Lala: 49 napos dél-nyugat európai autós túra – 2007

Lala: 49 napos dél-nyugati autós túra – Olaszország, Spanyolország, Marokkó, Portugália, Andorra – 2007. július 08-augusztus 25.

Népszerű szerzőnk állandó útitársaival közel tízezer kilométert utazott tizenegy országon át. Jó hangulatú írásában részletesen beszámol az utazási tapasztalatokról, a látnivalókról és az élményekről – jó fotókkal. Ajánlom mindenkinek, aki az érintett országokba készül

Fejezetek

(A címek után zárójelben az ott töltött napok száma)
01.) Előzmények
02.) Utazás az első kempingig (Imperia)
03.) Pálya nélkül nem megy
04.) Imperia – Eucalyptus (3)
05.) Spanyol földön
06.) Vilanova (4)
07.) Barcelona
08.) La Manga – Caravaning (4)
09.) Marbella -Marbella Playa (5)
10.) Ronda
11.) Malaga
12.) San Roque/Algeciras – La Casita (5)
13.) Majomparádé/Gibraltár
14.) Széltolók/Tarifa
15.) Jön a király/Marokkó
16.) Marokkói trikolor
17.) Nyomtalanul
18.) Utazás Portugáliába
19.) Lisszabon – Kemping Lisboa (4)
20.) Porto/Angeiras – Orbitur (5)
21.) Öten lettünk
22.) Madrid/El Escorial  (3)
23.) Bikaviadal
24.) Maradtunk hárman
25.) 1722 halott
26.) Egy zsák önkényuralmi jelkép/Andorra – Camping Huguet (3)
27.) Hé, magyarok!
28.) Francia pihenő/Argeles – Camping Europe (3)
29.) Vissza a kiinduló ponthoz/Imperia – Eucalypus (3)
30.) Utazás haza
31.) Számvetés

Előzmények (az olvasáshoz nem árt térképet használni)

A több évi utazási tapasztalat (Görögország, Törökország, Olaszország, Horvátország…) elég önbizalmat adott ahhoz, hogy egy spanyolországi körutazást, viszonylag lazán véve készítsünk elő és tervezzünk meg. (Lala korábbi útjairól készült beszámolókat a szerzők szerinti tartalomjegyzékkel találod meg legkönnyebben – a szerk.)

Természetesen előzetesen gondoskodtunk a feltétlenül szükséges kellékekről, mint az érvényes útlevél, személyi igazolvány, sátor és kempingfelszerelések, zöldkártya a Tháliának, aktuális gumicsere, műszaki átvizsgálás. Beszereztük a szükséges eurót, az Európai Egészségbiztosítási Kártyát és a nemzetközi tanárigazolványokat is. A nemzetközi kempingigazolvánnyal volt egy kis gond, ezért annak érvényesítése egyedi, de nem biztos, hogy a legszabályosabb módon történt.

Úgy kalkuláltunk, hogy hozzávetőlegesen tíz országot fogunk érinteni 40-45 nap alatt, megtéve mintegy 9-10 ezer kilométert. 10-12 kempighellyel számoltunk, az első és az utolsó nap kivételével, egy-egy kiszemelt helyszín között 5-6 száz kilométer megtétele mellett. Kempingenként 1-5 napot szándékoztunk eltölteni. Ez a kalkuláció az eredeti elképzelés lefaragott része.

Az útba eső nevezetességeket szelektáltuk, hagytunk belőlük egy estleges későbbi kalandozásra is. Egyébként az utazó biztos lehet abban, hogy minél távolabbra és minél hosszabb időre utazik, annál több útbaeső nevezetességet fog kihagyni, mert bizony az idő véges. Különben is szükség van szelektálásra, mert a turizmus felfuttatása érdekében, amit csak lehet, műemlékké, látványossággá, nevezetességé, műkinccsé léptetnek elő, gyakran indokolatlanul is. Ettől függetlenül, érdekes lenne egyszer megírni azt az útleírást, amely az útközben kimaradtakról szól. Az utazás zömét nem autópályán képzeltük el.

A személyi összetételt illetően is akadt némi bizonytalanság. A korábbi társaságból szóba jött Anita, de ő időközben lemondta az utat. Balázs változatlanul Londonban van. Szandra még egy kicsit rásegített a személyi összetétel kombinációjára, mert elfogadott Balázstól egy egyhetes londoni meghívást. Az induló csapat teljes létszáma kettő személy lett, úgy, mint jómagam, Lala (57) és feleségem, Sumák (39). Szandra el fog utazni Londonba, majd onnan Balázzsal együtt repülnek Portóba, ahol találkozni fogunk. Útitársunk, és esetenkénti szállásadónk is a már megszokott Thália.

Az indulás időpontját július 8-án, vasárnap 10 órára tűztük ki. Kiderült, hogy két személlyel is tudjuk produkálni a telekocsit, még tetőbox rásegítésével is. Miután az előkészületekkel és a bepakolással sem volt semmi gond, a tervezett időpontban elbúcsúztunk az otthonhagyottaktól és elindultunk a tervezett útvonalon.

Egy hiba már ekkor becsúszott, mert a beígért GPS-t nem kaptam meg, vasárnap lévén pedig eltekintettem az esetleges vásárlástól, elhitetve magammal, hogy eddig is megvoltunk nélküle. Térképekkel és útikönyvekkel igyekeztem kellően felszerelni magunkat, meg volt a technikai feltétele mintegy hét órás filmanyag, és hozzávetőlegesen kettőezer fotó készítéséhez. Az érintettekkel való kapcsolattartást mobil telefon segítette.

Utazás az első kempingig (Imperia)

Az induló km óra állása Battonyánál 79040 volt. Makón rövid megálló az unokáknál, majd kiegészítő vásárlás lett Szegeden beiktatva.
Letenyéig, a magyar-horvát határig 406 kilométert gurultunk. Horvátországon Cakovec érintésével mentünk át, ami azt jelentette, hogy 44 horvát km megtétele után már Szlovéniában voltunk. A határátlépéseknél a személyi igazolványokat használtuk, azok szemrevételezése formális volt, csomagjainkat sehol sem nézték meg.

Az előző év tapasztalata alapján elhatároztuk, hogy nagyobb figyelmet fordítunk a szlovén autópálya elérésére, nem szándékoztunk ismételten jerusalemi kitérőt tenni. Nos, ez csak részben sikerült, mert egyszer csak a Maribor tábla állt előttünk.
Elképzelhető, hogy a fokozott figyelem nélkül hol kötöttünk volna ki. Ennek a kitérőnek annyi előnye volt, hogy innen már a szlovén szakaszt gyakorlatilag végig autópályán tehettük meg.

A szlovén etap Ljubljanáig 185 km-re sikeredett. Innen az olasz határ Kranjska Gorán át még további 150 km volt, vagyis Battonyától a szlovén- olasz határig 785 km-t sikerült összehozni. A szlovén fővárostól az olasz határig még nincs mindenütt kész az autópálya. Egyébként a szlovén autópályáért összesen 7 €-t fizettünk.

Vasárnap volt, kamionstop, az idő már sötét estébe nyúlt, tehát minden együtt volt ahhoz, hogy ismételten elkövessünk valami hibát. Ez meg is történt, mert az egymásba érő, legalább 5 km hosszú kamionsor eltakarta a számunkra szükséges útbaigazító táblákat a szlovén-osztrák, és a szlovén-olasz határ előtt.
Ennek az lett a következménye, hogy egyszer csak osztrák egyenruhával találkoztunk. Miután mondtam, hogy nincs szándékomban Ausztriába menni, megnyugtatott, hogy eredeti szándékomtól függetlenül már ott vagyok, de útbaigazított a visszafordulás lehetősége felől. Az egyik bódénál még fizettem 6,50-et, majd egy alagútban találtuk magunkat. A 9,6 km felszín alatti utazás alatt nem volt nehéz rájönni, hogy ismét elkavarodtunk, a fizetés az alagút használatáért volt, egyébként meg Ausztriában vagyunk Az alagút végén már az autópálya kezdetét jelezte egy tábla. Szerencsére sikerült visszafordulni, és újabb fizetés nélkül rátérni a helyes irányra, és célba venni a nem túl messze lévő szlovén-olasz határt. Ausztriai látogatásunk valóban csak érintőleges volt, ráadásul föld alatt hatoltunk be a sógorokhoz.

Eleve úgy kalkuláltunk, hogy az első éjszakát a “Hotel Tháliában” töltjük, még a határátlépés előtt, másnapi célállomásnak pedig az olaszországi Imperia volt kinézve a Ligur-tenger partján, nem messze Ventimigliától és a francia határtól. Közvetlenül az olasz határ előtt parkoltunk le egy szerényen kivilágított, ezért alvásra is alkalmas parkolóban. A hegyvidéki éjszaka egy kissé hűvös és párás volt, de néhány órás alvásra tökéletesen megfelelt.
Alighogy kezdett világosodni, nekifogtunk az olasz szakasz teljesítéséhez a formális határátlépés után. Következett a Tarvisio- Udine- Treviso- Paese- Istrana- Vadelago- Cittadella- Bolzano- Vicensa- Olmo- Soave- Verona- Villafranca- Mantova- Cremona szakasz, nem autópályán, de igen jó minőségű úton. Haladni csak módjával lehetett, mert egyre erősödött a forgalom, az egyes településeken a közbeiktatott – egyébként a tájékozódást jól segítő – körforgalmak és közlekedési lámpák, valamint a sebességkorlátozások igencsak lelassították a tempót.

Pálya nélkül nem megy

Rá kellett jönni, hogy autópálya igénybevétele nélkül szinte lehetetlen teljesíteni a kitűzött távot, ezért rá kellett térni a pályára.
A Cremona-Piacenza szakaszért 1,50 €-t fizettünk, míg a Piacenza-Tortona-Genova-Imperia szakasz 16,70 €-ba került. Végig 120-140-es tempóval lehetett haladni. Genovától szinte többet voltunk alagútban, mint amennyit, az eget láttuk.

Imperiánál az első lejárónál lejöttünk a pályáról, és a tengerparti útra mentünk kempinget keresni. Imperia kiválasztása véletlenszerű volt, elérhető távolsága, tengerparti fekvése, Barcelonához való viszonylagos közelsége részesítette előnyben. ( 🙂 – a szerk.) A város keleti része a felkapottabb, számtalan szállodával és vendéglővel, nyüzsgő életével. 3-4 kempinget is lehetett találni, de mindegyik teltházas volt.
A közeli, szomszédos településeken is volt néhány kemping, de azok nem nyerték meg a tetszésünket. A város nyugati része felé vettük az irányt, közelítve a francia határhoz. Ehhez át kellett menni a tengeröblöt lezáró kisebb hegyen, hogy egy újabb öbölbe jussunk. Már kezdtünk megbarátkozni a gondolattal, hogy ismét “hotelban” alszunk.
Majdnem elhagytuk a várost, amikor egy kempingre akadtunk, ami Eucalyptus névre hallgatott, közvetlenül a tengerparti út mellett. Itt már eldöntöttem, hogy a kempingek kiválasztását Sumákra fogom bízni, ezzel elejét véve egy esetleges, de minden bizonnyal bekövetkező utólagos nemtetszésnek. Bevált a módszer.

Imperia – Eucalyptus (3)

Kemény sötét volt már, amikor megérkeztünk, de még éjfél előtt sikerült sátrat állítani és egy jót tusolni. A szlovén-olasz határtól az imperiai kempingig 784 km-t autóztunk a kisebb-nagyobb kitérőkkel együtt, azaz otthontól 1569 km jött össze.

Erre a helyre nem terveztünk programot, 3 napot szántunk rá, kifejezetten pihenési céllal. A kemping árában megegyeztünk a tulajjal, aki egy hatvan körüli úriember volt. Az árat három éjszakára, két személy részére 66 €-ban szabta meg, 60-as ajánlatom átmenetileg nem volt sikeres.
A késő esti, éjszakába nyúló helyfoglalás miatt a kemping és a környék szemrevételezése másnapra maradt. Maga a kemping méreteivel nem hivalkodhat, de rendben tartott és tiszta volt, vizesblokkja higiénikus, állandóan volt melegvíz. Egy teraszosan kiépített domboldalon fekszik, lakóházak veszik körül.
Két bejárata van, az egyik az Imperiából a tengerparti úton távozókat, a másik az autópályáról vagy a Franciaországból érkezőket hívatott megszólítani. Középső részén van a Villa Ferrari, a bejáratot egy Ferrari zászló jelzi. Közvetlenül a kemping mellett van a rendőrség épülete, így elméletileg nem lehet gond a közbiztonsággal. Néhány lépés távolságra van egy szupermarket, megfelelő ár-és árukínálattal.

Érdemes egy kis időt szánni a kemping körbejárására. Az idetévedt turista egy botanikus kertben találja magát. Valószínű, hogy a névválasztás sem véletlen, mert számtalan kaktuszfajta, pálmaféle, különböző cserjék és fák gondos rendben követik egymást.
Két évvel ezelőtt, Törökországban egy kisebb állatkert volt a kempingünkben, most a változatos növényvilág lett a társunk néhány napra.
Az egyik szomszédunk egy német úr volt, akinek érdeklődését autónk rendszáma keltette fel. Mint kiderült, már tíz éve van a Balaton partján egy nyaralója, ezért fordít az átlagosnál több figyelmet a magyarokra. Mielőbb oltani kellett Sumák tengerszomját. Ehhez egy aluljárón és egy vasúti átjárón kellett átmenni, ami nem volt távolabb 50 méternél.
A strand köves, kavicsos, a tengerpart inkább napozásra jó, annál is inkább, mert a tengerpart homokosítva lett, jó néhány köbméter homok odaszállításával. Vonat sűrűn közlekedett, de a sorompó egy másodperccel sem volt tovább leengedve a szükségesnél.

A kemping tulajdonosa csinált egy érdekes trükköt, nevezetesen azt, hogy táblákkal jelezte, hogy két kempingről van szó. Ennek biztosan volt valami jelentősége, mert másnap a tulajt egy aktatáskás ember társaságában láttam sétálni. Eszembe jutott, hogy előző nap, Imperiában bolyongva ACSI feliratot láttam, amiből arra lehetett következtetni, hogy ennek a nemzetközi kemping szervezetnek valahol itt lehet a regionális központja, amely rendszeresen ellenőrzi tag-kempingjeinek működését, értékeli megfelelőségüket.

A harmadik napon megjelent a tengerparti felhomokosított strandon a strand bérlője vagy tulajdonosa is. Feltehetően záros határidőt kaphatott tevékenysége megkezdéséhez. Már oda volt telepítve egy csomó használt napozóágy, asztalok, székek, napernyők.
Láthatóak voltak a tereprendezés apró jelei is, használt öltözőkabinok sorakoztak egy csomó, valahol már leselejtezett hűtő társaságában. Vállalkozó kedvű fiatal barátunk a mi ottani harmadik napunkon jelent meg majdani birtokán, néhány, megkérdőjelezhető szakmai hozzáértéssel rendelkező személy társaságában, akikkel a víz- és szennyvízelvezetési  rendszert próbálták kialakítani. Rövidesen megjelent, egyenruhások kíséretében a hatóság is. A helyszíni szemle nem lehetett túl kedvező barátunk számára, mert mérgében napozóágyainak igénybevételét sérelmezte.

A háromnapos kempingezés pihenéssel, strandolással, kikapcsolódással, főzőcskézéssel telt el. Volt a kempingnek egy nyugdíjas belga úriember vendége is, aki már elmondása szerint 28 éve törzsvendég. Minden új hölgyvendéget néhány, általa szedett rozmaringszállal köszöntött. Sumák sem volt ez alól kivétel. Az egyik reggel egy idősebb úr érthető magyarsággal köszönt, hogy “jó reggelt!”. Magyarok társaságában töltött háborús időkből maradt meg szókincsének ez a része.
Nem messze a kempingünktől található volt egy kávézó, egy benzinkút és egy másik kemping is, ami kívülről ugyancsak hangulatosnak tűnt. A tengerparti sétány mellett éttermek és kisebb szállodák sorakoztak, szerényen illeszkedve egyáltalán nem hivalkodó környezetükbe.
Az egyik szomszédunk, lakókocsival egy holland pár volt. A lakókocsi tartozéka volt kettőjük részére három kerékpár, amit egy kicsit furcsálltunk.  Lehet, hogy ők meg azt nem értették, hogy mi miért pakoltunk ki három széket. Mondtam Sumáknak, hogy pakolja ki a negyediket is, mert a hollandok aligha tudnak még egy biciklit előszedni.

A harmadik este mentem rendezni a számlát. Korábban 66 €-ban állapodtunk meg, de a számla 66,50-re lett kiállítva. Csupán megemlítettem, hogy a nemzetközi kempingigazolványra kedvezményt szoktak adni, mire a fizető összeg 60 € lett. A harmadik itt töltött éjszaka után reggel 9 körül vettük az irányt Franciaország felé, a tengerparti úton. Ventimigliáig jól haladtunk, de onnan már csak lépésben.

Monacóig alig hatvan km-t kellett autózni, de volt időnk szétnézni, mert több mint két óra alatt tettük meg az Imperia- San Remo- Bordighera- Ventimiglia- Menton- Monte Carlo-Monaco szakaszt.  A monacói kirándulást a Thália a kaszinó parkolójában pihente végig, amiért nem kellett fizetni, mert a parkolás rövidebb ideig tartott, mint egy óra. Csupán nosztalgialátogatásról volt szó, mert néhány évvel korábban már jártunk itt. Akkor a Mont Blanc lábától – Sestriere, Courmayeur- ejtettük útba a Francia Riviérát. Ma sem éreztük otthonosabban magunkat, mint korábban, túl sok volt a pompa és a luxus, a hivalkodás.

Monacótól autópályán folytattuk az utat a spanyol határ felé. A franciák autópályájának ez a tengerparti szakasza esetenként elég kanyargós, több helyen még vadveszélyre is figyelmeztetnek. Néhány pihenőhelyen megálltunk, úgy terveztük, hogy Perpignannál térünk le a pályáról, és a tengerparton töltünk egy kempingéjszakát. A francia pályáért hét tételben 39,20 €-t fizettünk, de jó tempóval tudtunk haladni a Nice- Cannes- St.Tropez- Toulon-Marseille- Montpellier- Bezires- Narbone- Perpignan útvonalon.

Letérve a főútvonalról, a tengerpart felé, több tengerparti helyen időztünk, és örömmel nyugtáztuk, hogy kempingekben nincs hiány. Barangoltunk egy keveset a Canet Plage-n, a St. Cyprien Plage-n és Argelés strandján is, majd megszületett a bölcs döntés, hogy egy éjszakára nem érdemes sátrat állítani, menjünk tovább egészen a spanyol határig, éjszakára megteszi a Thália is.
A Pireneusok lábánál, közvetlenül a tengerparton, kisebb-nagyobb dombokon és hegyeken átautóztunk Collioure és Port Vendres érintésével Cerbére-ig, az egykori francia-spanyol határvároskáig.

A franciák szerint állítólag itt van vége Európának. A spanyolok ezzel egyet is értenek, azzal a kiegészítéssel, hogy “de Gibraltárnál kezdődik!”. Remélhetően lesz annyi személyes tapasztalatunk, hogy kialakíthassuk saját véleményünket. Korábban, már három alkalommal jártam Spanyolországban (Lloret de Mar, Tossa de Mar, Blanes, Barcelona, Montserrat, Madrid, El Escorial, Toledo) és az akkori emlékek egyáltalán nem a világvégét juttatják eszembe, amit ugyancsak nem ismerek. Igaz viszont, hogy Franciaországból még csak egy kis párizsi kóstoló jutott.

Cerbére hangulatos kis település, egy tengeröböl rajzolja meg sziluettjét. Vacsoráztunk egy kiadós és finom kebabot, egy szálloda és étterem terasz-parkolójában kinéztük a számunkra megfelelő helyet éjszakára. Kiautóztunk az egykori határállomásra, ami 4,5 km-re van a településtől. Még áll az épület, de gazdátlansága és lepusztult állaga nem sok jövőt ígér neki. Nyugodt éjszakánk volt, reggel kellően kipihenve léphettünk spanyol földre, Figueres irányába. Franciaországban összesen 585 km-t autóztunk.

