Konkoly Thege László: Madeira – Portugália – 2006

Konkoly Thege László: Madeira – Portugália – 2006 nyarán

(minden kalandornak szeretettel, de külön is dr. Patkó Benjaminnak ajánlva)

Minden fontos, amit Madeiráról tudni kell egy nyaraláshoz, vagy akár nyaralás nélkül is. Az idei termés egyik kiemelkedő darabja tartalában, stílusában és fotóival egyaránt

Madeira egy sziget. Illetve több, melyek közül kettő lakott, Madeira és Porto Santo, de én most csak Madeiráról fogok írni.

Madeira a virágsziget, örök tavasz hona,
régi vágyam teljesült, hogy eljutottunk oda.

Elnézést kérek, innen prózában folytatom, amivel azt hiszem, mindenki egyetért.

Szóval, Madeirát – úgy is, mint szigetet – mindenfelől víz veszi körül. A legközelebbi kontinens Afrika, mégis célszerűbb Európából odarepülni. Az út Lisszabonból másfél órás, mert a távolság majdnem 1000 km. A járatok sűrűn, helyi járati szinten közlekednek.
Madeira vulkáni sziget. Kb. 90 km hosszú és nagyjából 20 km széles, viszont csúcsa, a Pico Ruivo csaknem 2 km magas. Ennek megfelelően a partról átlag 20 %-os emelkedő vezet a sziget közepére. Ez durva, még gépkocsival is. A hely nem a hagyományos kerékpárok paradicsoma, és azt sem ajánlom, hogy bárki innen hozzon használt autót.
Madeira portugál közigazgatás alatt áll, de az országon belül önálló autonóm terület. Ebben a minőségében tagja az Európai Uniónak. A fizetőeszköz az euró, mást nem fogadnak el, ezért feltétlenül célszerű itthon valutát váltani. A bankkártya sokfelé használható, de pl. a kisebb boltokban, sőt benzinkutaknál csak készpénzzel lehet fizetni.
A sziget a kezdetektől kezdve portugál felségterület volt, de a XIX. századtól az angolok lényeges szerepet játszottak az életében. A híres madeira bor nagykereskedői angolok voltak, ebből gazdagodtak meg. Udvarházaik /quintas/ ma is állnak, csodálatos kertjeik virágzanak. A leghíresebb a Blandy családé, amiről később külön is írni fogok. De angolok vetették meg a szállodaipar és a csipkekereskedelem alapjait is. A portugálok azonban portugálul beszélnek. A turistákra tekintettel és a sziget történelméből következően sokan tudnak ugyan angolul, de talán nem annyian, mint feltételeznénk és elvárnánk. Érdekes, hogy a nemzeti érzés manifesztumaként az utcákon, a házakon, de még a közlekedő járműveken is mindenütt portugál zászlók lobognak. Az autók lehúzott ablakára ezeket egy, a boltokban direkt erre a célra kapható ügyes kis műanyag tokkal erősítik fel.

Apropó lehúzott ablak. A szigeten egész nyáron tavasz van, sőt nagyjából a többi három évszakban is. Az időjárás a végtelen óceán temperáló hatása folytán alig változik. Nyáron nappal nemigen van melegebb 25 C°-nál, de éjjel sem hűl a levegő 20 C° alá. Általában. Ugyanis – ahogy az már lenni szokott – a helyzet ettől kissé bonyolultabb. Szintén az óceán felelős a páradús levegőért, melynek következtében hihetetlenül buja vegetáció borítja a szigetet. A sztrelícia és az aloé vera gyomként nő az út mellett, ahol banánt lehet szedni a fáról. Ezt tudná meg Misi Mókus! A dús növényzet maga is párologtat. Mindezek együttes eredőjeként a sziget belsejében nagyon gyakran esik az eső, de legalábbis köd vagy pára vagyon. Ez csökkenti a hőérzetet /meg magát a hőmérsékletet is/, úgyhogy aki túrázni indul, feltétlenül!! vigyen magával meleg ruhát és esővédőt. Nem számít, hogy a parti szálloda kertjében hétágra süt a nap, és hányaveti turisták lubickolnak a medencében: légvonalban 5 km-rel odébb valószínűleg szakad az eső, az ember az orráig sem lát és 10 C°-al hidegebb van. Csodálatos világ, csodálatos sziget.
Érdekes még a flóra és a fauna. A növényfajok párját ritkító változatosságával éles ellentétben Madeirán néhány elvadult apró rágcsálótól eltekintve gyakorlatilag nincsenek vadon élő emlősök. Madarak, gyíkok, bogarak vannak, meg halak a tengerben. Szúnyog sincs. Tudom, hogy ez nem rejtvényújság /akkor a Fülesbe írtam volna cikket/, de Önökre bízom annak megfejtését, hogy mi ennek az állapotnak az oka.

