Élményszerű beszámoló egy izgalmakban gazdag vitorlástúráról
Előzmények
Ígéretemhez híven 2004 szeptemberében többedmagammal tértem vissza kedvenc vitorlázó helyszíneimre. Úgy terveztem, hogy továbbra is fizetem a tanulópénzt, tehát felkéredzkedek egy charterhajóra, ahol egy tapasztalt kapitánytól próbálom ellesni a nagyhajó vezetésének rejtelmeit. Különös tekintettel a kikötési manőverekre, hisz egy négy tonna feletti járművet már nem illik odacsapni a betonhoz.
Augusztus elején véletlenül bukkantam rá egy hirdetésre, amelyben egy rendkívül ambiciózus, de még önállóan hajót nem vezető egri hölgy – Zsuzsa – útitársakat keresett egy Jeanneau 32,2-esre spliti indulással. Azonnal bejelentkeztem az általa lefoglalt mind a két hétre, de mint kiderült, rajtam kívül még nem volt utasa. Két hét alatt sikerült zsúfolásig teleszerveznem mindkét turnust, annak ellenére, hogy barátaim olvasták kalandjaimat az Amulettel. A zsúfolásig szó szerint értendő, mert Zsuzsa férőhely felett hozta kilenc éves Dani fiát is, hogy legyen valami haszna ezen az önköltséges, tényleg nagyon olcsó úton. Így aztán valaki mindig a padlón aludt, Dani pedig korához képest kissé önálló egójával vitt egy kis színt az életünkbe. Viszont hősiesen állta a sarat. Ahhoz képest, hogy utálta a vitorlázást, egy program sem maradt el miatta.
Mivel Eger nemcsak az Adriához, de a Balatonhoz is messze van, hajótulajdonos pedig egyedüli voltam a csapatban, kineveztem magam szkippernek. A kaland elkezdődött.
Behajózás Splitben
A megérkezés, az első hajóátvétel, az első berendezkedés izgalmait csak tovább fokozta a viharossá fokozódó északi szél, a bóra. Erőt vettem magamon, s nem erőltettem a délutáni indulást, pedig az általam már felfedezett Szvetana öble a szemközti Solta-szigeten ugyancsak hívogatott. Kárpótolt bennünket az esti séta Trogir középkori belvárosában, ahova kocsival mentünk. Éjszaka még süvített a szél a hajók kötelei között, de útitársaim becsületére legyen mondva, nem is tapogatóztak az indulás további halasztása felől.
Ha hétágra süt a nap, a szél sem tűnik olyan erősnek. Vasárnap reggel megbeszéltük az indulási műveleteket, mindenki elfoglalta a helyét a far- és orrköteleknél, s ha görcsösen is, de hibátlanul elkötöttünk ezzel a több mint húszmilliós francia hajóval a parttól.
A “legénységgel” óriási szerencsém volt. Mindenki vitorlázni akart, rövid időn belül Még Dani is profi GPS-kezelő lett. Zsuzsa ült már ekkora hajón, Hajni néhány órás balatoni vitorlázás után lett kíváncsi az Adriára. Mindent bevállalt, sőt műszaki érzékével sokszor bennünket, férfiakat is zavarba ejtett. Mivel munkahelyén főnök volt – az enyém is -, itt sem tudott kibújni abból a csinos bőréből. Első reggel morcosan jött fel a fedélzetre: – Ki hagyta a gatyáját (vagy a bugyiját?…) a mosdókagylón? – Ettől kezdve pontosan tudtuk, mi a dolgunk odalenn.
Henit Zsuzsa hozta Egerből. Még soha nem ült vitorláson, már az első órákban elkapta a tengeri betegség, s ez sajnos számára rányomta bélyegét az egész útra. András kalózzal, 420-assal vitorlázott már, hamar eltalált a kötelek között. Tibor pedig egy éve megjárta velem a hadak útját Montenegró felé az Amulettel, amely nyolcada volt mostani négy tonnás vitorlásunknak.
