Györgyi Gábor: Adria – Alpok kerékpártúra – 1999

Györgyi Gábor: Adria – Alpok kerékpártúra – 1999.VIII.12-23.
(Horvátország- Szlovénia – Olaszország – Ausztria)

Ahogy már év elején elterveztem, 1999-ben, immár ötödik Tátra túrám után egy másik csomagos-túrára is készültem. Mivel korábban Szlovákián és Lengyelországon kívül csak Szlovéniában és Ausztriában kerekeztem, első teljesen egyedüli csomagos túrámat nem szándékoztam nagyon messzire tervezni: Az Alpokra vagy az Adriára gondoltam. Hogy pár napot a közeli – jobbára ismert – tájakon megspóroljak, vonattal terveztem indulni. Figyelembe véve az árakat (csupán a személyjegy Innsbruckig 13140 Ft lett volna; amiből három napot is el lehetett tölteni külföldön) és azt, hogy hová juthatok el átszállás nélkül kerékpárt szállítva, végül két útvonal maradt lehetőségnek: a magyar határig utazva, onnan egy szép ausztriai kerekezés, vagy szintén a határtól, illetve Zágrábtól egy szép szlovéniai (természetesen az Adria érintésével) és ausztriai befejezésű túra. Velence és a Garda-tó is nagyon csábított, de oda következő évi túrát terveztem, a Dolomitokkal megfűszerezve.
Az előbbi jobban megfogott, a tenger különösen csábított: “kerékpárral a tengerpartra” – jól hangzott.
Krakkót is útba ejtő Tátra-túrámról július 23-án érkeztem haza. Pár hétnyi pihenő, majd túrázgatás után augusztus első hetének végén már az Adria- túrára való szükséges cuccokat szereztem be, ezúttal a biztonság kedvéért új külsőt is vettem.
A Tátra-túra tapasztalataival a hátam mögött nem okozott gondot a cuccok összepakolása. Ezúttal két apróság miatt optimistábban vártam a túrát: esőnadrágomnak köszönhetően egyel kevesebb hosszú nadrágot kellett vinnem, továbbá szerelőcuccaim közül is csak a feltétlen szükségeseket pakoltam be, a szükségtelen imbiszkulcsokat mellőztem. Mivel túratárs nélkül vágtam neki az 1800 km-esre tervezett 13 napos túrának senkivel nem kellett versenyeznem, úgy mentem ahogy akartam, így feltétlenül rögzítettem, hogy rossz minőségű utakon semmi esetre sem fogok sietni, lassabb tempóval fogom a kereket óvni.
A napi kilométerek végső vázlatos beosztása már áprilisban elkészült, ám Velence kihagyása és egyéb kisebb módosítások végül oda vezetett, hogy a rendelkezésre álló 13 napból még egy esőnapra is maradt idő. Mint utóbb kiderült az időbeosztás legjobb húzása ez a betervezett esőnap, tartaléknap volt.
Az útvonalterv így festett:
Aug. 12, csütörtök: Nagykanizsa – országhatár (25) – Cakovec (51)- Varazdin – Lepoglava – Zabok = 140 km
Aug. 13, péntek: Zabok – Zágráb (40) – Karlovac (97) – Vrbvsko (142) – Ravna Gora = 160 km
Aug. 14, szombat: Ravna Gora – Bakar – Rijeka (73) – Lovran – Pazin = 151 km
Aug. 15, vasárnap: Pazin – Vrsar – Umag = 83 km + fürdés
Aug. 16, hétfő: Umag – Trieszt (48) – Monfalcone (80) – Cividale (119) – Kobarid – Zaga = 160 km
Aug. 17, kedd: CSOMAG NÉLKÜLI TÚRA: Vrsic hágó, Mngart hegyiút (?)
Aug. 18, szerda: Zaga – Tarvisio (40) – Bled (95) – Bohinj = 126 km
Aug. 19, csütörtök: kirándulás / esőnap / tartalék nap
Aug. 20, péntek: Bohinj – Bled – Kamnik (83) – Ljubno – Luce = 130 km
Aug. 21, szombat: Luce – Logarska dolina – Mozirje (67)- Velenje – Dravograd (117) – Radlje – Deutschlandsberg = 164 km
Aug.22, vasárnap: FIS RSC RADMARATHON = 160 km
Aug. 23, hétfő : Deutschlandsberg – Graz – Gleisdorf – Rábafüzes – Körmend = 149 km
Aug. 24, kedd: esetleges bringázás a Balatonig, majd vonattal haza.

Az 1999. évi Adria – Alpok túra útvonala

1999.VIII.12, csütörtök
1.nap: Letenye – Zágráb

Első napra Nagykanizsáig tartó vonatozás és utána – kedv szerint – 100-140 km tekerés várt rám. A vonat 7:06-as indulása a nyári szabadság ellenére is korai óracsörgést jelentett. Kerékpárom fővárosi utakon való kímélése érdekéven többnyire tömegközlekedéssel próbáltam a Déli pályaudvarra eljutni; csak a Margit körúton ültem nyeregbe. A vonaton 4 és fél órás – 260 km-es utazás várt rám. A napkelte erősödő fényeiben hagytuk el – a bringa és én – a fővárost.
Kezdeti újságolvasást követően egy kisebb cserkész társaság egyik tagjával beszélgettem eddigi kerékpártúráinkról, illetve aktuális túratervünkről. Egymás lesegítése után az egyik fiúnak kölcsönadtam a pumpám tömlőjét, majd segítségnyújtást követően nekivágtam 13 naposnak szánt Adria-Alpok túrám első, 120-140 km-esre tervezett napjának. Órám 11:32 -t mutatott.
Sajnos az égboltot borító vékony felhők miatt bár rövidnadrágban, de pulcsiban kezdtem meg az órányi tekerésre levő horvát határig tartó kerekezést. Más út híján a főúton pedáloztam Letenye felé. Eddig még nem jártam Nagykanizsa környékén, így jobban figyeltem a tájra: az első tíz kilométeren többnyire sík, csak kisebb dombocskák által kísért úton haladtam; többször is útépítés miatt felállított lámpáknál kellett várakozni. Letenye előtt gyenge szitáló esőt kaptam, de szerencsére nem tartott sokáig, így még az esőkabátot sem kellett elővennem. Letenyén, mint utolsó magyar településen estig hátra levő étkezéseimre 6 zsömlét és 2 konzervet, más rövid megállásaimra mézespuszedlit vettem.
12:52-kor a magyar-horvát határra érkeztem. Pecséttel az útlevelemben idegen földre léptem. A következő “megállónak” Cakovecet terveztem. Két éve, 1997-ben már jártam a környéken: akkor nem kelet, hanem észak felől kerekeztem e városig. A távolban halványan feltűnt hegyeket már az alakjukról felismertem. Két éve, két napnyi, a kisebb magyar hegyek (Bakony) és dombok közt megtett út után kiéhezve néztem a hegyeket, már alig vártam hasonlóakat, meg is jegyeztem :”Szóval ilyen hegyek emelkednek Zágráb felé.” Ezúttal már e hegyek közé vezetett az utam. A felhőket figyelve optimistán hajtottam előbb nyugat felé és vártam a Varazdin – dél – felé fordulást, mert úgy tűnt arrafelé napsütésben lehet részem. A határt elhagyva az út meglepőmód egy autópályába torkollott, ahonnan a Cakovec és Varazdin feliratokat követve nagy nehezen sikerült mellékútra tértem. Félve pedáloztam a teljesen sík földek közt, attól tartottam nagy kitérőt kell tennem. Egy-két kilométer múltán, mikor kamionokkal is találkoztam – a térképet böngészve – állapítottam meg, hogy valójában az autópálya előtti idők főútján haladtam: minőségével nem is volt gondom, a foltozások jók voltak. Cakovecre már úgy érkeztem, hogy első utam a két évvel ezelőtt könnyedén – ezúttal többedszeri keresésre megtalált várhoz vezetett: padon ülve, kényelmesen szándékoztam megebédelni.
Varazdin felé kerekezve számításaim szerint kisütött a Nap, szép, kellemes túrázóidő lett, a kedvező szélben frissen forgattam a pedálokat, szoktam a csomagot. Számomra ismeretlen úton haladtam. Varazdin előtt kereszteztem a Drávát és 10 napra el is búcsúztam tőle, mire legközelebb ismét áthajtottam rajta már szinte megkerültem egész Szlovéniát. Varazdinban egy csöndes főutcán finom péksüteményt vettem, majd a picike – egy-két házától szép – főtérre hajtottam. Vékony mezben hagytam el a várost. Mind közelebbről vizsgálhattam az Ivaneci hegység 800-1000 m magas hegyeit, már messziről feltűnt az egyiken magasodó kilátó, illetve egy 400 m magas gömbölyded hegyen csillogó kápolna. Fél óra pedálozás után két kisebb emelkedővel egy buckasoron átbukva közvetlenül a hegysor lábához értem. Ivanec előtt és utána is teljesen sík úton pedálozhattam. A térképet nézve meglepett, hogy a “völgy” északi oldalán magasodó, kevésbé szép hegyek már a szlovén országhatárt jelentik. Egészen Lepoglaváig nagyon jó, 25-28 km/ó-s tempóval haladtam, a várost követően kíváncsian – tájképi szépség reményében vártam az 5 km-esre saccolt emelkedőt. Mivel ezúttal csak a Júliai Alpokról rendelkeztem turistatérképpel, így csak tippelni tudtam a hágócska magasságára: 400 m. Lepoglavát – ahol frissességem miatt végül mégsem álltam meg – követően lankás úton egyre inkább egy kőbánya felé haladtam; kifejezetten ipari telep volt, nem ám olyan, mint Szlovákiában Poprád előtt.
További 3 km-en át vasúti sínek mellett, kifejezetten csúnya völgyben vezetett az út, alig emelkedett. A komolyabb próbatétel a vasút végétől, Nová Globulinectől kezdődött. 2-3 km hosszú emelkedőn, szerpentineken haladva mind jobban kimásztam a völgyből és a tetőről közeli kilátást kaptam a hegységre: előrefelé már alacsonyabb dombocskák és elnyúló vékony felhőréteg várt rám. A 8 %-os emelkedőt követően fékeim erejét felmérve a lejtőn csak nagyon óvatosan ereszkedtem le. 40 km/ó fölé alig-alig gyorsultam. Pár kilométeres gurulás után művelt dombocskák, szőlősorok közt már fölfelé hajtottam. A következő, rosszabb minőségű, erdőben kezdődő lejtőn falusi gyerekek kezdtek versenyezni, azonban az erdőből kiérve hamar elhagytam őket. A Semnica patak völgyébe érkezve hosszú, lankás gurulás várt rám. A hátszélnek és a lankás lejtőnek köszönhetően nagyon élveztem a gyors haladást. A hegyek közt, valamint a lankás lejtőn annyira felvettem a ritmust, hogy a továbbiakban sem hiányzott a pihenés, így még nem éreztem aktuálisnak az éjszakázás helyszínének eldöntését sem. Úgy gondoltam, amíg kedvem van, tekerek. Sajnos lendületemet az autópálya mellett vezető mellékút rossz minősége kissé visszavetette. A hosszú, 13 napos túrának úgy vágtam neki, hogy bár többször is napi 140-160 km-eket terveztem, a rossz minőségű szakaszokon semmiképp sem akartam sietni. A túra problémamentes befejezésének alapfeltétele volt a kerék, így rosszabb minőségű útszakaszokon sebességem – nem nagy örömmel – akár 18-20 km/ó-ra is visszavettem.
Zaboktól kezdve – örülve az ismét jó és szinte forgalommentes útnak – nem igényeltem pihenést. A 60 km-rel a hátam mögött Varazdin óta alig pihentem. Miután órám 7 órát mutatott, de nem éreztem az éjszakázóhely megkeresésének hiányát, egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy eljussak Zágrábig, ahol feltétlenül találok – magánháznál lényegesen olcsóbb – kempinget. Továbbra is dél felé, a vékony felhőzet miatt szürkés időben jó tempóval kerekeztem. Már-már kezdtem megszokni az autósok toleranciájának hiányát: miután szinte 10 percenként rám dudáltak, mind több autó közeledtekor közvetlenül az út legszélére kormányoztam csomagjaim miatt széles kerékpáromat, majd a jármű elhaladását követően vissza a sáv harmadához, ahol jobb minőségű volt. A vártnál valamivel később kereszteztem az autópályát, ahol végre már a zágrábi üdvözlőtáblák is feltűntek: “Üdvözöljük Zágrábban”
A vártnak megfelelően 1/2 8 tájban érkeztem Zágráb első házai közé, a teljesen egyenesen, a hegyek lábánál haladó 2*3 sávos utat villamossínek kísérték. Jó pár kilométeren át semmi változás nem történt a külváros jellegét illetően: zöldövezeti házak követték egymást. 8 óra tájban, csaknem 10 km kerekezést követően mind több 5-10 szintes épület, toronyház tűnt fel, közeledtem a belváros felé – gondoltam. A teherpályaudvart elhagyva angolul kérdezősködtem. A város szélén, 2*3 sávos úton haadva, végül harmadik információforrásom jó hírrel szolgált: “Csak menjen egyenesen 2-3 km-t az úton, nem lehet eltéveszteni, mert belevezet a hídba, amellett pedig a keresett kempinget is megtalálja.” Az estére való tekintettel jó éjszakát kívánva búcsúzott el. Teljesen feldobva pedáloztam, keltem át a Száván és követtem az utasítását. Újabb útbaigazítóm, már kezével tudta mutatni, hogy az autópálya túlfelén megtalálom a kempinget, azonban míg nagy nehezen, kerülve átkeltem az autópályán újabb 10 percbe telt. A sztráda széli kemping és a szálloda recepciójánál sok edzőtáborozó afrikait kellett kivárnom, mire sorra kerültem és kifizethettem a 48 Kunát (kb. 1680 Ft) az egy éjszakányi kempingezésért. Odakint hiába kerestem a kemping, a sátrak, lakókocsik nyomait, csak egy parkolót találtam, mígnem a kapuőr megmutatta, hogy melyik út vezet a bejárathoz.
Sátram a mosdó és lámpa közelében vertem fel, figyelve arra, hogy az esetleges esővíz kifolyjon a sátor alól. A kerékpár lezárását követő adatösszeírás során derült ki, hogy Zágráb első házaitól 30 km-es kerékpározás, tekergés vezetett a kempingig. Nagy város ez a Zágráb ! Másnap az is kiderült, hogy a megtalált kemping talán éppen a várostól legtávolabbi, hiszen közvetlen a körgyűrű mellé telepedett. Bár későre járt, a sátor falain belül a megérkezés örömével jóízű vacsorával és meleg zuhannyal zártam a napot. 11 órai lefekvésemkor azzal a megnyugtató érzéssel aludhattam el, hogy másnapra – köszönhetően az e napi 193 km-nek – a 150-160 km helyett csak 120 km várt rám.

Napi távolság: 193,58 km
Napi szintemelkedés: 350 m

1999.VIII.13; péntek
2.nap: Zágráb – Skrad

Az éjjel érkezett frontból eleredt esőre bár 1/2 2-kor felébredtem, mégis jót aludtam. Bár éjjel felébredtem 8 órakor kipihenten arra ébredtem, hogy elállt az eső. A világosodó felhők reményt keltettek bennem. Mivel nem akartam elsietni az indulást, nem akartam csurromvizesen elrakni a sátrat, nem kapkodtam el az indulást. Az eső miatt lemondtam róla, hogy 20 km-rel többet hajtva egészen a Lokve-tóig kerekezzek.
Mivel 9-kor már a szemerkélés is elállt, reggeli után gyorsan összepakoltam. Életemben talán most sátraztam – és így, cuccoltam össze – először egyedül. 5 év tátrai tapasztalatszerzés után reméltem, hogy elboldogulok a sátorállítás minden nehézségével. Élveztem, ahogy este is, de reggel is gyors mozdulatokkal pillanatok alatt kihúztam a cövekeket, összehajtogattam a felső “tetőt”, kihúztam és összecsuktam a két merevítő-rudat, majd végül összegöngyöltem a sátrat. 1/4 11-kor, ismét felpakolva 20 kg-os cuccommal, Zágráb felé indulva második napomnak kezdtem neki.
Keresgélés nélkül hamar rátaláltam a városból kivezető, helyes útra, ám előbb Zágrábot is meg akartam tekinteni. 5 km autóúton való pedálozást követően a Száva mellől a hídra fordultam. Rövid macsakaköves szakaszt követően a centrum táblát követve villamos kísérte főútra fordultam. Sajnos a villamos sínek közt nem mertem menni, az autók és a villamos közt pedig veszélyesnek tűnt, így hol az úton, hol a járdán pedáloztam. Körutak többszöri keresztezése után mind több szép épület, toronyház mellett hajtottam el, mígnem ki nem lyukadtam egy sétálóutcán. Végre a belvárosban találtam magam. Abban a hitben, hogy megtaláltam a legfőbb sétálóutcát, a kerékpárt “sétáltatva” nézelődtem, ismerkedtem Zágrábbal. Rövid sétát követően egy öt fős férfiakból álló társaság szólított meg angolul. Kerékpártúrámról, csomagom súlyáról, az útvonalról és a napi megtett távolságokról érdeklődtek, majd meg is mondták érdeklődésük okát: egy Amerikai Kerékpáros Klub tagjai ők. Széles mosollyal, feldobva búcsúztam el tőlük.
Rövid sétát követően nagy térre, a főtérre érkeztem: a díszburkolatú tér egyik sarkában szobor, a nemrég még szitáló eső ellenére rengeteg ember ment dolgára. A tér közepén villamos közlekedett, a szembülső házak mögött pedig egy híresnek tűnő templom emelkedett. A tér folytatásában nagy, híres üzletek, sportboltok, Music Store-ok, vendéglátóegységek sorakoztak. Tudtam, hogy Zágráb megismerése a tér környékének megismerését jelenti. Először a szembülső templomot kerestem fel: utam során a hegyoldalba kellett felsétálni, ahonnan ajándékboltok sorában találtam magam. A templom után a szintén hegyoldalban megpillantott díszes tetejű másik templom felkeresésére indultam; több utcácskányi bolyongás után egy meredek utcán végre feljutottam a magaslatra, talán az óvárosba. Keresgélésem végül eredményre vezetett, mert nem csak a díszes tetejű templomot, de egy szép kilátóhelyet is találtam, ahonnan föntről nézhettem le a városra.
A Nap néha már bujkálni kezdett, bíztam benne, hogy mire elhagyom a várost, felmelegszik. A főtérre visszatérve, a már ismert főútra fordulva nekivágtam napi kilométeradagomnak. 13 órakor értem Luckóba, ahol annak örömére, hogy e várostól kezdve már nem kellett az elágazásokat, táblákat figyelnem, kis pihenőt tartottam. Az egy óra kerekezésre fekvő Jastrebarsko felé egy 700-900 m magas hegység lábánál, másik oldalról lapos síkság által kísérve félig oldalszélben tekertem. Az első 5-6 kilométert követően – mint alig vártam – az út egy 2 km-es emelkedőt követően délnyugat felé tört meg, így jobban érvényesült a szél támogatása. Jastrobarskoig az út jellemzően sík volt, kis emelkedők tették változatossá. Sajnos meg kellett tapasztalnom, hogy a magyar helyzethez hasonlóan mit eredményeznek a magas autópályadíjak: nem csekély számú teherautó, kamion dübörgött el mellettem, figyelemmel, a forgalomra koncentrálva kellett hajtanom. Sajnos hiába múlt az idő, 14 óra tájban is még fölül garbópulcsiban tekertem, hiszen a hőmérséklet 22-23 fok körül lehetett, a Nap csak nem akart kisütni. Sehogy sem közeledett felém a nyugat felé látott kék ég; úgy éreztem vele párhuzamosan haladok, így Karlovacig nem is remélhettem javulást.
Jastrobarskón (14:37), visszaesett hangulatom miatt úgy döntöttem: nincs mese, enni kell, az majd meghozza a kedvet, erőt. Ebéd után tele hassal, a hegyektől távolabb szinte teljesen sík úton pedáloztam Karlovac felé. Útközben már azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon meddig juthatok el. Az egész délelőttöt igénybevevő zágrábi városnézés után úgy ültem nyeregbe, hogy tudtam, hogy este 7-8 előtt biztosan nem érek célba. 16:37-kor értem Karlovacba és idő híján mindössze a vár megtekintésére voltam kíváncsi. Két kilométer pedálozás után sem találva megfelelő, zavartalan rálátást a várra, bosszúsan hagytam el a néhány éve még háború sújtotta várost. A Rijekába vezető főútra fordulva újabb csapás ért, a város mellett véget ért autópálya forgalmának nagy része – mint rájöttem – péntek este lévén az Adriai tengert vette célba. Nagyon bosszús lettem: az előbb a belváros rossz útja, most az estig tartó “balatoni” forgalomban való tekerés keserített el.
A várost többszöri rendőri forgalomirányítás közepette emelkedőn hagytam el. Duga Resáig még jellemzően megfelelően széles útpadkán tekerhettem, az út alig emelkedett. A város melletti elágazásnál, ahol még utoljára remélhettem, hogy a forgalom egy része Rijeka helyett a délebbi szigeteket választja, sajnos az autók csekély hányada kanyarodott le. Folyamatos – szinte összefüggő – kocsisor vágott neki e délután az Adriának, akárcsak nálunk a Dunakanyarba. Az elágazást követően 1-2 km-es közepesen meredek emelkedő jelezte, hogy a Dínári-hegység területére érkeztem. Várakozásaimmal ellentétben a következő kilométereken emelkedők és lejtők váltották egymást; az út hosszú távon, 20-30 km alatt érte el a 3-400 m-es magasságot. A Dobra patakot követő 5 km-es hullámvasutat követően már a szlovén határ közvetlen közelében pedáloztam. Az erdők és hegyi mezők alkotta táj valami okból az Aggteleki-karsztot idézte.
Vukova Goricától az út 300 m magas fennsíkon haladt, de a terep hullámzása nem maradt alább, a távoli 1000 m-es hegyek már messziről feltűntek; úgy tűnt az út is arra vezet, ott már a Nap is sütött. Kissé megúnva már a hullámzást, a magas hegyek előtt Zdihovón, egy ház melletti padot megpillantva vacsorára szántam el magam. Jól esett a falatozás közben picit regenerálódni. 5 km határfolyó közeli pedálozást követően, Mocilétől hosszú egyenes emelkedő kezdődött. Visszaváltottam és energia által feltöltve jó erőben nyomtam a pedálokat, a nyugovóra készülő Nap éppen a szemembe sütött. A forgalom talán valamicskét már csökkent. 3 km pedálozást követően 5-600 m magasságban az út merőleges fordulatot vett és délnek fordult. A hegyoldalba tapadt útra sajnos már nem jutott fény, így kissé hűvös-érzetem lett, ezt a már kellemesebb, kevésbé meredek emelkedő kárpótolta. A naplemente utolsó fényeit és a kaptató mielőbbi végét remélve 20 km/ó-val tettem meg az utolsó kilométert. Lendületesen fordultam az eddig árnyékoló hegysor déli oldalába, ahonnan csodálatos panoráma nyílt a 300 m-rel lentebb, széles völgyben megbúvó Vrbovsko városra. A völgy túlsó felén utammal párhuzamosan 1000-1200 m magas hegysor emelkedett, oldalában egy-két felhőpamaccsal; a fantasztikus táj hamar elnyerte tetszésemet. Több percet is áldoztam rá, hogy szép naplementés fotókat készíthessek.
Eredetileg a 22 km-re fekvő skradi kempingben terveztem a sátrazást, azonban a délután folyamán már a közelebbi vrbovskói éjszakázást tűztem ki minimális célként. Még bő fél órai világosságot remélve Skradot vettem célba, bár a völgy szemközti felén felvetődött még a Ravna Gorai kemping neve is. A térkép azt sejtette, hogy a 22 km első 16 km-ét a völggyel párhuzamos hegyoldalban kell megtennem, az utána következő hatot pedig emelkedő patakvölgyben.
A Hajdinét követő két kilométeres emelkedő után 4-5 km-es gurulásnak örülhettem, majd gyors kulacstöltés után síkon róttam a kilométereket. A vasutat kisebb alagútban kereszteztem, amit sötét erdőben vezető út követett. A kevéske fény arra volt csak elég, hogy az út irányát kövessem, a szembülső autók fényei rövid időkre megvakítottak. Kissé zavarban éreztem magam, mert nem vettem elő a lámpákat, de ezt a közeli kemping miatti friss, gyors tempóval próbáltam ellensúlyozni. Bár nem láttam a kilométerórát, sebességem a kezdeti lankás kilométereken 20 km/ó fölött tudtam tartani. 2-3 km múltán az úton helybeli gyerekek tűntek fel és meg akartak állítani. Félve az esetleges kéregetéstől, vagy netán rablási szándéktól felgyorsítottam és elhúztam mellettük; többen rám is csaptak, megütötték a biciklit. Az emelkedő utolsó kilométerein a meredekségnek megfelelően fokozatosan lassultam: eleinte még 16-17 km/ó körül hajtottam, de végül a mind meredekebb úton az utolsó 2 km-re elfogyott a lendület és visszaváltva 12-14 km/ó-val pedáloztam. A tervezett 21 óra előtt 5 perccel érkeztem meg a kivilágított kisvárosba – mint másnap megláttam: hegyi üdülőhelyre – Skradba. A benzinkútnál és az étteremben szomorúan tudtam meg, hogy Skradban nincs kemping. Eléggé elfáradtam és késő is volt ahhoz, hogy továbbkerekezzek. Mint kiderült, panzió nem volt, a hotel pedig megtelt, így arra kértem engedélyt, hogy a benzinkút melletti apró füves területen felverhessem a sátram. A kedvező válasz után örömömben az étterembe mentem vacsorázni (az éjszakáért úgysem kellett fizetnem).
Bécsi szeletet rendeltem, de a saláta-rendeléssel sem fukarkodtam. Egy ilyen hűvös nap után – ahol épp az utolsó emelkedőn is megizzadtam – két teát kellett rendelnem, az teljesen rendbe hozott. Az étkezésért borravalóval 70 Kunát, azaz 2450 Ft-ot fizettem.
Vacsorát követően apró tennivalókkal megvártam a 22 órát, majd a benzinkút mellett – a kíváncsi szemek miatt gyors mozdulatokkal – hozzáláttam sátram felállításához. Bringámat a benzinkút melléképülete mögé a rácshoz zártam. Sátramba bújva korai alvásban reménykedtem, de a közelben dumáló, nevetgélő – és műveleteim kíváncsian figyelő srácok hangos beszéde mellett képtelenség volt elaludni. Hangoskodásuk nem csak, hogy felidegesített, de éjfél felé még kavicsokkal is elkezdték dobálni a sátram, amíg ki nem néztem rájuk. 1/2 1-kor végre elcsendesedtek, sikerült elaludnom, mindazonáltal kissé félve aludtam el, reméltem, hogy reggel is a helyén találom a bringámat.