Egy fogódzót adhatok. A lakatlan szirteket hivatalosan a portugál kapitány, Joao Gonçalves Zarco fedezte fel a XV. század elején. Ő is nevezte el Madeirának, ami portugálul – állítólag – fát, faszigetet jelent. Madeirát ugyanis áthatolhatatlanul sűrű erdő borította. A felfedezők előbb jó néhány fát kivágtak és felhasználtak ugyan, de azután paradigmaváltás következett és felgyújtották az egész szigetet, ami évekig lángolt, majd hamvaiból mára újjáéledt. A Palheiro kertek környékén és Rabaçalban barangoltam én is olyan őserdőkben, hogy meg tudom érteni, ha felfogni nem is az erődirtásnak ezt a türelmetlen és drasztikus formáját. Egy másik forgatókönyv szerint persze véletlenül égett le a sziget.

Ami kicsi, ezért még a hegyi terepviszonyok ellenére is aránylag hamar – maximum egy-két órán belül – el lehet jutni bárhová. A tömegközlekedés /mármint a busz, mert vonat nem jár/ jó és sűrű, még ha nem is nagyon olcsó. A lakóhelyükhöz közeli városokba érdemesebb is busszal bemenni, különösen, hogy például Funchal belvárosában szinte lehetetlen parkolni. Aki mégis megpróbálja, annak csak a földalatti fizetős parkolóházakat ajánlhatom. Ne kísérletezzenek, mert minden más parkoló bérelt /reservado/ és a szabálytalankodókat biztosan megbüntetik. Erre a célra egy csomó rendőrt fizetnek, akiknek más dolguk amúgy sem akad, mivel a közbiztonság kitűnő, mint minden szigeten. Busszal közlekedni azért is hasznos lehet, mert a túrautak többsége nem ott végződik, ahol kezdődik. Ezért ha nem akarjuk nyomban felidézni az imént látottak emlékét, vagy semmit sem veszítettünk el az úton, szerencsésebb lehet a végállomásról hazabuszozni. Persze ehhez előre meg kell ismerni a menetrendet, és igazodni kell hozzá. Taxi mindenütt van, de viszonylag drága, ezért csak végszükségben javallott, mondjuk akkor, ha lekésték az utolsó buszt. Én ezzel együtt is a gépkocsi bérlésre szavazok, ami nem igazán kerül többe, mint a kontinens déli országaiban általában. Jogosítvány kell, de egyébként nem szőröznek. Nekünk sem volt semmi problémánk. A bérleti idő lejártakor a kulcsot egy borítékban otthagytam a portán. Arra azért számítsanak, hogy az ötsebességes váltón csak az első három fokozatot fogják használni, de azokat annál gyakrabban. Aki még nem tud, megtanulhat folyamatosan egyesben vezetni. Na jó, ez azért túlzás. Nyilván az uniós tagsággal összefüggésben kiépítették a szigetet a nyugati oldal és az északi részek kivételével már félig körbevevő és középen átszelő autópályákat. A sávok ugyan fél méterrel keskenyebbek, mint az Európában megszokottak, de a használatuk ingyenes. A szélességgel sem ok nélkül spóroltak, ugyanis a pályák fele alagútban fut, a megépítésüket nyilván az motiválta, hogy – egyenlőre csak a fő turistaövezetekben – kiváltsák az egymást követő hegyekre és sziklákra fel-le kanyargó szerpentineket. Azért ezekből is maradt elég. Valahányszor letértem a pályáról, ösztönösen erősebben markoltam a kormányt, és biztosra veszem, bár nem vagyok orvos, hogy az adrenalinszintem is felszökött. Az Eira de Serradóból lefelé vezető, kanyargós utacskán az is megesett, hogy a sűrű ködben le kellett húznom az ülés melletti ablakot, azon néztem fél szemmel az alattam futó aszfaltot, különben azt sem tudtam volna, rajta vagyunk-e még.

Nos, akkor vegyük sorra. Madeirai tartózkodásunkat az alábbiak élvezetéhez érdemes kapcsolni, illetve az ezekhez kapcsolódó élményeket “nem szabad kihagyni”, ahogy azt mondani szokás.

1. A természet.
Vigyenek magukkal túracipőt, hátizsákot, esőköpenyt. Mi vittünk. Túrázzanak. Persze túra alatt nem igazán a kocsikázást értem, az csak az eszköz, amivel a célhoz érhetünk. Mind a sziget belsejében, mind a lélegzetelállító sziklákkal szabdalt partvonalon pompás gyalogutakat találunk, melyeket fel kell keresni, végig kell járni, akár szakképzett vezető segítségével. Ha egyedül nem mernek nekivágni, vegyék igénybe a nagyszámú helyi túraszervező iroda valamelyikét. Találomra egy példa: http://www.madeira-levada-walks.com
Sok út mellett úgynevezett levadák vezetnek. Ezek is madeirai jellegzetességek: nyitott csatornák, melyek a hegyekben hulló eső által táplált források vizét vezetik a teraszos művelésű földekre és a tengerpartra. Mindig a gyalogút szikla felőli oldalán futnak, de néhol az ösvény olyan keskeny mellettük, hogy az ember legszívesebben inkább belelépne a térdig érő hideg vízbe, semmint lezuhanjon a másik oldalon tátongó szakadékba.

