízesítése volt, a lányok kedvence. Sajnos ma elutaztak eddigi szomszédaink, egy aranyos olasz család, és két idősebb görög házaspár jött helyükre. Állandóan cigarettáztak a teraszon, akkor is, amikor mi ettünk. És árulkodtak ránk Dimitránál, hogy délután hangosak vagyunk. Pedig biz’Isten, nem is, még zenét sem hallgattunk. Egész nap lenn voltunk a parton, csak 4 körül jöttünk be kajálni. De ők állítólag nem tudtak aludni tőlünk. Nem volt szívélyes a kapcsolatunk.

Augusztus 11. csütörtök
Elhatároztuk, hogy ma nem megyünk sehová. Így is telt a nap. Vettünk 2 napernyőt (4,5 €), anélkül nem nagyon lehet kibírni a déli napot. A görögök úgy nyaralnak a tengernél, hogy kiteszik a napernyőt, alá a hűtőtáskát, két alacsony széket, beleülnek és egész nap bámulják a tengert, és cigarettáznak. (Sajnos a part tele volt csikkel, egyéb szemét nem volt, de az rengeteg.) No gondoltam, ezt én is kipróbálom, (kivéve a cigit) és én is vettem egy széket. Estefelé egy kicsit hátradőltem benne, és reccs, a szék kettétört a karfánál. Bámulatosan tapintatos családom persze kinevetett, (pedig még vérzett is a karom), majd finoman utalgattak rá, hogy ha visszaviszem, mondjam azt, hogy a lányom ült benne. Én bevágtam a durcit, mert az igaz, hogy a tavaszi szokásos fogyókúrám nem volt túl sikeres, de azért ez nem volt szép tőlük. Így kissé bűntudatos párom vitte vissza a 15 €-s széket. Alig 20 perces patália után a tulaj adott nekik egy másikat. Mivel csak ez az egy ilyen jellegű bolt volt Toroniban, az ajándékvásárlás rám maradt, (a férjem kijelentette hogy ő ugyan oda többé be nem teszi a lábát) és én is álcáztam magam, mint a Süsü a sárkányban a kémek.

Augusztus 12. péntek

Rábeszéltem a családomat, hogy ma menjünk el a Narancs-partra, mert hétvégén tutira nagy lesz ott a tömeg. (Toroniban kb. 3x annyian voltak a hétvégeken, mint hétköznap.) No nem tudom, mi lehetett ott hétvégén, de már pénteken is rengetegen voltak.
Maga a Narancs-part gyönyörű, sok kép van róla a sartis honlapokon, és tényleg úgy néz ki élőben is. Kivéve a környéke. Rengeteg vadkempingező, és elég sok szemét volt, ami azért rontotta az élményt. Maga a tenger nagyon kellemes ott: simogató, hófehér homok, világoskék víz, ami jóval melegebb volt, mint Toroniban. Csak épp nem volt hová lepakolni, és nem is mertük őrizetlenül hagyni a cuccunkat, így nem tudtunk egyszerre fürdeni.
Sarti mellett csak elmentünk, magába a faluba nem mentünk be. Így is látszott, hogy Sarti sokkal nagyobb, mint Toroni. Tényleg nagyon különleges ott, hogy olyan szép a rálátás Mount Athos-ra, meghatározza az egész hely kinézetét, varázsát. Hazatérve főztem egy kis lencsefőzeléket, hadd egyen kicsi családom egy kis “hazait”. Nem lehet náluk sem tejfölt, sem kefírt kapni, ezért joghurtot tettem bele, de mivel az sűrűbb, krémesebb, mint a miénk, így is nagyon finom volt. Csak azt a konzerv-sertéspörköltet tudnám feledni.
Ma kedvenc görög szomszédaink még a szokásosnál is kedvesebbek voltak, és hangosan ordítoztak Dimitrával miattunk. Megmondom őszintén, megfordult a fejemben, hogy megmutatjuk nekik, hogy milyen az, amikor hangos egy család. Mondjuk pl. megnyomjuk a repeat gombot, 32-esre tesszük a hangerőt, aztán hadd menjen a Mennyország tourist. De a Republicot vagy az István, a királyt is biztos nagyon élveznék. Mi is hallgatjuk eleget egsész éjjel reggel 4-ig az ő kedvenceiket. Aztán persze elálltunk ettől a nagyszerű ötlettől (zenehallgatásunkat továbbra is csak a kocsira korlátoztuk), már csak Dimitrára meg a sok kisgyerekre való tekintettel is. Ő azt mondta, szerinte sem vagyunk hangosak. Arról pedig, hogy nem tudunk napközben aludni, nem mi tehetünk. Mi ahhoz szoktunk, hogy nappal ébren vagyunk, mert dolgoznunk kell. Javaslom – a nemzetközi konfliktusok megelőzése érdekében – nálunk is tegyék kötelezővé a délutáni sziesztát 13 és 17 óra között.