Napi távolság : 146,98 km
Napi szintemelkedés 1200 m

1999.VIII.14, szombat
3.nap: Skrad – Porec

7 órakor, buszra várakozó emberek hangos zajára, beszédére ébredtem. Fejem a sátorból kidugva azt tapasztalhattam, hogy pára ülte meg a tájat; a fokozatosan erősödő Nap mind erősebben kezdte megvilágítani a sátram. Egyszer egy gyerekhangot és árnyékát láttam a sátor falára vetülni: körbejárva vizsgálta a sátrat. Idegesített, hogy mindenki a sátorra volt kíváncsi. Miután a buszt elment, kimerészkedtem a sátorból. A bicikli a helyén állt. A közeli zöldségesnél vettem a reggelihez paprikát, az útra banánt, majd a sátrammal szemközti domboldal tövébe egy ülőkének megfelelő betonra ültem, hogy hozzálássak első étkezésemhez. A kirándulótérképek, táblák, a szurdok táblán figyelő hatalmas hirdetése és a hotel alapján Skrad egy szép hegyi üdülőhelynek tűnt.
Sátorbontás közben mind több, völgyből érkező párafelhő úszott a Nap elé, meggátolva engem a klassz reggeli fotó elkészítésében. Az első párafelhők érkezését követően már a szemközti hegyet sem láthattam többé.
Korai indulásom (1/4 10) tudatában világosban történő sátorállításban gondolkodtam. Sajnos abbéli reményeim, hogy előző este egy emelkedő tetején fejeztem volna be a napi kerekezést – és gurulással kezdjem a napot -, azonnal elszálltak, amint az útra fordultam. Este nem láthattam, de továbbra is hegyi kaptató várt rám. Az első kilométert követően, miután a lábam már bemelegedett, a csodálatos, párás felhőcskék által díszített hegyekben is tudtam gyönyörködni. Még mindig jelentős forgalom jellemezte az utat. Pár, fennsíkon, karsztos mezőn megtett kilométert követően az út nyugatnak fordult. A Kupjak falu után megpillantott, Rijekába vezető főút leágazásának előjelző táblája azt jelentette, hogy szinte a teljes forgalom levált utamról; a továbbiakban már tényleg “szlovákiai”, csekély forgalom és hasonlóan meseszép, sőt azzal vetekedő táj, hegyek, fenyők, néhol sziklák kísérték utamat. Alig győztem betelni a látvánnyal, ujjongtam, nem is tűntek nehéznek az emelkedők, hiszen a nézelődés annyira lekötötte a figyelmemet. Tipikusan Szlovák paradicsomra jellemző, fenyők kísérte emelkedő végén meglepettem láttam a 847 m-es Velky Vodenjak hágót jelző táblát (10:05).
Fotózás után 7 perces gurulással érkeztem a hegyek közt megbúvó, csodálatos fekvésű Delnicére (1/4 11-1/2 11). A városkában – meglátva a “pekarna” táblát nem tudtam ellenállni a péksüteményeknek, emellett még fél kilo kenyeret, a szomszéd boltban pedig konzerveket vettem. Delnicét elhagyva a vasút mellett, síkon hajtottam pár kilométert, majd egy kisebb buckát követően a lokvei barlanghoz vezető leágazásnál vékonyra vetkőztem. Örültem, hogy az előző nap után végre igazi nyári időre ébredtem. Szebb időt nem is kívánhattam volna: mindössze egy-két bárányfelhő díszítette a valóban kék eget, a Nap melegen sütött, az erdők csodás színeikben pompáztak. A leágazásnál találkoztam egy ritka madárral, egy bringással; a túrán ez volt az első versenyző.
Az elkövetkezendő kilométereken kíváncsian vártam a térkép által jelzett tavat, amit én Lokve-tónak neveztem el. Arra nem számítottam, de nem is zavart, hogy a leágazástól kezdve 4-5 km-es emelkedőn kellett hajtanom. Szép, árnyas, lombos erdei úton haladtam és kíváncsian nézelődtem előrefelé a lombok közt, hátha megcsillan a várva-várt és gyönyörűnek remélt tó. Egy-két kilométert követően mind egyértelműbbé vált, hogy nem tóparti útra kellett számítanom, hanem egy tóra föntről nyíló kilátással kellett számolnom. Az emelkedőnek csaknem a tetején, egy parkoló következett: bár elsőre nem lehetett sejteni a szépséget, oldalába gurulva 2-3 méter szélességben – ahol fák nem takarták a kilátást – csodás panoráma nyílt a 200 m-rel lentebb fekvő, hegyekkel övezett csodás, duzzasztott tóra. Többszöri fényképezés után tovább folytattam a kapaszkodást. Az út gyenge fordulása után egy parkolóból újabb – ezúttal már teljesen zavartalan – kilátás nyílt a tóra. Meglepőmód a tó vízszintje fölött 1-2 m-es magasságig körbe a parton kopasz föld volt, utána kezdődött csak a fű, erdő. Azt gyanítottam, hogy nemrégiben leereszthették a tó vízét. A tavat elhagyva szép hegyoldali, hol napos, hol árnyas úton, lombos fák között többnyire szintben kerekeztem. A száraz erdők-mezők kísérte úton többször is tábla hívta fel a figyelmet a tűzgyújtás tilalmára. Néhol kinyílt az erdő és kisebb mezőket kereszteztem, ám a tengerre nyíló kilátást hiába reméltem, arra még várnom kellett. Alig volt forgalom. Az út egyes szakaszain 25-28 km/ó-val jól haladtam, mégis az idő előrehaladott állapota miatt (1/2 12) úgy döntöttem, Rijekáig – a tervezett talán szebb, Bakar felőli kerülőút helyett – inkább a rövidebb utat választom.
Érdekes visszagondolni, hogy a hegység eleje, a szlovén határ közeli folyótól, Skradon át, egészen a “Lokve-tóig” igazi Közép-Európai középhegység volt, míg Gornje Jelenje előtt és onnantól Rijekáig már igazi forró, száraz tengerparti: kiégett mezőkkel, más színekkel – hiányoztak az üde zöld mezők – a fák is sárgábbak voltak, a föld is vörösebb; minden kietlenebb. Ilyen kopár, mégis részben erdős kilométerek végén 11:52-kor Gornje Jelenjébe érkeztem, ami nem is egy falut, hanem magát a 881 m magas – szintén tábla jelezte – hágót jelentette. Az út egyenesen előre a közvetlenül Rijekába tartó 7 %-os lejtővel kezdett, míg balra a lejtő a Krk szigeti hídhoz vezetett. Mivel még a hágóból sem lehetett látni a tengert, kíváncsiságból 500 m-re letértem Krk felé: alig kezdtem begyorsulni, a kopár sziklák oldalában megpillantottam a tengert és örömömben felkiáltottam, ujjongtam.
Csodás, teljes kilátás nyílt a rijekai öbölre; több szép fotó és gyönyörködés után visszakapaszkodtam a hágóba. Fölfelé pedáloztam, mikor egy magyar rendszámú autó dudált rám, utasai pedig kezükkel integettek nekem, ekkor értettem meg az eddig rám dudáló autók egy részét: nem velem volt bajuk, csak üdvözöltek és jó utat kívántak.
Tipikus tengerparti, kopár tájon vezetett a 7%-os lejtő; hajtanom kellett, mert a 45 km/ó-s sebesség tartásához bizony pedálozni kellett. Menetközben nem sok kilátás nyílt a tengerre (!), bizonyára kevesebb, mint a másik úton, kárpótlásul viszont a hegyecskék szép formájában gyönyörködhettem. Szuper minőségű, széles úton suhantam, kerekeztem hosszú kilométereken át, néhol hosszú fékezéssel kellett megállnom, hogy jót fotózhassak. Csodás panorámát nyújtó hajtűkanyart követően kb. 250 m magasságban értem le az autópálya szintjére. A lejtő végén forróság fogadott, így vékonyra vetkőzve folytattam utam a kietlen, kiégett mezőn. Néhány kilométer múltán a mellékút foltozásai teljesen elszaporodtak, néhol bizony lassítanom kellett. Az 5 km-es döcögés az autópálya keresztezése után, egy kisebb emelkedőn ért véget, onnan egy települést követően már jobb úton távolodtam a hegyektől. Visszanézve a hegységre és az előtte fekvő településre, a kép már teljesen a tenger közelségét sugallta, a házak is a forróság figyelembevételével épültek.
Cavle után néhány kilométerrel hosszú egyenes lejtőn, az autópálya mellett robogtam lefelé, előttem csodásan látszott Rijeka városa. Egy balkanyart követően egy tengerbe tartó patakocska mellett vezető úton pedálozva úgy pillantottam meg ismét Rijekát és a tengert, mint a filmekben megoldják az attrakció bevezetését: 40-50 km/ó-val robogtam a szűk völgy oldalában, mikor dél felé megcsillant a tenger, előtte toronyházakkal és egy viadukttal. Csodás volt: akár egy nyugati, olasz, vagy francia üdülőváros. Rijekába érve (13:18) forróság fogadott; 31-32 fok lehetett. Könnyen megtaláltam a sétálóutcát, ahol feltétlenül meg kellett ünnepelnem a tenger elérését. Egy cukrászda előtt egy asztal mellett foglaltam helyet és fagyikelyhet rendeltem. Megérdemeltem: Magyarországról kerékpárnyeregben érkeztem az Adriai-tengerhez. Életemben először jártam Rijekában.
A kevésbé érdekes korzóról a tengerpartra gurultam, ahonnan a kikötő mellől folytattam utam Opatija felé. Mivel reggeli óta masszívat nem ettem, ott terveztem zsömléimből, konzervjeimből megebédelni. Meglepőmód Rijeka végén az út mellett gyakran kellett üvegdarabkákat kerülgetnem; csodálkoztam is: ahol a civilizáció, ott az összetört üveg. A város vége felé, majd Opatija előtt is kilométeres emelkedőt kellett leküzdenem. Az útról, a fák közül néha nagyon szép kilátás nyílt a tengerre, amin egy-két hatalmas tengerjáró hajó is közlekedett. Mielőtt utam Isztria keleti partjára fordult volna, a fák, ciprusbokrok lombjai közt csodás panorámát kaptam: végigtekinthettem az Isztria keleti oldalául szolgáló hegysoron és az oldalába épült csodás fekvésű Opatiján.
Maga az üdülőhely – noha még nem jártam ott – számomra a Riviérát idézte: csodás paloták, házak, kaszinók, sok turista, mindez pálmafákkal, ciprusbokrokkal és színes virágokkal díszítve. Bár a tengerparti sétányt, és strandot kerestem, egy meredek lejtőn legurulva egy jachtkikötőbe és egy strandhoz érkeztem. A sétányt helyett “csak” egy csodás ebédelőhelyet találtam. Az árnyas padról a jachtkikötőn át pompás kilátás nyílt a Rijekai-öbölre, magára a városra és a mögötte emelkedő hegyekre. Újabb útbaigazítás után csodás parkon keresztül érkeztem a tengerparti sétányra, egy másik – központi – strand mellé. A felhősödő, de meleg időben sokan lubickoltak a leválasztott strandon, jó néhányan köveken napoztak. A keresett – képeslapon látott – szobornál megejtett fotó után végigsétáltam a stand melletti sétányon; – a hangszórókból lemezlovas hangja és zene szólt – a kaszinók és szállodák előtt azonban már nyeregben ülve hajtottam el. Opatija végén visszacsatlakoztam a tengerparti főútra, már azon hajtottam át a szomszédos Lovran településen. Széles csomaggal terhelt kerékpárommal nem okozott nagy örömet a csatornafedők kerülgetése, így annak örültem jobban, amikor nem településen hajtottam. Lovrantól Moscenicka Dragáig még az Adria-parton, nagy forgalomban, a tengerben gyönyörködve és ellenszélben hajtottam. Eleinte még a közelebbi Rijeka, és nem pedig a közeledő Cres szigete felé – amerre ráadásul úgyis szembe sütött a Nap – fotóztam, úgy gondoltam mindig azt kell fotózni, ami élesen látszik. Cres szigetét ráérek majd közelebbről is megörökíteni. Moscenicka Dragától az út elhagyta a közvetlen tengerpartot és egészen a 15 km-rel délebbre levő kiszögellési pontig tartó lankás – szinte teljesen egyenletes – emelkedésbe kezdett.
Teljesült egy ismerősöm, Dudva “úr” által emlegetett bringások első törvénye: Ellenszélben az emelkedőn ! Nem tudtam, hogy mire kell számítanom, nagyon idegesített, hogy nem tudhattam le rövid távon, 3-4 km-en a 200 m szintemelkedést, hanem végig alacsonyabb sebességgel tudtam csak haladni, a szél pedig szinte teljesen elvette a kedvem. Csupán a tengerre nyíló folyamatos kilátás nyújtott valamicske örömet. Érdekes volt, ahogy nagyon lassan emelkedett az út, úgy eleinte még 30-40 m magasból szép színűnek tűnt a közvetlen tengerpart, föntebbről ezt már nem lehetett látni. 7-8 km emelkedő után aprócska jellegzetes mediterrán falu mellett hajtottam el, majd visszatekintve csodás kilátásban volt részem. A hosszú panorámaút két másik, általam még fel nem keresett úthoz hasonlíthatott: a Garda-tavihoz (aminek északi partjait 2000-ben sikerült bejárnom) és a Riviéra oldalában vezetőhöz.
Két-három kilométeren át – míg az út egy kisebb öböl miatt a sziget belseje felé kanyarodott – végre jól haladhattam, mert a szembülső hegyoldal felfogta az ellenszelet. Az előre nem látott hosszú, lankás emelkedő 20 perc hátrányba került nekem. Amennyiben teljesen át akartam még kelni Isztria félszigetén – nem pedig terv szerint a félsziget közepén aludni -, ismételt sötétedésben való sátorállításra számíthattam. A kiszögellési pontra 17:30-kor érkeztem: egy parkoló és egy 270 fokos kilátással rendelkező vendéglátóegység fogadta a turistákat.
Nem esett jól az idő sürgetése; sötétedéstől tartva küzdelmes kilométerekre számítva néztem meg a térképet: Pazinig, a félsziget közepéig 32 km, onnan Porecig még 36 km várt rám. Úgy tűnt, hogy 68 km-en komolyabb pihenés mellőzésével is leghamarabb 1/2 9-re várhattam a tengerpartra való érkezésem. Két okból vetettem el a Pazinban történő éjszakázást: egyrészt Pazinban kemping híján drágább panzióban kellett volna megszállnom, másrészt pedig sokkal jobb álmot remélhettem egy tengerparti zuhany után és egy reggeli tengerben való fürdés előtt. Azt akartam, hogy a sátorból való felkelés után csak le kelljen sétálni a partra, hogy megmártózhassak a várva-várt sós tengervízben.
3/4 6-kor hagytam el a parkolót. Első állomásomig, a 284 m magasan fekvő Pazinig tehát 32 km állt előttem: reméltem, hogy minél kevesebb gurulást követően, minél kevesebb emelkedő vár rám. Sajnos a parkolót követően csaknem a tenger magasságáig, kb. 50 m magasságig gurultam le; innan azonban fel is kellett kapaszkodni a félsziget közei dombok tetejére. Amint Zajcit követően az út balra fordult, egy kilométeres meredek emelkedővel és egy 10 %-os táblával találtam szembe magam. Kezdtem alábbadni sietős terveimet. A kaptató harmadánál rövid pihenőre álltam meg: miközben kifújtam magam, lelkiekben is felkészültem, ráhangoltam magam a küzdelmes percekre, kínlódásra. Nyakamba akasztottam a szemüvegem – hogy ne izzadjam össze -, majd kiállva a nyeregből tovább forgattam egyre-másra a pedálokat. A kilométeres egyenes végén a 100 m hosszú lankásabb szakasz csak az újabb levegővételre volt elegendő, ezúttal a 10 %-os emelkedő a hegyoldalban már kanyarogva kapaszkodott, mind inkább a sziklatetei templom felé. A 2 km-es út – naplemente előtti fényképekkel együtt – negyed órát vett igénybe. A fenti falu, Pican temploma környékéről szép kilátás nyílt a lenti, belső Isztriára. Nem sejthettem, hogy pár kilométerrel később még egy kilométeres kaptató vezet a következő, még magasabb sziklára épült templom (Gracisce) tövébe. Számolásaim, saccolásaim szerint is már minimum 350 m magasan jártam, míg a félsziget útjait összegyűjtő Pazin csak 284 m-es épült. A falut követően lemenő napfény által megsütött mezőn, fennsíkon hajtottam pár kilométert, majd 2 km-es lejtőn gurultam Pazinba. A városban mindössze kulacsot tölteni álltam meg.
Mivel a Nap igencsak nyugovóra készült (talán negyed óra lehetett még hátra) a feltűntetett Porecig tartó 36 km-t igen komolyan vettem, és amint valahol is az általam mértnél kettővel többet mutatott a tábla, igencsak morcos lettem. A város végi rövid emelkedőt követően 4 km hosszan sík, völgyi úton hajthattam a kerékpárt, csak a napsugarakat hiányoltam. Ahogy az út nyugatnak kezdett fordulni – Tinjantól – mind gyorsabban igyekeztem pedálozni, hátha megláthatom még a napfényt. A remélt tetőről 8 órakor már pulcsiban vágtam neki a Porecig tartó lejtőnek.
Nem sejtettem, de egészen a városig 20 km hosszú, átlagosan 0,3 %-os – azaz 1 km-en 3m – lejtésű út várt rám. Szinte folyamatosan 30-35 km/ó-val kerekeztem. Néhol – a kicsit meredekebb részeken – könnyedén, a síknak tűnő kilométereken pedig erőteljes lábmunkával tartottam a sebességet. Az utolsó 5-7 km-en már sötétben, fényszóróval közlekedő autók közt kerekeztem. Porec felé közeledve mind több épület kísérte az utat és a forgalom is nőttön-nőtt; 5 km-rel a település előtt pedig halványan már a tenger körvonalait véltem felfedezni. Az utolsó kilométereken már rengeteg reklámtáblát olvashattam és mind inkább éreztem a tengerparti, forgalmas nyári, nyüzsgő életet. Az Adria parti úton már akkora forgalom volt, mint nappal. Nem ismerve a környék kemping-lehetőségeit, másnapi célpontom, Vrsar – és amerre a több kempinget jelölte a térkép – felé fordultam. A város végi leágazásnál a Zelená Lagúna üdülőnegyed kempingje felé fordultam. A vízparthoz közeli szállodák közt sikeresen találtam meg a forgalmasnak tűnő, egy bevásárlóközpont szomszédságába települt kempinget. Izzadtan, fáradtan, de jó adag örömmel léptem a recepciós irodába. Bár elsőre a kedves recepcióslány azzal utasított el, hogy a kemping bizony megtelt, sikerült meggyőznöm, hogy biztos találok (csak egyetlen éjszakára) és hadd maradjak! 21:05-öt mutatott az órám. 173 km-rel a hátam mögött, harmad Horvátországot átszelve, 2-3 km 10 %-os emelkedő és összesen 7 órányi pedálozás után nem volt kedvem kemping keresésbe fogni.
A sátor felállítása után kényelmesen – abban a tudatban, hogy másnap sokáig alhatok és 60 km tekerésen túl egész nap annyit fürdök, amennyit akarok – a sátorbejárat előtt a polifómon ülve vacsoráztam. A kemping bejárata melletti boltban még este 9 után is kaptam friss paprikát, néhány péksüteményt és a tejről sem feledkeztem el. Örömmel tudtam meg, hogy másnap reggeli vásárlásomat nem akadályozza a Mária napi vallási ünnep, mert a bolt nyitva tart. Jóleső zuhanyozás után 11-kor – fáradtan, de elégedetten – bújtam hálózsákomba: minden okom megvolt, hogy jót aludjak, szépet álmodjak.

