Laczó Balázs: A dalmát kis-Velencében megállt az idő – Trogir – 2004. augusztus
Még Prága sem őrzi úgy a középkor emlékét, mint Trogir. Verona, Padova este sejtelmesebb, de terei nappal túl nagyok ahhoz, hogy a képzeletünk betöltse a régmúlt színével-árnyával. Egyedül Velence hasonlítható a horvát városhoz. Az Unesco védelme alatt álló Trogir tulajdonképpen a „kis-Velence”, ahol szinte megállt az idő.
Zadar és Split között, az utóbbitól harminc kilométerre fekszik „kis Velence”: boldog-szegény halászok és idealista díjszedők örök lakhelye, a világ legszebb városa egyébként. A „világ” alatt természetesen a földkerekség azon halmazát gondoljuk, amelyet ismerek, de ezt úgy kérem érteni, hogy ismerem Rómát, Párizst, Hallstadtot és Isztambult. Trogir mégis úgy különbözik ezektől, mint a személyes jó ismerősöktől a barát, akivel mind a csendhez, mind a jobb gondolatokhoz elég félórás ismeretség. Az adriai, dalmát szigetre épült Trogirt meglátni, megszeretni tíz perc. Félóra alatt az egészet be lehet járni, s hogy mennyire igaz a Velence-hasonlat: nem látta Trogirt, aki nem tévedett el elsőre. Pedig ez a város Velence területének csak egy kis töredéke, gyors iramban egyik partjától a másikig három perc alatt eljuthatunk. De a kis utcák kanyarai újra és újra tréfát űznek a térképet szorongató turistából, s mivel minden ház és sarok egyformán őrzi a középkort, a szépségtől megszédülünk és elveszünk a részletekben. Egyetlen négyzetkilométeren: bástyás védőfalak, gótikus katedrális, loggiás fejedelmi palota, óratorony. A turista már rögtön a szárazföldi kapuban a fényképezőgépéhez kap, de tíz perc múlva nem emlékszik az első megörökített homlokzatra. A benyomás marad meg legélénkebben az egységes egészről, s csak néhány torony a sok közül hagy bennünk másnál mélyebb nyomot, de nem jobban, mint egy különös, mozdulatlan tekintet a szembejövő emberek forgatagában.
Halvacsora az óratorony alatt
Egy hét alatt négyszer mentem vissza. Esténként mozdulni sem lehet nyáron a szűk kis utcákban a turistáktól és a rekedten magyarázó dalmátoktól. Délelőtt a napfény a majd kétezer éve vigyázó Spalato felől végigsimogatja a kikötő negyven pálmafáját. Délután hangos a víz, hajók indulnak, csónakok érkeznek. A legszebb a kép alkonyatkor, sejtelmes homályban ötvöződik Radovan mester remekműve, a dóm, a csipkés Cippio-palota, a municopio, a loggia, s a torony óraütéseinek hangjára kigyulladnak a lámpák. Fények és árnyékok játékában bontakozik ki ekkor Trogir feledhetetlen romantikája. Este hét óra körül, mint a méhkas, felbolydul a kikötő, ezrek árasztják el a partot, töltik meg a kis utcákat.
