Kedves, évődő hangú beszámoló egy rövid kirándulás tapasztalatai alapján – néhány szép fotóval.
Tényleg nem tudom miért, de nagyon régóta szerettem volna eljutni Máltára. Na, jó tudom… Meséltek róla, tetszett a máltai kereszt, a máltai lovagok legendái is olyan misztikusak voltak, továbbá ott még nem voltunk. Szóval minden együtt volt ahhoz, hogy még februárban elkezdjem nézegetni a máltai utazási lehetőségeket.
TravelMateCard accepting locations – Útitárskártya elfogadóhelyek, Útikalauz célpontok nagyobb térképen való megjelenítése
Mindig az a baj, hogy úgy gondolom, hogy ha nincs helyismeretünk, akkor kell a fogódzó, a kapaszkodó, az utazási iroda. Ennek persze vannak előnyei (kényelem) és vannak hátrányai (plusz költségek). Egyébként nem is értem az utazásszervező irodákat, hogy amikor az emberek többsége háromszor meggondolja, hogy utazik-e, akkor ilyenek szerepelnek a plusz költségekben, mint “szerviz díj” meg “foglalási díj” meg “útlemondási biztosítás” hiába erősödött a forint a jelentkezéshez képest, “árfolyam különbözet” (Nem, nem ők akartak visszaadni…) vagy csak egyszerűen a díjak díja. És persze a fakultatív kirándulások hada, amiben a belépődíjak nincsenek bent, és – ha mindre jelentkezünk mérhetetlen érdeklődésünk miatt – többe kerül a végén, mint maga az út. Magyar géppel utaztunk, amit én szeretek, mert magyarul is beszélnek a fedélzeten meg nem “coffee please, thank you” van, hanem “kávét kérek, köszönöm.”
Máltával az első találkozásom felülről történt, amint lenéztem a gép ablakából és teljesen megdöbbentett a látvány. Nem készültem fel Afrikára, vagy az arab világra, ennél még Tunézia is zöldebb volt télen. Az egész sziget sárgás-krémszínben lebegett a párában, mint később kiderült, vagy azért mert a hosszan elterülő sziklás partokat láttam, vagy azért, mert a házak színes tetők nélkül szorosan egymás mellé, mészkőből épültek. A monotóniát a hatalmas katedrálisok tornyai, illetve bordó kupolái törték meg.
Felülről
Aztán a gép leszállt és a látványhoz még 34 fok meleg és valami eszement páratartalom is csatlakozott. Nem titkolom, csalódás volt. Utána mindjárt az az információ következett, miszerint Máltán 2008. január óta Euró a fizetőeszköz. Én igazán igyekeztem mindent elolvasni, kinyomtatni Máltáról, de 2009 júliusában még az utazási irodák tájékoztatói is a Máltai Fontról írtak, abban adtak meg egyes árakat. Ezúton üzenem, ideje frissíteni!!!!
Haladt a transzfer a tengerpart felé a négycsillagos szállodába, bámultunk ki az ablakon. A busz legalább légkondis volt, bár inkább csak szél jött a lyukból, gondolom spórolási okokból. (Ezt aztán máskor-máshol is tapasztalhattuk.)
A négycsillagos szálloda márványlépcsőjén lehetett a huszonkilós bőröndöt cipelni, mert nemhogy akadálymentesítés, de még csak egy kis palló sem volt. Ilyen “apró” igénytelenségekkel aztán több helyen is találkoztunk. A szállodában a beltéri medence csempéjének töredezett volt egy része, a napozóágyak több helyen is eltörve, a rájuk tett kényelmes matracok pedig hihetetlenül lepusztultak. A szálloda körüli első sétánk után sem lett jobb benyomásunk. Szemét mindenütt a járdán, a beépítetlen területek köré falat húztak, így mögé is lehetett szemetet dobálni. (Állítólag ez már a turistaszezon eredménye volt.) A máltaiak kedvenc kis sárga busza meg a legrégibb idők agyonbarkácsolt ikarusz buszaira emlékeztetett, külcsínében, belbecsében, hangjában, szagában. És mindeközben csorog a víz az ember mindenéről, irány a tengerpart!
A part mellett szakaszosan megy az út lefelé, a szintkülönbséget beépítették. Látszólag garázsokkal, de esténként a garázsok ajtaja megnyílt, láthatóvá vált, hogy kis konyha, van benn és emeletes ágyak. A garázsok előtt kempingszékek, asztalok grillek és nagyon sok ember
. Nem tudom, hogy családok-e, vagy baráti társaságok, de szemmel láthatóan jól érezték magukat. Vacsoráztak, időnként megmártóztak a tengerben, gyertyát gyújtottak, beszélgettek. Egymásnak bizonygattuk, hogy “ugye nem ott laknak, az csak valami hétvégi hely”
A félpanziós vacsora nagyon finom volt. Gazdag volt a választék, és annyit adtak amennyit kértünk. Udvarias kiszolgálás, szép étterem, halk léptű pincérek, a végén magyarul köszönő recepciós. Itt nagyon jó volt lenni és enni.
