Oroszné Kardos Ágnes: Zöld főváros, kék Adria – Ljubljana, Bled, Trieszt, Piran – Szlovénia – 2016

Egy vonatozós, stoppolós szlovéniai nyaralás története sok hasznos információval, érdekes tapasztalatokkal és látványos fényképekkel a fővárosról, a Júliai-Alpokról és a tengerpartról.

 

Ljubljana, Bled, Vintgar, Blejska Dobrava, Izola, Trieszt, Piran, Portoroz

2016 júliusának második felében régi álmunk vált valóra: Szlovéniában nyaraltunk. Ahogy ez az utazásaink során lenni szokott: az alapos előkészítés ellenére is sok váratlan fordulat okozott fejtörést vagy vidám perceket számunkra az idén is.
Mivel a főváros, Ljubljana és környéke (Bled), valamint a tengerpart (Koper, Izola, Piran) egyformán vonzott bennünket, ezért úgy döntöttünk, megfelezzük a nyaralásunkat: 3 napot töltünk egyik helyen, 3-at a másikon.
Következő kérdés az volt, hogy jutunk el oda. Arra gondoltunk, legkényelmesebb a közvetlen Ljubljanába tartó Citadella nemzetközi gyorsvonat lesz, mivel menetideje Budapesttől csupán 8 óra. Az említett előkészületek nem terjedtek ki arra, hogy kinyomozzuk: a Citadellára is lehet helyjegyet váltani. Ez okozta az első meglepetést az utunk során… Budapest Kelenföld állomásán a beérkező szerelvény Ljubljanába tartó szlovén vagon ajtaját hiába nyaggattuk, nem nyílt meg előttünk. Mire kétségbeesve a másik kocsin keresztül felszálltunk a vonatra, azon “minden hely elkelt”. Sorsunkba és a nemzetközi vonatokon jellemzően borsos bírságba beletörődve húztuk meg magunkat egy első osztályú (a másodosztálytól mindössze kárpitja színében különböző színű) fülkében. S jött a szintén nem remélt fordulat: az odaérő kalauz közölte, hogy már a Déliben rossz volt a kocsi zárja, maga sem tudott azon (keresztül) felszállni. Nem büntet meg, hanem majd szól, ha Zalaegerszegnél ürülnek helyek másodosztályú fülkékben, s így a határ után a szlovén kolléga sem fog megbírságolni minket!

A vonatozás így már felszabadult légkörben folytatódott, és utastársainkkal (két amerikai lány, egy szlovák és egy marokkói férfi) való kellemes beszélgetésekkel fűszereződött. Menetidő szerint (16 óra 48-kor) érkeztünk meg Ljubljanába, ahol újabb meglepetés ért minket. A leszállási helyünkön nem volt látható pályaudvari épület, ezért rövid, hiábavaló keresgélés után mi beletörődtünk abba, hogy Ljubljana az a főváros, amelyiknek “ilyene nincs is”. (Másnap derítettük aztán ki, hogy a pályaudvar épülete és a vonatok érkezési helye között 200- 300 méter távolság van, így le-és fölszálláskor az épület nem is látható.)

Gyalog indultunk el a szálláshelyünkre, mert a közelben volt. Az utunk nagyon egyszerű, kisvárosias kinézetű házak között vezetett. Lepakolás után azonnal fel akartuk deríteni a szlovén főváros igazi arcát, mert amit eddig láttunk belőle, az jellegtelen volt. Azt mondják, a férfiak szívéhez az út a gyomrukon át vezet, ezért az ismerkedést egy vacsorahely finom kínálataival kezdtük. Mint később kiderült: jól választottunk, a bosnyák étteremnek hirdetett Saraj nemcsak berendezésében volt elegáns, de ízeiben is kiváló.

Tele gyomorral, még nagyobb kedvvel kerekedtünk fel. Az átlagos házak után az első meglepetést az utunkba kerülő ROG jelentette. Az egykori kerékpárgyárnak már a bejáratánál tábla figyelmeztetett, hogy csak saját felelősségünkre léphetünk be. Ez fokozta a kíváncsiságunkat. A belső udvar is egy igazi alternatív művészeti központ hangulatát tükrözte: lepukkant kerékpár, rossz lavór kiállítási tárgyként, a falakon megjelenő graffiti stílusú üzenetek, a volt gyárépületből kiszűrődő zene mind érzékeltette az underground életérzést. A graffiti aztán végigkísért bennünket Ljubljanát felfedező utunk további szakaszain is.
A következő furcsaság, amibe “belebotlottunk”, azok a cipők voltak. Nem a földön, hanem a levegőben! Az utca két oldala közötti házsorok közé kifeszített kötélen lógtak: bakancsok, túracipők, cipellők… Először az útikönyvekben is említett H2O nevű diákszállásnál figyeltünk fel rájuk, majd más utcák (Trubarjeva) légterében is felbukkantak.

 

Később a piac épületnél már zöldre befestett italosdobozok “vették át” a lábbeliktől a stafétát: ők lógtak térdísz gyanánt a Petkovškovo rakpart két fája között kifeszített köteleken. Mikor az éttermek kiülő széksorait elválasztó szakaszokon a földre leterített plédeken dominókészlet, a következőn kifestők és színes ceruzák, majd játékbabák várták a legifjabb látogatókat, már nem is igazán lepődtünk meg. Ekkor már éreztük, hogy nem egy standard, átlagos (közép-európai) fővárosban járunk. S lassan beesteledett. A kigyúló fények az eddig nonkonformista, ultramodern főváros másik arcát mutatták meg: a vásárcsarnok kivilágított ablakai, a Sárkányos-híd sötétben marconábbnak tűnő fenevad “őrei”, a főtér barokk stílusú házai, a Hármas híd sötétben is fehéren tündöklő izgalmas sziluettje és a Várhegyen magasodó erődítmény zöld színben pompázó látványa megérlelte bennünk az eddig csírázó gondolatot: Igen, Ljubljana izgalmas, sokszínű, élhető, szeretni való város.

 

A második napunkat hát teljesen Ljubljanának szenteltük. Felkerestük a szürkületben és az esti fényekben először megpillantott helyeket: a Plečnik-árkádsort, a Prešeren teret, a Ljublanicán átívelő hidakat. S ekkor értettük meg a már előző nap is feltűnő sok zöld szín (üres dobozok színe, a vár esti kivilágítása) értelmét.

 

 

 

A Városházára kifeszített molinó tájékoztatott “minket”, hogy 2016-ban Ljubljana Európa zöld fővárosa. Az épülettel szemben található információs konténer oldalát teljesen beborító cserepes virágok látványa is azt támasztotta alá, hogy nem alaptalanul. Az információs pont elé elhelyezett citrom-narancssárga és piros vidám “ülőgömbök” látványa pedig színesítette a zöld “uralmát”. A városban lépten-nyomon felbukkanó, ( egy óráig egy irányban, majd váltás után ismét) ingyenesen használható városi biciklik tárolóhelye , a szelektív hulladékgyűjtők formatervezése, a mindenütt jelenlévő tisztaság pedig mind azt sugalmazza, hogy a környezetvédő fővárosba látogatók is környezetbarát módon ismerkedjenek meg vele, fedezzék fel őt.

 

 

Ezt az igényt sugallta a délután felkeresett ljubljanai vár is. Az odavezető úton sem volt egy elejtett zsebkendő sem, és a várban bemutatott kiállítás is a természet szeretetét bizonyította. A méhek védelméről, életéről, értékéről szóló alapos, minden szegmensre kiterjedő tárlat teljes elismerésünkre szolgált; és a kiállítás megtekintése után felajánlott saját kezűleg elkészített, adott alapanyagokból (méhviaszból és kanócból) “megformált” emlékgyertya meggyújtás nélkül is szívet melengető gesztus volt. Ezután egy bábkiállítás segítségével újraélhettük gyerekkorunk (, melyben sokat segített az emeleten elhelyezett interaktív részleg), majd Szlovénia történelmét bemutató tárlat bővítette ismereteinket, de mi még ennél is magasabbra törtünk, így felmentünk a vár tornyába, ahonnan csodálatos látvány nyílt magára a fővárosra és a távolabb található Alpok vonulataira.

 

 

A nap megkoronázásaként az estét a Prešeren téren töltöttük, ahol -az eddig begyűjtött sok szép látvány után- a “fülünket lakattuk jól”a ferences templom előtti utcazenészek muzsikájával. Jól megfért itt egymás mellett mindenféle stílusirányzat, ahogy Ljubljanában is harmóniában él a ROG lázadása, a sárkányalakok meseszerűsége, az óváros monarchiás stílusú házai, a Ljubljanica partján sorakozó ultramodern szobrok, s a benne lakó vendégszerető, jókedvű kb. 280 ezer ember és a sok-sok önfeledt, vidám turista.

 

A harmadik napot a Ljubljanától 56 km-re, északkeletre, a Júliai-Alpokban fekvő Bled felkeresésére szántuk. Vonattal közelítettük meg a hozzá legközelebb eső Lesce- Bled megállót. Innen helyi buszjárattal tudtunk a tetthelyre érkezni. És ekkor ért a meglepetés, úgy jártunk, mint sokan Velencével. Előzetesen már annyi felvételt láttunk róla, hogy tudtuk, hogy kell kinéznie. Csak egy dologra nem számítottunk: a helyiek a 21. századra a természeti szépségeket már szinte kiárusították a turistaipar számára. Bled valóban gyönyörű: a tavat körülölelő táj meseszép, a vár fenséges, a tó közepén meghúzódó sziget a templommal hívogató, de…   Csalódást éreztünk, amikor megláttuk, hogy a tó egy része el van kerítve fürdőzőknek, így az érintetlen természeti szépség vidéki strand jellegűvé degradálódott azon a szakaszon. Ha körül akarjuk sétálni, a lezárás miatt a partján ezt nem tehetjük meg. Felkaptatva a domboldalra, kikerülve a “strandot” próbálkozhatunk. Másik bosszúságunk pedig a Velencétől “lopott” ötlettel, a” gondolával” volt (itteni neve: Pletna), ami 14 EUR-ért szállítja a turistákat a szigetre. (A fővárosból való idejutás sem került ennyibe.)

 

 

 

a Bledbe látogató emberfajták

Viszont a délután és Vintgár “begyógyította az emberi kapzsiság által lelkünkön ejtett sebet”. Vintgar egy szakadék, szurdok, amely a Triglav Nemzeti Park területén található, kb. 5 km-re Bledtől. Több módon is el lehet jutni ide. Mi két ajánlatot is “versenyeztettünk egymással”. Helyi utazási iroda szervezésében busszal lehetett adott időben elindulni Vintgárra, egy élelmes vállalkozó segítségével “marsrutkával”(iránytaxi, kisbusz) viszont akár azonnal, várakozás nélkül. Mivel a kettejük ára (12 EUR/taxi 1 irányban) megegyezett, mi ez utóbbit választottuk. Már az odavezető út is felkeltette az érdeklődésünket, mivel tipp-topp hegyi településen át vezetett magas hegyek között (Ahol az élet feltehetően vidám.), ám az ezt követő 1600 méteres túra minden várakozásunkat felülmúlta. A szurdok két oldalára fából közlekedési utak vannak felerősítve, de időnként az út a szurdok feletti hídban folytatódik. Alattunk a víz fortyog, sistereg, rohan. Néhol habos, máshol a színét váltja: sehol máshol nem látott hihetetlen, szinte giccses türkizt ölt. Majd mélyül, elsötétedik, és pisztrángokat pillanthatunk meg a tiszta vizében. Majd ismét vált. Világoskék lesz, és építeni kezd, köveket rak le a partjára, melyekből az odalátogatók -továbbgondolva- a kavicsokat egymás tetejére rakva termeszvárhoz hasonlatos képződményeket teremtettek meg… a patak medrében. Végezetül még egy rohanás, hogy a Radovna elérje végső célját: egy 16 méter magas vízesésben vesse magát alá magasból a Sum vízesésnél/zuhatagnál, hogy a látogatókat teljesen elkápráztassa. Ez teljesen sikerült is neki!

 

 

 

 

 

De nem is mi lennénk, ha ez a nap nem tartogatott volna számunkra újabb nem várt fordulatot. A szurdok túlsó végéhez érve fagyizással ünnepeltük meg a jól sikerült programot, nem sejtve, hogy ennek a napnak korán sincs ezzel vége. A férjem elment hazavezető másik útvonalat keresni, de percekig nem tért vissza. Kb. 20 perc várakozás után kezdtünk kétségbeesni. Ekkor sikerült telefonon elérni, s megtudni tőle, hogy van egy út, ami járható, de ehhez, fel kell mászni a szurdok oldalát képező hegy tetejére. Mivel geográfus fiunk által többször hangoztatott szlogen is azt mondja: “Egy geográfus soha nem téved el, csupán új utat keres”, ezért bátran nekivágtunk az ismeretlennek. A gyalogösvény hamar elnyelt minket is. Turistajelzés nem volt a fákon, mint nálunk Magyarországon. Még mindig felfelé haladtunk, mikor hirtelen kettényílt a kilátást eddig akadályozó cserjesor, és a következő kép tárult elénk: egy csinos alpesi ház jobbra, egy érintetlen rét balra, közepén pár gyümölcsfával, egyiken hinta, s azon békésen hintázó “nagykamasz” férjemmel. Önkéntelenül is elnevettük magunkat. Aztán csodálatot éreztünk, amint szétnéztünk: körös-körül gleccserektől fehérre színezett hegyek, előtte harsány zöld legelő, rajta békésen legelő lovak, marhák, a távolban egy mesebeli alpesi falucska sziluettje. A szűk kanyon látványa után ennyi békés, érintetlen tágasság végtelen nyugalommal töltött el minket.

 

 

 

 

Egy kis idő után ocsúdtunk csak fel: de hogy fogunk Ljubljanába visszamenni. Azt sem tudjuk, hol vagyunk pontosan, mert ez a település már nem szerepelt a térképünkön. Elindultunk a falucska, később megtudtuk, Blejska Dobrava irányába. Sehol semmi mozgás, nem tudunk senkitől eligazítást kérni, s lassan kifutunk az időből. Végül az egyik háznál nyílt az ajtó, s kilépett egy feketeruhás hölgy. Mögötte többen gyászruhában. Nagyon kellemetlenül éreztük magunkat, de megszólítottuk a hölgyet. Ő a tragédia ellenére fantasztikusan segítőkész volt. Elmagyarázta a helyes útirányt a településen a buszmegálló felé, és felvilágosított, hogy szükség esetén bátran stoppoljunk, mert Szlovéniában ez teljesen természetes.

 

Megköszöntük, beérve a megállóhoz stoppal próbálkoztunk, azonnal meg is álltak, s elvittek a közeli kisvárosba Jesenicébe, ahonnan már volt vasúti összeköttetés Ljubljanával.
Ennyi kaland és szépség után fájó szívvel hagytuk el a fővárost és környékét, de várt felfedezésünkre nyaralásunk második helyszíne: a szlovén tengerpart is. Otthoni utána olvasásunk alapján Koperbe mentünk le vonatpótló busszal, majd onnan tovább utaztunk Izolába, az eltervezett főhadiszállásunkra.

 

Az eddigi tengerparti bevált technikánkat követtük: nem foglaltunk le előre szállást, hisz Bulgáriában, Montenegróban, a Krímben a helyszínen tudtunk a legmegfelelőbb ajánlatokból választani. Tudtunk… Ott… Csak nem a terrorveszély szempontjából biztonságosnak ítélt, így felértékelődött szlovén 2016-os nyári főszezonban! A helyszíni vendéglátók szerint soha nem látott turistaáradat lepi el őket folyamatosan, ami idén Egyiptom és Törökország helyett előzetes értesítés nélkül ide özönlik, ezért szinte lehetetlen szállást találni, a legtöbb apartmant már télen lefoglalták. A helyi utazási iroda alkalmazottja el is hajtott bennünket. Már épp kezdtünk megbarátkozni a tengerparton nyugovóra térés gondolatával, mikor egy önként segítségünkre siető helyi fiatalember a kb. 20. felkeresett háznál biztató visszajelzést kapott: “Talán megoldható…”. Ember még nem örült úgy a talán szónak, mint mi a 38 fokos hőségben, fejenként 20-30kg-os csomagjaink több órán át tartó hurcimbálása után! A mentőangyalunk Cselesztina névre hallgatott, és egy 80 éves, energikus, harsány néni alakját öltötte magára. A háziakkal-akik rokonai voltak- jóízűen felhajtott egy pohár bort, majd katonatiszti stílusban odavezényelt minket a kocsijához, és elhajtott velünk az elkövetkező napjaink szálláshelyére. Annyi időt sem hagyott, hogy ámulatba essünk. A településen áthaladva idegenvezetői szerepben is fellépett: buszmegállót, éttermet (a fiáé…), boltot is ajánlott. Az utcájukba behajtva pedig egyértelműen tudomásunkra hozta: az első ház az övé, a szemben levő szintén, a második is, itt fogunk mi aludni, vetette oda, s az azt következő is az övé, nyugtatott meg minket. Mi ekkor már teljesen nyugodtak voltunk: nem kellett a tengerparton éjszakáznunk a csomagjainkat kispárnának használva. Zokszó nélkül tűrtük Cselesztina gondoskodását: ittunk vele házi bort a lakásában a szlovén-magyar barátságra, elfogadtuk paradicsomát, barackját, örültünk, ha a tengerparton odakozmált bőrünk este titkos recept alapján készült krémjével szemrehányóan saját kezűleg kenegette. Sőt hálásak voltunk, mikor a hazaútra befagyasztott vizet is készített nekünk… (melyről a vonaton elfelejtkezve, kiolvadás után derült ki, hogy inkább borszagú, mint H2O összetételű, de Cselesztinát megismerve ezen már nem is csodálkoztunk!)
Ennyi gondoskodás mellett azért sort kerítettünk Izola megismerésére is, amely nem más, mint egy isztriai halászfaluból kinőtt üdülőváros. Valamikor egy szigeten feküdt, erre utal a neve is. Majd a bevonuló napóleoni hadak a lerombolt várfalakat a tengerbe dobták, így nyerte el mai félsziget formáját. Mi az óvárostól 3 km-re fekvő puritánabb Jagodje városrészben laktunk. “Vigasztalásként” a mi városrészünknek is jutott egy külön strand. Ami viszont az egész várost jellemezte, az a megkapó buja zöld és színes mediterrán növényzet és virágzat.

 

 

 

Az ötödik nap úgy döntöttünk, hogy átruccanunk a “szomszédba”, Triesztbe. Először Koperbe kellett beutaznunk, innen tudtunk Olaszországba eljutni. Fél óra alatt sikerült leküzdeni a 22 km-es távolságot. 11 órára elértük a célpontunkat. Délelőtt a mólót, az Európa legnagyobb tengerre néző terét, ami a város főtere, és pár boltját, zöldséges piacát jártuk be, majd a Canal Grande partján ebédeltünk meg. A szlovén árakhoz képest kb. másfélszeres áron, és karcsúbb adagokat fogyaszthattunk (pl. hazánkban gyerekadag méretű lasagne 7 EUR-ért). Az ebéd után döbbentünk rá, hogy Olaszország nem véletlenül a pizza hazája, hiszen a pizzériák árai inkább turistabaráti, mint a “sima” éttermeké. Az “ársokk” után üdítőként hatott a lelkünkre az az információ, hogy a városban mindenütt fogyasztható és finom ízű a csapvíz.

 

 

 

 

 

Délutánra tartogattuk a nyaralásunk második legnagyobb attrakcióját a Trieszt melletti Miramare kastély megtekintését.6-os számú busszal, a vasútállomásnál felszállva kb. 20 perces utazással közelítettük meg, sőt egy megállóval túl is szaladtunk rajta. Az országúton lefelé haladva lépcsősoron értük el a felé vezető gyalogutat a tengerpart mentén. Már távolról is sok szépséget ígért a látványa. A kastély közelében, az Adriában pedig izgalmas formájú sziklák kellették magukat, hogy megörökítsük az ő romantikus alakjukat is. Végül átlépve a kapun elénk tárult Miramare teljes pompájában. Első reakciónk az volt, hogy teljesen a Krímben érezzük magunkat. Akár Jaltán vagy Alupkában. Aztán izgatni kezdett, hogy melyik a szebb, ezért tüzetesen végignéztük, végigjártuk sétányait, udvarát, s még mindig nem tudtunk dönteni. S itt követtük el azt a bődületes hibát, hogy megkérdeztük erről egy orosz turista véleményét. Természetesen a Krím! Vágta rá önérzetesen, gondolkodás nélkül, s rosszallóan méregetett, hogy juthatott ilyen eretnek kérdés egyáltalán az eszünkbe. Ami meglepő és érdekes volt számunkra, hogy a magyarok koncentrációja bár már Szlovéniában is viszonylag magas volt, de a Miramare-kastélynál érte el a csúcspontját: egy busznyi kazincbarcikai és 7 személyautónyi további magyar + mi hárman alkottuk a látogatók zömét.

 

 

 

 

 

A hatodik napot izoláltan Izolában töltöttük olyan elgondolásból, hogyha távolabbi városokat meglátogattunk, akkor a szálláshelyünket is illik tüzetesebben végigjárnunk. Két strandját, központját, zegzugos utcácskáit, keskeny sikátorait, templomát, piacát fedeztük fel magunknak délelőtt, s egyre jobban a szívünkbe zártuk.

 

 

 

 

A központi strandon magyar szó is megörvendeztetett: egy munkácsi úr fejezte ki viccesen rosszallását túl fehér külsőnk láttán, majd szóba elegyedve, s egyre belemelegedve a magyar beszédbe már a férjemmel egyeztette álláspontját Trianonról, később Kárpátalja jövőjéről. A vélemény egyezés hatására országos barátokként váltunk el egymástól. Új – kulináris – élmények vártak ránk a strandtól 4-5 percre fekvő, kis, hangulatos étteremben; majd “balneáris” élvezetek délután, és este a tengerparton (Csak, hogy fehér színünkkel ne tűnjünk a továbbiakban annyira fel. Sajnos a további napokban a főtt rák – vörös szín sem volt eléggé megfelelő mimikri számunkra.)

 

 

Majd eljött az egyik kiránduláson sem igazán várt utolsó nap is. A hetedik. Mivel a vonatunk csak este 20.15-kor indult el Koperből, így gyakorlatilag lett még egy bónusz napunk. Úgy döntöttünk, hogy ezt Piránnak szenteljük. Ebben nagy része volt – az előzetes olvasmányainkon kívül-a “magyar”boltos kislány ismerősünknek, akivel Izolán az első napon barátkoztunk össze. Nagyon megörültünk, hogy ilyen távol a hazánktól anyanyelvünkön szolgálnak ki. Bár mondta, hogy Szabadkán tanult, de akkor is “rokonunk” ő. Egyre többet beszélgettünk vele. S kiderült, kicsit távoli a rokonság, mert Bucsi albán, de a lelke valóban magyar. Magától, a magyar nyelvű iskolai képzés hatására sajátította el a nyelvünket, akcentus nélkül beszéli, és szeretné felvenni a magyar állampolgárságot is Ő, az albán koszovói lány a magyarlakta Vajdaságból, aki jelenleg Izolán él, de az álmai magyarok… Hát miatta is indultunk el megnézni Piránt! Ebbe a szép városba stoppal mentünk át, ha már Szlovénia a stopposok hazája. A változatosság kedvéért egy német nyaraló házaspár vett fel bennünket a kocsijába, így legalább volt lehetőségünk arról is informálódni, milyen Szlovénia német megítélése. Pozitív, csupán az árait tartják magasnak és a tengerparti strandokat túl kövesnek. Mindkettő igaz is. Piránba érve megdőlt az az elképzelésünk, hogy Izola a legbájosabb adriai üdülőhely, mert Pirán= Izola köbre emelve. Érdekes volt számunkra, hogy a városba nem lehet behajtani személygépkocsival. Pirán előtt másfél km-re van egy emeletes autóparkoló, ahol a járművek békésen várják gazdájukat. A gazdik pedig vagy gyalog besétálnak az érdekesen kialakított szerpentines országúton, vagy busszal utaznak tovább. A grátisz buszok nagyon sűrűn járnak. A város öble már szép hangulati előkészítést nyújt a további látnivalókhoz: a főtér barokk, pasztellszínű épületeihez, a monumentális múzeumi tömbhöz (Tengeri Múzeum), a dombról méltósággal letekintő Szt. György templomhoz és harangtornyához.

 

 

 

 

 

A boltok ajándékötletei megszemlélése után mi a templom, a strand, étterem (8 féle alapanyagából magunk által összeállított salátájával és készen kapott humoros pincérével, az egyik legjobb és ár-értékarányosabb volt az általunk meglátogatottak közül Szlovéniában) és délután a közeli buli hely, Portorož felkeresésével ajándékoztuk meg magunkat. Portorož mindazt nyújtja, mit egy tengerpartra vágyó turista kíván: homokos strandot, napernyőket, koktélokat, zenét, minden kívánságot teljesítő kényeztetést. Az ezeken túliakat a Nap és tenger szolgáltatja.

 

Mi is gazdagabbak lettünk itt két tapasztalattal. Az egyik: Szlovéniában valóban lehet stoppolni, de nem biztos, hogy akkor jársz szerencsével, amikor te akarod, hanem akkor, amikor szlovénok is akarják. A másik: Portorozsból nem Piránon át vezet a buszút Izolába, hanem fordítva. Ezért potyára tettük meg az utat ismét be Piránba, mert ott felszállva az izolai buszra hamarosan újra Portorozsban találtuk magunkat. De a csatlakozást így is sikerült elérni Magyarország felé, hála Cselesztina gondoskodásának.
Hvala lepa, kedves szlovén Barátaink, az országotokban kapott sok élményért és kedvességetekért!

A fiunk összegyűjtötte az aktuális árakat, információkat

Közlekedés: vonattal 2016 nyarán Budapestről Szlovénia egy nappali (Citadella) és egy éjszakai (Istria) közvetlen járattal közelíthető meg, mindkettő a Déli pályaudvarról indul. A nappali mindennap közlekedik, az éjszakai hetente kétszer jár (Budapestről minden hétfőn és csütörtökön, Szlovéniából kedden és pénteken). A nyári szezonban mindkét vonat végállomása Koper (természetesen Ljubljana érintésével).
Szlovéniában mind a vasúti, mind az autóbuszos közlekedés elterjedt, a menetrend a legtöbb megállóban jól ki van táblázva, kivéve a koperi autóbuszpályaudvart (ahol a szomszédos vasútállomás épületében van elrejtve a tábla). A fővárosban csak buszok járnak (troli, metró, villamos nem), jegyet a buszsofőrnél nem lehet váltani, hanem egy mágneskártyát kell előre beszerezni és a buszon ezt “lecsippantani”. A turisták kedvéért sikló jár a ljubljanai várba.

Árak
– vonatjegy Bp-Ljubljana retúr 49 EUR, hálókocsi + 13,4 EUR irányonként
– vonatjegy Bp-Koper retúr 69 EUR, hálókocsi + 13,4 EUR irányonként
– szállás Ljubljana 12,5EUR/fő/éj – kollégium színvonalú szálláson
– szállás Izola 40 EUR/szoba/éj – 3 főre, magánszálláson
– ebéd: 30-50 EUR/ 3 fő között mozgott (leves, második, ital) , legolcsóbb 7 EUR-s menü Piranban volt, ami leves-második-saláta-dinnyét tartalmazott + az ital (3×2 dl bor) kb 10 EUR volt. Legdrágább Ljubljanában étlapról: kb 50 EUR (leves+második), de ez sokkal kevesebb adag és rosszabb ízű volt, mint a pirani menü, szóval ki kell fogni jó helyeket.
– sör boltban 1 EUR
– kenyér fél kg 1 EUR
– ásványvíz másfél l 0,3-0,4 EUR
– péksüti 1 EUR
– 1 üveg helyi fehér bor (Malvazija) 4-5 EUR
– csomagolt felvágott 1,2-2 EUR
– margarin 1,5 EUR
– rostoslé 1,2-1,8 EUR
– helyközi buszjegy: Koper-Izola 1,8 EUR , Koper-Trieszt 3,3 EUR, Izola-Piran 2,2 EUR, Trieszt helyi 1,35 EUR
– vonatjegy országon belül: Ljubljana-Koper kb 10 EUR (vonatfüggő), Ljubljana-Lesce-Bled kb 5 EUR (vonatfüggő)

Nyelvhasználat: az emberek segítőkészek, jól beszélnek idegen nyelveken, sokkal jobban, mint a magyar átlagember (Ljubljanában az angol, a tengerparton pedig az olasz volt a legjobban beszélt idegen nyelv.) A szlovén szláv nyelv, de nyelvtanában és szókincsében nagyban eltér az orosztól. Egyedülálló, hogy az egyes- és többes szám mellett kettes számmal is rendelkezik. A szlovénok az oroszt is nagyjából értik – főleg az idősebb korosztály, de sokszor szlovénül válaszolnak rá, amit viszont mi nem értettünk meg. Németül inkább csak a német turisták és néhány “elvetemült” pincér beszél (Bled, Piran), németül próbálkozás után a legtöbb helyen általában angolra váltanak. A vendéglátóhelyeken a sok megforduló magyar turista miatt 1-2 szót tudnak néhol magyarul (Jó napot! köszönöm, bor).
Általánosságban jó a magyarok megítélése Szlovéniában, ezért aki nem riad vissza a hazainál kicsit magasabb áraktól és a köves tengerparttól, annak bátran ajánljuk legkevésbé ismert szomszédunkat.

Oroszné Kardos Ágnes

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre, ha nem akar lemaradni semmiről

[ninja_form id=5]