Első benyomások
Miután kimotoroztunk a spliti kikötőből, vitorlát bontottunk. A tegnap óta szűnni nem akaró 5-ös, 6-os (40-50km/órás) bóra hátszéllel, háromnegyed széllel röpített bennünket a délre fekvő Hvar felé. Kissé meg voltunk illetődve. Barátaim jó része vitorlással először vág neki az ismeretlennek. A nagy vásznak alatt szinte kicsinek érzik magukat, alattuk kéklik az ismeretlen mélység, a hajót meg-megbillentő egyre nagyobb hullámaival számukra most a tenger sem a legjobb arcát mutatja. De a legszebbet! Én pedig tudom, hogy ők tudják, hogy ekkora hajót csak néhányszor vezettem, hogy rám bízták az életüket, mert azt hiszik, hogy tudok vitorlázni. Pedig mennyi mindent kell még tanulnom! Ahogy oldódott a feszültség, előkerültek a fényképezőgépek, s mindenre lőttünk… A mellettünk elhúzó kirándulóhajókra, a lassan ködbevesző partra, vagy épp a tarajos hullámokra, melyek fehér tajtékából finom permetet szórt arcunkra a szél. Aztán a kőtelező témák: külön-külön a kormánynál, fiúk a csörlőknél, lányok a hajóorrban…vagy fordítva?!
A Spliti-kaput – Bracs és Solta-sziget közti szorost – elhagyva tovább hátszeleztünk a Pelegrin-fok, Hvar északnyugati csúcsa felé. Ezt elérve kanyarodtunk Hvar város irányába. Kora délután volt, látnivalóban eddig sem volt hiány, de ami most következett, abban nem sok környékbeli hajósnak lehet része. A várostól kb. egy kilométerre, Hvar és a Palmizana (Pakleni)-szigetek középvonalában horgonyzott a Star Clipper, egy klasszikus, ötárbocos luxus vitorlás. A város előtti nagy öbölbe egyszerűen nem fért be! Három-négy méteres oldalmagasságával, kb. nyolcvan méteres hosszával, árbocerdejével igazán impozáns látványt nyújtott. Körülötte szörfök, jetskik, fürdőzők, városnézésre pedig saját motorosa vitte a vendégeket.
Az Amerikából átjött hajóról már két útifilmet is láttam, egyiket Görögországban vették fel, a másikat pedig a Karib-tengeren. Ott kirándulásuk csúcspontja a Martinique-i Regatta volt, ahol a vendégek a matrózokkal együtt húzták a köteleket.
Hvar öblének keleti oldalán, a reneszánsz fogadalmi templom előtt dobtunk horgonyt. Volt egy egész délutánunk fürdésre, városnézésre. Hvar kedvenc városom lett, már írtam róla. A velencei időkben a hadiflotta téli kikötője volt, akkor is mozgalmas kulturális élettel. A fogadalmi templomot az egyik flottaparancsnok – Superanzio Péter – építtette kapitányaival együtt egy nagy viharból való megmenekülésük után. Az öblöt körülölelő, erődökkel koronázott reneszánsz város hálás fotótéma, minden adriai prospektusban szerepel. Barátaim sem csalódtak.
Hvari vihar
Az idő nyugodtnak tűnt, úgy terveztük, hogy adunk a romantikának, a szemközti apró szigetek egyikének, Marinkovácnak öblében alszunk meg. Még világosban átértünk, majd négy-öt hajó társaságában nyugodtan készültünk az éjszakára. Horgonyellenőrzés, fürdés, beszélgetés, élveztük a nyári alkony hangulatát. Aztán megjött a szél… Nem cifrázta, lecsapott a hvari hegy mögül. Nagy hullámok nem tudtak kialakulni, de mivel alig ötven méterre volt tőlünk egy másik sziget, negyed órán belül a szoros folyóvá változott. Minden hajó horgonya szántott, csúsztunk a part felé. Csörögni kezdtek a horgonyláncok – menekülőre fogtuk a dolgot. Valamennyien a Szent Klement-sziget védett kikötőjébe igyekeztünk. Mire odaértünk, teljesen besötétedett. Teltház volt, mert a nálunk gyorsabbak is jöttek kifelé. Kétszer is horgonyra álltunk az előtte levő kis öbölben, de már itt is olyan sokan voltunk, hogy vagy szomszédaink, vagy a kövek felé pörgetett bennünket a szél.
Tudtuk, hogy innen is mennünk kell. Látszólag mindenki nyugodtan tette a dolgát, de az utolsó felhúzáskor az elektromos csörlő házában megszorult a lánc. Én erről a kormánynál állva mit sem tudtam. Mivel a kapa már jó pár métert feljött, kiáltották, hogy indulhatok. Nem akartak idegesíteni. Irány vissza Hvarba, de előtte még ki kellett jutni az apró szigetek közül. Már többször tapasztaltam, hogy sötétben az akár két-három kilométerre levő partvonal sötét tömbje is sokkal közelebbinek látszik. Amelyiken viszont elakad lámpánk fénycsóvája, azzal tényleg vigyázni kell.