Spanyol földön

A hajnali, korareggeli gyér forgalomban volt időnk gyönyörködni a táj szépségében. Eredeti elképzelésünk szerint Gironában meg akartuk nézni a katedrálist, de ahhoz túl korán érkeztünk, reggel hétkor nem valószínű, hogy nyitva találtuk volna. Haladtunk tovább Barcelona felé, ügyelve arra, hogy a tengerpart vonalán haladjunk Dél felé, elkerülve a nagyváros forgalmát. Már Mataro-nál rátévedtünk a pályára (1.10 €), de ahelyett, hogy azon maradtunk volna, sikerült belekerülni a forgalom sűrűjébe, amit a Sagrada Familia és a Torre Agbar túl közeli megjelenése tett nyilvánvalóvá.

Az volt az elképzelésünk, hogy Barcelona után fogunk a tengerparton kempinget keresni, ahonnan akár tömegközlekedéssel is be lehet jutni a városba. Erre a célra Sitges lett kiszemelve, ezért a tengerparti főútvonalon fekvő Tarragona felől érdeklődtünk egy-egy közlekedési lámpánál vagy kereszteződésnél, esetenként az autónk mellett megálló motorostól vagy taxistól. Mindig megnyugtató választ kaptunk, hogy jó felé haladunk, de az útbaigazításokból az is kicsengett, hogy “ha így akarjátok, arra is lehet menni”, elvégre minden út Rómába vezet.

A közel kétórás, közbeiktatott városnézés után akkor könnyebbültünk meg, amikor a repülőtér felé vezető útjelző tábla is jelezte, hogy valóban jó irányba haladunk. Közbe lett iktatva egy-két megálló, illetve tankolás is. Az olaszok nagyon jó kávét főznek, de a spanyolok is tudják ugyanezt. Az olasz és a francia benzin 20-30 centtel drágább, mint a spanyol.

Elértük Sitgest és találtunk egy információs irodát is. Kaptunk egy térképet, amin bejelölték a településen található két kempinget, majd útbaigazítottak. Egy kicsit gyanús volt, hogy a település a tengerparton fekszik, a kempingek viszont jóval távolabb a tengertől. Az sem tetszett, hogy igazából egyik kempinget sem ajánlották, csak annyival, hogy “meg kell nézni”. Szófogadásunk eredményeként el is mentünk az egyik kempingbe. A döntés természetesen Sumákra volt bízva, aki nem hagyott kétséget a felől, hogy neki nem tetszik a hely, egyébként is a kemping legyen a tengerparton. A vita lezárva, a kérdés eldöntve, azaz irány tovább a tengerparton Tarragona felé.

Vilanova (4)

Nem sokat kellett mennünk, amikor a Tarragona felé vezető út mellett találtunk egy kempinget, ami Vilanova névre hallgatott. Ennek a helynek egyetlen szépséghibája volt, hogy lenyűgöző mérete és minden igényt kielégítő komfortja ellenére közvetlen tengerpartja nem volt, oda egy hatperces sétával, egy vasúti felüljárón át lehetett eljutni. Természetesen nem a település közvetlen központjában helyezkedett el, de rövid sétával vagy autóval minden könnyen elérhető volt.
A strand homokos, lassan mélyülő partszakasza homokpadokkal és hullámtörő építményekkel tagolt. A kempingben medence, étterem, minden igényt kielégítő vizesblokk és szupermarket is található. Az egyes kempinghelyeket napvédő háló védi, a ki- és belépés mágneskártyával történik. A kártyáért 6 € kauciót kell fizetni, ami távozáskor visszajár. A kempingért négy napra 99.20 €-t kellett fizetni, az általunk előzetesen kalkuláltnál valamivel kevesebbet. Ahhoz, hogy idáig eljussunk, a francia-spanyol határtól 245 km-t kellett autóznunk.

A kemping méretére jellemző, hogy a medence befogadóképessége 140 fő, míg a napozóteraszokon 350-en férnek el. Egy alkalommal elindultunk körbejárni, de félúton feladtuk. Hol szerényebb, hol hivalkodóbb, telepített hétvégi házak, hol lakókocsik váltogatták egymást. Hetente két alkalommal rendeznek műsoros estet, nekünk a 80-as- 90-es évek zenéje jutott. Maga a kemping éjjel-nappal őrzött, saját biztonsági szolgálata van. Néhány kilométerre, a Tarragonába vezető út mellett van egy bevásárlóközpont, ahol minden kapható, elfogadható áron.

A Barcelona közelében eltölteni szándékozott négy nap július 13-16-ra, illetve a péntek-hétfői napokra esett. Megpróbáltunk ügyelni arra, hogy lehetőleg ne a hétvégén menjünk egy-egy új helyre, de hosszabb távon ez aligha kivitelezhető. Közlekedés szempontjából ennek egyébként sem volt különösebb jelentősége, mert a tömeg és a zsúfoltság állandósult.         Már itt rá kellett, hogy jöjjünk, hogy az ásványvíz és az energiaital tartóssága jobb, mint a Metaxáé és a söré, mert az ezekből magunkkal vitt ellátmány szavatossági ideje “idő előtt” lejárt, tehát a pótlást a helyszínen kell megoldani. Már előre lehetett látni a cigaretta hasonló, jövőbeni sorsát. Mindez különösebb gondot nem okozott, mert egy 0,5-ös német dobozos sört már 0,33-ért is lehetett kapni. A szupermarketban a francia, ott sütött, állandóan friss kenyeret (baget) 0,90-ért árulták. Néhány kivételtől eltekintve ezek az árak a későbbiekben is jellemzőek voltak. A sör bolti ára általában 0,32-0,64, míg a kenyéré 0,60-1,20 között mozgott. A cigaretta az egy külön kategória.

Barcelona

A barcelonai városnézésre 15-e, vasárnap lett kijelölve. Előtte bementünk a vasútállomásra érdeklődni a menetrend felől, illetve a parkolási lehetőségről. Ez gyalog egy húszperces séta lett volna, kocsival alig néhány perc. Másnap időben az állomáson voltunk, leparkoltunk és megvettük a két retúrjegyet, amiért fizettünk 12,40-et. A biztonság kedvéért felírtam a vasútállomás nevét, majd következett egy ötvenperces kényelmes vonatozás az Estació de Sants nevű pályaudvarig. A pályaudvaron megkávéztunk és szétnéztünk a focicsapat, az FC.Barcelona üzletében. Ez egy jól menő csapat jól menő üzlete, minden kapható a mezektől kezdve a feliratozott emléktárgyakig, de igen borsos áron. Itt derült ki, hogy a pályaudvar előtt van a nyitott tetejű városnéző busz, a Barcelona Bus Turistic egyik megállója.
A buszok három vonalon közlekednek, gyakorlatilag minden szóbajöhető  nevezetességet érintenek. Az útvonal kombinálható, bármelyik megállóban le-és fel lehet szállni. Van 1-2-3 napos bérlet. Mi személyenként 19 €-ért egynapos bérletet vettünk, melyhez térkép és fülhallgató is járt, valamint egy nevezetességeket feltüntető tömb, melyek a belépőhöz valamilyen kedvezményt nyújtanak. A fülhallgató volt az idegenvezetőnk, segítségével nyolc nyelv közül lehetett választani, de ezek között nem volt a magyar.

Mi a Placa d’ Espanyán keresztül a Montjuic-hegy felé vettük az irányt, mert látni akartuk a Spanyol Falut azaz a Poble Espanyolt, az Olimpiai stadiont, az Estadi Olimpic-et és a Miramar-kilátót is. A falu nem egy nagy szám, leginkább az eltérő méretek zavarók, még akkor is, ha egy-egy épületnek megvan a maga jellegzetessége. A két belépőért 11 €-t kellett fizetni. A hasonló isztanbuli létesítményt sokkal színvonalasabbnak tartom. A hegyről drótkötélpályán, a Funicular siklón akartunk lemenni a kikötőig, de karbantartás miatt üzemszünet volt, így ismételten buszra szálltunk.

Érintve a World Trade Centert, majd a Kolombusz- (Cristobal Colon) emlékművet, következett a kikötő, a Port Vell, majd az olimpiai rész, végül pedig a gótikus negyed, majd a Katalán-tér (Plaza Cataluna), a Rambla kezdete. Ez a sétálóutca a maga forgatagával megér egy kis időtöltést. Táncosok, énekesek, szobor-emberek sokasságával lehet találkozni, miközben egy kirakodóvásáron átsétálgatunk. Nincs hiány éttermekből, kifőzdékből sörözőkből sem. Betévedtük némi harapnivaló után egy sörözőbe, a tér sarkán, ami Jules Verne névre hallgatott. Ez egy angol stílusú Guinness pub, ízléses berendezéssel, kulturált kiszolgálással. Amikor a 2×2 dl sörért a pultra tettem a 10 €-t, a kiszolgáló csodálkozott azon, hogy nem törzsvendég lévén honnan tudom ilyen pontosan az árakat. Pedig én még ennek a felét is sokallottam. A spanyolországi körutazás alatt itt sikerült a legdrágább sört innunk.
Innen tovább buszoztunk Antoni Gaudi remekművéhez, a Barcelona jelképévé vált Sagrada Famíliához, amely kötelező turista látványosság. 14 €-ért nyertünk bebocsátást a már több mint száz éve (1882 óta) épülő katedrálisba. Több mint húsz éve már jártam itt, nos ahhoz képest nem mondható, hogy rohamléptekkel haladna az építkezés.
A befejezéséhez, ilyen tempóban még szükség lesz néhány évtizedre. A toronyba most sem sikerült felmenni, nem volt kellő türelmünk a sorban álláshoz.
A templom egyik hátsó kertjében helyezték el II. János Pál pápa szobrát, minden bizonnyal a halála után, de nem biztos, hogy ez lesz a szobor végső helye. Vatikán, illetve a pápa állítólag jelentős összegekkel járult hozzá a Szent Család építéséhez. Bár az sem kizárt, hogy az építkezés tempójának visszafogásához. A templom, valóban monumentális megjelenésén túlmenően, elhúzódó építése az igazi szenzáció, ha elkészül, elveszti ennek varázsát is, ugyanakkor komoly konkurenciát fog jelenteni a már meglévő nagyságoknak. A templomjárást rövid pihenő követte a szomszédságában lévő FC.Barcelona üzletházban, majd elbuszoztunk a Güell Parkig.
A park belépő nélkül látogatható, pihenés képen is megéri körbesétálni. Látnivaló, természetesen akadt/volna még bőven, de az erre szánt időnk ennek határt szabott. Láttuk a kék villamost, de a Tibidabora nem jutottunk fel. A Barca stadion mellett csak elmentünk, bár az is látogatható. Barcelonában a sport gyakorlatilag egyenlő a város focicsapatával, az azzal való puszta szimpatizálás is szinte egy külön életforma. Egy montszerrati kirándulás már egy másik napot igényelt volna, ezért a bencés kolostor meglátogatása ugyancsak elmaradt, nem néztük meg a Fekete-Madonnát, az annak érintéséhez kapcsolódó kívánság kimaradt.

Visszafelé, az érkezéskor már megismert Estacio de Sants pályaudvarról indultunk. Minden egyes érkező, vagy induló vonatnál információs személyzet segít az utasnak, ezzel megkönnyítve az idegen eligazodását is. A vonatból arra figyeltünk, hogy el ne vétsük az induláskor feljegyzett állomást. Ekkor még nem gondoltuk, hogy vonattal is képesek vagyunk eltévedni. Történt, hogy az állomás nevét a sín melletti tábláról írtam fel, ami a sínen futó vonat végállomását jelentette, nem a megálló nevét. Így sikerült a végállomásig utazni, négy megállóval többet a kelleténél. A figyelmetlenséghez az is hozzájárult, hogy közben, figyelés helyett, Szandrával bonyolítottunk le egy telefonbeszélgetést. A végállomáson, a birtokunkban lévő menetjegy segítségével sikerült a jegyváltás helyét beazonosítani, majd néhány percen belül négy megállót visszautazni, ahol már várt bennünket a Thália. Kalauzzal sehol sem találkoztunk, nem tudni, hogy hogyan szűrik ki a potyautasokat, mert beléptető rendszer a kisebb állomásokon nincs. Minden esetre, mi kétszer négy megállót potyáztunk.
Késő este értünk vissza a kempingbe, ezért igénybe vettük az étterem szolgáltatását egy kiadós vacsora erejéig, amit a barcelonainál lényegesen olcsóbb sörrel öblítettünk le. Vacsora közben, értékelve az egész napos kirándulást, azt állapítottuk meg, hogy a városnéző buszok nélkül aligha lehetne egy tartalmas városnézést kivitelezni, az még a kellő helyismerettel rendelkezőknek is feladná a leckét, ráadásul az sem biztos, hogy olcsóbban meg lehetne úszni.

Július 16-a, hétfő, strandolással és pihenéssel telt el, a szóbajöhető, következő úti célt próbáltuk kitalálni. Csupán annyi volt biztos, hogy a tengerparton, Valencia környékén fogunk kempinget keresni, de előtte meg fogunk állni Tarragona után, Salouban, ahol egy kalandpark található. Útcélként szóba jött még az utazás tempójától és tűrőképességünktől függően, La Manga is.

Eredeti elképzelésünk szerint, kedden reggel időben el tudtunk indulni Tarragona irányába. Az Aventura park megtalálása nem okozott különösebb nehézséget, már pénztárnyitáskor leparkoltunk a hatalmas parkolóban 6 €-ért. Legalább nyolc pénztár előtt, hosszú sorok várakoztak bebocsátásra. A park két részből állt. Az egyik, a Karib-tengeri rész, gyakorlatilag egy víziváros, ide az egész napra érvényes belépő 20 €, míg a látványosabb, esetenként borzalmakat idéző rész, a “kalandos”, már 39 €-ért látogatható. Sumák a könnyebbiket részesítette előnyben, így nem sok kalandban volt részünk, túl sokat nem is időztünk.

Az autópályán haladtunk el Valencia, majd Benidorm mellett egészen Alacantig, ahol letértünk róla. Ezért a távért egyszer 8, majd 13 €-t kellett fizetni. Innentől már a tengerparti úton haladtunk tovább. Csaknem biztosak voltunk benne, hogy az aznapi végállomás, La Manga fog lenni. Elche-nél elhatároztuk, hogy egy kirándulás erejéig vissza fogunk térni, megnézni a pálmaerdőt és a Rio Safari parkot. La Manga még sötétedés előtt elérhető célállomásnak tűnt, olyannyira, hogy S. Javiernél még egy pihenőt is közbeiktattunk.
Történt ez, nem kifejezetten a saját szándékunkból. Ezen a szakaszon lépésben lehetett haladni, mert nagy volt az esti forgalom, táblák, lámpák és körforgalmak is lassították azt. Az egyik körforgalomnál rendőr posztolt, én még az információkérés gondolatával is foglalkoztam, minden létező járműnek megadtam az elsőbbséget. Ha rámenősebb vagyok, lehet, hogy a rendőr nem int ki a körből. Észlelte, hogy a biztonsági öv nincs bekapcsolva, amiért 105 €-t kért. Némi huzavona következett, a nemzetközi jogosítvány bejegyzését – mely szerint öv használata nélkül is vezethetek – csak spanyol nyelven lett volna hajlandó elfogadni. Felajánlotta a kapitányság felkeresését, majd az lett a dolog vége, hogy fizettem.
Ajánlotta a rend őre, hogy menjek föl a pályára, ott jobban lehet haladni, ráadásul az előttem lévő szakasz már nem fizetős. Szótfogadtam. Ettől kezdve Sumák feladatköre a navigáláson és a sebességtúllépésre történő figyelmeztetésen túl kibővült az övhasználat emlegetésével is.

La Manga – Caravaning (4)

Már kezdett sötétedni, amikor a Cartagena felé vezető pálya elágazott La Manga felé. A Caravaning La Manga névre hallgató kempinget könnyen megtaláltuk, a kocsit leparkoltuk, majd szemrevételeztük kiszemelt szálláshelyünket. A kemping minden igényt kielégített, de úgy döntöttünk, hogy sátorverés helyett jobban fog esni egy kiadós vacsora, néhány doboz sör, aludni meg a hotelunkban is kényelmesen tudunk, a kempinget meg reggel is itt fogjuk találni. Előző támaszpontunktól 630 km-t autóztunk. Július 17-én ez volt a tizedik éjszaka.

Reggel mi voltunk a kemping aznapi első vendégei. Az egyik 100 négyzetméteres parcellát néztük ki, amiért 4 napra 130 €-t kértek. A kisebb terület valamivel olcsóbb lett volna. A kemping felszereltségére jellemző, hogy középtájon még egy kápolna is állt, ahol a vallási szolgáltatás rendszeres volt. Méretéről csak annyit, hogy a parcellák száma 1152. A tengerparti, homokos strand 50 méterre volt a sátrunktól. Nem egy, esetenként már luxusszámba menő hétvégi ház is le volt telepítve. Felnőtt- és gyermekmedence, sportpályák, játszóterek, étterem, szupermarket és színvonalas vizesblokkok voltak még a tartozékai az éjjel- nappali saját biztonsági szolgálat mellett.

Ennek a térségnek a jellegzetességét az adja meg, hogy a tengerből egy keskeny földsáv leszakított egy 180 négyzetkilométeres darabot, képezve ezzel egy belső kis tengert (Mar Menor). A város, La Manga ezen a földnyelven fekszik, tehát azt is lehet mondani, hogy két tenger partján. A Mar Menor lényegesen melegebb vizű, mint külső társa, szinte egész évben lehet benne fürdeni.
A víznek, valamilyen kémiai elem tartalma igen magas lehet, mert a part közelében erősen rózsaszínű volt. Én először foszforra gondoltam, de ezt Sumák nem igazolta vissza, mert még este sem világított, ezért elhittem az útikönyv azon állítását, hogy magas a víz jódtartalma. A reggeli órák testápoló időt jósolnak, gyakran felhős az ég, de 11 óra körül már kiderül, hogy ismét kánikulával és napos idővel kell számolni, ami a tengerparton egyáltalán nem elviselhetetlen. Komolyabb kellemetlenséget okoznak a legyek, melyek minden bizonnyal társas lények, rendszeresen megtalálják az emberi társaságot. A tisztaság és a rend ellenére jelentős számuk, meglepő.

Néhány alkalommal bementünk a városba, La Mangába is. Kellemes sétákat lehet tenni a két tenger között. Nyüzsgő élettel és jelentős turistaforgalommal lehet találkozni, a bevásárlás sem okozhat gondot. A közeli Palos-fok (Cabo de Palos) is megér egy rövid kirándulást, több sólepárló telepet is lehet látni. Elhatározásunkhoz híven megejtettük az Elche-környéki kirándulást is, ami egy egész napot vett igénybe. Az oda-visszaút autópályán 10 €-ért 256 km megtételét tette szükségessé. A város környékén, de magában a városban is rengeteg pálmafa látható. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy a pálmaerdővel szemben, a Safari Parkot részesítettük előnyben. Ide a belépő 18 € volt, amiért egész napot lehetett tölteni a szabadtéri állatkertben, meg lehetett nézni 3 műsort, papagájok, elefánt és delfinek főszereplésével. A park mellett, külön belépő ellenében van egy medencés strand is.

Ezen a részen már érződik az időeltolódás, viszonylag sokáig van világos, de a Nap később kel fel, ezért abszolút korán kelők voltunk. A La Mangára szánt négy nap kellemesen, de nagyon gyorsan telt el, majd elérkezett július 22-e, vasárnap, amikor utaztunk tovább, Malaga környékére. Elképzelésünk az volt, hogy közvetlenül Malaga után, Torremolinos környékén fogunk kempinget keresni. Volt ahol autópályán tudtunk utazni, de volt ahol csak autóút volt, igaz, autópálya minőségben. Útközben közbeiktattunk egy kis kitérőt, aminek az volt a célja, hogy Nerja-ban megnézzük az Európa-teraszt. Nagyon hangulatos kisvárosról van szó, egy rövid megállót feltétlenül megér.  11,50 €-ért tettük meg azt a szakaszt, ami a következő kempingig 516 km-re sikeredett.

