Lengyel Zoltán: Autós kirándulás Korzikára és Szardíniára – Olaszország – 2013
Egy közel ötezer kilométeres túra érdekes története nagyon sok információval, látványos képekkel. Különösen hasznos lehet az őskori, ókori temetkezési helyek, lakótornyok, középkori templomok és látványos tájak után érdeklődőknek
Pisa, Saint-Florente, Calvi, B17-es bombázó, Les Calanches, Porto, Cargése, Belgodere, Ponte Leccia, Corte, Restonica völgy, Vico, Guagno, Ajaccio, Filitosa, Solenzara, Solenzara-völgy, Levie, Spin á Cávallu, Stantari menhír, Renaghiu menhír, Fontanaccia dolmen, Pagliaju menhírek, Rocher du Lion, Bonifacio, Porto Vecchio, Coddu Vecchiju, Olbia, Sa Ena e Thomes, Cagliari, Su Nuraxi, Pranu Mutteddu, Nuoro, Burgos, Sa Coveccada dolmen, San Pietro di Sorres, Santu Antine nuraghe, Santa Andrea Priu, Sassari, Monte d’Accoddi piramis, Porto Torres, San Saccargia bazilika, San Antioco Bisarcio, Sirmione, Verona
Régóta szerepelt már a felkeresendő helyek között Korzika és Szardínia. Így már az előző év végén megszületett a nagy elhatározás is, hogy e két gyönyörű sziget lesz az idei úticélunk.
Ennek megfelelően megkezdődtek az előkészületek is.
Mivel Korzika igen előkelő helyen szerepel az európai utazók listáján is, nem árt jó előre biztosítani szállásunkat és helyet az átkelést biztosító kompon. Az év eleje azzal telt, hogy hazai utazási irodák ajánlataiból megpróbáltuk megkeresni azt az ajánlatot, amely megfelel az igényeinknek és egyben a pénztárcánknak is. Egy hozzávetőleges útiterv kidolgozása után, nem kis vívódás után úgy döntöttünk, hogy mindenképpen szállodába megyünk, mert a sziget bár nem túl nagy, bejárása időigényes a lassú haladás végett, és ennek megfelelően a sziget nyugati illetve keleti partján is meg kell szállni ahhoz, hogy minél nagyobb területet ismerjünk meg. Egy hazai, erre a célra specializálódott irodában foglaltunk szállást a nyugati parton fekvő Sagone községben, és a másik oldalon levő Solenzara nevű kisvárosban.
A szállás kiválasztásánál mindenképpen olyan helyet válasszunk, amely légkondicionált, hiszen még így szeptember elején is olyan nagy volt a meleg, hogy a betonból készült épületekben 28-30 Celsius fokot is eléri, ami lehetetlenné teszi az éjszakai pihenést. A Szardíniai látogatásra kevesebb időt szántunk, itt csupán 3 éjszakát foglaltunk le a keleti parton levő szépséges Cala Gonone kisvárosban.
Miután mindenhonnan rövid időn belül megkaptuk a vouchereket, következett a kompjegyek lefoglalása az interneten keresztül. Korzika megközelítése a magyar utazónak egyértelműen a livornói kikötőből való átkelést jelenti. Itt igen jó elosztásban közlekedik naponta több járat is, általában 500 darab körüli személyautó befogadásra alkalmas kompokkal. Mi egy reggel 8 órakor induló járatra foglaltunk helyet, amely Bastia városába vitt, míg a Szardíniai Golfo Aranci kikötőből való visszaútra az este 9 órakor induló hatalmas kompon foglaltunk kabint, reggelivel. Ez utóbbi remek választásnak bizonyult. Ezzel a két legfontosabb feltételt meg is szerveztük az utazáshoz.
Az utazás időpontját szeptember legelejére terveztük. Ilyenkor már lemegy a nagy turista forgalom, de még továbbra is megmarad a hely vonzása, az idő kiváló a napozásra, strandolásra, de a rekkentő hőség nem veszi el az ember kedvét a kirándulásoktól.
Ezek után a részletes útiterv kidolgozása maradt, amit nem könnyű a két szigeten úgy összeállítani, hogy a lehető legtöbbet lássuk. Az összeállításhoz útikönyvek, térképek és az internet segítségét használtam fel. Ebből megint kikerekedett egy hatalmas túra, amit természetesen szűkíteni kellett a már lefoglalt időpontok és helyszínek kereti közé.
Korzika nem a legolcsóbb úticélok közé tartozik, értve ezalatt a szállást, az utazás költségeit és az ottani tartózkodás, ellátás költségeit. Szardínia valamennyivel olcsóbb, itt már közelebb áll az ár-érték arány a mi fogalmainkhoz. Mindent összevetve csak megszületett a részletes útiterv, ami tartalmazott számos idegenforgalmi látványosságot, strandolást, túrát és még búvárkodást is. A felkészülés fontos eleme volt, hogy a komp menetrendjéhez kellett igazítani mindent, hiszen ha lekéssük, akkor borul minden és nem kis utánajárást igényelne a következő járatra a jegy átíratása. Már ha van rajta hely. Mivel semmiképpen nem akartunk egy teljes éjszakai vezetés után bizonytalan időpontban, holt fáradtan megérkezni, ezért az indulást egy nappal előrehoztuk és az első éjszakát Pisa városában töltöttük. Ide az interneten foglaltunk egy olyan szállást, ahol be tudtunk állni az udvarra és a kocsinkat így biztonságban tudhattuk.
A helyet előzőleg megnéztem a Google Street Wiew-n. így pontosan tudtuk, hogy hol van és mire számíthatunk. Ennek a programnak a segítségével szinte bárhová be lehet tekinteni, meg lehet nézni a parkolóhelyeket, az épületeket, az utcákat, a közlekedési táblákat, szóval mindent, ami egy autóval történő utazásnál nagy segítséget nyújt, hiszen előzőleg már egy
vizuális keresztmetszetet kapunk a helyekről.
Az indulás időpontja a szokásos Vasárnap kora hajnalra esett. Ilyenkor kisebb a forgalom, nincsenek teherautók és nagyot lehet haladni. Tudtuk, hogy ez a nap egyben a tőlünk keletre élő vendégmunkások tömeges hazatérésével esik egybe, de az egy héttel későbbi időpontot már későinek ítéltem. Aki teheti azért kerülje el ezeket az időpontokat.
Szóval elindultunk. Az utat Szlovénián keresztül szerveztük, ide autópálya matricát kell venni. A 15 napos 4860, – forintba vagy 15 euróba kerül. Nagykanizsán a MOL kútnál már meg lehet venni, de legkésőbb a határátlépést követő első szlovén kútnál meg kell ezt megejteni. Szigorúan büntetik – 150 euró a bírság – a hiányát. Mi inkább letértünk Nagykanizsára és megvettük ott, ami szintén jó döntés volt, hiszen az összes vendégmunkás az első szlovén kútnál állt hosszú sorban.
Szlovénia igen kis ország lévén, mintegy 3 órai autózással átszelhető, és már meg is érkeztünk Olaszországba. Az autópályán itt fizetőkapuk vannak, de mostanra már csak a végső lehajtásnál kell fizetni. A Trieste – Pisa útvonal 32 euró volt. A benzinárak itt messze a legmagasabbak, 1.84-1.92 euró között voltak.