Heni hátrajött, megy le a kabinba. – Mi a probléma? – kérdeztem tőle. – Hajni küldött a szerszámos készletért, valami gond van a horgonnyal. Ez szép lesz, gondoltam inkább vidáman mint ijedten. Nagy baj nem lehet, tartalék horgonyunk kiváló, Hvarig pedig van még egy óránk. Most Dani is ott figyel mellettem. Zsuzsa, András, Tibor lámpákkal pásztázzák a környéket, az orrban két térdelő nő hátulnézetben, előttünk a kivilágított Hvar… Nem utolsó látvány. Hajni rövid időn belül szétkapta a csörlő házát, megigazította a láncot és készre szerelt. Erre mondják: “nem semmi egy nőtől!”
Ismét a templom előtt horgonyoztunk, csak most már népesebb társaságban. A város fölötti 250m-es hegy sem védett meg bennünket az izmos bórától, a heves széllökések pörgették a hajókat. Kitettünk egy farhorgonyt, így sikerült stabilizálni magunkat, hogy ne zavarjuk lengyel szomszédainkat. Beosztottuk az őrséget: én kezdtem, éjfél után Tibor váltott le, majd András következett. Mikor reggel kimentem hozzá azzal fogadott, Henivel úgy határoztak, hogy hazautaznak. Meglepődtem, de megértettem gondjaikat, mikor azokat részletezte. Tulajdonképpen a kifutás pillanatától zavarta őket a mélység, később a nyílt víz, a folyamatos erős szél, a hajó viselkedése, pláne, hogy legnagyobb részt nem is én álltam a kormánynál. Aztán mindezt fokozta az éjszakai menet szereléssel, az őrség…Túl sok volt ez egyszerre. Többiek csodálkoztak a dolgon, szerintük is izgalmas vasárnapunk volt, de ezt a hajózás velejárójaként érték meg.
Nem voltam könnyű helyzetben. A hajón én is fizetővendég voltam, de Henriett kivételével Andrást és a többieket, sőt a következő csapatot is én csábítottam ide. Anyagi felelősségem is volt, mert segítettem Zsuzsának a borsos letéti díj kifizetésében is. Tulajdonképpen ekkor vettem át az irányítást, ekkor lettem “Isten után az első ” ezen a pár négyzetméteren. Andráséknak mindent megígértem: nem döntögetjük a hajót, harminc kilométeres szélnél már csak én állok a kormánynál, minden este biztonságos kikötőben alszunk, stb… Barátokként jöttünk, úgy is fogunk haza menni.
Bisevo
A kedélyek megnyugodtak, ebben közrejátszott az is, hogy a vihar hajnalra elcsitult. Reggeli után gyönyörű időben indultunk Bisevóra, a Kék-barlang szigetére. Egy horvát leírás szerint itt van a Földközi-tenger egyetlen barát fóka populációja, de akkor erről még nem tudtam. Balról kerültük a Palmizana-szigeteket majd Vist, 40 km megtétele után délben horgonyoztunk le a barlangtól nyugatra eső öbölben. Két kis motoros hajó vitte innen a vendégeket a barlangba mindössze húsz kunáért, de délben becsukták a boltot. A dél-délkeleti fekvésű barlang fényviszonyai ezt még nem indokolták, valószínű, az egyre élénkebb jugó által keltett hullámzás zavarta őket.
A záróráról mi még semmit sem tudtunk, Tibor a csónakkal kivitte az első transzportot a kis mólóhoz, majd jött vissza a többiekért. – Te, ez a Hajni félelmetes!- ezek voltak az első szavai. – Útközben szétesett az egyik evezőm, valami bütyök kihullott belőle. Amíg nézegettem, hogy most mi lesz, megtalálta a kihullott alkatrészeket, kikapta a kezemből s egy pillanat alatt összerakta a ketté hullott nyelet. – Tibor, ha nem vigyázunk, holnaptól ő lesz a főnök – nevettünk a dolgon.
