Mohl Miklós dr.: Kalandozások Portugália közepén és egy kicsit északon – 2016

A korábbi útjaink során bejárt helyeken kívül újak felderítésére is készültünk, amikor immár 8. alkalommal töltöttünk bő két hetet lazán Portugáliában.

 

Douro-völgy, Portó, Peniche, Nazare, Ferrel, Baleal, Areia Branca, Buddha Eden, Óbidos, Foz do Arelho, Caldas Rainha, Sao Martinho do Porto, Alcobaça, Batalha kolostor, Leiria, Coimbra, Viseu, Lamego, Leomil, Pinhao, Casal de Loivos, Armamart, Viana do Castelo

Ezúttal Közép-Portugáliában, majd a Douro-völgyben és Portóban. Miután legutóbb 3 éve Lisszabontól délre jártunk, ahol szinte csak a természeti szépségek halmozódnak, most észak felé mentünk, ahol bőségben vannak az épített környezet jeles képviselői is. Vonzott a megunhatatlan óceánpart, a városok szépsége és persze Portugália hangulata. Ez utóbbi egyik jeles alkotója, mondhatni egyfajta nemzeti jelkép, a fehér mezőben fekete mintázatú kockakő járda, ami hasonló módon készül bárhol a világban és irigylésre méltó módon utal Portugáliára.

 

 

 

Első célterületnek a Peniche és Nazaré közti partszakaszt választottuk. Aztán párszor rögtönöztünk is, amire mindig hagyunk lehetőséget, vagyis a szállások egy részét nem foglaljuk le előre.

Autózni már nem annyira jó, mint korábban, vagy legalább is sokkal drágább. Autóbérléskor természetesen kértük az elektronikus útdíj-számlálót. Ennek bérlése napi 1,85 euró volt és a 10. nap utáni napokra már ingyenes. Fizetőkapuk már csak elvétve találhatók, autópálya meg egyre több van. Ha valaki feltéved a pályára és fizető-kapu hiányában nem tud fizetni, akkor 4 napja van, hogy büntetés nélkül befizesse az útdíjat a postán. Több mint 2000 km-t autóztunk 15 nap alatt, s csak akkor mentünk autópályán, ha szükségesnek gondoltuk vagy elkerülhetetlen volt. Így is 22 euró útdíjat fizettünk a kocsi leadásakor.

A tankolás jóval drágább, mint itthon. Közel másfél euró/l a 95-ös, de hát az ország szépsége kárpótol a többletköltségért. Mindig a legkisebb kocsit kértük a foglalásnál, mivel az kettőnknek bőven elég és különben is ugyancsak ráérősen szoktunk túrázni. Az idén egy Smart Forfour Passion kocsit kaptunk napi 10 euró bérleti díjért, a Casconak megfelelő biztosítással és baleset esetén az önrész visszatérítéssel. Átvételkor a kölcsönző cég 800 eurót blokkolt hitelkártyánkon, amit a kocsi leadása után felszabadított. A kocsit Portóban adtuk le, ami +100 euró költséget jelentett, de számunkra megérte, így lettek kényelmesek a repülőutak.

A lila fapados társaság gépével 3 órán belül értük el Lisszabont, és a kocsit is viszonylag gyorsan fel tudtuk venni, pedig transzferre is szükség volt. Az indulás időpontjára besötétedett, így egy kicsit izgalmasabbá vált az indulás a Lisszabont északról övező autópálya-gubancban. Elég volt egy tévesztés és máris az A1-en voltunk az A8 helyett. Korábbi tapasztalataink alapján tudtuk, hogy sokkal jobban kell figyelni, mint otthon, ahol többször is előre jelzik az elágazásokat. Ez itt szerintünk elég szerencsétlenül van megoldva, szinte csak az utolsó pillanatban van egyetlen jelzés, ráadásul a táblák megvilágítása is elég gyenge. Ezek után a körülbelül 120 kilométerre fekvő szállásunkat Ferrelben, mintegy másfél óra alatt értük el.

