Nagy Lajos: Szeptember végi mozaikok Szlovéniáról – 2015

Részletes beszámoló egy alíg egy hetes kirándulásról, benne sok hasznos információ az árakról, közlekedésről, látnivalókról. Az írást szép képek illusztrálják.

Maribor, Maribori óváros, Bled, Bledi tó, Bledi tó szigete, Bledi vár, Piran, Pirani Punta, Postojnai cseppkőbarlang, Predjamai sziklavár, Ljubljana, Ptuj

Feleségemmel több éves kihagyás után idén végre újból lehetőségünk nyílott külhoni autós túrát tenni. Úticélul ezúttal Szlovéniát választottuk, ahol eleddig még nem jártunk. Ez a velünk szomszédos, mindössze Dunántúlnyi területű országocska számtalan természeti/épített látnivalóval dicsekedhet. Fekvése szinte páratlan és változatos történelme dacára annak viharai által alig sújtva bővelkedik jó állapotban fennmaradt régiségekkel.
Egy kurta hetecske, azaz hat nap állott rendelkezésünkre. A szűkös korlátok okán e gyönyörű ország számtalan közkedvelt nevezetessége közül reálisan mindössze háromra eshetett választásunk (Bled, Piran és Ljubljana), két-két nappal számolva.

Így ültem neki az előzetes ismeretek összegereblyézésének. Két útikönyvet vásároltam, mindkettőt a világhálón, kedvezményesen. Egyet Szlovéniáról, míg a másikat Ljubljanáról. Ez utóbbinak kinyitja/kihajtja/megtalálja mottójú, egyedi, jól kezelhető kialakítását már Firenzében megkedveltem. Őszintén megvallva az első könyvet csupán az előzetes ismerkedés során forgattam, a ljubljanait viszont a város barangolás során is. Az Útikalauz több idevágó, színes és profi módon megírt beszámolója (is) segítségemre volt.
A klasszikusnak számító netes útvonaltervező segítségével mértem föl az egyes úttávolságokat/időszükségleteket. Szokatlannak tűntek a korábbi, dalmáciai és pláne toszkánai útjainkhoz képesti kifejezetten szolidabb mérőszámok, amiket jólesően nyugtáztam. Az is kitűnt, hogy utazásunk elsöprő többségét a jól kiépült autópályák valamelyikén fogjuk leróni.
Eztán a világhálón az ismert szállásfoglaló portál szinte zavaróan pazar kínálatából szemezgettem. Végül is a nejem által finom női megérzéssel, jól kiszemelt szállásokat foglaltam le. Korrekt, és szinte mindenre kiterjedő tájékoztatáshoz jutottam. Előleget nem kellett fizetnem, azonnali visszaigazolást küldtek és szinte az indulás előtti utolsónapokig az ingyenes lemondás lehetősége is adott volt. Ezzel – sajnos – muszáj is volt élnünk, mert a különböző időjárási előrejelző portálok szinte egyöntetűen pocsék időt jósoltak a megcélzott szeptember 4-i terminustól kezdődően (bő másfél héttel előtte).
Hosszas hezitálást követően végül a szeptember 16-i indulás mellett cövekeltünk le. Lefoglaltam a szállásokat. Pirani szállásadónktól drótlevélben érdeklődtem, ott milyen időjárás ígérkezik. Hamar válaszolt és jó idő ígéretével nyugtatgatott (Don’t worry!), ezen felül egy rendkívül részletes útbaigazítót is írt a speciális helyi közlekedés mikéntjéről. A lelkünkre kötötte, hogy csak a legszükségesebb dolgokat vigyük, mert a szállás az égvilágon mindennel ellátott.
A világhálón kiválasztva kötöttem meg utasbiztosításunkat, az országos 10 napos (honi) pályamatricát is e módon váltottam ki. A szlovént a NÚSZ a neten nem forgalmazza, csak ügyfélszolgálati irodáiban juthat hozzá a szekere rúdját ez irányba fordító utazó. Ezen túl a hazai olajipari társaság (határ közeli) üzemanyag kútjain férhető hozzá. Én is így vettem, az egyhetest ~5000 forintért.
Mivel egy korábbi, toszkánai utunk során hasznos társnak bizonyult egy kölcsönkapott navigációs eszköz, most beruháztunk egyre, szoftverestül, térképekkel. Ilyesmiből is nagyon széles a kínálat, mindég adódik akció, gyors a kiszállítás. Így juthatott még idő az ismerkedésre, beállításokra, stb. Beállítottam a három fő úticélt is.
Az év elején háromévesen vásárolt Sándorkánknak (leánynevén: Dacia Sandero 1.5dCi) is ez lett külhoni utakon megtett debütációja. Korábbi autónk (Renault Thalia 1.5dCi) tekintélyes csomagtartójához képest most jóval kisebb kubatúrával kellett kalkulálni, de elegendőnek bizonyult.