Marbella – Marbella Playa (5)

Ahhoz, hogy itt kössünk ki az is szükségeltetett, hogy a torremolinosi kempingkínálatot ne tartsuk megfelelőnek, és hogy ragaszkodjunk a tengerparthoz. Még Torremolinos után is megnéztünk néhány kempinget, de mindig az volt a vége, hogy továbbmentünk. Szerencsénk volt eddig a kempingekkel, mert ez a kemping is igen színvonalasnak mondható. Tekintettel arra, hogy innen két egész napos kirándulás volt tervezve, az itt tartózkodás 5 napra lett ütemezve, amiért 143,01 € volt a tarifa. A kemping környéke részben beépített, az autóút és a buszmegálló nem több mint 50 méter. A tenger homokos strandja sincs ennél távolabb. Található a kempingben medence, étterem, szupermarket, van biztonsági szolgálat is. Erről a helyről természetesen kirándulási célpontunk volt Marbella, Ronda és Malaga. Az autóbusz-közlekedés kifejezetten jó volt, ezért azt részesítettük előnyben Marbella és Malaga esetében, de Rondát már a Tháliára bíztuk, részben a távolság, de leginkább a látványosnak ígérkező útvonal miatt. A maradék szabadidőt természetesen a tengerparton töltöttük el. Volt a kempingben egy testvérautó is, de annak személyzetével majd csak később, az utolsó előtti este sikerült találkozni, annak ellenére, hogy, mint az később kiderült, kölcsönösen kerestük egymást. Ők egy fiatal házaspár voltak Krisztina és Tomi, akik nászútként múlatták idejüket, csak fordított útvonalon, mert ők Portugáliából tartottak hazafelé.
Marbellába érkezésüket megelőzően Gibraltárban voltak, néhány hasznos információval készítettek fel bennünket a majdani gibraltári kirándulásra. Tőlük tudtuk meg, hogy a majmok főnökét Williemsnek hívják. Nem árt legalább a nevét tudni későbbi vendéglátónknak. Hasznos információkkal szolgáltak a majmok viselkedésével kapcsolatban is.

A kirándulásokkal kapcsolatos elképzeléseinket tettek követték. Marbellába autóbusszal mentünk. Ezt a várost a Costa del Sol nagyvilági központjának tartják. Kempingünktől alig 10 km-re fekszik, a buszjegy ára kettőnknek, oda- vissza 4,76 € volt. A buszról a város központjában szálltunk le, majd onnan lesétáltunk a tengerparti sétányra és néhány tengerparti strandra. A nagyvilági élet jelei nyomonkövethetők voltak. A sétány közeléből minden óra 25 perckor indult egy városnéző kisvonat, ami tett egy harmincperces városi körutat, személyenként 5 €-ért. Végigsétáltunk a város főutcáján is. Szembetűnő volt, hogy sok az eladó ingatlan, melyekért 150 ezertől 3 millió €-t kérnek. Itt láttunk egy magyar névre (Székely) utaló cégtáblát is. A visszautazás szintén busszal történt. Ekkor vettük észre, hogy van a városhoz egy közelebbi kemping is, ami Marbella 191 elnevezésű. Nem kínlódtunk a számnév megfejtésével. Visszaérve a kempingbe, jutott még egy kis idő strandolásra is. A másik kirándulásunk már távolabbi volt, oda autóval mentünk.

Ronda

A kempingtől autóúton mentünk a S.Pedro Alkántara elágazásig, ahol már tábla jelezte az utat Ronda felé. A hegyi, szerpentines út, valamivel ezer méter fölé kanyargott és vezetett a sziklás felföldön fekvő városba. Valahol azt olvastam, hogy ez a szerpentines út helyenként egyenesen életveszélyes. Ezzel nem értek egyet, mert a térképen is zölddel jelzett panoráma útról van szó, helyenként 60-as és 80-as sebességkorlátozó táblákkal, esetenként ezer méter fölötti magasságban. Természetesen, aki csak egyenesen tud menni, az kerülje a kanyarokat. Egy fantasztikusan szép és hangulatos városról van szó, csodálatos panorámával. 160 méter mély szakadék szeli ketté, melyben egy patak csordogál, kis vízeséssel. A központban parkoltunk le, időre 1,55 €-t kellett fizetni. A városnézést a központ körüli séta jelentette. Sétálóutcája tele van üzletekkel, azok teraszaival. Kár, hogy rengeteg kutya sétál a gazdi mellett és nem nyomtalanul. Csodálni lehetett az üzletek sonkakínálatát, amit akár meg is lehetett kóstolni. Mi egy reggeliző helyre tértünk be, annak ellenére, hogy nem voltunk éhesek. Nem tudtunk ellenállni a kínálatnak, de nem is csalódtunk a fürjtojásos falatokban.

A panorámán és a város hangulatán túlmenően idegenforgalmi nevezetességként útba kell ejteni a Plaza de Torost. A Bikaviadal Aréna 1785-ben épült, a legrégebbi Spanyolországban, itt alakultak ki a későbbi szabályok. Említést érdemel a kilátóterasz és a Viktória királynőről elnevezett Hotel Reina Victoria, miként még néhány palota is. Városnézés lovas hintóval is lehetséges. Az üzletek sorra árleszállításuk nagyságát reklámozták, melynek mértéke néhol 90 százalék volt. Szerintem az nem mindegy, hogy minek a 90 %-áról van szó. Az egyik cipő akció szerint egyet fizet, kettőt kap. A pakliban az is benne volt, hogy egy jobb- és egy ballábast. Azt sem tartom kizártnak, hogy ezeket a reklámfeliratokat már a turistaszezon kezdetekor kihelyezték, hogy annak végeztekor legyen mit eltenni jövőre.

A már ismerős panorámaúton indultunk vissza. A napi kirándulást összegezve az biztos, hogy Ronda névadójának semmi köze nem volt a magyar nyelv ismeretéhez. Egy tábla elnézésének az lett a következménye, hogy betértünk Marbellába, így alkalmunk volt megismételni az ottani városnézést, autóval. Visszatérve a kempingbe, még volt idő egy kis strandolásra, és arra is, hogy a másnapi kirándulást egy kicsit előkészítsük.
Malagába való utazásunkat ismételten autóbusszal terveztük. A kemping éttermének grillcsirkéje biztosította a kiadós vacsorát az aznapi 149 km autózás után.

Malaga

A Malagába való buszozás csak átszállással volt megoldható, de ez nem okozott gondot, mert Fuengiorából közvetlen csatlakozás volt. Az autóbuszról a kikötő előtti végállomáson szálltunk le. A városon részben áthaladva tapasztalhattuk, hogy nem egy kisvárosról van szó, ezért egyből észrevettük a közelben várakozó városnéző buszt. A barcelonai kedvező tapasztalatok után, már nem volt kétséges, hogy azzal fog történni városnézésünk. A játékszabályok is ugyanazok voltak, azzal a különbséggel, hogy itt, személyenként csak 15 €-t kellett fizetni.

A levegő még nagyon párás volt, helyenként alig lehetett látni valamit. Megmarad az emlékezetben a Várkastély, Gibralfaro vára, az Aréna. Számtalan hely és épület emlékeztet arra, hogy Malaga Picasso szülőhelye. A Katedrális monumentális épületének megtekintését vétek lenne kihagyni, ide a belépő személyenként 3,50 €. Szembetűnő volt a sok klinika és gyógyszertár. Nem hivalkodó, nagy egészségügyi létesítményekről van szó, de a cégtáblán ki van írva a klinika szakterülete, nem egyszer az is, hogy ki az intézmény orvosa. Kívülről minden barátságos, a szemlélődőnek aligha jut eszébe a fekete lobogó. Úgy látszik, hogy az egészségügy itt is jó üzlet.
Nagyon sok sérült, fogyatékos, mozgáskorlátozott embert lehetett látni bolyongásaink során. A nagy számok törvénye alapján ez addig a mértékig érthető, mint ahányszor több Spanyolország népessége, hazánk népességénél. A feltűnő, a lényegesen nagyobb mértékű eltérés volt mindaddig, amíg észre nem vettük azt is, hogy szinte mindenütt biztosítva van az akadálymentesítés, a sérült emberek egyenértékűnek érzik magukat egészséges embertársaikkal, mernek utcára, közösségbe menni, ha szükséges, joggal bízhatnak egészséges embertársaik segítségében.

A visszautazás sem okozott gondot, Fuengiorában a csatlakozásig volt annyi időnk, hogy a város központjában egy kicsit szétnézzünk. Visszatérve a kempingbe már másnapra, azaz 27-re, péntekre koncentráltunk, mert letelt a Marbellára szánt idő, a következő célállomás pedig valahol Spanyolország déli csücskében volt elképzelve. Konkrét helyszín nem volt kinézve, csak annyi, hogy legyen tengerpart és elérhető távolságban legyen Lisszabon. Ezen túlmenően kacérkodtunk azzal a gondolattal is, hogy jó lenne elmenni Gibraltárba, netán átmenni Marokkóba.

A reggeli indulás előtt rendeztük a számlát, a recepción kértünk ötletet arra, hogy hol ajánlanak egy megfelelő kempinget. Az ajánlat San Roque-be szólt, közvetlenül Algeciras előtt, a La Casita nevű kempingbe. Ezt a szakaszt részben autópályán, részben autóúton tettük meg, de nem kellett fizetni, mert a nagyobb települések előtt és után, mintegy 20-20 km-rel a pálya sem fizető. Nem tudatosan, de nekünk így sikerült. A térkép alapján is Algecirasra koncentráltunk, olyannyira, hogy sem a San Roque-i leágazást, sem a kemping tábláját nem vettük észre. Ebből nem csináltunk problémát, abból a megfontolásból, hogy távolabb is fogunk kempinget találni. Rövidesen Algecirasban találtuk magunkat. Igyekeztünk a tengerparton haladni, de csak nem találtunk kempinget. Így jutottunk el Európa csücskéhez, Tarifába. Anélkül, hogy még néhány kilométert tovább mentünk volna, beiktattunk egy városnézést, mert úgy ítéltük meg, hogy bőven van időnk. Ha tovább mentünk volna, 3-4 kemping mellett halad el az út  Cádiz felé.
A tarifai városnézés csak a központra és a kikötő környékére korlátozódott. Marokkó egyre közelebb került, mert több helyen is hirdették, hogy Tangerbe csak 30 perc az út.
Visszafelé még egy kicsit szétnéztünk Algeciras tengerpartján, majd San Rogueben álltunk meg, érdeklődni a kemping felől, amit 179 km autózás után találtunk meg.

San Roque/Algeciras – La Casita (5)

Ez a hely is megtetszett.  Egy erdős rész közepén fekszik, teraszos kiépítésű, a sátrunktól tíz méterre volt a medence, boltja és étterme felejthető. A tengerparti strandtól négy kilométerre fekszik, tehát oda csak kocsival lehet menni. Közel van a gibraltári elágazás, maga Gibraltár is csak 10 km. Az argecirasi kikötő is könnyen megközelíthető negyedóra alatt. A recepción egy nyugdíjas tanár típusú Öregúrral beszéltünk, aki tudott németül is kommunikálni. A napi ár 32,50 volt, amit sokalltam, erre lett 27,80 €. Sejtettem, hogy a fizetésnél ezt valamilyen módon meg kell majd hálálni. Öt napi tartózkodásban egyeztünk meg, vagyis péntektől keddig. Ebből egy- egy napot szántunk Gibraltárra, Marokkóra és a környék megismerésére, míg a maradék időt a Földközi-tengerre. Programelképzelésünkhöz ötleteket és segítséget is kaptunk. Itt romlott el az indulás előtt vásárolt, Kínában gyártott hűtőtáskánk, amit nem sikerült megjavíttatni, ezért 40 eurós befektetéssel újat kellett venni. Átmenetileg az Öregúr gondoskodott hűtőszekrényről.

La Mangán nem tudtuk közbeiktatni Valenciát, Marbellából nem sikerült eljutni se Granadába, se Cordobába, itt meg az látszott biztosnak, hogy Sevilla is hasonló sorsra fog jutni, legfeljebb majd átutazóban látunk belőle valamit. Hiába a körutazásra szánt, egyáltalán nem rövid idő, az mégsem elég mindenre, legfeljebb arra, hogy a maradék kedvéért visszatérésre ösztönözzön. A tengerpart strandja hosszan elnyúló homokos part. Hétvégén zsúfolt, parkolóhelyet is nehéz találni. Az egyik strandolásunk alkalmával, amikor még alig voltak néhányan a parton, a partszakasz sziklás végében telepedtünk le. Sikerült elszunnyadni napozás közben. Ébredéskor derült ki, hogy vegyes nemű, ruhátlan testek vesznek körül, azaz a strand naturista részére sikerült tévedni.

A tengerpartról lehetett látni Gibraltárt, a Sziklát, de párás időben annak csak a kontúrjait. Maga a látvány elég volt ahhoz, hogy kezdettől fogva az odautazással foglalkozzunk. Sumák alig várta a majmokkal való találkozást. A türelmetlenségnek az lett az eredménye, hogy már másnapra, szombatra be is ütemeztük az “angliai” kiruccanást. 

Majomparádé/Gibraltár

Lehet, hogy Sumák a majmokkal álmodott, mert reggel fél hétkor – amikor itt még sötét volt -, duruzsolás nélkül felkelt. A kirándulásra készített néhány szendvicset is, de én inkább megreggeliztem, mert nem szerettem volna elenni a majmok elől a kaját. A kempingtől a gibraltári határ 9 km. Az Öregúr azt tanácsolta, hogy a kocsit hagyjuk spanyol területen, La Líneában, mert gyalogosan jobban lehet haladni. Addig kerestünk parkolót, hogy egyszer csak besoroltunk a kilépő kocsik közé. Ezzel eldőlt, hogy autós kirándulásunk lesz.

Gibraltár Angliához tartozó autonóm terület, tehát maradtunk az Európai Unión belül. A belépés formális volt, itt is a személyi igazolványt mutattuk fel. Gibraltár területe körülbelül 6 négyzetkilométer, mintegy 12 km tengerpartja van, lakosainak száma 30-40 ezer. Lakosai angol állampolgárok, bár lehet, hogy közülük nem sokan jártak Londonban.
A közlekedés jobboldali, fizetőeszközük az angol font, de elfogadják az eurót is, legfeljebb fontban adnak vissza. Nincs forgalmi adó, ezért az árak általában mérsékeltebbek. Az jelentette az első élményt, hogy közvetlenül a belépés után, az út a repülőtér kifutópályáján keresztül vezetett be a városba.

Nincs a Földön még egy olyan “birodalom”, ahol a hatalmat állatok tartják fenn. Márpedig Gibraltárban ez így van, ha igaz az az angol mondás, mely szerint Gibraltáron addig tart a brit uralom, ameddig a majmok ott élnek. Maga Winston Churchill, mint miniszterelnök is komolyan vehette ezt, amikor felhívta a figyelmet arra, hogy növelni kell a berber makákók populációját. Tette ezt annak ellenére, hogy az utrechti béke, a spanyol örökösödési háborút lezárva, már 1713-ban örökre a briteknek adta Gibraltárt.

A sziklára három módon lehet feljutni. Minden bizonnyal a leglátványosabb módon a felvonóval, de megtehető ez társas kisbuszokkal is. Mi a harmadik lehetőséget választottuk, mert autóval voltunk. Szinte minden utcában egyirányú a forgalom, ezért menet közben útvonalat korrigálni nemigen lehet. Így jutottunk el először az Európa Ponthoz. Elég párás volt még a levegő, ezért Afrika partjának csak a körvonalai látszottak. Ide követett bennünket egy lengyel autó is, azt gondolva, hogy mi tudjuk az utat.
A Pontnál egyeztettük hiányos ismereteinket, majd együtt vettük célba a majmok birodalmát. Egy sorompónál 27 €-t kellett fizetni két személy és az autó belépéséért. Az ötvenesből fontban adtak vissza, így meg volt a költőpénz néhány apróságra. Keskeny, kanyargós emelkedőkön jutottunk fel a majmokig. Itt le kellett parkolni, mert személykocsival, egyénileg nem lehet tovább menni. A parkolónál természetesen volt egy vendéglő és egy emléktárgyakat áruló üzlet, na és itt tanyáztak a majmok is.

Számukat 150-200-ra becsülik, gondoskodnak a fajfenntartásról, amit a sok kis makákó is bizonyít. Az előzetes információknak meg volt a haszna, Sumák egyből nevén tudta szólítani a főnököt, amit Williems elismerően nyugtázott. Nem volt hiábavaló az óra és a nyaklánc levétele sem, de nem ártott a zsebeket és a táskákat is zárva tartani. Aki nem így tett, annak bizony leellenőrizték táskája beltartalmát. Ez a helyszín a turistabuszok kötelező megállóhelye is volt, így állandóan szép számmal voltak majomnézők. Sumák is kézből etette őket, így nem volt hiábavaló a kiadós reggeli, mert a szendvicsből nekem nemigen jutott. A csúcs az volt, amikor az egyik majmot sikerült a vállára ültetni. 2-3 órán át majmozott úgy, hogy még a videó és fotó kedvéért sem volt hajlandó semmilyen megkülönböztető jelet viselni. Nem volt könnyű távozásra bírni.
A Szikla ezen pontjáról is nagyon szép a kilátás a tengerre, La Línea határvárosra, és a kikötőre is, annak ellenére, hogy a 426 méter magas csúcs lényegesen feljebb van. Találkoztunk egy fiatal magyar párral is, de ők nem voltak turisták, Spanyolországban éltek.

Miután leereszkedtünk a Szikláról, következett még egy kis városnézés, majd ismét a határátlépés, ami ugyancsak formális volt. Amikor visszaértünk a kempingbe, 69 kilométert tudhattunk magunk mögött.
Az Öregúr azt javasolta, hogy Algecirasból menjünk át Marokkóba. Tanácsolta, hogy a kikötőben menjünk be egy utazási irodába, ahol elfogadható áron szerveznek utakat Ceutába, onnan pedig idegenvezetővel tovább, Tethuánba és Tangerbe. Jónak találtuk az ötletet, ezért a másnapi kirándulást a kikötő közbeiktatásával szándékoztuk kezdeni. A kedvező ár összegére vonatkozóan nem tudott nyilatkozni, de azt minden bizonnyal befolyásolta az a körülmény, hogy Ceuta Spanyolországhoz tartozik, így belföldi hajójáratról van szó, még akkor is, ha az két földrész közötti.
Úgy látszik, hogy a történelem produkál néhány furcsaságot, mert Európa déli csücskében jelen van Anglia, Afrika egyik északi pontja pedig spanyol fennhatóság alá tartozik.

Széltolók/Tarifa

A vasárnap kirándulásra volt szánva azzal, hogy előkészítjük a hétfői marokkói kiruccanást is. A kempingből Algeciras kikötőjébe húsz perc alatt lehetett eljutni. Mérete alapján nem lenne nehéz eltévedni a kikötőben, de számtalan segítő tevékenykedik ez ellen. Leparkoltunk, majd az ingyenes húsz perces parkolási idő elegendő volt ahhoz, hogy találjunk egy utazási irodát, amelyik marokkói utat szervez. A program szerint reggel 9-kor áthajózunk Ceutába, ahol helyi idegenvezető fog várni, busszal utazunk Tethuánba, ahol városnézés és ebéd jelenti a programot, onnan továbbutazás Tangerbe, ahol szintén városnézés lesz, majd este visszautazás Ceutába, onnan pedig Algecirasba. A részvételi díj személyenként 51 €.