Napi távolság: 173,21 km
Napi szintemelkedés: 1390 m

1999.VIII.15, vasárnap
4.nap: Porec – Umag

7 órakor frissen ébredtem. Jó érzéssel töltött el az a tudat, hogy saját erőmből kerékpárral megérkeztem az Adriai-tenger partjára. A csendes reggeli nyugalomban egy tengerparti padon ülve írtam képeslapjaimat. Reggeli után már tengerben való úszás, napozás céljából sétáltam vissza a partra. Gyenge hullámok fodrozták a tenger vizét, jól esett a kerékpározástól eltérő mozgást végezni. Határtalan örömet okozott a pihenés, a saját erőmből elért tengerben való úszás. Sokkal kevésbé élveztem volna, ha például egy autóval érkeztem volna. 3 napos erőfeszítéssel a hátam mögött, a többi embertől eltérően másnak éreztem magam: úgy éreztem nem akárki vagyok, nem egy a sok közül, aki kiszáll az autóból és üdül. Ebben a tudatban sokkal nagyobb örömet okozott a fürdés.
Az Adriát közepes hullámok fodrozták, a tengerből leválasztott és tisztított részen belül maradva úsztam egyet a leválasztó mellett, majd egy keveset azon kívül is. A távolban hajók szelték a hullámokat, a Nap csodálatosan sütött, élveztem a nyaralást. Egyelőre még talán csak 10-15-en lubickoltunk a vízben; a part is csak félig telt meg napozókkal. 20 perces napozás alatt jólesően kipihentem az úszás fáradalmait, élveztem ahogy a vízcseppek lassan leszáradtak rólam, és – két rövid törülközőmön – hason feküdve a tengert bámultam.
11 óra felé a hullámok egyre nagyobbra nőttek, így úszás közben mosolyogva küzdhettem a velük: élveztem, hogy lendületből úsztam fel a méteres tarajok tetejére. A magas hullámok kétszer a napozókra is “lecsaptak”, én csak jót nevettem az egészen. 11 óra felé visszaballagtam a sátorhoz, fél óra alatt gyorsan átöltöztem, összecsomagoltam és még a sátorbontással is végeztem.
Bár csak egy éjszakát töltöttem a kempingben 63 Kunát fizettem, de még így is jóval kevesebbet, mint egy nappal később Umagban, ott 98-t kértek egy éjszakáért.
12 órakor hagytam el a csodás emlékű Zelená Lagúna kempinget. 30-32 fokos hőségben, kissé fáradtan és ellenszélben vágtam neki a délre, 6 km-re fekvő Vrsarig tartó, pici dombok szabdalta tájnak. Bár e napot pihenőnapnak szántam, a 12 km-es vrsari kitérőt egyszerűen nem hagyhattam ki. A forró szellőnek nem igazán tudtam örülni, hamar kiszáradtam. Nem igyekeztem. A kb. 50 magas dombon épült Vrsar az anyuékkal Isztrián töltött nyaraláson lopta szívünkbe magát. Bár nem üdülőfalu – hiszen nincs turistaforgalom, nincsenek üzletek, turisták; szinte csak az őslakosok lakják -, de épp ettől eredeti és ráadásul egy csodás kilátóhellyel is büszkélkedhet. Első utam a központba, a templomhoz vezetett. A házak közé beszorított templom felé haladva a szűk utcácskák oldalain fehér házak sorakoztak, melyekről száradó ruhák lógtak lefelé, itt-ott egy két pálma díszelgett. Pokoli hőség volt, kb. 34 fok lehetett, fejem majd’ megfőtt a bukósisak alatt. Sétálásom, bóklászásom során másodszorra végre megtaláltam, amit kerestem: csodás panoráma nyílt a kb. 30 km-es észak isztriai, szabdalt partra. Az öblökön kívül vagy egy tucat sziget díszítette a tengert.
Éjszakázóhelyemnek kinézett – anyuékkal itt töltött nyaraláson már bevált – umagi kemping felé már hátszélben tehettem meg a bő két órányi, kb. 54 km-es utat. A forró hőségben másképp esett kerekezni, mint például 28 fokban. Még a kisebb emelkedőknek sem örültem, Porecig azonban – ismervén az utat – már semmi sem okozhatott meglepetést. Porec kellemes meglepetést okozott: csodás tengerparti kisváros volt: szép házakkal, sok turistával, csodás kék vízzel, színekkel, pálmákkal, virágokkal, színes jachtkikötővel és nagyon kellemes hangulattal. Itt talán a víz közelsége miatt nem tűnt olyan forrónak a levegő. A kisvárost fél óra alatt kényelmesen végigsétáltam. Nem is hiányzott több nézelődés, meg a lubickolást is alig vártam már. Porecet bő kilométeres emelkedőn hagytam el, majd Tar előtt újabb kopár kaptatón izzadhattam. A falu mellett egy túrázópáros látványa jelentett kisebb felfrissülést, no meg a benzinkút mosdójának hideg vize. Umag felé közeledve mind kisebbek lettek a megmászandó dombok, tovább lapult a táj. A kopár, kiszáradt tájon – ami erőteljesen a spanyol Mezetára hasonlíthatott – a tűzrakást egy-két út menti hatalmas tábla tiltotta.
Az Umag előtti utolsó 6 km-en már nagyon türelmetlen voltam: ilyen hőségben – és három kemény nap után – nem igazán vágyott az ember a nézelődésre – kivéve a szívembe férkőzött, üdítő Porecet – inkább a fürdésre, napozásra, pihenésre. 15:05-kor, Umagot elhagyva érkeztem a jól kitáblázott Stella Maris, anyuékkal felfedezett kempingjébe. Negyed óra keresgélés után úgy-ahogy megfelelő, de a Porecinél gyengébb helyet találtam, ahol ráadásul a cövekeket még harmadig is alig tudtam lenyomni, egyik sarkon pedig egyáltalán nem. A kempinggel szemközti boltban finom péksütemények mellett paprikát, kenyeret és kakaót vettem. Sátorállításom végére a Nap halvány, majd szürke felhők mögé bújt, így a fürdés előtt nyugodtan megebédelhettem. Hiába gondoltam, hogy a délutánt 32 fokos melegben, sok lubickolással és napozással töltöm, a vékony felhős időben inkább jegyzeteltem, képeslapoka írtam, sétáltam picit; mindössze egyszer mentem a vízbe úszni.
A felhők egészen 8 óráig eltakarták a Napot, mindössze naplemente előtt fél órával tisztult ki az égbolt. Mivel másnapra 160 km kerekezést terveztem a Júliai-Alpokig jó lett volna időben elaldudni, ám a közeli sátorban zajongó fiatalok miatt erre sajnos várnom kellett.

Napi távolság: 61,11 km
Napi szintemelkedés: 320 m

1999.VIII.16, hétfő
5.nap: Umag – Kobarid

3/4 7-kor ébredtem. A sátorból kibújva morcos szemekkel néztem fáradt alvásomban közrejátszó szomszéd sátorra. Nem vágtam vissza, nem zajongtam fel az alvó fiatalokat, bár megérdemelték volna. Az éjszaka újabb rossz pont volt e kemping ellen, és még nem is tudtam, hogy mennyit fogok fizetni. Mosdás után napsütésben a tengerpartra gurultam fotózni, majd visszaúton bevásároltam. Mivel elmúlt nap elfelejtettem alsóneműt és mezeket mosni, ezt indulás előtt tettem meg. Száradni a csomagok tetejére, a polipok alá rögzítettem a ruhákat. A recepción, a benyújtott, 98 Kunáról kiállított számla kissé meglepett, hiszen én e kempinget kevésbé jónak találtam, mint a porecit, mégis másfélszer többet fizettem érte. A tengerparton még egy utolsó búcsúpillantást vetettem az Adriára, majd 10:25-kor nekivágtam a szlovén 2500 m-es hegyek tövébe vezető 160 km-es útnak. A forróságban dombos, kiégett mezők közt pedálozva ideiglenesen nem éreztem a tenger hiányát, előző napi fürdés után azonban nagyon sajnáltam, hogy milyen hamar tovább kell állnom; jól esett volna még 2-3 napot lubickolni.
A kánikulában, néhány órás alvásom után nem meglepő módon lendület és frissesség nélkül, lassan kerekeztem; bíztam benne, hogy majd csak “bemelegszem”. Örömmel kezdtem gyorsulni egy hosszúnak tűnő lejtőn, mikor erős, hirtelen ütést, majd szúrást éreztem a hasamon: megcsípett egy darázs. Nem volt elég ezen mérgelődnöm, még a hosszú autósor miatt is bosszankodtam: “Mi a francért állunk ?” Mint kiderült, a szlovén határhoz érkeztünk. A horvát Kuna szlovén Tollárra való átváltását már abban a tudatban ejthettem meg, hogy mivel Horvátországot véglegesen hagytam el, így a tartalékpénzeken kívül egy pénznembe (Tollárba) gyűltek össze pénzeim. 11:15-kor Szlovéniába érkeztem. Két évvel ezelőtt, amikor útközben mindössze 30 km-t kerekeztem Horvátországban – az emberek kiszámíthatatlanságától tartva és a pár évvel korábbi háború miatt – félve hajtottam az országban, ezúttal azonban az elmúlt 5 napban épp oly felszabadultan éreztem magam, mint akár Ausztriában, vagy Olaszországban.
A Szlovéniában megtett első 3-4 km-en hőségben, kietlen, száraz, de lápos területen kerekeztem. Portorozba lekanyarodva egy egészen más világba csöppentem: csodás, díszes lámpákkal, pálmákkal, virágokkal elválasztott kétszer két sávos út vezetett a gyönyörű szállodák és a tengerpart, strand felé. Nagy forgalom volt. A térképet nézve nyugodtan tekertem előre, hiszen 5 km-es út vezetett a félsziget csücskébe Piranba. A két település közt balra csendes kis leágazás kanyarodott a víz közelébe: a főbb útról letérve egy sétálóutcában lyukadtam ki; úgy véltem: Piranba érkeztem. A partot megtalálva, a tenger a fenyők közt, vagy sétapart mellett türkiz színben csillogott. A rengeteg fürdőzőt látva, a 34 fokban a bukósisakom alatt izzadva nagyon megirigyeltem őket és bántam, hogy sietnem kellett. Bár felhasználhattam volna tartalék / esőnapomat, ám túl korainak éreztem ennek elfecsérlését. A hegyek között bármikor beüthet egy egész napos eső, ráadásul ott is bőven találni szép helyet, ahol el lehet egy napot tölteni.
Rövid gyönyörködés, egy-két szép fotó után ideje volt továbbállni: Portorozba visszatérve azt a szép, platánoktól árnyas szerpentinutat kerestem, ami úgy tűnt, hogy a leágazástól torony iránt vette célba Kopert és Triesztet. Egy kis buckán átkelve csatlakoztam be egy főútra. A következő település, Izola felé vezető út hatalmas forgalmát a várost elkerülő kétszer két sávos autóúton már nem éreztem. Egy hosszú, lankás lejtőn hosszasan élvezhettem a 45-50 km/ó-s tempót és a frissen épített út kiváló minőségét.
A tengerparti útra visszacsatlakozva ismét hatalmas – Balatoninál nagyobb – forgalomban voltam kénytelen kerekezni. Az út jobb oldalán hegyoldal, fák, a bal oldalán egy bicikli- illetve sétaút vezetett, majd a tenger hullámzott. Bár én élveztem a jó tempót, de mivel sejtettem, hogy a folyamatos autósornak nem okozhat nagy örömet a megelőzésem, így mielőbb igyekeztem a kerékpárútra áttérni. Pár kilométer után végre sikerült is. A bicikliúton néhány fürdőző, napozó miatt már csak óvatosabban, lassabban haladhattam, ráadásul egy-kétszer még amiatt is izgulnom kellett, hogy vajon az üvegszilánkok átvágták-e a kerekem, vagy sem.
Koperben (13:23), negyed órám ment rá, míg a főút helyett a Triessztbe tartó mellékutat kerestem. Hiába; nem táblázták ki, így végül mégis a forgalmas úton voltam kénytelen kerekezni. Lelkiismeretfurdalás nélkül pedáloztam a leállósávban; örültem, hogy jó minőségű úton végre ismét jó tempóval haladhatok. 5 km-rel a határ előtt már nem az első rám dudáló autónak üvöltöttem vissza, vagy intettem be: “Más út hiányában hol tekerjek, te barom!” Alig előzött meg az egyik, már fékezni is kezdett és a leállósávban éppen rám várt. Egy feldühített civil rendőr volt. Elnézést kértem, beismertem, hogy nem szabad ezen az úton kerekezni, de más út híján, nem volt más választásom. A rendőr csillapodó dühvel elmondta, hogy a fél kilométer múlva esedékes jobb oldali leágazásnál lehajtva éppen a határra és Triesztbe vezető úton találom magam. Megköszöntem a segítségét, még egyszer elnézést kértem, majd őutána én is elhajtottam. Mellékutam a határ előtti utolsó bucka előtt már a főút mellé csatlakozott, majd a két út nem sokkal később összeolvadt.
14:11-kor Olaszországba léptem: a határőrök sajnálták, de nem tudtak pecsétet adni, mert már nem használtak. A határ melletti autóklubnál 3000 tollárért (4800 Ft) 27200 lírát váltottam. Gondoltam, nem árt, ha – bár az éjjelt már Szlovéniában töltöm – napi költségeimre, esetleges vásárlásra van nálam egy kevés líra. 2-3 km-en át kietlen terepen haladtam, majd pillantottam meg a hegyek ölelésében – a Trieszti öbölt teljesen betöltő – Trieszt városát. A város déli része hatalmas ipartelepnek tűnt; eszembe jutott az is, amit az utóbbi időben terjesztenek, hogy Trieszt ma már óriási kábítószer-központ is. Végig a határon áthaladó főúton haladva és a Centro táblákat követve hajtottam keresztül a gyártelepeken, majd ellenszélben küzdöttem fel magam egy felüljárón a hegyoldalba. Megleptek az olasz nyelvű, számomra érthetetlen táblák. Az úton alig volt forgalom, csak egy rendőrautó várt az emelkedő végében. Alig egy órával korábban még Szlovéniában “örülhettem” az egyenruhások társaságának. Az olasz kollégák nem voltak idegesek. Elnézést kérés után elmondtam, hogy más út hiányában, továbbá a centro táblákat követve ez az út adódott, nem volt más választásom. Elismerték igazam és barátságosan a központ felé irányítottak: a következő jobb leágazásnál kellett lehajtanom; azt mondták kis utcákon 1-2 km-en belül a centrumban vagyok. Ők és én mást érthettem a centrum alatt, mert 2-3 km-rel később két dombocska leküzdése után csupán a tengerpartra értem le, ahonnan a jachtkikötő még 3 km, a központi épületek újabb 3-4 km-re lehettek.
A városban meglepett, hogy bár nem volt hiány benzinkutakból, mindet zárva találtam. Nem értettem a dolgot: hétfő ellenére a város is kissé kihaltnak tűnt. A jachtkikötőt követően egy főbb úton kötöttem ki; azon hajtva – és benzinkutakat keresve – egyszer csak hirtelen jobbról egy nagy tér két oldalán megpillantott két csodás épület jelezte a centrum közelségét. Mivel az idő is szaladt – a jachtkikötőnél 15:03-kor jártam – és még 100 km állt előttem, továbbá biológiai szükségleteim is meglehetősen sürgettek, nem szakíthattam időt a városban való bóklászásra. A vasúti pályaudvar, és a raktárok melletti főúton nagyon élveztem az eddig egy országban sem tapasztalt kismotorosok – tucatnyi főből álló, szlalomozó, zúgó – hadát. Olasz találmány? A piros lámpa mögött több sorban egymás mellett 6-8-an is várták a lámpa zöldülését, majd felbőgtek a motorok és a raj elzúgott. Volt köztük 16 éves kölyök, titkárnő, elegáns hölgy, középkorú úr, bárki. A város vége felé közeledve úgy tűnt, hiába várom a Triesztben remélt korzót, tengerparti sétányt. Nem értettem: a városnak nincs szép tengerpartja? A külváros végén már csak az út mellett, a hegy lábánál húzódtak házak, balról egy sétaút mellett a tenger hullámzott. 10-12 km hosszú, általam eddig még nem látott – fürdőpart kezdődött. A forgalom a balatoninak a másfélszerese volt, kilométeres kocsisor haladt észak felé; talán ők is fürdeni jöttek? Az emberek vagy a járda melletti 3-4 m széles füves területen, és közvetlen a járda melletti tengerparti köveken napoztak, vagy a sós vízben hűtötték magukat. Alig tudtam ellenállni: nagyon hiányzott volna egy üdítő mártózás. Ehelyett azonban további 32-34 fokban való kerekezés, izzadás várt rám.
Sajnos a reggeli DNY-i hátszél után úgy tűnt, hogy a forduló parton ÉNY-i ellenszél fog akadályozni, mely ellen tengerparti úton bizony az ember semmit sem tehet. Bíztam benne, hogy a csodás türkiz színű Adria feledtetni fogja majd a nehézségeket. 8 km strandpart és a térképen is jelzett, szép Miramare kastély után az út elhagyta a partot és a hegyoldalban lankás emelkedésbe kezdett, akárcsak két napja az Isztria déli oldalán. Örömmel vettem észre, hogy a sziklák tövében vezető úton nem éreztem a szelet, sőt – mind inkább ÉNY felé kerekezve, halványan, de – a távolban feltűnt, hogy nyugatnak, Velence felé fordul a tengerpart. Már nem is tűnt végtelennek a tenger: a végéhez közeledve kezdett bezárulni a “kör”; mind inkább érezhettem, hogy fél- egy órán belül el kell búcsúznom az oly sok élményt nyújtó, szép Adriától. 10 km lankás, sziklaoldali utat követően egy tábla jelezte az autópálya kezdetét és a várt, Sistianába és Monfalconéba vezető utat. Lekanyarodásom után 2 km-rel, Sistianában nyitva talált benzinkútnál végre minden folyó ügyemet elintézhettem. 1/4 5 volt. Rengeteget ittam: alig tudtam leszakadni a csapról. Úgy véltem, hogy az elmúlt megállás (Portoroz) óta véghez vitt tett, legyűrt 40-50 km után igazán megérdemlek egy kis kekszet, almát, banánt.
Arcom bőséges megmosása, karjaim lehűtése után tele kulacsokkal vágtam neki a szlovén éjszakázó-helyemül kiszemelt Kobaridig hátralevő 75 km-nek. A főúton kerekezve a tengert már csak néha-néha láthattam. Ipari telepek mellett, búcsú nélkül hagytam el az Adriát. Ronchiban tértem le a tengerparti főútról: az elágazás után, már az ebédlőhelyem kezdtem keresni, mikor szemerkélni kezdett az eső. Ideális helyet találva, egy kirakat előtt, esőernyő alatt találtam egy padot. Hátradőlve, lábam kinyújtva falatoztam, haraptam a szendvicset, lédús almát. Reggelit követő második főétkezésemre így 1/4 6-kor került sor.
Estebéd után – a felhő elvonultával – csodás délutáni napsütésben élveztem a kerekezést, az utat jobbról 10 km-re kísérő, országválasztó, szlovén-olasz 400 m magas hegyeket. A Ronchit követő Fogliano falutáblája mellett elsuhanva hirtelen felkaptam a fejem: mintha magyar szót, szavakat láttam volna; eltűnődtem. A következő faluban kíváncsiságom ki lett elégítve: e település is magyar partnertelepüléssel rendelkezett, annak neve volt feltűntetve a falutábla alatt. Sagradóban nagyon tetszett, ahogy az út a város folyójának, az Isonzónak (Soca) egy szép, parkosított patakja mentén tekergett. Az Isonzó keresztezése után a sík, toronyegyenes úton már pár perce a felvett 33-35 km/ó-val robogtam, mikor jobbról egy hatalmas emlékművet pillantottam meg: a két oldalán épített, szimbolikus töltény egyértelművé tette, hogy egy I. világháborús katonai emlékművel állok szembe. Az első világégésben az Isonzó mentén hatalmas harcok dúltak, rengetegen haltak meg. Északi irányban, a távolban már sötétszürke felhők ingereltek. Cormons felé – talán a hátszél támogatásának is köszönhetően és – a fenyegető felhők által is feltüzelve – 28-30 km/ó körül robogtam, mintha nem is Olaszhonban és csomaggal hajtottam volna, hanem a 11-es úton, a Duna-parton. Az 55 m magasan fekvő Cormonstól már közvetlenül a szlovén határ mellett, éppen a felhőkkel szemben kerekeztem, mintha csak a vesztembe rohantam volna.
A monoton, kevés pihenéssel szabdalt folyamatos hajtás ellenére eleinte 8 órára terveztem a határra érni – pedig 15:03-kor még a trieszti jachtkikötőben voltam – ezért az elmúlt 34 km-es folyamatos kerekezés ellenére Cividaléban sem szándékoztam 10 percnél többet pihenni. A központban a középkori centrumhoz illő macskaköves út fogadott. A várost átszelő patak partját meredek, sziklára, vagy kőre épült házak alkották. A főtér más házai további középkori hangulatot sugároztak; sajnáltam, hogy már kissé sötét volt a fotózáshoz. A városból kivezető és a határt megcélzó 700-1000 m-es hegyek közt vezető mély völgy fölött már fekete felhők fenyegettek, 4 km-rel a város után – ahol az út észak felé tört meg – a nedves út már tovább fokozta a feszültséget, szánt el a küzdelmes “menekülésre”. 12 km-rel az olasz-szlovén határ előtt csepegni kezdett; sebességem azonnal 22 km/ó-ról 26 km/ó-ra tornáztam fel, letámaszkodtam a kormányra és igyekeztem minél messzebb jutni, akár ki az eső alól. Sajnos a mindent beborító sötétség semmi jóval nem kecsegtetett: küzdhettem, ideiglenesen megúszhattam az esőt, de az éjszakai megázás elől nem menekülhettem. Alig volt forgalom az úton. Mindössze az utolsó 5 km-en kezdett észrevehetően emelkedni az út, ám sebességem itt is igyekeztem 20 km/ó fölött tartani. Garbómban megizzadva, sötétedéskor – 10 perccel a tervezett előtt -, 19:50-kor értem az olsz-szlovén határra. Az autókkal ritkán találkozó határőrök örömmel tettek eleget kérésemnek, melyben pecsétet kértem. Egyikük nem feltétlen díjazta az ötletet, hogy a hegyek közé jöttem, mert – mint mondta – már két napja felhős az idő: néha az eső esik, néha a Nap süt. Fölülre pulcsit húzva vágtam neki a Kobaridig tartó, szűk fél órás útnak. A sötét ellenére örömmel tapasztaltam a kiváló minőségű utat, azonban sajnáltam, hogy a felhők és a sötétség miatt nem élvezhettem a hegyek látványát. 250 m magasságban, a várt eső és a közeli menedékül szolgáló város miatt 28-30 km/ó-val érkeztem a Kobaridba vezető platánsorba. A központban (20:25) több vendéglőt, de mindössze egy szállodát találtam, ám a közelben inkább kiadó szoba után néztem. Egy árva, ám megtelt házból is végül – más híján – a szállodát javasolták.
A város egyetlen szállodájának bejárata előtt piros szőnyeg fogadta a betérő vendéget. A recepciónál elegáns fiatal srác üdvözölt; mondtam, hogy egy éjszakra szeretnék megszállni. Készségesen állt a rendelkezésemre. A csomagokat – segítségével – már a megeredt esőtől védő fedél alatt pakoltam le a kerékpárról. A bringa, sátor és a polifóm számára megfelelő raktárhelyiséget, jómagam számára pedig kétágyas szobát mutatott. Körülnéztem: csodás fürdőszoba 3 törülközővel, szappanokkal, hajszárítóval; az előszoba végében a szép nappali és a két ágy; a szobában TV, asztal, székek. Az erkélyről a sötét felhőkre és a zuhogó esőre nyílt kilátás. Nem illett a helyiséghez, de TV nézés közben az elegáns asztalon, konyharuhámon kenyérhez szalámit és májast vacsoráztam. A táskámban lapuló nassinak sem tudtam ellenállni. Reggelire sok kajám ugyan nem maradt, de a reggeli étkezést a szoba ára magában foglalta.
A kirakott prospektusban látott magas (9000 Ft körülire saccolt) árat lassan emésztgettem meg : “Egy vadkempinges éjem már volt, belefér ez: kiegyenlítik egymást”. A fürdőszobában hajszárítót találva már annak örültem: még ha 4-5 kempingi éj árát is fizetem érte, legalább megmoshatom a tengervíztől és izzadtságtól összeállt hajam. Ildiéket e szállodából hívtam túrám során először: örömmel meséltem sok kalandomat, a sötétedésig tartó kerekezéseket, a tenger élményét és azt, hogy a végtelen vízfelületet elhagyva egy nappal később már a hegyek közt telefonálok. Röhögve újságoltam a drága szállodát.
Nyugovóra készülődvén a hatalmas dörgések, villámlások közepette többször is áramszünet zavart meg teendőimben. Éjfél körül néha felvillanó mennydörgés mellett hunytam le a szemem.