Szeptember 16-án, szerda reggel, nyolc óra körül, szép időben indultunk Tatabányáról legelső úticélunk, Bled irányába. Fehérváron rávágtattunk az M7-re és mint kés a vajban hasítottunk a Tornyiszentmiklósi(M70) határ felé. Mivel a navit szóbeli tájékoztatóra nem tudtam bírni, a matrica vásárláskor egy autós segítségét kértem. Sikerrel járt, sőt még más hasznos opciókat is “bekattintott” a masinán. A határ után jó darabon csak kocogtunk, mert az A5 ott bíz’ még autóútnak is alig minősíthető, jószándékúlag.
Szlovéniában az utak jó minőségűek, a burkolati jelek megfelelőek. A táblázottság kitűnő, még az alsórendű, vidéki utakon is többször jelzik a nevezetes úticélt. A sajátos domborzati viszonyok miatt számtalan völgyhídon, alagúton, avagy bevágásban futnak az útpályák. Az autópályákon/főutakon a fő jelzőtáblák a szokásos zöld, vagy kék alapúak. A helyi helységnév jelző táblák élénksárga színűek, vagy, ha nevezetesség bújik meg ott, akkor barna színűek. Szerfelett kedvelik a körforgalmat, csakúgy hemzsegnek az ilyen közúti létesítmények. Akad belőlük kétsávos is. Az autósok nyugodtan vezetnek, nincs száguldozás, tülekedés, dudálgatás, stb. Már messziről kitérnek a külső sávba, ha valaki belül közeledik. Az autó állomány fiatal, sok márka van jelen, de a luxus kategóriákból keveset láttam. Ha most visszagondolok, szinte sehol sem tapasztaltunk még rendőri jelenlétet sem. Az alagutak előtt sárgán villogó kijelző mutatja az autó pillanatnyi sebességét, ami a kötelezőre lassítás után fixre vált – és megköszöni! Sebességmérőt nem láttam, de az ottani stílust tapasztalva erre nincs is szükség.

Példásan rendezett tájon haladtunk (valaki méltán mondta: Szlovénia az “kis Ausztria”), minden kis területnek becsülete van, művelt, vagy kaszált. A házak, porták tehetősségről árulkodnak. Kisvártatva elértük a Maribort tágas ívben elkerülő autópálya-szakaszt és áttértünk az észak-déli A1 pályára. Az egyik városi lehajtónál sugárirányban a város központja felé vettük az irányt, a kettős körös “Centar” jelzést híven követve. A szokatlanul mély mederben kanyargó Száva fölött magasan átívelő, karcsú, halványlila színű, acélszerkezetes Fő hídon áthaladva egyenest a központba csöppentünk. Több parkolóház tábla látszódott. Íziben behajtottunk az egyik mélygarázsba (1,70 EUR/óra). Pár perc séta után a nyújtott alakú Fő térre jutottunk, melynek egyik oldalát szép állapotban levőépületek szegélyezik, köztük a Városháza, ami előtt pedig egy Mária-szobor díszeleg.

Maribor

A térről nyíló Gospodska sétáló utcán kissé fölfelé kaptatva, majd a Slovenska utcán jobbra fordulva a Szabadság teret uraló Maribori kastélytűnt elő. E röpke séta vége felé sajnos már erősen lógott az eső lába és vészt jóslóan feltámadt a szél.