A végtelennek tűnő választékból nekünk csupán három egész napos gyalogtúrára jutott időnk.
Az elsőt Rabaçalban tettük. Nem nagyképűségből, csak segítségképpen innentől zárójelben leírom a nehezen kikövetkeztethető helynevek kiejtését. /ez: Rabaszál/ A területen a gyaloglás időtartama kb. 4 óra. A Paul da Serát átszelő 110-es út mellett, féltávnál van a parkoló. Innen a lezárt, keskeny betonúton gyalog, vagy a kb. 20 percenként induló fizetős terepjáróval lehet lejutni a turistaházig, ami nem üzemel, ezért vigyenek magukkal vizet, és esetleg élelmet. Az út lefelé is nagyon meredek, de érdekes, hogy visszafelé még meredekebb volt. A pontos szintkülönbségre nem emlékszem, azonban számítsanak rá, hogy 400 méter körül van, és lejjebb már lépcsőzni is kell. Az erdő a völgy felé egyre sűrűbb, végül már-már dzsungel. A kis patakok vízesésként csorognak le a meredek hegyoldalon. Az igazi vízesések azonban az út végén várnak bennünket. Az útnak, mint a botnak, két vége van. Az egyik az impozáns Risco vízesésnél. Ide a turistaháztól nem messze lévő keresztúton egyenesen továbbhaladva a Levada Riscót követve jutunk el. A másik végpont a Huszonöt forrás, melynek megtekintéséhez még lejjebb kell ereszkedni a völgyben, a Levada 25 Fontes mentén. A 25 forrás 25 kis vízesés, melyek magasból hullnak alá egy barlangszerű szűk katlanba.

A második expedícióval a sziget csúcsát, a Pico Ruivót céloztuk meg. Ezt a túrát előzetesen át kell gondolni. Itt jelentkezett a már említett probléma, hogy a Pico do Areirótól oda-vissza napon belül nem, vagy csak nagy nehézségek árán lehet megtenni, ezért a kiránduló egészen máshová érkezik, mint ahonnan elindult. Az igaz, hogy még a hosszabb út is csupán 7 km, viszont merőleges legalább három hegygerincre, így többször kell jókora szintkülönbségeket meglábalni, sokszor nem csak hegyeket, de meredek sziklákat megmászni. Hagyján, hogy ez időben legalább 4 óra, de olyan kemény, hogy nem láttam amatőr turistát, akinek az 1862 méter magas Pico Ruivóra érve /lelki/ ereje lett volna visszamenni.

Eleve azt a megoldást választottuk, hogy a déli autópályáról indulva és a táblákat követve mind a négyen felautóztunk az 1818 méter magas Pico do Areiróhoz, a sziget második legmagasabb csúcsához. Ez önmaga is pompás kilátóhely, kellemes sétaterep, félnapos kirándulás. Mi, szülők innen egy darabon elkísértük a gyerekeket, majd visszafordultunk, beültünk a kocsiba és a fél szigetet megkerülve, Santana érintésével átmentünk az 1592 méteren fekvő Achada do Teixeirára /Acsadadotejszejra/, ami egy parkoló a Pico Ruivo alatti turistaháztól kb. 3 kilométerre, észak-keletre. Innen ösvény vezet a működő turistaházhoz. Ott vártuk be a többieket. Közben másokkal is beszélgettem, így szereztem azt a biztos információt, hogy a két hegycsúcs közötti útszakasz gyönyörű, de nagyon kifárasztó. Ez utóbbit szóban és a puszta kinézetükkel megerősítették érkező gyermekeink is. Mindenki maga döntse el, mennyit vállal, de az Achada do Teixeirából a turistaházig vezető ösvény és a Pico do Areiro bejárását minden épkézláb embernek bátran merem ajánlani.

A legjobb a harmadik túra volt, a Sao Lourenço félszigetre. Ez Madeira keleti féregnyúlványa a térképen. Szédítő sziklák szélén, tajtékos partok mentén, kopár hegyeken és völgyeken át, a mélykék óceántól körbevetten vezet az út a világ végére. És akkor még meg sem közelítettem a valóságot. Az oda-vissza legalább 4 órás kirándulás a lenti, körforgalmú parkolóból és nem a fenti kilátóhelytől /Miradouro/ indul. A kilátóhely egyébként külön látványosság, azt se mulasszák el. A túraúton van néhány meredekebb kapaszkodó, de összességében inkább csak helyenként megerőltető, nem kimerítő. Na de itt aztán jön a nap lefelé, rendesen. Vigyenek fejfedőt és sok vizet, mert ez a táj olyan, mint Dél- Kalifornia, ahol a dal szerint sohasem esik az eső. Árnyék nincs, mert tarkopár. Ám, ha erejük és idejük engedi, találnak olyan helyet, ahol leereszkedhetnek az óceánpartra, egy kis fürdőzésre. A gyalogút a pálmákkal övezett, de nem publikus Casa do Sardinha udvarház után, egy kettős hegycsúcson végződik. Aki bír, kapaszkodjon fel oda a szép kilátás kedvéért. Ne felejtsék azonban, hogy innen még vissza kell menni a kocsihoz. A legkeletibb ponton a világítótorony nem érhető el, mert az már egy különálló apró szigeten épült. Amikor elindultunk a túrára, Géza fiam erősködött, hogy ő majd átúszik, de mikor odaértünk, valahogy meggondolta magát.