A Cádiz felé vezető úton autóztunk tovább Tarifáig, ahol a kikötő közelében parkoltunk le. Tarifa nem csak Spanyolországnak, hanem Európának is a legdélibb pontja. A gibraltári Európa-pont ehhez a legdélibb ponthoz képest feljebb van. Itt van vége a Costa del Sol-nak, azaz a Napospartnak és a Földközi-tengernek, és itt kezdődik az Atlanti-óceán. Innentől a partszakaszt a fény partjának, azaz Costa de Luz-nak nevezik.
A hangulatos kikötővárosnak hozzávetőlegesen 20 ezer lakosa lehet. Már a város előtt is nagyon erősen fújt a szél. A szélenergia hasznosításához rengeteg szélkereket telepítettek, amit egyszerűen csak széltolóknak neveztünk. Volt, ahol csoportosan helyezkedtek el, esetenként több tucat, de akár több száz is, de láttunk magányos széltolót is, ami egyetlen háznak adott energiát.
A Tarifa-fok (Punta Marrroqui néven is emlegetik) közelében van egy erőd, ami nem látogatható. A bejáratáig egy földnyelven lehet eljutni, mintegy mólón. Az erőd felé haladva bal oldalt van a Földközi-tenger, jobb oldalt pedig az Atlanti-óceán. Ezt tábla és térkép is jelzi. Innen át lehet látni Afrikába, viszont mindkét víz meglehetősen hideg volt. Körbeautóztuk a városkát, majd Cádiz felé vettük az irányt. Az út az óceánpart közelében halad, erősen fúj a szél, dolgoztak a széltolók.

Csak a kíváncsiság kedvéért betévedtünk 1-2 kisebb, jellegzetesen fehér faluba, Vejer de la Frontera névre hallgató kisebb, hegytetőre épült, szintén fehér városnál álltunk meg. Innen kimentünk az óceánpartra. A Barbata nevű településre maga az óceán is betéved, főutcája közvetlenül a strandra fut ki. A strand homokos, a víz sekély és a hőfoka is kellemes. A településtől nem messze található a Cabo de Trafalgar. Ugyanazon az úton tértünk vissza San Roquei kempingünkbe, mint amelyiken mentünk. 218 kilométert autóztunk, amit akartunk, nevezetesen a másnapi afrikai kirándulást, sikerült elintézni. Maradt még egy kis idő strandolásra is.

Sumáknak már megvolt a nyári élménye a majomrandevúval, én inkább a marokkói kiruccanást vártam. Előkészítettük az útleveleket, mert a földrész elhagyásához és a marokkói belépéshez már nem elegendő a személyi igazolvány, igaz, nincs szükség vízumra. Telefonálgattunk az otthoniakkal, elsősorban Szandrával, mert ő 31-én fog Balázshoz repülni Londonba. A reggeli felkelés időpontján nem változtattunk, úgy számoltunk, hogy reggel fél nyolckor elég elindulni a kikötőbe ahhoz, hogy 8-ra odaérjünk. Minden az eredeti elképzelések szerint alakult. Reggel, nyolc óra előtt néhány perccel, az utazási iroda előtt parkoltuk le a Tháliát, egész napos pihenőre.

Jön a király/Marokkó

Az utazási irodában kifizettük a részvételi díjat, kiállították a beszálló kártyát, majd a kikötő termináljába kísértek bennünket. Ide jöttek még néhányan egy másik idegenvezetővel. Kaptunk egy-egy kitűzőt, összeállt a 23 fős induló csapat. Az idegenvezető a beszálláshoz kísért bennünket, ami olyan volt, mint a repülőtereken. Ellenőrző kapu, csomagok átvilágítása, kígyó és beszállás. A hajón büfé, ajándékbolt, tv, játszóház, játékgépek, légkondi. 612 utas fért el, de legfeljebb ha százan lehettünk. Az idegenvezető nem jött velünk, mert Ceutában helyi idegenvezető fog várni.

Eseménytelen hajókázás részesei voltunk, mert a párás időben szinte semmit sem lehetett látni. Még tíz előtt Afrika földjére léptünk, de még mindig házon belül, azaz Spanyolországban voltunk. Ugyan az jutott eszembe, mint Gibraltárban; a politikacsinálók spanyol berkeken belül, Európa déli csücskét angoloknak, Afrika északi csücskét pedig spanyoloknak juttatták. A ceutai kikötőben várt a helyi idegenvezető, aki Ahmed névre hallgatott. Elvette mindenkitől az útlevelet, majd felszállított bennünket egy ott várakozó buszra. Visszatérése után röviden bemutatkozott, tisztáztuk a kommunikáció szóbajöhető nyelveit. A spanyol, arab és angol nyelv mellé alapszintre bevállalta a németet is.  Bemutatta a busz sofőrjét is, Doktor néven. Valószínű, hogy az ő neve annyira kimondhatatlan volt, hogy egyszerűsíteni kellett. A Doktornak volt egy tizenéves arab fiú segítője is, aki kukát ürített, vizet szerzett, egy-egy beállásnál segédkezett.

Marokkó területe 700 ezer négyzetkilométer, mintegy 30 millió lakosa van, a Földközi-tenger 450 kilométer, az Atlanti-óceán 2000 kilométer hosszan mossa partjait. Őslakói a berberek, lakói arab, francia és spanyol nyelvet beszélnek, a zsidók kivételével az iszlám a vallásuk. A király Mohamed utóda. Legnagyobb városai Casablanca, Rabat, Fez, Marrákes, Meknesz, Tanger, Tethuán.    

Ceután gyorsan áthaladtunk, és következett a határátlépés, ami abból állt, hogy az összegyűjtött útleveleket Ahmed leadta a határőröknek, nem foglalkozva azzal, hogy a belépéshez szükséges kérdőívek egyáltalán ki vannak-e töltve. Arra felhívta a figyelmünket, hogy a határon ne videózzunk, és ne fényképezzük, de beljebb se tegyük ezt rendőrökkel és katonákkal. A határon látszott, hogy mozognak a vendégmunkások, elsősorban a marokkóiak járnak át spanyol területre. Láttunk néhány francia és holland rendszámú kocsit is, azok iránt az arabok komolyabb érdeklődést mutattak. A Marokkóba történő átlépés után hozzánk társult egy középkorú, németül is beszélő úriember, aki később a csoport fotósa lett.

Ahmed elmesélte, hogy Tethuánba, az első megállóhelyünkre való, és az általunk választott utazási irodának hetente kétszer vállal idegenvezetést. Jól megtermett, mackó formátumú arab ember volt, nem sokkal lehetett idősebb negyvennél. Kezdetben hűvösnek tűnt, de fokozatosan vált barátságossá. Tethuán Ceutától Délre fekszik, 50- 60 km távolságra. Innen Tanger, a következő megálló hasonló távolságra van, miként Tangertől Ceuta is. Ez a három település egy barátságos háromszöget alkot.

Tethuánig kellemes környezetben buszoztunk. Megálltunk egy helyen, ahol már várt bennünket 4- 5 teve, tehát lehetett tevegelni, néhány fotót készíteni. Ennek némi aprópénz volt a díjazása, amire Ahmed fel is hívta figyelmünket. Talán összejött az abrakra való. Ahogy közelítettünk a városba, egyre szembetűnőbb volt, hogy az út végig nemzetiszínű zászlókkal van feldíszítve, úton-útfélen rendőröket és katonákat lehet látni. Beérve a városba, ez csak fokozódott, nem volt olyan útkereszteződés, ahol ne posztolt volna néhány egyenruhás, a zászlóerdő pedig szinte az egész várost bepirosította.
Mielőtt leszálltunk volna a buszról, Ahmed felvette hosszú, csuklyás, talpig érő, kék- fehér hosszanti csíkozású idegenvezetői egyenruháját. Tájékoztatott bennünket arról, hogy két segítője fog csatlakozni hozzánk, akiknek a közreműködését, majd a városnézés után, némi aprópénzzel illik meghálálni.

Az egyik segítő egy idősebb, szintén beöltözött, feltehetően nyugdíjas idegenvezető ember volt, nem több mint ötven kiló. A másik segítő egy európai stílusú, farmerba öltözött fiatalember volt. Az óváros sikátorain bolyongtunk, ami egyúttal a város bazárja is volt. Szűk utcák, üzletek, elárusítópultok, esetenként kétes kinézetű áruféleségek. Néha az illatok is orrfacsarónak tűntek. A húsféleségekből biztosan nem vásároltam volna. Árultak különféle gyümölcsöket, magvakat, elhaladtunk néhány kézműves műhely előtt is. Nem ritka a gyermekmunka sem, ezekben a műhelyekben alig tizenéves gyerekek is dolgoznak. Érdekes volt a zsidónegyed is. A két segítőnek az volt a dolga, hogy egyben tartsa a csoportot, véletlenül se kallódjon el valaki. Ennek érdekében állandóan számoltak, és tereltek bennünket. Ha megvolt a 23, nem volt probléma.

Ahmed bevitt bennünket egy gyógynövény birodalomba, ahol az égadta világon mindenfajta kencefice és készítmény megtalálható volt. A fehérköpenyes üzletvezető patikajelleget adott az egységnek, nekünk pedig bemutatót és tájékoztatást a különböző készítményekről. Némelyiket ki is lehetett próbálni. Nem hiszem, hogy tudtam volna mondani olyan emberi nyavalyát, amire kapásból ne ajánlott volna valamilyen szert. A lényeg,  természetesen a vásárláson volt. Ezeket a készítményeket a piaci ár töredékéért mondott áron lehetett megvásárolni. Ezen a téren a csoportunkból egy japán anyuka és lánya jeleskedtek.
Hasonló árubemutatót tartottak egy másik helyen, szőnyegből is. Itt is a vásárláson lett volna a hangsúly. Ezen a bemutatón, mi félidőben felmentést kaptunk, miután egyértelművé tettem, hogy mi, bizony nem fogunk szőnyeget venni. Az volt a sejtésem, hogy idegenvezetőnk valamilyen módon érdekelt volt mindkét üzletben, legalább jutalék szinten. Hasonló volt az érzésem, amikor egy kézműves ajándékbolt, valóban színvonalas árukínálatát néztük végig.

A beígért ebéd fokozta éhségérzetünket. Nem tudhattuk, hogy ennek a szertartásnak is meg van a maga koreográfiája, percre pontosan. A város főterén  haladtunk át, ahol már minden zászlódíszben állt, színpadot állítottak, a környező épületek pirosba lettek öltöztetve. Itt volt egy nagyon szép épület (Palace Hassan II.), az óváros (Medina), a zsidónegyed (Mellah) és az Újváros találkozásánál. Ez is természetesen teljes díszben állt. További nevezetességek a Kalifa-palota, az El-Fuki-mecset, a Szídi-Baraka-szentély, a Nagymecset, a Báb Szabta kapu, a Kaszaba (fellegvár) és a Báb el-Oklan, a “királynő kapuja”. Nem hiányoztak a rendőrök és a katonák sem, akik szemmel láthatóan nem a gyakorló ruhájukat viselték, ráadásul fel is voltak fegyverezve. A hozzánk csapódott fotós lelkesen készítette csoportképeit. Többszöri érdeklődésemre sem volt Ahmed hajlandó elárulni, hogy mire is van ez a nagy felhajtás. Miután tisztáztuk, hogy szerény magyar alakulatunk érkezéséről előzetesen nem tudott senki, egyértelművé vált, hogy valaki más is, egyidőben velünk, keresi fel ezt a marokkói várost. Mint hétpecsétes titkot, úgy súgta meg, hogy jön a király!

A téren áthaladva, egy kívülről jelentéktelennek tűnő épület szárazkapu bejáratába fordultunk be. Két, népviseletbe öltözött arab fiatalember hatalmas csinnadrattát csapott, zenével és tánccal. Ez volt az étterem bejárata. Maga az étterem egy főúri arab lak jellegét idézte az Ezeregyéjszaka meséiből. Látványos csempézés, csillárok, szőnyegek, csipkeszerű díszítések, hétszemélyes kerek asztalok, trónszék jellemezték ezt a helyet. Rajtunk kívül egyetlen vendég sem volt, tehát klasszikus értelemben nem is étteremről volt szó.
Egy-egy csoportnak, turista látványosságként szolgált, ahol ebédelni is lehet. Megjött a zenekar, be lehetett ülni közéjük a fényképezés kedvéért, némi apró ellenében. Megjelent egy arab ruhás testfestő lány is, aki szolgálataiért az ellenszolgáltatást ugyancsak a becsületkasszára bízta. Népszerű volt a trónszékbe ülés fotózása is. Az éhséget azonban a kiadós és művészien tálalt, többfogásos ebéd oltotta. A két japán hölgy is a mi asztaltársaságunkban foglalt helyet. A környezetbe csak a pincérek európai öltözéke nem illett bele.
Valamilyen finom zöldségleves volt az első fogás. Másodikként szaftos búzadara, sült- párolt csirkehús, különböző sült és párolt zöldségek kerültek terítékre, chili-szósszal kiegészítve. Ez az étel vagy kuszkusz, vagy tajine névre hallgatott. Az utóbbinak csak akkor lett jelentősége, amikor utolsóként, a megmaradt több mint fél adag erősséget felhasználtam a húsok ízesítésére. A japán anyuka nem akarta elhinni, hogy nem túloztam el a csípősítést, ezért folyamatosan figyelemmel kísérte, hogy valóban meg fogom-e enni a készítményem. Kitörő örömmel nyugtázta tányérom kiürülését. Valószínű, hogy a japánok kevésbé fűszerezetten táplálkoznak. A főételhez tartozott két pálcikán sült tevehús is, majd sütemény és zöld bors-menta tea következett. Italként kóla és ásványvíz jöhetett szóba, amiért még fizetni is kellett 1, illetve 1,50 €-t. Afrikában vagyunk, úgy látszik, hogy a víz a nagyobb úr. Meggyőződésem, hogy az ital-fizetés volt a pincérek borravalója, mert más bevételi forrásuk nem volt. Az ebéd végeztével egy – fiatal korán már túl lévő – hölgy adott elő egy hastáncközeli produkciót, majd a beléptető zenészek rövid műsora következett, aprópénzgyűjtő fejfedővel. Buszunk a közelben parkolt, itt búcsúztunk el az idegenvezető segédektől is. Az idősebbik mértéktartó udvariassággal fogadta el a baksist, de a fiatalabb csaknem kikövetelte azt. Innen vettük az irányt Tanger felé.

A buszon a Doktor mögött ültünk, mellettünk, a másik sorban volt Ahmed helye. Már lényegesen beszédesebb volt, mint korábban. Elmondta, hogy a marokkói király birtokszemlén van, és ellátogat Tethuánba is. Ide Tangerból fog jönni, jó esélyünk van arra, hogy útközben találkozzunk a konvojjal. Tethuánba egyébként minden évben ellátogat, most is 3- 4 napot fog ott tölteni, személyes kötődése van a városhoz, a Kalifa-palota a király lakóhelye. Fotósunk az ebédidő alatt elkészült képeivel. Mindenkiről készített 4-5, levelezőlap méretű színes képet, amit külön-külön borítékolva ajánlott megvételre. Nagy üzletet nem csinálhatott, mert a város szélén, szinte köszönés nélkül lépett le a buszról.

Százméterenként rendőr és/vagy katona posztolt. Mindenütt zászlódísz és egyenruhások, még a legkisebb, kukoricaföldre vezető földúton is. Egyenruha, sapka, fehér ing, nyakkendő és negyven fokon tűző Nap, közben a marokkói szél lengette a nemzeti trikolort. Tethuán és Tanger között félúton lehettünk, amikor mintegy húsz felvezető motoros a nekik szembejövő forgalmat leterelték az út szélére. A motorosok egyenruhája igen elegáns volt, és alattuk sem afrikai gyártmányú motorok gurultak. A buszunk mellett posztoló rendőr is levágott nekik egy hatalmas vigyázz-t és tisztelgést.

Miután szabaddá lett téve az út, jött a gépkocsi konvoj. Lehetett egymás után vagy ötven fekete autó, melyek közül a legszerényebb és általunk is ismert típus a Mercedes volt. A kocsisorban három, általam nem ismert márkájú, de szemre is luxuskivitelű autó is haladt, nem egymás után, nemzetiszínű zászlóval megkülönböztetve. Azt, hogy őfelsége melyikben utazott, azt nem lehetett tudni, valószínű, hogy ezt is akarták. A buszunk melletti rendőr a barcelonai élőszobrokat is megszégyenítő merevséggel tisztelgett a kocsi-oszlopnak, Ahmed meg a buszon ügyelt éberen arra, nehogy fotózzunk, vagy kamerázzunk.
A kocsisort ismételten mintegy húsz motoros zárta. A menetet két helikopter követte a levegőben, de az sem kizárt, hogy a király is azon utazott.

Innen már eseménytelenül folytattuk utunkat Tanger felé. A városba érve láthattuk, hogy a királylátogatás nem múlt el nyomtalanul. A város még zászlódíszbe volt öltöztetve, lépten-nyomon az uralkodó képével lehetett találkozni. Említést érdemel a nagypiac, a Kaszaba a Szultáni palotával, a kispiac és a Nagymecset. Platós teherautókkal már kezdték összeszedni a kipakolt a rendőröket és katonákat. Az óvárosban, a bazár közelében szálltunk le a buszról, és követtük idegenvezetőnket.

Marokkói trikolor

Tanger minden bizonnyal egy jelentős marokkói város, ha másért nem, azért, mert igen forgalmas kikötő Európa és Afrika között. Építkezéseket lehetett látni mindenhol. A plakátok szerint a város a 2012-es expo megrendezésére készül. Nem tudom, hogy ez mennyire komolyabb a mi olimpiai kandidálásunknál, de ez egy dinamikusan fejlődő város, érződik Európa közelsége. Természetesen itt is bevezettek bennünket néhány üzletbe is, de üzletkötés alig történt, így Ahmed sem könyvelhetett el jelentősebb összegű jutalékot.

A rengeteg zászló láttán kedvem támadt egy marokkói trikolór megvásárlására. Már az első érdeklődésem se volt eredménytelen. Az eladó mutatott egy finom anyagból készült marokkói zászlót- vörös alapon, az ötágú csillag zöld körvonalaival, amit még kiegészített az aranysárga színű uralkodói címer. Az eladó nevetséges árat kért érte, mert amikor kimondta a harminc eurót, kénytelen voltam elnevetni magamat. Visszakérdezett az én árajánlatom felől, mire én bemutattam a bűvös hármat. Erre ő kezdett el nevetni. Átmenetileg itt feneklett meg az üzletkötés. Negyedóra múlva az eladó árajánlata már csak tíz volt, de én kitartottam a három mellett. A hatos ajánlatnál emeltem a tétet négyre, majd létrejött az üzlet öt euróért. Ekkor már mindketten mosolyogtunk, az eladó személyemben nem talált túl nagy balekra, de én is tudom, hogy így is volt némi haszna.

A Continental szálló teraszán, ahonnan nagyon szép a kilátás a kikötőre is, elfogyasztottunk egy kávét meg egy üdítőt, pedig jól esett volna egy sör is, de az itt, szóba sem jöhet. A teraszról sétáltunk vissza a buszunkhoz. Végig árusok kísértek bennünket, kínálva portékáikat. A terület az árusok között fel van osztva és a határvonalat tiszteletben is tartják, sőt a leendő kuncsaftot át is adják a kollégának, némi használati utasítás hozzáfűzése mellett.
A Doktor már várt bennünket a busszal, segítője kinavigálta a parkolóból, majd elindultunk Ceuta felé.

Nyomtalanul

Tangerből Ceutába a tengerparti úton haladtunk, ami egy igen látványos panoráma út. Szinte végig lehet látni a tengert, a partján elnyúló hol homokos, hol sziklás strandokat, teraszokat. A túlparton pedig Spanyolországot és Európát. Egymást érik a kisebb- nagyobb üdülő-telepek. Az egyik katonai ellenőrzőpontnál a Doktor egy flaska vizet küldött segítőjétől a bódéban szolgálatot teljesítő katonának. A pilóta nem most járt először ezen az úton, a víz pedig valóban nagy úr lehet Afrikában. Út- és autópálya építést lehetett mindenütt látni. Félúton hatalmas földmunkákat végeztek. Ahmed szerint itt épül Afrika leendő legnagyobb kikötője, ami az évtized végére fog elkészülni, de konténer-szállítmányokat már most is fogad.