Behuppanva az autóba visszatértünk az A1 autópályára. Eleredt az eső, ami az út hátralevő részében – változó erősséggel végig kísért bennünket. Az út nyugati irányba, a főváros felé fordult. Ljubljanát H3-as gyűrű ívén, észak felől kerültük el. Körben hatalmas hegyek tűntek fel. Az A3 autópályán, délután három óra előtt értünk Bled közelébe, amit a lesce-i lehajtó után nemsokára el is értünk.
A szemerkélő esőben behurcolkodtunk a partközeli hotelbe, aminek helyét a navi pontosan megmutatta. Tehát az otthontól 520 km-nyi távolságot mintegy hét óra alatt győztük le – beleértve a maribori kétórás kitérőt. A bizonyára még a szocialista érában emelt, négy lakószintes, hatalmas épület az óvárosban, a tó közelében magasodik. Rögvest kitűnt, hogy (drága) hiba lett volna tóranéző felárra voksolni, mert az épület előtti méltóságteljes platánok javarészt takarják a Bledi-tó látványát (amiről persze a szállásfoglaló portál diszkréten hallgat és ilyen fénykép sincs fenn). A hotel jó állapotban van, a vizesblokkokat bizonnyal modernizálták. Miközben kipakoltunk, az eső is elállt – legalábbis egy időre.

A recepción kapott térképen álló adatok tanúbizonysága szerint a tó körüli sétaösvény hossza 5,8 km. Ami hasonló nagyságrendű, mint a tatai tóé, melyet alkalmasint körül szoktunk gyalogolni. Úgy döntöttünk, hogy nem a kisvonattal, de gyalogosan vágunk neki e romantikus barangolásnak, mely során minden oldalról szemügyre vehető majd a tó kiszélesedő részének közepén fekvő híres szigetecske is. Így, széldzsekiben, kezünkben fenyegetően esernyővel útnak eredtünk. A várfelőli oldalon, kissé magasabban húzódó aszfaltos úton mentünk, amin a vonat is szokott közlekedni. Több bakancsos barangolóval találkoztunk, bizonnyal azért is, mert az említett térkép számtalan kanyargós gyalogösvényt jelzett a környéken, pirossal virítva.
A tó vizének jellegzetes, a Plitvicei tavakéra hajazó türkizkék színét a tavat tápláló, és a környező karszthegyekből lefutó patakok vizétől nyeri, amelyek magas oldottanyag-tartalmúak. Ám a víz színe nem egységes, de a befolyók közelségétől-távolságától függően türkizkék/mélykék.

Mire a tó végébe értünk, ismét eleredt az eső. Már amúgy is kopogott a szemünk az éhségtől, betértünk tehát a bledi kempinghez tartozó étterembe. Mindketten egytálételt választottunk, némi itallal. Az estebéd nagyon ízletesnek bizonyult, miközben sűrű esőfüggöny mögé bújtak a közeli hegycsúcsok. Itt szembesültünk először egy átlag magyar (ha szabad szerénységemet íly pedesztálra helyezni) számára szemöldök-felrántó szlovén ételárakkal (40 EUR).
Szerencsére, mikor borjúszelettel (plusz obligát Lasko sör) kibélelt bendővel tovább indultunk, az eső utánpótlása elapadt. A következő partszakaszon a gyalogút a víz fölött húzódó fapallókon halad. Aztán kisvártatva visszafelé már a tóparton húzódó, 209-es jelű forgalmas autóút mellett kell kutyagolni, nos ez már nem annyira romantikus.
A tó e része felett magasodik az egykori”láncos kutya” (egyik) monumentálisan ordenáré rezidenciája, illően nagyméretű park közepén trónolva. Ennél, egyszerűségében is nagyságrendekkel elegánsabb az a kissé odébb álló hófehér tóparti villa, minek falai közt – miként hírlik – néhanapján Sissy királyné időzött. A tó feletti meredek dombon kalandpark található, többek közt bobpályával, brrr…
Végül visszaértünk Bled fiatalabb, központi részére. Ez zsúfolva van nagyobb és még nagyobb, különböző stílusban egymást érő modern épületekkel. Ez a látvány – szerintem – megtöri a tópart nagyobbik részének kies hangulatát. Átellenben messze a víztükör fölé magasodik az a szinte függőleges sziklaszirt, melyet megkoronáz a piros tetőcserepes ódon vár szürkésfehér tömbje. Az este növekvő sötétjében válik egyre hangsúlyosabbá a kékesfehér fénnyel megvilágított sziklafal és a narancssárga fényben fürdő várfokok.