A természetjáráshoz kapcsolódnak a virágoskertek, arborétumok. Képzelhetik, hogy ezek ilyen éghajlati viszonyok között milyen látványosak. Több is van belőlük. Én elsősorban a Funchalban, keleti irányban, magasan a hegyoldalban található állami Jardim Botanicót ajánlom. A belépődíj a fele, mint a híres Blandy’s Gardenben, de gazdagabb a növényvilága, madárházak és kis múzeum is található benne. Egy fél napot biztosan kitesz, ha az ember kényelmesen és érdeklődve sétál végig rajta. Nem csak fák és virágok, hanem haszon-, fűszer- és gyógynövények is megtalálhatóak itt. Így túl azon, hogy gyönyörködteti a szemet, a tudás oldaláról is hasznos. Ajánlanám általános iskolai osztályoknak környezetismeret óra helyett, ha nem lenne olyan messze. A közeli meredek sikátorban, egy családi házban gazdag Orchidea Múzeum tekinthető meg. Az említett Blandy’s Gardent egyébként Palheiro kerteknek hívják portugálul és csak így van kitáblázva. A Funchalból Camachába vezető 102-es útról kell letérni, de tényleg nagyon figyeljék a kis kék táblákat, mert nem könnyű odatalálni. Itt a hatalmas díszkert mellett egy Infernónak nevezett vad dzsungel is látogathatóeredeti, érintetlen állapotában. Van még egy hatalmas keleti kert /Jardim de Monte Palace/ fönt, Montéban, Funchal északi külvárosában. A belépő elég borsos, 10 euró fejenként, hasonló a Palheiro kertekbelihez. De az ár ne riasszon el senkit. Ha mindhárom kertet nem is, egyet legalább meg kell látogatni az üdülés során.

A túrázás előtt nagyon ajánlott beszerezni egy pontos térképet, annak ellenére, hogy a nevezetesebb útvonalak jól ki vannak jelölve és táblázva, meg aránylag forgalmasak is. Aki a várható időjárásról szeretne tájékozódni, annak itt egy hasznos link:
http://www.wunderground.com/global/stations/08521.html

2. A fürdés.
Talán említettem már, hogy Madeira sziget. Jóval délebbre fekszik, mint Spanyolország, ezért Madeirán nyáron nagyon jól lehet fürdeni az óceánban. Már ha sikerül eljutni a partjára. A sziget ugyanis többségében függőleges sziklákkal szakad a vízbe, ahol nem, ott meg kikötő van, még a tömegturizmust megelőző időkből, amikor eléggé el nem ítélhető módon halászatból próbáltak megélni az emberek. Azért akadnak ötletes megoldások. Garajauban /Garazsó/ most épül az a kabinos kötélpálya, ami 180 méteres magasságból szállítja majd a fürdeni vágyókat le a sziklákkal övezett, fekete lávaköves aprócska strandra, a vízi nemzeti park szélére. Maga a drótkötélpályás felvonó nem újdonság a szigeten. A part menti kis parcelláikat sok helyen ezzel közelítik meg a parasztok, nap nap után tanúságot adva bátorságukról. Calhetában homokot hozattak, és azzal borították be a város közepén a csöppnyi öblöt a sziklafal alatt. Santa Cruzban /Szantakrúzs/ mindjárt a reptéri kifutópálya végén kezdődik a strand. Félelmetes látni, ahogy az emberre fürdőzés közben szinte rászáll a gép. Óriási kőtömbök alkotják a partot. Ezekre emberi méretű fakereteket helyeztek el, így lehetővé vált a napozás. Az óceánba egy óriási stégről lehet bemenni, vagy beugrani, de ez sem olyan egyszerű, mert a stég vége vagy 4 méterrel van a vízszint fölött. A legjobb mégis Porto Moniz. Itt a strand – az eddig leírtakkal ellentétben – fizetős. Viszont nem drága és nagyon-nagyon megéri. Aki itt fürdött, biztosan sokáig emlékezni fog rá. Az óceán az idők során utat vágott magának a part menti, vulkanikus eredetű, lukacsos szerkezetű, sötétbarna lávasziklák között. Az így létrejött természetes medencéket kozmetikázták ki és zárták le betonnal, de úgy, hogy az egész vadregényes jellege megőrződött. A hullámok a nyílt óceánból néha becsapnak a strandra, frissítve a fürdővizet. A helyet hamisítatlan, erdő borította madeirai hegyek övezik, az öblökkel szabdalt északi part hosszan látható innen. Mint a mellékelt kép tanúsítja, ugródeszka is van, azon áll Géza fiam…Igen, én is leugrottam. Kicsit hasonló a közeli Seixal /Szejsál/ ingyenes strandjának nyugati fele. A keleti aprókavicsos. Mindjárt a strand mellett vízesés zuhog le a szikláról. Amíg mi, többiek fürödtünk az ez alatti barlangban olvasgatott a nagyobbik fiam, aki szegény Porto Monizban előző nap hólyagosra égett, annyira nem bírt betelni a fürdővel.