A Venezia -Firenze útvonalat követve jutottunk el Pisa városába. Már itthon a központi parkoló címét vittük be a GPS-be így rövid idő alatt bevitt a városba és még szabad hely is volt vasárnap 3 órakor. Innen néhány száz méter gyaloglás, és máris meg lehet csodálni az európai építészet egyedülálló remekét. Nem véletlen, hogy a hely neve is “A csodák tere”. Többféle jegyet lehet venni, erről megfelelően tájékoztatják a látogatókat. A legegyszerűbb és legolcsóbb a “Battistero”, amely ez mellett a Dómra is érvényes. Látogatható még a temető és fel lehet menni a harangtoronyba is (Ferde torony). A Duomo a 12. században épült – nem meglepő: pisai stílusban, amit aztán számos helyen kezdtek el másolni. Egész Korzika és Szardínia ilyen stílusú templomokkal van tele. Csodálatos, márványból faragott szószékét Giovanni Pisano alkotta. A Battistero gyönyörűen díszített külsője valamivel szerényebb belsőt takar, de a szószéke ennek is gyönyörű. És ott van a mindenki által ismert Ferde torony. Ami akkor is csodálatos ha nem rontották volna el már az építés során, amikor alultervezték az alapozást. Gyönyörű napfényes időben remek felvételeket készítettem erről a nem mindennapi térről.
Pisa. Előtérben a Battistero, mögötte a dóm és a ferde torony
Pisa. A dóm márvány szószéke
Lassan ideje volt felkeresni az előzőleg lefoglalt B&B szállásunkat, amely Pisa elővárosában, Putignanoban volt. Csendes kertvárosi környezetben, kedves idősödő házaspár fogadott, és mivel gyengén beszéltek angolul, ezért valami keverék nyelven (olasz-német-angol) jól szórakozva elmagyaráztuk nekik, hogy reggel korán szeretnénk indulni Livornoba a komp végett. Másnap reggel fél hatkor keltünk, a reggelink kikészítve, gyors készülődés után 6 órakor már búcsúzkodtunk a házigazdától, és irány a kikötő.
Jól is tettük, hogy korán indultunk. Itthon már több alkalommal olvastam, hogy igen nehéz eligazodni a livornoi kikötőben és rátalálni a megfelelő járatra. Ezt elkerülendő már itthon kiírtam a kikötő címét, a komptársaság helyével. Igen, de abból két cím is meg volt adva. Természetesen még véletlenül sem a megfelelő hellyel kezdtük. Mivel kora reggel alig volt forgalom, leszámítva a szintén tiszteletköröket teljesítő kompkeresőket, gyorsan átmentünk a másik kikötőben, ahol már láttuk a hatalmas vaskolosszust a Corsica Marina Seconda nevű komphajót. Elképesztően rossz szervezéssel keresztezte egymás útját a kompról lehajtók és a felhajtani igyekvők serege. Ráadásul sehol egy értelmezhető útbaigazító tábla, egészen a legvégső 50 méterig. Az ideigyekvő utazóknak ezek után ajánlhatom, hogy pontos címként a Calata Sgarellino címet üssék be a GPS-be, amely egy beléptető kapuhoz visz majd, és onnan már belátható a kikötő.
Miután a totális káosz is enyhült, megkezdődött a behajózás, és szintről szintre kanyarogtunk felfelé, míg beálltunk a végső helyre. A kompon jól működött a légkondicionálás, így a négyórás utat nyári öltözetben vészeltük át. Megváltás volt délben kiszállni a verőfényes napsütésben Bastia városában. A várost kihagytuk, mert a célállomásunk még nagyon messze volt, és előtte még számos érdekes helyet akartunk felkeresni. Az első rögtön a Nebbio katedrális lett volna Saint-Florente külső részén. Ám hiába néztem meg otthon a nyitva-tartási időt, a katedrális bizony zárva volt és csak 3 órára volt kiírva a nyitása. A tervnek megfelelően tovább mentünk, beSaint-Florente óvárosába, ahol kanyargós utcákon jutottunk fel a citadellához, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az öbölre.
Saint-Florente. A Citadella uralja a kisvárost
Rövid séta még a kikötőben és az ódon házak között és indultunk tovább Calvi városba. Itt is csak rövidsétát tettünk, hiszen holnap újra visszatérünk ide, mert innen fogok kihajózni a B 17-es bombázó roncsához, merülni.
A Calvi – Sagone útvonal mindössze 117 km, de több mint 2 és fél órás menetidővel számol a GPS is. Nos, még ez is bőven alul van tervezve, hiszen az út olyan szinten kanyargós és szűk, hogy bátran számoljon mindenki még hosszabb menetidővel. Természetesen, ha valaki csak az utat és az előtte haladó járművet akarja nézni, akkor siessen csak bátran. Calvit elhagyva befelé haladtunk a szigeten és egészen Portóig nem is láttuk a tengert. Váltakozó minőségű utakon, viszont gyönyörű tájon haladtunk keresztül.
Vadregényes út vezetett Porto felé
Porto egy nagyon bájos kis település egy szűk, védett öbölben, hatalmas szirtek övezte völgyben. Szép kis kikötőjéből sűrűn indulnak kiránduló-hajók, feltárva a környék nevezetességeit .
Gyönyörű szirtek övezte kis öbölben fekszik Porto
Portot elhagyva hirtelen megváltozott a táj, és beléptünk a Les Calanches elvarázsolt birodalmába. Részben parti úton haladtunk, és körös-körül fantasztikus szikla alakzatokat formált a természet a víz és a szél erejével. A vörös színű sziklák ragyogóan mutattak a délutáni napsütésben. A szűk kanyargós úton folyamatosan álltak le az autósok, és fényképezték a hihetetlen tájat, a sziklákat, amelynek neveket is adtak. Mint pl. a kutyafej, vagy a teknős.
Délutáni napfényben fürdenek a Les Calanches különös formájú sziklái
Piana kis falvát elhagyva még sok-sok kanyar után elérkeztünk Cargése kisvárosba, amit görög telepesekkel népesítettek be. Maga a város egy a tenger melletti hegyoldalon terül el. Két jelentős temploma, a görög-katolikus (Szent Spyridon) és a latin Mennybemenetel templom. Ez utóbbi előtt néhány helybeli pétangot játszott, és bizony nem franciául beszéltek, hanem görögül. A két templom egyike sem építészeti remekmű, de egy rövid sétát megér, főleg az előtte levő kis térről látható panorámáért.
Innen mintegy 20 perces autózással elértük első szálláshelyünket Sagone településen. Ez közvetlenül a homokos tengerpart mellett volt, és ez, valamint a csodálatos kilátás szolgált két előnyéül is egyben. Minden más feledtetni igyekezett ezt az élmény, de nem hagytuk magunkat. Már 7 óra is elmúlt mire berendezkedtünk, így egy gyors vacsora után le is pihentünk, mert másnap korán keltünk, és irány Calvi. (ez az utazás sem kimondottan a pihenésről szólt, de ha valaki csak strandolni szeretne Korzikán, akkor azért kár ekkora erőfeszítést tenni). Tehát másnap fél 7-kor ébresztő és 7-kor indulás, mert 10 órakor indul a merülés Calvibóla II. világháborús amerikai B 17-es repülőgép roncsához. Előzőleg ezt is megszerveztem az interneten, és találtunk egy olyan búvárbázist, amely Calvi keleti, homokos szabadstrandján található. Itt a feleségem is kellemesen tölthette el az időt, amíg én a merülésen vettem részt.