A motorosokkal tehát nem volt szerencsénk, ezért visszamentünk a barlang elé saját hajóval. Tibor vállalta, hogy beevez a jelentkezőkkel, de a nagy hullámzás miatt nem volt valami bizalomgerjesztő a dolog. Őt viszont nem akartam lebeszélni, ha már eddig eljöttünk. Mivel alattunk volt vagy negyven méter, addig járó motorral próbáltam egyhelyben tartani a hajót. Lelkendezve jött vissza. Volt már a capri-szigeti barlangban is, ezért szerettem volna tudni, hogy melyik szebb. A barlang nem a szűk bejárati csatornán át kapja a fényt, hanem egy víz alatti nyíláson. A fényviszonyok még jók voltak. Elmondása szerint a terem valamivel kisebb olasz társánál, de a fények sokkal szebbek. Legközelebb én sem fogom kihagyni.
Lissa
Előttünk volt még az egész délután, ezért volt időnk arra, hogy a szomszédos Vis-sziget hasonló nevű városába vitorlázzunk. A volt hadikikötő környéke híres tengeri csaták színhelye…- írtam előző beszámolómban. Vis – a régi Lissa – biztonságos kikötője, mediterrán panorámája és hangulata kihagyhatatlan számomra. Mivel a partfalnál már nem volt hely, a tágas belső öbölben dobtunk horgonyt anélkül, hogy zavartuk volna a kompot vagy szomszédainkat. Mindössze 50 kunát kértek a horgonyzásért, vizet meg másnap kaptunk a parti benzinkútnál. Most mindenesetre ismét csónakkal gyakoroltuk a hajó elhagyást.
Kevés jobb dolog van annál, mint amikor az ember ismeretlen, de barátságos helyeket fedezhet fel útitársaival. Belevetettük magunkat a langyos éjszakába, nem kapkodtuk el a lefekvést.
Másnap pihenés, fürdés a közeli strandon. A római színház maradványait sajnos most sem tudtam megnézni, mert a temetői kolostor, amelynek az alagsorában van, sajnos egész délelőtt zárva volt. A déli misztrállal indultunk tovább.
Solta-sziget
Aznap Solta szigetén, Necsujam falu előtt éjszakáztunk. Ezt a többágú, biztonságos lagúnát már régóta csak “Szvetana öblének” hívom. Egy barátommal pár éve – Trogirból jövet – itt ijesztegettük a halászokat 470-esünkkel, amely kisebb volt a csónakjaiknál. Szvetanának, a szép büféslánynak viszont nagyon tetszett, így könnyen összebarátkoztunk. Soltát már a többiek is nagyon várták, mert a délutáni kellemes misztrál estefelé északiasabb, erősebb lett, de kíváncsiak voltak Szvetanára is, tényleg olyan csinos-e, mint ahogy ecseteltem. Nem volt szerencsénk. A lány helyett barátnője dolgozott a büfében, de az Union sör épp olyan finom volt, mint annak idején. A visihez hasonlóan a necsujami strand is aprókavicsos, a partra pedig valószínű Bracsról hozták a vörösses, durvább homokot. A vitorlázók szempontjából fontos, hogy mindkét strandon édesvizes zuhanyzók vannak, így fürdés után nem a hajó víztartályait apasztjuk.
Délután a hvar-szigeti Starigrad felé vettük az irányt. A Spliti-kaput elhagyva kikerültünk Solta takarásából. Szélsebességmérőnk mutatója folyamatosan 50km/h feletti szelet jelzett amit északnyugati iránya miatt hívhatnék ugyan misztrálnak, de ereje miatt talán nem. Szerda volt, most már mindenki hozzászokott a hajóhoz. -Végre vitorlázunk!- mondták vidáman, pedig az időjárásra eddig sem panaszkodhattunk. Hajni és Tibor kétméteres hullámokban egyensúlyoztak a fedélzeten, kötözték a puffereket a korlátra, készülve a kikötésre. Eddig Dani volt a széljelzőm. Csak akkor jött fel a kuckójából, ha nagyon dőlt a hajó, de most már őt sem zavarta semmi. Teljes vitorlázattal, 7,5 csomóval hasítottunk célunk felé hátunkban a széllel és a lenyugvó nappal. Feledhetetlen pillanatok voltak.
