Kondacs Krisztián-Pálvölgyi Csongor: Délszláv körút- 2003

Kondacs Krisztián-Pálvölgyi Csongor: Délszláv körút – Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Montenegró – 2003. június 21.-29.

Amikor Zoltán felvetette, mi kerüljön az egyesület 2003-as programjai közé, mit ne mondjak, nem nagyon díjaztam az ötletet. Úgy gondoltam, Horvátország enyhén szólva nem illik bele az egyesület profiljába. A háború óta a köztudatba turistaparadicsomkén bevonult volt jugoszláv állam nem igazán a túrázási lehetőségeiről vált híressé. Ám legyen, legfeljebb nem megyek!
Június 21-én, szombaton mégis csak a kocsiban ülök nyolcad magammal, úti cél a Kotori-öböl, Montenegró, a bosznia-hercegovinai Jajce, Mostar, a horvát Korčula-sziget és Dubrovnik érintésével. Ebből is látszik, hogy mégsem csak azt a “turistaparadicsomot” terveztük.
Bosznia-Hercegovina mostanában nem az a kimondottan jól eladható ország, inkább csak a szörnyű háborús jelentésekben láthattuk az elmúlt pár évben. A bosnyák határon átlépve egzotikus benyomást keltettek a cirill betűs feliratok és az út mellett lépten-nyomon felbukkanó kazettaárusító “állomások”. Az utakon jól lehet haladni, a minőségük meglepően jó -európai pénzekből lettek felújítva -, a forgalom kicsi. Eleinte kíváncsian néztük a szétlőtt házakat, majd egyre beljebb haladva inkább a szomorúság vett erőt rajtunk. Talán Vujit Tvrtko “megható” poklaiban szenzációként szerepelhetne, de én csak annyit mondok SZOMORÚ! Mögöttünk volt két határátkelés és egy útlevél bemutatás az autópálya fizetőkapunál (határátkelőnek néztük, ők meg hülyének), végül is, egyszerűen: semmi gond. Első napi cél Jajce. Mondhatni, Bosznia mértani közepén található város, ami ugyanúgy magán viseli a háborús nyomokat, mint az egész ország. Habár itt legalább nem látunk figyelmeztető táblákat halálfejjel, mint az út mentén annyiszor (aknaveszély). A városba a Pliva fölött átívelő, megviselt állapotú hídon keresztül lehet bejutni. Megdöbbentő látvány fogadott minket: -Nézzétek, a kislánynak műlába van! Úgy 7-8 éves lehetett. Na ennyit, hogy miért szomorú, ígérem ezeket a részleteket ezentúl kerülöm. Haladjunk tovább a hídon. Baloldalt mindjárt láthatjuk, amit a korabeli útikönyv csak így taglal: az utazó elsőnek Jajce látványosságai közül az Elektrobosna fehéren gomolygó füstfelhőit pillantja meg. Ez igaz is volt, a gyárból mindenhol dőlt a füst, az ablakokon, ajtókon és persze a kéményen is. Nem igazán tudtuk megállapítani mit is gyárthat az üzem, többen arra a következtetésre jutottak, füstöt.