Az őslakosok mindezt borostásan, ingujjban, békés mosollyal figyelik és várják napról napra. Nyolcezerötszáz ember lakja a szigetet, vagyis szinte egymáshoz érnek a meghitt, hűs szobák. Az utcák egyébként középkori „klímatechnikával” épültek, a számtalan kanyar miatt a szél megáll a zsalugáteres ablakok alatt, a dalmát lakásokban sehol sem találunk légkondícionálót. Az embereknek ennél kisebb gondja is nagyobb. Aludni, sziesztázni járnak haza, de beszélgetni, enni, inni, kártyázni és pörölni odakint szeretnek. Úgy ötven piazzája lehet Trogirnak, s minden helybéli tudja, melyik asztalnál melyik ismerőse fog ülni. A turistának rejtély a trogiri ember, azt hiszi, hogy – akár a velencei – megnyugszik, amikor eljön az ősz és a város végre kiürül. Pedig ez tévedés. Trogir ilyenkor októberben is feléled esténként. Januárban és áprilisban szintén huszonnégy órán át tart majd az élet. Így van ez évszázadok óta, így volt akkor is, amikor humanista művészek vagy a finom reneszánsz faragványok mesterei járták utcáit. De a külföldi feszélyezett. Hiszen minden dalmát városra – és Trogirra sokszorosan – igaz, hogy lehetetlen eldönteni, mikor gyalagolunk bele egy család magánszférjába. Egy kis séta az ezeregyszáz éves Szent Borbála templom körül, néhány kép az óratorony szobrairól, s már ott is termünk a város legígéretesebb pontján: épp egy vacsora közepén. Se megjegyzés, se bosszús tekintet, a dalmát család tagjai születésüktől kezdve idegenek áradatában sütik a halat s olvassák a napilapot. Mi hirtelen nem tudjuk, hogy közterületen vagy magánterületen vagyunk, ők pedig ezer éve nem sejtik, hogy mi a különbség a kettő között. A sikátorokban, nem sokkal a fejünk fölött, szárítókötél ér faltól falig, futó muskátli, patyolat tiszta törölköző és reneszánsz domborművek: ez együtt adja egy trogiri kis utca képét. A szemben lévő ablakok mögött talán senki sincs, mert mindenki az utcán örvend valaminek, de ha véget érne a zsongás, szinte csókot válthatnának a szomszédok két ablak között. Ám ilyesmit a trogiri ember nem igen tesz. Igaz, hogy szinte mindent, ami fontos, odakint csinál, de a szerelmet már szigorúan a díszes kapuk mögött gyakorolja.
Enni kell, parkolni nem muszáj
Trogir olyan turistaparadicsom, hogy a szomszédos városok lakói is belőle élnek. Mint például az az ember, aki mozdulatlanul, karba tett kézzel figyeli hét év körüli fiát, mert a szeppent képpel guggoló gyereknek harmonikáznia kell a tömegben. A lábak szinte rátaposnak. A fiú még alig tud játszani, de valami azért minden este leesik élősködő apjának. A kikötőben serénykedő fagylaltosok sem idevalósiak, de már hozzátartoznak a trogiri szezon hangulatához. Igazi látványosságok, mivel esténként kedvenc szórakozásuk, hogy tizenöt méterről dobálják egymás kezébe a megrakott tölcséreket. Olcsó mulatság, de sikere van évről évre. Szintén a környező településekről utaznak be a kisvárosba a festők és kézművesek, akik a szárazföldi kapu előtti téren árulják kezük alkotását. A piazzák pedig tele vannak, dacára, hogy inni nem ülhet le a turista a kikötőben. Ha szomjas, hát egyen is – ez a vendéglősök alapelve. S ha már a negatívumoknál tartunk: a parkolással sem lehet elégedett a külföldi. Köztudott, hogy az óvárosba tilos a behajtás – szerencsére. Ám így a kapun kívül, az újvárosban kell maradni, ahol viszont négy-öt parkoló áll a tíz-húszezer ember rendelkezésére, vagyis jóval kevesebb a hely, mint mondjuk Balatonfüreden. Egy kis fás parkot már kineveztek parkolónak, meg is fizettetik rendesen, de ez sem elég. Nappal is, este is hatalmas dugó keletkezik a Split-Rijeka főúton, mivel bal oldalt, a trogiri leágazásnál százak és százak szeretnének áthajtani a hídon – vagy azért, hogy minél közelebb állhassanak meg az ó falaktól, vagy mert Ciovo szigetére igyekszenek. A harmincegy négyzetkilométeres sziget szinte összeér Trogirral, s ez az egyetlen megközelítési módja a hajón kívül. Trogir persze jól keres a révész szerepével, még a városból is taxi-hajók indulnak tíz percenként a túlsó partra. A két kunás víziútat sokan, mint nélkülözhetetlen szolgáltatást veszik igénybe, főleg, ha látják a sorban álló embereket. Közülük talán a legtöbnek eszébe sem jut, hogy kétszáz méterre tőlük ott a híd, amelyen ingyen is átjuthatnának a szigetre. A turistát nem lehet eléggé alábecsülni – ez pedig már a díjszedők alapelve. Maguk a trogiriak talán még soha nem utaztak át Ciovora csónakkal, ha csak nem egyébként is halászni indultak. A város jó része ugyanis a tengerből él, kis része a másik sziget kőbányájában dolgozik, a legtöbben pedig a közelben lévő Splitben találtak állást, akárcsak a dalmát szigetek vagy a hét kastély öblének lakói. Trogir óvárosát főként az idősek lakják, akiknek az ükapja, de még annak az ükapja is itt született. Mint erről már korábban beszéltünk, az öregek, de a fiatalabb asszonyok jó része is ragaszkodik a fekete színhez. A gyászruha jelkép egyben: a tizenhárom évvel ezelőtti háború emléke. S az emlék komor, mint a fekete ruha, nyomot kell, hogy hagyjon még a véres középkor alkotta, ódon falak közt is.