Másnap természetesen a tengerparttal kezdtünk. A szállodák itt is kiszakították a maguk szakaszait, oda nem lehetett menni, de volt jó néhány szabad strand is. Ezek a vízben is ki voltak jelölve és a parthoz közeli rész fel volt szórva kaviccsal. Egyszer véletlenül a sziget túl felére buszoztunk ott pedig homokos strandot találtunk. A víz olyan meleg volt, hogy a 34 fokos levegő tűnt hűvösnek. A vízben valóban lehetett búvárkodni, víz alatti csodákat látni, vagy csak egyszerűen dagonyázni. Sok helyen lehetett bérelni napágyakat, napernyőket, de le lehetett a törülközőket is tenni. Persze nem sok helyre, mert ez olyan fura sziklás part, lyukakkal, hegyes végződésekkel, mintha a közeli Etna kráterei ismétlődtek volna körbe a szigeten, csak óvatos bóklászással lehetett a legjobb helyet keresni. Ahol ráöntöttek egy kis betont, ott el lehetett feküdni, vagy leülni, de aztán a többi csak a saját felelősség terhére.
A part
Egyébként izgalmas volt a hatalmas, csúszós kövek között bemenni a vízbe, aztán tapasztalni, hogy vagy leér az ember lába vagy sem, aztán megtalálni a helyet ahol legalább négykézláb biztonságosan ki lehet mászni. Nem elegáns, de praktikus. Sehol egy “bay watch” vagy valami felvigyázó. Eszembe jutott, hogy Amerikában az Atlanti-óceán partján a térdig érő homokos hullámzó víz mellett tíz méterenként ott ültek a vigyázó emberek, és ha jött egy nagyobb hullám, vagy egy szürkébb felhő, már sípolva parancsoltak ki mindenkit a vízből, mert jön a vihar, nehogy baj legyen. Azért én ezt tartom igazi szabadságnak, mikor magunk ismerhetjük fel a lehetőségeinket és a korlátainkat és annak megfelelően hozzuk meg a döntéseinket.
Este korzó. A legjobb az ápoló és eltakaró sötétben volt, addigra a levegő is elviselhető volt, a fények a nagyvárosok hangulatát idézték, az üzletek meg főként. Bármit fel lehetett venni, minden éppen ideillett. Én sokszor mondom a gyerekeimnek, hogy ha van extrém holmitok, azt vigyétek a nyaralásra, itt igazolva láttam a tételemet. Igen ez már tetszett. Mint ahogy az is, hogy mindenhonnan zene szólt. Nagyon sok kerthelyiség rendezkedett be az élőzenés táncra, a leg különbözőbb színvonalú előadókkal. Az énekesek többnyire nagyzenekari kísérettel és vokállal énekeltek. Ez persze a számítógépről szólt, a színpadon csak egy-két embert láttunk, azok is a képernyő felé kacsingattak, így egyszerűbb volt a szövegmondás. Igen, olyan fizetett kareoke szerűen. Már attól is elérzékenyültünk, ha nem énekeltek hamisan, de akármilyen furcsa, jó volt. Elfogadható áron egy sör mellett egy egész estét el lehetett tölteni valóban jó hangulatban. Több tánccsoporttal is találkoztunk. No, nem népviseletbe öltözött előadókkal, hanem olyan (főként idősebb) párokból álló csoporttal, akik szemmel láthatóan azonos helyen azonos koreográfiát tanultak és azt egy-egy ilyen alkalommal elő is vezették. Patak víz folyt mindenkiről, a gyakorlottabbak már váltás inget is hoztak. Férfiak nők csinosan felöltözve, a caprigatyás, vietnámi papucsos táncos csak turista lehetett. Voltak standard táncok, volt linedance, rocky, meg ami kell, az asztalon párás pohárban hideg sör, háttérben a tenger a zene ritmusára verte vissza a fényeket. Az emberek barátságosan köszöntötték egymást, előadó, táncos egymásra mosolyogtak. Éjfélnél hamarabb soha nem kerültünk ágyba.