Négy napra foglaltunk szobát, melyet a nagyon kedvező tapasztalatok után kettővel akartunk megtoldani, de csak eggyel sikerült. A szállás és a közös konyha felszereltsége nagyon jó volt a szinte hihetetlen napi 20 euróért. A meglehetősen alacsony ár miatt előzetesen alaposan tájékozódtunk, de szinte csak pozitív kritikákat találtunk, így nagyon kíváncsiak voltunk – mint mindig, az ilyen foglalásoknál -, hogy milyen is az a valóságban. Jobbnak bizonyult, mint képzeltük, s tényleg úgy érezhettük magunkat ott, mintha a saját házunkban lettünk volna otthon. Sőt, reggel kávét sem kellett főzni, mert mire lementünk a konyhába már kész ingyen kávé fogadott. Ottlétünk alatt senki sem élt vissza a lehetőségekkel, a konyhában mindig rend volt. Az óriási nappalit is mindenki használhatta, ahol kellemes háttérzene szólt egész nap.

Nagyon szeretünk élelmiszert vásárolni Portugáliában, különösen az óriási friss hal, déligyümölcs, saláta és bor választék miatt. Ezt most először Penichében tettük meg, miután megnéztük a várat. Ebben a várban még nem jártunk, s meglepődnénk, ha egy Portugál városban nem találnánk várat. Ráadásul többségük nagyon jó állapotban van. A délelőtti városnézést rövidre kellett fogni, mert már szinte éreztük a fokhagymás sült garnéla rák – mint első napi ebéd – illatát.

 

 

 

Szállásunk körülbelül 1 kilométerre volt Balealtól egy pici faluban, Ferrelben. Baleal valamikor sziget volt, napjainkra egy keskeny homoksáv köti össze a szárazfölddel, melyen épp elfér egy egysávos út. Érdemes felkeresni, mert az északi és nyugati felén igen szép sziklaképződmények vannak. Róla nevezték el azt a Penichéig húzódó több kilométeres partszakaszt, ami Portugália egyik leghíresebb szörföző helye. Lévén mindketten hatvanon túl, mi persze nem szörfözni, hanem gyalogolni jöttünk ide. Nagy hívei vagyunk az aktív turizmusnak, így 1-2 órás tengerparti gyaloglással kezdtük a napokat, majd reggeli után autós kirándulásokra indultunk.

 

 

 

Penichébe nemcsak vásárolni jártunk. Mivel a városban csak elvétve találni szép épületeket – melyekben különben dúskálnak a portugál városok -, a legjobb kocsival körbeautózni a félszigetet és a part mentén megállni a látványos részeknél, különösen az északi oldalon, ahol 2-3 km-es szakaszon nehéz abbahagyni fényképezést a szebbnél szebb sziklaképződmények és a meglehetősen vad hullámzás láttán.

 

 

Areia Branca (fehér homok) Penichétől délre az egyik leglátványosabb strand és gyorsan épülő üdülőhely. Több mint 10 éve szálltunk itt meg először a strand északi végén épült hosztelben. Egyik kedvenc szállásunk lett, mivel nagy élmény volt ennyire óceán-közelben aludni. Kicsit zavart is éjjel a hullámok dübörgése. Különben a portugál hosztelek nagyon jó minőségűek, nagyon tiszták és turista szempontból nagyon jó helyeken vannak. A fürdés most elmaradt, a szokatlanul hűvös októberi idő miatt.

Buddha Eden a Quinta dos Loridos borászat területén, Bombarral közelében: legalább 3 órát érdemes rászánni erre a napjainkban is tovább épülő parkra (terület körülbelül 35 ha), mely számos Buddha szobrot és bőséges modern szobrászati kollekciót mutat be igen igényesen elrendezve, vonzó környezetben. Állítólag ez Európa legnagyobb orientális témájú kertje, ahol szerintünk a tájépítészek is mestermunkát végeztek. A szobrászok pedig több mint 6000 tonna márványból faragták ki újból az elpusztított Banyan buddhákat az Afganisztánban történt barbár pusztításra válaszul. A park létrehozói minden bizonnyal kiváló mecénásai a modern szobrászatnak, mert meglepően sok, véleményünk szerint igen nívós szobrot állítottak ki egy pálmafákkal sűrűn benőtt parkrészlegben. A parkot a borászat hozta létre és tartja fenn. Belépő: 3 €. A külső környezet, a Quinta dos Loridos épületei is igen látványosak és ahol, persze, borkóstoló túrán is részt lehet venni.