Bűvös fonál az Adrián
A tömeg látszólag mindent eláraszt, ugyanakkor Szerb Antal óta tudjuk, hogy Velence vérkeringésében van valami hangyaszerű: egyes utcák márványköveit tömegek tapossák, míg másokat ugyanezen megfoghatatlan logika alapján üresen hagynak. Bármilyen varázslatos, de így van ez a jóval sűrűbben lakott „kis-Velencében is”s ez olyan titok, amit nem fogok soha megfejteni. Serenissima rokonsága egyébként nem csak látszólagos, a régmúltban gyökerezik. A már akkor is horvátok lakta kisváros fénykora kezdetén még ellenállt a velencei támadásoknak, de csaknem hétszáz évvel ezelőtt szövetségre lépett az itáliaiakkal. Trogir hamarosan Velence legrősebb közép-dalmáciai támaszpontja lett, s három-négyszáz éve, amikor Velence hanyatlani kezdett, Trogir is vidéki városkává vált. Csak a Jóisten a megmondhatója, hány szerelem, hány baratság erősítette és szelidítette egyben a politikai köteléket, hogy ez a bűvös fonál szinte szemmel látható legyen még ma is minden gótikus csipkén, minden reneszánsz domborművön és minden vadon nőtt fügefa árnyékában.
Laczó Balázs
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkesztokukacutikalauz.hu
Tiéd az oldal, magadnak építed!
Laczó Balázs: A dalmát kis-Velencében megállt az idő – Trogir – 2004. augusztus
Zadar és Split között, az utóbbitól harminc kilométerre fekszik „kis Velence”: boldog-szegény halászok és idealista díjszedők örök lakhelye, a világ legszebb városa egyébként. A „világ” alatt természetesen a földkerekség azon halmazát gondoljuk, amelyet ismerek, de ezt úgy kérem érteni, hogy ismerem Rómát, Párizst, Hallstadtot és Isztambult. Trogir mégis úgy különbözik ezektől, mint a személyes jó ismerősöktől a barát, akivel mind a csendhez, mind a jobb gondolatokhoz elég félórás ismeretség. Az adriai, dalmát szigetre épült Trogirt meglátni, megszeretni tíz perc. Félóra alatt az egészet be lehet járni, s hogy mennyire igaz a Velence-hasonlat: nem látta Trogirt, aki nem tévedett el elsőre. Pedig ez a város Velence területének csak egy kis töredéke, gyors iramban egyik partjától a másikig három perc alatt eljuthatunk. De a kis utcák kanyarai újra és újra tréfát űznek a térképet szorongató turistából, s mivel minden ház és sarok egyformán őrzi a középkort, a szépségtől megszédülünk és elveszünk a részletekben. Egyetlen négyzetkilométeren: bástyás védőfalak, gótikus katedrális, loggiás fejedelmi palota, óratorony. A turista már rögtön a szárazföldi kapuban a fényképezőgépéhez kap, de tíz perc múlva nem emlékszik az első megörökített homlokzatra. A benyomás marad meg legélénkebben az egységes egészről, s csak néhány torony a sok közül hagy bennünk másnál mélyebb nyomot, de nem jobban, mint egy különös, mozdulatlan tekintet a szembejövő emberek forgatagában.