Ebből is látható, hogy csalóka a hűsítő óceáni szellő, mert a nap ezen a délkörön már nagyon le tud sütni.

3. Az evés.
A világon egyedül itt fogyasztható az espada. Ezt fekete kardhal néven fordítják magyarra, annak ellenére, hogy még csak nem is emlékeztet a kardhalra, bár az igaz, hogy megfeketedik a sokk hatására, mikor kirántják az 500 méteres mélységből. Ez egy kizárólag a Madeirát övező vizekben élő, méter hosszú, tipikusan mélytengeri ragadozó, nagy, gülledt szemekkel, tűhegyes fogakkal. A tányérban, a feje nélkül, nem ennyire félelmetes. Kitűnő fehér húsa van, mindenütt, sokszor sült banánnal kínálják, nemzeti étel, meg kell kóstolni. A halválaszték különben is nagyon bőséges. Nem csak az éttermekben, a piacokon szintén. Amennyiben van konyha az apartmanban, vásároljanak és készítsék el a “tenger gyümölcseit” otthon. A garajaui szupermarketben például külön frisshal részleg található, itt /de bárhol másutt is/ felpucolják és szeletelik az árut, és még a legkülönbözőbb fűszereket, köreteket is meg lehet venni hozzá. Én olyan piros húsú tőkehal-vacsorát rittyentettem, hogy mindenki sorba állt repetáért. Jók az olcsó “Take away” önkiszolgálók, ahonnan a meleg készételeket csomagolva haza lehet vinni. Nemzetközi elnevezésük és globális jellegük ellenére ezekben valódi nemzeti ételeket lehet kapni. A már ismert halak és rákok mellett disznótorosszerű hurkát, kolbászt, sonkákat, sülteket, espetádát, ami marhahús, leveseket, főzelékeket, mindent, ami szem-szájnak kedves.
Az éttermi árak fejenként 6-8 €-nál kezdődnek, de tényleg csak kezdődnek. Egy hangulatos óceánparti vacsorát ennek ellenére pusztán az emlék kedvéért is érdemes beiktatni a programba.

4. Az ivás.
Itt elsőként a madeira borról kell szólni, ami méltán világhírű borkülönlegesség. Mondjuk én – egri lakos lévén – nem szeretem, de ez ne tartson vissza senkit a mértékletes fogyasztásától. Több fajtája van, a nagyon édestől a szárazig. Fehér desszertbor, mint a tokaji, az íze is hasonló. Ami igazán különleges, az a készítése. Képzelhetik, hogy a vulkáni talaj ellenére a csapadékos későtavaszi klímán milyen minőségű szőlő terem. Mint a félédes üveggolyó. Ebből nyerik a madeirát úgy, hogy a már “kész” bort /és nem a szőlőt!/ a tűző napon hordóban hosszasan aszalják, illetve ma már hőkezelik, magyarul gyengén megfőzik.
A borból azután tényleg kitűnő konyakokat is párolnak. Különleges, de nem túl bizalomgerjesztő a cukornád pálinka, melynek üvegébe egy nagy cukornád darabot tesznek, ami ráadásul a belső térfogat felét elfoglalja a pálinka elől. Sör, üdítő van, nagy választékban. Vizet akár a levadából is lehet inni – csak tiszta forrásból! Ásványvíz mindenütt kapható, a szénsavas ritka, mint mindenhol Magyarországon kívül.

5. Az emléktárgyak.
Szuvenírként Curral das Freirasban gesztenyés süteményt vagy gesztenyelikőrt, Camachában nádból készített tárgyakat lehet vásárolni. Az aloé vera kaktuszhoz hasonló növény, a nedve minden sebet begyógyít, nyugtatja a bőrt. Szabadon tenyészik egész Madeirán, volt, hogy megsérültem, letörtem egy darabot, és azzal láttam el hatásosan a kis sebet. Aloé verából mindenféle készítmény kapható, viszonylag olcsón, naptejtől az aftersévig. Híres a madeirai csipke, csak jó drága. Ezeken felül egy palack madeira bort szinte kötelező hazahozni. Én ezért nem is hoztam.