Napi távolság: 163,85 km
Napi szintemelkedés: 690 m

1999.VIII. 17. kedd
6.nap: Kobarid – Martuljek

8:47-kor puha, meleg ágyban ébredtem. Kíváncsian fordultam az ablak felé. Hiába kerestem a napfényt, csak annak örülhettem, hogy nem esett. Bár jól kialudtam magam, sok lustálkodásra nem volt időm: egyrészt haladni akartam, másrészt pedig csak 10-óráig volt lehetőség megreggelizni. Papucsban, melegítőben sétáltam a földszinti étkezőbe. Az asztaloknál 2-3 család ült, svédasztalos reggeli várt. A zsömléhez felvágottat, sajtot, paradicsomot, dzsemet és nutellát ettem. A kis tányér miatt többször is fordulnom kellett, hogy teljesen jól lakjam. Falatozás közben nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy eldöntsem, hogy nem csupán Bovecig hajtok – és onnan sátorállítás után ismerkedem a Vrsic hágóúttal -, hanem csomaggal az alacsonyabb Predel hágón még e nap átkelek az északabbi völgybe, hogy már a Vrsic túlfelén, Kranjska Gora környékén verhessek sátrat. Az a völgy pompás kiindulóhelyül szolgált, mind az 1611m-es Vrsichez, mind Bledhez és Bohinjhoz.
Bár a felhők picit szakadoztak már, a kevés napfényből és nem túl meleg időből feltételezhető volt, hogy a Vrsic 1611 m-es magasságában még a felhők eloszlása sem biztos. Jobbnak láttam a két napot felcserélni, és majd másnap északról – jobb időt remélve – leküzdeni a hágót. Gyors összepakolás után szűk 16000 tollárral a tárcámban kocogtam le a recepcióra a számlát kifizetni: A nyugta több, mint 9 ezer tollárról volt kiállítva; ebből 7754 a szállás, a többi a telefon. 2-3000-rel kevesebbre számítottam, így mellbevágott az összeg. Egy hétre szánt pénzem több mint felét felemésztette az éjszaka.
Felhős, de rövid távon esőt nem ígérő időben, alul-fölül hosszú ujjú ruhába öltözve kerekeztem ki Kobaridból (10:20). A felhőt csak néhol szabdalták kék foltok. Bovec felé pedálozva, Kobarid végén rövid ideig meredek emelkedőről gyönyörködtem a környező délies, meredek hegyekben, a felhők takarta Krnben. 50 m-rel alattam a világoszöldes, raftingtúráiról híres Soca, azaz Isonzó zubogott. A kezdeti emelkedőket követően továbbra is a meredek, erdős hegyoldalban, nedves aszfaltúton, de többnyire azonos magasságban maradva, hol kisebb lejtőn, hol egy rövid emelkedőn pedáloztam. Az Isonzó a kezdeti kanyarulatot követően 10 km-en át, 2000 m-es hegyek közt egyenesen nyugatnak haladt, majd Zaga házai után ismét éles kanyarral észak-keletnek, Bovec és a Vrsic felé vette az irányt. Az első 2-3 km-en a meredek völgy túlfelén megtaláltam egy képen látott hegyi faluba vezető szerpentinutat. Csodás táj, csendes környezet, minimális átmenőforgalom – ezt nyújthatta a hegyoldalra “ragasztott” falu. A Trnovo ob Socit – ahol több tábla hirdette a raftingolást – követő emelkedő után kissé kinyílt a völgy: Zaga településre érkeztem. A falu végén egy út menti parkolóban több vadvízi kajakot is szállító autót, kisteherautót láttam; még ilyen hűvös időben sem szünetelt a forgalom.
Immáron észak-kelet felé haladtam, a Vrsic környékét kémleltem, amikor éppen egy kőhidacskán áthaladva pár megállt autóra és nézelődő emberekre lettem figyelmes. Mit néznek vajon? – pillantottam balra. Fél- egy kilométeres távolságban, a hegyoldalban hatalmas, széles vízesés zuhogott le 110 m magasból. Lankásan emelkedő, a korábbiaknál kissé szélesebb, mind jobban táguló völgyben érkeztem Bovecbe (460 m). El kellett döntenem, melyik utat választom. Mivel kétséges volt az 1611 m-es magasságból nyíló kilátás, továbbá másnapra nemcsak több napsütést, de melegebbet is reméltem, Olaszországon – és a mindössze 1156 m-es Predel hágón – át Kranjska Gora környékére tartottam.
Évek óta tervezgettem már a Predel és a Vrsic hágók megismerését, eljött az idő !!!
A kezdeti kilométeren néhány rövid meredek emelkedővel kellett megküzdenem, az út mellett, a zöldből temető és várrom maradványai bújtak elő. Gyors lejtőt követően már a csodás zöld Koritnica patak partján pedáloztam; már-már olyan volt a színe, mint a csodaképeslapokon. Felhős, néha beszűrődő napfénnyel megörvendeztető, hosszú ujjúban kellemes időben pedáloztam; az első komolyabb emelkedő azonban levetkőztetett. Log pod Mngartom felé félúton egy hídról csodás panoráma nyílt nem csupán a zöld és tiszta patakra, hanem a környező, fölém tornyosuló 2300-2600 m-es sziklapiramisokra. A falunak az éppen névadó Mangart szolgált háttérül. A település (651 m) házai közt (12:43) már 15 km/ó-s sebességgel lassan kerekeztem, így nem tudtam nem észre venni a 7 km-es távolságra – a Predel hágóig – jelölt 12%-os emelkedőt jelző táblát. Most jön ám a fekete leves!!! Az utolsó házak végében megálltam egy kis erőgyűjtésre, mély levegő-vételre: bekaptam pár falat Milka csokit, majd megnéztem a térképet, hogy tudjam mi vár rám. A számokra hagyatkozva a 7 km-re “csupán” 505m szint jutott, ami mindössze 7,2%-os meredekséget jelentett, azonban el tudtam képzelni, hogy miként jön ki a 12%: néhol csak 7%, máshol 12-14%.
Pihenésemet egy közeledő montis szakította félbe. Abban a reményben, hogy tartható tempót diktál, a nyomába eredtem. A meredekség hamar felparancsolt a nyeregből; kiállva hajtottam. A meredekebb részeken észrevehetően csökkent a hátrányom. 750 m-es magasságban, nagy lihegések közepette küzdöttem magam a srác nyomába, majd miután beálltam a tempójára, és pulzusom kissé megnyugodhatott, 20 kg-os csomagommal terhelten lassan mellé, majd elé hajtottam. A lankásabbra bedőltött hajtűkanyart követő egyenes nem azt hozta, amit reméltem: meredek, 10-12 %-os egyenes tűnt tova a távolba.
A folytatódó meredek kaptatón hol ülésben ülve, karjaimat felváltva feszítve, hol pedig szintén erős karizommunkával, a kerékpárt billegtetve küzdöttem fel magam. Hátam is fájt, karjaim se bírták soká, így meg kellett állnom. Pólómban úgy izzadtam, mint a ló; szemüvegem a nyakamba akasztottam. Strmec falunál (962 m) szintben éppen félúton jártam: a falut követően szép kilátás nyílt a Jalovecre és a szomszédjaira. A települést követő meredek résszel az emelkedő javát már letudtam, így valamivel könnyebben érkeztem meg a Mngartra vezető hegyi utacska leágazásához. Évek óta szerettem volna feljutni ezen az úton közvetlenül a Mngart tövébe, 2072 m magasra, (Szlovénia legmagasabb pontjára), ráadásul előző este egy szállodai prospektusból az is kiderült, hogy nem földút, hanem aszfaltcsík kanyarog a turistaházig. Míg a montis nekivágott a 12 km-es 10%-os emelkedőnek, én megelégedve eddig szerzett és a továbbiakban rám váró gyönyörűségekkel, “csupán” az 1156 m magas Predel hágó felé igyekeztem, igaz 20 kg-os csomaggal. Az utolsó egyenes már nem tűnt nehéznek, gond nélkül értem a tetőre. Bár a háttérül szolgáló Jalovec kevésbé látszott, egy túrázópárt megkértem, hogy heggyel a háttérben készítsenek rólam egy fotót. Mivel kevés túrabringáshoz volt korábban szerencsém, jól esett egy kicsit – németül – elbeszélgetni az időjárásról és a túráról. 13:35 -kor értem a határállomásra. Az Olaszország felé rám váró lejtőn már pulcsit húztam; 4 tornanti (szerpentin) várt rám a tóig, ahonnan az északi szelet kihasználva, 1997-es túrámról már ismerős úton gyorsan hajtottam Tarvisio felé. Széles, köves patakvölgy mellett, fenyőerdő szélén robogtam. A várost – rövid eltévedés után – bő kilométer hosszú lankás emelkedőn hagytam el, majd egy patakparti – többnyire sík – úton kerekeztem a 10 km-re fekvő szlovén határ felé. Fusine után egy-két kilométeren, hajtűkanyarokon át emelkedett az út, de mégis a vártnál kevesebb kaptató után 14:55-kor már az olasz – szlovén határállomáson találtam magam. Mindössze 80 percet töltöttem Olaszországban. Az idő éppen nem volt hűvös: melegem sem volt, de nem is fáztam a mezben. Mivel végleg elhagytam Itáliát, a megmaradt 25000 lírát visszaváltottam; már csak 10000 forint, tartalék 20 márka és 7590 tollárom maradt, plusz a bankkártyám. A tartalékok kivételével végre megint egy pénznemben voltak ingóságaim, tudtam hányadán állok. Lankás lejtőn kerekeztem Ratecéig, majd a vártnál később érkeztem Kranjska Gorába. Alig vártam, hogy a város mögötti völgyben megláthassam a Vrsic hágó környékét, de a pára, a felhők csak sejtették a hegyvonulatokat. Felesleges fényképezések helyett egyből a 3 km-re fekvő Gozd Martuljek-i, Vrsic-közeli kemping felé hajtottam. Bár a kempingkatalógusból tudtam, hogy ez éjszakánként 2-300 tollárral drágább, mint a mojstranai, minél közelebb akartam maradni a Vrsic hágóhoz.
15:40-kor – ilyen korán eddig még csak Umagba érkeztem – már a recepciónál jelentkeztem be. A bejárat mellett a mosdóhelyiséggel egybeépítve, reggel 7-től este 8-ig nyitva tartó kis élelmiszerüzlet várta a sátrazókat. Úgy tűnt, a következő másfél – két napban nem lesz gondom a vásárlással, étkezéssel. A csendes, kemping utcácskáin tolva kerékpárom, figyelmesen fürkésztem, hová célszerű a sátrat felverni. Esővíztől tartva a kemping szélén, az út töltésének oldalában állítottam fel kupolasátramat; így tudtam csak biztosítani, hogy ne állhasson meg alatta a víz. A kerékpárt a szomszédos fához láncoltam, majd vásárolni indultam. Jóízű eszegetés után alig indultam el kerekezni, a hirtelen megjelent fenyegető felhők miatt mégis vissza kellett fordulnom. A heves eső elől gyorsan a sátorba húzódtam és amiatt szomorkodtam, hogy elúszott a Vrsic oldalába való felkerekezésről szőtt tervem.
Amilyen gyorsan jött az eső, oly gyorsan el is ment, úgyhogy mikor kerékpárommal kifordultam az útra és megpillantottam a felhők közül előbújt, napsütötte sziklacsipkéket, majd elakadt a lélegzetem. Nedves, de száradó úton, sietség nélkül, örömmel kerekeztem Kranjska Gora felé, ahonnan végre már a Vrsic völgyébe fordulhattam. Az eső elvonultával sokan bújtak elő és tettek kis sétát a város széli tó felé. A vízpartról sajnos nem azt a kilátást kaptam, amit a sok prospektusban megszoktam: a hágóút tetejét sajnos felhő rejtette, és este 1/2 7-kor már nem is remélhettem, hogy eloszlik. Már csak azért hajtottam tovább, mert inkább ismeretlen, nedves, erdei úton erősítettem lábaimat, mint hogy a sátorban unatkozzak. A 850 m magasan fekvő tavat elhagyva egy rövid meredek, nyílt emelkedőn hamar bemelegedtem. A továbbiakban a csupasz kerékpáron kellemesnek, éppen megfelelőnek találtam a meredekséget: egyelőre 8%-os lehetett, bár a 8 km-es hágóút aljában felállított 14%-os meredekséget előrejelző tábla semmi jót nem ígért. Az első hajtűkanyarban kellemetlen meglepetést ért: a kanyart a téli jegesedés elékerülése érdekében macskakő fedte, ami nem csak a rázkódással, hanem önkéntes sebességcsökkentéssel is járt: nem akartam 15-20 km/ó-s sebességgel szétrázni a kerékpárt. Kevés kárpótlást jelentett, de örültem annak, hogy minden hajtűkanyarban tábla jelezte a magasságot.
1000 m-es magasságban a továbbra is vízcseppes lombok alatt, másfél kilométert többnyire alig emelkedő úton kerekeztem. A gyorsan egymást követő hajtűkanyarok már igazán tetszettek. Rövid, 200 m-es szakaszon egy épület mellett szembe kellett néznem a 14%-os emelkedővel, de a könnyű kerékpárral ki lehetett bírni. 1100 m-es magasságban még mindig erdőben haladtam, de – mert mind inkább párásabb lett a levegő, megközelítettem a felhőket – a 8. hajtűkanyarban, 1160 m magasan a visszafordulás mellett döntöttem.
1/4 9-kor értem vissza a kempingbe. A közelgő napnyugta miatt vásárlás, majd rövid vacsora után a másnapi, rég várt Vrsic túrára gondolva aludtam el. Bíztam benne, hogy éjjel nem fog esni.

Napi távolság: 105,33 km
Napi szintemelkedés: 1605 m

1999.VIII.18, szerda
7.nap: Bledi túra

Nem aludtam ki magam. Először éjjel egy órakor ébredtem fel, mert esni kezdett. 7 órakor sem látszott sok remény a jó időre: hol elállt, hol ismét esőcseppek kopogtatták a sátorponyvát. Feelébredvén jegyzeteléssel, majd reggelizéssel múlattam az időt. A 1/2 9 tájban mind hangosabb madárcsivitelés azt a reményt keltette bennem, hogy ők már tudják, hogy jön a jó idő. Az eső elálltával vásárolni sétáltam a szomszédba: ezúttal sem tudtam ellenállni a finom csokival öntött, vaniliakrémmel töltött buktáknak (darabja 110 SLT). Mielőtt eldöntöttem volna, hogyan tovább, először a kempingben sétálgattam – tele hassal -, kémleltem az eget, figyeltem a felhők mozgását, majd 1/2 10-kor Kranjska Gora (azaz a Vrsic felé) és a másik esetleges program, Bled felé is kerekeztem egy-két kilométert, hogy felderítsem, mire számíthatok. Annak reményében ültem nyeregbe, hogy megállapíthassam: nem kell egész nap – esőtől félve – a kempingben rostokolnom és kimozdulhatok valamerre világot látni.
Kranjska Gora felé semmi jót nem ígértek a felhők, azonban Bled felé néhol világosabbnak tűnt a felhőréteg. Amint a megélénkülő DK-i szelet is érezni kezdtem, mind inkább eldöntöttem: a programtervet felrúgva – és az esőnapot felhasználva – e nap Bledbe és Bohinjba kerekezek és másnap, talán jobb időben , talán tényleg legyűröm az 1611 m-es Vrsic hágót. Egynapos túrámra magammal vitt cuccok felét az esetleges eső miatti tartalék száraz ruhák tették ki. 1/2 11-kor 5-6 kg-os cuccal Bledbe indultam. Az 1997-ben a defektsorozat miatt kimaradt a programból Szlovénia e gyöngyszeme, de ez alkalommal – bármilyen idő is várt rám – úgy tűnt, felkeresem és eljutok Bledbe.
Úgy tűnt, a 10 km-es “felderítő-kerekezés” sem melegített be, nem szívtam magam tele lendülettel, mert Bled felé indulva nagyon lassan fogytak csak a kilométerek. A szél tovább lassított. Hiába lejtett folyamatosan az út, egyfolytában a 24-26 km/ó-s, csiga tempómon bosszankodtam. Szerencsére az út minőségével nem volt gondom. 10 km után, Mojstranában ismerősként tekintettem a Vrata völgybe; a Triglavból persze semmit sem lehetett látni. Felhős, nedves völgyben hajtottam tovább; folyton-folyvást az előttem a távolban újonnan feltűnő felhőket kémleltem, azt hittem hamarabb világosba érek. Jesenicére (574 m) már az autópálya mellett értem; a város maga azonban a rossz, töredezett, kerékgyilkos útjával meglehetősen felbosszantott. Az időjárás függvényében váltakozott a hangulatom: amikor kissé kivilágosodott, remény töltötte meg a szívem és úgy éreztem jó napom, meleg idő lesz. Amikor egy szürke felhő takarta be az eget, magamba roskadtam és attól tartottam, hogy akár egész nap is esőben kell áznom, semmi értelme nem lesz a Bohinji túrának – hacsak nem az, hogy kilátás nélkül kipipálhatom, hogy jártam ott – és ráadásul száraz ruháim 70%-át felélem. Jesenicén túl az út sajnos már nem csupán nedves volt, de mind jobban csicsogott, az autók néha le is fröcsköltek. A szűk völgyből kiérve az ég is világosabbnak tűnt, a levegő is mintha melegebb lett volna. Egy kilométernyi forgalmas főúton való kerekezés után Bled felé (504 m) kanyarodtam.
A 2 km-es gyors lejtőt követő kellemetlen emelkedő tetején már Bledbe (12:15) érkeztem. Bár nem örültem a felhős háttérnek, eszembe jutott apuék tapasztalata: a felhős időben – és nem száz ágra sütő napsütésben – készült videofilm talán még szebb is lett. A tóparti sétaúton, lassan gurulva szívtam a friss levegőt; a Nap néha már-már bújkált. A mozgó levegő azt ígérte, hogy az égbolt akár egy-két órán belül kitisztulhat. Kis buckán hagytam el Bledet, ahonnan 2 km-es gyors lejtőn gurultam le a Sava Bohinjka 470 m-es magasságába. Délnyugat felé haladva mind melegebb lett, a völgy fölé tornyosuló hegyek egyre jobban beszorították a patakot és a felhők is kezdtek szétszakadozni. Fél óra alatt majd megsültem, annyira melegem lett. Reggel a nyirkos időben nem hittem volna, hogy mindössze el voltam rejtve a hőséget sugárzó fényforrás, a Nap elől.
Úgy tűnik, a jó időtől erőre is kaptam, mert a Bohinji tóig hátralevő 7-10 km-en nem csak a korábban megpillantott montist előztem meg, de hosszan 28 km/ó-val kerekeztem. Bohinjska Bistricára érve túlzottan hamar kezdtem a tónak örülni, így az onnan valósan hátralevő 6 km-en hamar elfogyott a türelmem és végül kissé bosszúsan értem túrám felezőpontjához. A Bohinj tó körül magasodó hegyek sajnos nem voltak olyan tisztán láthatók, mint azok, melyek közt addig haladtam; a völgyet jellemző erdők zöld színe helyett kékes-szürkeség uralta a panorámát. A Nap már csak néhol bújkált, sőt dél felől egy szürke felhő közeledett. Még le sem gurultam a vízpartra, az út menti parkban talált padok annyira megtetszettek, hogy azonnal le is telepedtem megebédelni (13:39). Testileg feltöltődve, a töredezett nedves úton, mindenfajta sietség nélkül kerekeztem tovább a Bohinj tó, hegyek felőli vége felé. Hiába kámleltem a lombokot át a vízfelületet, 4 km-en át egy igazán szép fotóhelyet sem találtam. Végül a vízpartra kellett lesétálnom, hogy megörökítsem a tó hangulatát, tájképi jellegét. Mindössze egy-két csónak szelte csak a vizet.
Visszatérve a Bohinj tó keleti végébe, a szürke felhők véglegesen elúsztak: elkönyvelhettem, hogy esős helyett meleg, napsütéses túrában lett részem. Bled felé tartva az akadályozó ellenszelet a lankásan lejtő út feledtette: jól haladtam. 28 km/ó-val kerekeztem a zöld színű patak mellett, sziklák, fenyvesek közt. E 35 km-es szakaszt is az unaloműzés miatt osztottam kisebb darabokra: előbb a vasúti kereszteződést vettem célba, utána a patakot keresztező hidakat vártam, majd a kinyíló völgyet, míg végül 2-3 km-es emelkedő után már Bledbe gurultam. Ezúttal már szép napsütéses idő várt az üdülőhelyen. A füves partra toltam a bringám és kacsák társaságában csodaszép fotót készítettem a tóról és készíttettem magamról is.
Mezre vetkőzve hagytam el Szlovénia talán leghíresebb üdülőhelyét, Bledet. A reggel még, a kevés alvásra fogott fáradságomnak nyoma veszett, erőm teljében kerekeztem vissza a kempingbe. Annak tudatában és azzal az örömmel, hogy sikerült a Bledi- és a Bohinj-tó felkeresése, újabb programot teljesítettem, nem okozott gondot a tekerés; sok szépet láttam. 2-3 km-es emelkedőn tértem vissza a főútra, ahol ezúttal már hátszélben való hazatekerés várt rám. A szél és az emelkedő egymást egyensúlyban tartották, ugyanis hazafelé hátszélben 35 km-en át 250 m szintemelkedés várt rám.
Mivel 8-10 km-t követően, Jesenicén már látszott, hogy a kemping völgyében a felhők közel sem annyira oszlottak szét, mint Bled környékén, még nagyobb okom lehetett az örömre, hogy nem kockáztattam meg a Vrsic hágót. Nem jártam volna jól vele. Miután félútnál sebességmérőm a túrára 24,5 km/ó-s átlagot jelzett, elhatároztam, hogy az emelkedő ellenére is megpróbálom megtartani. Jesenicét követően mind inkább ismét párás, szürke lett az idő. 17:45-kor, mikor megérkeztem a kempingbe, az utolsó 5 km-en bemutatott küzdelem eredményeként 24,5 km/ó-s átlagomnak örülhettem. A bledi becsatlakozástól az enyhén emelkedő visszautat (hátszélben) gyorsabban tettem meg, mint a lejtő odautat (ellenszélben). Szép élményekkel a hátam mögött – és a másnapi Vrsic hágóra gondolva – láttam hozzá a sátor előtti vacsorámhoz. Falatozás, lakmározás közben a Nap is kisütött, így kényelmes tempóban – levezetés gyanánt – rövid kitérőt tettem Kranjska Gorába: bár pénzt sajnos nem tudtam kivenni, de egy – a hágó völgyét ábrázoló – szép képeslapot azért sikerült vásárolnom. Hazatértem után a másnapi hegyi túra miatt elvégeztem a kerékpáromon a szükséges előkészületeket. Fékpofát cseréltem, küllőket ellenőriztem és az új autószelepes tömlőt használva, keményebbre fújtam a hátsó kerekem. Szép napot tudhattam a hátam mögött; reméltem, hogy a következő még ennél is szebb lesz.