Második napunkon, a korrekt választékú reggeli mellől meglehetősen vigasztalannak tűntek kilátásaink a tervezett tavi hajókázást és szigetecske fölkeresését illetően, hisz a tó völgyében ülő köd elrejtette azt. Egy huszárvágással délutánról előrevettük a Vintgar-szurdok fölkeresését.
A Radovna folyó áttörése úgy négy-öt kilométerre esik Bledtől. A természeti nevezetességeket sarkára állított zöld négyzetes szimbólummal jelölik, közepén hat virágszirommal. Ezt a jelet, és a barna jelzőtáblákat figyeltük a kies tájon kanyargó keskeny aszfaltsáv mentén. Podhomot elhagyva máris a még félig üres autóparkolónál voltunk. Megváltottuk a fejenkénti 4 eurós belépőt. Az eleinte szelíden siető folyócska völgye felett ködpára ült, melyen néha reményt keltően áthatoltak a nap sugarai. Mi azért előrelátóan beöltöztünk, de találkoztunk trikóban/bermudában, strandpapucsban baktató fiatalokkal is. Folyásirányban egy óra alatt értünk el az utolsó vízesésig, hol az egyik, vagy egy zuhatag feletti fapallós hidacskán bámulva átjutva a másik oldalra.

Vintgar

Visszafelé ekkor még kevesen jöttek. A széldzseki kapucnijára csak a gyalogösvény fölé benyúló sziklákról itt-ott az eső után lecsöpögő víz miatt támadt szükség. Visszafelé már csak három fertály órácskába tellett az út, noha érezhetően többen jöttek “lefelé”. Élményszámba ment a kanyargós szurdokösvény végigjárása, hisz idehaza ily természeti érdekességgel nem bírhatunk. Az autóparkoló teljesen megtelt, tehát a zsúfoltság elkerülésére melegen javallott korán érkezni.

Az időjárás kedvezőbbre fordult, így visszatérve Bledbe jegyet váltottunk a tó közepi szigetecskéhez induló hajó egyikére (12 EUR/fő). Robbanómotoros járművek nem járhatnak a tavon, ezért a 16 utast befogadó hajókat evezős terelgeti komótosan a vízen. A szigeten fél óra áll rendelkezésre a templom, stb. megtekintésére.

Bled

Az egyik helyi cukrászdában megkóstoltuk a kihagyhatatlanként aposztrofált Bledi krémest, ami csupán tekintélyes méretében és pláne horribilis árában üt el egy hazai franciakrémestől.

A délutánba még bőven belefért magasan a tó fölött trónoló, ezeréves múltú Bledi-vár megtekintése is, ahova egy kényelmes lépcsőfok-magassággal kialakított modern gyalogos szerpentin ösvényen kaptattunk fel – a vége felé azért lihegve és lüktető halántékkal. A szép kiállítású belépőjegyért 9 EUR-t kellett leszurkolni. Ebből alkalmasint másfél euró betudható a vár éttermében, ám (árbéli) elővigyázatosságból mi annak még csak a közelébe se merészkedtünk.
A múzeumban járva-kelve úgy tűnt, hogy a szlovének megbecsülik közeli-távoli történelmi emlékeik minden darabkáját és igyekeznek azokat profi módon a látogató elé tárni. A várfalak tetejéről körben elénk táruló lebilincselő panorámát nehéz szavakba önteni, hisz a honi hegyekhez képest tömegükben, magasságukban roppantul különböznek úgy a Karavankák, mint a Júliai-Alpok égbetörő, kopár, fűrészfogszerű csúcs láncolatai. A napos délután dacára több csúcs felhő mögött rejtőzött. A napot a várból lefelé sétálván egy lépcsős sikátorban lelt “rusztikus” pizzériában fejeztük be, ízletes Laskot kortyolgatva.

A harmadik napon a kiadós reggelit követően búcsút vettünk Bledtől és a Sava Bohinjka-folyó völgyében kanyargó 209-es úton fölfelé vettük az irányt. Rendezett településeken át, mintegy 25 km után értünk a völgy végében, magas hegyek karéjától ölelt Bohinji-tóhoz. A part mentén gurultunk Ukancig és leparkoltunk a kötélfelvonó állomásánál. A fák között elterülő parkolók száma és mérete jelezte a Vogel sícentrum népszerűségét. Most azonban – szerencsére – kevesen voltak, ám ennek ellenére a felvonó 80 személyes kabinja teljesen megtelt a 10:30-as indulásig, ruházatuk, felszerelésük alapján javarészt hegyi túrázókkal (lefelé jóval kevesebben is voltunk a kabinban). A jegy 13,5 EUR-ba került. Az indulási oldalon függő képernyő a fenti gomolygó ködből időnként kibukkanó tájat mutatta.
Négy és fél perc alatt 1000 métert emelkedtünk és fent sajnos valóban nem pillanthattuk meg a majd 2000 méteres híres Vogel-csúcsot. 11°C volt és hideg szellő járt. De gyönyörködhettünk úgy az alant picivé zsugorodott Bohinji-tó, továbbá a Júliai-Alpok lélegzetelállító csúcs láncolatainak látványában.

Bohinj

A leereszkedés során vetettünk még pár búcsúpillantást e szépséges hegyi tájra, aztán visszafelé ismét átszeltük a folyóvölgyi kultúrtájat és Bled után rátértünk az A2 autópályára, második fő úticélunk, Piran irányába.
Ljubljana közelében a Szlovénia tengerparti sávjához kígyózó A1 pályára értünk. Egy idő után szelídültek a hegyek, szépen sütött nap és meleg lett. A lankás tájon olajfa-ligetek tűntek föl. Egyszer csak megpillantottuk az Adriai tenger koperi öblét, partján az ipari kikötő ágaskodó daruival.
Az előző napok kellemes vidéki látványai után szinte taszító volt látnunk Koper városának zsúfolt, itt-ott toronyépületektől roskadozó domboldalát. No, ha máshol nem, itt aztán nagy hasznát vettük a navi képi- és hangutasításainak, annyit kellett kígyózni Portorozsból és Piranból ki, s be, mondanom se kell, számtalan körforgalmon át. De egyszer csak ott álltunk a pirani Dante utcán, a hétszintes Fornace autógarázs behajtója előtt. A sorompónál lendületesen kikaptam az automata száján kinyújtott jegy-nyelvet. Leparkoltunk és a jelzéseket követve a bőröndökkel lecaplattunk a közeli tengerparton található ingyen busz megállójához. Nyáriasan meleg volt. Pár perc múltán máris egy hamisítatlan dalmát tengerparti városka kikötője felé kanyargott a kis busz, egészen a Tartini téri végállomásig. Onnan aztán kezdetben aszfalton, aztán a Preseren rakpart időtlen-időktől koptatott macskakövein zötyögtettük végig bőröndjeinket, egészen a tengerbe benyúló Punta csúcsa közelében lefoglalt apartmanig. A picinyke teret jellegzetes, keskeny homlokzatú, színes épületek, egy templom és a tengerpartra halmozott óriási sziklatömbök szegélyezik.

Piran

A végtelenül kedves szállásadó hölgy profi módon mindent megmutatott az apartmanban és felajánlott egy röpke városkalauzt is. Sietve követtük, majd javaslatára a Május 1. teret uraló szökőkút melletti halétkezde egyik asztalához telepedtünk. Rövidesen egy változatos haltál friss és nagyon finom csemegéivel enyhítettük kínzó éhségünket. Azt a haltálat azóta is visszasírjuk.
Visszatérve a szállásra fürdőgatyát húztam és úsztam egyet az Adria mintegy 23°C-os kellemes vizében. A Puntán lelhető betonos strandokon sokan voltak.

Az utazás negyedik napja Pirané volt, keresztül-kasul bejártuk a picinyke óváros hangulatos sikátorait. De ajánlatos volt tekintetünket nemcsak fölfelé vetni, mert eléggé illúzióromboló volt az ódon köveket gyakorta rondító ebürülék, azok széthordásainak nyoma, no meg az elmaradhatatlanul társuló vizelettócsák.
Időztünk a tartini főtéren és kíváncsian vizslattuk a kis városi piac széles kínálatát. A félszigetet felülről uraló Szt. István templom harangtornya (állítólag) a velencei Szt. Márk téri Campanile mása. Az Adriai panoráma, a távolban Trieszttel, közelebb Koperrel, annak öblében a nevezetes só lepárló mezőkkel, illetve átellenben már az Isztriai félsziget horvát partvonalával körben emlékezetesen szép. Alattunk pedig a pirani Punta szorosan egymáshoz zsúfolódott aprócska házainak piros cseréptetői. Napközben ismét finom halétket választottunk az elmaradhatatlan Lasko sör mellé.

Vasárnap reggel a piac melletti pékségben bekaptunk pár falatot és fájó szívvel búcsút vettünk Pirantól, megállapítván, hogy ebben az évszakban e két nap épp elegendőnek bizonyult néhány emlékezetes benyomás magunkba szívására. No és az időjárás is kegyes volt hozzánk!
A garázsban leszurkoltuk 17 eurós parkoló díjat, majd a már jól ismert kacskaringózás után visszafordultunk Ljubljana, s a közbenső, postojnai úticél irányába. Röpke egy óra alatt ott is voltunk és rövidke helyi kanyargózás után a barlang bejárati létesítményeinek közelében fekvő tágas parkolóban hagytuk az autót, miután magunkhoz vettünk néhány melegebb ruhadarabot (a barlangban kb. 10°C uralkodik).
Örömmel konstatáltuk, hogy itt is érdemes volt időben érkeznünk, mert az alig félórával későbbi, délelőtt 11 órai indulásra kaptunk jegyet, csekély 37 EUR/fő ellenében. Igaz, abban benne volt a predjamai sziklavár belépője is. 3 EUR fejében pedig magyarul beszélő lejátszó eszközt béreltünk. Jól tettük, mert az a világhírű barlang megtekintése során hasznos útitársnak bizonyult. Szép magyarsággal, nem szószátyáran áradtak hangszórójából a tudnivalók, anekdoták. Az út mentén álló táblák jól látható számait beütve az épp aktuális látnivalót taglalta, itt-ott a múltból merített érdekességekkel fűszerezve.
Az egész látogatás során tapasztalhattuk a barlang hírnevéhez méltó profizmust. Elsőször a kisvasúttal kanyarogtunk a hegy gyomrába, majd széles, enyhén lejtő/emelkedő beton gyalog úton haladtunk kényelmesen, időnként meg-megállva. Hihetetlen méret- és forma gazdagságban tárult szemünk elé a számtalan cseppkő-képződmény, köztük a barlangban állandóan mozgó légáramlattól ferdén növekedve csüngő függöny-fátylak

Postojna

Végül ismét egy rövidebb kanyargós vasutazással zártuk a barlangi kirándulást. Nagy élmény volt számunkra, nem csoda, hogy nemrég köszönthették a 30 milliomodik látogatót. Az önkiszolgáló étteremben bekaptunk pár falatot, majd autóba vágtuk magunkat. A parkolásért 4 EUR-t fizettünk, az automata fém- és papírpénzt egyaránt elfogadott.

Egy kisebb, szerpentinesen kanyargó úton értünk el a kora délutáni napfényben fürdő Predjamai sziklavárhoz. Itt is megkaptuk a “gépi tolmácsot”, mely a valóban nagyon különleges fekvésű várban bolyongva számtalan érdekességgel gazdagított minket az építmény változatos és viharos múltjáról.

Predjama

Visszafelé érintettük Postojnát, majd kevesebb, mint egy órai utazás után máris Ljubljanába értünk és a navi utasításait követve a belvároshoz közeli Kersnikova utcában álló bed&breakfast szállás elé kanyarodtunk, végül beálltunk az udvari parkolóba.
Leraktuk a pakkokat és habozás nélkül a városközpont irányába indultunk. Egy lejtős, nyüzsgő utcán lebandukolva egyből a híres Hármas-hídon álltunk. A várost átszelő, itt stílszerűen Ljubljanica folyó folyása közben hét különböző nevet visel.
A két parton levő számtalan, változatos stílusú vendéglátóhely ezen a napos vasárnap délutánon zsúfolásig telve volt. Igyekeztünk magunkba szívni a város kellemes hangulatát, miközben lassan besötétedett. Egy kivilágított gyalogösvényen azért fölbaktattunk a várba, mely kívülről nagyon jó állapotúnak tűnt. Belülről azonban – éles kontrasztként – modern, csupa acél-üveg létesítmény, számos kiállító térrel.
Egyébként a várban található Ljubljana két, legjobbnak tartott étterme is. De mi körben, az esti fényekben gyönyörködtünk, no meg a főváros körül magasodó hegyek látványában. Lefelé az üvegfalú siklóban ereszkedtünk.

Másnap, hétfőn a szállás bensőséges, kávéházi hangulatú reggelizőjében megtöltöttük bendőnket, és a folyóparti Fő térre siettünk. Az egyik hangulatos, patyolattiszta hajóba telepedve háromnegyedórás városismerkedésre indultunk (8 EUR/fő), egy idegenvezető csoport társaságában.
Feleségemmel váltott pár szóból kiderült számukra, hogy külföldiek vagyunk. Kedvesen érdeklődtek angol-tudásunkról és kedvünkért a szlovénül elmondottakat egyikük e nyelven megismételte. Szerencsénkre a korai időpont (délelőtt tíz óra) miatt csak kevesen voltunk.
Mire újra kikötöttünk, már nagy tömeg várta a hajót. A folyóparti oszlopsor mögött elterülő tekintélyes piac felé vettük utunkat, ahol kellemes meglepetésünkre teljes volt a kirakodás. A vásárcsarnokban is változatos portékák kellették magukat. De bizony az áraktól ismét fölszaladt a szemöldökünk.
Napközben a szép időben a város mindkét folyóparti negyedeiben kiadós sétákat tettünk. Néhány utca eklektikus képe Pestet idézte, míg például hármas hídi Preseren térről nyíló Miklosiceva utca szép állapotú épületei egy itteni szecessziós stílusban emeltettek.

Másnap, kedden fölvirradt szlovéniai utazásunk utolsó napja. A ráérős, hangulatos reggelit követően bepakoltunk, rendeztük a számlát és az autóba ülve fájó szívvel tudattuk a navival a végcélt. Hamar a városi körgyűrűre fordultunk, majd a már ismerős, egyre szelídülő tájakon Maribornak tartottunk. Azt elhagyva kis kitérővel még megnéztük a legrégibb szlovén város, a Dráva parti Ptuj tekintélyes méretű várát, amely nagyon szép állapotban van és többek közt nagy festmény-gyűjteménnyel dicsekedhet.

Ptuj, Aptuji vár loggiás udvara

A város régi időkre visszanyúló történetét több termen átívelő kiállítás mutatja be. Az óváros kanyargós utcáiban különböző korokban emelt szép házak sorakoznak. Aztán az emlékek kavargását lassan a visszaérkezés gondolatai váltották fel, s délutánra haza is értünk erről a sokáig emlékezetes szlovéniai felfedező utunkról.

Nagy Lajos

Nagy Lajos írásai az Útikalauzban

Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Szlovéniáról >>