 

 

 

A szállásunkról indított kirándulásokon többször is elhaladtunk Óbidos várfallal védett ékszerdoboza mellett, de hát már háromszor voltunk ott. Az ötödik napon nem bírtuk tovább s egy órát sétáltunk a falakon belül. Ha létezik ideális turisztikai célpont, akkor ez magasan az, hiszen hosszasan lehet sorolni kiváló adottságait: nagyon jó állapotban maradt meg a középkori városmag bűbájos házakkal ép, körbejárható, nagyon látványos városfalakkal körülvéve. A fekvése igazán festői, ezt legjobban az A8-as autópályán érkezve lehet megcsodálni. A róla elnevezett lagúna tőle alig pár kilométerre kezdődik, s több km-en át húzódik a nyílt óceánig, kiváló kirándulási és nyugodt fürdési lehetőséget kínálva.

 

Az Óbidosi lagúna: e lagúna közelsége volt az egyik fontos szempont szálláshelyünk kiválasztásánál. Ferrelből indulva először a tengerparthoz közeli úton, golfpályák és lakóparkjaik között átvágva értük el a lagúna déli oldalának óriási homok-dűnéit. A legérdekesebb az a rész, ahol a partvonalat alkotó magas dűnefal meredeken szakad le tengerszintre a lagúna bejáratának déli határaként. Három alkalommal is órákat gyalogoltunk itt, élvezve a táj szépségét és persze a friss, sós levegőt.

 

Az erős hegymenet ellenére könnyebb a lagúnához eljutni Vau települést érintve a jól kiépített utakon. A tájkép innen fentről, de lentről is nagyon érdekes, kontrasztos. A sok homok láttán az ember sivatagra asszociál, aztán ott a sok víz és a lagúna formáját állandóan alakító vad hullámzás. Az északi oldalon lent a lagúna mellett futó út végén kellemes kirándulási célpont Foz do Arelho. Érdekes volt megfigyelni, ahogy az apály és a dagály alakítja a lagúna belső felszínét.

 

Caldas Rainha: Mivel szinte egybeépült Óbidossal nem tudtuk kihagyni az érdekes nevű kisvárost, kétszer is megálltunk itt pár órára. A “királynő fürdői” elnevezés pár évszázadon át igen becses és jogos volt, azonban napjainkra a termálvizes gyógyfürdőzés itt teljesen visszaszorult. E tény magyarázza, hogy a fürdő-kórház patinás épületei a város központi parkjában miért olyan elhanyagoltak. Szerencsére a belváros többi része teljesen rendben van; a főtér és az ott helyet találó piaccal együtt, ami talán a legolcsóbbnak bizonyult mostani utunk során.

 

 

Az Óbidosi lagúna bejáratának északi oldalát érintve, (Foz do Arelho), indultunk észak felé az Estrada Atlântica nevű úton. Alig 5-6 km után már meg kellett állni Salir de Porto strandjánál. Páran fürödtek a lagúnában egy óriási meredek homokdűne-fal védelmében. A víz nagyon csábító volt, de inkább túráztunk egyet a deszkasétányon, majd megmásztunk egy még magasabb homokhegyet, egy kilátóhely – Miradouro de Salir do Porto – miatt.

 

Innen is jól látható volt egy nagyon érdekes alakú, zárt öbölnek tűnő vízfelület, melyet egy üdülőváros, Sao Martinho do Porto vesz félig körül. A szinte szabályos, félhold alakú lagúna partvonalát mintha körzővel jelölték volna ki, pedig természetes úton alakult ki és lett a nyugodt vizet kedvelők kedvenc fürdőhelye. A lagúna csak egy körülbelül 200 m-es szakaszon érintkezik a nyílt óceánnal. Mindkét végén van kilátó. Az északi oldalon több remek kilátóhelyet is felkerestünk, mert oda kocsival is fel lehetett hajtani.