JAJCE
A Vrbas és Pliva folyók találkozásánál fekvő várost kb. 1000-1200 m magas hegyek veszik körül. A több órás kocsiút monotóniájából már megérkezéskor felráz a többlépcsős vízesés és a vár panorámája. Jajce hosszú történelmi múltra tekint vissza. Az Árpád-házi királyok alatt tartományi székhely. A törökök balkáni előrenyomulása idején -elestéig- a bosnyák királyok székhelye, majd Hunyadi Mátyás idejében a Jajcei bánság központja. A XVI. században végérvényesen az Oszmán Birodalom fennhatósága alá kerül. A második világháború alatt ismét fontos szerephez jut: Tito Felszabadítási Bizottságának főhadiszállása lesz.
A fellegvárba sajnos nem tudtunk bejutni -a háború óta még nem nyitották meg-, de a XV. századi Szt. Lukács templom romjait és több török-kori emléket láthattunk a városban tett körséta alkalmával. A 80-as években pezsgő idegenforgalmi központként működő város ma üresen álló létesítményei lehangoló látványt nyújtanak. A lassan magához térő élet jelei azonban már megmutatkoznak: egy-két vendéglő már kinyitott, az óvárosban pedig kínai áruház és kisbolt is működik.
Az aknaveszély miatt az ötlet jónak tűnt: ott kempingezzünk, ahol a fű le van kaszálva. Mivel az 1974-es kiadású -más vonatkozásban egyébként használható- Jugoszlávia című útikönyvben jelzett kempinget -mint minden mást is- a háború elvitt, ezt az információt, a korábban harmincötezres város ma ránézésre kb. 3000 lakója egyikétől hallottuk.
Helykeresés; hogy másként? Igyunk egy “Bosanska beer-t”. Ez rendszerint megoldja a problémákat, teljesen jó megoldásokat szül, ha esetleg másnap nem is úgy gondoljuk. Tehát, kocsmakeresés, sörivás. A helyet a várostól kb. 2 km-re lévő Nagy-tó partján leltük meg, ahol teljesen kulturált vendéglő és hotel áll. A Jajce melletti Nagy- és Kis-tó a Pliva felduzzasztásával jött létre. Vizük kristálytiszta, tele pisztrángokkal, még fürdeni is lehet (10 C°-os) amit, később be is bizonyítottuk, habár másnap láttuk, a hotel szennyvíztisztítása valószínűleg a tóban-szikkasztásos módszerrel van megoldva. A kacsák előszeretettel úszkáltak a befolyás sárgás sodrának közepén. Ide is elért már a tömeggyártás, ezért nem sok egyedi ízt fedezhetünk fel a helyi sörökben, nyílván átvette valamelyik nyugati sörgyár a helyi üzemeket. A gondolatébresztő Tocseno pivók (csapolt sör) közepette, hatalmas ötletként csapott belénk: kemping a tó partján! Tehát a turisták a hotelban, helyiek a vendéglőben, mi a parton. Így a lányok hamarább aludni térhettek. Mi még úgy gondoltuk egy-két sör megkönnyíti feldolgozni az addigi élményeket.
Szerencsére volt adóvevőnk; – ha valami baj van, csak szóljatok bele, egy perc és rohanunk. Hát, nem kellett sokat várnunk, -nyilván a szokásos női hepp; miért nem vagyunk ott- jött a jelzés, – valakik a sátor körül! Rohanás, – mi van? Hát csak úgy…, nem kell ecsetelnem a választ. Vissza a vendéglőbe, még kétszer eljátszották, harmadjára japán vérengző rákászok “támadták” meg őket lepkehálókkal. Közben előkerült az “áldás” is. Még induláskor bepakoltam 1,5 L pálinkát, gondolván, milyen jó lesz majd a tengerparton, 40 fokos hőségben üldögélve a langymeleg 51 %-os szilvóriumot szopogatni. Tehát az este jól sikerült. Végre átéreztük: nyaralunk! Ébredés a Nappal, mivel két önfeláldozó hősünk kint aludt, ennek köszönhették Dart Vader hangjukat és a teljesen átázott hálózsákjukat. Reggeli: szenzációsan finom vagdalt, májkrém. Sátorbontás, indulás Mostarba. Az út, mint eddig is, hihetetlen helyeken kanyargott. Szűk hegyi utakon próbáltuk megelőzni az előttünk idétlenkedő SFOR-os különítményt. Mindenhol rendőrök álltak az út szélén, valószínű reggeli bejelentkezés volt. A média keltette előítéleteink egyébként -szerencsére- sem a lakossággal, sem a rendőrökkel kapcsolatban nem igazolódtak be: az út során végig biztonságban érezhettük magunkat, egyszer sem volt részünk “zaklatásban”. Ez elég kellemes meglepetés egy olyan országban, ahol 8 évvel a háború befejezése után, még mindig békefenntartók állomásoznak, és gyűjtőakciót kell szervezni a magánkézben levő fegyverek beszolgáltatására. Itt említeném, hogy július 11-én emlékeztek meg a Srebrenica mellett kivégzett 7000 muzulmánról. 1995-ben az ENSZ védelem alatt álló várost a szerbek elfoglalták és a férfiaknak szabad elvonulást ígértek, azonban a város szélén lemészárolták őket. Mindez 8 éve és néhány 100 km-re Magyarországtól, persze még megannyi rémtörténetet leírhatnánk, de ez nem az a fórum.
Egy idő után a Neretva völgyét követve figyelhettük meg, milyen is az, amikor egy kis hegyi patakból induló vízfolyás tiszai méretűvé duzzad, hogy deltatorkolatával a tengerbe érjen.

MOSTAR
A város még így, romjaiban is lenyűgöző. Virágkorát az oszmán uralom alatt, a XVI.-XVII. században élte. Történetének és nevezetességeinek következetes ismertetése ebben a terjedelemben lehetetlen, ezért a turista számára érdekesebb információkra szorítkozom. A Mostar elnevezés a szláv eredetű most-híd szóból származik, hídhelyet jelent. Az addig jelentéktelen település török kézre kerülése után vált fontossá, stratégiai okokból. A látnivalók többsége az óváros területén, a Braće Fejića és Kujundzsiluk-beli (régi rézműves negyed) Mala Tepa utcában található, mint például a Koski Mehmed pasa-dzsámi (1617.) és a Karadzsoz bég-dzsámi (1557.). Utóbbinak a minaretje békebeli útikönyvünkben még ép, ma már a teteje hiányzik.
Jajcéból Mostar felé haladva egyre erősebb a muzulmán hatás, egyre több helyen tűnnek fel a minaretek, dzsámik. Természetesen a délutáni müezzin hangja sem maradhat el. A túlzó híresztelésekkel ellentétben, a városban azért lehet kapni alkoholt és a nők is szabad fővel sétálhatnak. A templomok, mecsetek egy része pénzért látogatható. A városról gondolom mindenkinek a Neretva fölött átívelő, 1566-ban, Hajrudin, híres török építész által épített Mostari híd (Régi híd) jut az eszébe, amit mind kulturális, mind fizikai értelemben hatalmas sebet ejtve a városon, 1992-ben a horvátok felrobbantottak. Magyar különítmény emelte ki a híd maradványait és az újjáépítés is elkezdődött. Jelenleg egy ideiglenes átkelőn juthatunk át a túloldalra, ami meglepően nem utcába, hanem egy házba torkollik. Egy kis Ázsia, így jellemezhetnénk az óváros kisutcáit: vízipipás, turbános kirakodóvásár, ezüst edényekkel, helyiekkel és egyéb használhatatlan tűnő tárgyakkal. A választékban természetesen szerepel a -közelmúlt kevésbé nosztalgikus emlékeinek felidézésére kiválóan alkalmas- hatástalanított gépfegyver- és ágyúlövedékek, aknák, repeszek egész arzenálja, valamint gyerekek számára élethű műanyag alasnyikov. A helybeli festők még mindig a lerombolt hidat festik emlékezetből.