Napi távolság: 157,78 km
Napi szintemelkedés: 670 m

1999.VIII.19, csütörtök
8.nap: Vrsic hágó túra, majd Martuljek – Kamnik

3/4 7-kor párás, de bíztató reggelre ébredtem. Mivel az álom túlzottan hamar kiszállt a fejemből, reggeli előtt és után volt időm kicsit sétálni és fürkészni a hegyeket, mielőbbi napsütést remélve. Nem felejtettem el, hogy a lassú párafeloszlás a Vrsicre sem ígér túl meleg időt, de bíztam a napsütés erejében. Amint a Nap melegíteni kezdte a sátor falát, megbeszéltem a recepciós hölggyel, hogy a túrám időtartamára – délután 16 óráig – a cuccom felét bepakolhatom a recepciós épületbe, mert ugyebár a Vrsic oly nehéz, hogy oda könnyű bringával is küzdelmes a feljutás, hát még nehéz málhával. Úgy gondoltam jobb még reggel sátrat bontani, mint kissé fáradtan a hágóút után, így indulás előtt ezt is megtettem. Kb. 6-7 kg-os napi cuccom a szerelőkészletet, kaját, pulcsit és esőkabátot valamint egy hosszú alsót is tartalmazott.
1/2 10-kor, igazán korán indultam el az 1997 óta várva-várt 1611 m-es Vrsic hágóra. A kissé még párás, de részben napsütötte völgyben frissen hajtottam Kranjska Goráig. A város széli tó mellett, az utolsó sík szakaszon még utoljára gyűjtöttem erőt: a fahidat követően már komoly emelkedő várt rám. Szerencsére az első 4-5 km-t két nappal korábban már bejártam, így tudtam, hogy leküzdhető és hogy mi vár rám. A macskaköves hajtűkanyarokat ezúttal sem élveztem. A hágóút elején felállított 14%-os emelkedővel fenyegető táblán napfény csillogott. Az első két kilométer 8%-os emelkedő után bő kilométeren át lankás, erdei úton kerekezhettem, hogy egy éles belső ívű hajtűkanyarral kezdetét vegye a lazítás nélküli kaptató. A Michov dom előtti 14%-os emelkedő ezúttal is enyhén szólva megizzasztott; erőteljes jobb-bal dőlésekkel próbáltam minél feljebb jutni. A kormány kissé recsegett is a nagy erőlködéstől. Az 1160 m-es hajtűkanyart követően – ameddig két napja jártam – az úton már hiába reméltem rövid pihentető szakaszokat, a meredekség nem enyhült jelentősen. Néhol a fenyők közül már ki lehetett látni, hol a lentebbi kocsiútra, hol a szembülső hegyekre, de én igazán annak örültem, ha a hágó irányába, dél felé, ahol a robosztus Prisojnik 2500 m feletti sziklacsúcsa szökött az égbe. Mivel átlagosan 10%-os meredekségű emelkedővel számolhattam, így az 1200 m-es magasság még további 4 km emelkedőt jelentett.
1226 m-nél egy váratlan turistaház bukkant fel. Az út már teljesen bevezetett a Prisojnik alá, sajnos a hegyek teteje többnyire még felhőben volt, de a napsütésnek köszönhetően már nem túl sokáig. 1300 m magasan egy kisebb tisztáson talált parkolóban végre már a fotózásoknál hosszabb pihenőre álltam meg. Izzadt garbómban nem örültem a magasság emelkedésével mind erősebb, hűvös szélnek. Energiám ideiglenes utánpótlására nápolyit és pár falat Milka csokit majszoltam el. A minimum 14%-os, toronyegyenes kaptatón teljes erőmből, izmaim minden erejét latba vetve is csak úgy tudtam a pedálokat forgatni, hogy közben hihetetlenül erős karmunkával – hangos recsegés közepette – jobbra-balra döntögettem a kerékpárt. A 100-200 m hosszú küzdelem végén karom miatt vissza kellett ülnöm a nyeregbe. Úgy éreztem 400 m távolságon 60 m szintet emelkedtem. Még 2-3 km emelkedőre számítottam.
A fogyó fenyők miatt mind több kilátás nyílt a hágó sejtett helye felé, így egyre pontosabban meg tudtam saccolni hova tartok. A hátralevő kilométereken már több gyilkos emelkedővel nem volt dolgom, azonban így is szükség lett minden erőmre. Az utolsó kilométer elején egy mezőn már egyre több kirándulóval találkoztam, több autó is parkolt már az út mentén, a közelben újabb turistaház várta a betérőket. Gyors hajtűkanyarok követték egymást, de az utolsó egyenesben mégis csak a lelkem örülhetett, testem nem, mert beigazolódott a Kerékpárosok I. törvénye: az erős ellenszél annyira akadályozott az emelkedőn, hogy a nyeregből kiállva is komoly küzdelmet okozott az utolsó – nem is olyan meredek – 300 méter. Az 1611m magas tetőn (11:34) úgy rogytam vissza a nyeregbe. Lihegve gurultam végig a lankás és forgalmas hágón. Rengeteg autó állt a parkolókban, sok turista meleg ruhába öltözve indult közeli és távoli sétájára, túrájára.
A hűvös szélben első dolgom volt elővenni a pulcsit, majd a széldzsekiként is szolgáló esőkabátot. Kevés eszegetéssel eltöltött pihenés közben a hágó déli oldalára vonatkozó ötletemet módosítottam: nem elégedtem meg a 2-3 km-es lejtő nyújtotta szépségekkel, úgy döntöttem, hogy – a fékezés erejével érezve a meredekséget – addig gurulok, ameddig túl meredek nem lesz. Esetleges könnyű lejtő akár azt is jelenthette, hogy teljesen legurulok a hágóút aljáig.
A hágó két oldalán álló ajándékboltokban néhány képeslapot, két kitűzőt és a keresztlányomnak, Annának egy kolompocskát vettem. Bár tudtam, hogy jobban fel kellene tankolnom, masszívat nem sokat ettem, helyette viszont elfogyasztottam egy adag nápolyit és egy banánt. Figyelembe véve, hogy este még másik kempingig haladni is tudjak, 4-5 körülre tervezem a kempingbe visszaérni, amihez azt számoltam: visszaúton legkésőbb 15 órakor el kell hagyni a tetőt. 1/4 1-kor nekikezdtem a dél felé vezető gurulásnak. Két oldalt magas kopasz hegyek, délre a már ismert, nagyon mély és meredek boveci völgy folytatása, széles köves folyómederrel. Kilométerről kilométerre több kilátás nyílt délnyugatnak, a szürke Jalovec felé. Bujkáló napsütésben megtett 2-3 km múltán erdőbe értem. Egy-két nagyon rövid szakasz kivételével nem volt meredek a lejtő és ami legalább ennyire fontos volt: a hajtűkanyarok – déli oldal lévén – nem voltak macskakővel kirakva. A várt éles balkanyarban – 1300 m magasságban járva – úgy gondoltam, hogy még alig ereszkedtem, így lassítás nélkül továbbszáguldottam. A hágóra már nem nyílt kilátásom, a hegy meredek oldalában napsütötte lombok közt szerpentineztem lefelé: messze volt még az alja. A kezdeti 3 km-t – mikor még dél felé gurultam – követően már kelet-nyugati és vissza irányba szlalomoztam. Még 1100 m magasságban is túl magasan éreztem magam a mély völgy aljához képest. Az 1003 m-es hajtűkanyar után már csak azért sem fordultam vissza, mert 1000 m alá akartam jutni, onnan pedig már közelinek tűnt az alja. Végül, egy-két fényképezést követően 3/4 1-kor leértem a hágóút aljára, a szerpentinek végére: 794 m magasságban kereszteztem a Soca patakot. Az út még legalább egy kilométeren át – ameddig láttam – meredeken lejtett, de tovább nem kívánkoztam: kijelenthettem, hogy az alján vagyok; ideje volt nekivágni az immár 9 km-es emelkedőnek. A meredekséget nem volt nehéz kiszámítani, hiszen a 9 km-re jutó 1611-794 = 817 m 9%-os meredekséget jelentett. A lejtő alján a fékpofára nézve bizony nagyon örülhettem, hogy előző nap túlestem a cserén, ugyanis az elmúlt 9 km hatására az első fékpofa az egyik oldalon harmadára fogyott. Az északi oldalon tehát jobbára a hátsó fékre kellett (majd) hagyatkoznom.
Vékonyra vetkőzve vágtam neki az emelkedőnek. Elgondolásom szerint rossz esetben 2 km-enként, összesen max. négyszer szándékoztam pihenés miatt megállni. Az első pedálfordulatok után nagyon nehéz küzdelemmel haladtam csak fölfelé, mert az izmaim a lejtőn teljesen lemerevedtek. Nem sokkal később a famentes, nyílt szerpentineken a fotó parancsolt le a nyeregből, de 900-1000 m körül már úgy ültem vissza a kerékpárra, hogy 1200 m-ig meg sem állok. Mindig is azt tartottam, hogy ha az ember látja a célt és az afelé vezető út minden lépcsőjét, akkor sokkal könnyebb a teljesítése; így volt ez ezen a kaptatón is. A pihenés utáni első kilométer rendszerint nem okozott gondot, nem is kellett túl sokszor kiállnom a nyeregből, a második kilométeren azonban ha nem is a már fáradó lábaknak, de az akaraterőnek sok pluszt jelentettek a magasságot jelző táblák. Nagyon élveztem a meleg déli hegyoldalt, a színes lombokat – és nem fenyőket; a hágónak ez az oldala sokkal barátságosabb volt, ráadásul meredek résszel is alig találkoztam.
Megfelelő akaraterővel legközelebb 1300 m-es magasságban álltam meg, ahonnan már ráadásul láttam a hágón álló turistaházat: ez sokat jelentett. Bekaptam pár falat édességet, energiautánpótlást, majd továbbhajtottam. Sajnos éppen ebbe a “célegyenesbe” fordulva bújt el a Nap és “került elő” ismét az erős (hát)szél. A hátszél ugyan vigasztalt, azonban mégis garbót kellett húznom. Pontosan 14 órára értem a tetőre. Mindkét oldalról legyőztem a Vrsic hágót !!!
Nem volt kedvem hosszabban időzni, inkább – az utolsó fotóm után – felhúztam a dzsekit és óvatosan kiengedtem a fékeket: a hátsó fékezésre alapozva nekivágtam a néhol 14 %-os, hajtűkanyarokban macskaköves, 9 km-es lejtőnek. Odafönt nagyon sajnáltam, hogy nem volt elég képem és nem fotózhattam többet, lentebb azonban már párásabb volt, ott csak a gurulás és fékezés foglalkoztatott. Mivel a hajtűkanyarok gyakran követték egymást, sem a kezem, sem a fékek nem igazán élvezték a lejtőt. Minden egyes kanyarnál a macskakő miatt sebességem 50 km/ó-ról 10-15 km/ó-ra kellett csökkentenem a 25 helyett. A fékezés erősen igénybe vette a kezeimet. Alig vártam, hogy lankásabb részre érjek és pihentethessem őket. Röhej : nem bírom a lejtőt, a kezem elfáradt. A hágó környékéről kiérve, a fényképészek csemegéjéül szolgáló tó mellett a rossz út miatt óvatoskodva már annak örültem, hogy újabb tervbe vett programot teljesítettem és gyarapítottam vele emlékeimet. A hágó két oldalán összesen 24+25 hajtűkanyar van, így oda-vissza 98 hajtűkanyart kerekeztem végig. Kranjska Gorától és a Vrsic hágótól már véglegesen köszöntem el. A kemping felé hajtva, gurulva már azon gondolkoztam, azt számolgattam, hogy csomaggal este 8-9 óráig hová juthatok el. Reggel minimális célként még a 35 km-re fekvő radovljicai kempinget határoztam meg, maximális célként pedig a 90 km-re, szintén 2000 m-es hegyek lábánál épült kamniki kempinget. A dolog érdekessége az volt, hogy köztes állapot nem volt, a radovljicai kemping után az útvonalon a következő a kamniki volt. A maximális cél esetleges teljesítése pedig azt jelentette, hogy másnap bizony nem elhanyagolható előnnyel indulok, sikerül kilométereket összespórolnom, amivel esetleg egy későbbi lazább nap, vagy esőnap alapjait teremthetem meg.
15:00-kor napsütésben érkeztem vissza a martuljeki kempingbe: e napra végre szép idő lett, semerre sem láttam összegyűlt szürke fellegeket, sőt délkeletnek kék ég ragyogott. Sajnos a kemping melletti, étkezésre ideális esőházban a már “odaszokott” bácsi üldögélt, így csomagjaim elkérése és bringám felmálházása után félig üres gyomorral ültem ismét nyeregbe. Mennyire más volt ez: 16+6 kg helyett ismét 16+20 kg-t megmozdítani. Szerencsére többé-kevésbé 30 km hosszan lejtő várt rám.
Mielőtt még elfásultam és kiéheztem volna, 10 km-rel Martuljek után, Belca házai közt egy út menti padot és asztalt találtam, ahol kényelmesen megebédelhettem. Lassan szeltem a kenyeret, vágtam a szalámit, kentem a májkrémet, haraptam a paprikát és szívtam be a friss levegőt.
Jesenicén (16:35-50) óvatosan haladva fürkésztem a bank feliratokat, míg végül egy utazási irodában kaptam felvilágosítást: mindössze a Ljubljanska Banka és az Abanka-nál lehet Visa kártyáról pénzt felvenni (1999-ben). Így jutottam el a szomszédos Abanka fiókjába, ahol izgatottan vártam, hogy mosolygós ügyintéző megkapja Magyarországról az engedélyt a pénzkifizetésre. Bár 10000 tollárt kértem, tudtam, hogy minden valószínűség szerint Ausztriába érkezve ennek egy részét úgyis át kell majd váltanom, de nem akartam szűkölködni.
Az a tény, hogy csak két bank-hálózatnál lehet kártyáról külföldi pénzhez jutni megerősítette azt a véleményem, hogy a szlovénok nagyon le vannak maradva Magyarországtól. Előbb a hegyi utak minősége, most a bankhálózat. Pénzzel a “zsebemben” már nem éreztem a pénztelenség nyomását. Jesenice után már a Júliai-Alpoknak is búcsút intettem.
Az előző napi bledi leágazást követően nem sokkal Radovljicába kanyarodtam. Hét éve, 1992-ben anyuékkal e város kempingjében töltöttük nyaralásunk első öt szép napját. Nem messze a kempingtől egy áruházban konzervet és kenyeret kellett vásárolnom, de a lédús almáról sem feledkeztem meg. A városban ismét sikerült felbosszantani magam, ugyanis a Ljubljana irányjelző táblát követve az autópályán találtam magam: az bosszantott, hogy Szlovéniában hiába kerestem, nem találtam az ugyanabba a városba vezető, autópályától eltérő útra való kitáblázást. Mintha csak autópályán lehetne a városba menni. A centrumba visszatérve egy keskeny mellékúton sikerült leereszkednem a folyópartra, ahonnan már a keresett úton kezdhettem meg a 150 m-rel magasabbra emelkedő lombos erdejű hegysor emelkedőjének leküzdését. Mint a térképemre nézve kiderítettem, már korábban is Ljubljana helyett Kropa falu jelzését kellett volna követnem. Nehéz napom vége felé fáradtas tempóval tapostam a pedált. A tetőt követően mind több kilométeren át élveztem a hosszú lankás – 30-35 km/ó-s sebességet engedélyező – lejtőt, annál inkább úgy éreztem, időben behozom az emelkedőt. Meglepett, hogy a patakvölgyben 12 km-en át semmi emelkedővel nem találkoztam, pedig talán csak 200 m szintet ereszkedtem, mégis végig lejtett. A Podnart utáni Száva-hidat követően – a kellemetlen 1997-es emlékeket idéző – Podbrezjéig rövid – ám a vártnál mégis hosszabb – emelkedőt kellett leküzdenem. A tetőn, az erdőből kiérve meglepetés fogadott: azt a bizonyos teniszpályát, almafát és kocsmát pillantottam meg, ahol 1997 egy augusztusi éjszakáján anyuékra vártam, hogy értem jöjjenek. Tehát a tetőt jelentette a teniszpálya! – állapítottam meg. Megállás nélkül, mosolyogva suhantam el emlékeim színhelye mellett. Pillanatokkal később már a gyors lejtőt élveztem. Örömöm nem tarthatott sokáig, mert a lejtő nem csupán véget ért, de az általam elfeledett, még mindig beton(?) darabokból összerakott, zakatoló, Kranjba vezető 4 km következett. Mérgelődtem és átkoztam a szlovénokat, miközben – kerekem féltve – óvatosan, de 20 km/ó-val zötyörögtem tova. Így akartok az EU-ba jutni? Arra így még sokat várhattok, gyerekek!
Sajnos Kranjban (397 m) sem értek véget a bosszúságaim, mert a városban ugyan jól tudtam követni a Kamnik és a reptér táblákat, azonban e táblákat a város végén már az autópályára irányító útjelző követte. “-Na gyerekek és hova tűnt Kamnik ? Nem tudtok rendesen útbaigazítani? Így aztán hiába várjátok vissza a külföldieket! ” Egy sétáló bácsitól próbáltam németül útbaigazítást kérni, ő magyarázta el, hogy egy kilométer múlva valóban az autópályát fogom keresztezni, de egyenesen továbbhajtva az út Kamnikba vezet.
A város széli kereszteződésből visszanéztem a városra: nem sokkal a hegyek fölött a Nap fél órán belül már nyugovóra készült; 1/2 8 múlt. A Radovljicát követő tucatnyi kilométerhez hasonlóan itt is csaknem 20 percen át folyamatosan lejtő és kb. 8 percen át a repülőtér mellett, fenyőerdőben haladó útban leltem örömöm. Sebességem, amíg csak lehetett 30-35 km/ó körül tartottam. Az út jó minősége csak adalék volt a sebességhez. A repteret elhagyva már Kamnik 13 km-es, fél órás közelsége húzott Mostéig; gyorsan robogtam át a falvakon, szántóföldeken. Radovljica óta eltávolodtam a hegyektől és éppen egy 20 km széles lapályon keresztül közelítettem a túloldali hegysort, a 2500 m fölé nyúló Grintavec köré csoportosult Kamniki Alpok csúcsait. Nem igazán tudtam, hogy Kamnik mely részén található a kemping, így miután már 2-3 km-t tekertem a városban és lámpás kereszteződéseken haladtam keresztül, türelmem megelégelte a dolgot és egy útmenti gyár portájánál kértem útbaigazítást. 1-2 km várt még rám. 4 km kamniki tekerés után, nem messze az óvárostól és a pataktól egy teniszpálya mellett találtam meg a családias, talán 50 férőhelyes kempingecskét (20:50).
A kempingen két földutacska vezetett végig, 3 lakókocsi állt, és két konténeres 3-4 személyes mosdóegység állt a turisták rendelkezésére. A recepciósnál – mivel másnap reggel dolga volt – előre kifizettem a nagyon olcsó, 700 SLT-os árat, majd egy fél literes üdítővel ajándékoztam meg magam. Pár nyugodtabb nap után ismét sötétben – illetve a lámpa halvány fénye mellett – állítottam fel sátram a – már harmatos – fűben. Vacsorámat a recepció melletti asztalnál, kényelmesen fogyaszthattam el.
Kései lefekvésem már-már nem is tűnt kirívónak, inkább már a korai lefekvés okozott volna meglepetést.