 

 

 

Nazare nevét már akkor örökre megjegyeztük, amikor egy képeskönyvben megláttuk a csodálatos fekvésű települést. Nem sokkal utána döntöttünk az első portugál utunkról, és persze arról, hogy ide feltétlenül el kell menni. Fekvése szuper. A kilátásért Sitio városrészt kell felkeresni. Az ember mintha repülőből nézné a várost, az azt északról határoló, több mint 100 m magas sziklafalon sétálva. Érdemes tovább menni lefelé a világítótoronyig, mely az óceánba mélyen benyúló sziklafal végére épült. Pár éve itt még le tudtunk mászni létrán és lépcsőn a torony alatti sziklákhoz fotózni, de ezt most megtiltották, valószínűleg a néha előforduló óriáshullámok miatt. Ez Nazare másik nevezetessége, hogy itt télen gyakran 20 m magas hullámokat is élvezhetnek profi szörfösök. A jelenséget egy tengerfenéken húzódó kanyon okozza.

 

 

 

Nazaréban könnyen találtunk egy éjszakára apartmant parkolóval a mélygarázsban (25+5 euró), a városi piaccal szemben. Reggel ki is használtuk az alkalmat: friss brazil mangót vettünk nagyon olcsón (1,50 euró/kg). Reggeli után pedig tettünk egy kellemes sétát az óvárosban és persze a vízparti sétát sem hagytuk ki.

 

 

Alig 10 km-t kell autózni Nazarétól egy újabb turista csemegéért: Alcobaça (Mosterio de Santa Maria). Felépültét egy királyi ígéretnek, egy a mórok feletti döntő győzelemnek köszönheti. Amikor belép az ember Portugália legnagyobb templomába eláll a lélegzet a lenyűgöző méretek, a világos gótikus belső tér láttán. Jobb is, hogy nincs semmilyen díszítés a falakon. A kora és mostani állapota hihetetlennek tűnik. 1252-ben fejezték be építését. 70 évvel előbb épült fel mint a Párizsi Notre Dame. A templom és a hozzá tartozó ciszterci kolostor az UNESCO világörökség része. A belső tér több mint 100 m hosszú és a 3 hajó egyaránt 20 m magas.

 

 

Nazaréból tovább indultunk észak felé a partközeli úton. A homokdűnéken magasan futó, helyenként fenyveseken át vezető út mentén jól kiépített kerékpárutat, több helyen deszkasétányt és kilátópontot találtunk. Ezen a szakaszon fedeztünk fel egy álomszép helyet, melynek strandját Praia de Paredes da Vitoria néven jelölik. Úgy éreztük, itt mindjárt több napot is tudnánk bóklászni, fent a homokdűnéken kiépített deszkasétányokon és lent a part mentén. Káprázatos fentről, aztán a tengerszintre leereszkedve kihagyhatatlan a partmenti homoksávon tett gyalogtúra a szerintünk fekvő oroszlánra hasonlító szilaképződményig, mely két részre osztja a strandot, s melynél csak apálykor biztonságos a másik oldalra átmenni. S amit még nagyon szeretünk, egy kis folyó is keresztezi a homoksávot, hogy kedvünkre gyalogolhassunk a medrében mielőtt vize összecsap a partra futó hullámokkal.

Innen az ország belseje felé indultunk, hogy Leiria és Coimbra érintésével a Douro-völgy legszebbnek tartott részéhez jussunk. De Leiria közelében ott van a Batalha kolostor, ami egy igazi építészeti ékszerdoboz, vagyis kihagyhatatlan. A bőség zavara miatt, a látogatást ezúttal rövidre kellett fogni, hogy még aznap elérjük foglalt szállásunkat Coimbrában.

 

 

 

 

A portugálok legyőzték a spanyolokat 1385-ben és János király fogadalmának megfelelően elrendelte a erre emlékeztető kolostor felépítését. Nem lehet eleget gyönyörködni a kolostor-templom épület együttesében, ami állítólag egyik legtisztább megvalósítása a Mánuel-stílusú kőfaragással fokozott portugál gótikának.
Batalhától alig 10 kilométerre, Leiriában ezúttal csak egy kis belvárosi sétára és kávé-süteményre tellett, egy tündéri téren. Közben volt idő megfigyelni a portugál kisváros életét. Azon elmélkedtünk, hogy valahogy nálunk otthon nem ez a kellemes, nyugodt, szépen elrendezett kép uralkodik Portugáliáról. Szerintünk sokkal jobban élnek, mint az az otthoni köztudatban él.