Mint annyiszor, most is, az út egyik legnagyobb pozitívumaként említhető bureket ebédeltünk. Ez a szinte mindenhol kapható reggeli húsos sajtos pékáru, nagyban megkönnyítette az amúgy hosszadalmas ebédidő lerövidítését. Az 1557-ben épült Karadzsoz bég-dzsámihoz érve, ismerős köszöntés csapta meg a fülünket, egy kevésbé ismerős turbános helyitől: – jó napot kívánok-, még egyéb attrakciókra is képes volt: – Pista bácsi, madzsar. Az igazolványát elővillantva, pár euroért hajlandó lett volna elkalauzolni minket, köszöntük, nem. A város hihetetlen, de robognunk kellett tovább az aznapi cél, a horvátországi, Pelješac-félszigeten fekvő Orebič fel.
Mivel még mielőtt Korčula szigetére lépünk, bocsánat gurultunk volna, gondoltuk, egy éjszaka, a szigettel szemben lévő oldalon, csak változatosabbá teheti nyaralásunkat. Amíg a célt elértük, ismét három határt kellett átlépnünk, bosnyák – horvát, horvát – bosnyák, majd a változatosság kedvéért bosnyák – horvát, senki semmivel nem foglalkozott, sértett arccal intettek: haladjunk már a fenébe. Boszniában és Horvátországban megengedett az alkoholfogyasztás vezetés közben (0,5 ezrelék), a rendőrök mindenhol barátságosak, mosolyognak.

Végre tenger! Az egész napos utazás kissé morcossá tett mindenkit, de a hatalmas víz látványa nyugtatólag hatott a társaságra. Kutyafuttában megnéztük a középkorban raguzai fennhatóság alatt álló Pelješac-félsziget bejáratát védő Ston XIV. századi várfalait, a kikötőnél öt percig lógattuk lábunkat a tengerbe (jó meleg a víz), majd vissza a kocsiba. Kempinget szinte bárhol találhatunk, rögtön be az elsőbe, nem nagyon akartak velünk foglalkozni (egyáltalán nem jellemző), ezért leléptünk. A következőben már nagyobb szerencsénk volt. A vizes blokk kitűnő, strand 100 m-re, sátorhely a tengerre néz, nagyjából elszeparálva a többitől. Az autópark sokat elmond: lengyelek, csehek, szlovénok. Látszik, még nem indult meg igazán a nagy szabadságolás Németországban. A kemping olcsónak mondható, 1200 Ft/fő-ből megúsztuk, majd beszedték az útleveleket adat egyeztetésre. Kipakolás, sátorállítás, útlevél vissza. Sok idióta, azonnal neki a víznek, de hát ez, egy nem kimondottan tengeri nagyhatalomnak számító nemzet tagjaitól el is várható. Isteni finom pacalkonzervet melegítünk estebéd gyanánt, több éves tapasztalat alapján, tényleg jó. Este be a városba, nézelődni. Hogy-hogy nem, ismét a lányokkal volt a probléma. – Hol az útlevelünk? Ehhez csak gratulálni tudtunk és együttérzésünket kifejezve, mondtuk, hagyjanak a hülyeségeikkel. Kiderült a kemping tulaja nem adta vissza az övékét. Érdekes a miénk mindig megvolt! E-hatalmas izgalmak után nekiindultunk Orebič tengerparti sétányának, amit pálmafák díszítenek. Ebből is látszott, mennyire délre jutottunk, bár a füge sajnos még nem érett. Azonnal találtunk pénzváltót, érdemes volt eurot vinni, mivel sokkal jobban váltják, így amit a forint leértékelésével itthon buktunk, az ott vissza is jött. Ezzel azonban hatalmas kavalkád kezdett kialakulni a pénztárcákban. Mivel mindenkinél volt forint, euro. Bosznia-Hercegovina hivatalos pénze az euro, de vissza már valami márkafélében kaptunk, amit elsőnek egyszerűen nemmárkának konstatáltunk. Ez abból a félreértésből adódhatott, hogy Jajcéban szórakozott állapotban, a vendéglőben megkérdeztük mi ez a biz-basz, márka? – Das ist kein Mark. Ok! Akkor nemmárka, amúgy meg bosnyák konvertibilis márka. Plusz kuna és ezek váltópénzei. Továbbhaladva a kompnál egy csapospultot találtunk, ami a vendéglői 15 kunás árnál jóval olcsóbban 10 k-ért kínálta a mennyei nedűt. Ami meglepő, mivel a legeldugottabb vendéglőben és Dubrovnik főterén is ugyanazok az árak: egy sör 15 k, egy kava (kávé) 6 k. Este eldöntöttük, másnap, hétfőn átmegyünk Korčulára. Egy kb. 20 perces komp utat követően megérkeztünk a városba, mely a szigetnek a nevét adta.