Halvacsora az óratorony alatt
Egy hét alatt négyszer mentem vissza. Esténként mozdulni sem lehet nyáron a szűk kis utcákban a turistáktól és a rekedten magyarázó dalmátoktól. Délelőtt a napfény a majd kétezer éve vigyázó Spalato felől végigsimogatja a kikötő negyven pálmafáját. Délután hangos a víz, hajók indulnak, csónakok érkeznek. A legszebb a kép alkonyatkor, sejtelmes homályban ötvöződik Radovan mester remekműve, a dóm, a csipkés Cippio-palota, a municopio, a loggia, s a torony óraütéseinek hangjára kigyulladnak a lámpák. Fények és árnyékok játékában bontakozik ki ekkor Trogir feledhetetlen romantikája. Este hét óra körül, mint a méhkas, felbolydul a kikötő, ezrek árasztják el a partot, töltik meg a kis utcákat.
Az őslakosok mindezt borostásan, ingujjban, békés mosollyal figyelik és várják napról napra. Nyolcezerötszáz ember lakja a szigetet, vagyis szinte egymáshoz érnek a meghitt, hűs szobák. Az utcák egyébként középkori „klímatechnikával” épültek, a számtalan kanyar miatt a szél megáll a zsalugáteres ablakok alatt, a dalmát lakásokban sehol sem találunk légkondícionálót. Az embereknek ennél kisebb gondja is nagyobb. Aludni, sziesztázni járnak haza, de beszélgetni, enni, inni, kártyázni és pörölni odakint szeretnek. Úgy ötven piazzája lehet Trogirnak, s minden helybéli tudja, melyik asztalnál melyik ismerőse fog ülni. A turistának rejtély a trogiri ember, azt hiszi, hogy – akár a velencei – megnyugszik, amikor eljön az ősz és a város végre kiürül. Pedig ez tévedés. Trogir ilyenkor októberben is feléled esténként. Januárban és áprilisban szintén huszonnégy órán át tart majd az élet. Így van ez évszázadok óta, így volt akkor is, amikor humanista művészek vagy a finom reneszánsz faragványok mesterei járták utcáit. De a külföldi feszélyezett. Hiszen minden dalmát városra – és Trogirra sokszorosan – igaz, hogy lehetetlen eldönteni, mikor gyalagolunk bele egy család magánszférjába. Egy kis séta az ezeregyszáz éves Szent Borbála templom körül, néhány kép az óratorony szobrairól, s már ott is termünk a város legígéretesebb pontján: épp egy vacsora közepén. Se megjegyzés, se bosszús tekintet, a dalmát család tagjai születésüktől kezdve idegenek áradatában sütik a halat s olvassák a napilapot. Mi hirtelen nem tudjuk, hogy közterületen vagy magánterületen vagyunk, ők pedig ezer éve nem sejtik, hogy mi a különbség a kettő között. A sikátorokban, nem sokkal a fejünk fölött, szárítókötél ér faltól falig, futó muskátli, patyolat tiszta törölköző és reneszánsz domborművek: ez együtt adja egy trogiri kis utca képét. A szemben lévő ablakok mögött talán senki sincs, mert mindenki az utcán örvend valaminek, de ha véget érne a zsongás, szinte csókot válthatnának a szomszédok két ablak között. Ám ilyesmit a trogiri ember nem igen tesz. Igaz, hogy szinte mindent, ami fontos, odakint csinál, de a szerelmet már szigorúan a díszes kapuk mögött gyakorolja.