A bázis jó felszereltségű, megfelelő merülés vezetőkkel csupán a pontosságot hiányoltam. Mivel az angol nekik is valami egzotikus nyelvnek számít, ezért szerencsémre volt egy búvár, aki tolmácsolt és így pontosan megértettem, hogy mit nem szabad tenni a roncs körül. Mivel közel 70 éve fekszik a víz alatt, ezért a sós víz már kikezdte és a borítása már számos hiányosságot mutat. Ennek megfelelően már nem engedik, hogy beüljön bárki is a pilótafülkébe és tilos beúszni a géptestbe, valamint átúszni a szárnyak alatt. Állandó lakója két kisebb muréna is, amiket meg is találtunk. A géptestet már jó régen lecsupaszították a roncsvadászok, így a belső berendezés teljesen hiányzik, csupán egy kis kupacot mutogattak, ami állítólag egy ejtőernyő. A gépet 1944. február 14-én lőtték le és ezután kényszerleszállást hajtott végre a vízen. Ekkor szakadt le a törzsének a hátsó fele, de a gép többi része szinte sértetlenül süllyedt a 26 méteren levő fenékre. A 10 fős legénységből hárman haltak meg, maradványaikat 1965-ben szállították haza. A roncs közvetlenül a Citadella előtt, a vízbeszállás helyétől mintegy 100 méterre fekszik, így már mintegy 10 méteres mélységben kirajzolódik a hatalmas géptest. Érzékeltetésül a szárnyfesztáv közel 32 méter, a szárnyfelület 131 m2, a négy hatalmas motor némelyikén még megvannak az elgörbült propellerek is. Feledhetetlen élmény volt merülni egy ilyen történelmi ereklyét. Mivel nem rendelkezem víz alatti fényképezőgéppel, ezért a roncsról készült kiváló felvételeket az alábbi linken lehet megtekinteni. Készítőjük a kiváló búvárfotós: Alexandre Gries. http://www. subaquaphotos. com/html/en/portfolio/wrecks/all/20071004-103
Miután befejeződött a merülés, a homokos parton még eltöltöttünk néhány órát napozással és fürdéssel, majd tettünk egy nagy sétát Calvi városban. Szép tiszta város, hosszú tengerparti sétánnyal és számtalan üzlettel, vendéglátóhellyel. A Citadella nem különösebben érdekes látnivaló.
Calvi kikötője, háttérben a Citadellával
3 óra után indultunk vissza Sagonéba, de most már egy másik útvonalon, ez Belgodere kis hegyi település érintésével, Ponte Leccián keresztül vezetett, ahol megcsodáltuk a középkori genovai hidat, majd Corte városa felé vettük az irányt.
Ponte Leccia középkori genovai hídja a Golo folyó felett
Itt rövid sétát tettünk a belvárosban, megnéztük a Pascal Paoli szobrot a róla elnevezett téren majd elindultunk a festői Restonica folyó völgyébe a 623-es úton. Az út elejéről lehet a legjobb felvételeket készíteni a várost uraló Citadelláról és az alatta elterülő házakról.
Corte. A Citadella és az alatta elterülő város
Verőfényes napsütésben haladtunk a folyó mellett, melyben hatalmas kerek hordalékkövek emlékeztettek a folyó erejére. A hatalmas szikrázó szirtek szinte összeértek az út felett. Ez egy kiváló hely túrázóknak, hiszen minden kanyar után szebbnél szebb részletekben gyönyörködhet az erre látogató.
A Restonica folyó csodálatos völgye, remek kiránduló utak kezdőpontja
A Restonica folyó medre a kerek hordalékkövekkel
Az út egyébként a Lac du Melohoz vezet. Mintegy 6-7 km után visszafordultunk és nekiindultunk a sziget belsején átvezető útnak, amely érinti Calacuccia települést és a felső tavat. Nem jártunk messze a sziget legmagasabb csúcsától, a Monte Cintotól, mely látványosan emelkedett ki a környékbeli csúcsok közül a maga 2706 méteres magasságával. Mondani sem kell, hogy sehol nincs 100 méternyi egyenes útszakasz. Ennek ellenére a helyiek igen merészen vezetnek, még akkor is, ha ismerik az utat. Nagyon bosszantó, hogy levágják a kanyarokat, akkor is, ha előre láthatóan egyszerre érnek oda a szembejövővel. Ezért fokozott óvatossággal vezessen mindenki. Mi inkább látni akartunk, ezért ha utolértek és láthatóan sietős volt a vezetőnek, akkor az első alkalommal elengedtük őket. Így eggyel kevesebb felé kell figyelni és a másik is mehet a dolgára. A hegyi utak, (szinte más sincs) nagyon változó minőségűek és szélességűek. Kiváló minőségű szakaszok fordulnak hirtelen alig járható szakaszokba. Az útmenti korlátok szinte teljes hiánya az egész szigetre jellemző. Több helyen annyira szűk az út, hogy két kocsi csak nagy figyelemmel és jelentős lassítás, akár megállással fér el egymás mellett. Beláthatatlan kanyarokban ilyen helyeken célszerű használni a dudát, így figyelmezetve a szembejövőt, hogy mi is jövünk. Sok helyen vannak szabadon kószáló háziállatok, kis testű tehenek, disznók, birkák. Ezeket gazdájuk reggel kiengedi és legelnek amerre tudnak. Fokozottan kell figyelni erre is.
Késő este értünk a szállásra és a sok látnivalótól eltelve nézegettük újra a napi fényképeket. Utazásunk negyedik napját egy környékbeli rövid túrával kezdtük. Felmentünk a közeli hegyekbe a csodálatos fekvésű kisvárost Vicot és a Guagnot megnézni. Igazi paradicsoma ez a hegyekben túrázóknak és a kerékpárosoknak. A szigeten főleg csúcsidőben nagyon sokan kerékpároznak a hegyek közt. Ez igen veszélyes lehet, főleg felfelé menetben, ha egy kanyar után hirtelen előttünk terem egy lassan haladó kerékpáros, ezért erre mindig számítva, óvatosabban haladjunk. A szép napsütéses időben a gyönyörű fekvésű völgyekből szép felvételek készültek.
Guagno, a kis hegyi falu a festői hegyek között
A délutánt strandolással töltöttük a homokos parton a szállásunk alatt. Már otthon sejtettük, hogy ha hideg italt akarunk inni, akkor arról vagy magunk gondoskodunk, vagy méregdrágán megvesszük. Ez így is lett volna, ha nem vásárolunk még itthon egy olyan hűtőtáskát, ami 230 Voltról is működik. Így napközben a szállodai szobában folyamatosan tudtuk működtetni, és csak fel kellett sétálni, ha elfogyott. Az elektromos konnektorok általában kompatibilisek az itthoniakkal, de van egy két olyan is, aminek a földelési megoldása lehetetlenné teszi egyes csatlakozók használatát, ezért ide is érdemes adaptert vinni.
A következő nap megint kirándulással kezdődött, a cél: Ajaccio, a sziget fővárosa. Annak ellenére, hogy főváros és nagy város, ne számítson senki hatalmas építészeti remekekre, sőt sehol a szigeten. Átlagos kisvárosi környezetben, átlagos polgárházak, szerény templomok, A város leginkább arról híres, hogy itt születet a sziget legismertebb személye: Napoleon Bonaparte. Itt szinte minden róla szól, mindent igyekeznek hozzá kötni. 9 órára már bent is voltunk a városban, a hatalmas parkolóban a Quai de la République-on. Otthon előre megnéztem több helyen is, hogy a Maison Bonaparte – Napoleon szülőháza – 9 órakor nyit. Igen, az útikönyvek szerint. A valóságban azonban fél tizenegykor. Sebaj, akkor séta a városban. Amit Place Foch-on kezdünk, melynek északi végében a császár szobra látható, római tógában.
Ajaccio. Napoleon tógás szobra a főtéren
Éppen piacnap volt, mindenhol helyi termelők kínálták portékáikat, főleg élelmiszert. Hát mit mondjak: az árak mintha kissé elszakadtak volna a valóságtól. Értem ezen azt, hogy 1 kilogramm sajt, kolbász vagy sonka ára megközelítette a 8-10 ezer forintot. Ellátogattunk a katedrálisba is, ahol megkeresztelték a majdani császárt. Szépen karbantartott kis reneszánsz templom, szép oltárral. Napoleon végrendeletében azt szerette volna, ha itt helyezik végső nyugalomra, de a hálás utókor pompásabb síremlékkel és híresebb nyughellyel jutalmazta. A bejárattól jobbra áll az a márvány keresztelő medence, ahol a kétéves kisfiút megkeresztelték, egy falpilléren pedig a császár utolsó szavait idézi egy emléktábla.