KORČULA
A sziget az ókortól lakott. Ez viharos történetében is megnyilvánul, mely mintapéldája lehetne jóformán az egész dalmáciai tengerpartnak. Az ókori görög gyarmat, Korküra kalózkodásból élő lakosságát Róma vetette uralma alá, a fennhatóságot később Bizánc örökli. A gótok és a szaracénok epizódszerű rohamai utáni évszázadokat Velence, Genova, Raguza és a középkori magyar állam vetélkedése jellemezte a szigetért. Az újkor sem hozott nyugodtabb időket: a napóleoni háborúk alatt megfordultak itt az oroszok és az angolok is.
A sziget fővárosa, mely szintén a Korčula nevet viseli, két dologról nevezetes. Az egyik a városban, augusztus 15.-én tartott Moreska-játékok, melyet az algíri kalóz, Ulus Ali felett 1571-ben aratott győzelem emlékére rendeznek meg évente. Másrészt itt találhatjuk Marco Polo egyik állítólagos szülőházát (több Adria-parti város is saját szülöttjének tartja a híres középkori utazót).

Kétfelé szakadva próbáltuk megkeresni a helyi tourinform irodát, hogy – hogy nem, csak belebotlottunk egy kimért bort áruló üzletbe. Ott álltunk a nagy lehetőség kapujában, hogy megismerkedjünk a helyi borkülönlegességekkel. Hát beléptünk! A Plavac jellegzetes könnyű helyi vörösbor. Érdemes megkóstolni a pelješaci borok közül a Prošek nevű aszút és a vörös Dingačot is.

Végül is megtaláltuk az információs irodát, tájékoztatásuk szerint, a parton végig, mindenhol van kemping. Így hát kinéztük a legmesszebbit. Kicsit legyen izgalom is az útban, ezért lerövidítettük azt, keresztül a hegyen, kavicsos úton. A forgalom amúgy se nagy a szigeten, de arra még annyi sem volt. A táj kezdett átcsapni félsivatagosba. A tengerparti dús mediterrán vegetáció ellenpontozásaként a hegyek oldalán többnyire az erdőtűzben kiégett fatörzsek éktelenkedtek. Látszott a régi szőlőművelés maradványa a teraszos rendszer, persze már rég felhagytak ezzel a foglalatoskodással a helyiek, inkább nyitottak egy kempinget, vagy egy apartmant, amivel semmi dolguk. Tehát teljesen passzol a déli mentalitáshoz, amit igyekeztünk mi is átvenni. Ez legjobban a vezetési stílusban mutatkozott meg, még meg sem közelítettük a sebesség határokat. Itthon csak b… turista, jelzőt kaphatnánk erre. Megérkeztünk a sziget délnyugati partján elterülő kis faluba, Prižbába, amit pár napos tartózkodásunk főhadiszállásának szemeltünk ki. Eddig nem sokszor kempingeztem olajfa-ligetben! A tulaj itt is kedves, a zuhanyzó, WC tiszta, igaz melegvíz nem volt, de hát 35 fokos hőségben ez nem biztos, hogy hátrány. Megint a szokásos: strand 100 m-re, bolt vendéglő szintén. Ráadásul az északi part nyüzsgő idegenforgalmával szemben ez a rész szinte üres. Az elsőre teljesen normálisnak tűnő tulajnak, Ravnonak azonban volt egy kis stikje, ez a macskák szeretetében mutatkozott meg. Állítása szerint nem az övé a megszámlálhatatlanul sok “macske”, de mégis állandóan becipelte a lakásába és szentként kezelte azokat. Kicsit az egyiptomi időket idézte a macskák szeretete. A kiszolgálásra nem lehetett panaszunk, épp csak megemlítettük, hogy grillezni szeretnénk, már indult is fát gyűjteni és még azt sem engedte, hogy mi rakjunk tüzet. Amikor már elkészítette a parazsat, csak akkor mehettünk oda. Grillkolbász görögsaláta, ez szerepelt az étlapunkon és természetesen az 51%-os HP. Később előkerültek a Plavac-ok is, és egy idő után úgy tűnt, Soltész Rezső is velünk kempingezik. A szerencsétlen német turista nem igazán sejtette, hogy egy Magyar pop-rock hasonmásversenyen, ha nem is az első, de azért jó helyezést érne el a külsejével.
Prižbai tartózkodásunk alatt fedeztünk fel egy érdekes, jellegzetesen mediterrán momentumot. Már előző nap, az utazás alatt meghallottuk az első kabócák hangját. Mint tavaly, úgy idén is sikerült bedőlnünk nekik, először mindenki arra gyanakodott, hogy baj van a kocsival. Kell egy kis idő, míg az ember megszokja jellegzetes, hangos ciripelésüket. Most este, ahogy a kempingben üldögéltünk az asztal mellett, feltűnt, hogy hirtelen csönd lett. Reggel, mivel jól ki akartuk használni időnket, korán keltünk. Egyszer csak, mintha karmester vezényelt volna, elkezdődött a ciripelés. Másnap már direkt figyeltük, és tényleg: a kabócák 04:30 – 12:30 között dolgoznak. Munkakezdéskor háromra kezdik, és a műszak végén mind egyszerre teszi le a vonót.