Napi ávolság: 144,46 km
Napi szintemelkedés: 1938 m

1999.VIII.20, péntek
9.nap: Kamnik – Luce

Pihentető, frissítő alvás után 7 órakor ébredtem. Miután elhagytam az Alpok nagy hegyeit, kamniki szálláshelyem a korábbi 700-800 m-es magassággal szemben már csak 378 m magasan terült el. Fejem kidugtam a sátorból, és örömmel fogadtam, hogy újabb szép, nyári napsütéses napra ébredtem. Napfényben láthattam csak igazán, amit a sötét este elrejtett előlem: a kemping hátteréül szolgáló Kamniki-Alpok azonnal elnyerte tetszésemet. Bár ez is csak hegység volt – Alpok, mint a többi -mégis varázsa volt, szebbnek tűnt, mint a korábbiak; vagy csak az ismeretlenség adott neki plusz szépséget ?
Mosdás után 3/4 8-kor a szomszédos, egy kilométerre fekvő óvárosba kerekeztem bevásárolni. A boltban – mint már eddig is bevált – belepillantottam egy újság időjáráselőrejelzésébe és meglepetten láttam a Szlovén hegyek fölé rajzolt felhőket és esőt. Országos esőt ígértek. Uzsgyi, észhez tértem és frissen, sietve kerekeztem vissza a sátorhoz. Nem vesztegethettem az időt, hiszen az esőnapot már felhasználtam, mindössze annyi tartalékom volt, hogy a szombati biciklimaratonig hátralevő 240 km-re még két napom volt, így egyik sem ígérkezett túl veszedelmesnek, de ebbe csak fél nap eső fért bele, nem egy egész. A reggeli álmatag készülődés után frissen mozogtam, izgatottan reggeliztem, majd gyors mozdulatokkal bontottam le hálóhelyem, álltam neki egy-két ruhám kimosásának. Éppen eső előtt… Az eget hiába kémleltem, egyelőre még csak vékony fátyolfelhő érkezett a Nap elé: talán ez volt a front eleje.
Hiába gurultam vissza az óvárosba, 10 perc keringés után sem tudtam igazán tetsző fényképet csinálni a buckán épült templomról és a várról. Kamnikot elhagyva pontosan a Grintavec felé hajtottam; nagyon tetszett a hegy, ráadásul éppen egy kis utacska vezetet alá. Közeledő front miatt agyam lázasan azt számolgatta, hogy minimális pihenéssel délig hová juthatok el. Esti sátorhelyemül a Nazarje előtti kempinget néztem ki, céloztam meg: 70 km-re 3 óra szükségeltetett: “-Ha 13 óráig megúszom eső nélkül, akkor nincs gond, mert addigra már állhat a sátor!” Kamnikot elhagyva Stahovica virágos házai mögött közelről gyönyörködhettem a Kamniki-Alpok 2000 m-es hegyeiben. Utam a sietség miatt Stahovicától egy jobbkanyar után már keletnek kellett volna folytatni, azonban egyszerűen nem tudtam ellenállni a kempingben megtetszett és egyre közelebbi Grintavecnek, hiszen Stahovicától éppen e hegy alá vezetett a 8 km-es Bystrica-völgy.
A józan eszem jelzéseire is hallgatva úgy döntöttem, nem tekerem végig a 8 km-es emelkedőt, hanem szép kilátás esetén 4-5 km-nél megfordulok. Az első kilométereken gyorsan haladhattam, csak a következő 2-3 km kisebb emelkedői lassítottak le. Sajnos az erdő a kilátás nagy részét eltakarta, de a völgy felétől induló felvonóállomásnál épp megfelelő kilátásban volt részem, így visszafordulhattam. 10:52-kor értem vissza Stahovicába: “Ha már itt jártam, ezt is megnéztem, talán nem sok időt veszítettem !” – értékeltem utólag.
Már-már azt számoltam, hogy mikor érhetek előbb a 11 km-es emelkedő tetejére (902 m), majd Nazarjébe, mikor Stahovica utolsó házai közt csepegni kezdett. Bízva abban, hogy hamarosan kitekerek az eső alól, nagyobb tempóra kapcsoltam. Eleinte két – kezdetben 3-400 m magas – dombsor között lankásan emelkedő úton haladtam: még csak figyeltem az esőcseppeket, alig hullottak. A csapadék erősödésével a házak, tanyák közt megfelelő eső előli búvóhelyet kerestem, miközben mind jobban vissza kellett váltanom. Miután elhagytam egy traktortárolót, a következő házak közt pulcsim már annyira kezdett nedvesedni, hogy beálltam egy buszmegállóba. Bőséges vízfelvét után nápolyit és almát ettem, majd gyengén csepegő esőben ismét nyeregbe ültem. Úgy gondoltam, ha 1-1 km-t haladok csak, akkor is mennem kell. Az utat szinte végig házak, buszmegállók, búvóhelyek kísérték: 200 m-enként, fél kilométerenként különálló épületek, vagy házcsoportok álltak. Két szerpentinkanyar után már a végső emelkedőn pedáloztam, sehol sem volt túl nehéz, épp megfelelő. Néha hátrapillantva, a déli hegysoron átnézve azt láttam, hogy mögöttem komolyabb eső áztatta a tájat, a felhők is leereszkedtek, a hegysoron csücsültek, fölöttem bezzeg néha még a Nap is átvilágította a fátyolfelhőket.
Szép házak, nyaralók, turistautak kíséretében 11:58-kor értem fel a számomra meglepően magasnak tűnő 902 m-es Crnivec hágóra. Az erdőből kilátás nem nyílt, az egyetlen dolog ami felkeltette a figyelmem, az a 10%-os lejtőt jelző tábla volt. Úgy tűnt, ismét a könnyebb oldaláról jutottam fel egy hágóra : jól tettem.
Időzés nélkül vágtam neki a gyors lejtőnek, de sajnos a foltos út miatt 40 km/ó-nál nemigen gurultam gyorsabban. 6 km gyors lejtő után értem ki az erdőből, és már nem a völgy oldalában, hanem az aljában, mezőkön haladva próbáltam minél tovább tartani a nagy tempót. A völgynek ez a fele sokkal nyíltabb volt, mint a hágó túloldala; az elszórt falvak kifejezetten barátságossá, megnyerővé tették. Bár térképem a völgy középső részére jelölt egy szép templomot, nekem már az első falu temploma is nagyon megtetszett. Egy-két csepp eső közepette siettem a 20 km-re fekvő kemping felé. A völgy két oldalán magasodó 1000-1200 m-es hegyek tetején már felhők csücsültek, a közeli eső egyre jobban fenyegetett. Gornij Gradnak bár szép bazilikája volt, nem álltam meg; nem vesztegethettem az időmet. Radmirjében értem el a főutat. Mivel a térkép alapján úgy tűnt, hogy 10 km-en belül megtalálom a kempinget, gyorsan kitekertem az időközben megindult eső alól és a közeli cél reményében frissen hajtottam tovább. A Savinja patak 2 km széles völgyében, a patak mindkét oldalán művelés folyt: míg délről a völgyet közvetlenül egy csupán 6-700 m-es hegysor határolta, észak felől 1300-1500 m magas hegyek tornyosultak. 5-6 km után már folyamatosan kémleltem a táblákat, felfestéseket, cégéreket; alig vártam már a kemping kijelzését. Már teljesen tanácstalanul és nagyon türelmetlenül érkeztem Nazarjébe, sehol sem találtam a kempinget. A városban azonban egy kopott tábla jelezte, hogy 2 km-t a folyó déli partján vissza – az eső – irányába hajtva fekszik a kemping. Gondoltam: “Ez a két kilométer még belefér! Végül a 2 km helyett 3-4 km után az úton felfestés jelezte a jobb oldali meredek útra való fordulást. Más se hiányzott: a lejtő végén köves, zúzalékos úton 300 m-t tolva érkeztem meg a kempingnek nevezett füves területre (13:25) . A bekerített füvön 2-3 lakókocsi és egy vizesblokkal bővített épület állt, melynek oldalában információk álltak a turisták rendelkezésére. A szöveget olvasva kiderült, hogy egy “önkiszolgáló kempinggel” volt dolgom: a tulaj ígérete szerint naponta kétszer nézett le, egyéb tudnivalókkal, információkkal a leírás szolgált; a mosdót pedig megtaláltam.
Teljesítettem a minimálisan kitűzött tervet, eső esetén másnapra – szükség esetén mellőzve a Logarska dolinát – már csak 100 km vár rám.”
Mivel nem adtam fel véglegesen a jó időhöz kapcsolódó, Logarska dolina felkereséséről szőtt másnapi terveimet, egyelőre – az eső miatt sem – állítottam sátrat, hanem falatozás után a ház tövében, az eresz alatt talált fatuskóra ülve, jegyzetelésre használtam ki az időt; közben pedig arra vártam, hogy derüljön az ég, vagy essen jobban. A szürke felhőknek a hegyek, és a Logarska dolina felől sajnos még volt utánpótlása. 2 óra tájban autón érkezett meg a mosolygós, középkorú tulajnő. Nem okozott gondot azon ötletem, hogy 17 óráig az időjárás függvényében döntöm el, hogy maradok-e, vagy továbbállok és a másnapi Logarska dolina közelébe hajtok.
További beszélgetésünk során örömmel hallottam, hogy a meteorológusok másnapra állítólag jó időt ígértek. Jegyzetelésem közepette többször is átszűrődött a napfény, látni lehetett a Napkorongot, az eső sem esett már, talán csak szitált, úgyhogy 1/2 4 tájban más dolgom sem volt, mint elrakni jegyzeteimet és nyeregbe ülni.
Visszaúton könnyebb dolgom volt, mert az utat ismerve – egy gyalogos hídon átkelve – 4 km-t rövidítettem, így elkerültem a Nazarjéba való visszakerekezést. Vegyes érzelmekkel pedáloztam a Logarska dolina felé. Egyrészt örültem, hogy másnap – még ha hosszú napom is lesz, és 160-170 km vár is rám – felkereshetem két hetes túrám utolsó fontos természeti szépségét, a híres Logarska dolinát, másrészt viszont nem okozott nagy örömöt a szürke felhők, az eső felé tekerni; mintha csak a vesztembe hajtottam volna, kerestem volna az esőt.
Nem véletlen tartottam attól, hogy ismét az eső alá szaladok; fülembe csengtek egyik ex-túratársam,a Rédei Zoli szavai: “- Gabika, esős időben a hegyek közé? Hát ha lent esik, akkor mit vársz a hegyekben; netán még havazni is fog!” Radmirjéban ért el az eső. Először egy bolt eresze alá húzódtam be, majd 20 perc várakozás után nem csak az álldogálást, hanem a lábamra hulló esőpermetet is meguntam, így egy megfelelő buszmegálló reményében a völgy felé kanyarodtam. 3 km múltán Ljubnó utolsó házainál megtaláltam amit kerestem: a fedett, padokkal rendelkező, kőből épült buszmegállót. 10 km választott el a kempinggel rendelkező Lucétól, de a felesleges lett volna eláztatni magam a heves esőben. Úgy gondoltam, még másfél órám van 18 óráig, amikor is tényleg kénytelen leszek nyeregbe ülni: másfél óra alatt még enyhülhet az eső – reméltem.
Felöltözve, a padra ülve folytattam a kempingben abbahagyott jegyzetelést. Írogatás közben – főleg ha az eső éppen rázendített és kisebb esély látszott a bőrigázás elkerülésére – néha elméláztam és azt mérlegeltem, hogy vajon nem lett volna jobb mégis a ház csarnokában szárazon aludni, mint felvállalni a megázást. 18 óra felé talán csendesedett az eső, indulnom kellett. Korábbi túráimon megesett megázásaimtól eltérően most a megfázás ellen jobban védekeztem: fölül nem öltöztem be, a két mezre mindössze a beleizzadós esőkabátot húztam, míg alul ezúttal esőnadrágban tekerhettem, alatta a rövid mezem melegítette a combom. Sajnos a cipő volt a leggyengébb láncszem, ott tartottam a beázástól. Nem ámítottam magam: tisztában voltam vele, hogy az elkövetkezendő 3/4 órában, 10 km-en bőrig fogok ázni. Csomagom nylon védte. Mivel Ljubno település a Savica völgy szűkülete előtt található, két kilométer után a táj is más jelleget öltött: a hegyek mind jobban összeszorították a völgyet, mellettem a patak csobogott, föntről pedig az eső “hullott a nyakamba”. Reménytelennek tűnt az idő, igazi esős nap, akár eldúdolhattam volna: “It’s a rainy day!” Az aszfalt csicsogott a víztől: kanyarokban a kerék lábamra csapta a vizet; előttem szürke hegyek magasodtak, rajtuk, köztük felhők csücsültek, az út mellett szürke patak zubogott. Esőben még a patak vize is fenyegetőbbnek látszott.
A 10 km-es út változatos volt, az esőben nem is lehetett unalmas. A keskeny, kb. 6 m széles úton, ha éppen kiváló minőségű volt, gyorsabban haladhattam, pocsolyákkal sem találkoztam, ám foltozott, töredezett, néhol kátyús szakaszokkal is találkoztam. Az út olyan keskeny volt, hogy két autó csak centizve tudta elkerülni egymást, vagy néha egyiknek még vissza is kellett tolatni egy szélesebb részre, kiállóhelyre, hogy elengedje a másikat. Egykedvűen pedáloztam; a kilométereket számolva félig-meddig sikerült kizárni az esőt a gondolataimból. Csak az esőben való sátorállítástól tartottam: előfordulhat-e, megvalósítható-e hogy száraz ruhában, nylonnal védett, száraz sátorban jót aludjak?
Útbaigazítást kérve Luce utolsó házain túl a Logarska dolinába vezető út és az azt kísérő patak közti 40 m széles, fenyők által védett és közrefogott területen, egy teniszpálya szomszédságában találtam meg a keresett kempinget. A délutáni önkiszolgáló kempinghez hasonlóan ez is egy speciális kemping volt: még lekerítve sem volt. Az út és a patak közt vezetett még egy földút, annak mindkét oldalán, bárhol fel lehetett verni a sátrat. Kb. 100-200 m távolságban, a keskeny, füves terület végében állt a szép épületbe helyezett vizesblokk. A földúton már nagy pocsolyák álltak. A recepciónál bejelentkezve a tulaj felajánlotta, hogy megaludhatok a kemping közelebbi végében építés alatt álló házukban a földön, miután azonban ezt – megköszönve – elutasítottam, azt ajánlotta, hogy előbb nyugodtan állítsam fel a sátrat, majd utána jelentkezzek nála. Nem csupán a földúton, de a füvön is mind több helyen állt a víz, a kempingben mindössze egyetlen sátor árválkodott. A fenyegetően hangosan zubogó patak mellett – mindössze egy, a víz fölé 1-1,5 m-rel magasodó gát választott el – a gát oldalában végre találtam egy kissé lejtő területet, ahol kevésbé kellett félnem az alulról való beázástól. Felállíthattam sátram.
Bár gyorsan mozogtam, picit taktikáztam is, amennyire lehetett, a művelet – míg eső esett a textilbelsőre – talán 3 percet vett igénybe, de mire az esőtől védő fölső sátorponyvát a lakóponyvára húztam, a belső már átnedvesedett. Kicövekeltem a sátrat, majd nagyot sóhajtottam. “Ezzel is megvolnánk.” Épp az első csomagokat, a hálózsákot, polifómot pakoltam gyorsan a védelmet nyújtó sátorba, mikor a sátorban támaszkodó kezemmel vizet éreztem. A sátorban belül már több helyütt pocsolyák álltak. Kissé letörten ballagtam vissza a recepcióhoz. A korábbi gyors sátorállítás annyira lefoglalt, hogy közben nem, de a ház felé cuppogva bizony már éreztem a testemhez tapadó vizes ruhákat, a víztől csicsogó cipőmet. A házban kellemetlenül érezve magam adtam elő, hogy sikertelen sátorállításom után, ha lehet, mégis élnék a házban alvás lehetőségével.
A tulaj kedves lánya átkísért a házba: a földszinten még ablakok sem voltak, lent a betonon gépek, alapanyagok, cserepek, zsákok hevertek. Az emeleten – a lányt követve – a fürdőszoba jövendő helyiségébe jutottunk, ahonnan hungarocell-lapokat hoztunk ki, hogy az általam választott szobában azokat a betonra terítve, azon “ágyazhassak meg.”
Az emeleti “jövendő nappali” eléggé világosnak tűnt, azt választottam, ott még egy festékes széket is találtam, amire pakolhattam.
Nagyon örültem neki, hogy a házban nem esett az eső és, bár nem volt meleg, de nem áztam, mozgásaim közepette nem kellett óvatoskodnom, attól félnem, hogy a sátor falához érve beázok. Kezdett javulni az este hangulata: “- Mégsem lesz oly rossz éjszakám.” Többszöri fordulással a sátor kivételével minden cuccomat az emeletre hordtam; kint a kerékpárt a kis nylonnal, a sátrat a nagy nylonnal takartam le és hagytam magára.
Miután kinti teendőimmel végeztem, végre száraz ruhába öltözhettem. Egymás után bújtam ki elázott ruháimból, még az alsónadrágom is szinte teljesen vizes volt. Jó érzéssel bújtam tartalékruháimba, végre meleget érezhettem magamon. Miután egy porcikám sem fázott, a hungarocellre fektetett polifómra és hálózsákra ülve hozzáláttam a vacsorához. Lámpa híján, rövid zseblámpázás után 9 órakor meleg hálózsákba bújva tértem nyugovóra. Sajnos az eső még mindig esett, az ég még nem tisztult.

Napi távolság: 84,82 km
Napi szintemelkedés: 762 m

1999.VIII.21, szombat
10.nap: Luce – Deutschlandsberg

8 óra tájban, 11 órányi alvás után kipihenten ébredtem. Jobb időre számítottam: azt hittem, a beszűrődő napfény a vártnál hamarabb fel fog verni. Mivel programom teljes mértékben az időjárástól függött, kíváncsian léptem az ablakhoz: nem tudtam megállapítani, hogy esik-e. Bár 160 km várt rám – nem tudván, hogy esik-e -nem forszíroztam a sietést: teljes nyugalommal ültem a hálózsákra reggelizni. Lassan-lassan összepakoltam. 9 óra tájban az ablakon kinézve feltűnt, hogy az ablakpárkány kezd már felszáradni. Tehát nem esik ! – állapítottam meg. A vizes fűben végrehajtandó sátorbontáshoz sajnos ismét kellemetlen kötelességnek kellett eleget tennem: hogy száraz ruháim el ne ázzanak, át ne nedvesedjenek, ismét a vizes zoknit és cipőt kellett felvennem.
A sátor és a hűséges, sokat látott bringám is jól átvészelte az égi áldást, a sátor nem ázott be. Sátorbontás után jól esett viszabújni a meleg zokniba és cipőbe. A recepciónál megköszöntem a száraz házban való alvás lehetőségét, majd kíváncsian vártam a fizetendő összeget. Bár a tulaj meglepőmód épp annyit kért, mintha sátorban aludtam volna, 950 SLT-t; én azonban 1000-re egészítettem ki.
Bár már előző nap azért tekertem fel a lucei kempingbe, hogy e nap felkeressem a Logarska dolinát, mégis, felhős reggelre ébredve, nem volt egyszerű döntés Ausztriával ellentétel irányban kezdeni a napot.
E nap nem jöhetett közbe semmi: még ha defekteket is kaptam volna, esni kezdett volna, estére már akkor is az osztrák Deutschlandsbergben kellett lennem, a másnapi biciklimaraton helyszínén. Az idő szűke tovább nehezítette a dolgom: a már hagyományossá vált este 9 órai érkezés helyett a pénzváltás miatt legkésőbb 18 órára a határra kellett érnem. Mohó ember lévén felvállaltam az egész napi rohanást, hosszabb pihenések mellőzését, azért hogy ha már ott jártam, fel is keressem a 20 km-re fekvő Logarska dolinát. Egy dologtól volt félnivalóm, de attól nagyon: Komolyabb eső, megázás esetén, nemcsak Ausztriába való érkezésem és a biciklimaraton kerül veszélybe, de még a cipőm is elázik és száraz híján abban kell hazáig pedáloznom.
Napsütéses reggelen 9 órakor már biztosan úton lettem volna, így azonban csak 9:50-kor tudtam nekivágni a rám váró kb. 160 km-es távnak, éppen annyinak, mint másnap a maratonon rám várt. Még ha a rövidebb, kitérő nélküli 110 km-es utat választottam volna, akkor sem lett volna ideális a maratont megelőző nap ilyen fárasztó napot beiktatni. A versenyzők valószínűleg csak lazító kerekezést végeztek. A kempinget elhagyva lankás úton pedáloztam; az út mellett néhol meredek sziklák magasodtak, a fákról elvétve csepegett még a víz, az utam kísérő zubogó patakot többször is fahídon kereszteztem. Félúton a völgy beszűkült sziklaszorosban, szurdokban tört magának utat. Az ismét kissé kinyíló völgyben szép kilátás tárult elém: a szembülső 1500 m magas hegyek előtt fehér, kecses templomtorony magasodott, a szürke hegysor előtt felhők úsztak. Solcava tipikus példája a turizmusból élő falvaknak: többek között egy kitömött medvével reklámozott fogadó is a vendégek rendelkezésére állt. Solcaván az út már nyugatnak haladt, majd negyed óra múlva a Logarska dolina tábla környékén meglepve tapasztaltam mindenféle falu hiányát. Sajnos a szélesre nyílt völgy végében a 2500 m-es hegyek többsége 1500-2000 m fölött felhőbe bújt, az út a sík völgyben kissé kacskaringózva futott tova és tűnt el az erdőben. A parkoló szélén két srác szedte a borsos belépti díjat, szerencsére bringásoknak – a kerékpározást népszerűsítendő – nem kellett fizetniük, de a tájékoztató brossúrát azért kaptam. Már csaknem egy órája tekertem, de világosodásnak nyoma sem volt.
Az információs lapot elolvasva időbeosztásom úgy terveztem meg, hogy délre már Lucéban, 14 órára Velenjében és 18 órára az osztrák határon legyek. A völgy bár 7 km hosszú volt, a végső lassú és meredek kilométereket – idő híján – úgy tűnt mellőzni fogom. Legkésőbb 1/4 12-kor akartam visszafordulni. A kezdeti 2 km-es szinte sík utat követően az erdőben nem csupán az út lett meredekebb, de kilátásban sem igen volt részem, így 3-4 km tájékán a Planicev domnál kulacstöltés után visszafordultam (11:10). Sajnáltam, hogy nem szebb időben került sor e programra, de így sem panaszkodhattam: már annyi élmény volt a hátam mögött és végül e völgy jellegét is megismerhettem, még ha minden sziklában nem is gyönyörködhettem.
A Logarska dolinából kiérve sajnos Solcava felé, de utána sem tudtam az általam remélt 35-40 km/ó-s tempót tartani, jellemzően 5 km/ó-val lassabban pedáloztam. 11:58-kor értem Lucéba; a boltban éppen be tudtam még vásárolni. Egy péksütit és egy almát azonnal el is fogyasztottam. Rövid lélegzetvétel után már az esti esős, keskeny szakaszon robogtam Ljubno és Nazarje felé. Sebességemnek jót tett az előttem feltűnt 5 fős fiatal montis csoport, akiket üldözőbe is vettem. Klassz terepen, csobogó, kőfallal körülvett patak mentén kanyarogtam. Idő szűke miatt frissen, erőteljesen pedáloztam. Ha pár fokkal melegebb is lett volna, minden a kedvemre lett volna. Ljubnotól már szélesebb és jobb úton élvezhettem a kerekezést, csupán a szép visszapillantás megörökítése végett fékeztem nagyot. A települést követően az elmúlt 10-12 km-en bemutatott élvezetes robogás annyira feltüzelt, hogy a szinte sík úton is örömmel tartottam a 31-33 km/ó-s sebességet. Időfutamot imitálva nyomtam a pedált. Eldöntöttem, hogy Ljubno és Nazarje közt megcélzom a 30 km/ó-s átlagot. Míg az időfutamozásnak örültem, már azt kalkuláltam, hogy mikor érek a tervezett ebédelő-helyemre, Velenjébe. Az előző napról ismerős tájon már az út kanyarulatai sem okoztak meglepetést, sajnos azonban hiába ígért a kempinges néni jó időt, még mindig nem világosodott. Radmirjétől eleinte 30 km/ó-val, az utolsó 8 km-en már 32-34 km/ó-val suhantam.
Félúton Nazarje és Velenje között egy 2 km-es közepes meredekségű, lombos erdei emelkedőt kellett leküzdenem, hogy onnan száguldás után Gorenje hűtő névadó falujába érkezzek. A Paka patak keresztezése után alig emelkedő úton pedáloztam át Velenjébe. Bár nem néztem szét a városban, Velenje ipari és nem műemlékvárosnak tűnt. Amerről a központba érkeztem, kilométeren át a Gorenje gyártelep kísérte az utam. Időbeosztásomhoz tartva magam 13:55-kor már egy megfelelőnek tűnő, lakótelepi padon foglaltam helyet, hogy – vásárlás után, ölemben megterítve – hozzálássak utolsó szlovéniai főétkezésemhez.
A szomszédos padon beszélgető lánykáktól nem zavartatva magam, túlzottan is jóízűen kenegettem és falatoztam a mogyorókrémmel vagy lekvárral kent kenyérből. 14:40-kor egy esküvői autósor nyomában, rövid alagútban hagytam el a várost. A Paka patak szűk, alig emelkedő völgyében kerekeztem. Néha már a Nap is bujkált, de inkább az emelkedőtől, mint a napsütéstől lett melegem. 11 km lankás utat követő 2 km komoly, 8%-os emelkedőn ismét belekóstoltam a küzdelembe. Mislinján értem fel a Velenje és az 1997-es túrámon már felkeresett Dravograd közti út tetőpontjára, kb. 600 méter magasra. Ki sem fújtam magam, mielőbb az ismerős Dráva partján akartam lenni; várt a határ, sürgetett az idő.
Az út elején, közepes lejtőn jól haladtam, gyorsan fogytak a kilométerek. Míg az érdektelen falvakon gurultam át, többször is a Napkorongot figyeltem, mikor bújik elő és szárítja le hátamról a hideg izzadtságot. Slovenj Gradecban már gyengén sütött a Nap, a hőmérséklet mégsem emelkedett 25 fok fölé. A völgyet 1500 m magas hegyek kísérték, közülük is a várostól keletre és nyugatra emelkedő két példány hívta fel magára a figyelmet, előbbi a rajta tekergő kocsiút és házak miatt, utóbbi a hegyet bearanyozó napsugarak miatt.
Dravogradba az ütemtervhez képest 3 perc késéssel 16:18-kor, megéhezve érkeztem. A 18 órai határátlépéshez – hogy még pénzt tudjak váltani – legkésőbb 3/4 5-kor nyeregbe kellett ülnöm. Üresnek érzett gyomorral fáradtan és bosszúsan kapaszkodtam fel a város végi folyóparti (!) emelkedőn. A Dráva-parti utam érdekessége az volt, hogy 1997-ben, a nagy hegyek érdekében épp e folyószakaszt kihagyva kerekeztem át Ausztriába, ezúttal viszont e 18 km-t készültem végigtekerni, így téve teljessé a Maribor és Dravograd közti folyószakaszt. A folyó további lehetőségei egy Dolomitok túra során még jobban kiaknázhatók, hiszen a Dráva ott ered.
Fél-étkezésnek megfelelő energiabevitel után folytatnom kellett az utam. Kevés frissességet mutattam, mert a folyópart ellenére az út minimálisan, de sokáig hullámzott. Az első érdekesség egy Dráva-híd volt, mely előtt lankás emelkedőn pedáloztam, majd a híd mellett egy buszra váró lánnyal mosolyogtunk össze. A bucka tetejétől lefelé gurulva az út ismét visszatért a folyó közvetlen közelébe. A túlparton jellegzetes ipari település állt. Zg Vizinga előtt és után folyóparton szokatlan 10%-os emelkedőbe botlottam. Az első előtt – míg egy 10%-os lejtőn suhantam – mély lélegzetet vettem és lendületből, ameddig bírtam, ülve hajtottam fel magam; csak utána kényszerültem nyeregből való kiállásra. A második emelkedőn már nem volt kedvem iparkodni, de azt is sikerrel leküzdöttem. Az osztrák határra vezető 5 km-es hágóút tövébe Radljébe (17:18) érkeztem. Ismét összefutottam két évvel ezelőtti utammal, nem véletlen, hogy ezt a határátkelőt választottam, mert ismertem a hágóutat: 20 perc közepesen megerőltető pedálozás, kevés kiállással, de szép panorámával.
Miután a 10%-os kaptató után kifújtam magam, nekivágtam az újabb emelkedőnek. 10 km/ó-s minimális sebességgel kalkulálva 3/4 6-ra vártam a tetőre való érkezésem. Tetszetős tempóban, erőlködés nélkül pedáloztam; a határhegyen puskalövések mély hangja visszhangzott. Félúton mind szebb kilátás nyílt a tőlem délre elterülő hegyekre; a folyót csak fentebbről pillantottam meg. 2-3 km után, egy rövid szakaszon alig emelkedett az út, később azonban néhány ház mellett már ki kellett állnom. Nem sokkal a tető előtt egy versenyző előzött meg, de közvetlenül a határállomás épülete, a “cél” előtt csomagostul lehajráztam. 17:48-ra a 669 m-en fekvő szlovén-osztrák határra érkeztem.
Talán ritkán járhatnak arrafelé magyarok, így a határőrnek is jól esett egy kicsit elbeszélgetnie velem: mint kiderült, Pécsen és Vecsésen magyar ismerősei vannak. Utamról kérdezvén, elmondtam, merre barangoltam, valamint büszkén említettem a másnapi biciklimaratont. Pénzváltót nem találván következő pénzfelvételi lehetőségként a bankautomaták tűntek megfelelőnek. A lejtőn alig indultam el, máris meg kellett állnom fényképezni. Észak felé a stájer hegyeket csodás, gyengülő napfény sütötte meg, az égen szinte még felhő is alig úszott, ezzel szemben Szlovénia felé még vékony felhők uralták az égboltot. Az utat ismervén tisztában voltam vele, hogy szélvészgyors, 18 %-os (!!!) lejtő áll előttem, ahol minden figyelemre szükség van. Fél kilométeren belül 50 km/ó fölött hasítottam, a kanyar után pedig 76 km/ó-nál értem el a csúcssebességet, ami a hosszú egyenesben sokáig lendületet adott. Ösztönösen tört fel belőlem az öröm: felültem a nyeregben és karjaim kitárva a levegőbe kiáltoztam: átadtam magam a boldogság érzésének.
Az első komolyabb településen, Eibiswaldban próbáltam ki elsőként a Raiffeisenbank automatáját. A városközpontot, a sétálóutcát éppen hosszanti irányban csodás aranyló napfény sütötte meg, fantasztikus késődélutáni hangulatot varázsolva a kirakatok, díszes tér, cégéres házak közé. Kártyámat hiába dugdostam a nyílásba, mindig ugyanazt az üzenetet kaptam: “Kártyáját másik irányból helyezze a készülékbe, vagy …” Józan ésszel tudtam, hogy hiába rakom be fordítva a plasztik lapot, semmi eredménye nem lesz. A szemközti bank sajnos már bezárt, így abban a reményben, hogy a következő faluban is lesz automata, elhagytam a nagyon megtetszett városkát. Csodás napfényben és – ezáltal 140 fárasztó kilométer után is – vidám hangulatban pedáloztam fel egy lankás emelkedőn. A kocsiúton haladva az egymást érő bicikliutak nem okoztak örömet, sőt inkább bosszúsággal töltöttek el, mert attól kellett tartanom, hogy esetleg rendőrök állítanak meg és utasítanak a lassabb kerékpárutakra. A Schilcherwein Strassén a weisi elágazástól lankás emelkedőn kapaszkodtam fel Schwanberg városkába, miközben minden falu végén a Raiffeisenbank táblákat mosolyogtam meg, melyek a legközelebbi bankomatokat tüntették fel, jellemzően a második következő faluban. Schwanbergben ismét egy Raiffeisenbank automatára bukkantam, de miután ismét csak ugyanazt az üzenetet kaptam, mint előbb, bosszúsan így szóltam: “-Na ezt kapd ki, én bedugom fordítva a bankkártyát, de úgysem lesz jó!” – és mágnescsíkkal felfelé a nyílásba dugtam ING kártyámat. Az automata kedvesen üdvözölt. Odáig meg vissza voltam a meglepetéstől: “-Még ilyet, fejjel lefelé kell bedugni a kártyát !” Bár első gondolatra soknak tűnt, a 450 öS nevezési díj ellenére 800 schillinget vettem fel.
Deutschlandsbergbe érve az első kereszteződésnél a centrumot céloztam meg. Eibiswald után ez a város is lenyűgözött. A főteret már a lemenő Nap fényei sütötték meg, de a tér a rengeteg virággal, szép házakkal, műkővel, fákkal nagyon szép volt. A tér felső végében egy információs táblánál begyűjtött prospektusok nem csupán elbűvöltek, de a térkép segítségével a másnapi Radmarathon helyszínét, és így éjszakázó-helyemet is sikerült megtalálnom. 2 perces gurulás után már a Kurhalle, sportcsarnok előtt álltam meg. 19:20 volt, megérkeztem.
A 3 szintes vöröstéglás épület falának néhány bringa támaszkodott, a napi nyüzsgés úgy tűnt már elült; odabenn néhány versenyző a TV-ben közvetített atlétikaversenyt, majd kerékpárversenyt nézte. Míg sikerült valamelyik rendezőt elcsípnem körülnéztem: néha a versenyt követtem figyelemmel, elolvastam a hirdetőtáblára kifüggesztett eredményeket, az asztalon hagyott prospektusokat olvastam. Végül egy – utólag megfelelő – férfit kérdezve, bár éppen indulni készült, gyors, sietős léptekkel megmutatta a fenti sportcsarnokot – ahol a földön már éjszakára váró hálózsákok feküdtek -, a mosdót és a WC-t, majd elment. Nem ugráltak körül, de jelen helyzetben ennyi is elég volt: mint ígérték, ingyen szálláshoz jutottam, megfürödhettem, és ráadásul nem is volt túl mesze a másnapi rajttól: éppen csak le kellett sétálnom a földszintre.
A bringát lassan az emeletre cipeltem, majd lemálházás után a korláthoz zártam. A csarnok szélén egy pad mellett terítettem le polifómomat és hálózsákomat. Megágyazás után hozzáláttam vacsorámhoz. Sajnos nem állt túl sok ennivaló rendelkezésre, így tartalékolnom kellett reggelre is. Tele hassal már jó kedvvel sétáltam le a szauna melletti zuhanyozóba. A meleg víz alatt élvezettel mostam le magamról az utca porát. 1/2 10 tájban a másnapi megmérettetésre készülve legszívesebben már aludtam volna, azonban két tizenegynehány éves gyerek szüntelenül pattogtatta a labdát: kosárlabdáztak. 1 11-kor kis ráhatással sikerült rábírnom őket, megvilágítanom, hogy aludni szeretnék. Miután a környék elcsendesedett, alváshoz készülhettem. A nevezéshez való 6 órai ébredés eleinte, úgy tűnt szinte leküzdhetetlen problémát okoz majd, de végül eszembe jutott valami: 3 dl víz megoldotta a dolgot, az majd felébreszt – mosolyogtam az ötletemen. A másnapi biciklimaraton izgalmával aludtam el.