Augusztus 13. szombat, 14. vasárnap
Nem vagyunk megelégedve barnulásunk gyorsaságával. Ezért elhatároztuk, hogy ezentúl semmi autócskázás, semmi kirándulgatás, irány a tengerpart, süssön a napocska, vesszen a 25 faktoros naptej, egyébként minek hoztunk teljes leégést ápoló arzenált (Aloe Vera first, Panthenol spray, Antivakarin!! és egyéb Nívea napozás utánik). Ennek ellenére egy-két napkiütéses folttal megúsztuk. Az is csak azért jött ki a lányomon, mert azt hitte, napernyő alatt ülhet büntetlenül naptej nélkül. Nem ülhet, még ennyi nap után sem. Nem szidtam érte, mert 2 napja nekem sem volt annyi eszem, hogy a lábfejemet is lekenjem. Úgy leégett, hogy utána napokig zokniban napoztam-fürödtem. Egyébként én is elkezdtem “búvárkodni”. (Végre beteltek annyira a lányok az egésszel, hogy már nekem is ideadják egy kicsit a szemüveget.) Nálam ez annyit jelent, hogy szemüvegben és pipával úszom a vízfelszínen. De így is klasszul látszik a tengerfenék, és sokkal könnyebb így úszni is. Sajnos itt azért túl sok látnivaló nem akadt, néhány apróbb halacska, 1-2 pici kagyló és sok-sok kavics. A medúzákat nem hiányoltam.

Augusztus 15. hétfő

Ez nem képeslap. A lányom fotója a toroni naplementéről. Ugye gyönyörű?!
Az utolsó napunk a tengerparton. Eredetileg úgy volt, hogy 2 nappal tovább maradunk, de úgy döntöttünk (nem a nyaralás miatt, otthoni dolgok késztettek rá), hogy kedd hajnalban hazaindulunk. Délelőtt még fürödtünk egy nagyot, délután pakolgattunk, este elbúcsúztam Dimitrától. Valahogy én tudtam vele legjobban szót érteni, talán azért, mert hasonló szinten beszélünk angolul, talán azért, mert szimpatizáltunk egymással. Nagyon aranyos volt, örült, hogy a rossz indítás után végül is nagyon jól éreztük magunkat. Este az utolsó naplementét a tengerparton néztük végig, fürödtünk is, aztán hamar lefeküdtünk aludni. Éjfél tájban felébredtünk (nem volt nehéz, a szomszédban a buli épp tetőfokára hágott), és úgy gondoltuk, már elég pihentek vagyunk az induláshoz. Ahhoz képest, hogy idefelé alvás nélkül indultunk el, mindenképp jobban voltunk.

Augusztus 16. kedd
Hajnal fél kettőkor elindultunk Toroniból. Tudtam, hogy hazafelé mindig könnyebb az út (ez már régi tapasztalat), és valóban így is volt. A tengerparti kanyargóst hamar legyűrtük, Nea Moudaniától pedig a 2 sávos út gyorsított. Azért egy aprócska eltévedést itt is produkáltunk: visszafelé Polygiros felé akartunk menni, de egy elágazással hamarabb kanyarodtunk, (már volt térképünk, de nagyon vacak) és egy Omylia nevű kisvárosban kötöttünk ki. Ott útbaigazítottak minket, visszatértünk az eredeti útra, és lemondtunk a Polygiros felé való elkanyarodásról. Jól tettük, Nea Moudaniától nagyon jó volt az út. Nem is lett volna semmi baj, ha a Thesszalonikit elkerölő úton nem történt volna előttünk egy csúnya baleset. Visszafordítottak minket, (szembe kellett menni a forgalommal!!!), és egy közel eső letérésnél el kellett hagyni a Ring Road-ot. Az elkerülő melletti szervízúton néhány méterre mentünk el a baleset helyszínétől, a mentősök még akkor küzdöttek néhány emberért. Akármennyire igyekeztünk nem odanézni, így is többet láttunk a kelleténél. Eddig is ijesztő volt számomra a görögök vezetési stílusa, ez még jobban betette a kiskaput. Azért is nagyon megijedtünk, mert el kellett hagynunk az elkerülőt, te jó ég, hogy fogunk átverekedni Thesszalonikin!! Szerencsére néhány helyi autós ismerte az utat, és viszonylag hamar visszakeveredtünk az elkerülőre. Innen nagyon sima volt az utunk, szerencsére semmi említésre méltó nem történt.

Hazafelé írtam az adatokat:
01.30 – indulás Toroniból
05.00 – Evzoninál átléptük a görög-makedón határt 178 km
06.48 – átjutottunk a makedón-szerb határon 434 km (Hurrá!!!)
09.00 – elértük Nist 598 km
11.30 – elhagytuk Belgrádot 836 km
13.54 – MAGYARORSZÁGON VAGYUNK!!!! 1032 km-t megtettünk 12 óra 24 perc alatt!! Igaz, mindössze háromszor álltunk meg a határokon kívül, akkor sem sok időre.
14.40 – Kis pihenés után elhagytuk Szegedet.
16.25 – Budapesten vagyunk. Toroni-Budapest 1211 km.
Itt egy kicsit meg kellett állnunk, 17.40-kor indultunk tovább, és 19.20-kor voltunk Miskolcon, 19.46-kor Szerencsen. Az út háztól házig 1453 km volt, amit odafelé 25, visszafelé 18 és fél óra alatt tettünk meg. Mondtam én, hogy a hazaút mindig könnyebb.

És hogy miért éreztem késztetést, hogy mindezt leírjam? Amint botladozásainkból látható, nem vagyunk valami profi utazók, tehát semmiképp nem szándékoztam “észt osztani”. Sőt inkább arra gondoltam, hogy mivel én is sok hasznos információt nyertem a különböző leírásokból, talán lesznek okosak, akik a mi kárunkból tanulnak. Mi összességében nagyon jó benyomásokkal, kellemes emlékekkel gazdagodva tértünk haza, és azzal az érzéssel, hogy jövőre – ha lesz rá lehetőségünk – újra megyünk. Akár Toroniba is. Vagy Krk-re. Vagy bárhová. Mindegy, csak menjünk!!!
Én szívem szerint már most indulnék…..

Fazekasné Judit