VELA LUKA
Kedden irány a sziget legnagyobb városa, az ötezres Vela Luka. A város nem büszkélkedhet olyan történelmi múlttal, mint az eddigiek, mégis érdemes felkeresni, ugyanis pont ennek köszönhető, hogy az utazó itt egy működő, élő halásztelepülést lát, ellentétben a pusztán turizmusra berendezkedett nyaralóhelyekkel.
A legfőbb cél; Rudinak zsebpecát venni, hátha fog valami nyálkás laposat, ami pislog. A kikötőnél megláttuk a feliratot: big cave 2000 m (nagy barlang). Na, itt a nagy lehetőség túrázásra. Balázs már így is hiányolta a nagy gyaloglásokat, mivel azzal lett elcsábítva az egész útra, hogy 2000-es hegyeket fogunk megmászni. A naiv, nem gondolhatta komolyan, hogy 40 fokos hőségben a tengerparton, majd épp túrázni fogunk. Kb. 4 km után már kezdett a társaság háborogni, hogy nem ezt ígértük. Nem csodálom, tűző napon, aszfalton 4 km-t gyalogolni emelkedőn, víz nélkül (csak 2 km, gondoltuk, nem szükséges). De a végeredmény minden “kínt” megért: egy “csodálatos” ráccsal lezárt üreget pillanthatunk meg. A big cave egy kb. 20 m-es üreg volt. Javaslatomra visszafelé a legjobb módszert választottuk, egyenesen lefelé, így 15 perc alatt lent voltunk. Rohanás, egy sörért.
Itt megemlíteném, hogy a kiszolgálás mindenhol kifogástalan, Magyarországon meg sem közelítik a hasonló helyek a kintiek színvonalát. Horvátországban az elképzelhetetlen, hogy csak a pultnál szolgálják ki a vendéget. A pincérről lehet tudni, hogy a vendéglő “tartozéka”, sötét nadrágot, fehér inget visel. A WC-ben mindenhol van kéztörlő, szappan, takarítás, ez Boszniára és Montenegróra is igaz!
Találtunk zsebpecát, így Rudi enyhén bambának tűnő arcáról felhőtlen boldogság sugárzott, amikor beszállt a kocsiba. Egyetlen egyszer sem használta, de legalább megvolt az öröme. A vacsorához már céltudatosan vásároltunk mirelit csevapot. Beláttuk, sokkal olcsóbb és változatosabb az étrendünk, ha minden este sütünk valamit. Szerencsére az elkövetkezendőekben, mindenhol volt grillezési lehetőség. Másnap, szerdán elhagytuk a szigetet és irány Dubrovnik, Horvátország legdélebben fekvő nagyvárosa. Mint az út folyamán többször, most sem számítottam ilyen meglepetésre.