Napi távolság: 162,88 km
Napi szintemelkedés: 1220 m

1999.VIII.22, vasárnap
11.nap: FIS Radmarathon Deutschlandsberg

Talán a motoszkálás, valamint a szükségletem – terv szerint – 1/4 7-kor ébresztett. Úgy tűnt, a szép idő fényei szűrődnek be a csarnok tetején. Megmosdottam, felöltöztem, majd a lépcsőn lekocogva beálltam a nevezésre várók sorába. 450 öS nevezési díjam befizetéséért útvonalrajzot és magassági keresztmetszetet, egyéb információkat, továbbá 151-es rajtszámot kaptam; ezt hamar a hátamra is tűztem.
Reggeli után még újabb feladat várt rám: útravalót venni. Meglepve kerekeztem vissza a főtérről: osztrák sógorainknál nem dívott a vasárnap délelőtti nyitvatartás, mert egyetlen egy üzletet sem találtam. A benzinkútnál vett 4 csokival kellett beérnem. Információim szerint 4 frissítőállomás várta a kerekeseket – elvileg tehát nem kellett volna feltankolni -, kiéhezéses emlékeim azonban óvatossá tettek. Mivel a rajt nem, csak a nevezés történt a Kurhalléban, így a bringások többsége már a rajtnál, a Siemensstrassén gyülekezett. A reggeli hideg a napsütés erősödésével párhuzamosan enyhült, de nem mertem megkockáztatni a csupán rövid mezeket, így magamon hagytam a hosszú ujjú garbót is. A rajthoz a rövidebb, 65 km-es távon indulók startja előtt értem. Az utat teljes szélességében – kivétel nélkül komoly szerelésbe öltözött – bringások foglalták el, amit nagyon sajnáltam (így nem tudtam előreférkőzni), mert nem tudtam megörökíteni a boly megindulását; nem tudtam elébük kerülni. A hangosbemondó három nyelven is elmondta a tudnivalókat, majd a 65 km-re indulók nekilódultak.
A 160 km-re vállalkozók rajtja 8:15-re volt kiírva. A versenyzők kivétel nélkül mind mezben voltak: volt aki sportegyesülete ruháját, volt aki biciklimaraton-mezt, vagy egy proficsapat mezét viselte. Rajtam a Carrera mez feszült, de cipőmmel és kormánytáskámmal minden bizonnyal kilógtam a sorból. Egy mellettem várakozó sráctól kérdeztem meg, hogy van-e ellenőrzőpont, ő azt mondta: nincs. Alig vártam már a rajtot, mert kellemetlenül éreztem magam, úgy véltem kissé lenéznek. Szinte biztosra vettem, hogy amint elindulunk, és tartani tudom a 35 km/ó-s tempót, már másként néznek majd rám. 8:15-kor sípszóra mozdult meg a kb. 160 fős boly. Mint az őrült, ki letépte láncát vágtatott a boly a városon át: Nem tartott soká, míg 35 km/ó-t mutatott a sebességmérőm. Én is tartani igyekeztem a tempót, de csak lassacskán tudtam előrébb húzódni. A várost egy lankás emelkedőn hagytuk el, ahol eleinte még a magamfajták közt bírtam a tempót. Kezdetek kezdetén még néhány versenyzőt megelőztem, többek között a rajtnál nagyon nyomuló Tour de France sárga trikós lányt is. A tetőt követően a kis lejtőn a spicc már 40 km/ó fölötti tempót diktált, mind többen előztek meg, mígnem az előttem tekerők és köztem kialakult 100 m hosszú rés állandósulni, kissé nőni kezdett. Eleinte még komoly erőfeszítéssel próbáltam felzárkózni, ám végül jobbnak láttam inkább tartalékolni az erőmet, célszerűbbnek tűnt majd a hegyen megmutatni az erősségem. St. Martin (12 km) felé felhagytam a sietéssel és már “csupán” felpörgött 35 km/ó-s sebességgel vezettem a mögöttem 5-10 fősre bővült bolyt. Egyre jobban kezdett megszűnni az az érzésem, hogy lenéznek, sőt mondogattam is magamnak: “Ha egy üldözőbolyt vezetek és nem váltanak fel, akkor minden bizonnyal nem vagyok olyan gyenge kerékpáros.” A reggeli hűsben véghezvitt üldözősdi közben megnyugtató érzés volt, hogy végül hosszú garbóban vágtam neki a túrának, mert a mellkasom bizony anélkül fázott volna.
Gasselsdorfnál ismét a hegyek felé fordultunk, már nem nekem kellett a tempót diktálnom. Wiesnél (20 km, 332m), ahol az általam már előző nap megismert főútra fordultunk, ideiglenesen rendőrök állították le a forgalmat. Schwanbergig (28 km, 456m) lankás emelkedőn pedáloztunk, felváltva vállaltuk a vezetést, alig vártam az első komolyabb emelkedőt. A kezdeti 10-15 km múltán a mezőny is megnyugodott, kialakultak az egy tempóban pedálozó csoportocskák. A magyar K-200-zal szemben itt szinte lehetetlen lett volna egyedül tekerni, annyi résztvevő volt. Schwanberg utolsó házait elhagyva az út hirtelen emelkedni kezdett. Pár száz méteren belül kiderült, hogy ki a komoly hegyi zerge, ki pedig a síkvidéki túrákon edzett legény. Az emelkedő elején jó néhány bringást lehagytam, majd végül a hozzám hasonló tempóval kerekezők közt elfoglaltam a helyem. Egy kilométeren belül meg kellett állnom levetni a garbómat. Rövid szakaszokon hátulról láttam egy-két srácot, akik alig bírták a szenvedést; saját környezetemben, a hegyen könnyedén húztam el mellettük. 3-4 km múltán, 7-800 m magasságban mind több kilátás nyílt hátrafelé, a keleti dombokra. A zárt erdőből nyílt üde zöld mezőre érve, egy nem túl meredek hajtűkanyarban gyors fotó kedvéért ugrottam le a bringáról, majd eredtem az időközben megelőzők nyomába. Élveztem a fél perces pihenő jótékony hatását: könnyedén vissza tudtam térni eredeti helyemre. A következő alkalommal, egy lankásabb szakaszon, míg a fényképre érkező színes kerekeseket vártam, elmajszoltam egy Twixet. Ismét jó ütemben eredtem a résztvevők nyomába. Már-már kezdtem türelmetlen lenni, untam volna a fokozatos emelkedőt – de még inkább az ellenőrzőpontot hiányoltam – mikor egy erdei hajtűkanyar utáni aprócska tisztáson versenyzők tucatjának színes ruhái tűntek fel: megérkeztünk az első ellenőrzőpontra (kb. 9:55, kb. 1000 m magasan). A fűbe döntöttem bringámat és a kempingasztalokhoz ballagtam. Kellemes érzéssel töltött el, hogy egy sok résztvevős alpesi versenyen, nagyon jó hangulatban én is a menők közt szerepeltem. Elvettem egy szendvicset, elmajszoltam egy banánt, egy másikat pedig a mezembe raktam tartaléknak. A müzlis szeletet is meg kellett kóstolnom. Kulacstöltés után én is továbbindultam.
1000 m fölött járva – a frissítőállomást elhagyva – abban a reményben nyomtam erősen a pedált, hogy minden bizonnyal a következő bucka tetején már a lejtő kezdődik. Sajnos azonban jó néhány bucka tetején azt kellett megtapasztalnom, hogy egy rövid lejtő után már megint emelkedik. Mivel hullámzott a terep, nem egyszer fordult elő, hogy az emelkedőn lemaradók visszaelőztek. Néha még középkorú urakat is csak komoly nehézségek árán előztem le. 1/2 11 előtt az erdő széli fák közt házakat (Glashütten) pillantottam meg: “A tetőn vagyunk !” – ittam előre a medve bőrére, ami persze azzal járt, hogy a tényleg utolsó fél kilométeres emelkedőre már elfogyott a lendület a combomból.
Glashütten (44 km) faluból, 1274 m magasból 16 km-es lejtő vezetett a bő 900 m-rel alacsonyabban, 368m-en fekvő Deutschlandsbergbe. Az emelkedőt ugyan még valamivel mögöttem fejezte be egy erős, Samson man radmarathon-mezes fiú, de – miután fölül melegbe bújtam – a lejtőn a fékezésem miatt 50-60 km/ó-s tempóm mellett valósággal állva hagyott: 80 km/ó fölött, autókat előzgetve – szerintem, szinte lassítás nélkül – zúdult lefelé a 14%-os többnyire egyenes lejtőn.
Föntről – ahol menetközben a kezem, de a felsőtestem is bizony fázott – még a csodás keleti dombok fölött a messzeségben gyönyörködtem, az alsóbb régiókban azonban már a mélyben, lent lapuló Deutschlandsberg és a kézerősséget próbáló fékezés kötötte le a figyelmem.
A városba ezúttal nem tértem be, rendőr irányított a megfelelő irányba. Meglepőmód egymagam pedáloztam Gross St Florian (68 km, 317 m) felé. A reggel felvett, csomagos túratempónál gyorsabb pörgetést tartva 30 km/ó-nál nem adtam alább. Néhány, szinte sík terepen megtett kilométert követően kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a továbbiakban egy ideig biztosan, hogy egyedül hajtok; örültem, hogy saját tempómat mehetem, nem hajtom ki magam feleslegesen. Nem tellett sokba, öt-hat fős boly ért be, így ismét mások szélárnyékát, az ők tempóját élvezhettem és tarthattam. Az út jellemzően sík volt, a mezei utat csak néha szakította meg kisebb, kellemes változatosságot hozó emelkedő.
Preding előtt utunk éles kanyarban északnyugat felé fordult, mind inkább nehezemre esett a 34-36 km/ó-s tempó tartása, de mégis, ameddig bírtam nem akartam leszakadni; megpróbáltam minél tovább élvezni a gyors iramot. Már nem volt messze a következő frissítő. Lasselsdorf után a síkságból egy rövid meredek emelkedőn kis erdőszéli hegyhátra kapaszkodtam fel elsőként, és pillantottam meg a – főként energiautánpótlás miatt várt – második frissítőállomást. Mivel az előző állomáson feltankolt kalóriának már se híre, se hamva nem volt, nem röstelltem a kevés szendvicsből kettőt is elvenni, de az izotonikus italt és müzlis szeletet sem vetettem meg. Étkezésem utolsó falatjainál tartottam, amikor bolyunk egy része készülődni kezdett. Egy pillanatra még felmerült bennem, hogy étkezésem félbehagyva velük tartok, de végül jobbak láttam a táplálkozást befejezni és kényszer és sietség nélkül ismét a vágyott saját tempómban pedálozni. Egymagamban hagytam el az ún. “Labestationt”.
Frauentalba érve, közvetlen a vasúti kereszteződés előtt rendőrök és útra festett nyilak tereltek kisforgalmú utcácskákon át a Stainz felé vezető főbb útra. A főút keresztezése után kilométereken át tökéletesen egyenes lankás úton hajtottunk 26-28 km/ó-val. Bad Gams után dombos, hullámos terepen, szőlőültetvények közt tekeregtünk Stainz (111 km, 337m) felé. Mint korábban is, a rövid emelkedőkre ezen alkalmakkor is az elsők közt értem fel, majd a lejtőkön annak rendje és módja szerint a 5-6 fős bolyunkból már többen megelőztek.
Stainz mellett felfestés irányított minket egy gyér forgalmú útra: a közeli hegyekkel szembefordulva, úgy tűnt, hamarosan ismét vissza kell váltani. Az emelkedőnél a velem együtt tekerő három srác – akikre emlékszem, és akik nem sokkal az előző frissítőállomás elhagyása után értek utol – 1-2 km múltán lemaradt. A kaptató első 5 km-ében közepes, kissé komoly (kb. 8%) meredekséggel kellett szembenézni, néhol mezei hajtűkanyarokból ismét a keleti lankákban gyönyörködhettünk. A csodaszép idő ellenére, a Karintia és Stájerország határául szolgáló hegygerincen szürke felhők csücsültek. 4-5 km múltán néhol már pihenőszakaszoknak örülhettem, de néhány nyaralóház mellett rövid ideig komoly meredekség kívánt megfelelő izommunkát. Az emelkedő felétől, kb. 800 m-es magasságtól kezdve, már sokkal lankásabb úton, pár utolért bringással többé-kevésbé együtt tekertem egészen a következő frissítőállomásig. Az erdei út néhol síkon haladt, máskor is csak alig emelkedett. Több kilométeren át egy Rabobank mezű sráccal együtt hajtottam, de akadt egy nagyon combos inkább síkmezei versenyző, vagy sprinter, aki combjaihoz és a róla gondoltaktól eltérően jól bírta az emelkedőt. Miután a fenyőerdőben a fiúk félreálltak dolgukat végezni, a lankásan tekergő úton magamra maradva próbáltam továbbra is megőrizni a 18-20 km/ó-s sebességemet.
Már legalább negyed órája az alig emelkedő, de jól eső úton pedáloztam, mikor két, vastag combú, 25-30 éves bringás lányt értem utol. Kb. 1000 magasságban egy szerpentinkanyar után, egy erdő széléről, a mező tetejéből csodás panoráma nyílt a 700 m-rel alattunk fekvő stájer dombokra. Éppen kezdtem volna unni a lassan fél órája, 8-10 km óta tartó alig emelkedő utat, amikor egy szintén erdő- és mezőszéli úton megpillantottuk a harmadik frissítőállomást (14:10-30). Jól esett végre 2 órányi kerekezés után leszállni a nyeregből (126 km, 1020 m). Bár úgy gondoltam, már csak gurulni fogok a célvárosig, Deutschlandsbergig, mégis ki voltam éhezve a szendvicsekre, de a banánt, izotonikus italt sem vetettem meg. Úgy tűnt, bírni fogom végig energiával. Nem sajnáltam az időt; az az 5-6 ember akikkel együtt falatoztam, ők is jó kedélyű, nem mindenáron igyekvő, inkább az örömért kerekező versenyzők voltak, köztük a két lánnyal. Falatozás közben a szép kilátás és a frissítőállomás annyira megfogott, hogy meg kellett örökítenem. Fotóm után az egyik kedves srác is rögtön felajánlotta, hogy engem is lefényképez a többiekkel: átfogták a vállam és együtt mosolyogtunk a kamerába: jól éreztük magunkat, örültem a jó társaságnak.
Sajnos, ahogy az előző hegyi frissítőállomás, ez se az emelkedő tetejére települt, további hosszú kilométereken át még a hegyen pedáloztam. Újabb erdőkbe érkeztem, mezőkön gyönyörködtem a panorámában, de még mindig 1100 m magasságban jártam. Néhol az út mentén gyalogos túrázók autói parkoltak. Végre 3/4 3 körül úgy tűnt a tetőre értem, feltűnt a térképrajzon is bejelölt Gasthof Reinischwirt: 1172 m magasból vártam a gyors lejtőt. Ahogy az előző hegyi lejtő, ez sem adta alább 12%-os meredekségnél. A délutáni napsütésben csodás tájon, a hegyekre visszanézve kattintottam el utolsó fényképemet. Mivel meglepőmód még mindig senki sem ért a nyomomba – pedig úgy gondoltam egy-két perccel utánam a többiek is elhagyják a frissítőállomást – egyre inkább azért hajtottam, hogy a célig már senki se előzzön meg. Az éles hajtűkanyarokat már széles főúton tettem meg, majd a patak szintjére érve, megélénkülve, gyors pedálozásba fogtam. Szinte már alig lejtő úton hajtottam egy érdektelen völgyben, alig vártam, hogy a célba érjek, és büszkén feszíthessek az új biciklimaratonos mezemben.
Nagy áttételben 40 km/ó-val robogtam át egy-két településen, majd a felfestést követve egy falvak közti erdei bicikliúton érkeztem Deutschlandsbergbe. A cél felé közelítve a széles utakon már 30-32 km/ó-val robogtam és teljesen a világkupa-futamok, Tour szakaszok magányos befutóira gondoltam; relatíve kis fordulatszámmal, de erőteljes tekerésekkel robogtam a cél felé. A vasút alól a célegyenesbe fordultam, az út szélén már kordonok álltak. Csak hajtottam és mosolyogni kezdtem: teljesen átszellemülve, 30 helyett 40 km/ó-s sebességet gondolva egy profi versenyző fejével gondolkodva “versenyeztem”. A Kurhalle előtt néhány tucat ember élvezte még, a – jobbára egyenként befutó – versenyzők célba érkezésének hangulatát. 100 m-rel a cél – ahol szalagot feszítettek az úton keresztbe – előtt egy szervező irányított jobbra, a benzinkút tövébe egy másik társához. Fantasztikus érzés volt a bámészkodók által engem is fogadó taps, büszke és nagyon boldog voltam. A célban (15:15) fogadó szervező gratulált és mosolyogva először egy érmet adott át, majd egy cédulát, amellyel a csarnokban a teljesítésért (160 km, 1806 m szint) járó mezemhez juthattam hozzá. A kordon, a célban fogadó taps, az érem és a mez miatt a fellegekben jártam; alig akartam elhinni azt ami velem történt.
Odabent kis keserűséget okozott, hogy sajnos csak S méretű mezzel tudtak szolgálni. Másnap magamon hordva egyáltalán nem éreztem, hogy szorított volna. A mez mellé juttatott egyéb apróságokat a szponzoroknak köszönhettük: krémek, tökmag, kitűző, stb. és a csarnok mellett ingyen elfogyasztható rántott hús és üdítő. A bringát a falnak támasztottam, megdicsértem, majd az ajándékokat tartalmazó papírszatyorral a kezemben a csarnok oldalán felállított asztaloknál foglaltam helyet. A 100-200 fős bringásokból és rokonaikból álló társaságban, egy csendes asztalhoz ülve fogyasszam el nagy adag rántott húsomat. Kissé sajnálatos volt, hogy egymagamban kellett ünnepelnem, nem volt kivel megosztanom kitörő örömöm, de ezt már megszoktam az elmúlt 10 napban. Nem tudtam felfogni, feldolgozni az érzett határtalan örömet; csak a maraton egyes kilométereire gondoltam vissza. Míg a teljesítők többsége barátaival valószínűleg az este nagy részét az asztaloknál ünnepelve töltötte, én nem tudtam mit kezdeni magammal. A tekeréshez fáradt voltam, az ért öröm mellett pedig nem volt kedvem jegyzetelni. 16 óra előtt az eredmény reményében már a csarnok földszintjén sündörögtem. A 15 órakor kitett eredménylista keltette fel bennem az érdeklődést, hogy a saját nevem is ott olvashassam a lapon, így egy későbbi állapotról én is kértem egyet. A 15:36-kor kifüggesztett eredménylistán már örömmel olvastam a nevem. A győzteshez képest – aki 4:34 alatt, 35 km/ó-s átlaggal végzett a távval – én 2 óra 26 perces hátránnyal értem célba, (időm: 7:00:00) átlagom pedig a pihenéssel együtt 22,9 km/ó. A lap szerint a 167 nevezettből én a 108. helyen értem a célba. Meglepőmód még ha egy órával korábban is futottam volna be, akkor is csak 89. lettem volna.
1/2 5 tájban szervezetem már teljesen visszaállt a normál szintre, közvetlen fáradtságom is sokat enyhült. Mivel negyed óra semmittevés után sem tudtam mit kezdeni magammal, úgy döntöttem, hogy annak érdekében, hogy másnap, már Magyarországon, minél hamarabb a Budapestre tartó vonatra szállhassak, célszerűbb még aznap, a versenyt követően minél többet kerekeznem. A magyar határig hátralevő távolságot 140 km-re becsültem. A szervezők közt próbáltam egy Graz környéki kempingről informálódni, mert ott szándékoztam sátrat verni. A férfi Lieboch közelében ajánlott kempinget; azt mondta a vasúttól nem mesze, a Grazba vezető úton könnyedén meg fogom találni. Segítségét megköszönve, a biciklimaratonról mind inkább a túrázásra visszahangolódva láttam hozzá a gyors pakoláshoz, mert 17 óra tájban – szűk két órával a maraton után – már útnak akartam indulni. Liebochig a legrövidebb út a Stainz (ahol a maraton is járt) felé dombokon “hullámzó” 26 km-es 76-os út volt, én azonban a maraton után minden emelkedőt igyekeztem elkerülni, így inkább a 8 km-rel hosszabb, de szinte tökéletesen sík utat választottam Preding és Zwaring felé.
20 perc alatt gyorsan összepakoltam, majd néhány versenyző elképedésére – a maratont teljesítő bringámra pakoltam fel 20 kg-os málhámat. Megköszönve a maratont, pontosan 17 órakor hagytam el kellemes és friss élményeim helyszínét, a deutschlandsbergi Kurhallét.
A radmarathon délelőtti útvonalát követve az első 17 km-en Preding felé, a Lassnitz völgyében, keletnek kerekeztem. Mivel úgy éreztem, hogy nagyot teljesítettem a maraton során, semmilyen teljesítménykényszerem nem volt, így csupán 20 km/ó-t mutatott a sebességmérőm. Az ismerős aprócska buckákon, falvakban újjáéltem a maratont. Predingben észak és Graz felé fordultam, a levegő alig mozgott, így a szél nemigen akadályozott. Piciri emelkedők állták csak utam, de ezek nem okoztak gondot. Félig- meddig a maratonon jártak még a gondolataim, de a tájra is figyeltem. A 12 napos túra vége felé, már a maratonnal is a hátam mögött, csak a hazaérkezés járt a fejemben, egyáltalán nem érdekelt már a Graz és Magyarország közti útszakasz. A túra lényegileg a maratonnal véget ért, a többi már csak levezetés volt. Ezeken gondolkozva legközelebbi túráim tervezése során feltétlen figyelembe veendő fontos tanulsághoz jutottam: a túrát mindig úgy kell megtervezni, hogy a sík, lankás, érdektelen rész (kivétel pl. tengerpart, Velence, stb.) mindig az elején legyen, egyrészt a bemelegedés miatt, továbbá azért, mert a hegyekig még mindenre nyitott, érdeklődő vagyok, de élménnyel telítve a lapályon már csak elunnám magam és csak arról szólna, hogy mielőbb letudjam.
Észak felé haladva egyre jobban érződött Graz közelsége, az autópálya sem volt túl messze tőlem. Lieboch felé félúton kissé sikerült megélénkülnöm és 20 km/ó körüli tempómat 24-25 km/ó-ra tornáztam fel. A város környékén egyre több raktáráruház épült, Graz már csak 20 km-re volt.
18:42-kor értem Liebochba. A vasúti aluljárónál jobbra fordulva, a Grazba vezető főút emelkedőjén kerekezve vettem észre a kemping reklámtábláját. A mindössze 10-15 férőhelyes kis családi kempingben összesen 2-3 lakókocsi állt; tulajdonképpen egy kertben.
A nyugdíjas tulajdonos házaspár jóval a Graz környéki kempingek árai alatt kínálta az éjszakát: mindössze 100 öS-t kért a sátorállításért. Nem akart rábeszélni, de meggyőzött; “Végül is, egy óra kerekezésen, 25 km-en nem múlik semmi; másnap majd egy órával hamarabb elindulok !”- gondoltam. Sátorverés előtt felkerekeztem a bucka tetejére, és kenyérféleség reményében benéztem az ÖMV benzinkútba: mivel egy maradék zsömlét, szeletelt “konzervkenyeret” és egyebeket is kaptam, a benzinkúthálózat nevét jól az eszembe véstem: egy ÖMV kút mentett meg. Még egy kört kellett megtennem, hogy összegyűljön a napi 200 km.
A bácsi nem csak a sátorhely kiválasztásában segített, de éjszakára, még egy, sátrat védő nylont is felajánlott. Nagyon kedves öreg házaspár volt a két tulaj. Sötétedés után nem sokkal – egy kellemes fürdés után – jóízű álomra hajtottam fejem.