Közvetlenül a nyitás előtt értünk vissza a szülőházhoz, ahol a belépőt megvásárolva, a legfelső emeletről kezdtük a tárlat megtekintését. Számos tárgyi emléket mutatnak be a népes család életéből, főleg a szülők és a császár relikviáit, róluk készült festményeket. Láthatjuk itt a császár arany babérkoszorúját és a halotti maszkjáról készül portrékat is. Minden szoba korabeli bútorokkal van berendezve, ezek állítólag az eredeti berendezés részei voltak. Látható szépen berendezett szalon, hálószoba és fogadóterem. A fölszinten egy réges-régi olajütő és egy prés látható, különféle más használati tárgyak mellett.
Ajaccio. Korabeli bútorokkal berendezett szalon a császár szülőházában
Ajaccio. Napoleon képmása a Maison Bonaparte-ben
Következő célpontunk a Fesch palota, ahol igen jelentős festménygyűjtemény található Fesch bíboros jóvoltából, aki véletlenül Napoleon nagybátyja volt és tett szert jelentős vagyonra. És minő meglepetés: a múzeum délben nyit. A hátralevő mintegy fél órát a közeli sétáló utcában töltöttük, ajándékok vásárlásával. Meg kellett állapítanunk, hogy itt is elsősorban az ízléstelen giccseknek van a legnagyobb keletje. És minden ami Napoleon. Időközben a múzeum is kinyitott és valóban egy igen jelentős itáliai festménygyűjteményt csodáltunk meg, Boticelli, Tiziano és Veronese alkotásaiból.
Ajaccio. Fesch Palota. Boticelli: Madonna gyermekével és egy angyallal
Az eredeti terv szerint a Solenzarai szállásra való elutazás napján kerestük volna fel Ajacciot és akkor szerettük volna megnézni a fent felsoroltakat. Nagy szerencsénkre előző nap megejtettük a látogatást, mert ez a jó fél napot kitevő program nem fért volna bele egy hosszabb út mellé.
A délután hátralevő részében már csak a strandolás maradt, de vacsora után már elkezdtük a készülődést a másnapi útra. Miután már Ajaccióba nem kellett bemenni, ezért első úticélunk Filitosa, megalithikus régészeti hely felkeresése. Jó minőségű főúton haladtunk, annak ellenére, hogy a GPS megint vicces kedvében volt, és megpróbált a lehető legbonyolultabb helyről ráközelíteni a célra. A végére sikerült is bevinni a legkörülményesebb útra. Egy kis folyó völgye mellett egy magaslaton látható a sziget legjelentősebb prehisztorikus lelőhelye, amely egyben a világörökség része is. Mintegy 8000 év emlékeit tárja a látogató elé. Vannak itt menhírek ember arccal, fegyveres harcosok vagy vezetők kőbe vésve és sok-sok különleges szikla, amelyek között van amelyik egy dinoszaurusz fejre hasonlít, sőt még egy ezer évnél idősebb olajfa is.
Filitosa ősi szent helye egy kis folyó melletti dombon
Az ezeréves olajfa, körülötte torreán harcosokat ábrázoló menhírek
Mivel mára ez volt az egyetlen köztes állomásunk, haladtunk tovább és kissé borús időben keltünk át a festői Solenzara völgyön. Így kevésbé volt látványos, a fényképezés merő időpocsékolás lett volna. De legalább hamar Solenzaraba értünk és közben a Nap is szépen kikerekedett. Szállásunk tökéletesnek bizonyult; a városközponttól 100 méterre egy patinás szálloda kellemes szobájában helyeztek el. Itt a vendéget mosolyogva várták és még angolul is beszéltek. Ennek megfelelően pillanatok alatt elfoglaltuk a barátságos szobát is irány a strand, ami kb. 10 percnyi gyalogútra volt. Viszont itt is homokos part és kellemes víz várt minket.
Másnap ismét korai ébresztő, hiszen megint nagy út előtt álltunk. Itt bőséges reggelivel szolgáltak, nem csak a szokásos kontinentális reggelit tolták az ember elé.
Első célunk Levie kisváros volt, amihez újra át kellett mennünk a Solenzara völgyön. Mintha tegnap nem is erre jártunk volna! A kora reggeli napsütésben ragyogtak a hegyek, a sűrű zöld növényzet közül csipkézett ormok bukkantak elő. Csodálatos volt az egész völgy és a folyómeder, sokszor álltunk meg szebbnél-szebb képeket készíteni.
A Solenzara folyó most csak kis patakra emlékeztet
A Solenzara völgyben hatalmas kopár szirtek emelkednek ki az üde zöld fák közül
Vihar-tépte fenyők között egy tehéncsorda a Solenzara völgyben
Végre elértük Levie városát, melyben egy félreeső helyen kis múzeum bújik meg, ahol prehisztorikus tárgyakat, valamint a “Bonifációi hölgy” csontvázát tekinthetik meg az érdeklődők. Az előbbi hölgy a szigeten eddig talált legrégebbi lakó lehetett, korát 8500 évesre becsülik.
A bonifacioi hölgy 8500 éves maradványa
Következő látnivaló a Rizzanése folyó völgyében a szépen helyreállított genovai híd a Spin á Cavallu, amely a 13. században épült. Egy kis parkolóból vezet gyalogút a folyóhoz, mely felett 8 méter magasan ível át a kecses híd.
A 13. századi genovai híd a Rizzanése folyó felett
Innen a Cauria régészeti helyet keretük fel, Sarténe várostól délre, amely egymás mellett három jelentős megalith-kori emléket mutat be. A főútról letérve elképesztően rossz minőségű, töredezett aszfaltúton értünk a kis parkolóhoz, ahol meglepően sok gépkocsi állt. Innen mintegy 800 méterre volt az első látnivaló. Mindenkinek ajánlott, hogy a lábat jól fogó cipőben, ne papucsban, vágjon neki az útnak, mert több olyan vízmosáson kell átmenni, ahol könnyen végződhet egy ficammal a látogatás.
Szóval megérkeztünk az un. Stantari menhírekhez, amelyek 20 bronzkori torreán harcost ábrázolnak, a hangsúlyt az arcra és a fegyverzetre helyezve. Innen néhány száz méterre állnak a Renaghiu kövek egy kis ligetben, viszonylag rendezetlen sorokban, majd egy kis dombon található Európa egyik legjobb állapotban fennmaradt dolmenje a Fontanaccia. A környező sziklák és ormok is különleges formákat alkottak.
A Sarténe-től délre található Stantari menhírek
Európa egyik legszebb dolmenje a Fontanccia
Ezután átautóztunk a Tizzano közelében levő Pagliajumenhírekhez. Itt található a legtöbb faragott menhír egész Európában, szám szerint 258 darab, részben állva, de sok már ledőlt állapotban. Maga a hely szinte alig vehető észre, egy kis kőfal mögött szerény, kopott tábla hirdeti, megállni csak szabálytalanul lehet. Innen kb. 1.5 kilométernyi erős séta vezet a menhírekhez, de itt is könnyű elvéteni az irányt. Nagy csalódást jelent, hogy egy ilyen lelőhelyet hagynak teljesen elgazosodni, senki nem törődik vele.
Sarténe – a legkorzikaibb város – érintésével visszamentünk a főútra és Bonifacio felé vettük az irányt. Útközben megálltunk megcsodálni az egyedülálló természeti csodát a Rocher du Lion nevű sziklát, ami egy fekvő oroszlánra hasonlít.