6. A városok.
Madeirán nincsenek igazi, jelentős műemlékek, így ezeket ne is akarják meglátogatni. A városnézés, a séta ugyanakkor hasznos, egész napot kitöltő időtöltés lehet. Erre tekintettel körbe vezetem a szigeten kedves olvasóimat, ha még bírják a gyűrődést. Arra, amerre mi is jártunk, de nem időrendi, inkább tematikus sorrendben. A részleteket az útikönyvekre bízom. /a Polygott és a Marco Polo sorozatok magyar nyelvű kiadásai/. Itt inkább csak megnevezem a főbb állomásokat, melyekről azt gondolom, hogy felkeresendőek. Segítségül nézzék hozzá a térképet: http://www.madeiraarchipelago.com/

Kezdjük a fővárosban, melynek neve Funchal /Funsál/. A vidéki buszok a szűken vett belvárostól kissé keletre /a térképeken jobbra/, közvetlenül a Montéra közlekedő kabinos felvonó végállomása melletti térre érkeznek. Észak felé /a térképeken felfele/ közel van a piac, ahol külön szinteken árulnak halat, gyümölcsöt és virágot. A szagáról is jól felismerhető halpiacot reggel keressék fel, ha látni akarnak belőle valamit. A gyümölcsválaszték páratlan, mi még banánananászt is vettünk. Nem csupán a külseje, az íze is érdekes. A virágokat a korábban leírtakból elképzelhetik. A környéken sok a jó kocsma, kisvendéglő.

A buszállomásról az 50 méterre lévő óceánparttal párhuzamosan nyugatra kell tartani. Kb. 100 méter után elérjük a belváros határát. Itt a piaccsarnok másik sarkától kissé lejjebb, egy széles, négysávos út kereszteződésében van a többek között Montéra közlekedő helyi járatú buszok végállomása. Tovább egyenesen bejutunk a Sé Katedrálishoz. Itt kezdődik a főutca. Észak felé kétsaroknyira, egy üzletekkel szegélyezett enyhén emelkedő kis utcán át a főtérre jutunk, ahol a városháza áll, melynek szép belső udvara van. Az épület északi oldalán húzódó út túlfelén látható a húszas évek bauhaus stílusában épült bíróság. Nem pusztán látható, látogatható is. Üdítő kivétel mai világunkban, hogy az alkotmányos alapjogait gyakorolni kívánó polgár útját nem állja el beléptetőkapu, nincs elektromos fémkereső és gumibot, csupán egy segítőkész öreg portás ül asztalánál az előcsarnokban. A bíróságtól nyugatra eső utcában /remélem, még tudnak követni/ egy boltozatos, nagy pincehelységbe térhetünk be, pihenhetünk kicsit. Itt a majdani vásárlás megalapozása érdekében ingyenes borkóstolót adnak. Süteményt is adnak. Nem csak adnak, el is adnak. Ez közvetlenül a főtérre nyíló Jezsuita kollégium mögött található. Június végén az itt felállított óriás kivetítőn ezrek nézték velünk együtt a labdarúgó VB mérkőzéseit és szurkoltak a portugáloknak. Frenetikus volt a hangulat.
Ha a katedrálistól a főutcán megyünk tovább, balra, közel a parthoz a Sao Lourenço erődöt láthatjuk, jobbra a kiterjedt belvárosi parkban sétálhatunk.Innen kissé hegynek fel vegyük utunkat, akkor a felsővárosba érünk, ahol Madeirán ritkaságszámba menő történelmi levegő csapja meg az embert. Még múzeumok is vannak! Aki ezek megtekintése után érez magában elég erőt /amit nem hinnék/, kapaszkodjon fel a régi várig. A hegytetőről leereszkedve a Szent Katalin parkon át a kikötőbe jutunk. Innen indulnak a hajók Porto Santo homokfövenyes szigetére. A több mint két órás út 50 €, nem tudom, hogy megéri-e. Valamint itt állomásozik Kolombusz Kristóf hajójának, a Santa Mariának élethű mása, ami mint kirándulóhajó naponta kétszer fut ki. A kikötő másik, már a belváros alatt található végén, a jachtkikötő mólója melletti téren kis bódékban lehet befizetni tengeri horgászatra /nem próbáltuk/, vitorlástúrára /nem próbáltuk/, fürdéssel és felszíni búvárkodással egybekötött üvegfenekű hajó-túrára /kipróbáltuk és nagyon jó volt/. A kikötőben vacsorázni is lehet. A Madeirán máshol nem látott csalogatóemberek esténként határozott hangon az éttermekbe invitálnak, még akkor is, ha nem vagy éhes, bár ezt ők nem tudhatják. Itt van még kikötve és sajátos étteremmé átalakítva a Beatles együttes egykori méretes jachtja, és a partról hatalmas hőlégballont eregetnek fel szabályos időközökben, melynek kosarából szét lehet nézni. Ezzel nagyjából vissza is értünk a buszállomáshoz, illetve a montei felvonó végállomásához.

Menjünk fel Montéba. Mi busszal mentünk, de a felvonó is érdekes lehet.Monte engem Parádfürdőre emlékeztet, már ha értik, hogy miről beszélek. Külön városrész, magasan a város felett, gyönyörű rálátással. A funchali kikötőből is jól látható Miasszonyunk templomának egyik oldalkápolnájában van eltemetve IV. Károly, boldoggá avatott utolsó királyunk. A templom alatti utcából indulnak a híres kosárszánok, melyekkel a fővárosba vezető visszaút kb. két kilométernyi szakaszát lehet megtenni. Jó három kilométer meredek lejtő azonban még így is marad. Aki unja a gyaloglást, vagy a buszt, azt 2 €-ért leviszik a kosárszán végállomásán tettre készen várakozó taxisok.