Amikor a határállomásra értünk, hozzávetőlegesen kétszáz kilométeres afrikai buszozást tudhattunk magunk mögött. Az utak minőségében kellemesen csalódtunk. A határátlépés jelentéktelen és formális volt, annak ellenére, hogy a személykocsikat elég tüzetesen átnézték. Látszott, hogy Ahmed törzsvendég, mindenki ismerte, és ő is ismert mindenkit. Ennek az volt az előnye, hogy néhány perces várakozás után hozta is vissza az útleveleket, majd vámvizsgálat nélkül léphettünk be ismét Spanyolországba. Nyomtalanul voltunk Marokkóban, mert az útlevelünkbe nem pecsételtek, még a statisztikai adatlapot is érintetlenül adták vissza, azaz fölöslegesen töltöttem ki.

Idegenvezetőnk még a buszról, mobilján rendelte meg a hajójegyeket, az este nyolckor induló hajóra. Időben érkeztünk Ceutába, ezért még futotta egy rövid városnézésre is a hetvenezres afrikai Spanyolországban. Indulási helyünkön szálltunk le a buszról. Előtte Ahmed felhívta a figyelmünket rá, hogy ne feledjünk a Doktornak juttatni némi aprót. Magáról nem tett említést, de a biztonság kedvéért szorongatott a kezében egy öt euróst. Miután megkaptuk a beszállókártyákat, elbúcsúztunk Ahmedtől, következett a csomagellenőrzés, majd a hajóra szállás. A levegő nem volt párás, közvetlenül Gibraltár mellett haladtunk el. A Szikla csodálatos képet mutatott a Naplementében, látni lehetett még a járművek mozgását is. Lehet, hogy reggel is ugyanez volt az útvonal, de akkor nem láttunk semmit. A visszaút az oda útnál rövidebbnek tűnt, még világos volt, amikor Algecirasban kikötöttünk. Menetrendszerint következett a csomagellenőrzés, majd rátaláltunk a minket váró Tháliára is. Az egész napos parkolásért elég borsos árat kellett fizetni, nevezetesen 20,70-et. Ha lesz következő alkalom, biztos, hogy a 2-3 napos variációt, na és egy olcsóbb parkolási módot fogok választani.

Kezdett sötétedni, amikor visszaértünk a kempingbe. Az Öregúr ismerősként fogadott bennünket és nyitotta fel a sorompót. Összesen 47 kilométert autóztunk, ami nem sok, ahhoz képest, hogy Afrikában jártunk. A keddi nap, július 31-e strandolásra és pihenésre volt szánva. Kiderült, hogy a spanyol macskák is szoktak lopni. Előző este az asztalon hagytunk egy kis magyar szalámit, aminek reggelre lába kelt. Strandolás közben tapasztaltuk meg, hogy ugyanilyen bűnös cselekedetre képes a tenger is, mert nem díjazta, hogy sörhűtésre is igénybe akartuk venni, ezért egyszerűen eltulajdonította a dobozos nedűt. Miután már jól belaktuk magunkat, akkor vettük észre, hogy a kempingben feltűnően sok a gibraltári rendszámú autó és lakókocsi. Valószínű, hogy nekik ez az olcsóbb megoldás. Még otthonról telefonált Szandra, hogy elindult Londonba Balázshoz. Sumák akkor nyugodott meg, amikor Londonból Balázs telefonált, hogy a csomag szerencsésen megérkezett. Már ekkor megpendítette, hogy Portóba valószínű, hogy nem ketten fognak jönni, hanem hozza a barátnőjét, Bettit is. Sumák feladata volt, hogy erre készítsen fel. Ezzel a nappal kempingéjszakáink száma 21-re szaporodott, másnapra pedig Lisszabonig beütemezhettünk körülbelül hatszáz kilométert.

Utazás Portugáliába

Már rutinosan ment a sátorbontás és a pakolás. A kemping kifizetésénél derült ki, hogy az Öregúr reggel még szokásos szemléjét elintézte, de egyébként szabadnapos. Miránk nézve ennek az lett a következménye, hogy a jattot nem állt módunkban odaadni, az öt napot megúsztuk 139 €-ból, azaz kalkulációnkon belül maradtunk. Algecirasig már ismerős volt az út, nem okozott gondot a Sevillába vezető út megtalálása sem. Jó minőségű autóúton mentünk, lehetett haladni, ráadásul fizetni sem kellett. Sevilla előtt egy benzinkútnál álltunk meg, itt érdeklődtünk arról, hogy miként kerülhetjük el a várost, Portugália felé. A kutas nagyon rendes volt, mert elmagyarázta és le is rajzolta az útvonalat. Egy útjelző táblát sikerült elnézni, aminek egy kisebb városnézés lett a következménye. Nem volt beütemezve, de nem is bántuk.
Nekünk egy darabig Mérida felé kellett menni, majd arról az útról kellett lefordulni Las Nievesnél El Garrobo, majd Aracena irányába, Portugália felé. Bent a városban sehol nem láttuk kiírva Portugáliát, de amikor kijutottunk, öt-kilométerenként jelezte tábla a helyes irányt. Ez sem volt fizetős szakasz. Az egykor volt határ előtt Rosal de la Frontera településnél még megálltunk tankolni, mert a spanyol benzin valamivel olcsóbb, mint a portugál. A határig 378 kilométert autóztunk. Belépve Portugáliába, az út egy kicsit vékonyabb lett, de jól lehetett haladni egészen Bejaig, onnan pedig 30 kilométerre következett az autópálya, amit igénybe is vettünk annak ellenére, hogy időben voltunk, minden esélyünk megvolt rá, hogy még sötétedés előtt találjunk Lisszabon környékén kempinget. A portugál autópálya szakaszért 7,95-öt kellett fizetni.
Lisszabon előtt, mielőtt átmentünk volna a város egyik jelképét is adó Április 25-e hídon, lefordultunk balra, az Atlanti-óceán partja felé, mert ott térképünk is jelzett néhány kempinget. Costa de Caparica volt célállomásnak kinézve. Találtunk is 3-4 kempinget, de egyik sem volt igazán sátorozó hely, a telepített lakókocsik voltak a jellemzőek. Hezitálásunknak az lett a vége, hogy közben beesteledett, mi pedig egy óceánparti klub parkolójában töltöttük az éjszakát. Két személynek ez most sem okozott gondot.

Lisszabon – Kemping Lisboa (4)

A méretes parkoló mellett volt egy diszkó, így gondoskodtak zenei igényünk kielégítéséről is. A reggeli ébredés időre sikerült, ezért még a város ébredése előtt – elkerülve a reggeli csúcsforgalmat – vettük célba a fővárost. Az volt az elképzelésünk, hogy áthidalva a Tejot, az óceán felé vesszük az irányt, mert Oeirás és Cascais településeknél is jelzett a térkép kempinget, mindkét település főútvonal mellett és vízparton fekszik, valószínű, hogy jó a közlekedés a belvárosba is. Ehhez, a hídon átérve, kétszer jobbra kellett volna fordulni, majd a Tejo partján elhaladni a Belém-torony előtt. A híd, menetben minden bizonnyal fizetős, mert láttuk a fizető kapukat, de a fizetéshez valószínű, hogy még túl korai volt az idő. A Belém táblát későn vettem észre, így sikerült bekerülni a sűrűbe. Egy taxis adott használható útbaigazítást a Monsanto negyed megtalálásához, ahol a város nevével megegyező kemping található. Egyszer még megálltunk, megerősíteni az útvonalat. Kiderült, hogy a megkérdezett két fiatalember erdélyi magyar, akik már hat hónapja dolgoznak Lisszabonban, parkettázzák az itteniek lakásait. Viszonylag könnyen sikerült megtalálni a kempinget. Nem volt még nyolc óra sem, ezért a recepciós megkért, hogy várjuk meg a váltást. Beengedett a parkolóba, előkészítette lajstromozásunkat. A vendéglő már nyitva volt, miként a szupermarket is. Az előző, spanyolországi kempingtől 659 kilométert tettünk meg.

Öt napot szándékoztunk Lisszabonban és környékén tölteni, de ebből egy már eltelt. Az adminisztráció elintézése után következett a sátorállítás és kipakolás, majd a kemping szemrevételezése. A nemzetközi kempingigazolvány jóvoltából 10% kedvezményt kaptunk, így a négy napért 79,20-at kellett fizetni távozáskor. A kemping kellemes, jól kiépített, erdős környezetben fekszik, üzlet, utazási iroda, ajándékbolt, étterem is található, közvetlenül mellette van egy strand, ahová belépésre jogosít a kempingkártya. A bejárattól ötven méterre van a buszmegálló, ahonnan félóránként be lehet jutni a városba 1,25-ért. Az utazási iroda is szervezett egy négyórás, buszos városnézést, amire, már másnapra be is fizettünk, személyenként 25 €-t. Az ár  egy kicsit borsosnak tűnt, a belvárosi 15-höz képest, de ezért háztól-házig visz a busz, külön idegenvezetővel. Itt jött össze Sumák két francia lánnyal. Nekem ebből annyi hasznom származott, hogy segíthettem felfújni fekvőhelyüket. Szerencsére ehhez elég volt rendelkezésre bocsátani a Thália szivargyújtóját.

A városnézést egy középkorú hölgy vezette. A Belém-toronytól végigmentünk a Tejo partján, egy-egy nevezetességnél megálltunk. Jártunk a Comércio téren, a Baixában, a Rossio pályaudvaron, az Avenida Liberdadéna Pombal emlékműnél, a VII. Eduarde parkban, a Szent György várban majd kiadós sétát tettünk az Alfama negyed óvárosában. A városnézés egy bevásárlóközpontnál lett megszakítva azzal, hogy aki akar, itt leszállhat a buszról, a visszautazást pedig egyénileg oldja meg, amihez taxi igénybevétele tűnt célszerűnek. Mi ezt a megoldást választottuk, mert a kemping-közeli bevásárlóközpontot egy későbbi időpontban szántuk felkeresni, ugyanakkor készleteinket fel kellett tölteni. A taxi 5,30-ért vitt vissza.

Valahol azt olvastam, hogy Buenos Aires, Istanbul és Budapest társaságában Lisszabon a világ legszebb fővárosai közé tartozik. Nincs okom vitatkozni ezzel az állítással. Természetesen megér egy kirándulást a közeli Sintra, Estoril és a Cabo de Roca is, azaz a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja.
A lisszaboni napok nagyon gyorsan teltek, aminek alapvetően két oka lehetett. Már vártuk a londoniakkal való találkozást, melynek időpontja egyre közeledett, a másik ok az az lehetett, hogy  néha lementünk strandolni is, és közbeiktattunk még egy, csaknem egész napos lisszaboni kiruccanást is. Autóbusszal mentünk be a központba 1,25-ért, majd onnan városnéző busszal repetáztunk 15 €-ért. Éltünk a lehetőséggel és több helyen is megszakítottuk az utat.

A Rossio pályaudvar környékén betévedtünk a December 1. utcába, ahol bementünk néhány üzletbe is. Innen nem messze található az Elevator S. Justa felvonó megállója. Ez a felvonó egy lift melynek kabinjában 20-25 személy fér el. A lift a S. Justához visz fel, ami a megállótól mintegy ötemeletnyivel lehet magasabban. Közvetlenül a megálló mellett van egy színvonalas és olcsó kínai vendéglő. A lift bejáratánál tapasztalhattuk, hogy Lisszabonban is vannak zsebesek. Egy fiatal házaspár várt a sorra, hogy beléphessenek a kabinba. A férjnél volt a néhány hónapos, karonülő kisgyerek. Ahogy kinyílt a kabin ajtaja, a mögöttük, ugyancsak sorban álló pár férfi tagja, észrevétlenül kiemelte a gyermekével elfoglalt apa tárcáját, azt átadta társának, majd mindketten kiléptek a sorból, és különböző irányba távoztak.

A kempingszámlát az indulás előtti nap, még este rendeztük, mert időben szándékoztunk indulni Portóba. A lisszaboni négy nappal a kempingéjszakák száma már 25-re emelkedett, augusztus 5-én, vasárnap, pedig már 29 napja körutaztunk. A hétfő reggeli indulással nem akadt semmi gond, a kempingből fél kilenckor távoztunk. A Portó felé vezető utat könnyen megtaláltuk, részben autóúton, részben autópályán haladtunk, amiért összesen 18,50 €-t kellett fizetni.

Lisszabonból a Santarem, Leiria, Coimbra, Aveiro, Espinho, Portó útvonalon mentünk. Leiriánál kacérkodtunk a gondolattal, hogy letérünk Batalha felé, de letettünk róla, mert elég szomorkás volt az idő, esetenként az eső is szemerkélt. Az út végig kifogástalan minőségű volt, lehetett gyönyörködni a változatos táj szépségében is. Portó előtt, az autópályán majdnem sikerült összehozni egy kis bonyodalmat. Lassúnak találtam a 120-as tempót, ezért a belső sávban haladtam 140-150 között. Nem vettem időben észre a rendőrautót, így ezzel a tempóval húztam el mellette. Igyekeztem minél jobban leszakadni tőle, majd az első, 25 kilométerre lévő pihenőbe húztam le. Sejtettem, hogy a rendőrautó is be fog jönni, de szerencsére nem vett észre, vagy már nem is akart.
Portóba a Rio Douron a Ponte da Arrabida hídon át jutottunk be, és a térképen jelzettek szerint igyekeztünk az óceánpart felé tartani. A repülőtér és Viana do Castelo felé mentünk, majd letértünk Matosinhos irányába, egészen a parti strandig. Jobban tettük volna ha tovább megyünk, mert ezen a szakaszon nincs kemping, csak feljebb mintegy 15 kilométerrel. Ezt a strand mellett ácsorgó rendőröktől tudtuk meg, akik útba is igazítottak bennünket. A déli tizenkét óra alig múlt el valamivel, ezért ez a kisebb kitérő egyáltalán nem volt zavaró.

Lehet, hogy a Matosinhoshoz legközelebb lévő kempingbe irányítottak bennünket, ami Boa Nova nevű partmenti településen van, mi egy kicsi feljebb, Angeirasban találtunk megfelelő helyet. Az autópályáról itt közvetlen lejáratot is találtunk volna. Néhány kilométerrel feljebb, Labrugeben van még további két kemping, miként nem sokkal Portó előtt, Madalenában is.
Ettől a helytől nincs messze sem az óceán, sem Portó központja, ahova rendszeres autóbuszjárat van félóránként. A településen is vannak kisebb üzletek, és a repülőtér sincs messzebb húsz percnél. Komolyabb bevásárlóközpontot, nagyobb üzletet nem láttunk, de volt egy vásárcsarnok is.

Porto/Angeiras – Orbitur (5)

A recepción megegyeztünk abban, hogy öt napot fogunk maradni. Ennek tarifája napi 20,80 €, tehát összesen 104 €. Az óceánpart mintegy 600 méterre lehetett. Miután kiválasztottuk helyünket, a sátorállítás majdnem feladta a leckét, mert az óceán felől olyan erős szél fújt. Azt se lehet mondani, hogy meleg lett volna, mert mindenkin melegítőt és pulóvert lehetett látni. Lisszabonból fél kilenctől délután kettőig összesen 323 kilométert autóztunk. Szemrevételeztük a kempinget, ami ismételten minden igényt kielégítőnek volt mondható. A környezet rendezett, itt is szép számmal voltak telepített lakókocsik. Közvetlenül a kemping mellett volt egy strand és egy étterem, ahol 4 €-ért adtak egy szelet rántott húst (hal vagy sertés) sültburgonyával. Ennek külön üzemeltetője volt, de a kempingből külön átjáró volt, a kempingkártya ingyenes belépésre jogosított, az egyébként 7 eurós belépővel szemben. A part homokos, vendéglők és büfék sorakoznak egymás mellett. Felvettük a kapcsolatot a londoniakkal is, pontosítottuk érkezési időpontjukat, mert a mi feladatunk volt várni őket a repülőtéren. Az első nap gyorsan eltelt, további programot nem terveztünk, azt az érkezőkre bíztuk.

Jóval a gép érkezése előtt indultunk ki a repülőtérre, mert nem ismertük a helyi körülményeket. Mivel időben kiértünk, volt időnk szétnézni. A kocsit egy mélygarázsban parkoltuk le. A repülőtér az Európai Unió támogatásával lett felújítva, teljesen újjávarázsolva. Futotta időnk arra is, hogy megkóstoljuk a büfékínálatot is. Balázs korábban telefonált, hogy valamivel később fog indulni a gép. Ennek az lett a következménye, hogy az időpontokat összekevertük. Az érkező terminál egyik falát pingvinek színes képei díszítik, ezzel a háttérképpel lép a csarnokba az utas. Ehhez állítottam be a fényképezőgépet és a kamerát is, hogy az érkezés pillanatát megörökítsem. Nem jött össze, mert egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a mi hármasunk jön velünk szembe, tehát a pingvinhátteres érkezési fotó elmaradt. Amikor megláttam Betti igen méretes, guruló csomagját, az jutott eszembe, hogy nagy kufferba könnyű pakolni, de ne vidd messzire, mert nehéz lesz cipelni. 

Öten lettünk

Miközben betuszkoltuk magunkat és a csomagokat a kocsiba, kiderült, hogy valami oknál fogva, Londonban nem engedték fel a gépre Balázsék sátrát, tehát nincs sátoruk. Nem maradt más megoldás, mint bemenni a nem túl távoli bevásárlóközpontba, sátort venni. Hat euróért találtak is egy egyszerű, de a célnak megfelelő kétszemélyes sátort, amiből mindjárt vettek kettőt, hogy a csomagoknak legyen egy szervizsátor is.
Bevásároltunk az esti sütéshez, grillezéshez is, meg ami a találkozás megünnepléséhez még szükséges. Szerencsére nem említettem, hogy előző nap milyen nem kellemes idő volt, mert Portó meleg, napsütéses és szélcsendes idővel fogadta őket. Megegyeztünk abban, hogy a portói városnézést a városnéző buszokkal fogjuk lebonyolítani, a repülőtéren fogunk majd bérelni egy autót és Portóból együtt megyünk majd Madridba. Madridban fogunk elválni, amikor Szandra jön tovább velünk, most már hazafelé, Balázs és Betti pedig elmennek vissza Portugáliába, mert Faro környékén van egy ismerősük, majd Lisszabonban leadják a kocsit, és onnan repülnek vissza Londonba.
A kocsibérlés okozott egy kis nehézséget, mert a helyszínen vagy nem volt a kért időre szabad járgány, vagy azt igen drágán adták volna. Az Interneten való rendelés is mindig valamilyen nehézségbe ütközött, nem minden bankkártyát fogadtak el.
Végül megoldódott minden, csupán az volt a szépséghibája a megoldásnak, hogy a kocsit csak délután három után lehetett átvenni a reptéren. Így vált biztossá, hogy Portóból augusztus 11-én, szombat délután fogunk indulni Madridba, ahova már csak éjszaka lehet megérkezni.

A portói városnézés kivitelezése elképzeléseink szerint történt. A menetrendszerinti busszal mentünk be a városba, személyenként 1,20-ért. A buszról a város központjában, a Sé Katedrálisnál szálltunk le. Betértünk egy cukrászdába, a mellette lévő ajándékboltban megvettük a városnéző buszra szóló jegyeket, személyenként 15 €-ért. Sétáltunk a környéken, majd felszálltunk a buszra, ahol fülhallgatós idegenvezetés volt. Végigmentünk a belvároson, majd az óceán partján a Rio Douro deltájáig, a Castelo de Sáo Joáo da Foztól a folyó partján haladtunk tovább. A Ponte Luison átmentünk a túlpartra, majd a bormúzeum környékén, pihenőre és sétára váltottunk. A parton éttermek, teraszok és szállodák sorakoznak. A folyó mindkét oldalán kisebb hajók várják sétahajózásra utasaikat. A hajókon boroshordók, így a sétahajózás borkóstolóval van összekapcsolva. Az egyik busszal visszavitettük magunkat a katedrálisig, majd onnan visszabuszoztunk a kempingbe.