Egy gyönyörű strand felett emelkedik a Rocher du Lion, amely egy fekvő oroszlánra hasonlít
Mivel szép tiszta idő volt a távolban látni lehetett a l’ Uomo di Cagna csúcsát, amelyen egy 300 tonnás ingókő pihen. Aztán egyszer csak hófehér mészkősziklák közé hajtottunk és megérkeztünk Bonifacioba, mely ezekre a kréta-sziklákra épült. A városba érve egy nagy központi parkoló van a kikötő mögött, a gépkocsit a legcélszerűbb itt hagyni és gyalog bejárni a várost. Ez kihívás lehet azok számára, akik nem szoktak a mozgáshoz, ugyanis az óvárost csak meredek lépcsők megmászásával lehet megközelíteni. A kikötő hatalmas területen fekszik és a világ legmesszebb tájairól is láttunk itt hatalmas hajókat. Ezek már nem is yachtok voltak, mert akkorák is voltak köztük, mint egy kisebb cirkáló. Sokan érkeztek Ausztráliából és Új-Zélandról. A kikötői soron véges-végig bárok, éttermek, fagylaltozók sorakoztak és üzlet mindenfelé. A várost meg lehet tekinteni a tenger felől is, ehhez a számtalan hajótúrák egyikére kell csak befizetni. Okos megoldással nem egymás ellen versenyeznek a hajó-tulajdonosok, hanem egy központi jegypénztárnál folyamatosan töltötték a hajókat, így mindenki sorra kerül és mindig teli hajók futnak ki. Mi is befizettünk egy ilyenre, 17.5 Euróért fejenként, de a látvány megérte. Először végighajóztunk a védett öblön, ahol a csodálatos krétafehér falak leszakadásait és az erózió formálta alakzatait néztük meg, majd benavigálták a hajót egy barlangba (Grotte du Sdragonato), amelynek valamikor leomlott a tenger felőli oldala és később pedig a teteje, és így bent is látható volt a kék égbolt. Amolyan kis kék barlang. Végigmentünk a közeli csodálatos öblökön, majd a hajó visszaindult a kikötő felé, de előbb még a város alatti hatalmas sziklafalat nézhettük meg . Itt van a Grotte St. Antoine is , ami kis képzelőerővel egy napoleoni kalapra hasonlít, majd a hajó lassan elhúzott a 60 – 70 méteres magasságban, a fehér sziklákon elterülő óváros alatt. Hihetetlen látvány nyújtott a szinte lebegő házak rengetege. Az biztos, hogy ott nem sokat labdáznak a gyerekek. Megtekintettük az Aragon lépcsőt, amelyhez az óváros előtti térről lehet lemenni majdnem és levisz majdnem a tengerszintig. Vállalkozó kedvűek némi belépődíj ellenében megnézhetik a tengert egy kis kilátóról és megmászhatják oda is vissza is a 187 lépcsőfokot. A hajó ezután visszaindult a kikötőbe. Mintegy 45 perc alatt csodálatos látnivalókban gyönyörködhettünk.
Vitorlások Bonifacio kikötőjében
Bonifacio. Ilyen krétafehér mészkőre épült a város
Bonifacio. Hatvan méteres magasságban álló házak a sziklák szélén
A felsővárost egy meredek kaptatón értük el és egy rácsos kapun keresztül léptünk be a falak mögé. Innen rendkívüli látvány nyújt az alattunk elterülő város, a kikötő kék vízével a fehér sziklákkal és a zöld növényzettel a megannyi színes csónakkal, hajóval.
Bonifacio. A kék tengerből kiemelkedő fehér sziklákon dús zöld növények mindenfelé
Hangulatos szűk sikátorok közt igyekeztünk a tengerész-temetőt megtekinteni, ahol nem a földbe temetkeznek, hanem családi kripták vannak. Ezek mind lakóház mintájára épültek, előttük utcák, terek vannak a hatalmas területen. Olyan, mint egy kis város.
Bonifacio. A tengerésztemető egy kis városra emlékeztet
Megtekintettük a nem túl épületes látvány nyújtó katedrálist és sétáltunk egy nagyot a zsúfolt utcákon. A látogatást befejezve még lementünk a kompkikötőbe és megvettük a jegyet a hétfőn Szardíniára induló Moby kompra.
Másnap az egész napot strandolással, úszással töltöttük a kellemes vízben. Halálra untam magam. Este ismét nagy utazásra készültünk, másnap délben indult a komp Szardíniára.
Kényelmesen megreggeliztünk és irány Porto Vecchio, ami pénteken kimaradt, mert már későre járt az idő. Kissé borongós időben sétáltunk egyet a városban és rövid idő múlva ismét Bonifacióba érkeztünk. Egyenesen a kompkikötő előtt parkoltunk le, majd tettünk még egy rövid sétát a városban. 11 óra után befutott a komp Santa Terezából és hamarosan megkezdődött a behajózás. Elsőként a motorosokat engedték fel, hogy rögzíteni tudják a motorokat, mert a tenger közepesen hullámzott és ez csak egy kis játék komp volt. Pontosan indultunk és ötven perc múlva már partot is értünk az Olaszországhoz tartozó szigeten. Változóan felhős ég és erős szél mellett indultunk az Arzachena melletti úgynevezett Tomba dei Giganti, azaz az óriások sírja megtekintésére. Ezekből a nuraghe korszakban emelt sírokból elég sok található a szigeten, ezek egyik meglehetősen épen maradt példányát, a Coddu Vecchijut néztük meg. Igen érdekes kialakítású temetkező hely volt; egy félkörív (Exedra) közepén egy jó magas, élére állított lapos kő mögött helyzeték el a hosszú sírkamrát, amelyet nagy lapos kövekkel fedtek be. A bejáratul szolgáló nyílás viszont aránytalanul kicsi még egy normál emberi mérethez is, ezért feltehetően csak a hamvakat helyezték el belül.
Coddu Vecchiju. Óriások sírja a nuraghe korszakból
Következő állomásunk Olbia városa, ami egy igen nagy területen fekvő népes város. Még repülőtere is van. Elsőként a San Simplicio templomot kerestük fel, ami zárva volt. Ez még érthető lenne nagyjából, de az, hogy egyetlen sort sem írtak ki sehova arról, hogy mikor van nyitva, az már kevésbé. És nem csak mi álltunk ott értetlenül.
Ugyanígy jártunk a másik nevezetességgel a San Paolo templommal is. Egyetlen sorral nem fárasztották magukat az illetékesek.
Olbia. A San Paolo templom
Utunk Cala Gononéba vezetett és a Dorgaliba menő út mellett is volt egy Óriások sírja, amely hasonló elrendezésű, mint az előző, a neve Sa Ena e Thomes ( ez gondolom a terület tulajdonosainak a neve). Ez jobb állapotban van, de gyalogolni kellett érte vagy 800 métert. Ennek ellenére itt is állt néhány kocsi az út melletti parkolóban.
A GPS megint megviccelt és olyan úton vitt le minket a városba, a szőlőskerteken keresztül, hogy még én is megrémültem néha. Viszont a kilátás az mindenért kárpótolt.
4 óra körül érkeztünk meg új szálláshelyünkre, ahol nagyon kedvesen fogadtak, beszéltek angolul és egy remek, tengerre néző szobát biztosítottak, hatalmas terasszal, mini-bárral. Hamar behordtuk a csomagjainkat és lementünk a mintegy 100 méterre levő tengerpartra.
Este egy tenger melletti étteremben vacsoráztunk és meg kellett állapítanunk, hogy a szárdok, az olaszokkal ellentétben tudnak finom pizzát készíteni. (Egyik szigeten sem számoltak fel úgynevezett “service” díjat azokon a helyeken, ahol mi vacsoráztunk, mindenhol korrekt, pontos számlát adtak, semmi átverés.)
Másnapra komoly nagy út áll előttünk, úgyhogy viszonylag korán le is feküdtünk.
Reggel 7 órakor már készen is álltunk a nagy útra: irány Cagliari a sziget fővárosa. Ez nem kevesebb, mint 230 km, de a kezdeti kanyargós, lassú útszakasz után egy gyorsforgalmi út visz végig a szigeten. A GPS bizonyára megkergült, mert egy kereszteződésben teljesen másfelé vitt, amit egy kis ideig követtünk is. Gyors forduló után már csak a táblákat figyeltük, így jutottunk ki a gyorsforgalmi útra a leghamarabb. Közben eleredt az eső is, elég szomorúan indult a nap.