Starigrad
Így közelítettük meg Hvar egyik hasadékát. Éjszakára még nem terveztem Starigrádot, de kedvenc kikötőm, Stiniva rövid mólója foglalt volt, fordulnunk kellett. A város előtti hosszú, közel tíz kilométeres öbölbe akadálytalanul gördültek be a nagy hullámok. Sötétedett, bevontuk a vitorlákat és a hátralévő egy órát biztonságosan, szinte lépésben, motorral tettük meg. Térképeink jók voltak, mégis meglepett bennünket, mikor mélységmérőnk 20-25 méterről hirtelen 4,5 métert jelzett és csökkent! Azonnal megálltam, majd kis tétovázás után visszafordultam. Elő a térképet! Zátonyt nem jelez, valahogy a többiek is bementek, hisz láttuk a kikötő fényeit. Ismét vissza. Az alig ötven méterre leszűkülő öböl középvonalában bearaszoltunk a kivilágított főtérre. A csatorna egyik oldalán farral kikötött hajók, a másikon csónakok sorakoztak. Középen egy sorban sorakoztak a később érkezők, itt találtunk mi is helyet magunknak. Félkörben pedig a fényárban úszó városka. Fáradtak voltunk, a sétát másnapra halasztottuk.
Starigrad nevéhez méltóan már első látásra egy ódon múzeumváros hangulatát kelti, de alig hasonlít Dalmácia többi városára. Alapítása a görögökhöz kapcsolódik, Pharosz néven alapítottak itt kolóniát, elsők között a szigetvilágban. Az évszázadok során állandó harcot vívott a feltörekvő Hvarral a fővárosi jogokért de valószínű fekvése, kissé eldugott volta miatt idővel alulmaradt.
Élmény volt csatangolni romantikus utcácskáiban, az ablakokban rengeteg a színes virág, vagy csak úgy omlik le a kőfalakról. Igazi csemege a Hektorovics-palota belső udvara halastavával, kertjével, múzeumának képtára vagy a dóm. A város építészete inkább a célszerűséget, mint a hivalkodást sugallja. Persze Velence hatása sem elhanyagolható, de itt éreztem először igazán a horvát jelenlétet. Ha város, akkor Starigrad, ha halászfalu, akkor Murter. Megyünk majd oda is.
Most mindenesetre elfoglaltunk még egy olcsónak tűnő szupermarketet, sikerült végre Proseket is kapnunk, ami a környék talán legfinomabb fűszeres bora. Dél körül indultunk a közeli Jelsa felé.
Jelsa – Félálomban
Szépség, nyugalom, béke, biztonságos kikötő. Volt időnk fürdésre, kagylógyűjtésre a Soline (Napfény)-öbölben, majd beálltunk a kikötő északi mólójához. Szinte a pizzériában szálltunk ki, ahol a séta után nagyon barátságos árakon vacsoráztunk. Pénztárcánk kímélése céljából visszamentünk a Soline (Napfény)-öbölbe vacsorázni. Az északi félsziget takarásában horgonyoztunk le öt-hat méteres vízben, mögénk kicsit később egy 60 lábas angol csodahajó állt be.
A bóra ismét este nyolckor támadt. A hely kiváló volt, de a biztonság kedvéért éjfélig fennmaradtam őrségben, nem szerettem volna rácsúszni az angolokra. Lenn mindenki az igazak álmát aludta, pedig a csapágyas szélkerék hangját az árbóc erős zúgássá fokozta.
Lefeküdtem, de hallom, hogy a horgonylánc rövid időközönként éktelenül kattog, ahogy a szél rángatja a hajót. Esti érkezésünkkor Hajni volt a horgonyfelelős, felébresztettem, hogy világítson, nézzük meg, minden rendben van-e elől. Bár ne tettem volna!
– Mert te csak nyugodtan alszol, jobban is figyelhettél volna…! – valami ilyesmiket vágott a fejemhez, de már jött is a lámpával. Annyira meglepődtem, hogy nem is magyarázkodtam.
Csak rá kellett a szerkezetre húzni a csörlőkarral, és rendben is volt minden. Jó ideig nem tudtam elaludni, nagyon bántott a dolog. Fenn vagyok majdnem egész éjjel, s ezt kapom! Reggel panaszkodom Tibornak, aki jól kinevetett. – Te, hát tudod, hogy Hajni, amíg meg nem issza a kávéját, azt sem tudja, hogy hol van!
Igaza volt. Amint felébredt, kezébe nyomtuk a kávét, megitta, majd elmondtam neki a történteket. Semmire nem emlékezett.
Bóra
Péntek reggel volt, a szél ereje nem csökkent, bereffelt nagyvitorlával indultunk hazafelé. A félsziget takarásából kiérve szembe találtuk magunkat az erős szél által keltett rövid, meredek hullámokkal, amelyek most keresztezték a Hvar-csatornát. Az öböl szájában szemből másztuk meg őket, amikor közéjük zuhantunk, fényképeztük a két oldalról felcsapó habokat. Aztán negyedszélbe fordultunk, hogy a szemközti Bracs-szigetet kerülve majd ráállunk a spliti irányra.