DUBROVNIK
A középkori Raguza látnivalóit sokan, sokféleképpen leírták már, színes plakátokon láthattuk a városról készült felvételeket. Elég az hozzá, hogy a valóság tükrében mindez eltörpül. A leírás száraz, a fotó nem adja vissza az élményt.
Dubrovnik mai óvárosa az ókorban sziget volt, melyen görög- és római halászok alapítottak települést, mely a IX. századtól Ragusinum néven szerepel. A szárazföldtől csatorna választotta el, melynek túlsó partján a Srdj-hegy lejtőin elterülő szláv település feküdt. A kettő egyesülésétől számítva él a város szláv neve, a liget jelentésű Dubrovnik. A két városrészt elválasztó, az idők folyamán eliszaposodott tengerágat feltöltötték, ennek a helyét ma is jelzi a város főutcája, a Placa. Raguza, a gazdag kereskedőállam fénykora a XIV.-XVI. századra esik. Ekkor terjeszti ki befolyását a környező területekre, mint pl. a Pelješac-félsziget és Lastovo sziget. Az egész Balkán egyik kereskedelmi központjává válik, számos közművet, közegészségügyi- és szociális intézményt is működtet. A várost a XVII. sz. végén hatalmas földrengés dönti romba, ezzel megkezdődik lassú hanyatlása. Napóleon csapatai 1808. január 31.-én feloszlatják a köztársaságot, és Dubrovnikot bekebelezik az újonnan alapított Illír Tartományba.
A város megszenvedte a legutóbbi háborút is: a Srdj-hegyre közlekedő felvonót szétlőtték, a város háztetőinek kb. 90 %-a teljesen új, ami érzékelteti a pusztítást, a kikötőből még jelenleg is daruzzák az elsüllyedt kőtömböket.
A Dubrovnikba bevezető út egy újonnan épült hídon keresztül vezet. A parti út Gruž kikötőjénél ér le, visszanézve láthatjuk a tengerszint fölé 1000 m-re tornyosuló hegyeket, amelyek a várost övezik. A látvány már a kocsiból lenyűgöző és ezzel még nem is mondtam semmit. Egy kis izgalom a parkolás miatt, utána már megyünk is a városnézésre. Az óváros egy félszigeten fekszik, várfalak közé beszorítva a házakat. Szűk sikátorait önkéntelenül is összehasonlítja az utazó Velence utcáival. Főtere, ódon házai hihetetlenül öregeknek tűnek. Mivel időhiányban voltunk ezért megállapodtunk, hogy 1,5 h múlva a templom előtt találkozunk, szabadprogram. Egy ideig együtt haladtunk, de amikor felhangzott: együnk fagyit, hárman gyorsan elslisszoltunk. Nem mondom, a fagyi és a táskanézegetés se rossz, de egy ilyen helyen mi többre tartottuk, ha körbejárjuk a várfalat, igaz, 15 k-ba került, de megérte. Beszéljenek inkább a képek, de igazából azok sem képesek visszaadni a látványt, egyszerűen látni kell! Teljesen kimerülve indultunk kempinget keresni Montenegró felé. A terv az volt, hogy Dubrovniktól messzebb, de még Horvátországban aludjunk. Tehát a várostól 5 km-re lévőt elvetettük, a következő 40 km-re volt jelölve, Horvátország legdélebbi ficakjában, Molunatban. “Monika kamp” ez a név kísért minket 40 km-en keresztül az út mellett. Odaérve tapasztaltuk, a hölgy kitűnően beszélt németül, elfogadható angolja volt, és amikor spanyolok jöttek, előkerítette a férjét, mivel Ő azt értette. Mónika négy gyereke az egész kempinget egy nagycsaládnak tekintette, mindig máshol voltak, hol az egyik sátorban kuncsorogtak valami kaját, hol a másikban lebzseltek. Nyelvi nehézségeik nekik sem voltak, amikor a négy éves gyereket a nagyobbik lány németül szidta le, az megértette. A nyolc éves középső fiú, Gyura kijelentette, hogy németül még nem tud jól, horvátul pedig már elfelejtett.
Holt fáradtan tértünk nyugovóra. A lányok kívánságára kénytelenek voltunk egy pihenőnapot beiktatni. Tehát másnap, csütörtökön halpiac, Dubrovnikban és henyélés a strandon, amit megjegyzek arra volt jó, hogy mindenki vörösre égjen és szenzációs búvártudását fejlessze. Egy idő után ez olyan tökélyre fejlődött szinte mindenkinél, hogy már távolról felismertük a víz alatt megbúvó tisztasági betéteket és a flakonokat, hallal, azonban nem sokkal találkoztunk. Nem úgy, mint a piacon. Ott volt aztán mindenféle, hogy Zoltánt már másodjára idézzem, nyálkás, lapos pislogó. Elterveztük, veszünk valamilyet az esti grillezéshez. Még szerencse, hogy előző este felvilágosítottak a helyiek, a halpiac turista látványosság, a boltban minden jóval olcsóbb. Így hát irány a bolt, vettünk is valami sügérfélét. “Hazaérve” Rudi rögtön nekifogott a tisztításuknak, egy kanálgép késével. Kicsit kínlódott, de meglett az eredménye. A pucolás hevében nem átallotta megnyalogatni a hal szemét, azonban avval nem számolt, hogy a szem külső rétege kontaktlencsévé átalakulva a nyelvére tapad, többek megrökönyödésére és öklendezésére. Hogy ilyen jól előkészítettük a halat és a gyomrunkat, indulhatott a sütés, a köret ismét olíva, feta, paradicsom volt. Mónika annyira megbízott bennünk, hogy felajánlotta a portás épület kulcsát – mivel ott tartotta az 5 k-ás sört és a bevételt – vegyünk ki annyit, amennyit akarunk, majd utána fizetünk. Persze másnap fogalmunk sem volt mennyit ittunk, őt meg nem nagyon érdekelte, ezért 10-ben megegyeztünk, kb. a duplája volt, de nem akarta elfogadni a pénzt. Ebből is látszik, mindent megtesznek, hogy a vendég legközelebb is visszajöjjön. Nem úgy, mint pl. a Balatonnál, ahol már az is baj, ha magyar vagy, nem pedig jó zsíros, átverhető külföldi. (Azt ugyan nem tudjuk, hogy a belföldi turistákhoz hogyan viszonyulnak az Adrián.) Másnap, péntek reggel irány a montenegrói Kotori-öböl. Egy óra alatt elértük a kitűzött célt.