Aztán mire Cagliaribaértünk, az eső elállt és csak néhány felhő zavarta a napsütést. Első számú cél a Nemzeti Régészeti Múzeum, ami a városfalon belül található. Érdekes módon, míg Európa nagy részén erősen óvják az ilyen óvárosi központokat a gépkocsiforgalomtól, ide nehogy csak behajtani lehet, de többen még átjárónak is használják, lerövidítve ezzel két városrész köti utat. Szerencsére sikerült egészen közel parkolni a múzeumhoz, és hamarosan a sok csodát rejtő termek közt sétáltunk. Látható itt számos lelet a nuraghék előtti és utáni időkből, sok bronzetto látható pásztorkirályokról, négyszemű és négykarú harcosokról, számos szép lelet maradt fenn a nuraghe korszakból valamint a pún, görög ill. római korszakból. Látható még az un. Nora kő, amely a legrégebbi írásos emlék a föníciai időkből. Ezek szépen rendszerezve vannak kiállítva. Fényképezni mindenhol lehet, vaku nélkül.
Cagliari. Régészeti Múzeum, ókori bronz és cserépedények
Cagliari. Régészeti Múzeum, a Nora kő pún feliratai
Cagliari, a keleti városrész színes házai, háttérben a tenger
Sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy az Európa nagyobb és jelentős múzeumaihoz és kiállításaihoz hasonlóan, itt sehol nincs olyan emléktárgyüzlet, ahol valami olyan emléktárgyat lehetne vásárolni, amely valami eredetinek a másolata vagy legalább igényes, szóval egy kicsit értékesebb.
Innen a nem messze levő római kori amfiteátrumot szerettük volna megnézni. Már itthon is olvastam, hogy felújítás miatt be van zárva, de kívülről szinte alig lehetett látni valamit.
A múzeum után átsétáltunk a Dómhoz, közben egy kilátóról gyönyörű panoráma tárult elénk a keleti városrészről, színes házrengeteg, háttérben a tengerrel. A Dóm a 13. században épült, de homlokzatát a múlt század ’30-as éveiben teljesen újraépítették pisai román stílusban. Belül is gyönyörűen rendben tartott belső fogadott, számtalan kápolnával, és az altemplommal, számos ereklyével és gyönyörű szószékkel.
Cagliari. A dóm főoltára
Ismét autóba ültünk és a déli kapun igyekeztünk elhagyni a várost. Itt olyan szűk utcákon kellett haladni, hogy éppen csak elfértünk. A következő úticél az 5. században épültBasilica di San Saturnio. Szépen oda is navigáltunk, parkoló is volt a közelben, csak éppen zárva volt, felújítás végett. Így jártunk.
Ezután már csak az maradt, hogy a kikötői sétányon végigmentünk, ahol datolyapálmák szegélyezik az utat, és máris indultunk a következő cél felé, ami egy nuraghe volt, a Su Nuraxi, Barumini mellett. A szigeten mintegy 8000 nuraghe, azaz hatalmas, szabálytalan alakú kövekből, főleg bazaltból, összeállított lakótorony van a lepusztultság különböző állapotában. A falak építéséhez nem használtak kötőanyagot, csupán a saját súlyuk tartja össze azokat.
Ezek közül a Su Nuraxi együttese a legnagyobb és a legimpozánsabb. Mire megérkeztünk egy hirtelen jött zápor éppen elmosta ez előttünk levő csoportot. A húsz perccel később induló csoportunk már verőfényes napsütésben tekinthette meg kívül és belül ezt az egykori települést. Angol nyelvű idegenvezetéssel mentünk és az érdekes, ábrákkal illusztrált bemutató során elmesélték a feltárás körülményeit, hogyan néztek ki valójában ezek a tornyok és mekkora volt a körülette levő település. Elmondták, hogy három fő időszak alatt történt az épületegyüttes felépítse. Először a 3 szintes központi torony épült meg, majd ezt követte a négy külső bástya, még később a külső épületek sokasága. Látható volt a kisebb kör alakú házak alapja és a bennük levő kis szentélyek, amelyek fő helyen álltak. Ezeket az épületmaradványokat csak fentről lehetett igazán látni. Ez is az UNESCO világörökség részét képezi.
Su Nuraxi nuraghe együttese a legnagyobb ilyen maradvány a szigeten
Su Nuraxi kerek házaiban ma is látható a központi szentély
Ezután a sziget belsejében levő régészeti helyre, a Goni község melletti Pranu Mutteddu őskori temetkezőhely megtekintésére indultunk.
Nem kevés bosszúság után, de a legrövidebb és legjárhatatlanabb útra csalt be megint minket a GPS, épp akkor, amikor már azt hittem, sikerült jó útra téríteni. Végül csak odavergődtük és egy para-tölgy ligetben érdekes menhíreket, dolmeneket, úgynevezett “tündérházakat” (Domus de Janas) és kút-templomokat tekintettünk meg. A temetkezési helyeket először az “Ozieri kultúra” lakosai használták, itt található egy helyen a legtöbb menhír a szigeten. A II. számú síron látszik a megmunkálás minősége, így feltételezhetően egy kiemelkedő személyé lehetett. Erősen lepusztult állapotban van még néhány folyosós sírhely is.
Pranu Mutteddu ősi szent helye a menhír sorral
Pranu Mutteddu. A II. számú sír, amely egy vezetőé lehetett
Már elégé későre járt és még nagyon messze voltunk a szállásunktól, ezért úgy döntöttünk, hogy nem a Gennargentu Nemzeti Parkon keresztül haladunk, hanem a rövidebb úton, ami éppen csak érinti e csodás vidék szélét. Így is elképesztően szép tájakon vágtunk át, míg kijutottunk a tengerpartra és elértük Dorgalit, ahol a GPS újra és újra azon a nyaktörő úton akart levinni Cala Gononéba.
Másnap reggel bementünk a közeli Nuoro városba, és megnéztük a neoklasszikus stílusban emelt katedrálist és tettünk egy sétát a szép főtéren. Errefelé is, de bárhol a két szigeten, mindenhol hatalmas medvetalp- kaktuszok nőttek vadon és a termésük már a beérés határán volt. Érett gyümölcse ehető, de ezt inkább kihagytuk.
A szigeten mindenhol óriásira nőttek az ehető gyümölcsű medvetalp kaktuszok
Utazásunk vége felé néhány szót a két sziget közbiztonságáról, amit mi tapasztaltunk. Korzikán elvétve láttuk jelét, hogy létezik rendőrség, ennek megfelelően a sziget nappal teljesen biztonságos. Szardínián többször találkoztunk a helyi csendőrség megfelelőjével a Carabinieri tagjaival, ezek általában külső területeken és csupán csendes megfigyelőként tartózkodtak az utakon. Ajánlott azonban, hogy a turisták által látogatott helyeken soha ne hagyjunk semmit szem előtt a gépkocsiban, főleg nagy értékű tárgyakat vagy táskákat.
A délutánt strandolással, pihenéssel töltöttük, hiszen másnap sajnos már hazafelé kellett indulnunk. Bár addig még egy sor jeles látnivaló volt betervezve. A reggelinket előre kikértük, mert másnap már fél hétkor szerettünk volna indulni.
Még sötét volt, amikor útnak indultunk a sziget belseje felé, a Sa Coveccada dolment megtekinteni. Már jól bent jártunk a sziget belsejében, amikor egyszer csak feltűnt Burgos vára, amely egy hatalmas kúp alakú hegytetejére épült. Ezután úttalan utakon vergődtünk oda a híres dolmenhez, amit “értő” mesterek egy tetőzettel láttak el, talán a felújítást végzőket vagy magát a dolment óvandó, de ezzel szinte teljesen élvezhetetlenné is tették a látványt. Pedig ez a legnagyobb dolmen Szardínián.