Napi távolság: 200,12 km
Napi szintemelkedés: 1906 m

1999.VIII.23, hétfő
12.nap: Lieboch – Szentgotthárd – (Budakalász)

Utolsó napomon 7 óra előtt is szép reggelre ébredtem, nem panaszkodhattam. Reggel még hűvös volt, így hosszú nadrágban, álmatagon sétáltam le a – járókelők által mondott – vasúti felüljáró melletti boltba. Pénzszűkében már tényleg csak a legszükségesebbeket vásároltam: 3 zsömlét, konzervet, almát és paprikát, valamint finom osztrák tejet. Reggeli után összecsuktam a sátram, majd benéztem a házba, hogy kifizessem a 100 öS-t. A bácsi a nappaliba invitált, ahol egy emlékfüzetbe kellett beírni a nevem, címem, ott-tartózkodásom dátumát. Büszkén mutatott vendégei közt spanyolt, vagy franciát is. Közvetlenül fizetésem előtt megkérdezte: “Mit mondott a néni, mennyit kell fizetnie ?” Válaszom és a pénz átadása után arra kért, hogy várjak egy kicsit és mikor visszajött, átnyújtott, visszaadott 20 öS-t. Megköszöntem a szíves vendéglátást, majd 9:20-kor útnak indultam, útnak Magyarországra, haza.
Már amikor a sietős hazajutás ötlete megfogalmazódott bennem, akkor eldöntöttem, hogy ezúttal nem nézek be Grazba: a következő években nyugatnak tartva Dél-Ausztriát még oly sokszor fogom átszelni, hogy nyugodt szívvel mondtam le a városról. Liebochot keletnek – a legközelebbi Mura hidat célba véve – hagytam el. Mivel a folyó túlpartján épült Hausmannstättenig a sűrű úthálózatban sok elágazás várt rám, nem nélkülözhettem a kormánytáskám tetejére rakott Stájerország térképet. 2-3 km-ként másik útra kellett fordulnom, hol délnek, hol keletnek. Két-három elágazás után az autópálya fölött kerekeztem át, majd a vasúti kereszteződés után a bringautakkal kiépített Kalsdorfon hajtottam át. A Mura túlpartján 3-4 km kerekezés után a hegyek tövébe értem és megkezdtem a Lassnitzhöhéig tartó hosszú, lankás kapaszkodást. A túra utolsó napjára már kissé elfáradtam, semmi sem hajtott már; tudtam, hogy a haza közelségének hajtóerejét majd csak a határ előtt 20-30 km-rel fogom érezni, az addig hátralevő 40 km-t akartam mielőbb letudni. Breitenhilm után az út a völgybeli patakocska túlpartjára vezetett át, majd megkezdődött a nem túl meredek, de az utolsó napomon már kissé fárasztónak érzett és nem kívánt emelkedő. Részletesebb térkép híján még azt sem tudtam, hogy milyen magasra kell feljutnom. Mind gyakrabban erdőben kerekeztem, néhol síkon. Szép dimbes-dombos táj volt, azonban én szerencsére egyfolytában fölfelé haladtam, ezúttal nem “hullámoztam.” Oldalt üde zöld rétek, néhol gyümölcsösök, körülöttem szép erdők, néhol üdülők. A táj a túra elején jobban megigézett volna.
11 órakor a kb. 480 m magas Schamnitzhöhére érkeztem; míg az út mellett bekaptam egy csokit, egy magamfajta túrázó húzott el előttem. Az útmutató táblák kavalkádját nem tudtam egybevetni a térképemmel: sajnos stájer térképem, a burgenlandi 30 km széles területet már nem mutatta, egy másik térképemről pedig a gleisdorfi, fürstenfeldi út maradt le. Tanácstalan voltam: vajon a jennersdorfi út, vagy a fürstenfeldi út visz a heiligenkreuz – rábafüzesi határhoz? Egy autós kolléga pár perces segítsége után nem volt kérdéses, hogy a mindkét út ugyanoda vezet, csak a jennersdorfi kerülővel. A következő megálló már Gleisdorf volt.
Hiába reménykedtem egy 10 km-es folyamatos lejtőben, utam 2 km hosszan a fennsíkon vezetett, utána pedig egy eleinte rossz minőségű mellékúton gurulhattam. A 362 m magasan fekvő Gleisdorfban jelentős forgalom fogadott; utolsó schillingjeim elvásárlására egy Spar áruházban tettem kísérletet. Mindössze 30 öS-em volt. Leggazdaságosabbnak a kekszvétel tűnt, így a kekszek polcát többször is végig kellett böngésznem, mire ki tudtam választani a leggazdaságosabb kombinációt: egy nagy zacskó kekszet és két banánt vettem, de még így is maradt 9 öS-em. Sajnos a várt megélénkülést hozó főútig 21 km, Fürstenfeldig még 33 km, míg a magyar határig pedig 50 km – ez utóbbit térkép híján nem tudtam – állt előttem. Már csak 21 km-t kellett kibírnom, tudtam, hogy utána már a Haza közelsége fel fog pörgetni. Mivel sietni, haladni akartam, már a Gleisdorfból kivezető 2-3 km-es közepes emelkedőn bosszankodni kezdtem az idő ijetén múlása miatt: “Sík útról volt szó, igyekeznem kell !”
A tetőn ismét kereszteztem az autópályát, majd azzal párhuzamosan végre tetszetős kb. 8 km-es lejtőn pihengettem. Sinabellkirchentől az Ilz-patak völgyében gyakori falvakon kerekeztem át, dombok közt pedáloztam, már komolyabb hegyet sem láttam. Tempóm a síkon is csupán 25 km/ó alatt tanyázott. Gyakran néztem a térképet és számolgattam a hátralevő kilométereket. Néha már az otthoniakon, a mesélésen járt az eszem. 13 óra előtt érkeztem meg a Bécs felé tartó forgalmas autópálya kereszteződéséhez, ahol autók és kamionok tömege tért le a sztrádáról és fordult Magyarország felé. Nem tehettem mást, a határig hátralevő 29 km első felében, az első út menti bicikliutak megjelenéséig, el kellett viselnem. A következő egy órában minden érzékemmel koncentrálnom, figyelnem kellett, mert a legkisebb figyelmetlenség is katasztrófát okozhatott volna. Ahol szélesebb padka volt, nem kellett aggódnom, de akadtak olyan szakaszok, amikor kissé félve vártam a nehéz kamionok eldübörgését, közeli elsuhanását. A teherautók ilyenkor akár fél méterre is megközelítettek. Altenmarkt felé a szélesebb padka miatt felszabadultan, az elsuhanó gyors autók és a haza közelségét érezve már-már 28-30 km/ó-val hajtottam.
Altenmarktban már megmutatkozott hazám közelsége: nagyobb autóboltok, hifi-áruházak, több magyar többségű vásárlókra számító üzlet, esetleg magyar feliratokkal. A Fürstenfeld melletti Lafnitz folyócska keresztezését követően Burgenlandba érkeztem. Úgy gondoltam 8 km-en, 20 percen belül Magyarországra érek. Az első faluban végre megszabadultam a nagy forgalom okozta feszültségtől és letértem az általában lassúsága miatt nem kívánt bicikliútra. Anyuékkal tett autós nyaralásainkból már tudtam, hogy a falvak közötti mezőgazdasági utak pompásan szolgálnak kerékpárútként. Szerencsére ezek szélessége és minimális forgalma miatt sebességem komolyabb visszaesésével sem kellett számolnom. Az első jellegzetes határközeli települést, Dobersdorfot Eltendorf követte. A falu végén az út északi oldalán már épp olyan volt az erdős dombocska, mint a határnál is, így azt gondoltam 2-3 km-n belül készíthetem az útlevelem. Már alig vártam, hogy magyar hangokat halljak, amikor a távolban feltűnt egy síló, vagy egy gyár magas épülete: “- Az bizony már Szentgotthárd ! Ó, akkor már rögtön odaát vagyok!” – örültem. Újabb falvak, kilométerek következtek, de még mindig hiába vártam Heiligenkreuz-ot. Lendületem már nem szívből jött, hanem kényszerből: mindjárt ott vagyok, már csak addig kell sietni. 5 km kényszeredett igyekvés után végre a határtelepülésre, Heiligenkreuzba érkeztem; – mint kiderült – a gyárépület e városkáé volt, de már Szentgotthárd sem volt messze. 14:16-kor radmarathon mezemben, meleg időben végre a magyar határra értem.
Annyira hajtott a honvágy, hogy indulásom óta eltelt 90 km-en a csokikon, kekszeken és banánon kívül komoly étkezésem nem is volt. Magyarországon már forintért vásárolhattam kedvemre. A határállomás jellegzetesen magyar volt: mellette a benzinkút, McDonald’s, pénzváltó, magyar feliratok, egyéb üzletek. Nagyon boldog voltam: Hazaértem. Gond nélkül, egyedül megcsináltam az Adria-túrát!!! Első utam a telefonfülkéhez vezetett, ahonnan Budakalászt hívtam: testvérem, Ildi kérdésére tömören elújságoltam a sikeres Radmarathont, majd megüzentem, hogy vonattal estefelé érek haza. Magyarországra érve nem törődtem a pénzzel: finomságokkal a kezemben jöttem ki a benzinkút shopjából is, majd egy asztal mellett elfogyasztott ebéd után azt is tele hasamba préseltem. 15 óra tájban már semmi gondom nem volt, így idejét éreztem, hogy a közeli szentgotthárdi vasútállomásra kerekezzek. Burgenland óta meleg lett, így rövid, mindössze két napos Radmarathon mezemben büszkén feszítve hajtottam.
Szerencsémre csak egy órát kellett várnom az átszállással Budapestre tartó vonatra; a biciklis és felnőtt, de 26 éven aluli jegy együtt 2328 Ft-ba került. Jobb híján – végre magyar nyelvű – újságolvasással és egy Magnum elnyalásával múlattam az időt. A 16 óra után induló vonat egy kis piros szerelvény volt, végállomásán, Szombathelyen kellett a Budapestre tartó gyorsvonatra átszállni. Másfél -két óra utazást követően, Szombathelyen már késő-délutáni fények uralták a tájat. Csupán pár percem volt az átszállásra, de mivel az utolsó ajtónál már két kerékpár is állt, így ugyanannak a kocsinak a másik felét választottam; bringám mellett csak annak félrehúzásával lehetett elsétálni. A vonatot 21:15-re várták a budapesti Déli pályaudvarra. Utazás közben gondolataim folyamatosan a túrán és a hazaérkezésen jártak. Előjött az elmúlt 12 nap összes élménye, újraéltem a kalandok egészét. A két kalauzzal csaknem meggyűlt a bajom, mert miután másodszor engedtem el őket, azzal erősködtek, hogy ha nem viszem az első peronra – mert a hátsó tele volt – akkor leszállítanak. Hiába mondtam, hogy az első is tele van. Celldömölkön hirtelen a megállóból a kalaúz szólt fel: bringaszállítót csatolnak a vonat végére, oda felrakhatom a bringát.
A vasút Devecser felé haladva a 8-as főút mellé kanyarodott. A Somló tanuhegy voltát már vöröslő napsugarakban nézhettem meg. Néha csak gondolkodás nélkül néztem ki a fejemből, máskor az elmúlt két hét rengeteg élményére gondolva alig tudtam leplezni boldogságom. Folytatván az 1997 és 1998-ban megkezdett és 1999-ben folytatott Nyugat-Európai hódításokat, úgy tűnt – következő évben – 2000-ben újabb lépcsővel léphetek előre: két túra jöhet szóba: egy Dolomitok – Garda-tó – Velence – körtúra, vagy egy Holland-túra. Veszprém után már sötétben zakatoltunk Várpalota felé. Lámpám a táska mélyén volt, így meg kellett gondolnom, hogy a Déli pályaudvartól nyeregben, vagy tömegközlekedéssel menjek-e haza. Mivel még 8 km hiányzott az aznapi 100-hoz és 14 km az 1700-hoz, így nem volt kérdéses a döntésem. Úgy kalkuláltam, hogy Aquincumig elkerekezem, ott pedig az út mellett könnyedén HÉV-re szállhatok. Alig vártam már, hogy végre a főváros fényei közt beguruljunk a pályaudvarra. Izgatottan néztem ki az ablakon. Élveztem a vonatozást. Kis késéssel 1/4 10-kor futott be a pályaudvarra a szerelvény.
Friss tempóval, izgatottan keveregtem át a kivilágított Mártírok útjára, majd a 11-es útra. Az égő utcai lámpák és a hátsó prizmám miatt nem aggódtam. Békásmegyertől a sötét kerékpárúton sebességem jelentősen visszaesett, ugyanis szemembe vakító autók fényétől néha alig láttam az utat. A budakalászi Janika bolt utcáján már ismét nagy tempóban robogtam: HAZAÉRTEM!!!!
Nem kíméltem a csöngőt: anyuék még javában ébren voltak. Boldogan öleltük meg egymást. Mivel egy nappal korábbi hazaérkezésem miatt másnap volt alkalmam a pihenésre, alvásra, éjfélig meséltem: tömören összefoglaltam a kalandos túrát, legfőképp a tengerparti élményeket és a biciklimaratont.
Az összes betervezett látnivaló felkeresése után, az utolsó nap unalmas, hegyeket kerülő kilométerei után már leginkább annak örültem, hogy saját ágyamban alhatok és viszontlátott ismerőseimmel, barátaimmal örömmel oszthattam meg nem mindennapi élményeimet.

Napi távolság: 112,81 km
Napi szintemelkedés: 300 m

A 12 napos túrán három óriási tanulságra, tapasztalatra tettem szert:
1, Hibák nélkül először teljesítettem egy jelentős, csomagos túrát, köszönhetően talán leginkább annak, társaság nélkül nem akartam senkinél sem gyorsabb lenni; rosszabb minőségű útszakaszon megengedhettem magamnak, hogy lassabban haladhassak. Rosszabb utakon csökkentett sebességem meghozta a gyümölcsét: ez volt az első olyan túrám, ahol a kerékpáron mindössze egy pumpálást és egy fékpofa-cserét kellett végrehajtanom.
2, Bár nem erre számítottam, meglepőmód mégis a túra abban erősített meg, hogy az egyedüli csomagos túrának is vannak előnyei, sőt!! Egymagam jobban gyűrtem a kilométereket, nem kellett senkivel sem egyezkednem, így minden programot sikerült megvalósítanom, ugyanakkor nem volt kivel megosztanom napi örömeim, bosszúságaim.
3, Abban, hogy tulajdonképpen minden fontos látnivalót sikerült felkeresnem nagy szerepe volt a betervezett esőnapnak: ez megfelelő szabadságot biztosított akár a napok cserélgetésére, átszervezésére is.
Ilyen gondolatokkal a fejemben a jövővel kapcsolatban elbizonytalanodtam: vajon jövő évi a Dolomitok-túrát vagy Holland-túrát is keresztül lehet vinni egyedül?

Györgyi Gábor
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkesztokukacutikalauz.hu

Ui: A Dolomitok-túrát biztosan, 2000-ben ugyanis sikerült. (A szerző)

 

 

Néhány vásárlás jellemző ára:

HORVÁTORSZÁG
– Varazdin: 2 péksütemény 4,4 Kuna = (154 Ft)
– kemping Zágráb szélén 48 Kuna = (1680 Ft)
– Lucko: 2 banán, 3 alma 9,5 Kn = (332,5 Ft)
– útközben : dobozos üdítő, gyümölcsjoghurt 7,5 Kn = (262,5 Ft)
– Jastrebarsko : 2 péksüti, 1/2 kenyér 8 Kn = (280 Ft)
– vacsora Skradban, (58), borravalóval 70 Kn = (2450 Ft)
– Delnice : 4 péksüti, 1/2 kenyér 13 Kn
– Delnice : 4 konzerv 16,2 Kn
– Rijeka : fagyikehely 40 Kn = (kb. 1400 Ft)
– Opatija : képeslapok bélyeggel 34 Kn
– Porec: 1 képeslap 2,5 Kn
– Porec : 2 paprika, 2 péksüti (2*4,5), 1/2 l tej 19,25 Kn
– kempingben: 1/2 kenyér, 1/2 tej, jam,
4 péksüti (2,65 ill 4,51 darabja) 34,5 Kn
– 3 képeslap + 3 bélyeg 19,5 Kn
– Porec: kemping: (aki 3 napnál kevesebb annak 120 %) 63 Kn
– Umag: 5 péksüti, 2 paprika, 1/2 kenyér, 3 dl kakao 30 Kn
– fagyi (3 gombóc) 9 Kn
– 2 péksüti, 1/2 tej 9,9 Kn
– Umag: keksz (17), 2 konzerv, tej, 1/2 kenyér, 2 péksüti, stb 43,6 Kn
– Umag: kemping (személy : 42, adó: 8; sátorhely: 42,
regisztráció : 4 ) 96 Kn
OLASZORSZÁG:
– Trieszt előtt: 2 banán, 2 alma 1805 líra
SZLOVÉNIA:
– Kobarid: szálloda (szállás: 7600, tel: 1300, adó 166) 9066 SLT
– 5 képesap 500 SLT
– Bovec: 2 banán (75), nápolyi, csoki, kenyér (524) 599 SLT
(pénzváltás : 25000 líra = 2464 SLT)
– 5 képeslap 350 SLT
– Martuljek kempingben : 2 péksüti, 3 zsömle, 1/2 tej 424 SLT
– 4 paprika, 1/2 kenyér, 2 konzerv, 1/2 tej (87), 2 péksüti (220) 808 SLT
– Bled, 2 képeslap (160); 36-os film (780) 940 SLT
– Kranjska Gora: képeslap 60 SLT
– 3 konzerv, 1/4 kenyér, 2 dl kakaó 390 SLT
– 1/2 kenyér (93), 2 péksüti, tej (87), csoki, banán 558 SLT
– Martuljak: kemping (2 éjszaka) 2600 SLT
– Radovljica : 3 konzerv, 5 zsömle, 1 nápolyi, 2 alma 742 SLT
– Kamnik : kemping díja = 300 + 300 + 100 = 700 SLT
– 2 alma, 2 paprika, 1 kenyér, 1 nápolyi, jam, 1/2 tej 593 SLT
– Luce : 5 zsömle, 2 péksüti, 2 alma, 1 Milka 700 SLT
– Velenje : 2 konzerv, 2 nutella, 3 kis jam, 1/2 kenyér 569 SLT
AUSZTRIA:
– Milka, Manner nápolyis csoki 25 öS
– szeletelt kenyerek, 1 zsömle, 2 péksüti 49,8 öS
– 1 konzerv, 1/2 l kefír 24,2 öS
– Lieboch, kemping (100-20) 80 öS
– Lieboch: 1 konzerv, 1 paprika, 1 alma, 3 zsömle, 1/2 tej 40 öS
– Gleisdorf: 2 banán, 1 nagy zacskó keksz 17,4 öS
– vonatjegy: Szentgotthárd – Bp Déli pu.) 2328 Ft

Túra során kerékpáron megtett távolság = 1706,93 km
Túra során kerékpáron leküzdött szintemelkedés: 12351 m

http://www.angelfire.com/pro/gyorgyigabor/index.html = Györgyi Gábor kerékpáros honlapja

A szerző írásai Az Útikalauzban

Györgyi Gábor: Adria – Alpok kerékpártúra – 1999

Györgyi Gábor: Bringatúra a Tour de France legendás hágóin – 2004

Györgyi Gábor: Bringázgatás a salzburgi havasok közt – 1998

Györgyi Gábor: Kerékpárral a Francia Riviérán és a Francia-Alpok hágóútjain – 2004

Györgyi Gábor: Kerékpárral az Adriaparton 2003

Györgyi Gábor: Kerékpárral az olasz vasúton – 2004

Györgyi Gábor: Ötletek, javaslatok egy szlovén kerékpártúrához – 2003

Györgyi Gábor: Szlovák kerékpáros túrajavaslatok, tanácsok – 2003