Nem vonom kétségbe a Lisszabon szépségére vonatkozó állítást, de Portót előbbre sorolom. Lisszabonra se mondható, hogy lapos lenne, de Portó dombosabb, a Douro kétpartosabb, mint a Tejo. Lisszabonban sok bevándorlót lehetett látni, Portóban alig. Természetesen kóstolgattuk az óceánt is, de fürdésre csak a bátrabbak merészkedtek, erősen hullámzott, gyorsan mélyült és a vize egyáltalán nem volt melegnek mondható.

Amikor eljött a továbbutazás ideje, az egyben a hazautazás kezdetét is jelentette hármunk számára, Szandrával kiegészülve.
Az utazás napja, szombat, inkább volt portugál, mint spanyol, mert délután háromra mentünk ki a kocsiért a repülőtérre. Előtte volt még idő strandolásra, kiadós ebédre, majd következett a pakolás. A repülőtérre csak két tételben tudtunk kimenni a megszaporodott létszám, és a csomagok miatt. Mire a második csapat is kiért, addig Balázs elintézte a kocsit, kaptak egy VW Golfot, újszerű, 35 ezer futott km állapotban. Már közel négy óra volt, amikor Madrid felé vettük az irányt, Balázs és Betti vezetésével.

Portóból Lisszabon felé haladtunk autópályán Aveiróig, amiért 3 euró volt a tarifa.  Innen a további útvonal Vouzela- Viseu- Celorico da Beira- Arrifana- Vilar Formoso- Fuentes de Onoro- Ciudad Rodrigo- Salamanca- Ávila- Madrid volt. Zömmel autóúton mentünk, fizetős pályaszakasz csak közvetlenül Madrid előtt volt, feltételezhetően ott is csak azért, mert az autópálya egy meglehetősen hosszú alagúton haladt át. Ezért 8,65 €-t fizettünk. Néhány helyen megálltunk pihenni és vásárolni, illetve tankolni. Egy út menti vendéglőben vacsoráztunk, ekkor már sötét este volt. Az út végig kiváló állapotú, a forgalom se volt túl nagy, legfeljebb egy- egy nagyobb település előtt és után.
Már éjszakába nyúlt az idő, amikor Madridba értünk. A kempingkeresést az elől-haladókra bíztam, de nyilvánvaló volt, hogy éjfél után már az autókat fogjuk szálláshelyül választani. Különösebben nem bántuk, hogy betévedtünk az éjszakai Madrid forgatagába. A rögtönzött városnézés során is élveztük a forgalmas, kivilágított, lüktető életet. Mivel konkrét úti célunk már nem volt, megelégedtünk azzal, hogy kikevergőztünk a nagyváros forgatagából, és egy csendes benzinkút parkolójában tértünk nyugovóra. Szandra Portótól Madridig az első kocsiban utazott, de éjszakára hazatért. Hármasban már nem volt túl kényelmes a Hotel Thália. Még lefekvés előtt, Bettivel a kutastól érdeklődtünk egy-egy, a térképen kinézett kemping felől. Készségesen állt rendelkezésünkre, magyarázott és rajzolt, valamelyest megkönnyítette a reggeli feladat megoldását. Reggel már hét után útra keltünk.

Az első kinézett kemping igen távol volt a várostól, környezete nem volt megnyerő, a recepciónál tovább pedig nem jutottunk, mert még nem volt tíz óra. A másik kempingről kiderült, hogy időközben megszűnt, ezért az általam ajánlott megoldást választottuk, azaz El Escoriált.

Madrid/El Escorial  (3)

Ez a kemping sem fekszik túl közel Madridhoz, de közel van az autópályához és a körgyűrűhöz, viszonylag könnyen be lehet jutni a központba, annak ellenére, hogy az, a tábla szerint 46 kilométerre van. El Escoriálba egyébként is szándékunkban állt elmenni, igaz, csak kirándulás szintjén. Tíz óra lehetett, amikor rátaláltunk a település nevét viselő kempingre. Miután szétnéztünk és megnyerte tetszésünket, úgy döntöttünk, hogy mi maradunk három napot, vasárnapot, hétfőt és keddet, Balázs és Betti csak két napot, mert ők kedd éjszaka akartak továbbmenni, mi viszont csak szerda reggel. Ez a kemping a drágább kategóriába tartozik, mert 3 személy után, 3 napra 108 €-t kellett fizetni. Méretére jellemző, hogy a mi parcellánk az 1821-es volt. Külön helye volt az autónak a sátor mellett, a napfényvédő háló állandó hűvöset biztosított. Volt strand, étterem, szupermarket és színvonalas vizesblokk. A portói kempingtől idáig összesen 772 kilométer jött össze.

Madrid-környéki időnket meglehetősen szűkre szabtuk. Tartalmas városnézéshez a városnéző buszokat érdemes igénybe venni, programot a kempingből is szerveznek. Megnéztük a kolostor épületegyüttest, de csak kívülről, mert hétfőn nincs nyitva. A Monesterio de San Lorenzo de El Escorial egy meddőhányóra épült monumentális kaszárnya- Passuth László szerint, de az is igaz, hogy II. Fülöp uralkodásának emlékművéről van szó.

Az Elesettek Völgye (Valle de Los Caidos, teljes nevén Monumento Nacional de Santa Cruz del Valle de Los Caidos) sem látogatható hétfőn, ezért oda kedden mentünk. A belépő személyenként 5 euró, a kilátóteraszra felmenni siklóval 2,50 euróba kerül. Az Elesettek Völgyének sziklatemploma, felette a hatalmas kereszttel, kívülről is lenyűgöző látvány. A belépésnél biztonsági őr és ellenőrző kapu, bent, a templomban szintén biztonsági őr van.
Az oltár előtt elkerítve, a padozatban két sír található. Az oltártól távolabbi sír márványlapjának felirata szerint ott Antonio Primo de Rivera, a fasiszta jellegű eszméket képviselő, és a köztársaságiak által kivégzett, falange párt szellemi atyja nyugszik, ami számomra nem mondott semmit. Nem úgy, mint annak a negyven év körüli kopaszra nyírt férfinak, aki megjelent a sír előtt, vigyázba vágta magát, és karlendítéssel tisztelgett. Néhány percig valamit suttogott, majd ugyancsak karlendítéssel tisztelgett, csinált egy hátra arcot és távozott. Az oltárhoz közelebb eső sírba Frankó tábornokot temették, aki a spanyol polgárháborúban elesettek (100 ezer halott) emlékére, függetlenül hovatartozásuktól, a megbékélés jegyében építtette a templomot, és fölé a 150 méter magas keresztet 1940 és 1958 között. Bár az sem kizárt, hogy előre gondoskodni akart végső nyughelyéről.
A másik sírban fekvő hovatartozásáról, az előző jelenet alapján, nincs kétségem, de akkor hol van a máshová tartozók hasonló emlékhelye?
A kereszt talapzatához is fel lehet menni siklóval, alig pár perc alatt. Ide mi is felmentünk, és nagyon szép kilátásban volt részünk. Az Elesettek völgye a kemping és a Madrid felé vezető autópálya között félúton van, tehát könnyen megközelíthető. A völgyben lévő bencés kolostor jelenleg is működik, nem valószínű, hogy látogatható lenne. A szabadidő sütéssel, főzéssel és strandolással telt el. Élveztük az önellátás gazdasági előnyeit, kényelmi hátrányait nem vettük észre. Vasárnap este fiatal művésztanoncok szórakoztatták a közönséget ének- és táncversennyel. Az étterem érdekessége volt, hogy a pincérek nem kezeltek pénzt.
A megvásárolni kívánt ételt, italt, cigarettát egy automatából kellett megrendelni fizetés és blokk ellenében, a kiszolgálás pedig a blokk alapján történt. Spanyolországban járva, aligha van olyan turista, aki ne lenne kíváncsi egy bikaviadalra. Nem volt ez másként, a mi esetünkben sem. Nem minden nap rendeznek bikaviadalt, ezért kis szerencse is kell hozzá, hogy jó időben legyünk jó helyen.

Bikaviadal

Jó időben és jó helyen voltunk, mert augusztus 12-én, vasárnap Madridban rendeztek bikaviadalt. Balázs ezt előzetesen kiderítette a netről. A bérelt kocsival mentünk be a városba. Időben indultunk, mert sejtettük, hogy az aréna megtalálását egy kisebb városnézés fogja megelőzni. A vasárnap délutáni Madridban sem csalódtunk, egy igazi nagyváros vasárnap délutáni forgatagának részesei lettünk. Az aréna mellett sikerült parkolóhelyet találni, ami vasárnap lévén, nem volt fizetős. A jellegzetesen piros-téglás, kör alakú aréna előtti téren van egy metróállomás, a környéken pedig árusok árulják portékájukat, a környező kiskocsmában mérik a sört. Az aréna 28 ezer nézőt tud befogadni, a helyek számozottak, a felső karéj a fedett. Minden nézőt a helyére kísérnek.

A belépők ára igen széles skálán mozog, 3-92 euró között kapható, helytől függően. Mi 7 €-ért nyertünk bebocsátást, mert az un. Napos (sol) oldalt választottuk. Választásunkat befolyásolta az a körülmény is, hogy az eget felhők borították, a Nap egyáltalán nem sütött, inkább attól kellett tartani, nehogy eleredjen az eső. Tőlünk balra helyezkedett el a királyi páholy – üresen. Mellette volt a viadal elnökének, döntnökének a helye. Nem volt teltház, nem lehettünk többen 7-8 ezernél. Az időjárással kapcsolatos aggodalmunk nem volt alaptalan, mert közvetlenül a 7 órás kezdés előtt, el kezdett szemerkélni az eső, de szerencsére néhány perc után el is állt. A műsor vége előtt még a szembesütő Napból is volt részünk.

A bikaviadalhoz az alapanyagot, azaz a bikákat, mintegy háromszáz birtok, kifejezetten erre a célra irányuló tenyészete adja. A küzdelem ezen résztvevői 3-5 évesek, hozzávetőlegesen 500 kg súlyúak. Az élelmezési láncon belül a tenyésztett állatok sorsa meg van pecsételve, mert az előbb-utóbb,  a hentesnél, a disznótornál, de minden esetben az ember élvezetének szolgálatával fog befejeződni. Ezeknek a kiválasztott állatoknak hasonló a sorsuk, azzal az eltéréssel, hogy kimúlásukat húsz perccel megelőzően, megadatik nekik a lehetőség, hogy későbbi élvezőjük kijelölt képviselőjével megküzdjenek, és ezzel a küzdelemmel nézők ezreit szórakoztassák. Nem valószínű, hogy a bika tudja, hogy az ősi hit szerint ereje átszáll a legyőzőjére.

Madridban a bikaviadal (corrida) a Plaza de Torros-ban (1923-ban épült), azaz a Ventas nevű Arénában (homok) zajlik. Az arénát, mint küzdőteret fakerítés veszi körül (barrera). A küzdelem három tercióból, felvonásból áll. Ezt megelőzően a műsor majdani szereplői a porondra vonulnak és üdvözlik a közönséget, az alguazilok felvezetésével.

Az első felvonásban a segítők futtatják, ingerlik, fárasztják a bikát. Ehhez használják a capa nevű, élénkvörös színű, két kézzel szélesre tárható kendőt. A viadal döntnöke fehér kendőjének lengetésével jelzi, hogy jöhet a következő tercio.
Ekkor lép színre a picador, aki lóhátról, hosszú lándzsájával, a picassal döfködi a bika nyakát, előkészítve ezzel az állat majdani feldíszítésének lehetőségét. A ló, parafával bélelt palásttal van beburkolva a bika támadása ellen, szeme be van kötve- lehet, hogy vakon bátrabb, a picador lábát vaspapucs védi.
A viadalnak ez a döfködéses része a legborzalmasabb, egyáltalán nem tűnik állatbarátnak. Az állat, ekkor már erősen vérzik. A pikadort ritkán szokták megtapsolni, neki nemigen jár olé, fütty, az annál inkább.
Miután a viadal elnöke, fehér kendőjével megadja a jelt, következik a bikának a küzdelemre való feldíszítése. Ez abból áll, hogy három banderilleró 2-2, szalaggal díszített acélhegyű dárdát szúr a picador által előkészített helyre, a bika szügyébe. Hat dárdát kell elhelyezni, ami nem kis ügyességet kíván.
A bika akkor van a viadalra kellően feldíszítve, ha szügyében legalább négy dárda van. Az egyik esetben már három dárda után lengett a folytatásra jelt adó kendő, a döntnök meg élvezhette a neki szóló füttykoncertet. Ekkor már, a palánk mögött bevetésre készen állt a matador (ölő), akinek a bika megölése volt a feladata.
Az est főszereplője a matador (torero) mert a corrida egyben a matadorok versenye is. Díszes öltözék, balkézben a vörös köpeny, a muleta, jobb kézben pedig a gyilkos szerszám, a 90 cm hosszú toledói acélkard. Feladata, hogy a bika büszkeségét, amit a felemelt fej, a levantado jelez, megtörje és a kardot a bika két szarva között markolatig szúrja az állat lapockái közé, ezzel elvágva az állat aortáját. Ez a harmadik felvonás, a tercio de la muerte, azaz a halál felvonása, vagy az el minuto de la verda, azaz az igazságtevés pillanata. Ha jól végzi munkáját, a közönség olézik, ha nem, neki is kijár a füttykoncert. Jó munka esetén a matador megkapja a bika fülét, esetleg mindkettőt, netán a farkát vagy a patáját.
A matador mozgása művészi, számos flamengó elem felfedezhető benne. Szerepe ugyanakkor nem veszélytelen, 150 év alatt 200-nál több torero lelte halálát a porondon. Miután a bika földre rogyik, a segítők egyike néhány tőrdöféssel rövidíti le az állat szenvedését. A kimúlt állatot két ló húzza ki az arénából, a többi munka már a henteseké. Maga a műsor azzal fejeződik be, hogy a szereplők ismételten bevonulnak a porondra, és elbúcsúznak a közönségtől.

Egy műsorban három matador lép fel, 2-2 alkalommal, tehát egy este hat bika fejezi be földi pályafutását. A másodiknak fellépő matador nagyon ügyes volt, látványosan került a bika közvetlen közelébe, és állította a neki leginkább megfelelő pózba, majd kardját markolatig döfte az állatba. Ezzel szemben, a másik matador csak ötszöri kísérletre tudta, úgy- ahogy leszúrni a bikát, az többször is összerogyott, majd ismételten felállt. Volt olyan állat, amelyik kinézett magának egy cuadrillát, akit állandóan a palánk mögé való menekülésre kényszeríttet. Olyan állat is volt, amelyik, látván, hogy nem egyoldalú küzdelemről van szó, megsebesítését követően beállt az aréna közepére és a küzdelem nélküli halált akarta választani.
A bikaviadalok megítélése, még Spanyolországban sem egységes, vannak hívei, de szép számmal vannak ellenzői is. V. Pius pápa megkísérelte betiltani az ördögi és nem emberi játékokat, eredménytelenül, mert Spanyolországban a bikaviadal fiestává, azaz ünneppé vált. Az biztos, hogy egy idegenforgalmi látványosságról van szó, minden bizonnyal üzletnek sem rossz. A nézők jelentős hányada, de inkább többsége, turista volt. Közvetlen közelünkben románok és ázsiaiak foglaltak helyet.
Nem könnyű állást foglalni abban a kérdésben, hogy állatkínzásról van-e szó. A picador tevékenysége egyáltalán nem állatbarát, de néhány matadori munka is közelebb áll az állatkínzáshoz, mint egy egyszerű hentesi tevékenységhez.
Magyarországon 1779-ben tettek kísérletet a bikaviadal bevezetésére Kecskeméten, Budán és Pesten, de eredménytelenül.
Lorca szerint “Spanyolország az egyetlen ország, ahol a halál nemzeti látványosság”.

A bikaviadal egy kicsit elhúzódott, a 6×20 perc, tehát a kétórás műsor egy kicsit kitolódott, mert közel fél tízkor lett vége. Amint az várható volt, a visszatalálás is feladta egy kicsit a leckét, ráadásul kezdett már sötétedni is. Számoltunk rá, hogy autózunk egy kicsit az esti Madridban, ezért különösebben nem zavart bennünket, hogy éjfél körül értünk vissza a kempingbe.

Maradtunk hárman

A Portóban és Madridban együtt töltött napok gyorsan elteltek. Minket menetrend nem kötött, de Balázs és Betti is ragaszkodtak az eredeti elképzeléshez. Toledo megért volna egy egész napos kirándulást, de nem vállalták be, inkább a pihenés mellett döntöttek. Augusztus 14-én, kedden éjféltájban szándékoztak indulni Dél-Spanyolország, majd Portugália felé. Biztattam őket, hogy ha tehetik, ne hagyják ki se Gibraltárt, se Marokkót.
Következett a pakolás, melyben mi is érintettek voltunk, mert másnap reggelre nekünk Andorra volt úti célnak kinézve. Ketten kényelmesen elfértek a kocsiban, Betti nagy kufferja sem okozott gondot, ha úgy alakul, hotelgondjuk sem fog lenni. A szervizsátrat Szandrára hagyományozták, ezzel a mi csomagjaink száma szaporodott. Túlméretezett ellátmányunkból átadtunk néhány hazai falatot és a gibraltári fontmaradványt.
Eljött az éjfélkörüli idő, amikor kikísértük őket a kempingből, majd búcsút vettünk egymástól. Ők Dél felé, mi pedig majd reggel, Észak- és hazafelé vesszük az irányt. Otthonról elindultunk ketten, majd lettünk öten, most pedig maradtunk hárman.

1722 halott

Az El Escorialban töltött napokkal együtt már harminchárom kempingéjszakát tudhattunk magunk mögött. Szerda reggel igyekeztünk úgy indulni, hogy az előttünk álló utat hétszáz kilométer körüli távnak saccoltuk. A Madrid- Guadalajara- Calatayud- Ricia- Zaragoza- Lérida- Balaguer- Artesa de Segre- Ponts- Oliana- Organya- Sant Julia de Lória- Andorra la Vella útvonalat néztük ki.
A Madrid körüli közlekedés jól van megoldva, nekünk csak arra kellett ügyelni, hogy maradjunk a külső körgyűrűn, mert van egy másik, sőt egy földalatti egyharmad harmadik is. Útközben néhány helyen megálltunk kávézni, falatozni és tankolni. A marokkói zászlóvétel után Portugáliában is vettem egy nemzetiszínű lobogócskát, ezért az egyik megállóban vásároltam egy fekete bikával ékesített spanyol trikolort. Zaragozáig nem kellett fizetni, majd csak onnan, a léridai szakaszig 11,80 eurót.

Spanyolországban, a főbb utakon, elektromos kijelzésű táblák adnak tájékoztatást, útbaigazítást és figyelmeztetést. Az egyik figyelmeztető felírat arról tájékoztatott, hogy az ország útjain az év eleje óta 1722-en vesztették életüket. Magyarországon ez a szám évente 1300-1500 között mozog. Elgondolkodtatók ezek a számadatok, ha figyelembe vesszük, hogy Spanyolország területe több mint ötször, népessége pedig több mint négyszer nagyobb Magyarországénál.  Más a közlekedési kultúra, kiváló az úthálózat, jobb a géppark. Statisztikusok további, számtalan összehasonlítást is végezhetnek.
A spanyol GDP több mint tizenhatszorosa a magyarénak, de képviselőházának létszáma kisebb, mint a mienk. Portugália területe és népessége is szinte azonos a miénkkel. Ennek ellenére az EU fekete bárányának GDP-je mintegy háromszorosa a magyar GDP-nek, de megelégszik 230 fős parlamenttel.
Andorra felé utazva, érdemes azon is elgondolkodni, hogy mennyire megnőtt a mini államok jelentősége. Andorra, San Marino, Monaco, Liechtenstein és Vatikán mind- mind kimagaslóan magas GDP-t mondhat magáénak, nincs munkanélküliség, nem látni hajléktalant, úgy látszik, hogy a gazdasági és politikai elitnek szüksége van ezekre a törpékre.