 

 

Coimbra egy kertvárosias negyedében (Jantesta) szálltunk meg két éjszakára, a nagyon jó állapotban megmaradt mozaikjairól híres Conimbriga közelében. A szállás elfoglalása után vásárolni mentünk. Az úthálózat fejlettségén alaposan meglepődtünk, ahogy az IC2-, IC3- majd N17-es úton elértük a várost. Másnap már jobban figyeltünk és könnyen megtaláltuk a tervezett parkolóhelyet a Santa Clara híd közelében. A hídon átsétálva élveztük a város panorámáját, majd annak folytatásában a sétálóutcán a gyönyörű épületeket és Santa Cruz monostor Mánuel-stílusú díszítéseit. A patinás diákvárosban nem volt meglepő, hogy rendre diákcsapatokkal találkoztunk s többször is volt alkalmunk elszörnyedni a beavatási ceremónia komolyságán és keménységén. Ez talán érthető és elvárható egy 1290-ben alapított egyetem hallgatóitól. Sajnos az 50-es években csúnya szocreál épületekkel bővítették az egyetemet így alig vártuk, hogy túljussunk rajtuk és elérjük az UNESCO világörökség listáján szereplő épületegyüttest egy szép udvarban: Joanine könyvtár, S. Miguel kápolna, díszterem, egyetemi börtön.

 

 

 

 

Coimbrából a Douro-völgy felé autózva kihagyhatatlan volt Viseu, ami állítólag Portugália legélhetőbb városa. Központja, parkjai valóban nagyon szépek, az azt körülvevő többszörös körgyűrű hálózat szépen kiépített, de a városban tapasztalt sűrű autóforgalom ezt a minősítést alaposan lerontotta. Pár kellemes órát töltöttünk a középkori hangulatot árasztó óvárosban a patinás épületeket nézegetve.

 

 

Toscana szépségével vetekszik, szokták jellemezni a Douro-völgyet meg, hogy ez a világ egyik legszebb szőlőtermelő vidéke. Nehéz az összehasonlítás mert a domborzati tulajdonságaik nagyon különbözőek, így legjobb, ha hagyjuk e két varázslatos helyet tovább vetekedni. Mindenesetre három teljes napot sikerült itt úgy eltölteni, hogy egy pillanatra sem éreztük, hogy most már elég. Az óriási szőlőtermelő területnek, csak a legszebbnek tartott részeit próbáltuk bejárni az N222-es úton Resende, Pinhao és Sao Joao da Pesqueria között. A bejárást jelentősen lassította a szüreti forgalom, a domborzat, kanyargós utak, meredek emelkedők, meg a gyakori megállási és fotózási kényszer a táj szépsége miatt.

 

 

Sokáig kerestünk célunknak megfelelő szállást, amit Leomiltól körülbelül 2 kilométerre, egy földút végén, vadregényes hegyi környezetben, egy valamikor működő vízi malom nagyon szépen és hagyománytisztelően felújított épületegyüttesében találtunk meg. A nagyon segítőkész házigazda – akin tényleg látszott az őszinte vendégszeretet – örömében portóival fogadott, miután már sötétedett mire megkerültünk, és mivel előzőleg már telefonon kétszer keresett, de azt mi nem fogadtuk, mert nem arról a számról hívott, mint amit a szállás foglalásakor kaptunk.

 

Különösen tetszett az óriási nappali, ahol a reggelit a képzett, profi szolgálók szervírozták a portugál etikett szerint. Ezek után nem meglepő, hogy +2 napot, összesen négyet töltöttünk ott. Az egyik este együtt vacsoráztunk a háziakkal, ami kiválóan sikerült. A 40 euró/2 fő reggelivel körülbelül fél ár volt a douro-völgyi szálláshelyekhez képest. Igaz, hogy így oda-vissza fél-fél órát kellett autóznunk a három lehetséges útvonalon – Lamego, Armamar ill.Tabuaco érintésével -, de ezt egyáltalán nem bántuk, mivel ezek az utak is igazán szép tájakon vezettek.
Leomilből az első útunk az N226-os úton a Douro-völgy patinás kisvárosába, Lamegoba vezetett. A városnézést laza lépcsőzéssel kezdtük, mert amikor megláttuk a dombtetőn álló templomot, az ember nem tudja megállni, hogy szép komótosan fel ne másszon a tetejére. Ez 687 lépcsőt jelentett. Pár éve jártunk egy nagyon hasonló helyen, Braga közelében álló Bom Jesus templomnál. Mindkettő híres zarándokhely.