Enni kell, parkolni nem muszáj
Trogir olyan turistaparadicsom, hogy a szomszédos városok lakói is belőle élnek. Mint például az az ember, aki mozdulatlanul, karba tett kézzel figyeli hét év körüli fiát, mert a szeppent képpel guggoló gyereknek harmonikáznia kell a tömegben. A lábak szinte rátaposnak. A fiú még alig tud játszani, de valami azért minden este leesik élősködő apjának. A kikötőben serénykedő fagylaltosok sem idevalósiak, de már hozzátartoznak a trogiri szezon hangulatához. Igazi látványosságok, mivel esténként kedvenc szórakozásuk, hogy tizenöt méterről dobálják egymás kezébe a megrakott tölcséreket. Olcsó mulatság, de sikere van évről évre. Szintén a környező településekről utaznak be a kisvárosba a festők és kézművesek, akik a szárazföldi kapu előtti téren árulják kezük alkotását. A piazzák pedig tele vannak, dacára, hogy inni nem ülhet le a turista a kikötőben. Ha szomjas, hát egyen is – ez a vendéglősök alapelve. S ha már a negatívumoknál tartunk: a parkolással sem lehet elégedett a külföldi. Köztudott, hogy az óvárosba tilos a behajtás – szerencsére. Ám így a kapun kívül, az újvárosban kell maradni, ahol viszont négy-öt parkoló áll a tíz-húszezer ember rendelkezésére, vagyis jóval kevesebb a hely, mint mondjuk Balatonfüreden. Egy kis fás parkot már kineveztek parkolónak, meg is fizettetik rendesen, de ez sem elég. Nappal is, este is hatalmas dugó keletkezik a Split-Rijeka főúton, mivel bal oldalt, a trogiri leágazásnál százak és százak szeretnének áthajtani a hídon – vagy azért, hogy minél közelebb állhassanak meg az ó falaktól, vagy mert Ciovo szigetére igyekszenek. A harmincegy négyzetkilométeres sziget szinte összeér Trogirral, s ez az egyetlen megközelítési módja a hajón kívül. Trogir persze jól keres a révész szerepével, még a városból is taxi-hajók indulnak tíz percenként a túlsó partra. A két kunás víziútat sokan, mint nélkülözhetetlen szolgáltatást veszik igénybe, főleg, ha látják a sorban álló embereket. Közülük talán a legtöbnek eszébe sem jut, hogy kétszáz méterre tőlük ott a híd, amelyen ingyen is átjuthatnának a szigetre. A turistát nem lehet eléggé alábecsülni – ez pedig már a díjszedők alapelve. Maguk a trogiriak talán még soha nem utaztak át Ciovora csónakkal, ha csak nem egyébként is halászni indultak. A város jó része ugyanis a tengerből él, kis része a másik sziget kőbányájában dolgozik, a legtöbben pedig a közelben lévő Splitben találtak állást, akárcsak a dalmát szigetek vagy a hét kastély öblének lakói. Trogir óvárosát főként az idősek lakják, akiknek az ükapja, de még annak az ükapja is itt született. Mint erről már korábban beszéltünk, az öregek, de a fiatalabb asszonyok jó része is ragaszkodik a fekete színhez. A gyászruha jelkép egyben: a tizenhárom évvel ezelőtti háború emléke. S az emlék komor, mint a fekete ruha, nyomot kell, hogy hagyjon még a véres középkor alkotta, ódon falak közt is.
Bűvös fonál az Adrián
A tömeg látszólag mindent eláraszt, ugyanakkor Szerb Antal óta tudjuk, hogy Velence vérkeringésében van valami hangyaszerű: egyes utcák márványköveit tömegek tapossák, míg másokat ugyanezen megfoghatatlan logika alapján üresen hagynak. Bármilyen varázslatos, de így van ez a jóval sűrűbben lakott „kis-Velencében is”s ez olyan titok, amit nem fogok soha megfejteni. Serenissima rokonsága egyébként nem csak látszólagos, a régmúltban gyökerezik. A már akkor is horvátok lakta kisváros fénykora kezdetén még ellenállt a velencei támadásoknak, de csaknem hétszáz évvel ezelőtt szövetségre lépett az itáliaiakkal. Trogir hamarosan Velence legrősebb közép-dalmáciai támaszpontja lett, s három-négyszáz éve, amikor Velence hanyatlani kezdett, Trogir is vidéki városkává vált. Csak a Jóisten a megmondhatója, hány szerelem, hány baratság erősítette és szelidítette egyben a politikai köteléket, hogy ez a bűvös fonál szinte szemmel látható legyen még ma is minden gótikus csipkén, minden reneszánsz domborművön és minden vadon nőtt fügefa árnyékában.
Laczó Balázs
A szerző írásai Az Útikalauzban
Laczó Balázs: Allah tébolyult városában – Isztambul – Törökország – 2000
Laczó Balázs: Egyiptom
Laczó Balázs: Spalato, a történelem mozaikja – Split – 2004
Laczó Balázs: Trogir – 2004
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet – E-mail: szerkeszto
utikalauz.hu