KOTORI-ÖBÖL
Az éjszaka helyi mércével mérve is rendkívül fülledt volt. Hajnalban jött egy szélvihar, melyet reggel egy kiadós felhőszakadás követett. Most örültünk igazán, hogy nem ma tartottuk a pihenőnapot! Reggeli és kávé nélkül bevágódtunk a kocsiba. A határt a zápor legvadabb tombolása közepette léptük át, a horvát oldalon csak integettek, míg a montenegrói határőr esőkabátot húzva kelletlenül kijött pecsételni. Hercegnoviban a vizes aszfalton a lefújt pálmaágakat kerülgetve próbáltunk parkolóhelyet találni, nem sikerült. Mire Zelenikában megálltunk, mindenkinek kopogott a szeme az éhségtől. Gyors bolti reggeli, egy kiváló kávé az országúti presszó párolgó teraszán, mindez Horvátországhoz képest fél áron. A pénz itt is euro, de itt szerencsére a centet is használják. Az öblöt körbeautózva értük el Kotor városát, csak ismételhetem magam, hihetetlen, egy újabb ámulat erre a napra. Az öböl már önmagában lenyűgöző hatalmas hegyeivel, pálmafáival, de ha azt hozzáteszem, hogy a közepén két kis sziget található, két kápolnával, hogy éppen akkor futott be egy ausztrál többárbocos, nem beszélve a város fölé tornyosuló várról, akkor azt hiszem nem túlzás mediterrán “giccset” emlegetni. Az óváros kapuját – Adria-parti városoknál nem ritkaság – velencei kőoroszlánok díszítik, de a kapu felett, -ma már szintén történelmi emlék kategóriába sorolandó- ott díszeleg Tito generalissimo vörös csillaggal illusztrált idézete is. A város a már “megszokott” szűk sikátoros szerkezetű. A jobb kilátás reményében nekiindultunk a vár megmászásának, ami egyben a hegy megmászását is jelentette. A végig lépcsős kaptató eléggé megerőltetőnek tűnt egy-két ember számára, így ők a felénél feladták, inkább a hőség lehetett a probléma, nem pedig a táv. Azt hittük, a lenti látványt már nem lehet fokozni, mondhatnám: ugyanaz felülnézetből, de mégis sikerült túlszárnyalni a túlszárnyalhatatlant. A lábunk alatt az egész öböl!
Kotor helyén már az ókortól kezdve többször állt település. A római Arcruvium helyén a középkorban Decaterium várost találjuk, melyet a IX. században szaracénok dúltak fel. Ezt követte több nagyobb földrengés. A következő századokban a terület birtoklási joga Bizánc, a Nemanjida szerb királyok, és Velence között váltakozik, egy pár évtizedig önálló köztársaság. A XIX. századot francia, orosz, montenegrói és osztrák fennhatóság váltakozása mellett vészeli át. Az első világháborúban Cattaró a Monarchia hadikikötője, 1918. február 27-étől a háború végéig Horthy Miklós ellentengernagy, a hajóhad parancsnokának főhadiszállása.
Montenegróban mindenféleképpen megéri étteremben enni, a kiszolgálás kiváló és az árak a horvátországiakéhoz képest 50 %-kal olcsóbbak. Tehát következett az ebéd. Gondolom minden tengerhez utazó turista eltervezi, tengeri herkentyűket fog enni, ha már ott van. Mi ezt a kikötő partján tettük meg, némi nehézség árán. Már elég régen tanultam oroszt és bevallhatom, akkor is a krákágyilnál és a kárándásnál megragadtam, ezért a cirill betűs étlapon a tájékozódás nem egykönnyen ment, nemhogy az ételeket nem tudtuk megfejteni, de a betűk felismeréséhez is külön csapatmunka szükségeltetett. Mire végre előkerült egy angol és egy német étlap már mindenki profin ejtette a különböző kriksz-krakszokat. Mindenki rendelt valami “lényt”, a pincér állította, nincs tintahal, aztán mégis hárman azt kaptunk, töltve rántva. Az asztal megpakolva elég egzotikus látványt mutatott. Ami meg külön élmény, hogy a helyi sört még a régi tömzsi palackban szervírozták. A legnagyobb bánatomra, még ott sem terjedt el a találmányom, az “Éttermi Heveredő”. Ennek lényege, hogy aki ebédel az étteremben, az egy órát aludhat a kerthelyiségben elhelyezett ágyakon, így jobb híján, kénytelenek voltunk elindulni az egykori 830 lelkes Perast városállamba, amit többen csak Parasztnak tituláltak. A város a Veriga-szoros bejáratával szemben fekszik. Az egykori városállam lakói a szorost lánccal lezárva védekeztek ellenséges hajók támadása ellen. Perast szülöttei legendás hajósok voltak, nevüket ott találjuk sok nagy tengeri ütközet krónikájában. A városállam történelmének legfényesebb napja 1654-ben virradt, amikor 7000 fős török sereg felett győzedelmeskedtek a védők. Tehát “Parasztba” érkezve, gondoltuk lesétáljuk az ebédet az öböl partján, szemben a már említett két kis szigettel. Erre azonban szinte esélyünk sem volt, mivel azonnal megtámadtak minket a helyi hajózási nepperek. “-Big boat, two euro”, és mutogattak a sziget felé. Na jó gyerünk, fejenként ennyit megér. Persze a big boat-ba alig fértünk be. Külön hangulatot kölcsönzött az útnak, a magnóból üvöltő népzene még az addiginál is jobban való felhangosítása. Kikötöttünk, mondtuk 20 perc, jöjjenek értünk.