Következő úti-célunk a Boruttaközség melletti San Pietro di Sorres temploma, ami pisai román stílusban épült, három hajós elrendezéssel. A belső oszlopok és falak fekete és fehér kövekből sávosan váltakozva épültek. Egyszerűségében is remek alkotás.
San Pietro di Sorres pisai román temploma
Igazi szenzáció a következő állomás, a Santu Antine nuraghe. Ez a legjobb állapotban fennmaradt épületegyüttes, amit királyi várként is szoktak emlegetni. Előtte látható két kör alakú, kőből felépített lakóház, az egyiket kővel a másikalt vesszővel fedték be utólag. Maga a nuraghe valóban jó állapotban van, csupán a legfelső szint omlott be. Erősségére utal, hogy a beomlott nagy mennyiségű kő sem omlasztotta tovább a szinteket. Eredetileg ez is három szintes volt és itt – ellentétben a Su Nuraxival – 3 karéjban fogták körbe az őrtornyok.
Belül megvilágított folyosókon lehetett felmenni a központi termekbe, amik ugyan alig voltak nagyobbak egy mai átlagos szobánál. A boltívet és a kupolát még nem ismerték, így a mennyezetet úgy oldották meg, hogy egyre szűkülő körben helyezték el a nagy köveket, míg az végül teljesen befedte a nyílást.
Santu Antine az ősi “királyi vár”, a legjobb állapotban megmaradt nuraghe
Következő állomásunk is igen érdekesnek ígérkezett. A neve Santa Andrea Priu, ami egy ősi barlangsírokból, (Domus de Janas), természetes üregekből álló temetkezőhely, ami a keresztények által is átvett temetkezőhelyeket rejti. Egy meredek sziklafalba vájtak üregeket és kezdtek odatemetkezni jó 5000 évvel ezelőtt.
Természetesen a 10 órás nyitás elhanyagolható 20 perces késéssel történt, miután olasz turisták telefonon felhívták a személyzetet. Ezek után nem meglepő, hogy a legnevesebb sírhelyet, a Tomba dei Capot zárva találtuk. Érdeklődésemre elmondták, hogy ha összejön 6 -8 ember, akkor tartanak egy idegenvezetést, de csak olaszul. Hamar begyűjtötten a területen kószáló embereket és máris kezdődött az idegenvezetés. Maga a Tomba dei Capo egy 18 részből álló sírkamra, amely 3 nagyobb teremből és az ezekből szétágazó kisebb üregekből, folyosókból áll. A sírkamrákat úgy próbálták meg kialakítani, hogy azok emlékeztessenek az életben alkalmazott házakra. Ennek megfelelően a tetőt úgy alakították ki belül, mintha az egy vesszőtetős épület lenne.
Később a keresztények használták ezeket és festették ki freskókkal, amik mára ugyancsak hiányosak, de látni lehet, hogy az akkori kor mércéje szerint igen igényes munka volt. A sziklaplatón is számtalan sírhely, barlang bújt meg és itt látható az egykor rituális célokat szolgáló, egy tömbből kifaragott bika formájú “szobor” is.
Santa Andrea Priu az 5000 éves temetkezőhely
Santa Andrea Priu, a rituális bikatorzó
Következő állomásunk a sziget második legnagyobb városa, Sassarivolt. Ide is gyorsforgalmi út vezetett és a nagy-forgalmú városban most kivételesen jó szolgálatot tett a GPS, mert hamar elkeveredtünk a kitűzött célunktól, a Sanna Múzeumtól és csak a segítségével találtunk újra vissza, ahol nagy nehézségek árán parkolót is találtunk. A Múzeum valamivel kisebb, mint a Cagliariban levő, de anyaga vetekszik vele. Itt is megcsodálhattuk a nuraghe kultúra fennmaradt emlékeit, de még egy középkori gyűjtemény is ki volt állítva.
Következett a Pizza d’Italia egy csodálatosan szép tér, amit szépen karbantartott középületek és lakóházak vettek körbe és hatalmas pálmákkal volt betelepítve.
Sassari. Piazza d’Italia
Ezután a San Nicola katedrálishoz indultunk és a GPS megint megviccelt. Bevitt egy olyan sikátorba, ahol egy kanyar előtt meg kellett állni és a feleségem nézte a kocsi jobb oldalát én pedig a bal oldalt figyeltem és így jutottunk át rajta. A ház falán számos régi és friss horzsolás jelezte, hogy nem mindenkinek sikerült ilyen jól kijönni ebből.
Végre megérkeztünk a katedrálishoz, amit viszont kár lett volna kihagyni. Csodálatos homlokzatával csak egy baj volt, hogy nem lehetett egyben lefényképezni a kis hely miatt. Belső tere is nagyon szépen rendben volt tartva, külön termekben láthatóak a régi korok kegyszer-tartó szekrényei és azok kincsei. Számos kápolnájában az eredeti falfestmények helyreállított maradványai láthatóak.
Sassari. A katedrális csodálatosan faragott homlokzata
Sassari. A San Nicola katedrális falait az eredeti freskók díszítik
Sassari. A katedrális kincstárában sok nagybecsű kincset őriznek
Sassari. A katedrális helyiségeiben régi kegyszer-tartók is láthatóak
Sassari. A katedrális oltárához vezető lépcső az oroszlánokkal
Kora délután indultunk a közeli Monte d’Accoddi lépcsős piramisához, amely a Porto Torres felé vezető úton egy Ottava nevű település után található. Igen, ez nem elírás, Európában ez az egyetlen ilyen építmény és még az egyiptomiaktól is régebbi. Építését i.e. 3300-3000 körülire teszik. Igaz, hogy méretében messze elmarad az egyiptomiaktól, de alapterülete 39 x 26 méter és közel 6 méter magas. Építése két fő fázisban történt. Először az alsó szint épült meg nagy szabálytalan kövekből, egy rámpával és a nagy lapos tetőn egy szentéllyel vagy oltárral.
Ennek leégése után húztak még két kisebb, csonka gúla alakú szintet az előző tetejére és az új oltárt annak a tetejére emelték, ide már lépcső vezetett fel és kisebb durván faragott kövekből épült. Ennek építését i.e. 2800-ra teszik. Így, a mintegy 6 méter feletti magasságával a környék kiemelkedő pontja lett. Szépen helyre van állítva, belseje nem látogatható, pedig állítólag szép sírkamrát rejt.
Monte d’Accoddi lépcsős piramisa régebbi, mint az egyiptomiaké
Innen a közeli Porto Torres nevű kikötővárosba mentünk, hogy a fő nevezetességét a San Gavino Basilicát megnézzük. Ez a legnagyobb ilyen épület a szigeten. Belseje egyszerű, háromhajós elrendezésű, hatalmas famennyezettel, de az altemplomában igen érdekes szobor-együttes látható. Még egy szinttel lejjebb található Szent Gavino szarkofágja és két másik szentté avatott vértanúé, akik vele osztoztak a mártíromságban.
Porto Torres. A San Gavino a sziget legnagyobb temploma
Eddig teljesen ellenkező irányba haladtunk Golfo Arancitól, de innen már egyesen haladtunk a kikötő felé. Sassaritól délre elhaladva a következő állomás a Santa Saccargia bazilika volt. Ezt szintén pisai stílusban építették nagy harangtoronnyal az északi oldalán. Ezt kívül belül a sávosan változó fekete és fehér kövekből építették. Gyönyörűen faragott szószéke van és szép freskók vannak benne.
A Santa Saccargia bazilika gyönyörű homlokzata
A Santa Saccargia apszisa az oltárral
Utunk már lassan véget ért a szigeten és már csak az útba eső Santa Antioco Bisarcio basilica maradt hátra. Ez is a 12. században épül, de mára sajnos a tornya beomlott és igen egyszerű berendezése van.