A hajóhoz viharvitorlát nem kaptunk. A nagyvitorla maradék négy-öt négyzetméterét nem akartam elszaggatni, megkértem Tiborékat, hogy tekerjék be teljesen. Legalább ötször fordultam szélbe, mire azt a kevés vásznat biztonságosan be tudták csörlőzni az árbócba. Mert az egyébként tökéletes motor most gyengének bizonyult. A hetven kilométer feletti szél állandóan lelökte a hajót a hullámokról.
Bóra esetén a vitorlás irodalom nem javasolja a szél felőli part megközelítését. A hegyoldalról – jelen esetben Bracs hegyeiről – lezúduló szél begyorsul, ott a legerősebb. Ez igaz, viszont mi vitorla nélkül is megdőlve bukdácsoltunk a másfél méteres hullámokban. Mikor láttam, hogy egy kirándulóhajó a bracsi oldalt választja, azonnal követtem a példáját. Inkább vállaltuk az erősebb szelet a parttól ötszáz méterre simább vízen, mint odakinn zötykölődjünk.
A bórát még a fényképeken sem lehet eltéveszteni. Az addig sötétkék tengert a heves szélrohamok felkorbácsolják, és a tűző napsütés óriási foltokban ezüstössé varázsolja a felszínt. Ezt a káprázatot kár lett volna kihagyni.
Bracs nyugati végében, a Milna előtti nagy öbölben pihentünk meg egy ebéd erejéig. Közben vitorlázhatóvá gyengült a szél, a szélrózsa minden irányából vitorlások tűntek fel. Bújtak elő Solta és Bracs védett öbleiből, jöttek Trogir felől, vagy át a Spliti-kapun. A Split előtti húsz kilométer átmérőjű öböl megtelt hajókkal, s megkezdődött a verseny. A “célszalag” a kikötő benzinkútjánál volt, ugyanis másnap reggel a hajókat tele tankkal kellett leadni. Nem mi voltunk az utolsók.
Split
Kora délután horgonyoztunk le a Diocletianus-palota előtt. Split Dalmácia központja, az ország legnagyobb kikötője, közúti és vasúti csomópont…
De ha csak ez az egy épülete lenne, akkor is messze földről csodájára járnának az emberek. Diocletianus császár öreg korára építtette magának isz. 300 körül görög mesterekkel ezt az épületóriást. Az átlag 190x190m alapterületen fekvő, 16-21m magas, 2m falvastagságú palotában található mauzóleuma is, melyet a VII.sz.-tól székesegyházzá alakítottak át. Mivel az épületegyüttes az elmúlt több mint másfél évezredben állandó használatban volt -szinte egy kis város épült a belsejébe- , ezért csodálatos épségben maradt meg. A görög, római, reneszánsz és legújabbkori művészetek tárháza felbecsülhetetlen értékű műalkotásokkal és nem utolsósorban számos magyar történelmi vonatkozással.
Állunk a korintoszi oszlopokkal övezett előcsarnokban, körülöttünk áramlik a tömeg. Előttünk a dóm bejárata, felette egy kis kőkoporsó, ami a tatárok elől menekülő IV. Béla két kislányának földi maradványait rejti. Megsimogathatjuk a császár által Egyiptomból idehozatott ébenfekete szfinkszet, majd felkapaszkodunk a harangtoronyba, s eláll a lélegzetünk a látványtól.
Vitorlásunk ott ring alattunk, ahová talán az öreg császár gályáját is köthették egykor. A délutáni napfényben térkép nélkül is láthatjuk bejárt útvonalunkat: Soltát, Bracsot, távolabb Hvar sötét tömbjét, még beljebb, kicsit jobbra, pedig mint ha Vis kupolája úszna a kéklő párában. Lopva oldalra pillantok, már fürkészem a Trogir-Sibenik felé eső szigetvilágot. Sajnálom, hogy oda holnap nem jöhetnek velem.
Folyt.köv.
Győrffy Gyula
+36209641-562
Győrffy Gyula további írásai az Útikalauzban
•
Ha érdekesnek találta, egy lájkkal vagy megosztással ajánlja másnak is!
Iratkozzon fel a Utikalauz.hu hírlevelére, hogy ne maradjon le semmiről! A feliratkozással hozzájárul adatainak a hírlevél küldéséhez szükséges kezeléséhez.(Adatvédelmi szabályzatunkat itt olvashatja)