Maga a kosárszánozás drága, azonban felejthetetlen élmény. Nem féltem, mert bíztam a hátunknál álló két szánhajtó gyakorlottságában, de akár félhettem is volna. Nem írom le, pont azért, hogy kipróbálják.

Most hagyjuk el a fővárost. Érdemes az autópályáról a jelzéseknek megfelelően rátérni a távolabbi hegyekbe, Eira do Serrano kilátójához, illetve az az alatt elterülő völgyben fekvő Curral das Freiras faluhoz vezető vadregényes műútra, ami sűrű erdők között kapaszkodik a magasba. A kilátó 1095 méteren van. Feltéve, hogy nem kap ízelítőt a sűrű hegyvidéki ködpárából, feltételezem, szép kilátás tárulhat onnan a látogató elé. Mivel mi kaptunk, még a kilátó vaskorlátját is alig láttunk, nemhogy a völgyet. A kilátó mellett étterem és nagy szuvenír áruház van. Curral das Freiras kicsi, de szép és vadregényes. A neve azt jelenti: apácák istállója, és onnan ered, hogy régen a tengerpartról ide menekültek az apácák a kalózok elől. A völgy fő terménye a gesztenye, amit a központban álló éttermekben minden létező módon elkészítenek és felszolgálnak. Be kell menni a falu templomába. Itt a szentháromság olyan naiv művészettel van megfestve a plafonon, hogy az már lenyűgöző. Mikor mi ott jártunk az oltár alatt kutyák aludtak.

Visszatérve a parti útra és azon nyugatnak tartva hamarosan Câmara de Lobosba érkezünk. Ez egy színes, látványos halászfalu, festői kikötővel és néznivaló katedrálissal. A kikötője annyira festői, hogy Winston Churchill /tudják, az az angol/ is sokszor megfestette, mikor itt lakott az ötvenes években. A kikötő ma is kikötő, azt a helyet pedig, ahol egykor Churchill állt ecsettel a kezében, ma Churchill-terasznak hívják és nosztalgiakávézó.

Câmara de Lobosból, a kikötő mögötti tengerparti sétányról vessenek egy hosszú pillantást előre. Akkor látják majd Cabo Giaro 580 méter magas, függőleges parti sziklatömbjét, aminél csak egy magasabb van a világon. Kilátója az autópályára visszatérve is megközelíthető, ám kalandosabb az oda vezető néhány kilométert részben a szűk városi utcákon, részben a régi kacskaringós műúton megtenni.

Tovább, a part mentén kisvárosok mellett vezet az út. Ezek közül bármelyikbe érdemes betérni, szétnézni, különösen Calhetába, ahol a homokos strand van a régi cukormalom magas kéményével szemben, a parti promenádon. Ezen, és még jó darabon feljebb a hegyoldalban is fizetni kell a parkolásért.
Calhetából kiindulva is vezet egy mellékút Rabaçalba. Ezt csak kipróbáltan erős idegzetű sofőrök vegyék igénybe, mert ehhez képest a bunji jumping kutyafüle. Maga az út ugyan csak 10 km hosszú, de nem szélesebb, mint egy kapubeálló. Lehajló fák között vezet, tiszta kátyú, néha félig földút, veszettül kanyarog és olyan meredek, hogy a Ford Escortot ritkán tudtam kettesbe kapcsolni. Mikor mi mentünk rajta, ráadásul tejköd volt. Ha lett volna nálunk egy üveg pezsgő, száz, hogy felbontottuk volna, mikor kiértünk a 110-es útra, pedig az se széles.

Calhetából menjünk tovább a parti úton a sziget észak-nyugati csücske felé, ahová már nem vezet autópálya. A legnyugatibb pont Ponta do Pargo. Itt magaslik egy világítótorony, benne csupán délig /!/ nyitva tartó kis múzeummal. Ez a szigetek minden világítótornyáról és azok történetéről szolgál képekkel és információkkal. Hasonló nincs Magyarországon. A világítótorony előtt-alatt egy sziklaorom tetejéről hátborzongatóan szép kilátás nyílik Madeira nyugati partjaira. Vigyázzanak, mert nem csak a panoráma, hanem az orom is korlátlan.
Az út tovább visz Porto Monizba, melynek csodás fürdőjéről már írtam.

Északon Seixal falun át Sao Vicentébe jutunk. Ennek a városnak az útikönyvekben jelentőségéhez méltóan eléggé fel nem dicsért látnivalója a Grutas de Sao Vicente. A gruta barlangot jelent. Ez interaktív oktatóhely, ami a sziget vulkanikus eredetének szélesvásznú 3D-s filmen, valamint kiállításon történő bemutatását egy izgalmas barlangtúrával köti össze. Könyörgöm, ne hagyják ki, eddig úgyis minden magyar kihagyta.