 

 

Lamego elragadó óvárosában gyönyörű épületeket találtunk, mint például a színház, melyet belülről is megnézhettünk, meg a katedrális. Ezt többször bővítették, átépítették a XV-XVI. században, egyedül a román stílusú harangtorony (1129) őrzi még az eredeti formáját. Különben Lamego környékén többször is “szerencsésen” eltévedtünk, illetve utat tévesztettünk, talán az utak bősége miatt. Legtöbbet a part mentén, illetve a partközelben futó N222-es úton autóztunk, mely bőséges látnivalóval szolgált Resente és Sao Joao da Pesqueria között.
Egyik nap felkeveredtünk az A24-es autópályára, ami nem volt tervben Peso da Régua felé, de végül is élmény volt átautózni magasan a Douro fölé épített viadukton, aztán visszafelé, Granja környékén, vagy ötször meg kellett állni a táj szépsége miatt.

 

 

 

Lamegoból Pinhaoig a 30 km-es utat körülbelül1 óra alatt tettük meg. Ennek egyik okozója a nagy szüreti forgalom volt. A szőlővel megrakott teherautókat szinte nem lehetett megelőzni. Különben a szüreti műveletek is nagyon ismerősek voltak, s csak nevettünk, amikor mezitlábas taposós szüreti kirándulást kínáltak nekünk. Meg aztán félúton találtunk egy nagyon vonzó deszkasétányt, amit nem tudtunk kihagyni. Jó volt, nyugodtan, közvetlenül a folyó mellett vagy afelett sétálva a táj szépségében gyönyörködni. A Völgy egyik leghíresebb településére, Pinhaoba, egy meglehetősen keskeny és zsúfolt hídon át jutottunk be. A település főutcáján is tengernyi autó próbált igen szűk területen tovább haladni, illetve leparkolni. Mi az előbbit választottuk, mert úgy tűnt, hogy a mellékfolyó, a Torto, túlsó partján van hely meg egy kávézó terasz is kiváló panorámával. Innen hajózni is lehet a folyón meg vonatozni a folyó mentén. Emlékezetesek a vasútállomást díszítő azulejos csempével kirakott fali képek. Hazafelé a Tabuacon át vezető úton mentünk.

A 3. nap után rá kellett, hogy jöjjünk, hogy a Douro-völgy szinte megunhatatlan, mivel annyira változatos, szabdalt a domborzat, bármerre mentünk, néhány perc után már megint meg kellett volna állni és kiszállni 1-2 percre, mert még a lassan haladó autóból sem lehet igazán felfogni a táj szépségeit. A nap csúcspontja a Casal de Loivos kilátó volt, melyről a szakértők szerint a világ egyik legszebb panorámája tárul fel. Mi ezt elhisszük, s ha még egyszer meg akarjuk nézni, akkor délelőtt megyünk, akkor talán nem zavarja a szembe sütő nap a kilátást.

 

 

 

Aztán ott vannak az oldalvölgyek: ilyen volt pl. amikor Armamart érintve mentünk haza és a Douro-völgyet elhagyva, még vagy 10 km-en át hasonló szépségű, szőlővel beültetett völgyben autóztunk.

A Douró-völgytől egy folyóparti sétával búcsúztunk Péso da Réguában. A hegyvidéki kanyargós utakon csak lassan jutottunk előre Amarante felé, ahol a déli pihenőt terveztük. Pár órát sétáltunk az idilli kisvárosban és a Támega folyón átívelő boltíves kőhíd közelében. Még szívesen maradtunk volna, de a kiszemelt szálláshelyünk Viana do Casteloban még elég messze volt.

 

A hegyi utak helyett most az autópályát választottuk (A4, A11) Bragáig. Egyszer már jártunk ebben a 300(!) templomáról híres városban, amiért portugál Rómának is hívják. Most sem fogott meg, olyan szürke iparvárosnak tűnt. Lassan autóztunk keresztül rajta, hátha kedvünk támad egy sétára. Inkább mentünk tovább, mert egy óceán-parti séta vonzóbbnak bizonyult.

Viana do Casteloba a Lima folyó óriási tölcsértorkolatán átvezető Eiffel hídon érkeztünk. Első utunk a hosztelhez vezetett, mert nem volt foglalt szállásunk és innen is szép emlékeink voltak. Nagyon rendes volt a recepciós: IYHFC tagkártya nélkül is kaptunk egy 2 ágyas szobát reggelivel (30 euró), a Limára néző terasszal. Már említettük, hogy a portugál hosztelek nagyon jók, ez is közéjük tartozik, csak egy kicsit megkopott, kivéve az igazi márvány(!) burkolatot a fürdőszobában. Rövid skype-olás után már indultunk is, hívott az óceán-part ahol sötétedésig maradtunk.

 

 

 

 

Reggeli után városnézés következett. Aki szereti az igényes építészetet, annak ez a város különösen sokat nyújt. Csak el kell indulni, aztán az embert magával ragadja a város bája, az épületek eleganciája, az ablakok formája és díszítése. Érdemes a kikötőt is bejárni, ahol egy nyugdíjazott kórházhajó is látogatható. És akkor még nem említettük a Mánuel-stílusú palotákat a főtéren. Ugyanitt fedeztünk fel egy nagyon igényesen berendezett népi ruházati múzeumot.

Portóba a part mentén autóztunk, közben párszor kimentünk egy-egy túrára a nagy vízhez. Ezen a szakaszon nem túl látványosak a strandok. Homok és homokdűne itt is van bőven és ezzel meg kell elégedni.
Szállásunk, mely Perafitában, az óceánparton, pár kilométerre a portói repülőtértől volt, igen érdekesnek ígérkezett és az is lett. Ez elsősorban a házibácsinak volt köszönhető, akit egekbe dicsértek a pár szobás fogadóról véleményt írók. Kezdődött azzal, hogy érkezéskor a szobákhoz vezető lépcső előterében letettünk egy frissen vásárolt grillcsirkét egy üveg borral az ott található asztalra. Mivel konyhahasználat nem volt az árban, megkérdeztük, hogy ehetünk-e ott. Mondta, hogy igen. Mire visszajöttünk az emeleti szobánkból, gyönyörűen megterített borospoharakkal és kaptunk egy kancsó kávét is. Másnap reggel, már az épület éttermi részében, finom reggelit kaptunk, amit emlékezetes módon szintén ő szolgált fel. Még két további előnye volt ennek a szálláshelynek: a biztonságos éjszakai parkolás és persze az atlanti part, a deszkasétányokkal, melyeket reggelente ki is használtunk.

A Tripadvisoron rosszakat is olvastunk a nagyon okos elektronikus portói közlekedési rendszerről, így inkább megtartottuk a kocsit. Szállásunkról egyszerű volt Portó óvárosába bejutni, mivel Perafita összeér Matosinhossal, Portó kikötői negyedével. Így kényelmesen lehet autózni végig a vízpart közelében haladva egészen a híres Dom Luís I. kétszintes híd alsó szintjéig. (Másnap reggel valami baleset miatt kénytelenek voltunk erről az útról letérni, és persze alaposan eltévedtünk.) Se térképre, se GPS-re nem volt szükség. Most már csak egy nyugis parkolót kellett keresni egész napra. Öt éve a túlsó parton – Villa Nova de Gaiában – egy parkolóházban parkoltunk, ahonnan csak Gaia központja felé lehetett kihajtani és este alaposan eltévedtünk, plusz fizettünk 10 eurót. A most kiszemelt parkolóhely fenn a dombon, vagyis a híd felső szintje magasságában (ezen a szinten csak villamos és gyalogos járhat), a Mosteiro da Serra do Pilar, egy henger alakú kolostorépület (UNESCO világörökség) mögötti területen volt. Gyalogosan könnyen megtalálható: a híd felső szintjén Gaiába átérve egyből balra kell fordulni egy körülbelül 500 méteres utcába. A végén levő körforgalomból induló zsákutca, biztonságos és ingyenes parkolást biztosít. Autóval persze kicsit bonyolultabb odajutni.
Parkolás után, a zsákutca végén mindjárt megcsodáltuk Portó fantasztikus fekvését és hét hídja közül négyet egyszerre. Közülük hármat az óvárosból nem igen lehet látni a kanyargós Douro miatt: Infante, Dona Maria Pia és S. Joao hidat.

 

A város ikonikus hídját, melyet az építésekor uralkodó Dom Luísról neveztek el, gyakran összetévesztik a 7 évvel korábban épült hasonló szerkezetű vasúti híddal, mely felesége, Dona Maria Pia, nevét kapta. Ennek a hídnak nincs alsó szintje és már régóta nem használják. A parkolóhelytől körülbelül 10 perc alatt értük el a henger alakú kolostor teraszát a szuper panorámával. Ennél még lett volna jobb, a kolostor tetején, de nem volt nyitva.

 

 

Aztán célszerű átsétálni a hídon, ami legalább félórás nézelődést jelent 60 méterrel a folyó felett, ha valaki alaposan ki akarja élvezni a két oldalon és a híd alatt feltáruló látványt. Szélsőséges látvány pedig van bőven kezdve a világhíres panorámától a híd alatti nyomorúságos, szegényes házakig. Ezen először 10 éve lepődtünk meg, s nem változott semmi. S ez a kontraszt megmaradt az óvárosban is, bár pozitívum, hogy több utcában is nagyon szépen felújított házakat láttunk.
Portóban 2 teljes napot töltöttünk, nagyon élveztük reggeltől estig, de ez messze nem lett volna elég, ha nem harmadszor jártunk volna ott. A belváros óváros nagyon dimbes-dombos, pont akkora, ami még gyalog jól bejárható. Olyan, mint egy nagy összevisszaság, amiben jó elmerülni s közben azon gondolkodni, hogy hogyan alakult ki ez a teljesen egyedi, izgalmas városkép, ami szerintünk meglehetősen különbözik Lisszabonétól. Aki jól tájékozódik, annak térképre sem lesz szüksége, mivel a város nagyon adja magát, így legjobb, ha az ember csak nézelődik, rendre felfedezi az érdekes épületeket utcáról utcára haladva. Így akadtunk egy nagyon érdekes, szinte túl díszes épületre és benne váratlanul egy étteremre, ahol a 4.50 euróért mért menüvel igen elégedettek voltunk.

 

Különben megtaláltuk azt a kis családi éttermet is, ahol öt éve nagyon finom halételt ettünk, de sajnos a tulajdonos megváltozott és már halétel sem volt.
Másnap egy másik biztonságosnak tűnő és ingyenes parkolóhelyen raktuk le a kocsit. Ehhez megint áthajtottunk a Dom Luís I. híd alsó szintjén Gaiába, majd mindig csak jobbra tartva a Douro mentén körülbelül 1 km után már könnyen leparkoltunk egész napra. A hely előnye még, hogy onnan a folyó fölé épített deszkasétányon mindkét irányban lehet túrázni. A második napi sétát is innen (Gaia) indítottuk, de aznap a híd alsó szintjén keltünk át Portóba.

 

 

 

 

 

 

 

Nem szeretjük közvetlenül a reptéri indulás előtt leadni a kocsit. Ezt elmondtuk a házibácsinak is, aki az indulás előtti este kocsijával felvezetett minket a reptérre, majd hazahozott. Aztán másnap reggel 7-kor kivitt minket a reptérre. Mindezt, úgy láttuk, őszinte vendégszeretetből tette, s csak nevetett, amikor megkérdeztük, hogy mennyivel tartozunk. Tényleg igaz, amit írtak róla.
Portugália 8. alkalommal is jó választásnak bizonyult. Portóban most sem csalódtunk, sőt jobban tetszett, mint korábban. Már nem a kötelező látnivalókat kerestük, s mindig csak arra barangoltunk, amerre a kíváncsiságunk vitt. Jó volt 15 napig egy olyan országban élni egy kicsit, ahol az épített környezet nagyon más, mint nálunk. Amikor itthon megnézzük a képeket, újra indul a tervezgetés, és már készülünk a következő útra.

Mohl Miklós

A szerző további írásai az Útikalauzban

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre, ha nem akar lemaradni semmiről

[ninja_form id=5]