5 óra körül érkeztünk Olbiába és így még maradt időnk az első napon zárva talált templomot a San Simpliciot felkeresni. Ez a sziget legrégebbi, eredeti formájában álló temploma. Most nyitva volt és éppen mise folyt. Leültünk egy kicsit, ránk fért egy kis hálaadás. Egy gyors vacsora után irány a néhány kilométerre levő Golfo Aranci. Erről az útikönyvek becsmérlően nyilatkoznak, pedig takaros kisváros, tele üzletekkel, éttermekkel. A kikötőbe érve már vagy százötven gépkocsi állt előttünk és utasai készültek az éjszaki hajózásra. Mi is összekészítettük a szükséges holmikat, tisztálkodó szereket, váltás ruhát, kevés élelmet és vizet. Az itteni tájékoztatás sem állt a csúcson, rengeteg autó keveredett arra az útra, amit aztán a beérkező hajóról kihajtó autók használtak.
A hajó – a Mega Express III – egy 29 ezer tonnás, 212 méter hosszú hatalmas szerkezet volt, 3 kabin fedélzettel, egyenként 120 kabinnal. A hajóra 580 személyautó és 2100 utas fért fel. Mi az legalsó utas-fedélzeten kaptunk kabint, de ez is vagy 10 méterrel volt a vízszint felett. Kétszemélyes kabinban (amely könnyen átalakítható négyágyassá) teljes vizesblokk volt, valamint egy ki előszoba a hálófülke előtt. Kényelmes ágyakon aludhattunk egészen 6 óráig, amikor a hangos-bemondón értesítették az utasokat, hogy lehet reggelizni. Na, ez igen szerény, kontinentális, reggeli volt, de a kávé legalább jól esett.
Pontosan érkeztünk Livornoba és megismétlődött a 11 nappal ezelőtti jelenet. A hajóról le és felhajtók keresztezték egymást. Aztán itt is beállt a nagy megbékélés időszaka és elindultunk észak felé, az úti cél: Sirmione vára. Ismét átkeltünk az Appenninek kies vidékén és 10 óra után meg is érkeztünk a Garda-tó déli partjáról egy keskeny földnyelven benyúló szép városkához és a Scaligeri-várhoz. Nagyon tiszta, kulturált környezetben szépen kialakított és rendben-tartott út mellett a nagy tömeg ellenére is találtunk parkolóhelyet. A vár egy soktornyú, mellvéddel, lőrésekkel kialakított tégla és kő építmény, igen impozánsan emelkedik ki a vízből. Kis hídon keresztül lehet bemenni, végig sétálni a várfalak mellett, felmenni a tornyokba, ahonnan remek kilátás nyílik az alant elterülő városra, a Lidóra és a Garda tóra.
Sirmione. Egy igazi vízi-vár, árokkal, tornyokkal
Sirmione. Kilátás a városra a vár tornyából
Jó egy óra múlva hirtelen akkora tömeg érkezett, hogy az már zavaró volt, ezért a látogatást befejezve indultunk tovább a közeli Veronába. Úticélunk utolsó állomása is kellemes meglepetést nyújtott. Rendkívül szépen karbantartott házak, tiszta utcák és terek voltak mindenfelé, pedig itt is óriási volt a turista-forgalom. Parkolóhelyek is akadtak szép számmal és nekünk sikerült is a San Fermo Maggiore templom mellett leállni. Innen jártuk végig a városnak ezt a részét. A templom hosszú építési folyamat alatt nyerte el mai formáját. Altemploma a 11. századból való, míg maga a templom nagyrészt gótikus de még láthatóak a románkori elemek is. Nagyon sok szép 15. századi freskó maradvány maradt meg és ezek szépen helyre lettek állítva.
Verona. A San Fermo templom altemploma
Verona. Síremlék a San Fermo templomban
Rövid séta után értük el Verona legszebb terét a Piazza delle Erbét, ahol a mai napig állandó piac van, számtalan fehér sátorból kínálják árujukat az itteni kereskedők. Az egykori velencei uralomra utal Szent Márk oroszlános oszlopa és mellette a piac kútja, amelyet a “Verona úrnő” koronás szobra díszít. A tér közepén az un. “Tribuna”, amelynek baldachinja alól hirdették ki a törvényeket a középkorban.
Verona. Piac a Piazza delle Erbén és a velencei oszlop
A környező utcákon is hatalmas forgatag, ezernyi látogató sétált, élvezte a kellemes várost, és csodálta a világ minden tájáról ideérkező fiatalok élő szobrait és egyéb produkcióit.
Verona. Egy ötletes élő szoborkompozíció
Innen a város egyik legnagyobb attrakciójának számító un. Júlia erkélyéhez mentünk. Míg az előbbi csodálatos templomban 4 -5 látogató volt, úgy ezen a kicsi udvaron, ahol egy házfalon egy kőerkély látható, legalább 200 ember tolongott és szájtátva bámulták az erkélyt, ami egy történelmileg sosem igazolt esemény tanújának vélnek.
Verona. Az úgynevezett Júlia erkély
Húztunk is onnan a valóságba, a közeli hatalmas téren elterülő ókori Amfiteátrumhoz, azaz az Arénához, amely a város egyik legismertebb nevezetessége. I.e. 30-ban fejezték be az építését és akkor mintegy 25 ezer embert tudott befogadni. Mára a belső teret teljesen átalakították, széksorokkal, színpaddal, modern technikával szolgálja tovább a szórakoztatást, XXI. századi formában. Az alsó szinteken viszont végig megmaradtak az eredeti boltívek, hatalmas folyosók és átjárók, amelyek biztosították az akkor is hatalmas tömeg szabad mozgását. Hihetetlen, hogy egy több mint 2000 éves épületet még mindig lehet az eredeti funkciója szerint használni. Egy kifejezetten szépen helyreállított téren áll a hatalmas építmény, ahol számtalan kávézó, étterem várja a megfáradt vagy csak nézelődő látogatót. A téren látható még II. Victor Emmanuel lovas szobra is.
Verona. Az ókori amfiteatrum ma is a szórakoztatást szolgálja
Verona. A hatalmas tér az amfiteatrum körül
Túránk utolsó látnivalója a San Zeno bazilika, a város másik felén található, melynek helyén már a 4. században is felszentelt hely, Szent Zéno oltára állt. A jelenleg látható épületet a 12. században fejezték be, ebből az időből valók a szépen helyreállított falfestmények is. A csodás homlokzat kiválóan fényképezhető az előtte levő nagy térről, amely egyben parkoló is. 72 méter magas harangtoronnyal rendelkezik és a templomból nyíló szép kerengő is található itt. Altemploma is figyelemre méltó, a sok-sok oszlopon nyugvó boltozattal. Itt több szent sírhelye is látható, köztük Szent Zénoé, aki Verona első püspöke és patrónusa volt.
Verona. A San Zeno templom
Verona. A San Zeno templom hatalmas belső tere
Verona. A San Zeno templom kerengője
Verona. A San Zeno templom oltára és apszisa
Útitervünk szerint Veronából még ellátogattunk volna az Isztrián levő Pula városába, de otthonról azt a hírt kaptuk, hogy másnap eső várható arrafelé, így délután 5 óra felé úgy döntöttünk, hogy akkor inkább hazaindulunk.
Gyorsan fogytak a kilométerek és csak tankolni álltunk meg Szlovéniában és itthon, Nagykanizsán.
Éjfél előtt haza is értünk és alig vártuk már, hogy elkezdhessük az élménybeszámolókat.
Összességében 4.800 kilométert utaztunk, a két szigeten ebből kb. 2500 km-t. Közel ötven települést, várost, nevezetes helyet és természeti csodát kerestünk fel.
2013. szeptember 01-2013.szeptember 13.
Ani és Zoli
Lengyel Zoltán: Hatezer kilométer az Egyesült Királyságban és Írországban – 2010
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto |
utikalauz.hu