A pályáról Léridánál tértünk le ösztönösen, de jó helyen, mert a fizető kaputól az út közvetlenül Andorra felé vezetett, amit menetközben útjelző táblák is sűrűn jeleztek. Az út végig kifogástalan minőségű volt.
Már látótávolságon belül voltak a Pireneusok, amikor megálltunk egy pihenőhelynél, ahol büfé és egy motor-múzeum volt található, a hozzákapcsolt méregdrága üzlettel. Ahogy közeledtünk a Pireneusok felé, a motorosok száma úgy szaporodott. Kultusza van ennek a sportnak, de leginkább, mint közlekedési eszköznek.

Közeledve Andorrához, egyúttal azt is jelentette, hogy Portugáliától és Spanyolországtól is végső búcsút veszünk, legalább is egy időre biztosan. Ez a szituáció alkalmat kínált arra is, hogy a két országról szerzett benyomásainkat összehasonlítsuk az otthoni körülményekkel. Megítélésem szerint Portugália egy évtizeddel előttünk jár, de legalább ennyivel jár előttük Spanyolország. Ezt, a számunkra nem kedvező pozíciót, egyes vélemények hajlamosak annak betudni, hogy nálunk negyvenöt évig nem volt demokrácia, hanem diktatúra. Ennek az állításnak, valóságtartalmán túlmenően, az a szépséghibája, hogy Franco 1936-tól 1975-ig “Isten kegyelméből Spanyolország vezére” volt, Portugáliát pedig 1932-től 1968-ig Salazar uralta, nem kifejezetten demokratikus jelleggel.

Vártuk a találkozást a hegyi államocskával. Végig egy völgyben vezetett az út, mindkét oldalon kétezer méter fölé nyúló hegyvonulat között. Az út mellett egy patak csordogált, akkor még nem tudtuk, hogy kempingünk is annak a partján lesz majd, néhány kilométerrel távolabb. A határ előtt, még spanyol területen elhaladtunk 3-4, általunk színvonalasnak ítélt kemping mellett. Ennek csak annyiból volt jelentősége, hogy nem ismerve az andorrai kempinglehetőségeket, felmerült, hogy esetleg a spanyol oldalon fogunk majd helyet keresni. A határátlépés a mi számunkra formális volt, nem mutattak irántunk érdeklődést. Jobban érdekelték a vámosokat a kilépésre jelentkező, nem kis számú spanyolok, elvégre Andorra egy vámmentes terület, ami az árakon is meglátszik, nem utolsó sorban a jövedéki áruk esetében. A határtól nyolc kilométert autóztunk, amikor Sant Julia de Lória nevű településre érkeztünk.

Egy zsák önkényuralmi jelkép/Andorra – Camping Huguet (3)

A település a Pireneusok két, kétezerötszáz méter magas hegyvonulata közti, ezer méter feletti völgyben fekszik, miként Andorra la Vella, a főváros is, mellyel szinte egybe van épülve. Elhaladtunk egy hatalmas bevásárlóközpont mellett, majd párszáz méterrel beljebb volt egy kisebb is, ahonnan már forgalomirányítók vezényelték a közlekedést. Nem valószínű, hogy rendőrök voltak, inkább a nyári szünetben foglalkoztatott diákok lehettek. A fővárosban erre a feladatra már igénybe vették a nyugdíjas rendőröket is. Az első forgalomirányító pontnál egy tábla jelezte, hogy 50 méterre, balra található egy kemping.
Ehhez át kellett menni a már korábban megismert patak hídján, a kemping közvetlenül a patak partján feküdt. A környezet egyből megtetszett, nem volt vita arról, hogy nem kettő, hanem három napot fogunk maradni.
A kemping Huguet névre volt keresztelve, nem volt benne semmi extra, de száz méteren belül szinte minden elérhető volt. Néhányan már biztos, hogy fizetés nélkül távozhattak, mert naponta kellett rendezni a számlát, ami a mi esetünkben napi 30,35 euró, összesen pedig 91,05 euró volt. Az El Escoriáltól jól saccoltuk a távolságot, mert 680 kilométer jött össze. A kemping és a patak mellett elhaladó spanyol kocsisor, így a forgalom és az azzal járó rendszeres forgalmi dugó, az üzletek nyitvatartási rendjéhez igazodott.

Andorra la Vellába két alkalommal mentünk be, először kocsival, másodszor a kemping előtt is megálló busszal, melynek viteldíja 1,20 volt. A városnak van egy főutcája, mellyel párhuzamosan legfeljebb még 3-4 utca fut. Az átmenő forgalomnak van egy, a város szélén haladó, a központot elkerülő útszakasza is. Parkolni művészet, szinte kizárólag csak mélygarázsokban és parkolóházakban lehetséges. Szerencsénk volt, mert egy sportáruház parkolójában hagytuk a kocsit, annak ellenére, hogy az, az áruház vásárlóinak volt fenntartva.
Kötelességünknek éreztük, hogy benézzünk az áruházba. Minden elképzelést felülmúló, minőségi árukínálat fogadott bennünket, a 60-70%-os árleszállítás ellenére is, fantasztikus árakon. Motor, motor hátán, rengeteg, műszaki cikkeket áruló üzlet. Illatszer bolt illatszerboltot ért.
A reklámfeliratok többnyelvűek, még az orosz anyanyelvű turistákra is gondoltak. Úgy látszik, hogy több az orosz turista, mint a magyar. Csak lépésben lehet haladni, és ez alól a helyi tömegközlekedés (buszok) sem kivétel.
Az adómentesség vonzza a turistákat, de ez egy kicsit csalóka dolog. Sok mindent olcsóbban is lehet vásárolni, mint egyébként máshol. Lehet kapni már 69 euróért GPS-t, de egy komolyabb 260-nál kezdődik. A márkásabb áruknak itt is megkérik az árát. Az a JVC kamera, amit otthon vásároltam, itt mintegy tízezer forinttal kerülne olcsóbba, de akkumulátor nélkül. Néztem a telefonomba egy akut, amit 29-ért vehettem volna meg. Más kategória a cigaretta. Ugyanaz a bagó (Fortuna) Portugáliában 3, Spanyolországban 2.60, Olaszországban 3, Franciaországban 5,60, Andorrában pedig 1,49 euróba kerül. Hasonló a helyzet a konyak, vagy a whisky esetében is. Kevésbé ismert márkát (0,7, vagy literes) üvegenként 3 eurón belül is meg lehet venni, de az ismertebb márkák se kerülnek többe, mint 10 euró. 1 kg (2×500 gramm) táblás étcsokoládéért 2.49 eurót kérnek.

Andorra a törpék közül a legnagyobb, a maga 468 négyzetkilométerével. Lakosainak száma hetvenezer körül van, melyből a főváros mondhat magáénak mintegy 25 ezer lakost. Jellemző, hogy a törvényhozást Völgyek Tanácsának hívják, mert a hegyek között, máshol nemigen van élet. Ez a 28 fős testület azt jelenti, hogy 2500 állampolgárnak van egy képviselője, nálunk meg 27000-nek. Ettől függetlenül, az egy főre eső GDP hozzávetőlegesen nyolcszorosa a miénknek, de lényegesen kevesebb, mint Monacóban, vagy Liechtensteinben. Jól esett a kellemes, hegyi levegő. Az éjszakák és reggelek jóindulattal voltak hűvösnek nevezhetők, mert azok bizony inkább, kifejezetten hidegek voltak. A Nap felkelt időben, de tizenegy óráig csak világított. Később már beindult a fűtés is, amit leginkább az jelzett, hogy itt is megtartják a sziesztát, az üzletek általában délután egy és négy óra között zárva vannak.

A második alkalommal már busszal mentünk a fővárosba. A hat kilométeres utat félóra alatt lehetett megtenni, de ez kocsival se lett volna gyorsabb, egy szabályos parkolás pedig többe került volna, mint a buszjegy. Egyik alkalommal bementem a közeli Renault márkaszervizbe, mert a Spanyolországban vásárolt hűtőtáska állandóan kivágta a szivargyújtó biztosítékát.
A probléma előadása után, a munkafelvevő közölte teljes szakmai felkészültségét kimerítő megállapítását, miszerint elektromos hibáról lehet szó, amihez viszont ő nem ért. Felokosításom után letettünk a hűtőtáska kocsiban történő használatáról, egyébként is, már hazafelé tartottunk.

A kempingtől néhány méterre volt egy információs iroda, ahol készséggel adtak tájékoztatást, néhány prospektust és térképet is. Ott érdeklődtem egy optikus felől, mert még Madridban a szemüvegem egyik orrnyereg támasza (lehet, hogy nem ez a helyes elnevezése) eltört, amit jó lett volna pótolni. Az iroda alkalmazottja a tíz méterre lévő gyógyszertárra mutatott. Kiderült, hogy valóban van ott egy optikai részleg is.
Miközben pótolták a hiányzó alkatrészt, hellyel, kávéval és ásványvízzel kínáltak, de nem fogadtak el egy vasat sem. A kicsiktől is van még mit tanulni.

A napi szükségleteket a kempingtől száz méterre levő szupermarketben vásároltuk meg, ahol teljes körű volt a kínálat, barátságosnak mondható árakon. Egyik alkalommal itt vettük észre, hogy akció keretén belül, 24 doboz Heineken sört kínálnak, belepakolva egy ugyancsak Heinekenes hátizsákba, 14,90-ért. Magát a hátizsákot, azt ingyen adhatták, mert egy hasonló, márkanevet nem viselő hátizsák ára 16 euró volt. Zavart a sok-sok vörös csillag a dobozokon és magán a hátizsákon is, de a polémián túltettem magam azzal, hogy ezt a jelképet a söripar lehet, hogy előbb védte le, mint Lenin, tehát ebből olyan nagy baj nem lehet, ezt a márkát otthon is lehet kapni, különben is mire hazaérünk, az önkényuralmi jelképek már csak a hátizsákon fognak megmaradni.
Érvelésem hatásosnak bizonyult, mert továbbutazásunk előtt megismételtük a vásárlást, azzal, hogy előttünk van még Franciaország és Olaszország is.

Andorra kellemes élményeket hagyott bennünk. Mindhárman élveztük az egészséges, tiszta hegyi levegőt, a mellettünk igencsak gyorsan folyó patak természetes zuhogását. A víz hideg lehetett, mert hűtőként is használtuk. Nem volt mély, mert látszott a meder köves alja. Lehet, hogy még hal is előfordult benne, mert néhány pecást is lehetett látni. Szandra is élvezte a külön sátrat. Az andorrai három éjszakával, már a harminchatodik kempingéjszakát tudhattuk magunk mögött, amikor augusztus 18-án, szombaton reggel elindultunk Franciaország felé. A reggeli indulás nem volt sietős, mert eleve nem akartunk a Perpignan-közeli tengerpartnál tovább menni, azaz nem számoltunk többel, mint kétszáz kilométer. Ennek megfelelően, már tíz óra is elmúlt, amikor búcsút vettünk a kempingtől.

Hé, magyarok!

Andorra la Velláig ismerős volt az út, sikerült a város forgatagának sűrűjét elkerülni. Kiérve a városból, tábla jelezte, hogy Franciaország 25 kilométerre van. Ezek szerint ezen az úton negyven kilométeren belül át lehet menni Andorrán. A Franciaország felé vezető szakaszon elmentünk 3-4 kemping mellett, amiből arra lehetett következtetni, hogy Franciaország felől többen keresik fel Andorrát, mint Spanyolország felől. Volt néhány kisebb település is, mi csak arra koncentráltunk, hogy még a határ előtt teletankoljuk olcsó benzinnel a Tháliát.

Az út jó minőségű volt, annak ellenére, hogy a hegyi szakasz kissé kanyargósra sikeredett. Sejtettük, hogy közvetlenül a határállomásnál lesz benzinkút és bevásárlóközpont is, de ennek ellenére egy településsel korábban tankoltunk, sikerült egy kisméretű andorrai zászlót is venni. A kettéágazó út válaszút elé állított bennünket, mert jobbra tartva, egy fizetős alagúton át lehetett francia földre jutni, minden bizonnyal rövidebb úton. Balra folytatódott a kanyargós és hosszabb hegyi szakasz, amit mi is választottunk az idő bőségének tudatában. Sejtésünk bevált, mert a határállomáson volt minden, amire nekünk már nem volt szükségünk, ezért szép lassan besoroltunk a kilépő kocsik közé.
Ekkor hangzott el a hé, magyarok megszólítás. Magyar stoppos turistára gondoltunk, amikor odajött hozzánk egy hátizsákos fiatalember. Sumák elvállalta, hogy a hátsó ülést megosztja vele. A határon átintettek bennünket, a francia rendszámú kocsik érdekelték csak a vámosokat és a félreállított néhány turistabusz. Kiderült, hogy stopposunk nem turista, egy-két rövidebb megszakítással, már hat éve él Franciaországban, 32 éves és Csabának hívják. Dokumentum-jellegű filmezéssel foglalkozik, mint szabadúszó, de alkotásaiért még nem volt túl nagy sorban állás. Otthoni, családi körülményeire nem a rendezettség a legjellemzőbb.

Csabának az volt az eredeti szándéka, hogy utolérjük azt a buszt, amit a határnál nem ért el. Miután kiderült, hogy útirányunk megegyezik, úgy döntött, hogy háztól-házig viteti magát. Erre rásegített az is, hogy nagyon jó beszélgető partnernek ítélt bennünket, ami nem jelentett annál többet, hogy mintegy négy órán keresztül szinte szóhoz sem jutottunk. Kezdtem sejteni, hogy a határátlépés előtti megszólítás is arra volt jó, hogy kikerüljön a vámosok látóköréből. Neki egyébként mindkét szemét illetően, kisebb szemtengelyferdülése volt, ami a szembenézéskor engem egy kicsit zavart. Nem tagadta, hogy Andorrába általában hetente szokott átmenni, mert lakóhelye és a miniállam közötti távolság nem túl nagy, ugyanakkor a francia drágasághoz képest, a vámmentes olcsósságot vétek lenne kihagyni. Így fordult elő, hogy kiszemelt úti célunk, azaz a Perpignan közeli tengerpart, Csaba Elne nevű lakhelyével egy irányba esett.

Útitársunk, elmondása szerint, akasztott ember kivételével, már minden volt. Kábítózott, volt csöves, munkanélküli, hajléktalan, de még arra is akadt példa, hogy kitoloncolták Franciaországból. Jelenleg felzárkóztatási segélyből él, ami azt jelenti, hogy havonta kap 400 eurót, fizetik helyette a lakbér 80%-át, a régión belül, tömegközlekedéssel ingyen utazhat, vezetékes telefonról ingyen telefonálhat, és kedvezményesen étkezhet. Nem egyedül lakik, társát Papa Joe néven emlegette, aki 68 éves, ’56-ban távozott, megjárta a Légiót, egyébként pedig állítólag Nagy Imre unokaöccse, aki Csabáéhoz hasonló ellátásban részesül. Az Andorrai kiruccanás alkalmanként 100 euró hasznot hoz, ugyanakkor biztosítja Papa jövedéki termék ellátását.

Francia pihenő/Argeles – Camping Europe (3)

Perpignant elkerülve, onnan húsz kilométeren belül volt Elne. Csaba már messziről mutatta a dombtetőn magasodó templomot, ahol a lakása is van. A templom-tér parkolójában pihentettük le a Tháliát, majd Csabával bementünk a néhány méterre lévő információs irodába. Kaptunk prospektusokat és térképet, közben megnyugtattak bennünket, hogy felesleges kempinget keresni, mert az egész partszakaszon teltház van. Alkalmi társunk átment segítőbe, már képzeletben átrendezte lakását is annak érdekében, hogy véletlenül se maradjunk fedél nélkül. Szóba jött egy ismerősének a közelben lévő farmja is. Szerencsére mindez megmaradt elméleti szinten, mert sikerült rábírnom arra, hogy kontrolláljuk az információs irodát. Miközben meglátogattuk a Papát, bemutatta egyszerű, de rendezett lakását, találomra felhívott telefonon egy Európa nevű kempinget. Közölték vele, hogy van helyük, és örömmel várják magyar barátait.

Elnéből az Argeles-i tengerpart húsz percnél nincs távolabb. Azt már útközben eldöntöttük, hogy újdonsült ismerőseink vendégszeretetével nem fogunk visszaélni, ezért a másnapi vacsorameghívást a magunk részéről tárgytalannak tekintettük. A tengerpart közelébe érve kezdtük el figyelni a kempingeket.
Becsületbeli kérdésnek tekintettük, hogy a már lefoglalt helyünkre menjünk, ahol már tudtak rólunk, és vártak is bennünket. Később derült ki, hogy még további hét kemping közül válogathattunk volna, volt közöttük színvonalasabb is, a teltházas táblát egyetlen helyen láttuk, az sem kizárt, hogy még az előző évben felejtették ott, de az is lehet, hogy egyszerű reklámfogásként használták.

Argeles tengerpartja és a strand öt perces sétára volt a kempingünktől, ahol három nap tartózkodásban egyeztünk meg napi 27,16-ért, összesen 81,48 euróért. Minden közel volt, ahogy kiléptünk a kempingből máris bekerültünk a forgatagba. Butikok, kifőzdék, éttermek és árusok érték egymást.
Az időjárásra ez ideig nem lehetett panaszunk, de Argelesben már az első éjszaka kaptunk egy komoly, egész éjjelen át tartó, kiadós esőt. Az is kiderült, hogy távolságérzetünk elég jó, eddig a kempingig Andorrából csak 202 kilométert kellett megtenni.

Francia földön volt idő egy kicsit elgondolkodni azon, hogy az Európa végére vonatkozó francia, vagy spanyol állítás lehet-e igaz? Ibéria-félszigeti utazgatásaink tapasztalatait összegezve az a meggyőződésünk, hogy Európa Franciaországnál nem ér véget, azon meg nem lehet vitatkozni, hogy Gibraltárnál kezdődik. Spanyolország és Portugália  a kontinentális Európa szerves része.

A környéken autózgattunk egy keveset, szétnéztünk a városban és a kikötőben, de már hazafelé gondoltunk. Argelesre a szombat- vasárnap- hétfői napok jutottak. A nem kifejezetten strandidő ellenére is mozgalmas volt a hétvége, a strandon valamilyen fesztivál jellegű rendezvény volt. Itt is lehetett mindent kapni, de a francia árak elég húzósak. Természetesen egyre gyakrabban szóba jött a hazajutás kérdése is. Direktben ez egy kicsit hosszúnak tűnt, még autópályán is.
Mivel minden előzetes kalkulációt túlteljesítettünk, az előttünk lévő kilométerek megosztását láttuk a legjobbnak. Az időjárás már nem marasztalt bennünket, ezért úgy gondoltuk, hogy közbeiktatunk egy imperiai megállót, hatszáz kilométerrel arrébb hátha nyáriasabb lesz az idő. Sumák arra is gondolt, hogy jó lesz Szandrának megmutatni az általunk már megismert kemping növényvilágát.

Vissza a kiinduló ponthoz/Imperia – Eucalypus (3)

A harminckilencedik kempingéjszaka után nem kapkodtuk el a reggeli indulást, mert az előttünk álló szakaszt végig autópályára terveztük. Útvonalunk Argeles- Perpignan- Narbone- Montpellier- Nimes- Arles- Aix- Brignoles- Cannes- Nice- Monte Carlo- Ventimiglia- Bordighera- San Remo-Imperia volt. Természetesen közbeiktattunk néhány rövidebb pihenőt. Az idő szomorkás volt, több szakaszon az eső is esett, de néhol sütött a Nap. A tengerparttól feljebb húzódó pályát választottuk, ami valamivel rövidebb, célállomásként Cannes van feltüntetve.