Fények
Máltán angolul mindenki ért és beszél is. Állítólag nagyon sok nyugdíjas ide telepszik Angliából, szerintem teljesen igazuk van. Baloldali a forgalom, értik a nyelvüket, egyes kórházakban ingyenes az ellátás, értéke van a pénzüknek és – a legfontosabb – minden reggel napsütésre ébrednek. Az egy hét alatt egyszer láttunk felhőt, talán csak azért, hogy a hazautazásunk kicsit kényelmesebb legyen. Említettem már a kicsi sárga autóbuszt. A szigeten ezzel mindenhova el lehet menni és minden útszakasz 1.16 Euróba kerül. Van ingyenes menetrend, az ember kinézi magának a célállomást és már mehet is. A közlekedésre az jellemző, amit az egyik countryénekes a Máltáról szóló dalában is megénekelt, hogy a világ legkisebb könyve a máltai KRESZ könyv, és hogy a forgalmat az jellemzi, hogy a taxisok mindig azon az oldalon vezetnek, ahol árnyék van. Végül aztán nem béreltünk autót, nagyon megfeleltek ezek a kis Ikarusz reinkarnációk madzagos leszállásjelzőikkel, légkondi helyett nyitott ablakaikkal, összebarkácsolt részleteikkel és az “autóversenyző” sofőrjeikkel.
Jelentkeztünk egy fakultatív kirándulásra is. Elugrottunk a Blue Grotto-hoz (a kék barlanghoz, külön pénz a kis hajóra) végig futottunk Marsaxlokk apró, de drága piacán, gyors fénykép a csíkosan festett hajókról, elmentünk a fővárosba, Valettába, ahol azzal kezdődött a program, hogy megnéztünk egy filmet Málta történelméről. Nem igazán értettem, mert jó, volt, érdekes volt, de hát ezt otthon is meg lehetett volna nézni, vagy a szállodában, vagy a buszon. Aztán volt közös ebéd. Idegenek egy asztalnál, kötelező menüt fogyasztanak, ital külön fizetendő. Ezt az időt hasznosabban is el lehetett volna tölteni, de így néz ki a “csomag ár.”
Gyönyörű volt a Barkakka kert
, csak ott már siettünk, impozáns a Szent John katedrális, és kevés az egy óra szabadidő. Ez arra volt elég, hogy hideg vizet vegyünk és visszaérjünk a buszhoz. Viszont ügyesen gazdálkodtunk az idegenvezető munkaidejével, mert ezek pont belefértek. Más nem. De hát nem volt kötelező, mi akartuk. Félreértés ne essék, ez nem valami egyedi példa, így volt ez más szervezésben másutt is, csak a turista gyarló, és azt gondolja, hogy “á majd itt másként lesz”. Olyan helyekre is elmegyünk ahova talán el sem találnánk, megmutatnak minden érdekeset, fontosat, a buszon majd egyre növekszik az információ áramlás stb. nos, nem.
Saját szervezésben jártunk az óvárosban, Mdinában, bementünk egy-két katedrálisba, hajóztunk a Vallettai dokkokban, sétáltunk Sliemában
Az óváros kapuja
Pillantás a hajóról
A sliemai kikötő
Ahogy egyre több volt az érdekes és hasznos élmény
, az emberben kialakult valami “de jó itt lenni” érzés. Egyre több információ fűződött a souvenir boltok sárga buszához, máltai lovagjaihoz, a jellegzetes kereszthez, melynek nyolc csúcsa a nyolc boldogságot jelképezi, a csíkosan festett csónakokhoz, melyeknek szemük is van, hogy jobban vigyázzanak a hajózóra, vagy éppen a kaktuszlikőrhöz, melynek ár-érték-íz aránya számunkra megkérdőjelezhető volt.
Be kellett látnunk, hogy Málta az arab, az angol, a dél-olasz, a máltai, a francia kultúra keveredéséből olyan elegyet hozott létre melynek megismeréséhez és főként befogadásához nem elegendő néhány nap. A hőségben a kirándulásaink mindig hamarabb és hamarabb befejeződtek, aztán a tengerparton, a medence szélén, vagy egyszerűen csak a hűvös szobában kötöttünk ki. Kipihentük magunkat, és egy hét elteltével jó volt már hazaindulni. A repülőtérre vezető buszról már ismerősen néztük a tájat, felismertük a városokat, a helyeket ahol jártunk. Nem is annyira szemetes, nem is annyira sziklás. Az egyik helyen azt hallottuk, hogy azoknak, akik idejönnek először szokatlan a hely, de aztán sírva mennek haza Máltáról és megfogadják, hogy visszajönnek. Valójában imádtuk, hogy itt valódi nyár van, de talán egyszer majd tavasszal mennénk vissza, amikor levegőt is elsőre sikerül venni, és sorozatos leizzadások nélkül is meg lehet ezt a különleges szigetet nézni.
Jurics Edit
A szerző írásai az Útikalauzban >>
•
Ha érdekesnek találta, egy lájkkal vagy megosztással ajánlja másnak is!
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le semmiről! (Adatvédelmi szabályzatunkat itt olvashatja)
[ninja_form id=5]