Sao Vicentéből jó minőségű út vezet át a szigeten vissza délre, Ribeira Bravába. Van földalatti autópálya is, de az elmegy a Madeira közepén, 1000 méter magasan fekvő Encumeada hágó és kilátóhely alatt. Ha csak nem sietnek valahová, és hová is sietnének, nem érdemes a kényelmesebb autópályát választani két tengerpart között. Encumeadából ugyanis jóidőben egyszerre látható az északi és a déli óceán. Mi legalább ötször vonultunk ott át, ebből egy alkalommal volt olyan idő, hogy a felhők alatt mindkét partot láthattuk, ha tengelyesen szimmetrikus forgómozgást végeztünk a kis piknikparkban. Encumeadán is van kisebb szuvenírbolt.
Egy másik út is ide fut be, ami Porto Monizt köti össze Encumeadával. Ez Paul da Serán, “a végtelenbe futó utak” metszéspontján vezet át. Paul da Sera lapos fennsíkja jellegében teljesen elüt a sziget többi részétől. Olyan, mint egy köves sivatag Arizonában, csak nincs annyira meleg. Az országúttól távolabb szélerőművek lapátolnak. Hajtsanak át a fennsíkon, meglátják.

Képzeletben ugorjunk vissza Sao Vicentébe. Innen az északi part mentén folytassuk utunkat Santanáig. Ez a város a hagyományos nádtetős lakóházairól ismert. Valóban több ilyet lehet ott szétszórtan találni és lefényképezni. Ezt nem csak amatőr, de hivatásos fotósok is megteszik. Jellemzően az itt készült képek láthatóak az útikönyvek borítóin.
Santanából Porto da Cruzba /Portodakrúzs/ érkezünk, ami a partvidék ezen részét érintő gyalogtúrák kiinduló, illetve végpontja. A környéken mi is tettünk egy rövid sétát. Ehhez fel kellett hajtani a tengerszintről a több mint 200 méter magas sziklatetőre. Az út előbb még csak a falun át vezet, de olyan meredek, hogy ott tériszonyos ember még a földszintes ház ablakából sem mer kinézni. A falu végétől folytatódik a mély szakadékvölgy peremén, a sziklába vágva, ezért annyira keskeny. Az volt az érzésem, hogy nem két autó, de még két sovány biciklista sem tudná rajta kikerülni egymást. Szerencsére itt már nincs forgalom, az utat /rajtunk kívül/ legfeljebb a faluban lakó földművesek használják. A teraszos földművelés jellemzően a parti sziklák és a belső hegységek lába között húzódó szurdokvölgy lankásnak éppen nem nevezhető oldalaiban folyik. A kapa ezen a vidéken nem csak a földet lazítja, hanem a jégcsákány szerepét is betölti. Láttuk a nénit, aki olyan ültetvényen zöldmunkázta a szőlőt, ahol ha véletlenül megbotlott és hanyatt esett volna, belezuhan az óceánba.

A sziget megkerülését délnyugatról fejezve be, Machicoba /Macsikó/ érünk, ami a régi főváros, enyhén koloniális jelleggel. Templomában csodatévő képet őriznek az oltártól jobbra. A városban is látható egy cukormalom-kémény a folyóparton. A cukornádat egyébként a szőlőt megelőzően kizárólagosan termesztették a szigeten, de a trópusi klíma dacára, a szintén portugál érdekeltségű brazil konkurencia hamar tönkretette őket.

Machicóból kis kerülővel, a hegyen át, Camacha /Kamacsa/ érintésével is visszamehetünk Funchalba, letérve a parti útról. Camacha a szép kilátás és a jó levegő mellett kosárfonásáról nevezetes. A fűzfavesszőkből követhetetlen kézügyességgel fonják a legkülönbözőbb tárgyakat, figurákat, bútorokat. A késztermékek és még sok tipikus madeirai emléktárgy megvásárolhatóak a főtéren álló boltkomplexumban. Az alagsorban kisebb baksis fejében meg lehet nézni, hogy dolgoznak a kosárfonók. Ugyancsak a főtéren áll a sziget egyetlen emlékműve. Sose találnák ki: az 1875-ben itt lejátszott első madeirai futballmeccs mementójaként állították fel.

Amennyiben Machicóból az autópályán igyekszünk vissza a fővárosba, akkor a parton Santa Cruz a következő város. Itt van a repülőtér a parton, a strand mellett. A reptérre muszáj, a csendes kisvárosba érdemes elmenni.
A szigetre érkezőket a minibusz már egy jó negyed óra alatt beviszi Funchalba. Még a főváros előtt 8 kilométerrel fekszik Garajau falu. Mi itt laktunk. A vízbe hanyatló kőszikla tetején áll az ember készítette Krisztus szobor, ami közelről hatalmas, de az óceán felől nézve elvész a természet alkotta gigantikus tájban.

Mondottam, Madeirán túrázni, túrázni, túrázni, fürödni, fürödni, enni, inni és a fennmaradó időben látogassák meg a városokat, valamint a botanikus kerteket. Ehhez kíván Önöknek jó egészséget és sok pénzt:

Konkoly Thege László

A szerző írásai Az Útikalauzban

Konkoly Thege László: Kusadasi, Efezosz, Selcuk, Pergamon, Priene, Miletos, Nysa – Törökország – 2002

Konkoly Thege László: Madeira – Portugália – 2006

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu