Ligeti Csákné Zsuzsa: Magyarok nyomában az Adrián – Horvátország – 2012
Rendkívül tartalmas beszámoló, ami kicsit más oldalról mutatja be az Adriát, mint ahogy megszoktuk. A sok érdekesség, információ miatt nagyon hasznos segítség lehet útiterv összeállításához. Az írást szép fotók és a szerző rajzai illusztrálják
Csáktornya – Varasd – Trogir – Split – Klissza vára – Biograd – Kraljevica – Bakar – Crikvenica – Omisalj – Krk – Zengg – Fiume – Abbázia
Könyves Kálmán, Szent László, IV. Béla, Mária (V. István lánya) Kotromanovics Erzsébet (Nagy Lajos felesége), Mária (Luxemburgi Zsigmond lánya), Corvin János, Zrínyi Miklós, Frangepán, Jurisics Miklós, Baross Gábor nyomában
Nekünk korábban valahogy kimaradt Jugoszlávia, vagy időnk, de leginkább pénzünk sem volt abban az időben. Ugyanígy kimaradt az utóbbi években a dalmát tengerparti nyaralás is, mert sok más izgalmas utazás adódott. Viszont a dalmát városok szépsége nagyon vonzott, így örömmel ragadtuk meg az alkalmat, amikor egy társaság 2012 májusának utolsó napjaira autóbuszos kirándulást szervezett az Adria mellé a magyarok nyomába. Nem csalódtunk, pontos szervezés, ragyogó idegenvezető – és egy tudományos kísérő. A látottak mellé valóban tartalmas tájékoztatást kaptunk mind földrajzi, mind történelmi vonatkozásban. A nyolc napos úton szokásos módon férjem fotózott, én rajzoltam.
Horvátországi útibeszámolók helyszínei az Útikalauzban nagyobb térképen való megjelenítése
1. nap
A magyar történelem emlékeivel már az oda úton is találkoztunk. A korai indulásnak köszönhetően az M7-esen hamarosan Csáktornyára értünk, ahol a Zrínyiek vára még kopottan ugyan, de áll egy nagy park közepén. A vár melletti parkolóban hagytuk az autóbuszt és elindultunk Csáktornya (Čakovec) felfedezésére.
Ma az erődítmény-jelleget a hajdani várfalak és a kapubejárat őrzi, a barokk kastélyban a Muraközi Múzeumban halászati-vadászati, néprajzi kiállítás látható, illetve van egy Zrínyi emlékszoba is. A horvátok ugyanúgy saját hősüknek tekintik Zrínyit, mint mi, magyarok: Zrínyiek a horvát Šubić nemzetségből származtak.
A síkvidéki vár eredete a XIII. századba vezet, nagyarányú átépítésére a Zrínyiek idejére esett. 1546-1719-ig volt a Zrínyi családé. Itt élt a költő Zrínyi Miklós, itt írta a Szigeti veszedelmet, és itt is halt meg egy tragikus vadászbaleset után. A későbbi tulajdonosok barokk lakókastéllyá alakították át, de aztán cukorgyár működött benne, majd diákotthon is volt. A hajdani reneszánsz-barokk pompának nyoma sincs, az eredeti berendezésből semmi sem maradt. A falak kopottak, omladozók, bár a kastély egyes részeit már elkezdték rendbe hozni. A várudvaron álló szoborcsoport Zrínyi Péter búcsúját ábrázolja (alkotóját nem sikerült fellelnünk). Zrínyi Miklós emlékmű a várat övező parkban áll, van egy kevésbé sikerült Zrínyi szobor is.
A parkból rövid sétával a város sétáló utcájára értünk. A kedves kisvárosi utcában hamarosan pénzváltóra találtunk, ahol kunát válthattunk, és végre ihattunk egy jó kávét. Elsétáltunk egészen a szépen tatarozott ferences templomig. A mellette lévő kolostoron ott látható a Zrínyi címer.
Némi keresgélés után megtaláltuk a Zrínyiek temetkezési helyéül szolgáló egykori pálos kolostor kápolnáját Szentilonán. Szentilona (Šenkovec) szinte egybeépült Csáktornyával, a bevezető úton balra kell kanyarodni nem sokkal a modern templom után. Kedves családi házak gyűrűjében áll a hófehér kápolna, a kolostorból semmi nem maradt. A kápolna tömege impozáns, szép reneszánsz ablakokkal. Közvetlenül a tövéhez épült egy szárazmalom, azt is példaértékűen rendbe hozták. Bemenni sajnos nem lehet egyikbe se.
A Zrínyiek mauzóleuma a kolostorral együtt egy tűzvészben megsemmisült, az ásatások során csak töredékeket találtak. Pedig itt nyugodott valamikor a szigetvári hős és a költő-hadvezér dédunoka is, feleségeik, gyermekeik. A kolostor újjáépítésekor a szarkofágok összetört maradványait beépítették a falakba, a holttesteknek nyoma veszett. 1924-ben ásatásokat végeztek, a megtalált maradványokat a zágrábi székesegyházban helyezték el. Utoljára 1990-ben végeztek feltárásokat, ekkor restaurálták a kápolna XIV. századi freskóit, ekkor találták meg a kápolna mellett a Zrínyiek sírboltjának maradványait is.
A Zrínyi vár bejárata Csáktornyán
Csáktornya sétáló utca
Zrínyi emlékmű Csáktornyán
Zrínyiek sírkápolnája Szentilonán.
Fél óra buszozás után értünk Varasdra. Varasd (Varaždin) 1209-ben kapott városi rangot II. Andrástól, a török időkben Horvátország fővárosa volt Zágráb helyett. Magyar vonatkozása leginkább az, hogy 1487-től Corvin János birtoka lett, aki a trónról való lemondásáért cserébe a horvát bánságot kapta.
Szép a város, számtalan emlékkel a „fővárosi” időkből, de talán legszebb a vára. Már nem a Corvin János idejéből valót láthattuk, mert a XVI. században megerősítették és átalakították, ekkor kapta a szépséges reneszánsz udvari loggiákat. Ma múzeum, de az idő rövidsége miatt – ahogy Csáktornyán sem – nem látogattuk meg. Hosszú az út az Adriáig. Így csak annyit láttunk Varasdból, hogy visszakívánkozzunk. Mivel közel van a magyar határhoz, akár egy-két napra is ide lehet jutni könnyen.
Varasd belváros
Várudvar
Corvin János vára Varasdon
Így is este lett már, mire Trogirba érkeztünk. Szállásunk Čiovo szigetén volt Okrugban, két szomszédos szállodában. A szállók vadonatújnak tűntek, minden kényelem megtalálható volt benne, csak liftet nem építettek a magas emeletekhez. Erkélyünkről csodálatos panoráma nyílt még éjjel is. A tengerparton gyöngysorként világítottak a lámpák.
2. nap
Reggel láttuk igazán, hová is kerültünk. Az erkélyünkről csodálatos kilátás nyílt a városra és a környező dombokra, a tengere, szigetekre.
Erkélyünkről
A kényelmes reggeli után Split megtekintése következett. 10-kor indult hajó Trogirból. 24 kunáért vittek el Splitbe (Az érintett időben egy kuna mintegy 40 forintot ért – a szerk). A kicsi hajó zsúfolásig megtelt. Kellemes napsütésben élvezetes volt a hajóút, a karsztos partvidék, a szigetek, a parti házak állandó néznivalót kínáltak.
Másfél óra hajóút Trogirból Split
Nem volt unalmas a hajókázás
A hajócska közvetlenül a Diocletianus palota előtt kötött ki. Délután 4-kor indult vissza a hajó, addig bejártuk Split belvárosát. A Porta Aelian (Bronz kapu) föld alatti bejáratán át léptünk Diocletianus palotájába. Az egész épületkomplexust, egy hatalmas négyszög alakú építményt a 4. században építtette a császár, közel Salonához, ahol született. A hatalmas palota elrendezése nagyon hasonlít egy katonai táborra: Négy kapu vezetett a palotába, az utak derékszögben metszették egymást – azaz metszik ma is. A kövezet a régi, 1600 éves, simára csiszolt, de máig ép.
A későbbi korok használták az elhagyott romokat. Lakóházak épültek a romok felhasználásával, megtartva az eredeti elrendezést. Még a császár mauzóleumát is újrahasznosították, ma keresztény templom. Mivel a terep a tenger felé lejt, a palota déli területét alápincézték. Hatalmas boltívek, folyosók, termek – ezen keresztül vezet a Bronz kapu – ma az idegenforgalmat szolgálják. Képeslap-, emléktárgyárusok tömege található benne, illetve panoptikum. Lépcsőkön kell felmenni a palota valódi belsejébe. Nem gondoltuk volna, hogy előszezonban is ekkora turistaforgalmat találunk. Az impozáns Peristelium zsúfolva volt bámészkodókkal, köztük két római kori légionáriusnak öltözött ifjonc szolgált kitűnő fényképtémának. A Peristelium oszlopai fölött magasodott a dóm harangtornya. Még V. István lánya, Mária kezdte építését, Zsigmond király felesége, Erzsébet folytatta. De építése csak a XVI. században fejeződött be. A román kori ablakok oszlopai és a Peristelium valódi római oszlopai szép harmóniát alkotnak.
Amint megnéztük a remek térhatású Vestibulumot, kigyönyörködtük magunkat a Peristeliumban, a beleépült gótikus házak ablakaiban, igyekeztünk be a dómba. De a főbejáratnak tűnő kapu valójában kijáratnak bizonyult, itt csak a toronyba lehetett felmenni 10 kunáért. Mi vállalkoztunk rá, és nem bántuk meg. Már a feljutás is élmény volt. A torony belseje üres, körbe-körbe vaslépcsők kanyarognak felfelé. A hatalmas ablakokon át pazar kilátás nyílt a templomtetőre, az alattunk lévő Peristeliumra, az egész városra. Ahogy feljebb jutottunk, úgy változott a kilátás. Persze elhaladtunk a harangok mellett is. A legfelső galérián körbe lehetett sétálni, minden irány újabb látnivalókat rejtegetett. A torony építését Mária, V. István lánya kezdte, majd Róbert Károly felesége, Erzsébet folytatta. A torony domborműveit, melyek a magyar királyok és családtagjaikat ábrázolták, a velencei uralom idején csonkították meg – a nyomát is el akarták tüntetni a magyar fennhatóságnak. A dalmát városok inkább a magyar királyt választották némi adó fejében, mint az erőszakos konkurens Velencét.
A toronyból leereszkedve megkerestük a dóm bejáratát (körbe kellett kerülni az egész épületet. 50 kunáért kombinált jegyet vettük: egyaránt beléphettünk a dómba, a keresztelő kápolnába, a kincstárba. A dóm magva Diocletianus mauzóleuma. Az eredeti elrendezést alig változtatták meg a későbbi korok átépítései. Nekem legjobban a szép román kori szószék tetszett, illetve a később a dómhoz toldott kórus faragott támlás padjai a XIII. századból. A nyolcszögletű templomot éppen tatarozták, a Diana-frízt állványzat borította. Másik kincsét szinte eldugták. Szépséges, XIII. századi faragott kapuszárnyait csak az veszi észre, aki keresi a szélfogó függöny mögött. Ugyanígy nehéz felfedezni a főkapu feletti kis kőkoporsót: itt nyugszik IV. Béla két leánya, Katalin és Margit (az első Margit, ugyanis Szent Margit később született), akik a tatárok előli menekülés idején haltak meg Klissza várában.
Római katonák a Peristeliumban
Harangok a dóm tornyában
Kilátás a dóm tornyából
A dóm kapuja. Buvina dalmát faragó munkája a XIII. századból.
Román szószék Diocletianus mauzóleumában
A dóm kapujával (vagyis a kijárattal) szemben nyíló St Ivan sikátor, az „Engedj át utca”. Ezt is éppen tatarozták, állványzat borította. De így is végig lehetett menni rajta. Végében nyílik a ma keresztelőkápolnának nevezett Jupiter szentély. A teljes épségben megmaradt római kori épületnek szép a kazettás dongaboltozata. A hatalmas Jupiter szobor előtt a korai keresztények faragott keresztelőkútjának domborműve éles kontrasztot alkot a fejlett római szobrászat alkotásával.
Eztán vég nélkül bolyongtunk a kis utcákon, be-bekukkantva az udvarokra. A kövezet még az eredeti római kövezet, a sok láb simára koptatta, de még mindig ép, nem kell javítani. Valahol útközben vettünk két szelet pizzát ebédre.
Az óratoronynál kibukkanva terecskére akadtunk, ahol megpihentettük lábunkat egy hangulatos kávézóban. Aztán felkerestük az Arany kaput, amelyet kívül Meštrović hatalmas szobra őriz. Mindenütt sok ember, angolok, franciák, kínaiak, japánok, amerikaiak. Az árak ennek megfelelően magasak. Mindenütt kapni kisebb nagyobb útikönyvet, vettünk is egy kisebb német nyelvű kötetet.
Split – Sikátor
Split – száradó ruhák egy palotaudvaron
Prepod tér. Itt kávéztunk
A hajónk pontosan indult, jó volt üldögélni a fárasztó városnézés után. Az idő közben elszomorodott. Mire Trogirba értünk, már vastag felhőréteg borította az eget. Gyalog indultunk vissza a szállásunkra, közben eleredt az eső, igaz csak szemerkélt. Micsoda szerencse, hogy nem Splitben esett! Vacsorára elállt az eső, sőt kiderült, csillagos éjszaka lett, de a levegő erősen lehűlt. A tervezett esti fürdőzés a tengerben elmaradt.
3. nap
A harmadik nap a Király-sziget (Kraljevac-sziget) megtekintésével kezdődött. Az idő kitisztult, egész nap kellemesen sütött a nap, felhőnek nyoma sem volt. Autóbusszal a sziget belseje felé indultunk, majd tovább gyalog fel egy dombtetőre virágzó zanótok, fűszeres illatú zsályák között. Onnan ragyogó kilátás nyílott a közeli Király-szigetre. A kicsiny, lakatlan szigetre menekült a tatárok elől IV. Béla. Bár keskeny tengerszoros választja el Čiovo szigetétől, a sós vízen nem tudtak a tatárok átúsztatni, így a király megmenekült.
Ide menekült IV. Béla. A Király-sziget Ciovóról nézve
Virágok közt mentünk a nyeregig, ahol látható lett a Király-sziget
A királyi család Klissza (Klis) várában húzódott meg, de ők nem voltak igazán értékesek a tatárok számára, nekik a király személye kellett. Klissza várába utaztunk tovább busszal. Split fölött, meredek sziklaszirten áll a csupa kő vár, vagyis ami megmaradt belőle. Alatta csöndes kis falu húzódik meg. A vár, a falu házai fehér mészkőből épültek, a napon fehéren szikrázott minden. Körben a hegyek is csupa fehér sziklából állnak. A jól védhető hegyen magasodó várat a tatárok nem tudták bevenni, s amikor megtudták, hogy a király tovább menekült Trogir felé, eltakarodtak a vár alól. Nem lehetett könnyű élet a várban, két gyermeke is meghalt itt IV. Bélának, de itt született Margit, akit a király „felajánlott” Istennek. Belőle vált a Nyulak szigeti Szent Margit.
A magyarok mindig meglátogatják ezt a várat, régi királyunk és a magyar szent emlékének adózva, bár a vár mai formájában már inkább a török kori harcok nyomait őrzi. A busz a falu fölé, a nyeregig vitt, innen már gyalog kellett kapaszkodni a bejáratig. Magyar nyelvű tájékoztatót kaptunk a jegy mellé (csoportos jegy 20 kuna/fő). A sziklába faragott lépcsőkön kapaszkodtunk tovább felfelé a legmagasabb pontig. A sziklák közt apró kék virágok nyíltak, babér bokrok húzódtak meg a falak mellett. Innen szedtünk néhány levelet a hazai bableveshez. A szép kilátásban gyönyörködve hallgattuk meg IV. Béla és családja menekülését, viszontagságait, a tatárok harcmodoráról, a tatár birodalom kialakulását és bukását. Aztán lesétáltunk a faluba. Az iskola mellől a legszebb a rálátás a várra.
Klissza vára
Meghódítjuk a várat
Tavaszi kirándulás előnye: még a sziklán is virág nyílik
Klissza várából Trogirba tértünk vissza. Az úton vissza Trogir történelméről hallgattuk a vezetőnket. Trogir is bővelkedik magyar emlékekben. III. Béla idejében kerül a magyar korona fennhatósága alá Trau, a mai Trogir. Amit mindenki ismer, hogy ide menekült IV Béla a tatárok elől. Ennél persze árnyaltabb a kép: A királyi család Klissza várában élt, maga a király a Királyszigetre menekült. De az Árpádok alatt számos épület emelkedett Trogírban: a gyönyörű székesegyházat a magyarországi Treguriánus püspök építtette magyar kőművesekkel. Állítólag a jáki templom építői működtek közre a román stílusú részek kialakításában. A sok szép részlet közül leginkább a kaputól voltam elbűvölve. Aprólékosan faragott domborművek fogják közre a bejáratot, két bumfordi oroszlán őrzi. A domborművekhez a mindennapi élet pillanatai, mesteremberek munkája adta a témát. A kaput sokáig lehet nézegetni, mert fedett előtérből nyílik, így nem kell a napon ácsorogni, sőt fényképezni is jobban lehet. Itt, az előtérben magyar nyelvű könyvet vettem a katedrálisról 50 kunáért. A Szent Lovro katedrálist persze számtalanszor átépítették, bővítették. A román, gótikus, reneszánsz részek harmonikusan illeszkednek egymáshoz. A toronyba itt is fel lehet menni (10 kuna), fentről felejthetetlen kilátás nyílik a városra, a kikötőre, a velencei erődre. A katedrálisban van eltemetve IV. Béla unokaöccse is, Omeri Vilmos. A kincstárban látható IV. Béla koronázási palástjának csuklyája. A városnak hűségéért ajándékozta a király (gondolom nem ingyen nyújtottak menedéket). A katedrálisban egy ezüst kézmosót Kotromanovics Erzsébet, Nagy Lajos felesége adományaként őriznek.
Szt Lovro katedrális
két oroszlán őrzi a katedrális kapuját
Radovan mester faragványainak egyike a kapun
A szószék hasonlít a Splitben látotthoz.
A torony belsejéből gyönyörűen látni az ablakokat
Kilátás a toronyból a sikátorokra
I. Lajos, majd Mátyás király uralkodása alatt további épületekkel gazdagodott Trau: Beriszló Péter veszprémi püspök szülőházát Giovanni Dalmata építette. A Cipiccio palota udvarán maga Mátyás király domborműve látható. Az egész városka gyönyörű. Az óváros tulajdonképpen egy szigeten fekszik, masszív kőhíd köti össze a parttal. A tengerszoros igen keskeny, tele kis hajókkal, csónakokkal. A Čiovótól elválasztó tenger már szélesebb, de itt is híd van. Piciny a szigetecske, az utcák szűkek, minden pillanatban új látnivalót kínálnak. Hol egy román ablakcsoport, hol egy gótikus erkély, hol reneszánsz oszlopok, ívek, tobzódó virágeső vonja magára a figyelmet. Templom itt is akad bőségesen, de a többség zárva tart. A fel-alá bóklászó turistákat számtalan kávézó, étterem várja. Mi a katedrális előtt, az óratorony tövében rogytunk le egy kávéra, aztán a Velencei erődöt kerestük fel, közben megcsodáltuk a parthoz kötött jachtokat, vitorlásokat. Újra gyalog sétáltunk vissza szállásunkig, most már eső nélkül. A bátrabbak kipróbálták a fürdést is – én nem tartoztam közéjük.
Trogir – Sikátor
Trogir – Gótikus ablakok
Trogir – Palotaudvar
Trogir – Cippico-palota udvara Mátyás királyunkat ábrázoló domborművel
Trogir – A Velencei erőd
A torgiri kikötőben
4. nap.
Elbúcsúztunk Trogirtól, indultunk az Adria partján felfelé. Az országút magasra kanyarodott a hegyoldalra, ahonnan még utolsó pillantást vethettünk a városra. Most látszott igazán, milyen kicsi is az óváros, szinte elvész a később épült város házrengetegében. Első megállónk Tengerfehérvár, azaz Biográd volt. Könyves Kálmán itt érte el az Adriát, itt alapított és építtetett templomot. A régi épületekből semmi sem maradt, mert a II. világháborúban komoly bombatámadás érte, és a szerb-horvát háború is sokat ártott neki. A teljesen átépült, modernizálódott városban és kikötőben nyoma sincs az Árpádoknak, a régebbi házak sem tekintenek vissza kétszáz évnél régebben. Az odavezető úton vezetőnk az Árpádok dalmáciai terjeszkedéséről tartott előadást, megismerhettük Könyves Kálmán horvát-dalmát királlyá koronázásának történetét, hogyan alakult a horvát-magyar megegyezés rendszeréről.
Biograd – A kikötő
Biograd – Régi vitorlás a kikötőben
Biograd Régi utcácska
Biograd – A várost 1991-95 között ért háborús pusztítás emléktáblája
Biográdon csak rövid ideig sétáltunk, máris utaztunk tovább Zára (Zadar) irányába. Zára a középkor legerősebb kereskedővárosa volt Dalmáciának, komoly versenytársa Dubrovniknak és Velencének. A magyar királyok sokat háborúztak a város uralmáért, hol sikerrel, hol nem. Velence túl közel volt, a magyar uralmat a város nem tartotta olyan veszedelmesnek. 1358-ban a Zárai békében Velence örök időkre lemondott Záráról Magyarország javára. Az „örök idők” csak három évig tartott. A város gyakran cserét gazdát, a város urai mindig a számukra előnyösebb hatalommal tartottak.
Az óváros itt is egy félszigetre települt. Ahogy a busz leereszkedik a hegyoldalon a tengerpartra, itt is látni, hogy a kicsiny – bár Trogirnál nagyobb – óváros elvész a nagyváros betonrengetegében. A kikötőben szálltunk le a buszról, Azonnal kaptunk térképet a városról egy idegenforgalmi pavilonban.
Díszes kapun léptünk be az óvárosba. Zadar nem annyira „tömény”, mint Split és Trogir, az óvárosban sokkal több a későbbi korokból származó épület, az utcák sem olyan szűkek. Ami megmaradt, az viszont gyönyörű. A Főtéren (Narodni trg) természetesen barokk Óratorony. Ez lett aztán a találkozópontunk.
A Široka utcán sétáltunk el a Sv Marija templomig és bencés apácák kolostoráig. Sajnos nemcsak a templom, de az Egyházművészeti Gyűjtemény ajtaját is zárva találtuk. Szerencsére a román templomtorony, amelyet még Könyves Kálmán építetett, így is szemet gyönyörködtető volt. Az oszlopfőkbe vésett feliratot (R.COLOMANUS) nem tudtuk kibetűzni a távolság miatt. Együtt kerestük fel a ferences kolostort a Zárai béke kedvérét, mely a múzeumában látható (belépő 20 kuna). Meg is találtuk, de másolatnak bizonyult – nyelvi nehézségek miatt nem sikerült kideríteni, az eredeti hol látható. A kolostor kerengőjét, valamint a múzeum többi részét – különösen a faragott sekrestye-bútorokat – nagyon élveztük. A közös múzeumlátogatás után kisebb csoportokra oszlottunk, és szabadon csatangoltunk a városban, találkozót megbeszélve az óratoronynál, mert együttesen akartuk megtekinteni Szent Simon (Sv Šime) templomát.
Zadar – A barokk Óratorony
Zadar – Sv Donat a Fórum felől
Zadar – A Fórumról származó kő a Sv Donatban
Zadar – Sv Donat belseje
Zadar – Gótikus ablak
Zadar – Sv Stosije katedrális
Zadar – Könyves Kálmán szobra
Roppantul élveztük a szűk utcákat, a római Fórum tágas terét. Sikerült nyitva találnunk a IX. században épült Szt. Donát templomot (Sv. Donata, belépő 20 kuna/fő, magyar nyelvű tájékoztatót adnak). A kör alakú templom nagyon magas, lépcsőn fel lehet kapaszkodni az emeletre, ahol körbefutó galérián át lehet letekinteni a mélybe. A renováláskor megtalált római kori köveket láthatóvá tették.
Szépséges a mellette lévő, román stílusú Szt. Anasztázia (Sv Stošije) templom. Mellette emelkedik a szintén román stílusú torony, mindkettő a dalmát építészet különleges szépségű darabja. De nem ezek az egyetlen román építészeti emlékek Zadarban. A Šimuna Kožičika Benje utcán található a Sv Krševana templom. Homlokzatának harmonikus oszlopsora méltó párja a Sv. Stošije templomnak. A IV. században építették, de mai formáját a XII. században nyerte. Kisebb templomból Zadarban sincs hiány. Gótikus ablakok, reneszánsz árkádok sok helyen bukkantak elő.
Lépten-nyomon találtunk éttermet, kávézót, büfét, nem volt gond bekapni valamit. Pihenőül kisétáltunk a tengerpartra. A félsziget csúcsán különös hangok fogadtak. Ide épült a tengeri orgona: A lépcsős parton a tenger hullámai behatolhatnak a lépcső alá, a kövezetben hagyott lyukakon aztán különös hangon szólal meg az „orgona”. Sokan a lyukakra tapasztják a fülüket, úgy hallgatják a tenger muzsikáját, de a lépcsőkön ülve még jobban élvezhető a különböző magasságú hangok összecsengése. A kellemes napsütésben sokáig élveztük az „orgonát”.
Pihenőnk után a Szt. Simon templom felé vettük az irányt. Áthaladtunk a Velencei kapun, megtekintettük a Fosa névre hallgató kikötőt, benne a tengeri herkentyűket áruló motorosokat. Az öböl túlodalán van a városi strand – a szép idő ellenére teljesen üres volt. Innen az Öt kút terére mentünk fel, (Trg Pet Bunara). Valóban öt kút sorakozik egymás után. Mellettük elhaladva építkezést kerülgettünk – újra burkolták a teret -a Szt. Simon templomhoz értünk. Még mindig nem volt nyitva, így a fórumról származó hatalmas oszlop tövében megbúvó kis kávézóban ittuk meg a délutáni kávénkat, várva, hogy kinyissák a templomot. Itt látható ugyanis Szt. Simon ezüstszarkofágja, amelyet 1377-80 között készített Francesco da Sesto. A megrendelő Erzsébet volt, Nagy Lajos királyunk felesége. A majd két méter széles, egy méter magas dombormű a zárai békekötést ábrázolja, a magyar flottát, Lajos királyt, a lányait. Minden rendelkezésünkre álló útleírás, térkép, leírás azt mondta, a főhajó oldalkápolnájában áll, jól látható.
Mikor végre bemehettünk (már ha tisztességesen fel voltunk öltözve – egy háromnegyedes nadrágban lévő útitársunkat durván kiutasították, a nőknek hosszú ujjú felsőben kellett lenniük! ), kiderült, hogy a szarkofág a szentélyben áll, legalább 15-20 méter távolságban. Odamenni, fényképezni, megszólalni nem lehetett. A felvigyázó(?) ráordított mindenkire, aki megpisszent, még jó, hogy a fényképezőgépeket nem törte össze. A nagy távolság miatt sajnos nem láthattuk a finom ötvösmunka részleteit.
Zadar – Ferences kolostor udvara
Zadar – Stallum a Ferences kolostorban
Zadar – Gótikus oltár a Ferences kolostor múzeumában
Zadar – Állítólag Erzsébet királyné hímezte fogsága alatt
Zadar – A tengeri orgonát hallgatják
Kissé nyomott hangulatban tértünk vissza a buszhoz, amely elindult hosszú útjára Crikvenicába. Egy darabig az autópályán, haladtunk. Fél hatkor értünk Novigradba. Festői öböl északi partján terül el a kisváros, magasan fölötte a vár, ahol a főurak fogva tartották Zsigmond király feleségét, Erzsébet királynét és lányát, Máriát. A késői órákra való tekintettel ide nem látogattunk fel, csak a tengerparti úton sétáltunk. Novigradtól már a kacskaringós tengerparti úton haladtunk, lassan ránk sötétedett. Jócskán elmúlt 10 óra, mire a szállásunkhoz értünk. Telefon persze ment a szállóba, így azok türelmesen vártak a vacsorával.
Novigrad – A várban raboskodott Erzsébet és Mária
Novigrád – A vár magasan az öböl felett
5. nap
Reggel világosban szemre vételeztük crikvenicai szállónkat. Mint egy régi, szakszervezeti üdülő, de kifogástalan állapotban. Minden szobája a tengerre néz, erősen lejtős úton néhány perc alatt a tengerhez lehet lesétálni. Szemben velünk Krk szigete. Az erkélyünkről látni távolban a szigetre beívelő merész hidat.
Crikvenica – Kilátás az erkélyünkről
A késői érkezés miatt – éjfél lett, mire ágyba bújtunk – kényelmes reggeli után indultunk Krk szigetére. A sziget a Frangepánoké volt, uralmuk alatt Vegliának nevezték. A szigeti bejárat alig 20 km-re van Crikvenicától. Meredek sziklák, fantasztikus kilátás a szigetre vezető hídról, sajnos nem lehet megállni, rajzolni, fényképezni. Első állomásunk Omisalj, bájos kisváros. Rövid sétát tettünk a felsővárosban. Kiderült, hogy aznap falunap van, a templom zsúfolásig tele. A falunapi programokon nem vehettünk részt, mert indultunk tovább. A buszhoz visszafelé tartva vettük észre a kis néprajzi múzeumot. Valójában két kis szoba, a környék régi viseletével, mindennapi eszközeivel és egy bűbájos, angolul kiválóan tudó hölggyel, aki buzgón elmagyarázott mindent (belépőjegy nincs). Még néhány perces út és begördültünk Krk festői kikötőjébe. Kellemes napsütés, csobogó hullámokon ringatózó hajók. Sirályok közt sétáltunk a Frangepánok váráig, betértünk a mellette lévő templomba, a Frangepánok temetkező helyére (csoportos belépő 7 kuna/fő). Már az előtér is szépséges volt: gótikus terem, hímzett palástok, ezüst domborművek. Innen nyílt a kora román templom, onnan tovább le a másik (gótikus) templomhajóba. Itt bukkantunk két román szószékre, az egyiken szárnyas ökör domborművel. A templomlátogatás után kicsit bóklásztunk a tengerparti sziklákon, majd a kikötő melletti étteremsoron megebédeltünk: halleves után grilltál és sör.
Omisalj – Omisalj felsővárosa
Krk – Krk kikötője
Krk – Katedrális
Krk – Frangepán kápolna gótikus boltozata
Krk – Paolo Calori ezüst oltára 1477-ből a katedrálisban
3-kor indultunk tovább Kraljevicaba. Jellegtelen helyiség a Bakari öböl déli partján, de a tengerpart felett áll a négy saroktornyos reneszánsz-barokk Frangepán vár (a környéken minden a Frangepánoké volt). Valaha járt erre IV. Béla is, innen kelt át Vegliára, a mai Krk szigetére. A vár akkor bizonyosan másként nézett ki, azóta átépítették. Most a vakolat hámlik, de a várban működő klubok, egyesületi helységek vannak. A belső udvart emeletes árkádsor veszi körbe. Az udvart deszkaborítás fedi, közepén kút. Mindenütt szép domborművek, a Frangepánok címere, de persze omlik, pereg minden. A vár mellől csodás kilátás nyílik az öbölre és egy csuda szerkezetre: halleső állványzat nyúlik mélyen a tenger fölé. Onnan lesték a tonhalrajokat és riasztották a halászokat, most érdemes kimenni.
Kraljevica – reneszánsz udvar a Frangepán várban
Kraljevica – Az emeleti folyosó boltívei
Kraljevica – Tonhalleső állvány a tenger fölé nyúlik
A rövid kraljevaci kitérő után tovább autóztunk Bakar városába, be az öböl mélyére. Most már a XIX. századról hallhattunk előadást, mert Bakar kikötője Fiume kiépítéséig bonyolította az Osztrák-Magyar Monarchia kereskedelmét. Mélyen a szárazföldbe nyúló öböl mélyén fekszik, mint fecskefészkek tapadnak a meredek partra a házak. Legfelül trónol az egykori Frangepán vár. A meredek hegyoldalba merészen beépített vasútvonal vezet le a tengerpartig, ahol hatalmas daruk állnak ma elárvultan. Magasan fönn, a város fölött az autópálya szédítő kanyart ír le a levegőben. (Másnap itt tértünk rá az utópályára). Az időjárás kivételesen nem kedvezett, felhők borították az eget, majd enyhe szemerkélés közben másztuk meg a meredek utcákat, fel egészen a várig. Közben igen szép, de elhanyagolt házakat láttunk. Érdekes város, de a dalmát tengerpart szépséges kisvárosai mellett nem rúg labdába, nem itt fejlesztenek, mert ide nem jön turista, nincs strand, középkori városmag. Nekünk mégis tetszett, csodás a fekvése, szép időben még különlegesebb lehet. Visszafelé a vízparton találtunk egy éttermet, de csak sörözni álltunk meg. Autóbuszunk felkapaszkodott a meredek szerpentínen az autópályáig. Fentről is roppant érdekes a város.
Bakar – kikötő
Bakar – Lépcsős utca
Bakar – Az autópálya alig fér el
Bakar – Jobb sorsra érdemes ház
6. nap
Ez a nap Fiuméé és Abbáziáé. Felhős napra ébredtünk, a nap csak percekre bukkant ki a felhők mögül. Fiume (Rieka) büdös nagyváros. Régi település, már a rómaiak is használták a védett kikötőt, igazi aranykora a Monarchia alatt volt. Bár 1778 óta Fiume Magyarországhoz tartozott (Tengermellék), fejlődésnek igazán a kiegyezés után indult, amikor az osztrák Trieszttel szemben magyar kikötőt építettek. Hihetetlen pénzösszegeket fordítottak a kikötő kiépítésére. A meredeken letörő hegyoldal és a tenger találkozásánál széles sávot töltöttek fel, legyen elegendő hely a vasútnak, kikötői raktáraknak. A vasút még így is alagútban érkezik az állomáshoz, példátlan módon keresztezve a főutcát. Ha jön a vonat, leeresztik a sorompót, megáll az élet.
A nagyarányú beruházás meghozta az eredményét: ipar települt a kikötő köré (torpedógyár, rizshántoló, kőolaj-finomító). Leghíresebb volt talán a hajógyártás, itt épültek a magyar tengerjárók, köztük a leghíresebb,a Szent István. Máig profitál belőle a város. Végül is ez eredményezte a mai nagyváros létrejöttét. A századfordulón talán Fiume volt Európa egyik legnagyobb forgalmú kikötője. Nem csoda, hogy emléktáblája van Baross Gábornak, aki kiharcolta a fejlesztést (szinte párhuzamosan a Vaskapu szabályozásával). De Baross nevét őrzi az egyik kikötőmedence is. A századforduló stílusában emelték a hajózási társaságok, biztosító társaságok, a vámház épületét. Ezek ma is megadják a város hangulatát.
A Lurdi Miasszonyunk (mások szerint Tengerészek) temploma mellett állt meg a buszunk. A XIX. század végén épült ez is, hatalmas épület, jó tájékozódási pont. Magasan áll az utca szintje fölött, mellvédjéről remek kilátás nyílik a kikötőre. Városnéző sétánkat a vasútállomással kezdtük. Hatalmas rakodó pályaudvar. Jellegzetes épület, mintha Simontornyán vagy Szombathelyen lennénk. Itt is tábla állít emléket a vasút 1873-i kiépítésének. Előtte kiállítva egy régi MÁV gőzmozdony. Innen átsétáltunk az egykori Haditengerészeti Akadémia épületéhez. Itt képezték az egész Monarchia számára a tengerészeket. A hatalmas épület ma kórház, nyoma sincs az egykori pezsgő tengerészeti életnek. A tengerész-képzést más városba helyezték.
Sétánkat a régi Szapáry-rakparton folytattuk. Egymás mellett sorakoztak az Adria biztosítótársaság székháza (ma Jadrolina hajózási társaság), a Vámház (ma szálloda), és több más hatalmas épület.
Fiume – Jellegzetes KUK vasútállomás
Fiume – MÁV mozdony az állomás előtt
Fiume – A volt Adria biztosítótársaság székháza
Innen átvágtunk a Korzóhoz, mely ma is a legfőbb sétálóutcája a városnak. Szépen rendbe hozott épületek, nyüzsgő tömeg, elegáns üzletek, éttermek. A sétálóutca közepe táján nagy csoportosulásra bukkantunk: ukrán néptáncosok ropták harmonikakísérettel a gopakot. Hamarosan a városkapuhoz értünk, alatta átmenve értünk a régi római emlékekhez. Egy diadalív mellett ittuk meg a kávénkat. Innen felkerekedve kisétáltunk a Mrtvi csatorna partjára. A csatorna a Fiumarát köti össze a kikötővel. A Fiumara adta a város nevét: Fiumara – Fiume, Rječina – Rijeka. A parton sűrűn sorakoztak a jachtok. Ez a folyócska volt a határ Fiume (Olaszország) és Sušak (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között az első világháború után. Fiume történelme a XX. században nagyon zavaros volt, robbanásszerű fejlődése megtorpant, a Monarchiabeli nagyságát, ragyogását azóta sem nem nyerte vissza. A jachtok fölött magasodott a Trsat vára (ma Városi Múzeum). Természetesen régi tulajdonosai a Frangepánok voltak. Az idő szűkösségére való tekintettel nem mentünk fel a várba, inkább betértünk a piacra, annak is a halat árusító csarnokába, ahol mindenféle tengeri herkentyűt árultak. A közelben vettünk bureket és joghurtot, és az Opera épülete előtti téren megebédeltünk. Az Opera a budapesti Opera kisebb változata, de ugyanaz a stílus. Ebéd után újra csak a kikötőben bóklásztunk. Találtunk egy szépséges kétárbocos vitorlást – ráadásul a bika, amihez ki volt kötve, Skull Mátyás vasgyárában készült 1899-ben. Újra végigbaktattunk a Korzón az autóbuszhoz.
Fiume címere a városkapun: A korsóból kiömlő víz a Rjecinát vagy Fiumarát jelképezi.
Fiume – A Korzó
Fiume – Római diadalkapu az óvárosban
Fiume – Baross emléktábla a magyar konzulátus épületén
Fél háromkor indultunk tovább Abbáziába. Odafelé megnyíltak az ég csatornái, odaérkeztünkkor még esett, sőt dörgött, villámlott. Abbázia (Opatija) Még esőben is megőrizte KUK báját. A régi szállodák frissen tatarozva, felvirágozva. A parti sétány persze üres volt, végig ingyen strand – sehol egy lélek. Szerencsére a zivatar elvonult a hegyek felé. Az Učka felhőbe burkolózott, de lent a tenger mellett legfeljebb csak szemerkélt az eső, majd az is elállt. Végig sétáltuk a főutcát, a tengerparti sétányt, tiszteletünket tettük a sziklán álló leányzó szobránál. Elképzeltük a napernyős dámákat és snájdig urakat, visszaidéztük irodalmi emlékeinket Abbáziáról. Megállapítottuk, hogy most is kellemes, kívánatos nyaralóhely.
Abbázia – Tengerpart
Abbázia – Hatalmas szállodák a 19-20. század fordulójáról
Abbázia – Csendes zug a tengerparton
Abbázia – Az Ucka megvédi a nyugati szelektől az üdülőhelyet
7-re értünk vissza a szállodába. Itt nyoma sem volt esőnek, zivatarnak, a felhők elvonultak. Lementünk a tengerpartra naplementét nézni. Közben szép kavicsokat gyűjtöttünk, és tarisznyarákokat fogtunk (a köveket hazavittük, a rákokat visszaengedtük a tengerbe).
7. nap
Zengg (Senj) a 4. nap programja lett volna, de a késői érkezés miatt elmaradt, mindnyájan későn keltünk a késői érkezés miatt. Mivel a mai napot eredetileg a pihenésnek szántuk, be tudtuk pótolni a hiányt. Rövid utazás (30 km) után értünk Zenggbe. Itt született Jurisics Miklós, Kőszeg várának hős védője, ez adta az apropót a látogatásra. Jurisicsot, mint Kőszeg védőjét mindenki ismeri, de semmi mást nem tudunk róla. Előkelő horvát családban született 1490-ben. Ferdinánd híve volt, a Krajna védelmében vett részt, a király követként is alkalmazta. Kőszeg védelméért báróságot kapott, később Krajna helytartója lett. Mellszobor emlékeztet a város leghíresebb fiára.
Maga a város nagyon régi, illírek, rómaiak lakták, IV. Béla a Frangepánoknak ajándékozta, Mátyás alatt lett szabad királyi város. Ezzel nem merültek ki a magyar vonatkozások: Mohácsnál vesztette életét a zenggi püspök, és valami rejtély miatt Zengg az esztergomi érsekséghez tartozott kétszáz évig.
Először a várba mentünk fel. A város fölött magasodik a négy sarokbástyás vár, kitűnő állapotban (csoportos belépő 15 kuna/fő). Nem mindig volt ez így, kiállításán fényképeket láthattunk egy korábbi állapotról – bizony nagyon elhanyagoltan nézett ki. A XV. században, amikor a Balkánon előrenyomult a török, sokan menekültek előlük. A Boszniából a tengerpartra menekült uszkókok kerültek Zenggbe. Ők építették a Nehaj várat 1558-ban. Hatalmas, vastag falai sokáig megvédték a török ellen, a velencei hadak azonban száz év múlva elfoglalták, és véget vetettek az uszkókok kalózkodásának. A helyreállított várban csöppnyi udvar, a földszinten kávézó, a felsőbb emeleteken helytörténeti kiállítás van. Ki lehet kapaszkodni a tetőre, ahonnan pazar kilátás nyílik a városra, a kikötőre.
Zengg – Az uszkókok vára
Zengg – Várbejárat
Zengg – A vastag falak között múzeum és kávézó van.
Zengg – A templom homlokzata..
…és szentélye
A város is fallal védett település volt, sok helyen még megvan, városkapukkal egyetemben. Megmaradt néhány ház, szép gótikus ablakokkal, reneszánsz kapukkal a régi időkből, tornyok, bástyák, palotácskák. Némelyik romos, elhanyagolt, de jó néhányat már tataroztak. Impozáns a román homlokzatú templom, glagolita felirattal a kapuzat fölött. Az óváros kicsi, zegzugos utcácskáin bóklászva előbb-utóbb vagy a városfalhoz érünk, vagy a kikötőbe. Kis piacra bukkantunk az egyik utcácskában, gyümölcsöt vettünk.
Zengg – Óvárosi utca
Zengg – Kis piac az óvárosban
Zengg – Óváros
Délben indultunk vissza Crikvenicába. Végre megismerkedtünk a KUK idők jellegzetes üdülőhelyével. Míg Abbázia az arisztokrácia és a nagypolgárok üdülőhelye volt, Crikvenica a középosztályé. Kiszálltunk a buszból a város közepén, és gyalog ballagtunk vissza a szállodába végig a tengerparti sétányon, illetve a tengerparti üzletsoron, mert a parton nagy építkezés volt. Bár reggel felhős volt az idő, sőt Zenggben még csepergett is, délutánra kiderült az idő. Levonultunk a tengerpartra. Jót úsztunk, napoztunk, nagyon kellemes volt az apró kavicsos part. Jobban szeretem, mint a homokos partot, mert azt a hullámzás mindig felkavarja, a köves parton viszont mindig tiszta a víz. A parton szebbnél szebb köveket
találtunk. Gyakori volt az apró fúrókagylóktól likacsossá vált kődarab.
Crikvenica – Tengerparti sétány
Crikvenica – Templom a belvárosban
8. nap
Csomagolás, korai reggeli, indulás hazafelé. Rátértünk az autópályára, Zágrábig egy helyen álltunk meg. Károlyváros (Karlovac) fölött magasodik egy dombon Durovica vára. Kezdetei IV. Béláig nyúlnak vissza, persze többször átépítették. Volt a Czudarok és Frangepánok kezén, végül a Zrínyieké lett, tőlük a király vásárolta meg, majd a városé lett. Egy ideig lőporraktár lett. Soha nem hagyták egészen tönkre menni, ezért becses emléke a középkori várépítésnek. Négy saroktornyos vár belső udvarral.
Durovica
Károlyváros északi lehajtójánál hagytuk el az autópályát, és a várdomb alatt, a sörgyárral szemben állt meg a buszunk. A templom mellett, szépen kiépített sétaúton értünk fel a várig. Az udvart a naptól hatalmas ponyva védte, bent kis kirakodóvásár, kézműves termékek kínálták magukat, középkori ruhába beöltözött lányok árusítottak. A rendezvényre való tekintettel nem kellett belépődíjat fizetni, igaz, az udvarnál beljebb nem mehettünk. Körbesétáltuk a várat, majd visszaereszkedtünk a buszhoz. Közben őzike rohant el mellettünk, ékes bizonyságul, hogy egy ekkora kis domb is menedéket tud nyújtani a vadaknak, mikor körben egy település riasztja őket.
Alig szálltunk fel a buszba, eleredt az eső, amely Zágrábig kitartott. Sőt még akkor is esett, amikor a székesegyház közelében leszálltunk róla. Esőkabátokban, ernyővel vágtunk neki a városnak. Lesétáltunk a főtére, majd kis utcákon el a Gradec városrészbe, onnan visszakanyarodva a székesegyházig.
A Szent László alapította templomot épp tatarozták
A kapubéllet részlete
Zárszerkezet a székesegyház kapuján
Oltár az egyik mellékhajóban
Zágráb – Régi házak a Gradecben
A ferencesek temploma
Örömmel láttuk, hogy a régi házakat tatarozzák. Az eső miatt erősen korlátoztuk a nézelődést. Fotózni, rajzolni sem lehetett. Szerencsére a székesegyházban nem esett az eső, így gyönyörködhettünk a Szent László által emelt templomban. Persze ez már alig látható, a gótikus részek sem mind eredetiek, hanem a XIX. századi átépítésé. Ennek ellenére harmonikusan a szép templom.
A rövid zágrábi kitérő után már nem álltunk meg sehol, estére Budapestre értünk.
Szöveg és rajzok: Ligeti Csákné Zsuzsa
Fotó: Ligeti Csák
Ligeti Csákné Zsuzsa írásai az Útikalauzban >>
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Horvátországról >>
|
utikalauz.hu