581 kilométer megtétele után álltunk meg a már ismert Eucalyptus kempingnél. Az egész szakaszért 42,10 €-t kellett fizetni. A recepción nem a tulaj, hanem beosztottja volt szolgálatban. Csodálkozva nézett ránk, hiszen emlékezett arra, hogy másfél hónapja már jártunk ott. Csodálkozása akkor fokozódott, amikor tájékoztattuk, hogy nem egy ismételt látogatásról van szó, hanem a hazafelé vezető utolsó szakaszról. Röviden tájékoztatni kellett róla, hogy hol voltunk képesek másfél hónapot eltölteni. Ismerősök lévén, nem tartotta szükségesnek, hogy a kempingről tájékoztatásban részesítsen bennünket.
Szemmel látható volt, hogy az eső nem régen állhatott el. A recepciós megnyugtatott, hogy ne aggódjunk az idő miatt, mert másnapra már kellemes, nyári idő fog lenni.
Szandrának sem volt oka rá, hogy ne legyen megelégedve a kempinggel. Az idő valamelyest megjavult, de nem volt banánérlelő meleg, az eső nem esett, de a Nap is inkább csak világított. Néhány órát lehetett napozni, de fürödni csak módjával. Időközben elkészült a parti strand, de alig lézengtek néhányan a parton. Kedd, szerda és csütörtök volt Imperiára szánva, mintegy lezárva nyári kalandozásainkat.

Annyira nem volt semmi dolgunk, hogy még a magyar-olasz focimeccset is elfelejtettem megnézni. Ezért a három napért, ismételten igénybe véve a nekünk járó kedvezményt, 80 eurót kellett fizetni.
Különösebb programot nem iktattunk közbe, jól esett a semmittevés. Néhány kisebb autózás mellett főzőcskéztünk, egy párszor még a römit is elővettük. Többször is lapozgattuk a térképeket és a hazafelé vezető utat tervezgettük. Pénzügyi kalkulációnkba még belefért, hogy autópályán menjünk, de az előttünk álló szakasz teljesítését egy napra már nem vállaltuk, ezért a péntek reggeli indulás és a szombat délelőtti érkezés látszott megvalósíthatónak. A pénteki napot a hazajutás kivitelezésével kezdtük.

Utazás haza

Az előttünk álló útvonal Imperia- Villanova d Albenga- Savona- Genova- Tortona- Piacenza- Cremona- Brescia- Verona- Vicenza- Padova- Mestre- Portogruaro- Villesse- Gorizia- Selo- Slovenska Bistrica- Ptuj- Ormoz- Cakovec- Letenye és a magyar szakasz, már ismerős volt. Az autópálya feljáróját nem volt nehéz megtalálni, az legfeljebb kétszáz méterre lehetett a kempingtől. Szandra és Sumák felváltva ültek az anyósülésen. A pálya egyáltalán nem volt unalmas, a forgalom 140 körüli tempót kívánt. Pár alkalommal rövid pihenőket tartottunk. Azt már korábban eldöntöttük, hogy addig fogunk autózni, ameddig fáradtság nélkül bírjuk. Mindig csodálója voltam az olasz út- és autópálya hálózatnak. Méreteiben is fantasztikus beruházásokat valósítottak meg. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a kivitelezés nem csak a beruházókat, hanem az alvilágot és a maffiát is érdekelte, esetenként még egyes politikai tényezőket is.

Velencénél Trieszt felé vettük az irányt, majd Triesztnél hagytuk el a pályát Gorizia felé. Az olasz pályahasználatért 33.30 eurót fizettünk. Az olasz-szlovén határig Imperiától 613 kilométert autóztunk. A szlovén részen a fővárosig egy-egy szakasz még hiányzik az autópályából, de ettől függetlenül, jó tempóban lehetett haladni. A szlovén pályahasználat 9.65 euróba került. Egyik határon sem adtunk munkát, a szolgálatot teljesítőknek. A rövid horvát szakaszon közbeiktattunk egy tankolást, közvetlenül a magyar határ előtt néhány kilométert autópályán tettünk meg, 1 euróért.

Szinte jól esett, hogy Letenyénél átnézték az úti okmányokat, melyek másfél hónapja csak porosodtak. Furcsa volt a színvonalas úthálózatok után visszaszokni a magyaros mezei csapásra. Az éjszakai néhány órás pihenőt Dombóváron töltöttük el, majd pirkadatkor hozzáfogtunk az utolsó, még hátralévő, mintegy háromszáz kilométeres szakaszhoz. Következett Makón, az unokáknál egy rövid megálló, útközben természetesen értékeltük a körutazás tapasztalatait, szó esett arról is, hogy jövőre mi jöhet számításba. Dél-Olaszország és Szicília tűnik elérhető távolságnak, de Albániát is ideje lenne egyszer már felkeresni. Az is igaz, hogy Spanyolország nyugati és északi része általunk még érintetlen. Negyvenkilenc nappal korábban, tíz órakor indultunk, és augusztus 25-én hajszálpontosan tíz órakor értünk haza. Ha csak ezt a két időpontot nézzük, pontosságunkra aligha lehet panasz.
A kilométeróra állása szerint augusztus 25-ig, az elindulásunk óta 9535 kilométert autóztunk a mindösszesen 49 napra sikeredett kiruccanásunk során.

Számvetés

Hazaérkezésünk után, ha nem is azonnal, megpróbáltuk összegezni tapasztalatainkat, elkészíteni a számvetést, amit esetleg mások is hasznosíthatnak, de mi is hasznát vehetjük egy esetleges újabb utazás során. Ez a számvetés teljesen szubjektív, különösebb rendszerezettség nélküli, a témaköröket illetően teljesen véletlenszerű, a teljesség igényének még csak a közelében se jár. A teljesen ellentétes tapasztalatok is igazak lehetnek.
Néha elő-előkerültek a térképek, prospektusok, szűkebb körben megnéztük a videofelvételeket. Mintegy öt órás filmanyag jött össze a több mint ötszáz fotó mellett, de a csaknem kétszáz képeslap sem kevés.

Az utazás jellege nem sorolható be egyetlen klasszikus kategóriába sem. 11 országot érintettünk hosszabb- rövidebb ideig. Horvátországon és Szlovénián csak átutaztunk, Ausztriába pedig csak betévedtünk. Olaszországban, két tételben is időztünk 3-3 napot. Monacói tartózkodásunk az állam méretéhez igazodott. Gibraltárba és Marokkóba 1-1 napra kirándultunk, ugyanakkor üdülés jellege is volt a spanyolországi, a portugáliai, az andorrai és a franciaországi tartózkodásnak.

Kifejezetten városnéző programok is akadtak Barcelona, La Manga, Marbella, Malaga, Ronda, Lisszabon, Portó, Madrid, Andorra la Vella, Imperia esetében. Egy ilyen körutazást meggyőződésem szerint, csak egyéni szervezéssel és autóval lehet kivitelezni. A körutazás volt mégis a legjellemzőbb, már csak a 49 nap miatt is, ami egy kicsit hosszúnak tűnik. Figyelembe kell venni a távolságot, és azt a nem elhanyagolható körülményt is, hogy a járulékos költségeken jócskán lehetett spórolni. 

A kempingek vonatkozásában talán most fordult elő először, hogy mind a tíz kempinggel meg voltunk elégedve annak ellenére, hogy közöttük jelentős színvonalkülönbség is előfordult. Az általunk meglátogatott tíz kemping:

–      Camping Eucalyptus
Imperia (Olaszország), via G. D’ Annunzio 32. 18100; www.campingeucalyptus.com
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 2 személy 3 napra = 60 euró
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 3 személy 3 napra = 80 euró

–      Camping Platja Vilanova
08800 Vilanova I La Geltru (Spanyolország) www.platjavilanova.com
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 2 személy 4 napra = 99,20 euró

–      Caravaning La Manga (Costa Calida)
30370 La Manga del Mar Menor (Spanyolország) www.caravaning.es
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 2 személy 4 napra = 130 euró

–      Camping Marbella Playa
29604 Marbella – Malaga (Spanyolország) www.campingmarbella.com
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 2 személy 5 napra = 143,01 euró

–      Camping La Casita
11360 San Roque – Cádiz (Spanyolország) www.camping.net/lacasita
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 2 személy 5 napra = 139 euró

–      Parque de Campismo de Lisboa
Monsanto 1400-061 (Portugália)
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 2 személy 4 napra = 79,20 euró

–      Camping Orbitur Angerias /Portó
Lavra-Matosinhos 4455 (Portugália) www.orbitur.pt
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 2(3) személy 4(5) napra = 104 euró

–      El Escorial -Madrid
28280 El Escorial (Spanyolország) www.campingelescorial.com
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 3 személy 3 napra = 108 euró

–      Camping Huguet
Sant Julia de Lória (Andorra) www.santjulia.ad
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 3 személy 3 napra = 90,05 euró

–      S.A.R.L Camping Europe
Av Général de Gaulle 66701 Argeles plage (Franciaország)
1 sátor, 1 autó, elektromos áram, 3 személy 3 napra = 81,48 euró

Összesen 42 napot töltöttünk kempingben, átlagban napi 26,50 euróért. A kempingek Argeles és Andorra kivételével nem a település közvetlen központjában helyezkednek el, hanem a szélén, de minden esetben jól megközelíthető a központ. A színvonalasabb kempingek területén szupermarket és étterem is található. A tengerpart általában közel van, vagy könnyen elérhető, de gyakran ettől függetlenül is van a kempingnek külön medencéje. Kivétel nélkül mindenhol portaszolgálat működik, ahol mindenben állnak a vendég rendelkezésére és segítségére. Nem ritka, hogy a kemping saját őrző szolgálatot tart fenn, egyre több helyen tapasztalható, hogy hetente egy-két alkalommal külön műsort és programokat szerveznek. Van, ahol szabad a helyválasztás, de az is előfordul, hogy a recepciótól a kijelölt helyre kísérik a vendéget.

A Hotel Thália alkalmanként volt igénybe véve. Az első és az utolsó napot eleve autóban alvással terveztük. A spanyol- francia határ előtt praktikusabbnak találtuk az autót a néhány órás alvásra, mint a kései sátorállítást. Madrid előtt hasonló volt a helyzet a késői indulás miatt. További két alkalommal a körülmények alakultak úgy, hogy nem láttuk értelmét elkapkodni a kemping kiválasztását.
Mindösszesen hat alkalommal vettük igénybe a hotelszolgálatot, ami hozzájárult ahhoz, hogy a kempingekre szánt költségkereten belül sikerült maradni. Két személy esetében ez egyáltalán nem okozott kényelmi gondot, három személy esetében viszont már megfontolandó, főleg akkor, ha egyébként is tele van pakolva az autó. A két kemping közötti utazótávolságot sikerült szerencsésen eltalálni, mert hat- hétszáz kilométer különösebb nehézség nélkül teljesíthető.

Önellátásra rendezkedtünk be. Ehhez vittük magunkkal a szükséges felszereléseket és azokat a konyhai alapanyagokat, melyek biztonsággal szállíthatók és tárolhatók. Nem okozott nehézséget, hogy naponta egyszer, általában este főzőcskézzünk. Az ehhez szükséges alapanyagot vagy a táskából vettük elő, vagy a helyi szupermarketban vásároltuk meg. Zöldség és gyümölcs mindenhol kapható, nem egy helyen helyben sütötték a francia jellegű kenyeret, vagy egyéb, bukta jellegű péksüteményt.
A hús-és hentesárut, a tengeri herkentyűket és a tejterméket helyben kellett megvásárolni.  Néha, fakultatív jelleggel be-benéztünk egy-egy étterembe, vagy kifőzdébe. Tíz euró alatt turistamenüt nemigen lehetett kapni. Ez az ár hosszabb távon, rendszerességgel nem lett volna tartható, ugyanakkor az önellátás ennek harmadából-, negyedéből is megoldható volt. Az ehhez szükséges idő arra is alkalmat adott, hogy a másnapi programot összeállítsuk, elemezzük az aktuális költségvetési helyzetet.

A közbiztonság nem rosszabb, mint nálunk. Rendőri jelenlét tapasztalható, de nem zavaró, néha még nyugalmat is kölcsönöz. Indokolatlanul nem aktivizálják magukat, kérésre, segítőkészek. Biztosan előfordulnak túlkapások is, azt nem tapasztaltam, hogy zsebre dolgoznának, de azt sem, hogy kifejezetten utaznának a külföldire. Ez annak ellenére is igaz, hogy én sem úsztam meg szárazon. Egyre jellemzőbb az, hogy a kempingek önállóan szervezik meg belső biztonsági rendszerüket.

A nyelvhasználat területén az angol élvez elsőbbséget, elsősorban a fiatalabb- és a középkorosztály esetében. Az idősebbekkel német nyelven is lehetett esetenként kommunikálni. Spanyolországban, némi olasz nyelvismerettel már lehetett boldogulni, de ez nem mondható el Portugália esetében. Valószínű, hogy hasznát lehetett volna venni a francia nyelv ismeretének is. Andorrában a nyelvhasználaton is érezhető az orosz turizmus jelenléte.

Az emberek, a mi útvonalunkon déli, mediterrán jellemvonásokat hordoznak. Kedvesek, vidámak, segítőkészek. Bőrszínük valamivel sötétebb az átlagosnál és alacsonyabb növésűek is. Gyorsan beszélnek, testük minden részével gesztikulálnak, amivel a mondandó megértését könnyebbé teszik. Marokkó északi részén érződik Európa közelsége és az európai hatás, de ennek ellenére az arab jelleg a domináns. Még inkább így lehet ez az ország belsejében, amihez már nem elég egy rövid, egynapos kiruccanás. Útvonalunkon lényegesen több életvidám embert lehetett látni, mint nálunk.

A határátlépés és a pénzváltás korábban mindig szerves része volt az utazásnak. Ez már a múlté, mert ahol volt okmányellenőrzés, az is csak formális volt. Eltűntek a határok, az utasforgalom ellenőrzése elsősorban a jövedéki árukra terjedt ki, az esetenkénti lényeges árdifferencia miatt. Pénzváltásra sincs szükség, mert az eurót mindenhol elfogadják, még Marokkóban is. Gibraltáron ezt egy kicsit bonyolultabban csinálják, ragaszkodnak az angol font hegemóniájához, legalább olyan szinten, hogy a visszajárót fontban számolják le. A bankkártyákat mindenhol lehet használni.

A közúti közlekedés meghatározó az autós turizmus esetében. A horvát és szlovén úthálózat valamivel közelebb áll a miénkhez, de azt követően már kitűnő utakon lehet autózni, és ez nem csak az autópályákra igaz. Tény, hogy mindenhol hatalmas forgalommal kell számolni, előfordulnak forgalmi dugók is. Ahol csak lehet, a forgalom egyirányú. Ez biztonsági szempontból előnyös, de nem ajánlatos eltévedni. Előbb-utóbb rá kellett, hogy jöjjünk arra, hogy az autópálya gyorsabb és biztonságosabb, a többletköltségek pedig valahol talán még meg is térülnek. 9535 kilométert autóztunk, amihez elhasználtunk 690 liter 95-ös benzint, amit 820 euróért tudtunk megvenni.  Az autópályára szánt összeget jelentősen túlléptük az erre a célra kifizetett 375 euróval. Ezekből a számokból az jön ki, hogy a Thália fogyasztása 100 kilométerenként 7,2 liter volt, ami elfogadható még 2-3 személy esetében is tetőcsomagtartóval és légkondival.  Az üzemanyagár átlagban 1,20-ra jött ki. A benzin és az autópálya költség együttesen 13 eurocentre hozta ki egy kilométer költségét. Ezekből a költségekből a pályát lehetett volna megspórolni, aminek aligha lett volna értelme. A szervízhálózat jó, szerencsére nem kellett igénybe venni.

A helyi közlekedés, ahol igénybe vettük, ott mindenütt jól szervezett volt. A kempingekből általában könnyen el lehetett jutni a város központjába vonattal vagy busszal. A menetdíj ára elfogadható (1,25 euró körül), a szolgáltatás kulturált, rendezett és kiszámítható. Pontosabb, biztosabb és gyorsabb, mint idegenként saját autóval. A kalkulált keretet valamivel túlléptük, mert ez a tétel a végelszámolásnál 200 euró volt.

A parkolás szerves része a közlekedésnek, aminek ugyancsak van költségvonzata. Voltak a parkolás szempontjából kihagyhatatlan szituációk, ami nekünk 35 euróba került. A városi közlekedéshez nem érdemes autót használni, mert igaz, hogy minden nevezetesség elérhető autóval, de a parkolás lehetősége már nem garantált. A mélygarázsokért és a parkolóházakért ugyanúgy fizetni kell, mint a közterületi parkolásért, nemegyszer az időkorlát is közbeszól, a szabálytalan parkolás is okozhat meglepetéseket. A parkolás kalkulált költsége igencsak fedezi a tömegközlekedés díját, minden további kockázat nélkül.

A belépők és városnéző programok is szerves részei egy körutazásnak, a maguk költségvonzatával együtt. Ezeken nem érdemes spórolni, mert gyakran vissza nem térő lehetőségekről van szó. Látnivaló mindenhol bőségesen akad, szelektálás nélkül látni fogunk mindent, azaz semmit sem. Nekünk nagyon jól beváltak a városnéző buszok, azokkal célirányosan el lehetett jutni szinte mindenhová. Első hallásra talán soknak tűnt a személyenkénti 15-19 eurós ár, de hamar rájöttünk, hogy éri az árát. Barcelona, Madrid, Lisszabon, Portó megér akár egy 2-3 napos, arányosan többe kerülő bérletet is. Az egyes belépős helyeket kell jobban megválogatni, mert itt már előfordul, hogy a kínálat nem minden esetben minőségi. Az ilyen jellegű kiadásaink összege 440 eurót tett ki.

Az árak nagyon széles skálán mozognak. Jellemző, hogy azok Európai Uniós színvonalúak, miként az ottani embertársaink jövedelmi viszonyai is. Ennek az ottani összhangnak az a következménye, hogy az árak nem minden esetben a mi pénztárcánkhoz vannak szabva. Franciaország kifejezetten drágának tűnik, míg Andorra árai barátságosak. Az élelmiszer és a szolgáltatás magasabb árfekvésű, mint nálunk. Jellemző az árubőség, lépten-nyomon lehet találkozni különböző akciókkal, találhatók – nálunk is ismert – olcsóbb áruházláncok is. Az önellátással sokat lehet takarékoskodni. Az élelmiszerek kiszerelése igazodik a tényleges szükséglethez, kevés a pocsékolás. Megtalálhatók a nálunk is ismert márkák, nekünk a szénsavas ásványvíz beszerzése okozott néha gondot. Összességében a tervezett költségvetésen belül tudtunk maradni.

Amit kihagytunk, azt természetesen sajnáljuk, de az időbeosztás még tág keretek között is szűkös tud lenni. Van egy előnye is annak, hogy nem jutottunk el mindenhová, ahova eredetileg szerettünk volna; van miért és hova visszatérni.
Sajnáljuk, hogy nem jutottunk el Valenciába, Cordobába, Granadába, Sevillába és Portugália néhány helyére. Biztos, hogy a felhasznált időkerettel jobban is lehetett volna gazdálkodni, de eszünk ágában sem volt a körutazást rohanássá tenni.

Amit nem lehet kihagyni, azt embere válogatja meg, tehát teljesen szubjektív kategóriáról van szó. Minket leginkább Gibraltár, Marokkó, Portó és Andorra fogott meg. Marokkó esetében feltétlenül megéri a háromnapos kirándulást választani.

Kaptam néhány visszajelzést, hogy egy-két útleírásommal sikerült segíteni másoknak is. Örülnék neki, ha most is így lenne. Amikor a 2004-es törökországi utazás jegyzetének végére értem, akkor a naptár piros betűs napot mutatott, igaz egy héttel később, mint most. Most sincs másként – Mindenszentek.
Lala

A szerző írásai Az Útikalauzban

Lala: 49 napos dél-nyugat európai autós túra – 2007

LALA: Akcakoca, Ünye, Ararát-hegy, Diarbakir, Dogubayazit, Nemrut-hegy, Kappadokia, Isztambul – Törökország – 2005

Lala: Bepillantás Törökországba (is) 2004

Lala: Szlovén előétel – olasz falatok 2006

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  E-mail: szerkesztoutikalauz.hu