A szigetet kb. 2 perc sétával körbe lehet járni. Megtudtuk, hogy az, ahol mi vagyunk, a Gospe od Škrpjela, a másik pedig a Sv. Đorđe sziget. Előbbi a Perastiak által elfoglalt hajók elsüllyesztésével mesterségesen lett felépítve, rá a škrpjelai madonna tiszteletére templomot emeltek 1452-ben, a Sv. Đorđe sziget pedig a helyi nemesség temetkezési helyeként funkcionált. Már mikor több mint másfél órája vártunk, döbbentünk rá kilátástalan helyzetünkre: egy szigeten vagyunk, az autók szabad prédaként egy óra úszásnyira, a sátraink egy másik országban (horvát). Azonban a szigeten található WC állapota keltett csak igazán nagy riadalmat számomra, mivel az elfogyasztott ebéd úgy gondolta, nem hajlandó több időt eltölteni a sörök társaságában, a gyomromban. E szörnyű helyzeten enyhíteni látszott, hogy sikerült megegyezni egy még kisebb csónak tulajdonosával, hogy ugyanannyiért visszavisz minket, tehát fejenként az út oda vissza 4 euro. Erre a nagy izgalomra inni kellett egy sört, azonban a határhoz érve döbbentünk rá kissé kapatos mindenki, ráadásul a jogsim sem volt nálam. Hát mit volt mit tenni, rutinból neki a határnak, a montenegróin át is jutottunk, de a horvátnál utánunk rohantak, kiszállítottak. Elég hülyén nézhettünk ki, ahogy mezítláb álldogáltunk az aszfalton, de igazából a megdöbbenés csak a csomagtartó felnyitása után érte a határőrt, az onnan kiáramló, bedohosodott nedves törölközőktől és nylonzacskókban rothadó gumiszandáloktól származó “illat” hatására szinte elzavart minket, hasonlóan járt a másik autóval is. Már egy ideje mindenkiben motoszkált az a rossz érzés, hogy lassan vége a nyaralásnak. El-elhangzott az a mondat; hétfőn dolgozok, – ne is gondolj rá, nem akarom hallani.
Igazából ez volt az utolsó napunk. Mindenki átérezve e szomorú tényt még próbálta kihasználni a maradék időt, ki fürdéssel, ki csak bambulással, de érezhető volt a nyomott hangulat. Visszafelé, szombaton ismét Jajcét terveztük megállónak. Ehhez hajnalban indultunk. Az útvonal ugyanaz, a hihetetlen Dubrovnik, a türkizkék Neretva és völgye, az ezerarcú Mostar és végül a kanyargó hegyi utat követve a szomorú Jajce. Megdöbbenésünkre az odaúton már jól bevált “sátorhelyünkön” épp a nemzeti offroad bajnokság ügyességi pályája volt kijelölve. Sebaj, a már ismert vendéglőből (Plaža Restoran) kommandókat indítottunk új hely felkutatására. A szerencse, Rudi képében mellém szegődött, így előre lehetett borítékolni, mi nem fogunk találni semmit. Tévedtem, találtunk egy tisztást, tele birkákkal. A másik csapat biztatóbb hírekkel tért vissza, Jajce közparkjában éppen nemzeti ünnepet ültek, de gondoltuk, 10-re vége lesz, így nyugalommal visszatértünk a vendéglőbe. Utolsó este, elköltjük a maradék pénzünket, címszó alatt, mindenki rendelt vacsorát és minden jót. Csongor például pisztrángot. A vendéglátásról annyit, hogy a pincér az asztalnál filézte ki a halat. Zoltánnal gondoltuk, együnk valami érdekesebbet, én -próba-szerencse alapon- vesét rendeltem. Mikor megláttam: – ezt nem eszem meg! A másik csoda a marhamirigy volt. Végül minden elfogyott. Utána még rendeltünk 2-3 üveg bort, hogy leöblítsük az amúgy elég olajos ételeket. Volt valami varázsa annak, ahogy egy sima literes zöld üvegben hozták ki a helyi száraz vörösbort, mintha zsíros lenne a szánk széle, minden egyes korty után, annyira karakteres volt a nedű. Éjfél körül gondoltuk, elindulunk a szállásra, már biztos vége a nemzeti dáridónak. Szerencsére -akkor még úgy gondoltuk- már csak egy kocsma üzemelt, igaz, hatalmas hangerővel szólt a balkáni dallamokkal fűszerezett tuc-tuc zene. Sebaj, sátorverés közben vettük észre, hogy elindult az offroad éjszakai gyorsasági szakasza, tőlünk 20 m-re. Nem igazán éreztük biztonságban a kocsikat, mivel az úton parkoltunk. Így hát két önkéntes hős (Zoltán és jómagam), nem kis izgalmak közepette, vaksötétben a versennyel ellentétesen levitte az autókat a vendéglő mellé. Szenzációs éjszakánk volt: a tuc-tuc még reggel hatkor is szólt néhány tündéri helyi szórakoztatására, akik lelkesen ropták a táncot a hajnali ködös félhomályban úszó tó természetes díszletével a háttérben. A ralisok csak 04-ig nyomták, ezért akkor megszűnt az időnként hatalmas recsegés közepedte a sátorba bevilágító, elviharzó autók zaja. Kiderült, mindenki rosszul aludt, kivéve a két őrszem, akik vállalták, hogy kint töltik az éjszakát. Frissen, fiatalosan elindultunk hazafelé. Az út elég csendesen fogyott, mivel mindenki hullafáradt volt. A határ előtt azért egy hatalmas fékezéssel, megálltunk egy kazettaárusnál. A “kishölgy” már előre mosolygott: Bosanska musikot akartunk venni. Ha valaki netán arra járna, segítségül néhány kivételes tehetségű előadóművész neve: Halid Bešlić, Saša Matić, Šerif.
Amikor először voltam az erdélyi Bihar-hegységben, úgy éreztem; minden napra jutott egy csoda. Azt hiszem, most sem mondhatok mást. Hihetetlen, hogy az egykori Jugoszlávia hogyan volt képes összefogni ezeket az annyira különböző országokat, népcsoportokat. Igaz erre a felvetésemre csattanós válasz lehet a rendszerváltást követően kitört háború.
Nem hiszem, hogy valaha is elfelejteném azokat a szomorú szemeket Jajcéban, a mostari bazársort, a Dubrovniki várfalat, az ausztrál vitorlást a Kotori-öbölben, azt a száraz mediterrán illatot és a kabócák zaját, ami az egész utat végig kísérte. Mint minden kirándulás alkalmával, most is csak azt mondhatom: még egyszer, ide még egyszer el kell jönni!
Hazaérve, egy gondolat nyugtatott mindenkit, három hét múlva indulunk Bulgáriába!
(fényképek: nemsokára a Galériában)

Budapest, 2003. augusztus 1.

Kondacs Krisztián, Pálvölgyi Csongor

Az út során készült képeket ide kattintva nézhetitek meg

Összefoglaló táblázat gyakorlati tudnivalókról

 

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu